Buddha beszédei

Forrás: www.terebess.hu

 

BUDDHA BESZÉDEI

Vekerdi József fordítása

Tartalom

 

Buddha élete

 

Buddha születése

Buddha távozása otthonából

Buddha megvilágosodása

Buddha tanító útjának kezdete

Buddha ellenfelei

Buddha halála

 

Beszédek

 

A tan kerekének elindítása

A tűzbeszéd

A szerzetesi élet szabályai

Az indulatok megsemmisítése

Félelem és rettegés

Megtisztulás

A szenvedések láncolata (hosszabb beszéd)

A szenvedések láncolata (rövidebb beszéd)

Erdei remeteség

A gondolatok kordában tartása

Példázat a fűrészről

Példázat a kígyóról

Csalétek

Példázat a keményfáról

A csordapásztor (hosszabb beszéd)

A csordapásztor (rövidebb beszéd)

Szaccsaka

A létszomj kioltása

Az asszapurai beszéd

Életelvek

Pótalija

Dzsívaka

Kutyautánzó

Abhaja királyfi

Málunkjáputta

Vaccshagotta; példázat a tűzről

Mágandija

Szakuludáji

Amit szeretünk

Asszalájana

Észukári

 

BUDDHA ÉLETE

BUDDHA SZÜLETÉSE
[NIDÁNAKATHÁ II.]

Egy alkalommal Kapilavatthu városban kihirdették a nyári holdtölteünnepséget. Nagy tömeg mulatozott az ünnepségen. Májá királyné a holdtöltét megelőző hetedik naptól kezdve megtartóztatta magát a részegítő italoktól, s virágfüzérekkel és illatos kenetekkel ékesen vett részt a holdtölte-ünnepségen. A hetedik nap reggelén felkelt, illatos vízben megfürdött, bőkezű adakozás során négyszázezer pénzt szétosztott, minden ékszerével felékesítette magát, a legfinomabb ételeket fogyasztotta, elvégezte az ünnepi szertartásokat, majd ünnepi öltözet­ben hálóházába lépett, lepihent fényes nyoszolyájára, álomra szenderedett, és ezt az álmot álmodta:

Négy mahárádzsa nyoszolyástul felemelte, a Himálajára vitte, a hatvan mérföld széles Manószilá-fennsíkon letették egy hét mérföld magas szálafa tövében, és távolabb léptek. Ekkor megjelentek a mahárádzsák hitvesei, az Anótatta-tóhoz vezették a királynét, megfürösz­tötték minden emberi vétket lemosó vizében, égi köntösbe öltöztették, illatszerekkel hintették be, égi virágokkal ékesítették, majd a közelben lévő Ezüst-hegyen, a hegy belsejében, egy aranypalotában égi ágyat vetettek kelet felé fordított fejrésszel, arra fektették a királynét.

Eközben a Bódhiszattva pompás fehér elefánt alakjában a közeli Arany-hegyen legelészett. Onnét leereszkedve, fellépkedett az Ezüst-hegyre, s észak felől közeledve, ezüstfonadék-színű ormányában fehér lótuszt tartva, elefánttrombitálást hallatva, belépett az aranypalotába, háromszor jobbról megkerülte anyja nyoszolyáját, majd megbökte jobb oldalát, és úgy tűnt, hogy behatol méhébe. Így öltött újra testet a nyári holdtölte ünnepén.

Reggel a királyné felébredt, és elmondta a királynak, hogy mit álmodott. A király magához hívatta hatvannégy legbölcsebb papját, zöld levelekkel és virágokkal behintett földön kényel­mes ülőhelyeket készíttetett nékik ünnepélyes szertartással, s mikor a papok helyet foglaltak, arany- és ezüstedényeket töltetett meg vajban-mézben-cukorban főtt tejberizzsel, arany- és ezüstfedővel fedve nyújtotta át nekik, viseletlen ruhákkal, barna tehenekkel és egyéb ajándé­kok­kal tisztelte meg őket. Miután mindennémű kívánatos dologgal megtisztelte őket, elmondta az álmot, és megkérdezte:

- Mi fog történni?

A papok így szóltak:

- Ne aggódj, mahárádzsa! Magzat fogant királynéd méhében, és a magzat fiú lesz, nem lány. Fiad fog születni, s ha otthonában marad, világhódító császár lesz belőle. Ha elhagyja otthonát, és remeteségbe távozik, világot megvilágosító Buddha lesz belőle.

.................................................................................................................................................

Májá királyné tíz hónapig hordozta méhében a Bódhiszattvát, mint edényben a szézámolajat. Mikor terhességének végéhez közeledett, szülei házába kívánkozott, és szólt Szuddhódana mahárádzsának:

- Felség, rokonaimhoz szeretnék menni Dévadaha városba.

- Rendben van - egyezett bele a király, és a Kapilavatthuból Dévadaha városba vezető utat elegyengette, zászlókkal, lobogókkal és hordókba ültetett platánfákkal felékesítette, a királynét aranyos hintóba ültette, ezer tanácsosát mellé rendelte, és nagy kísérettel útnak indította.

A két város között, mindkét város lakóinak tulajdonában, volt egy Lumbiní-liget nevű, kies szálafaerdő. Ebben az időben minden fa virágpompában állt, tövétől az ágak hegyéig, s az ágak között és a virágok körül ötszínű méhek raja és mindenféle madársereg röpködött, édes daluk zsongott. Az egész Lumbiní-liget olyan volt, mint Indra isten égi kertje, mint nagy hatalmú király vigalomra felkészített mulató csarnoka. Amikor a királyné megpillantotta, kedve támadt sétálni a szálaerdőben. A tanácsosok lesegítették a királynét, és bementek vele a szálaerdőbe. A királyné egy hatalmas szálafa tövéhez lépett, és le akart törni egy gallyat. A szálafa ága lehajlott, mint egy nádszál meghajló vége, úgyhogy a királyné kézzel elérte. Kinyújtotta kezét, és megfogta az ágat. Eközben rájöttek a szülési fájdalmak. A kísérő sokaság lepelt vont köré, és visszalépett. A szálafa ágába kapaszkodva, álló helyzetben hozta világra a magzatot.

Ekkor négy szentséges világteremtő Brahmá jelent meg, kezükben aranyhálóval. A Bódhiszattvát felfogták az aranyhálóba, anyja elé helyezték, és így szóltak:

- Örvendezz, királyné, dicsőséges fiad született!

 

BUDDHA TÁVOZÁSA OTTHONÁBÓL
[NIDÁNAKATHÁ II.]

Egy napon a Bódhiszattvának kedve támadt kikocsikázni a palotája melletti parkba. Hívatta kocsisát, szólt neki:

- Fogj be a kocsiba!

- Igen, uram - válaszolta engedelmesen. Minden ékességgel felékesítette a legszebbik, pompás kocsit, befogott négy, lótuszszirom színű fehér paripát, és jelentkezett a Bódhiszattvánál. A Bódhiszattva felült az istenek hintóihoz hasonló kocsira, és elindult a parkba.

- Elérkezett Sziddhattha királyfi megvilágosodásának ideje, mutassunk neki jelet! - szóltak az istenek. Egy istenfiút átváltoztattak vénségtől roskatag, csorba fogú, ősz hajú, görnyedt, botorkáló, botra támaszkodó, reszketeg aggastyánná, és elébe küldték. A Bódhiszattva és kocsisa megpillantotta. Ekkor a Bódhiszattva - a Mahápadána-szuttában megőrzött hagyo­mány szerint - megkérdezte kocsisától:

- Kedvesem, ki ez az ember? A haja sem olyan, mint másnak!

Amikor a választ meghallotta, összeszorult a szíve:

- Óh jaj, átkozott a születés, ha a megszületőnek az öregséget is meg kell ismernie!

Megfordult, és visszatért palotájába. A király megkérdezte:

- Mi történt, hogy fiam ilyen hamar visszafordult?

- Roskatag aggastyánt látott, felség, roskatag aggastyánt látott, és remeteségbe fog vonulni - szóltak.

- Miért akartok megölni? Tüstént rendezzetek fiamnak színjátékokat! Ha szórakozásokban leli kedvét, nem gondol a remeteségre - szólt a király, és megerősítette az őrséget. Minden irányban fél mérföldenként őrszemeket állított.

Egy napon ismét kiment a parkba a Bódhiszattva. Megpillantott egy beteget, akit az istenek varázsoltak elé. Érdeklődött, mint előzőleg. Összeszorult szívvel fordult vissza, és bement a palotába. A király tudakozódott, s ismét az említett módon rendelkezett. Megerősítette az őrséget, minden háromnegyed mérföldre őrszemeket állított.

Ezután egy napon ismét kiment a parkba a Bódhiszattva. Megpillantott egy halottat, akit az istenek varázsoltak elé. Érdeklődött, mint előzőleg. Összeszorult szívvel fordult vissza, és bement a palotába. A király tudakozódott, s ismét az említett módon rendelkezett. Meg­erősítette az őrséget, minden mérföldre őrszemeket állított.

Ezután egy napon ismét kiment a parkba a Bódhiszattva. Megpillantott egy remetét, egyszerű ruhában, hagyományos öltözetében, akit az istenek varázsoltak elé. Megkérdezte kocsisától:

- Kedvesem, ki ez az ember?

Bár a kocsis a Buddha fellépése előtt nem volt tisztában a remeteséggel és a remeteség érdemével, az istenek sugallatára így válaszolt:

- Felség, ez remete - és kifejtette a remeteség érdemét.

A Bódhiszattvában feltámadt az érdeklődés a remeteség iránt, és azon a napon a parkban maradt.

.................................................................................................................................................

Ebben az időben történt, hogy Szuddhódana mahárádzsa értesült róla, hogy [menye,] Ráhula anyja, fiat szült.

- Közöljétek az örömhírt fiammal! - adta ki a parancsot.

Amikor a Bódhiszattva meghallotta, így szólt:

- Ráhula született, bilincsem született!

A király megérdeklődte:

- Mit mondott a fiam?

Fia szavait meghallva, így szólt:

- Nos, akkor mostantól fogva legyen unokám neve Ráhula!

Ebben az időben történt, hogy egy Kiszágótamí nevű, nemes származású hölgy palotája tető­teraszáról csodálta a várost körbejáró Bódhiszattva szépségét és méltóságát, s gyönyörű­ségében és lelkesedésében ezt a kinyilatkoztatást tette:

Boldog az apja és anyja, akiknek ő a gyermekük,
és az az asszony is boldog, akinek ő a hitvese.

Ennek hallatán a Bódhiszattva így gondolkozott:

- Ez a nő azt mondja, hogy e szép külső láttára megnyugszik az anya szíve, megnyugszik az apa szíve, megnyugszik a hitves szíve. De vajon minek kell elnyugodnia ahhoz, hogy saját szívem is megnyugodjék?

Ekkor vágyaktól megcsömörlött lelkében ez a gondolat támadt:

- A szenvedélyek tüzének elnyugodtával nyugalom támad, a bűnök tüzének és balgaság tüzének elnyugodtával nyugalom támad, gőg és tévhitek elnyugodtával, minden vágy és kín elnyugodtával nyugalom támad. Ettől a nőtől bölcs tanítást tanultam. Hiszen én megnyugvást keresve bolyongok. Most feladom a házban lakást; elmegyek, remeteségbe távozom, hogy megnyugvást találjak. Ennek a nőnek pedig ezzel a fizetséggel fizetek tanításáért.

Ekkor leakasztotta nyakából százezret érő gyöngyfüzérét, és odaküldte Kiszágótamínak. Annak lelkét boldogság töltötte el:

- Sziddhattha királyfi ajándékot küld nekem, mert szíve felém fordult!

A Bódhiszattva nagy pompával és fénnyel visszatért palotájába, és lehevert fényes nyoszo­lyájára. Eközben köréje sereglettek tündérleány szépségű, tánchoz és énekhez mesterien értő, minden ékszerrel felékesített asszonyai. Különféle zeneszerszámokat fogtak kezükbe, és tánc­cal, énekkel, zenével igyekeztek szórakoztatni. De a Bódhiszattva vágyaktól megcsömörlött lelkének nem szerzett örömet sem tánc, sem semmi más, és rövid időre elszenderedett.

- Akinek kedvéért táncba és énekbe fogtunk, az álomba merült. Minek fárasszuk magunkat tovább? - szóltak a nők, földre dobálták a kezükben tartott zeneszerszámokat, és lefeküdtek. Az illatos olajjal töltött mécsesek kihamvadtak. A Bódhiszattva felébredt, felült nyoszolyáján, és ültében végignézett az asszonyokon, amint zeneszerszámaikat szanaszét dobálva aludtak. Egyesek szájából nyál folyt, testüket váladék szennyezte be, egyesek fogukat csikorgatták, egyesek horkoltak, egyesek álmukban beszéltek, egyesek szája tátva volt, egyesekről lecsú­szott a ruha, és fedetlenül hagyta takarandó testrészeiket. Visszataszító megjelenésük láttán még inkább elment a kedve minden gyönyörűségtől. Felékesített, díszes palotája, Indra égi lakának hasonmása, olybá tűnt szemében, mintha szanaszét heverő hullákkal borított dög­temető volna, és a lét minden formáját olyannak látta, mintha lángokban álló ház volna.

- Ó jaj, minden undorító! Ó jaj, minden visszataszító! - ejtette ki az igét, és végleg eltökélte, hogy remeteségbe vonul.

- Még ma távoznom kell a nagy eltávozásra - gondolta, felkelt fekhelyéről, az ajtóhoz lépett, és kiszólt:

- Ki van itt?

Fejét a küszöbre hajtva, ott feküdt kocsisa, Cshanna.

- Én vagyok itt, uram, Cshanna - szólt.

- Még ma távozni akarok a nagy eltávozásra. Nyergelj fel egy lovat!

- Igen, felség - szólt, fogta a lószerszámot, kiment az istállóba, és az illatos olajjal telt mécse­sek fényénél megpillantotta a virághímes baldachin alatt, ékes hídláson álló Kanthaka paripát.

- Ma ezt a lovat kell felnyergelnem - gondolta, és Kanthakát nyergelte fel. A ló nyergelés közben észrevette:

- Ez a heveder igen szoros. Más napokon, amikor a parkba mentünk sétalovaglásra, mintha nem is lett volna rajtam heveder. Ma a nagy eltávozásra készül távozni rajtam gazdám!

Örvendezésében hangos nyerítéssel nyerített fel. A hang az egész városon végigharsogott, az istenek azonban elfojtották a hangot, és nem engedték, hogy valaki is meghallja.

A Bódhiszattva, miután Cshannának utasítást adott, ezt gondolta:

- Közben megnézem fiamat.

Leszállt a kerevetről, Ráhula anyjának lakosztályába ment, és kinyitotta a hálószoba ajtaját. A hálószobában égett az illatos olajjal telt mécses. Ráhula anyja jázminvirághímes takaróval borított nyoszolyáján aludt, kezét fia fején nyugtatva. A Bódhiszattva a küszöbre lépett, megállt, elnézte őket:

- Ha elmozdítom a királyné kezét, és ölembe veszem fiamat, a királyné felébred, és megnehezíti távozásomat. Majd ha Buddha leszek, visszatérek, és megnézem őket.

Ezzel távozott a palotából.

 

BUDDHA MEGVILÁGOSODÁSA
[MADDZSHIMA-NIKÁJA 36.]

[Buddha szól:]

- És ekkor, Aggivesszana, még megvilágosodásom előtt, mielőtt még megvilágosodtam volna, mikor még csak bódhiszattva voltam, ez a gondolatom támadt: „Az otthon rabság, szemét­gödör. A remeteség szabad levegő. Aki a házban marad, nem képes a teljesen megigazult, teljesen megtisztult aszkétaéletnek eleget tenni. Jobb lesz, ha most hajamat és szakállamat lenyírva, sárga ruhát öltve, otthonomból az otthontalanságba távozom.”

És egy idő múltán, még ifjúkorom virágában, fejemen fényes fekete hajjal, boldog fiatalság gyönyörét élvezve, férfikorom elején, síró és jajveszékelő szüleim akarata ellenére, hajamat és szakállamat lenyírva, sárga ruhát öltve, otthonomból az otthontalanságba távoztam. Remete lettem, s az igaz üdvöt keresve, a páratlan, legmagasabb rendű nyugalom ösvényét kutatva, felkerestem Álára Kálámát. Álára Kálámához érkezve, így szólítottam meg:

- Álára Káláma testvér, ezt a tant és életmódot követve szeretnék aszkétaéletet élni.

Álára Káláma így válaszolt szavaimra:

- Maradj itt, tiszteletreméltó úr! Ez a tan olyan, hogy értelmes ember rövid idő alatt felfogja, megérti és magáévá teheti.

És én rövid idő alatt, igen hamar felfogtam ezt a tant. Meggyőződtem róla, hogy mindent megtanultam, megismertem és megértettem, amit a száj és beszéd közölhet: a tudás igéit és a régiek igéit, én magam is, a többiek is.

Ekkor azonban ez a gondolatom támadt: „Álára Káláma nem közölte velünk a teljes tant, ilyen meggondolással: „Én felfogtam és megértettem, és egyedül magamévá tettem.” Álára Káláma bizonyára többet is tud erről a tanról.” Álára Káláma elé járultam, és elébe járulva, meg­kérdeztem:

- Káláma testvér, mennyiben közölted velünk ezt a tant, úgy, ahogyan te magad felfogtad, megértetted és magadévá tetted?

Ekkor Álára Káláma feltárta a semmiség birodalmát. Ekkor azonban ez a gondolatom támadt: „Nemcsak Álára Káláma tett szert bizonyosságra, én is szert tettem bizonyosságra. Nemcsak Álára Káláma tett szert szilárdságra, én is szert tettem szilárdságra. Nemcsak Álára Káláma tett szert felfogóképességre, én is szert tettem felfogóképességre. Nemcsak Álára Káláma tett szert elmélyedésre, én is szert tettem elmélyedésre. Nemcsak Álára Káláma tett szert bölcsességre, én is szert tettem bölcsességre. Jobb lesz, ha ezt a tant, amelyről Álára Káláma így beszél: „Én felfogtam és megértettem, és egyedül magamévá tettem”, megpróbálom saját erőmből elsajátítani.” És rövid idő alatt, igen hamar felfogtam, megértettem és magamévá tettem ezt a tant.

Ekkor ismét Álára Káláma elé járultam, és elébe járulva, megkérdeztem:

- Káláma testvér, ebben áll ez a tan, ahogyan te felfogtad, megértetted és magadévá tetted?

- Testvér, valóban ebben áll ez a tan, ahogyan én felfogtam, megértettem és magamévá tettem.

- Testvér, ezt a tant most én is ugyanúgy felfogtam, megértettem és magamévá tettem.

- Boldog vagyok, testvér, szerencsés vagyok, testvér, hogy ilyen kiváló személyt tisztelhetek aszkétatársamként. Ahogyan én felfogtam, megértettem, magamévá tettem és hirdetem a tant, úgy fogtad fel, értetted meg és tetted magadévá te is; ahogyan te felfogtad, megértetted és magadévá tetted a tant, úgy fogtam fel, értettem meg, tettem magamévá és hirdetem én is. Ahogyan én ismerem a tant, úgy ismered te is; ahogyan te ismered a tant, úgy ismerem én is. Amilyen én vagyok, olyan vagy te is; amilyen te vagy, olyan vagyok én is. Jöjj, testvér, irányítsuk ketten a tanítványokat!

Így tanítóm, Álára Káláma, engem, tanítványát, magával egyenlőnek ismert el, és nagy tiszte­letben részesített. Ekkor azonban ez a gondolatom támadt: „Ez a tan nem vezet lemondáshoz, vágytalansághoz, csillapodáshoz, megnyugváshoz, felismeréshez, megvilágosodáshoz, nirvá­ná­hoz, csupán a semmiség birodalmába jutáshoz.” És elégtelennek találtam ezt a tant, elfor­dul­tam ettől a tantól, és távoztam.

Ekkor az igaz üdvöt keresve, a páratlan, legmagasabb rendű nyugalom ösvényét kutatva, felkerestem Uddaka Rámaputtát. [Megismétlődik a szöveg; „semmiség birodalma” helyett most „sem tudat, sem öntudatlanság birodalma” szerepel.] És elégtelennek találtam ezt a tant, elfordultam ettől a tantól, és távoztam.

Ekkor az igaz üdvöt keresve, a páratlan, legmagasabb rendű nyugalom ösvényét kutatva, egyik helyről a másikra vándoroltam Magadha tartományban, és Uruvélá település közelébe értem. Ott gyönyörűséges tájra bukkantam, kies erdőségre, tiszta vizű, fürdésre alkalmas, szívderítő folyóra, körös-körül mezőkre és szántóföldekre. Ekkor ez a gondolatom támadt: „Valóban gyönyörűséges ez a táj: kies erdőség, tiszta vizű, fürdésre alkalmas, szívderítő folyó, körös-körül mezők és szántóföldek. Ennyi elég a tisztes családból származó, elmélyedésre vágyó embernek az elmélyedésre.” És ott maradtam, mondván: „Ennyi elég az elmélyedésre.” [...]

És ekkor ez a gondolatom támadt: „Mi volna, ha fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet száj­pad­lásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafognám, elfojtanám, megbénítanám gondolko­zásomat?”

És ekkor fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafogtam, elfojtottam, megbénítottam gondolkozásomat. És amikor fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafogtam, elfojtottam, megbénítottam gondolkozásomat, veríték borította el hónom alját. Mint amikor egy erős ember a gyengébb embert fejénél fogva megragadja, vagy vállánál fogva megragadja, lefogja, fojtogatja, megbénítja, ugyanúgy elborította a veríték hónom alját, amikor fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafogtam, elfojtottam, megbénítottam gondolkozásomat. Akaratom ugyan szilárd és hajlíthatatlan volt, felfogó­képességem zavartalan és megingathatatlan, de testem ingatag maradt, nem jutott nyugalomra ettől a fájdalmas önfegyelmezéstől. És az így keletkező fájdalmas érzés nem tudta megkötni gondolkozásomat. [...]

Ekkor ez a gondolatom támadt: „Mi volna, ha most lélegzetvétel nélküli révületbe merülnék?”

És visszatartottam a be- és kilélegzést szájamon, orromon, fülemen át. És amikor vissza­tar­tottam a be- és kilélegzést szájamon, orromon, fülemen át, őrjítő fájdalom támadt a fejemben. Mintha egy erős ember kemény szíjköteggel korbácsolná a fejemet, olyan őrjítő fájdalom támadt a fejemben, mikor visszatartottam a be- és kilélegzést szájamon, orromon, fülemen át. Akaratom ugyan szilárd és hajlíthatatlan volt, felfogóképességem zavartalan és megingat­hatatlan, de testem ingatag maradt, nem jutott nyugalomra ettől a fájdalmas önfegyelmezéstől. És így a keletkező fájdalmas érzés nem tudta megkötni gondolkozásomat. [...]

Ekkor ez a gondolatom támadt: „Mi volna, ha csak kevés, kevés táplálékot vennék magam­hoz, egy-egy maroknyit, hol babpépet, hol borsópépet, hol lencsepépet?” És csak kevés, kevés táplálékot vettem magamhoz, egy-egy maroknyit, hol babpépet, hol borsópépet, hol lencsepépet. És amikor csak kevés, kevés táplálékot vettem magamhoz, egy-egy maroknyit, hol babpépet, hol borsópépet, hol lencsepépet, testem rendkívül lesoványodott. Karom és lábszáram olyan lett ettől a szűkös táplálkozástól, mint a nádszál, vagy lián szára. Ülepem olyan lett ettől a szűkös táplálkozástól, mint a teve patája. Hátgerincem kiugró csigolyáival olyan lett ettől a szűkös táplálkozástól, mint golyók füzére. Bordáim úgy meredtek ettől a szűkös táplálkozástól, mint rozzant ház tetőgerendái meredeznek. Szemüregem mélyén a beesett szemgolyók úgy ültek ettől a szűkös táplálkozástól, mint mély kút fenekén megcsillanó víztükör. Fejbőröm ráncos és aszott lett ettől a szűkös táplálkozástól, ahogyan a száráról levágott tök megráncosodik és összeaszik a széltől és a nap hevétől. És amikor a hasamat megtapintottam, a gerincemet érintettem, és amikor a gerincemet megtapintottam, a hasamat érintettem, olyan közel került egymáshoz a hasam és a gerincem ettől a szűkös táplálkozástól. És amikor vizeletemet és székletemet akartam üríteni, előrebuktam ettől a szűkös táplálkozástól. Hogy testemet erősítsem, kezemmel dörzsöltem tagjaimat; és miközben kezemmel dörzsöltem tagjaimat, elcsenevészedett szőrzetem kihullott a dörzsöléstől ettől a szűkös táplálkozástól.

Amikor az emberek láttak, így szóltak: „Megkékült Gótama remete!” Mások így szóltak: „Nem megkékült Gótama remete, megbarnult Gótama remete!” Ismét mások így szóltak: „Nem megkékült Gótama remete, és nem megbarnult Gótama remete, megsárgult Gótama remete!” Ennyire kikezdte tiszta, világos testszínemet ez a rendkívül szűkös táplálkozás.

Ekkor ez a gondolatom támadt: „Minden fájdalmas, gyötrő, keserű érzés közül, amelyet remeték és papok a múltban átéltek, ez a legnagyobb; tovább nem fokozható. És minden fájdalmas, gyötrő, keserű érzés közül, amelyet remeték és papok a jövőben át fognak élni, ez a legnagyobb; tovább nem fokozható. És minden fájdalmas, gyötrő, keserű érzés közül, amelyet remeték és papok a jelenben átélnek, ez a legnagyobb; tovább nem fokozható. Mégis e keserves önsanyargatás nem segít hozzá a nemes megismerés és tisztánlátás földöntúli üdvéhez. Bizonyára más út vezet a megvilágosodáshoz.”

Ekkor ez a gondolatom támadt: „Emlékszem, hogy egyszer, miközben atyám, Szakka, mezei munkában szorgoskodott, én egy gránátalmafa hűs árnyékában ültem, és minden vágytól távol, minden bajtól távol, eltávolodásom szülte, elmélkedve elgondolkozó, boldog örömben az első révület (dzshána) állapotába jutottam. Bizonyára ez az út vezet a megvilágosodáshoz.” [...]

Ekkor ez a gondolatom támadt: „Ezt a boldogságot nem könnyen lehet elérni ilyen mérhe­tetlenül legyengült testtel. Jobb lesz, ha ismét elegendő táplálékot veszek magamhoz, főtt rizst fogyasztok.” Ekkor ismét elegendő táplálékot vettem magamhoz, főtt rizst fogyasztottam.

Ebben az időben öt szerzetes volt, akik követőimül szegődtek, mondván: „Ha Gótama remete valamilyen felismerésre jut, közölni fogja velünk.” De amikor ismét elegendő táplálékot vettem magamhoz, főtt rizst fogyasztottam, akkor ez az öt szerzetes elfordult tőlem és otthagyott: „Gótama remete falánk lett, felhagyott az igyekezettel, falánkságba merült.”

Amikor ismét elegendő táplálékot vettem magamhoz, megerősödtem, és minden vágytól távol, minden bajtól távol, eltávolodásom szülte, elmélkedve elgondolkozó, boldog örömben az első révület állapotába jutottam. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondolkozásomat.

Az elmélkedést és gondolkozást feladva, elértem a belső nyugalmat, az érzések egybe­olvadását, az elmélkedés és gondolkozás nélküli, feloldódásból fakadó, boldog örömet; a második révület állapotába jutottam. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondolkozásomat.

Az örömről is lemondva, egykedvűen, az emlékezést és tudatot összpontosítva azt a boldog­ságot éreztem testemben, amelyről az igaz emberek ezt mondják: „Az egykedvűen emlékező boldogan él.” Így a harmadik révület állapotába jutottam. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondolkozásomat.

A boldogságon és a szenvedésen túllépve, az egykori vidámság és bánat megsemmisítése után elértem a szenvedés nélküli, boldogság nélküli, egykedvű és tiszta emlékezést; a negyedik révület állapotába jutottam. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondol­kozásomat.

Ebben a feloldódott elmeállapotban, megtisztultan, tisztán, gondoktól menten, szelíd, készsé­ges, szilárd, nyugodt lélekkel, korábbi létezéseim visszaemlékező felismerésére irányítottam gondolataimat. Visszaemlékeztem sok különböző korábbi létezésemre, ilyeténképpen: egy életre, két életre, három életre, négy életre, öt életre, tíz életre, húsz életre, harminc életre, negy­ven életre, ötven életre, száz életre, ezer életre, százezer életre, majd világkorok kelet­kezésének időszakaira, majd világkorok pusztulásának időszakaira, majd világkorok pusz­tulása és keletkezése közötti időszakokra. „Ott voltam, ez volt a nevem, ebben a családban, ebben a kasztban születtem, ez volt a foglalkozásom, ilyen örömet és bánatot értem, így végeztem életemet, onnan távozva amott születtem újra.” Így emlékeztem vissza sok különböző korábbi létezésemre, azok formájára és jellegére. Először ez a tudás világosodott meg bennem az éjszaka első óráiban. Lankadatlan buzgalmam nyomán eloszlott a tudatlanság, megjelent a tudás, eloszlott a homály, megjelent a világosság. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondolkozásomat.

Ebben a feloldódott elmeállapotban, megtisztultan, tisztán, gondoktól menten, szelíd, kész­séges, szilárd, nyugodt lélekkel az élőlények távozásának és újraszületésének felismerésére irányítottam gondolataimat. Emberi korlátokon túlpillantó, megtisztult, égi látásommal láttam távozni és újraszületni az élőlényeket, közönségeseket és kiválókat, szépeket és rútakat, boldogokat és boldogtalanokat, amint tetteiknek megfelelően térnek vissza: „Ezek a kedves lények tetteikben a rosszat követik, szavaikban a rosszat követik, gondolataikban a rosszat követik, a helyeset ócsárolják, helytelen nézeteket táplálnak, helytelen nézetek szerint cselekszenek. Testük pusztulása után, haláluk után rossz útra kerülnek, gonosz ösvényre, mélységbe, pokolra buknak. Amazok a kedves lények viszont tetteikben a jót követik, szavaikban a jót követik, gondolataikban a jót követik, nem ócsárolják a helyeset, helyes nézeteket táplálnak, helyes nézetek szerint cselekszenek. Testük pusztulása után, haláluk után jó útra kerülnek, égi világba jutnak.” Emberi korlátokon túlpillantó, megtisztult, égi látásommal így láttam távozni és újraszületni az élőlényeket, közönségeseket és kiválókat, szépeket és rútakat, boldogokat és boldogtalanokat, amint tetteiknek megfelelően térnek vissza. Másodszorra ez a tudás világosodott meg bennem az éjszaka középső óráiban. Lanka­datlan buzgalmam nyomán eloszlott a tudatlanság, megjelent a tudás, eloszlott a homály, megjelent a világosság. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondolko­zásomat.

Ebben a feloldódott elmeállapotban, megtisztultan, tisztán, gondoktól menten, szelíd, kész­séges, szilárd, nyugodt lélekkel, az indulatok legyőzésére irányítottam gondolataimat. „Ez a szenvedés” - értettem meg a valóságnak megfelelően. „Ez a szenvedés oka” - értettem meg a valóságnak megfelelően. „Ez a szenvedés megszüntetése” - értettem meg a valóságnak megfelelően. „Ez a szenvedés megszüntetéséhez vezető út” - értettem meg a valóságnak megfelelően. „Ezek az indulatok” - értettem meg a valóságnak megfelelően. „Ez az indulatok oka” - értettem meg a valóságnak megfelelően. „Ez az indulatok megszüntetése” - értettem meg a valóságnak megfelelően. „Ez az indulatok megszüntetéséhez vezető út” - értettem meg a valóságnak megfelelően.

Amikor ezt felismertem, amikor ezt megláttam, gondolataim megszabadultak a kívánságok indulatától, megszabadultak a létezés indulatától, megszabadultak a tudatlanság indulatától. Felismertem: „A megváltás a megváltottban van.” Megértettem: „Legyőztem a születést, beteljesítettem az aszkétaéletet, elvégeztem munkámat, többé nem kell e világra kerülnöm.” Harmadszorra ez a tudás világosodott meg bennem az éjszaka utolsó óráiban. Lankadatlan buzgalmam nyomán eloszlott a tudatlanság, megjelent a tudás, eloszlott a homály, megjelent a világosság. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondolkozásomat, Aggivesszana.

 

BUDDHA TANÍTÓ ÚTJÁNAK KEZDETE
[MAHÁVAGGA I. 1, 5-8.]

Ebben az időben a magasztos Buddha Uruvélában, a Nérandzsará folyó partján, a bódhifa tövében ült, miután a megvilágosodása bekövetkezett. És a Magasztos keresztbe tett lábbal ült a bódhifa tövében hét napig egyfolytában, a megvilágosodás boldogságában. [...]

Hét nap elmúltával a Magasztos visszatért révületéből, és a fa tövéből átment egy adzsapála vadfügefa alá. Odaérve, leült az adzsapála vadfügefa tövében.

Miközben a Magasztos egyedül, magában ült ott, ez a gondolata támadt:

- Ez a tan mély, nehezen felfogható, nehezen érthető, nyugalmat adó, magasrendű, ésszel fel nem érhető, titkos, csak bölcseknek szóló. Számomra világos lett. Ám az emberek vágyaik rabjai, vágyaikon csüggenek, vágyaikat élvezik. Ezért az emberek, akik vágyaik rabjai, vágyai­kon csüggenek, vágyaikat élvezik, nem fogják megérteni az okok és okozatok láncolatának összefüggését, nem fogják megérteni a létcsírák kioltását, az érzelmek elvetését, a létszomj elfojtását, a szenvedély eltávoztatását, a nyugalmat, a nirvánát. Ha tehát hirdetni fogom a tant, és a többi ember nem érti meg tanításomat, csak baj háramlik belőle rám, fölösleges fáradság háramlik belőle rám.

És ekkor ez az addig nem hallott vers ötlött fel a Magasztos előtt:

Nehezen jöttem én is rá, másnak hiába mondanám.
A gonoszság, a gyűlölség elzárja más elől a Tant.

Ár ellen úszó, mély, titkos, alig látszó szikrányi fény;
a gonoszság sötétsége nem hagyja megpillantani.

Mikor a Magasztos mindezt végiggondolta, úgy döntött, hogy megmarad magányában, és nem fogja hirdetni a Tant. Ám ekkor Brahmá, a Teremtő, gondolata erejével meglátta a Magasztos elhatározását, és ezt gondolta:

- Óh jaj, a világra romlás vár, a világra pusztulás vár, ha a Beérkezett, a Szentséges, a Tökéletesen Megvilágosult úgy dönt, hogy megmarad magányában, és nem fogja hirdetni a Tant!

Ekkor Brahmá, a Teremtő, elhagyta a brahmanvilágot, és megjelent a Magasztos előtt, annyi idő alatt, ameddig egy erős ember kinyújtja behajlított karját, vagy behajlítja kinyújtott karját. És Brahmá, a Teremtő, felső ruháját fél vállán átvetve, összetett kézzel meghajolt a Magasztos felé, és így szólította meg a Magasztost:

- Uraim, a Magasztosnak hirdetnie kell a Tant! A Megvilágosultnak hirdetnie kell a Tant! Vannak lények, akiknek lelki szemeit alig fedi por, de ha nem hallják a Tant, akkor nem érik el a megváltást. Ezek meg fogják érteni a Tant.

Így beszélt Brahmá, a Teremtő, majd így folytatta:

Magadha földjén ezelőtt a tiszta Tant
gyarló személyek tanították tévesen.
Halhatatlanság kapuját te tárd ki most!
Hallják világosan a tiszta, szent igét!

Ki hegytetőre, fel a sziklabércre jut,
fentről körülnéz az alanti tájakon.
Te mindent-látó, te is így tekints alá
az igazság várfokáról a szenvedő,
szakadatlanul születő-kiszenvedő
lényekre, mert te legyőzted a szenvedést.

Kelj fel, te nagy csata vitézi győztese!
Járd a világot, seregek vezére!
Tanítsd a Tant, magasztos Szent!
Lesznek, akik megértenek.

És másodszor is így beszélt Brahmá, a Teremtő [megismételve]. És harmadszor is így beszélt Brahmá, a Teremtő [megismételve].

Ekkor Brahmá buzdítása hallatán a Magasztos végigtekintett a világon Buddha-pillantással, az élőlények iránti részvéttől eltelve. És amikor a Magasztos végigtekintett a világon Buddha-pillantással, látott olyanokat, akiknek szemeit alig fedte por, és látott olyanokat, akiknek szemeit sűrű por fedte. Látott éles elméjű lényeket és tompa elméjű lényeket, jóakaratú lényeket és rosszakaratú lényeket, könnyen taníthatókat és nehezen taníthatókat, akik közül némelyik látta az eljövendő életek és a bűn veszedelmét. Éppúgy, mint ahogy kék lótuszok vagy fehér lótuszok vagy rózsaszín lótuszok tavában némelyik kék lótusz vagy fehér lótusz vagy rózsaszín lótusz a víz fenekén gyökerezik, a vízben nyúlik fel, de nem emelkedik a víz színe fölé, hanem a víz alatt rejtve növekszik; és némely más kék lótusz vagy fehér lótusz vagy rózsaszín lótusz a víz fenekén gyökerezik, a vízben nyúlik fel és a víz színéig emelkedik; és némely más kék lótusz vagy fehér lótusz vagy rózsaszín lótusz a víz fenekén gyökerezik, a vízben nyúlik fel, és kiemelkedik a vízből, és virágával nem érinti a vizet - ugyanúgy látott a Magasztos olyanokat, amikor végigtekintett a világon Buddha-pillantással, akiknek szemeit alig fedte por, és látott olyanokat, akiknek szemeit sűrű por fedte; látott éles elméjű lényeket és tompa elméjű lényeket, jóakaratú lényeket és rosszakaratú lényeket, könnyen taníthatókat és nehezen taníthatókat, akik közül némelyik látta az eljövendő életek és a bűn veszedelmét. És amikor a Magasztos mindezt látta, így válaszolt Brahmának, a Teremtőnek:

Halhatatlanság kapuja kitárva.
Kinek füle van, fogadja be hittel.
Azért vártam a Tan igéivel, hogy
fölös vesződség ne legyen szavamból.

Ekkor Brahmá, a Teremtő, megértette:

- A Magasztos eleget tesz kérésemnek, hirdetni fogja a Tant.

Meghajolt a Magasztos előtt, jobb kéz felől megkerülte, és eltűnt.

Ekkor a Magasztos így gondolkozott:

- Kinek hirdessem először a Tant? Ki fogja könnyűszerrel megérteni ezt a tanítást?

És a Magasztos ezt gondolta:

- Itt van Álára Káláma, aki okos, bölcs, tudós. Elméje szemeit régóta alig fedi por. Mi volna, ha először Álára Kálámának hirdetném a Tant? ő könnyűszerrel meg fogja érteni ezt a tanítást.

Ekkor egy láthatatlan istenség így szólt a Magasztoshoz:

- Uram, Álára Káláma hét nappal ezelőtt meghalt.

Ekkor a Magasztos felfogta elméjében: „Álára Káláma hét nappal ezelőtt meghalt.” És a Magasztos ezt gondolta:

- Álára Káláma fennkölt lelkű személy volt. Ha hallotta volna tanításomat, könnyűszerrel megértette volna.

Ekkor a Magasztos így gondolkozott:

- Kinek hirdessem először a Tant? Ki fogja könnyűszerrel megérteni ezt a tanítást?

És a Magasztos ezt gondolta:

- Itt van Uddaka Rámaputta, aki okos, bölcs, tudós. Elméje szemeit régóta alig fedi por. Mi volna, ha először Uddaka Rámaputtának hirdetném a Tant? ő könnyűszerrel meg fogja érteni ezt a tanítást.

Ekkor egy láthatatlan istenség így szólt a Magasztoshoz:

- Uram, Uddaka Rámaputta tegnap este meghalt.

Ekkor a Magasztos felfogta elméjében: „Uddaka Rámaputta tegnap este meghalt.” És a Magasztos ezt gondolta:

- Uddaka Rámaputta fennkölt lelkű személy volt. Ha hallotta volna tanításomat, könnyűszerrel megértette volna.

Ekkor a Magasztos így gondolkozott:

- Kinek hirdessem először a Tant? Ki fogja könnyűszerrel megérteni ezt a tanítást?

És a Magasztos ezt gondolta:

- Az öt szerzetes szolgálatomra volt, gondoskodtak rólam önsanyargatásom idején. Mi volna, ha először az öt szerzetesnek hirdetném a Tant?

Ekkor a Magasztos így gondolkozott:

- Vajon hol tartózkodik most az öt szerzetes?

És a Magasztos emberfeletti, isteni, világos látásával meglátta, hogy az öt szerzetes Benáresz mellett, az Iszipatana vadaskertben tartózkodik. És amikor a Magasztos elegendőnek látta az Uruvélában töltött időt, elindult Benáreszbe. Félúton a bódhifa és Gajá között találkozott egy Upaka nevű meztelen remetével. Amikor megpillantotta a Magasztost, megszólította:

- Testvérem, vonásaid nyugalomról tanúskodnak, arcszíned derült, tiszta. Kinek indítására távoztál a remeteségbe, testvérem? Ki a mestered? Kinek a tanítását követed?

A Magasztos így válaszolt Upaka szavaira:

- Mindent legyőztem, felismertem mindent.
Lepergett rólam a világ hatalma.
Elhagytam mindent, el az élet szomját,
segítő nélkül, a saját erőmből.

Nincs szükségem tanítóra. Hozzám hasonló senki sincs.
Istenek és halandók közt vetélytársat nem ismerek.

Én vagyok a világ szentje. A legfőbb mester én vagyok.
Világosságra ébredtem, lehűltem és kihamvadtam.

Benáreszbe megyek, s útnak indítom a Tan kerekét.
A vak világban döndüljön halhatatlanság dobszava!

- Testvér, ezek szerint azt vallod magadról, hogy te vagy a Szent, a Győztes?

- A győztes az, aki, mint én, úrrá lett indulatain.
Legyőztem minden bajt és bűnt; így, Upaka, Győztes vagyok.

E szavakra így válaszolt Upaka, a meztelen remete:

- Ám legyen, testvér!

Megcsóválta a fejét, és másik úton indult tovább.

A Magasztos egyik helyről a másik helyre vándorolva, megérkezett Benáreszbe, az Iszipatana vadaskertbe, ahol az öt szerzetes tartózkodott. Az öt szerzetes messziről megpillantotta a közeledő Magasztost. Amikor megpillantották, megtárgyalták egymással:

- Testvérek, ott jön Gótama remete, aki bőségben él, feladta az önmegtartóztatást, és bővel­kedő életre tért át. Ne üdvözöljük, és ne álljunk fel ültünkből, amikor közelünkbe ér, és ne vegyük át kezéből alamizsnás szilkéjét és felsőruháját. Csupán egy széket tegyünk ide, és ha akarja, leülhet.

Ám amikor a Magasztos közelebb ért az öt szerzeteshez, az öt szerzetes nem tartotta be megállapodását. Elébe mentek a Magasztosnak, hogy fogadják. Egyikük alamizsnás szilkéjét és felsőruháját vette át, másik ülőhelyet készített neki, harmadik lábmosáshoz hozott vizet, zsámolyt és törülközőt. Ekkor a Magasztos leült az odakészített székre, és miután leült, megmosta lábát. Ekkor a szerzetesek nevén szólították a Magasztost, és Testvérnek nevezték. Ám amikor így szólították meg, a Magasztos ezt mondta az öt szerzetesnek:

- Szerzetesek, ne szólítsátok nevén a Beérkezettet, és ne nevezzétek Testvérnek. Szerzetesek, a Beérkezett maga a tökéletes, szentséges Megvilágosult. Halljátok meg, szerzetesek! Meg­találtam a halhatatlanságot, és megismertetem veletek; hirdetem nektek a Tant. Ha az általam kijelölt útra léptek, hamarosan eljuttok az igazsághoz, magatoktól megismeritek, és szemtől szembe láthatjátok. Eléritek a szent élet legmagasabb célkitűzését, amelynek kedvéért tisztes családok fiai remeteségbe és otthontalanságba távoznak.

Amikor a Magasztos így beszélt, az öt szerzetes így szólt hozzá:

- Gótama testvér, önsanyargatásoddal, megtartóztatásoddal, fogadalmaiddal nem tudtál szert tenni emberfölötti erőre, vagy tökéletes és szentséges ismeret és látás hatalmára. Most, amikor feladtad az önmegtartóztatást és bőségben élsz, bővelkedő életre tértél át, hogyan tudnál szert tenni emberfölötti erőre, vagy tökéletes és szentséges ismeret és látás hatalmára?

Amikor az öt szerzetes így beszélt, a Magasztos így szólt hozzájuk:

- Szerzetesek, a Beérkezett nem él bőségben, nem adta fel az önmegtartóztatást, nem tért át bővelkedő életre. A Beérkezett maga a tökéletes, szentséges Megvilágosult. Halljátok meg, szerzetesek! Megtaláltam a halhatatlanságot, és megismertetem veletek; hirdetem nektek a Tant. Ha az általam kijelölt útra léptek, hamarosan eljuttok az igazsághoz, magatoktól meg­ismeritek, és szemtől szembe láthatjátok. Eléritek a szent élet legmagasabb célkitűzését, amelynek kedvéért tisztes családok fiai remeteségbe és otthontalanságba távoznak.

[A párbeszéd még kétszer megismétlődik.]

- És én erre a belátásra, erre a felismerésre jutottam: „Gondolataim felszabadulása nem mehet veszendőbe. Ez az utolsó születésem; többször nem fogok újjászületni.”

Így beszélt a Magasztos, és az öt szerzetes örömmel és egyetértéssel hallgatta meg a Magasztos beszédét. [...]

És a Magasztos így szólt:

- Jöjjetek, szerzetesek! A Tant világosan kinyilatkoztattam. Járjatok a szentség útján, hogy minden szenvedésnek véget vessetek!

Így történt e tiszteletreméltó személyek tanítvánnyá avatása. Így ebben az időben hat Tökéletes volt a földön.


Ebben az időben élt Benáreszben egy Jasza nevű, tisztes családból származó, jó nevelésű ifjú, egy kereskedő céhmester fia. Három palotája volt, egy téli, egy nyári és egy az esős évszakra. Az esős évszakra szolgáló palotából, ahol zeneszerszámokhoz értő nők vették körül, négy hónapon keresztül nem mozdult ki. Egyszer azonban Jasza nemesifjú, akinek az öt érzékszerv minden gyönyörűsége rendelkezésére állott, birtokában volt, szórakozására szolgált, a meg­szokottnál hamarabb tért nyugovóra. Utána környezete is nyugovóra tért. Egész éjszaka égett egy olajmécses.

Ekkor azonban Jasza nemesifjú a megszokottnál hamarabb ébredt fel, és alva találta környezetét. Egyik nőnek hóna alatt volt a lant, annak a nyaka alatt volt a dob, annak a hóna alatt volt a csörgőtányér, annak a haja szétzilálódott, annak a nyála folyt, némelyek álmukban beszéltek. Mintha dögtemetőbe vetődött volna. A látvány feltárta előtte a lét nyomorát, és csömör fogta el szívét. És ekkor Jasza nemesifjú ezt a kijelentést tette:

- Óh jaj, minden undorító! Óh jaj, minden visszataszító!

Ekkor Jasza nemesifjú felhúzta aranysaruját, és lakosztálya ajtaja felé indult. Emberfölötti lények kitárták előtte az ajtót, hogy senki se tartsa vissza Jasza nemesifjút, amikor otthonából az otthontalanságba készül távozni. Ekkor Jasza nemesifjú a városkapu felé indult. Ember­fölötti lények kitárták előtte a kaput, hogy senki se tartsa vissza Jasza nemesifjút, amikor otthonából az otthontalanságba készül távozni.

Ekkor Jasza nemesifjú az Iszipatana vadaskert felé indult. Ez idő tájt a Magasztos kora hajnalban felkelt, és a szabadban sétált. A Magasztos messziről megpillantotta a közeledő Jasza nemesifjút. Amikor meglátta, félbeszakította sétáját, és leült az odakészített székre. Ekkor Jasza nemesifjú a Magasztos közelében megismételte a mondást:

- Óh jaj, minden undorító! Óh jaj, minden visszataszító!

Ekkor a Magasztos így szólt Jasza nemesifjúhoz:

- Jasza, itt semmi sem undorító, itt semmi sem visszataszító. Jöjj, Jasza, ülj le, oktatni foglak a tanra.

Jasza nemesifjú megörvendett, és megnyugodott: „Itt semmi sem undorító, itt semmi sem visszataszító!” Levetette aranysaruját, és a Magasztos elé járult. Odaérve, köszöntötte a Magasztost, és leült előtte. A Magasztos sorjában beszélt a dolgokról az előtte ülő Jasza nemes­ifjúnak, következőképpen: beszélt az adakozásról, az erkölcsösségről, az égről, a vágyak terhéről, ürességéről, gyötrelmességéről, a vágytalanság üdvéről. Amikor a Magasztos látta, hogy Jasza nemesifjú elméje tiszta, befogadóképes, előítéletmentes, érdeklődő, jószán­dékú, akkor feltárta előtte azt, ami a Buddhák alapvető tanítása: a szenvedést, annak okát, megszüntetését, az ahhoz vezető utat. És miként a tiszta, folttalan szövet könnyen magába szívja a festéket, éppolyan tisztán, világosan megnyílt a szeme Jasza nemesifjúnak a Tan befogadására ott ültében: „Mindennek, ami keletkezik, meg is kell szűnnie.”

Eközben azonban Jasza nemesifjú anyja felment a palotába, és nem találta Jasza nemesifjút. Indult a családapához, a céhmesterhez, s odaérve, szólt a családapának, a céhmesternek:

- Családapa, nem találom a fiadat, Jaszát!

Ekkor a családapa, a céhmester, lovas küldöncöket indított a négy égtáj felé, ő maga pedig Iszipatana felé indult. Itt a családapa, a céhmester, észrevette az aranysaru nyomát, s amint észrevette, elindult a nyomokon.

A Magasztos messziről megpillantotta a közeledő családapát, a céhmestert. Amikor meglátta, ezt gondolta:

- Jobb lesz, ha most olyan varázslatot művelek, hogy a családapa, a céhmester, itt ültében ne lássa a szintén itt ülő Jasza nemesifjút.

Ekkor a Magasztos ilyen varázslatot művelt.

És a családapa, a céhmester, a Magasztos elé járult. Odaérve, megszólította a Magasztost:

- Uram, nem látta-e a Magasztos Jasza nemesifjút?

- Ülj le, családapa! Lehetséges, hogy itt ültödben meglátod a szintén itt ülő Jasza nemesifjút.

A családapa, a céhmester, megörvendett és megnyugodott:

- Talán itt ültömben meglátom a szintén itt ülő Jasza nemesifjút!

Köszöntötte a Magasztost, és leült előtte. A Magasztos sorjában beszélt a dolgokról az előtte ülő családapának, a céhmesternek, következőképpen: beszélt az adakozásról, az erkölcsös­ségről, az égről, a vágyak terhéről, ürességéről, gyötrelmességéről, a vágytalanság üdvéről. És a családapa, a céhmester, megismerte a Tant, felfogta a Tant, megértette a Tant, átkelt a kételyeken, bizonytalansága elmúlt, tudása bővült, semmi másban nem bízott, és így beszélt a Magasztoshoz:

- Pompás, uram! Pompás, uram! Uram, mint hogyha valaki talpára állítaná a megfordítottat, kitakarná a letakartat, útba igazítaná az eltévedtet, mécsest tartana a sötétségben, hogy akinek van szeme a látásra, lásson - úgy világosította meg a Tant minden oldalról a Magasztos. Uram, én most a Magasztoshoz folyamodom oltalomért, és a Tanhoz, és a szerzetesek gyülekeze­téhez. Fogadjon el a Magasztos a mai naptól életem végéig világi tisztelőjéül, aki hozzá folyamodik oltalomért!

Így ő volt az első világi hívő, aki a hármas fogadalmat kimondta.

Miközben a Magasztos az atyát a Tanra oktatta, Jasza nemesifjú a meglátott, megismert fel­emelkedésről elmélkedett, és elméje megszabadult az indulatoktól, lemondva a ragaszko­dásról. Ekkor a Magasztos ezt gondolta:

- Miközben az atyát a Tanra oktattam, Jasza nemesifjú a meglátott, megismert felemelkedésről elmélkedett, és elméje megszabadult az indulatoktól, lemondva a ragaszkodásról. Lehetetlen, hogy ezek után Jasza nemesifjú visszatérjen a hívságokhoz, és élvezze az életet, mint ezelőtt, amíg otthonában élt. Nos, most inkább feloldom a varázslatot.

Ekkor a Magasztos feloldotta a varázslatot. A családapa, a céhmester, meglátta az ott ülő Jasza nemesifjút. Amikor meglátta, így szólt Jasza nemesifjúhoz:

- Jasza, édes fiam, anyádat elemészti a szomorúság, bánat. Add vissza anyádnak életét!

Ekkor Jasza nemesifjú a Magasztosra tekintett. A Magasztos így beszélt a családapához, a céhmesterhez:

- Családapa, azt gondolod, hogy Jasza a kívülállók tudásával, a kívülállók látásával fogta fel a Tant, úgy, mint te? Mialatt ő a meglátott, megismert felemelkedésről elmélkedett, azalatt elméje megszabadult az indulatoktól, lemondva a ragaszkodásról. Lehetséges-e, hogy ezek után Jasza visszatérjen a hívságokhoz, és élvezze az életet, mint ezelőtt, míg otthonában élt?

- Nem lehetséges, uram.

- Valóban, családapa, Jasza nemesifjú először a kívülállók tudásával, a kívülállók látásával fogta fel a Tant, úgy, mint te, de mialatt a meglátott, megismert felemelkedésről elmélkedett, azalatt elméje megszabadult az indulatoktól, lemondva a ragaszkodásról. Lehetetlen, hogy ezek után Jasza nemesifjú visszatérjen a hívságokhoz, és élvezze az életet, mint ezelőtt, amíg otthonában élt.

- Uram, nyereség Jasza nemesifjúnak, nagy szerencse Jasza nemesifjúnak, hogy Jasza nemes­ifjú elméje megszabadult az indulatoktól, lemondva a ragaszkodásról. Fogadja el meghívá­somat a Magasztos ma ebédre Jasza nemesifjúval, mint kísérő szerzetessel!

A Magasztos hallgatással fejezte ki beleegyezését.

Amikor a családapa céhmester megértette a Magasztos beleegyezését, felállt ültéből, elkö­szönt a Magasztostól, jobb kéz felől megkerülte, és távozott. Röviddel a családapa céhmester távozása után Jasza nemesifjú a Magasztoshoz fordult:

- Szeretném a Magasztostól elnyerni a felavatást és a felvételt a Rendbe.

- Jöjj, szerzetes! - szólt a Magasztos. - A Tant teljességében kifejtettem neked. Élj önmegtar­tóztató életet, hogy örökre véget vess a szenvedésnek!

Így történt a tiszteletreméltó Jasza felvétele a rendbe.

Így ebben az időben hét Tökéletes volt a földön.

Délelőtt a Magasztos felöltözött, magához vette felsőruháját és alamizsnás szilkéjét, és a tiszteletreméltó Jaszával, mint kísérő szerzetessel, elindult a családapa céhmester házába. Odaérve, leült az előkészített székre. Ekkor a tiszteletreméltó Jasza anyja és volt felesége a Magasztos elé járult. Odaérve, köszöntötték a Magasztost, és leültek előtte. A Magasztos sorjában beszélt nekik a dolgokról, a következőképpen: beszélt az adakozásról, az erkölcsös­ségről, az égről, a vágyak terhéről, ürességéről, gyötrelmességéről, a vágytalanság üdvéről. És tisztán, világosan megnyílt a szemük a Tan befogadására ott ültükben. És így szóltak a Magasztoshoz:

- [...] Uram, mi most a Magasztoshoz folyamodunk oltalomért, és a Tanhoz, és a szerzetesek gyülekezetéhez. Fogadjon el a Magasztos a mai naptól életünk végéig világi tisztelőiül, akik hozzá folyamodunk oltalomért!

Így ők voltak az első női világi hívők, akik a hármas fogadalmat kimondták.

 

BUDDHA ELLENFELEI
[CSULLAVAGGA VII. 3.]

Ebben az időben a Magasztos népes gyülekezet körében ült, és a Tant fejtegette a királynak és kíséretének. Ekkor Dévadatta felállt ülőhelyéről, és felsőruháját fél vállán átvetve, összetett kézzel meghajolt a Magasztos felé, és így szólt a Magasztoshoz:

- Uram, a Magasztos már elgyengült, megöregedett, megvénült, útját végigjárta, életét leélte. Uram, a Magasztos most már ne törődjék semmivel, élvezze az e világon elért nyugalmat, bízza reám a szerzetesek gyülekezetét, én fogom vezetni a szerzetesek gyülekezetét.

- Elég, Dévadatta! Ne kívánd vezetni a szerzetesek gyülekezetét!

Dévadatta másodszor is így beszélt a Magasztoshoz.

[A párbeszéd kétszer megismétlődik.]

- Dévadatta, még Száriputtára és Moggallánára sem akarom rábízni a szerzetesek gyüleke­zetét, nemhogy reád, hitvány, jellemtelen emberre.

Dévadatta megharagudott:

- A Magasztos a király és egész kísérete előtt jellemtelennek nevezett, és megszégyenített, Száriputtát és Moggallánát pedig felmagasztalta.

Elköszönt a Magasztostól, jobb kéz felől körüljárta, és elégedetlenül távozott. Ez volt Dévadatta első sértődése a Magasztossal szemben.

A Magasztos pedig így szólt a szerzetesekhez:

- Szerzetesek, a gyülekezet tegye közzé Rádzsagahában Dévadattáról, hogy Dévadatta erkölcse valaha más volt, és most más lett, és amit tettekben vagy szavakban elkövet, abban sem a Buddha, sem a Tan, sem a gyülekezet nem nyilatkozik meg. [...]

Ekkor Dévadatta felkereste Adzsátaszattu királyfit. Adzsátaszattu királyfi elé járulva, így szólította meg:

- Királyfi, régebben az emberek sokáig éltek, most azonban rövidre van szabva életük ideje. Lehetséges, hogy a te időd is lejár, miközben csak trónörökös maradsz. Öld meg atyádat, királyfi, és légy te a király! Én pedig megölöm a Magasztost, és én leszek a Buddha.

Adzsátaszattu királyfi ezt gondolta:

- Az érdemes Dévadattának nagy az ereje és hatalma; ő jobban tudja.

Ezzel tőrt övezett combja mellé, és szokatlan napszakban berontott a király szobájába, félve, ijedten, rettegve, felindultan. Amikor a király szobájánál szolgálatot teljesítő tanácsosok meg­látták, feltartóztatták. Megmotozták, és megtalálták a combja mellé övezett tőrt. Megkér­dezték:

- Mire készültél, királyfi?

Meg akartam ölni atyámat.

- Ki beszélt rá?

- Az érdemes Dévadatta.

Ekkor némelyik tanácsos ezt javasolta:

- Ki kell végezni a királyfit, Dévadattát, és minden szerzetest.

Mások ezt javasolták:

- A szerzeteseket nem kell kivégezni, mert ők nem vétettek, csak a királyfit és Dévadattát.

Mások viszont ezt javasolták:

- Sem a királyfit, sem Dévadattát, sem a szerzeteseket nem kell kivégezni, hanem jelenteni kell az ügyet a királynak, és a király parancsa szerint kell eljárni.

Ekkor a tanácsosok a királyfival Magadha királyához, Széníja Bimbiszárához mentek, és jelen­tették a történteket. [...] És Magadha királya, Széníja Bimbiszára, megkérdezte Adzsátaszattu királyfitól:

- Miért akartál megölni, királyfi?

- A királyságot akartam, király.

- Ha a királyságot akarod, királyfi, legyen a tiéd ez a királyság!

Ezzel átruházta a királyságot Adzsátaszattu királyfira.

Ekkor Dévadatta felkereste Adzsátaszattu királyfit. Adzsátaszattu királyfi elé járulva, így szólította meg:

- Mahárádzsa, adj parancsot embereidnek, hogy oltsák ki Gótama remete életét!

Ekkor Adzsátaszattu királyfi kiadta a parancsot embereinek:

- Mondom: amint az érdemes Dévadatta rendelkezik, úgy cselekedjetek!

Ekkor Dévadatta parancsot adott egy férfinak:

- Barátom, indulj! Gótama remete itt és itt tartózkodik. Oltsd ki életét, azután ezen az úton térj vissza!

Ezután két embert állított arra az útra:

- Ha ezen az úton közeledik egy ember, oltsátok ki életét, azután ezen az úton térjetek vissza!

Ezután négy embert állított arra az útra:

- Ha ezen az úton közeledik két ember, oltsátok ki az életüket, azután ezen az úton térjetek vissza!

Ezután nyolc embert állított arra az útra:

- Ha ezen az úton közeledik négy ember, oltsátok ki az életüket, azután ezen az úton térjetek vissza!

Ezután tizenhat embert állított arra az útra:

- Ha ezen az úton közeledik nyolc ember, oltsátok ki az életüket, azután térjetek vissza!

Ekkor az első ember kardot és pajzsot fogott, íjat és tegezt vetett vállára, és elindult a Magasz­toshoz. Odaérve, a Magasztos közelében félelem fogta el, megijedt, megrettent, felindult. Mozdulatlanná dermedt testtel megállott. A Magasztos megpillantotta a félő, ijedt, rettegő, felindult, mozdulatlanná dermedt testtel álló embert, és megpillantva, megszólította:

- Jöjj ide, barátom, ne félj!

Ekkor a férfi letette kardját és pajzsát, ledobta íját és tegezét, és a Magasztos elé járult. Odaérve, fejével a Magasztos lábához borult, és így szólt a Magasztoshoz:

- Uram, bűnös szándék fogott el balgaságomban, esztelenségemben, tudatlanságomban, mert gonosz szándékkal, gyilkos szándékkal indultam ide. Uram, fogadja el a Magasztos bűnvallo­másomat bűnbánatul, hogy a jövőben tartózkodjam tőle!

- Valóban, barátom, bűnös szándék fogott el balgaságodban, esztelenségedben, tudatlansá­godban, mert gonosz szándékkal, gyilkos szándékkal indultál ide. De mivel, barátom, bűnnek tekinted bűnödet, és illő megbánást tanúsítasz, elfogadom. [...]

És a Magasztos ezt mondta a férfinak:

- Barátom, ne ezen az úton távozzál; menj amazon az úton! - És így másik úton bocsátotta el. [...]

Ekkor az első ember visszatért Dévadattához. Odaérve, így szólt Dévadattához:

- Uram, nem vagyok képes a Magasztos életét kioltani. Nagy a Magasztos hatalma, nagy az ő szentsége.

- Rendben van, barátom. Ne te oltsd ki Gótama remete életét. Én fogom kioltani Gótama remete életét.

Ez idő tájt a Magasztos a Keselyű-szikla hegycsúcs alján sétált. Ekkor Dévadatta felmászott a Keselyű-szikla hegycsúcsra, és lezúdított egy hatalmas sziklatömböt:

- Ezzel oltom ki Gótama remete életét!

Két hegycsúcs összehajolt, és felfogta a sziklatömböt. Egy szilánk lepattant róla, és véresre sebezte a Magasztos lábát. Ekkor a Magasztos felnézett, és így szólt Dévadattához:

- Balgatag ember, nagy vétket követtél el, hogy gonosz szándékkal, gyilkos szándékkal véresre sebezted a Beérkezettet.

Ezután a Magasztos a szerzetesekhez fordult:

- Szerzetesek, ez volt az első olyan tette Dévadattának, amelyért már ebben az életben el kell nyernie büntetését, amiért gonosz szándékkal, gyilkos szándékkal véresre sebezte a Beérke­zettet.

Mikor a szerzetesek értesültek róla, hogy Dévadatta a Magasztos életére tör, nagy zajjal és kiáltozással körjáratba kezdtek a kolostor körül a Magasztos védelmére. A zaj hallatára a Magasztos megkérdezte a tiszteletreméltó Ánandát, hogy mi az. Ánanda válaszára a Magasz­tos így szólt:

- Hívd össze nevemben a szerzeteseket: „A Mester kéreti a tisztelendőket!”

Erre azok összegyűltek, köszöntötték a Magasztost, és leültek előtte. Amikor leültek, a Magasztos így beszélt a szerzetesekhez:

- Szerzetesek, nem lehetséges és nem történhetik meg, hogy a Beérkezettek életét erőszakkal kioltsák. A Beérkezettek kellő időben, természetes halállal múlnak ki.

 

BUDDHA HALÁLA
[MAHÁPARINIBBÁNA-SZUTTA, RÉSZLETEK]

...Amikor a Magasztos elegendőnek látta a Nádikában töltött időt, szólt a tiszteletreméltó Ánandának:

- Induljunk, Ánanda, menjünk Vészálíba!

- Igen, uram - válaszolta engedelmesen a Magasztosnak a tiszteletreméltó Ánanda. Ekkor a Magasztos nagyszámú szerzetes kíséretében útra kelt Vészálíba. Ott egy ideig Vészálíban tartózkodott a Magasztos, Ambapálí ligetében. [...]

Ambapálí táncosnő hírét vette:

- A Magasztos Vészálíba érkezett, Vészálíban tartózkodik, az én mangóligetemben!

Ekkor Ambapálí táncosnő befogatott pompásnál pompásabb kocsikba, maga is felszállt az egyik pompás kocsira, és pompásnál pompásabb kocsikon kihajtatott Vészálíból, mangó­ligetébe hajtatott. Ameddig kocsiút volt, kocsin ment, majd leszállt a kocsiról, és gyalog ment tovább a Magasztoshoz. Odaérkezve, köszöntötte a Magasztost, és leült előtte. A Magasztos a Tanról szóló beszédekkel oktatta, buzdította, serkentette, örvendeztette az előtte ülő Ambapálí táncosnőt. Ezután Ambapálí táncosnő, akit a Magasztos a Tanról szóló beszédekkel oktatott, buzdított, serkentett, örvendeztetett, így szólt a Magasztoshoz:

- Fogadja el meghívásomat a Magasztos holnap ebédre a szerzetesek gyülekezetével együtt!

A Magasztos hallgatással fejezte ki beleegyezését. [...]

Miután a Magasztos evett, és befejezte az étkezést, Ambapálí táncosnő fogott egy alacsony széket, és leült előtte. Amikor leült, így szólt a Magasztoshoz Ambapálí táncosnő:

- Uram, ezt a ligetet Buddhának és a szerzetesek közösségének ajándékozom.

A Magasztos elfogadta a ligetet. [...]

Amikor a Magasztos elegendőnek látta az Ambapálí ligetében töltött időt, szólt a tiszteletre­méltó Ánandának:

- Induljunk, Ánanda, menjünk Béluva faluba!

- Igen, uram - válaszolta engedelmesen a Magasztosnak a tiszteletreméltó Ánanda. Ekkor a Magasztos nagyszámú szerzetes kíséretében útra kelt Béluva faluba. Ott egy ideig Béluvában tartózkodott a Magasztos. Itt a Magasztos a szerzetesekhez fordult:

- Szerzetesek, induljatok Vészálí vidékére, és igyekezzetek barátságos, kellemes, tetszetős helyet keresni az esős évszakra. Én itt, Béluva faluban akarom eltölteni az esős évszakot.

- Igen, urunk - válaszolták engedelmesen a Magasztosnak a szerzetesek, és Vészálí vidékén igyekeztek barátságos, kellemes, tetszetős helyet keresni az esős évszakra. A Magasztos Béluva faluban töltötte az esős évszakot.

Az esős évszak idején súlyos rosszullét fogta el a Magasztost. Halálos, heves fájdalmai támadtak. A Magasztos mindezt eszméleténél maradva, világos tudattal, panasz nélkül viselte el, és így szólt magában:

- Nem volna helyes, ha az engem kiszolgálók értesítése nélkül, ha a szerzetesek közösségének megtekintése nélkül távoznám a nirvánába. Inkább erővel eltávoztatom magamtól ezt a betegséget, és az életerőt visszatartva magamban, várakozom.

Ekkor a Magasztos erővel eltávoztatta magától a betegséget, és az életerőt visszatartva magában, várakozott. Ekkor elmúlt a Magasztos betegsége.

Amikor elmúlt a Magasztos betegsége, és megszűntek fájdalmai, kilépett az épületből, és az épület árnyékos oldalán leült az odakészített ülőhelyre. Ekkor a tiszteletreméltó Ánanda a Magasztos elé járult, köszöntötte a Magasztost, és leült előtte. Előtte ülve, így szólt a Magasztoshoz a tiszteletreméltó Ánanda:

- Uram, örvendetes, hogy a Magasztos jobban van! Uram, öröm, hogy a Magasztos jobban érzi magát! Uram, a Magasztos rosszullétekor az én testem is mintha részegítő italtól ittasodott volna meg. Nem láttam az égtájakat, és a tanításokra sem tudtam gondolni. Csupán egyben bizakodtam, uram: „Nem fog a Magasztos a nirvánába távozni, mielőtt a szerzetesek közösségéről még egyszer rendelkeznék.”

- Mit várhat még tőlem a szerzetesek közössége, Ánanda? Feltártam a Tant, Ánanda, és nem tettem különbséget belső és külső között. A Beérkezett nem szorította markába tanításait, Ánanda. Ha valaki ezt gondolja: „Nekem kell a szerzetesek közösségét vezetnem”, vagy „Reám van bízva a szerzetesek közössége”, az esetleg rendelkezhetik a szerzetesek közös­ségéről. A Beérkezett nem gondolja ezt: „Nekem kell a szerzetesek közösségét vezetnem”, vagy „Reám van bízva a szerzetesek közössége”. Így tehát, Ánanda, milyen vonatkozásban rendelkezhetnék még a Beérkezett a szerzetesek közösségéről? Én most már megtört, koros, öreg ember vagyok, életutam végét járom, nyolcvanadik évemet töltöm. Mint ahogyan, Ánanda, a rozoga szekér akadozva vonszolja magát, ugyanolyan akadozva vonszolja magát a Beérkezett teste. [...]

Önmagatokban keressetek tehát világosságot, Ánanda, önmagatokban keressetek menedéket, más menedék nélkül. A Tanban keressetek világosságot, a Tanban keressetek menedéket, más menedék nélkül. [...]

Az a szerzetes, Ánanda, aki akár most, akár távozásom után önmagában keres világosságot, önmagában keres menedéket, más menedék nélkül, és a Tanban keres világosságot, a Tanban keres menedéket, más menedék nélkül, az ilyen tanulni vágyó szerzetes méltó a szerzetesi névre. [...]

Ánanda, az imént odajött hozzám a Gonosz, a kísértő, és megállt előttem. Előttem állva, így beszélt hozzám a Gonosz, a kísértő:

- Most távozzék a nirvánába a Magasztos, most távozzék a nirvánába a Beérkezett! Eljött az ideje, hogy a kialvásba távozzék a Magasztos. Hiszen egykor ezt a kijelentést tette a Magasz­tos: „Mindaddig nem távozom a nirvánába, Gonosz, amíg szerzetesek nem szegődtek tanít­vá­nyaimul, amíg apácák nem szegődtek tanítványaimul, amíg irányításom alatt a szerzetesrend meg nem erősödött, mindenfelé el nem terjedt a népek között, mindenki számára elérhetően, mindenki számára nyilvánvalóan.” Most azonban a szerzetesrend már megerősödött a Magasz­tos irányítása alatt, mindenfelé elterjedt a népek között, mindenki számára elérhetően, mindenki számára nyilvánvalóan. Most távozzék a nirvánába a Magasztos, most távozzék a nirvánába a Beérkezett! Eljött az ideje, hogy a kialvásba távozzék a Magasztos! - Amikor a Gonosz, a kísértő, így beszélt hozzám, én ezt válaszoltam neki, Ánanda:

- Légy nyugodt, Gonosz: hamarosan elérkezik a Magasztos kialvásának ideje. Három hónap múlva a nirvánába távozik a Magasztos.

Ánanda, az imént Pávában világos tudattal elbocsátotta magától az életerőt a Magasztos.

Ekkor a tiszteletreméltó Ánanda így szólt a Magasztoshoz:

- Maradjon életben a Magasztos ebben az egész világkorban, maradjon életben a Beérkezett ebben az egész világkorban, sokaknak üdvére, sokaknak javára, a világ iránti könyörületből, istenek és emberek hasznára, üdvére, javára!

- Hagyd el, Ánanda, ne kérleld a Magasztost! Elmúlt az ideje a Magasztos kérlelésének.

Azonban Ánanda másodszor is (... harmadszor is) így szólt a Magasztoshoz:

- Maradjon életben a Magasztos ebben az egész világkorban, maradjon életben a Beérkezett ebben az egész világkorban, sokaknak üdvére, sokaknak javára, a világ iránti könyörületből, istenek és emberek hasznára, üdvére, javára!

- Ánanda, nem mondtam-e neked már régen, hogy minden, ami kedves és kellemes, meg­változik, megszűnik és elmúlik? Hogyan is volna lehetséges, Ánanda, hogy az, ami született, keletkezett, összetevődött és elmúlásnak van alávetve, ne múljék el? Ez nem képzelhető el. [...]

Ezután egyik reggelen a Magasztos felöltözött, magához vette felsőruháját és alamizsnás szilkéjét, és elindult Vészálíba alamizsnáért. Miután végigjárta alamizsnáért Vészálít, leült az előkészített ülőhelyre, elfogyasztotta az ételt, majd elefántpillantást vetett Vészálíra, és így szólt a tiszteletreméltó Ánandához:

- Utoljára látta Vészálít a Beérkezett, Ánanda. [...]

Ezután a Magasztos nagyszámú szerzetes kíséretében útra kelt Pávába. Pávába érkezve, Csunda nevű aranyműves mangóligetében állt meg a Magasztos.

Csunda aranyműves hírét vette:

- A Magasztos Pávába érkezett, Pávában tartózkodik, az én mangóligetemben.

Ekkor Csunda aranyműves felkereste a Magasztost. Odaérve, köszöntötte a Magasztost, és leült előtte. A Magasztos a Tanról szóló beszédekkel oktatta, buzdította, serkentette, örven­dez­tette az előtte ülő Csunda aranyművest. Ezután Csunda aranyműves, akit a Magasztos a Tanról szóló beszédekkel oktatott, buzdított, serkentett, örvendeztetett, így szólt a Magasz­toshoz:

- Fogadja el meghívásomat a Magasztos holnap ebédre a szerzetesek gyülekezetével együtt!

A Magasztos hallgatással fejezte ki beleegyezését.

Csunda aranyműves a Magasztos beleegyezése láttán felkelt ülőhelyéről, elköszönt a Magasz­tostól, jobb kéz felől tisztelettel megkerülte, és távozott. Ezután Csunda aranyműves másnap virradattól kezdve válogatott ételeket sütött-főzött házában, egyebek között nagy mennyiség­ben vaddisznógombát [vagy: vaddisznó kövérjét]. Majd megüzente az időt a Magasztosnak:

- Itt az idő, uram! Elkészült az ebéd.

Ekkor a Magasztos a délelőtti időben felöltözött, magához vette felsőruháját és alamizsnás szilkéjét, és a szerzetesek gyülekezetével együtt elindult Csunda aranyműves házába. Odaérve, leült a számára készített ülőhelyre. Amikor leült, így szólt Csunda aranyműveshez:

- Csunda, a vaddisznógombát, amit készítettél, nekem tálald fel. A többi sült és főtt ételt, amit készítettél, a szerzetesek gyülekezetének tálald fel.

- Úgy lesz, uram - válaszolta engedelmesen a Magasztosnak Csunda aranyműves, és a vaddisznó­gombát, amit készített, a Magasztosnak tálalta fel, a többi sült és főtt ételt, amit készített, a szerzetesek gyülekezetének tálalta fel. Ekkor a Magasztos így szólt Csunda arany­műveshez:

- Csunda, ami a vaddisznógombából megmaradt, ásd el gödörbe. Nem látok senkit a világon, sem az isteneket, sem Brahmát, sem az ördögöt, sem remetéket, sem papokat, sem égieket, sem földieket, aki meg tudná emészteni, ha eszik belőle, a Beérkezett kivételével.

- Úgy lesz, uram - válaszolta engedelmesen a Magasztosnak Csunda aranyműves, és ami a vaddisznógombából megmaradt, elásta gödörbe. Ezután a Magasztos elé járult. Odaérve, leült előtte. A Magasztos a Tanról szóló beszédekkel oktatta, buzdította, serkentette, örvendeztette az előtte ülő Csunda aranyművest. Ezután felkelt ülőhelyéről, és távozott.

Ekkor Csunda aranyműves ételének elfogyasztása után súlyos rosszullét fogta el a Magasztost. Halálos kimenetelű, véres hasmenése támadt, heves fájdalmak kíséretében. A Magasztos mindezt eszméleténél maradva, világos tudattal, panasz nélkül viselte el. Majd így szólt Ánandához a Magasztos:

- Induljunk, Ánanda, menjünk Kuszínárába!

- Igen, uram - válaszolta engedelmesen a Magasztosnak a tiszteletreméltó Ánanda.

Így hallottam: mikor a Szent megette Csunda ételét,
elfogta kínzó rosszullét, halálos végű gyötrelem.

Mikor a vaddisznógombát megette,
súlyos betegségbe esett a Mester.
Kiürült testtel a Magasztos így szólt:
- Induljunk Kuszínárá városába! [...]

Ekkor a Magasztos nagyszámú szerzetes kíséretében útra kelt a Hirannyavatí folyó túlpartján fekvő Kuszínárá vidékére, a Mallák szálaerdejébe. Amikor odaérkeztek, szólt a tiszteletre­méltó Ánandának:

- Kedves Ánanda, készíts fekhelyet, fejjel észak felé, két egymás mellett nőtt szálafa között. Fáradt vagyok, Ánanda, le akarok feküdni.

- Igen, uram - válaszolta engedelmesen a Magasztosnak a tiszteletreméltó Ánanda, és két egymás mellett nőtt szálafa között fekhelyet készített, fejjel észak felé. A Magasztos lefeküdt jobb oldalára, két lábát egymásra helyezve, mint az oroszlán, teljes öntudatban. A két szálafa teljes virágpompában állt, bár nem volt virágzás ideje. Viráguk behintette, beszórta, beborí­totta a Beérkezett testét, a Beérkezett tiszteletére. [...]

- Ne foglalkozzatok a Beérkezett halotti szertartásával, Ánanda. Inkább saját üdvötökre gondoljatok, saját üdvötökön munkálkodjatok, saját üdvötöket szolgáljátok ernyedetlenül, kitartó buzgalommal. Vannak bölcs nemesek, bölcs papok, bölcs családapák, igaz hívei a Beérkezettnek, azok fogják intézni a Beérkezett halotti szertartását, Ánanda [...]

Ekkor a tiszteletreméltó Ánanda bement a hajlékba, az ajtófélfára borult, és ott állva zokogott:

- Tovább kell küzdenem, tovább kell törekednem, míg mesteremnek, aki könyörülettel volt irántam, végső kialvása közeledik.

A Magasztos azonban megszólította a szerzeteseket:

- Szerzetesek, hol van Ánanda?

- Uram, a tiszteletreméltó Ánanda bement a hajlékba, az ajtófélfára borult, és ott állva zokog: „Tovább kell küzdenem, tovább kell törekednem, míg mesteremnek, aki könyörülettel volt irántam, végső kialvása közeledik.”

Ekkor a Magasztos az egyik szerzetest szólította:

- Menj, szerzetes, és közöld nevemben Ánandával: „A Mester hívat, Ánanda testvér!”

- Igen, uram - válaszolta engedelmesen a Magasztosnak a szerzetes, felkereste a tiszteletre­méltó Ánandát, és szólt neki:

- A Mester hívat, Ánanda testvér!

- Úgy legyen, testvér - válaszolta a szerzetesnek a tiszteletreméltó Ánanda, a Magasztos elé járult, köszöntötte a Magasztost, és leült előtte. A Magasztos így szólt az előtte ülő Ánandához:

- Hagyd el, Ánanda, ne búslakodjál, ne siránkozzál. Nem mondtam-e neked már régen, hogy minden, ami kedves és kellemes, megváltozik, megszűnik, elmúlik? Hogyan is volna lehetsé­ges, Ánanda, hogy az, ami született, keletkezett, összetevődött és elmúlásnak van alávetve, ne múljék el? Ez nem képzelhető el. Sokáig szolgáltad a Beérkezettet, Ánanda, szerető tettekkel, határtalan barátsággal és odaadással, szerető szavakkal, határtalan barátsággal és odaadással, szerető gondolatokkal, határtalan barátsággal és odaadással. Te jót cselekedtél, Ánanda. Folytasd tovább elmélkedésedet, nemsokára megszabadulsz minden indulattól. [...]

Ezután a Magasztos így szólt a tiszteletreméltó Ánandához:

- Lehetséges, Ánanda, hogy valamelyikőtök ezt gondolja: „Tanítóját veszítette a tanítás, nincs többé mesterünk.” Azonban nem szabad így gondolkoznotok, Ánanda. A Tan és a szerzetesi fegyelem, amelyre oktattalak és tanítottalak, az legyen mesteretek eltávoztom után, Ánanda. [...]

Ekkor a Magasztos megszólította a szerzeteseket:

- Lehetséges, szerzetesek, hogy valamelyik szerzetesnek kétségei vannak, vagy eltérő véle­ménye van a Buddháról, vagy a Tanról, vagy a gyülekezetről, vagy az útról vagy az elindu­lásról. Kérdezzetek, szerzetesek, hogy utólag meg ne bánjátok: „Jelen volt előttünk a Mester, és mi nem tudtuk a Magasztostól jelenlétében megkérdezni.”

A megszólított szerzetesek azonban hallgattak.

A Magasztos másodszor is (... harmadszor is) megszólította a szerzeteseket:

- Lehetséges, szerzetesek, hogy valamelyik szerzetesnek kétségei vannak, vagy eltérő véle­mé­nye van a Buddháról, vagy a Tanról, vagy a gyülekezetről, vagy az útról, vagy az elindulásról. Kérdezzetek, szerzetesek, hogy utólag meg ne bánjátok: „Jelen volt előttünk a Mester, és mi nem tudtuk a Magasztostól jelenlétében megkérdezni.”

A megszólított szerzetesek azonban másodszor is (... harmadszor is) hallgattak. Ekkor a Magasztos így szólt a szerzetesekhez:

- Lehetséges, szerzetesek, hogy a Mester iránti tiszteletből nem mertek kérdezni. Akkor kérdezzen a barát a barátja helyett, szerzetesek.

A megszólított szerzetesek azonban hallgattak. Ekkor a tiszteletreméltó Ánanda így szólt a Magasztoshoz:

- Uram, csodálatos dolog, uram, bámulatos dolog ez! Meg vagyok győződve, uram, hogy ebben a közösségben nincs egyetlen szerzetes sem, akinek kétségei volnának, vagy eltérő véleménye volna a Buddháról, vagy a Tanról, vagy a gyülekezetről, vagy az útról, vagy az elindulásról.

- Meggyőződésből beszéltél, Ánanda. A Beérkezett ellenben tudja, Ánanda, hogy ebben a közösségben nincs egyetlen szerzetes sem, akinek kétségei volnának vagy eltérő véleménye volna a Buddháról vagy a Tanról vagy a gyülekezetről vagy az útról vagy az elindulásról. Mert az itt lévő ötszáz szerzetes közül a legutolsó szerzetes is belépett a folyamba, nem fog alacsonyabb létben születni, biztos irányban halad, minden gondja a megvilágosodás.

Ezután a Magasztos a szerzetesekhez fordult:

- Szerzetesek, még egyszer figyelmeztetlek: a létező dolgok elmúlók; ernyedetlenül töreked­jetek!

Ezek voltak a Beérkezett utolsó szavai.

Ekkor a Magasztos az első révületbe emelkedett. Az első révületből kiemelkedve a második révületbe emelkedett. A második révületből kiemelkedve a harmadik révületbe emelkedett. A harmadik révületből kiemelkedve a negyedik révületbe emelkedett. A negyedik révületből kiemelkedve a tér végtelenségének állapotába emelkedett. A tér végtelensége állapotába olvadás­ból kiemelkedve a tudat végtelenségének állapotába emelkedett. A tudat végtelensége állapotába olvadásból kiemelkedve a semmiség állapotába emelkedett. A semmiség állapotába olvadásból kiemelkedve a sem érzékelés, sem érzéketlenség állapotába emelkedett. A sem érzékelés, sem érzéketlenség állapotába olvadásból kiemelkedve az érzékelés és észlelés megszüntetésébe emelkedett.

Ekkor a tiszteletreméltó Ánanda így szólt a tiszteletreméltó Anuruddhához:

- Anuruddha úr, elkövetkezett a Magasztos végső kialvása.

- Nem, Ánanda testvér, még nem következett el a Magasztos végső kialvása, csak az érzékelés és észlelés megszüntetésébe emelkedett.

Ekkor a Magasztos az érzékelés és észlelés megszüntetésébe olvadásból kiemelkedve a sem érzékelés, sem érzéketlenség állapotába emelkedett. A sem érzékelés, sem érzéketlenség állapo­tába olvadásból kiemelkedve a semmiség állapotába emelkedett. A semmiség állapotába olvadásból kiemelkedve a tudat végtelenségének állapotába emelkedett. A tudat végtelensége állapotába olvadásból kiemelkedve a tér végtelensége állapotába emelkedett. A tér végtelen­sé­ge állapotába olvadásból kiemelkedve a negyedik révületbe emelkedett. A negyedik révületből kiemelkedve a harmadik révületbe emelkedett. A harmadik révületből kiemelkedve a második révületbe emelkedett. A második révületből kiemelkedve az első révületbe emelkedett. Az első révületből kiemelkedve a második révületbe emelkedett. A második révületből kiemel­kedve a harmadik révületbe emelkedett. A harmadik révületből kiemelkedve a negyedik révü­letbe emelkedett. A negyedik révületből kiemelkedve közvetlenül elkövetkezett a Magasztos végső kialvása [nirvánája].

A Magasztos végső kialvásakor, a kialvás pillanatában, nagy földrengés támadt, félelmes, rémítő; és mennydörgés dübörgött.

A Magasztos végső kialvásakor, a kialvás pillanatában, Brahmá, a Teremtő, ezt a verset mondta:

A testi lét ruhájából minden élő kivetkezik,
úgy, amiként kihunyt végleg a bölcs, a megvilágosult,
páratlan tanító mester, az önmagán uralkodó.

A Magasztos végső kialvásakor, a kialvás pillanatában, Indra, az istenek királya, ezt a verset mondta:

Keletkezik s el is múlik, nem örök, ami létezik;
és ha a lét feloldódik, fő boldogság a megszűnés.

A Magasztos végső kialvásakor, a kialvás pillanatában, a tiszteletreméltó Ánanda ezt a verset mondta:

A Mindenséget átjárta a borzadály, a félelem,
mikor a Megvilágosult a nirvánába távozott.

.................................................................................................................................................

Ekkor a kuszínárái Mallák megkérdezték a tiszteletreméltó Ánandától:

- Ánanda úr, mit kell tennünk a Beérkezett holttestével?

- Amit világuralkodó királyok holttestével, azt kell tenni a Beérkezett testével is.

- Ánanda úr, mit szokás tenni a világuralkodó királyok testével?

- A világuralkodó király holttestét vadonatúj lepelbe csavarják, a vadonatúj lepelbe csavart testet tépett gyapotba burkolják, a tépett gyapotba burkolt testet vadonatúj lepelbe csavarják. Ötszázszor így burkolják be kétszeresen a világuralkodó királyok holttestét, ezután olajjal töltött vasládába helyezik, vasfedéllel lefedik, illatos fákból máglyát raknak, és elhamvasztják a világuralkodó király holttestét. Négy út kereszteződésénél emlékhalmot emelnek a világ­uralkodó király fölé. Ez a teendő a világuralkodó király holttestével. Amit a világuralkodó királyok holttestével, azt kell tenni a Beérkezett testével is. Négy út kereszteződésénél emlékhalmot kell emelni a Beérkezett fölé. És aki koszorút, vagy virágot, vagy szantálport helyez rá, vagy tiszteletet tesz előtte, vagy áhítatos szívvel fordul felé, hosszú ideig üdvére és örömére fog szolgálni. [...]

.................................................................................................................................................

Amikor a Magasztos teste elhamvadt, zápor zúdult a levegőből, és kioltotta a Magasztos máglyáját. A szálafákról is víz csöpögött, és kioltotta a Magasztos máglyáját. A kuszínárái Mallák is illatos vizet hoztak, és kioltották a Magasztos máglyáját. [...]

Ekkor a kuszínárái Mallák kijelentették az egybegyűltek előtt:

- A Magasztos a mi földünkön hunyt el; a Magasztos maradványaiból senki másnak nem adunk.

E kijelentés után azonban Dóna pap így beszélt az egybegyűltekhez:

Urak, halljátok meg az én tanácsom.
Buddha örökké szeretetre intett.
Nem volna illő, hogy a Mester teste
fölött kitörjön a vetélkedés most.

Az összesek közt, akik egybegyűltek,
elosztom nyolc részre a csontmaradványt.
Minden égtájon egy sírhalom álljon,
hiszen minden nép tiszteli a Látót.
[...]

Így tehát nyolc emlékhalom van a maradványok fölött, kilencedik a hamvveder fölött, tizedik a máglya hamuja fölött.

Így történt egykoron.

Hódolat annak a Magasztosnak, Szentségesnek, tökéletesen Megvilágosultnak!

 

BESZÉDEK

A TAN KEREKÉNEK ELINDÍTÁSA
[MAHÁVAGGA I. 6.]

[Buddha szól:]

- Szerzetesek, két véglettől kell távol tartania magát annak, aki remeteségbe távozik. Milyen két véglettől? Az egyik az, amely elmerül a gyönyörökben, a gyönyörök élvezetében; ez üres, hitvány, közönséges, nemtelen, értéktelen. A másik az, amely elmerül az önkínzásban; ez fájdalmas, nemtelen, értéktelen. Szerzetesek, a Beérkezett mindkét végletet elkerülve rátalált a középútra, amely megnyitja a szemeket és megvilágosítja az elmét, amely nyugalomra, megismerésre, megvilágosodásra, kialvásra [nirvánára] vezet.

És mi ez a középút, szerzetesek, amelyre a Beérkezett rátalált, amely megnyitja a szemeket és megvilágosítja az elmét, amely nyugalomra, megismerésre, megvilágosodásra, kialvásra vezet?

Ez a nemes nyolcágú ösvény, úgymint ez: helyes nézetek, helyes elhatározás, helyes beszéd, helyes viselkedés, helyes életmód, helyes törekvés, helyes gondolkozás, helyes elmélyedés. Ez az a középút, szerzetesek, amelyre a Beérkezett rátalált, amely megnyitja a szemeket és megvilágosítja az elmét, amely nyugalomra, megismerésre, megvilágosodásra, kialvásra vezet.

És ez a szenvedés nemes igazsága, szerzetesek: a születés is szenvedés, az öregség is szenve­dés, a betegség is szenvedés, a halál is szenvedés, kötve lenni ahhoz, akit nem szeretünk, az is szenvedés, elveszíteni azt, akit szeretünk, az is szenvedés, ha a kívánság nem teljesül, az is szenvedés; röviden: minden, ami a léthez köt, szenvedés.

És ez a szenvedés okának nemes igazsága, szerzetesek: az ok a Szomj [vágy], amely újjá­szü­letéshez vezet, élvezet és szenvedély kíséri, örömet talál különböző dolgokban. Ez [a szomj] a következő: gyönyörök szomja, lét szomja, birtok szomja.

És ez a szenvedés megszüntetésének nemes igazsága, szerzetesek: a szomjnak teljes vágy­talanság révén történő megszüntetése, elvetése, feladása, elhagyása, elutasítása.

És ez a szenvedés megszüntetéséhez vezető út nemes igazsága, szerzetesek: ez a nemes nyolc­ágú ösvény, úgymint ez: helyes nézetek, helyes elhatározás, helyes beszéd, helyes viselkedés, helyes életmód, helyes törekvés, helyes gondolkozás, helyes elmélyedés.

 

A TűZBESZÉD
MAHÁVAGGA I. 21.]

Amikor a Magasztos elegendőnek látta az Uruvélában töltött időt, tovább vándorolt Gajászísza felé, nagyszámú szerzetes kíséretében. Ezer szerzetes kísérte, akik előzőleg mind­annyian remeték voltak. Ott Gajá város mellett, a Gajászísza hegyen tartózkodott a Magasztos az ezer szerzetes társaságában. Ekkor a Magasztos így beszélt a szerzetesekhez:

- Minden lángban áll, szerzetesek. Mi minden áll lángban szerzetesek?

Lángban áll a szem, szerzetesek. Lángban állnak a jelenségek, lángban áll a látás, lángban állnak a látványok, lángban állnak a látványok okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll a fül szerzetesek. Lángban állnak a hangok, lángban áll a hallás, lángban állnak a hallomások. Lángban állnak a hallomások okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll az orr, szerzetesek. Lángban állnak a szagok, lángban áll a szaglás, lángban állnak az illatok, lángban állnak az illatok okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll a nyelv, szerzetesek. Lángban állnak az ízek, lángban áll az ízlelés, lángban állnak az ízlelés okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll a test, szerzetesek. Lángban állnak a tárgyak, lángban áll az érintés, lángban állnak az érintkezések, lángban állnak az érintkezések okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll az értelem, szerzetesek. Lángban állnak az igazságok, lángban áll a gondolkozás, lángban állnak a gondolatok, lángban állnak a gondolatok okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Ha egy okos, nemes tanítvány ezt belátja, akkor elfordul a szemtől, elfordul a jelenségtől, elfordul a látástól, elfordul a látványoktól, elfordul a látványok okozta érzésektől, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak.

Elfordul a fültől is, elfordul a hangoktól, elfordul a hallástól [...].

Elfordul az orrtól is, elfordul a szagoktól, elfordul a szaglástól [...].

Elfordul a nyelvtől is, elfordul az ízektől, elfordul az ízleléstől [...].

Elfordul a testtől is, elfordul a tárgyaktól, elfordul az érintéstől [...].

Elfordul az értelemtől is, elfordul az igazságoktól, elfordul a gondolkozástól, elfordul a gondo­latoktól [...].

Ha mindezektől elfordult, eléri a vágytalanságot. A vágytalanság révén megszabadul. Ha megszabadult, tudatára ébred: „Megszabadultam”, s felismeri, hogy megszűntek a születések, elérte a tökéletességet, cselekvését befejezte, nincs többé köze az élethez.

 

A SZERZETESI ÉLET SZABÁLYAI
(MAHÁVAGGA I. 56, 60.)

A szerzetesnövendékek körében felmerült a kérdés:

- Hány szabályt kell megtartanunk, hányban kell gyakorolnunk magunkat?

A Magasztoshoz fordultak a kérdéssel.

- Szerzetesek, tíz szabályt írok elő a szerzetesnövendékek számára, ezekben kell gyakorolniuk magukat:

Tartózkodás élet kioltásától.

Tartózkodás annak elvételétől, amit nem adtak.

Tartózkodás a nemi élettől.

Tartózkodás a hazugságtól.

Tartózkodás a részegítő italoktól, amelyek mámort okoznak.

Tartózkodás meg nem engedett időben evéstől.

Tartózkodás tánctól, énektől, zenétől, színjátékok nézésétől.

Tartózkodás koszorúk, illatszerek, kenetek használatától, ékszerek viselésétől.

Tartózkodás magas és széles ágytól.

Tartózkodás arany és ezüst elfogadásától.

.................................................................................................................................................

- Szerzetesek, előírom, hogy a következő tíz esetben zárjátok ki a növendéket a szerzetből:

Ha életet olt ki. Ha lop. Ha tisztátalan életet él. Ha hazudik. Ha részegítő italt iszik. Ha a Buddhát szidalmazza. Ha a Tant szidalmazza. Ha a Közösséget szidalmazza. Ha tévtanokat hirdet. Ha apácával viszonya van.