H. P. BLAVATSKY

TITKOS TANÍTÁS

THE SECRET DOCTRINE

A TUDOMÁNY, A VALLÁS ÉS A FILOZÓFIA SZINTÉZISE

Satyât Nâsti Paro Dharmah

Fordította: Dr. Hennyey Vilmos és Szlemenics Mária

A XIX. század hetvenes éveiben egy mozgalom indult el a világon, hogy az ősrégi keleti bölcseletek tanításait a nyugatnak hozzáférhetővé tegye. E mozgalom kezdeményezője és vezetője H. P. Blavatsky. »Ő volt az első, aki feltárta a nyugat előtt e csodás tanok létezését« - mondja Pierre Loti. Blavatsky legfontosabb műve a Secret Doctrine (A Titkos Tanítás). Ezt a munkát tesszük fordításban a magyar nép számára hozzáférhetővé.

Vállalkozásunkat egy, a hazájától elszakadt magyar teozófus tette lehetővé, aki nemes lelkű áldozatkészséggel keresetének jelen­tékeny részét szenteli arra, hogy ez a munka magyar nyelven meg­jelenhessen, és aki még azt sem engedi meg, hogy nevéről e helyen megemlékezzünk.

H. P. Blavatsky nemes lelkű, kiváló intellektuális, szellemi és pszichikai erőkkel megáldott, előkelő, orosz származású hölgy volt. Gyer­mekkora óta meg volt győződve, hogy úgynevezett szellemi vezetője van, kit sokszor látott álmában, s aki csodálatos módon őrködött felette. Húsz éves korában, 1851-ben, legnagyobb örömére Lon­donban szemtől szembe találta magát vezetőjével. Ez egy hindu férfiú volt, aki valamilyen küldöttséggel Londonban járt. Azt mondta H. P. B-nek, hogy nagy szüksége lenne rá, mert ő egy társulatot akar szervezni, és ha H. P. B. is úgy akarja, világmissziót teljesíthet, ami azonban számára igen sok fáradtsággal, munkával, önfeláldozással és meg­próbáltatással jár. Ha hajlandó volna erre, akkor neki néhány évet Tibetben kellene töltenie, hogy e fontos feladatra előkészítsék. ^* Ez a férfi Morya Mahatma volt, annak a testvériségnek tagja, amelynek fő célja az emberiség szellemi fejlődésének előmozdítása. E testvériség tagjait Bölcsesség Mestereinek, Idősebb Testvérek­nek, Mahatmáknak nevezik. Ezek a Mesterek a tibeti hegyekben élnek, a pusztulástól megmentett régi kéziratok, könyvek stb. birtoká­ban vannak, és életüket az emberiség szolgálatának szentelik.

A testvériség egyik tagja, Koot Hoomi Mahatma, azt írta Mr. Sinnett-nek:^** »Több, mint egy negyed évszázada dolgozom éj­jel-nappal, hogy megálljam helyemet annak a láthatatlan, de mindig dolgos seregnek a soraiban, mely olyan feladaton dolgozik és olyan feladatra készít elő, amely nem hozhat más jutalmat, csak azt a tudatot, hogy az emberiség iránt megtesszük kötelességünket.« ( 242. o.)

E Mesterek létezését sok gondolkozó teozófus legendának vette, kétkedő mosollyal fogadta. Most azonban, hogy e Mahatmák levelei nyomtatásban is megjelentek, a Mesterek és az egész Testvériség létezéséhez már alig férhet kétely.

Ez a Testvériség elérkezettnek látta az időt, hogy a nyugatnak, a Sötét Korszak (a Kali-Yuga) első ötezer esztendejének végével kiadjon néhány olyan igazságot, amely alkalmas arra, hogy »materializmus haladását meggátolja és a szellemi öngyilkosságra való hajlamot gyengítse.«

Ezekkel a Mesterekkel jött tehát érintkezésbe H. P. B, őt sze­melték ki arra a feladatra, hagy a nyugatnak hozzon valamit az ősrégi keleti tanításokból.

H. P. B. attól a pillanattól kezdve, hogy Morya Mahatma-val találkozott, nagy feladatának élt. Bejárta a világot, hogy az okkul­tizmus rejtélyeit, a régi vallások jelképeit tanulmányozza. S mikor elérkezett az ideje annak, hogy végső kioktatását nyerje, engedett a Mahatma hívásának és elment Tibetbe.

Minthogy a tibeti tartózkodását illetőleg kételyek merültek fel, amelyek így a S. D. megbízhatóságát is érintik, olvasóinkkal néhány idézetet közlünk, amelyek e tartózkodásáról szólnak. H. P. B, amint az idézetekből ki fog tűnni, több ízben járt Tibetben. Éveket töltött ott kiképzés céljából. Később pedig, mikor Indiában élt, szintén átjutott Tibetbe, és találkozott Mestereivel. Maga H. P. B. 1883-ban ezt írja: »Több ízben éltem Kis-Tibetben és Nagy-Tibetben, együttvéve hét évnél tovább. Időztem a lámák kolostoraiban, voltam Tzi-gadze- (Shigatse)ban, a Teshu Hlumpo territóriumban, és ennek szomszédságában; még beljebb is voltam, és olyan helyeket látogattam meg, ahol európai még sohasem járt.« (L. A Modern Panarion. H. P. Blavatsky.)

1886-ban, Sinnett-hez írt levelében H. P. B. elbeszéli, hogy álom­ban vagy transzban átélte tibeti életének néhány jelenetét, és hogy minden pontosan úgy játszódott le, mint 16 évvel ezelőtt. . . Megint Koot Hoomi Mahatma házában volt, a szoba egyik sarkában ült a gyékényen, és a Mester (Mahatma) lovagló öltözetben járkált fel és alá a szobában. Valamit kérdezett H. P. B-től, és a kapott válaszra mosolyogva meg­jegyezte: »De furcsán is beszél angolul.« H. P. B. ugyanis ettől a tibeti Mahatmától tanult meg jobban angolul beszélni. És ezt fontos tudnunk, mert így értjük meg, miért egyezik angolsága és stílusa Koot Hoomi Mester angolságával, stílusával. Gyermekkorá­ban volt ugyan angol nevelőnője, de Yorkshire-ból való lévén, olyan rettenetes tájszólással beszélt, hogy a 14 éves Blavatskyn sokat mulattak Londonban, mikor apjával ott járt. Erre ő nem mert többé angolul beszélni, és csaknem teljesen elfelejtette.

Ebben a levélben továbbá elmondja, hogy más alkalommal, ugyancsak álomban vagy transzban azt látta, hogy Koot Hoomni Mahatma régi háza előtt állt, és nézte, amint lebontják. Ekkor H. P. B. néhány szenzar^* mondatból álló szöveget nyújtott át neki, hogy átnézze. Ezeket Morya Mahatma nővérének a szobájában fordítatta angolra, midőn a Mahatma távol volt. Koot Hoomi Mester átolvasta, kijavította az írásjeleket, és így szólt: »Már javul az angol­sága is.« Elmondja végül, miként búcsúzik Morya Mahatma nővéré­től, annak gyermekétől és az összes chelák-tól, amikor Morya Mahatma Európába visszaküldte.

Az előbb említett könyv »The Mahatma Letters« stb. a Mahat­máknak A. P. Sinnett-tel 1880-1884. folytatott levelezését tar­talmazza. Mivel a legjártasabb magyar teozófus körökben sem ismerik még ezt a könyvet, ezekből a levelekből merítettünk, H. P. B. tibeti tartózkodásáról néhány adatot.

Koot Hoomi Mahatma így ír: »... Ez a lelki állapota szorosan összefügg Tibetben való okkult kiképzésével, és azzal, hogy egymagá­ban kellett őt a világba küldeni... Csaknem egy évszázados ered­ménytelen keresés után vezetőinknek meg kellett ragadniuk azt az egyetlen alkalmat, hogy európait küldjenek Európa földjére össze­kötő kapocsul.« (XXVI. levél)

Egy következő alkalomról pedig így szól: »Nem hiszem, hogy valaha annyira meg lettem volna hatva egész életem­ben, mint mikor a szegény öreg asszony rajongó elragadta­tását láttam nem régiben, mikor mindketten találkoztunk vele természetes testünkben. Egyikünktől három, a másiktól majd­nem két évig el volt választva. Még a flegmatikus Moryát is kihozta egyensúlyából a látvány, amelynek ő volt a főhőse. Hatalmával kel­lett élnie, és mély álomba kellett meríteni, különben megrepedt volna valamelyik ere. . . lázas kísérletében orrát a Sikkim-i sárral bekent lovagló kabátjához dörzsölni! Mindketten nevettünk, de meg vol­tunk hatva...« (LIV. levél, 314. o.)

Más helyen pedig ezt olvassuk

»H. P. B. kétségbe van esve. A Chohan most nem engedte meg Moryának, hogy H. P. B. ebben az esztendőben a »Black Rock«-on túl menjen. (XVI. levél, 116. o.)

Megint más helyen ezt:

»Még ha Madame B. kapható is arra, hogy az A. L. Társaság­nak »gyakorlati oktatást« adjon, attól tartok, túlságosan sok idő telt el már azóta, hogy az adytum-ban volt, s így nem sok hasznát vehe­tik a gyakorlati magyarázatoknak ... De félek, nagy szüksége van arra, hogy néhány hónapot a régi mesterével üdülésül a havasok között töltsön, mielőtt ilyen nehéz feladatot rá lehetne bízni. Vegye gondjába, ha hazatértében önnél megszáll. Idegrendszere irtózatosan meg van támadva, és ezért vele vigyázva kell bánni.«

Következő levéltöredékből egy időpontról is értesülünk, melyben H. P. B. Tibetben tartózkodott:

»H. P. B. olyan beteg, hogy újra el kell majd vinnem, mint 1877-ben, - pedig igen nagy szükség van rá a központban - de félek, hogy szervezete felmondja a szolgálatot.« (270. old.)

H. P. B. munkássága főleg két irányú volt. Az egyik a Teozófiai Társulat alapítása, a másik irodalmi működése. Itt csak ez utóbbiról szólunk néhány szót.

Első nagy munkája az »Isis Unveiled.« (Fátyoltalan Isis) Igen nagy feltűnést keltett, különösen Amerikában, mert teljesen új gondolatkörbe, az okkultizmusba és a metafizikába vezette olvasóit. Indiában szerkesz­tette a »Lucifer« folyóiratot, mely később a »Theosophist«-nek adott helyet. Későbbi művei közül csak még a költői szépségben kiváló »The Voice of the Silence« (A Csend Hangja) c. kis könyvét említjük. Ezt 1889-ben Fontainebleau-ban, egy nap alatt írta meg. Ugyanabból a forrásból merítette, amelyből a Secret Doctrine alapját képező Dzyan Könyve származik.

Indiából betegen Európába tért vissza, és 1886-ban hozzáfogott a Secret Doctrine megírásához. Dr. A. Keightly, ki a S. D. sajtó alá rendezésében neki segített, azt írja:

»Feladatától nem vonhatta el gond, szenvedés, fájdalom. A reu­mától elnyomorítva, a néhányszor majdnem végzetessé vált súlyos szív- és vesebajoktól szenvedő nő, szüntelen dolgozott, és ott ült az íróasztala mellett, amikor a szeme és keze a tollat vezethették... Mi csak általánosságban segítettünk... figyeltünk arra, hogy a legvilágo­sabban fejezzük ki a gondolat jelentését. De az egész munka ő reá nehezedett. . . «

Ő maga azt írja: »A Titkos Tanítás nem értekezés vagy bizony­talan elméletek sorozata, hanem magában foglalja mindazt, amit ebben a században a világnak kiadni lehet.«

»Évszázadok fognak eltelni, mielőtt sokkal többet közölnek belőle. . . «

»A huszadik században a Bölcsesség Mesterei talán egy képzet­tebb és alkalmasabb tanítványt küldenek. Ez végső és visszautasítha­tatlan bizonyítékot fog adni arról, hogy van egy Gupta-Vidyâ-nak nevezett tudomány.« (L. alább a 27. old.,)

Koot Hoomi Mester pedig azt: írta egyik levelében:^*

»Én magam javítottam, vagy az én utasításaim szerint javította ő (H. P. B.), azokat a más teozófusok műveiben előforduló hibákat és téves felfogásokat, melyeket ebben a munkában javít és magyaráz. Sokkal értékesebb munka, mint az előbbi művek. Az okkult igazsá­goknak rövid összefoglalása és még sok-sok évig lesz ez a kútforrás, amelyből a komoly tanítvány felvilágosítást és tudást meríthet.«

A Secret Doctrine megjelenése óta nagyon sok év múlt el, ezer meg ezer ember foglalkozott e tanokkal, rágódott rajta, magya­rázgatták, és egyéni felfogásuk szerint gyakran el is ferdítették. Nem a mi feladatunk, hogy e természetes fejlemények bírálatába bocsátkozzunk, de egy kontraverzióval, jobban mondva, ugyan­azzal, amellyel H. P. B. e munka későbbi lapjain oly behatóan foglalkozik, itt foglalkoznunk kell, mert a Titkos Tanítás I. kötete a Kozmogóniával foglalkozik.

A. P. Sinnett. »Esoteric Buddhism« c. könyvében azt írta, hogy a földláncnak három fizikai bolygója van: a Mars, a Föld és a Merkur; H. P. B. ezt megcáfolta. Ebben a kérdésben később a teozófusok körében kételyek támadtak, és ezért A. Besant-hez fordultak az ő véleményéért.

A. Besant a Lucifer XIII. Nov. 1893. 203. oldalán így nyilat­kozott: Igen könnyen magyarázható meg a látszólagos ellentmondás, amely egyrészt közvetlen hírnöküktől, H. P. Blavatskytől előadott, és másrészt a Sinnett-től értelmezett Mester-tanítás között van. A »Naprendszer« szón múlik minden. Ha ezt a kifejezést a nyugati tudomány »Naprendszere« értelmében vesszük, akkor Sinnett mon­data értelmetlen. De ha a levelek sorozatához fordulunk, amelyből ezt az elszigetelt, a Marsra vonatkozó részletet idézte, akkor azonnal látjuk, hogy a levelezésben milyen értelem fűződik a »Naprend­szer«-hez. Én természetesen magukhoz a levelekhez folyamodtam, másolataim vannak róluk, hogy a rejtvényt megfejtsem, és azt talál­tam, hogy K. H. Mester a kifejezést sajátos és teljesen határozott értelemben használta...«

Ilyen láncban a Földünk alkotja a D. gömböt; a Mars láncban a Mars a D. gömb, a Merkur láncban a Merkur a D. gömb. . .

»...A tudomány naprendszerének többi bolygója nem tartozik az ezoterikus filozófia naprendszeréhez, s ennek nem ismerése idézte elő a zavart. A nyugati olvasók természetesen a maguk módján értel­mezik a kifejezést, mert nem tudják, hogy a tanításban egészen más értelemben fordul elő. És így ismét azt látjuk, hogy a Mesterek tanításai következetesek.«

Ezzel szemben azonban a Lucifer XVII. dec. 1895. 271. oldalán, ugyanerről a kérdésről, A. Besant-nak következő nyilat­kozata jelent meg:

»Újabban teozófus körökben a régi Mars- és Merkur-vita bizo­nyos mértékben újra feléledt, és hozzám fordultak, hogy nyilatkoz­zam, vajon világosabbá vált-e már ez a tárgy. A Lucifer XIII. k. 206. oldalán magyarázatot írtam, amely az akkor kezeim közt lévő okiratokat tekintetbe véve, kielégítőnek látszott. Éppen Indiába ké­szültem, mikor a cikket megírtam. Sinnett szokott nagylelkűségével hallgatott távollétemben, de mikor visszajöttem, megmutatta nekem az eredeti. levelet, amelyre az Esoteric Buddhism-ban tett állítását alapozta; ezt a levelet a Titkos Tanítás részben idézi. A levél azok közé tartozott, melyeket Sinnett az első időkben kapott, és amelyről nekem másolatom nem volt. Ez az eredeti levél, a Mes­ternek a kérdésben tett állításáról minden kétséget eloszlatott, mert kategorikusan azt mondja, hogy a Mars és a Merkur részei annak a láncnak, melynek negyedik gömbje a Földünk! Mivel a Társula­tot akkor éppen Judge ügye nyugtalanította, Sinnett nem akarta ezt a kérdést feléleszteni, csak azért, hogy az ő felfogását igazolja, de most már nincs okunk arra, hogy ne rendezzük a dolgot. A tények a következők: a Földlánc, az A, a B, a Marsból, a Földből, a Merkurból, valamint az F. és G. gömbökből áll stb. stb. . . Az igazság kívánja, hogy nyilvánosan állítsam: az eredeti levél Sinnett állítását igazolja.

Áttanulmányoztuk az összes Sinnett-hez írt Mahatma leveleket, ott nincs más levél, mely ezt a kérdést érintené, mint az, amelyet H. P. B. szóról-szóra közölt a Titkos Tanítás említett helyén.

Ezt a kérdést azért kellett itt bővebben megemlítenünk, mert a mai teozófiai irodalom általában Sinnett álláspontjára helyezkedik. De erre az álláspontra nem helyezkednek sem a Mesterek, sem H. P. B, sem pedig az ezoterikus filozófia. Mindezek szoros kap­csolatba hozzák a Földlánc princípiumait az EMBER princípiumaival. Ha tehát a földláncnak három fizikai gömbje (t. i. Merkur, Föld, Mars) volna, akkor az embernek is három fizikai testének kellene lennie.

Van még valami, amit a nyugati elmék egykönnyen nem fog­nak fel: miért olyan fontos dolog az emberiség fejlődésében a Fehér Testvériség őrizte, régi bölcseleteknek és tanoknak időnkénti feleleve­nítése és terjesztése?

E kérdés felvetésénél nem csak maguknak e tanoknak nagy jelentőségére gondolunk, ezek nagy részét a nyugati elme csak hos­szas tanulmányok útján értheti meg, mert a nyugati tudomány nem segítheti őt ezek megértésében. Ezek a tanok abból a szempontból is jelentősek, hogy a velük való foglalkozás lelki elmélyedésre indítja a teljes materializmusba elsüllyedt nyugati gondolkozást, és ez az elmélyedés a legbiztosabb út a lelki felemelkedés, az anyagiasságtól való felszabadulás és ezért az emberi haladás felé.

De viszont e tanok hirdetői ugyanezért nem győzik eléggé hangoztatni, hogy nem dogmákról van szó, melyeket vakon kell elfo­gadni, mert a vakhit nem lelki elmélyedésre és szellemi tevékeny­ségre indít, hanem lelki tunyasághoz, fanatikus korlátoltsághoz és az anyagban való elmerüléshez vezet.

E tanokat tehát kritikával kell fogadnunk, elfogultság nélkül mélyedjünk el bennük, de belőlük csak annyit fogadjunk el, amen­nyit meggyőződésünkké tudunk tenni, s annál többet fogunk meg­érteni, mennél többet foglalkozunk velük. A tekintélyekre és kijelen­tésekre való hivatkozás, az újabb és újabb fejlemények, magyaráza­tok, tanítások vak elfogadása tehát merően ellenkezik a teozófiai mozgalom alapgondolatával, és veszélyezteti az eredeti, ősi tanok terjesztéséből fakadó jótékony eredményt.

Az újabb fejleményekkel szemben ugyanazt a kritikai szelle­met kell tehát alkalmaznunk, amelynek szükségességét az eredeti tanok tanulmányozásánál is állandóan hangsúlyozzák a Mahatmák és a teozófia hirdetői.

H. P. B. mondja az »Isis Unveiled« előszavában: ». . . embe­rek és pártok, felekezetek és iskolák csak: világ-tiszavirágok. Gyémánt-szilárdságú szikláján egyedül az Igazság örök és tökéletes.«

Ami már most a magyar fordítást illeti, a következőket jegyez­zük meg:

Helena Petrovna Blavatsky e mű egyik oldalán azt mondja: » Merész a kísérlet európai nyelven leírni az időszakonként örökké visszatérő TÖRVÉNY nagy színjátékát, amelyet a tudatos első fajok fogékony elméjébe véstek azok, akikre az Egyetemes Elméből tükrö­ződött reá. Merész, mert a szanszkrit nyelven - az Istenek nyelvén - kívül nincs az az emberi nyelv, mely csak megközelítőleg is erre alkalmas lenne. E munkának hiányosságát tehát meg kell bocsátani a jó szándék kedvéért, mely megírásra indított.«

Még merészebb és nehezebb a kísérlet, a sokkal tökéletesebb angol nyelvből a magyar nyelvbe átültetni e korszakalkotó művet. A magyar olvasó önzetlen munkánkért nekünk is meg fogja bocsá­tani, ha nem oldottuk meg a feladatot úgy, ahogy szerettük volna. Nagyon lelkiismeretesen jártunk el. Összehasonlítottunk minden mon­datot a német és francia kiadással, és lehetőleg kerültük azokat a hibákat, melyeket ezekben a kiadásokban találtunk, és amennyire ezt nyelvünk eltérő szerkezete ezt megengedte, igyekeztünk pontos fordítást adni. A hű fordítást többre értékeltük a stílus szépségénél, noha nagy gondot fordítottunk arra is, hogy a szöveg a helyes magyarság szempontjából is megállja helyét. E munkában nagy segít­ségünkre volt a nem teozófus tanárjelölt Fincziczky István, aki e célból az egész munkát végig átnézte és helyesbítette, és akinek itt is köszönetet mondunk. A verseket ő öntötte költői formába.

Az angol nyelv természetéből kifolyólag egy-egy mondat igen gyakran két, sőt néha több értelmű. Ha a rendelkezésünkre álló eszközökkel nem tudtuk megállapítani a helyes értelmet, - pedig emiatt sokszor váltottunk levelet Leonard Bosmannal, a Secret Doctrine-ban legjártasabb angol teozófussal, akinek szintén hálás köszönetet mondunk - alkalmazkodnunk kellett az angol mondat­szerkezethez, nehogy a magyaros szerkezettel csupán egy értelmet adjunk annak, aminek többféle értelme is lehet. Kétféle angol ki­adás van. Az eredeti I. kiadás, ezt H. P. B. maga rendezte sajtó alá 1888-ban (ennek hű mása a II. kiadás) és az A. Besant javította III. kiadás. Ez a jelen I. kötetben nem mutat lényeges eltéréseket. Mindazonáltal, hogy az elhangzott kívánságoknak megfeleljünk, az első kiadást fordítottuk, de a III. kiadásban előforduló eltéréseket is feltüntettük, jegyzetekben *-gal jelölve. A magyar olvasó tehát mindkét kiadás birtokában lesz.

A szanszkrit és hindu szavakat úgy írtuk, ahogy H. P. B. írta azokat, a görög és latin szavakat a nálunk szokásos módon. Az idézetek más betűtípussal való szedését a III. kiadásból vettük át, a könnyebb áttekint­hetőségért. Az eredeti angol szót könnyebb megértés végett zárójelben a magyar szó után tettük, nemcsak oda, ahol éreztük, hogy a magyar szó nem fedi teljesen az angol szó értelmét, hanem gyakran akkor is, amikor az angol szó latin származása folytán talán ismertebb, mint a magyar szó.

Egyes kifejezéseket következetesen ugyanazzal a szóval fordí­tottunk, p. o. substance-ot »állaggal«; matter-t pedig »anyaggal«, noha tudjuk, hogy sok helyen a »substance«-nak talán jobban megfelelt volna az »anyag« szó; a »mind« (manas)-t mindig »elmé«-vel; a nagyon nehezen fordítható »aspect« szót: »megnyilvánulás«-­sal, »oldal«-lal, »szelmpont«-tal; sőt itt-ott az »aspektus« szót kel­lett használnunk stb.

A Stanzákat úgy hozzuk, mint az I. kiadásban, t. i. a magyará­zatuk zárójelben a Stanzában van, nem pedig jegyzetben, mint a III. kiadásban.

A bibliai idézetekre rendszerint Károlyi Gáspár fordítását használtuk.

A sajtóhibákat és helyesbítéseket a következő kötettel hozzuk.

A szerző - vagyis inkább a leíró - szükségét érzi, hogy bocsánatot kérjen a nagy késedelemért, amely miatt ennek a munkának a megjelenése ennyire eltolódott. Betegeskedés és a vállalkozás nagysága okozta ezt. Még a most kibocsátott két kötet sem tölthette be a tervezetet, és nem is végezhetett kimerítően a tárggyal, mellyel foglalkozik. Nagy mennyiségű anyagot készítettünk már elő. Ez az anyag az okkultizmus történetét tárgyalja úgy, ahogy az árja faj nagy Adeptusainak életében foglaltatik és mutatja az okkult filozófia befolyását az életmódra, mint amilyen jelenleg és amilyennek lennie kellene. Ha a közönség a jelen köteteket kedvezően fogadja, nem kímélünk semmi fáradságot, hogy a tervezett munkát teljesen befejezzük. A harmadik kötet már egészen elkészült, a negyedik is majdnem.^* Megemlíthetjük, hogy nem ilyennek terveztük a művet, amikor megjelenését először hirdettük. Akkor az volt a tervünk, hogy a „Secret Doctrine" az „Isis Unveiled"­-nek javított és bővített kiadása legyen. Csakhamar azonban úgy találtuk, hogy más tárgyalási módra van szükség azokhoz a magya­rázatokhoz, amelyekkel kiegészíthetnénk az utóbb nevezett munkában és az ezoterikus tudományt tárgyaló más művekben már közreadot­takat. Épp ezért az „Isis Unveiled"-ből a jelen munkába alig vet­tünk át húsz oldalnál többet.

A szerző nem tartja szükségesnek, hogy olvasóitól és bírálóitól elnézést kérjen a munkában előforduló számos stílushibáért és a tökéletlen angolságért. Mert ő külföldi, és e nyelv ismeretét csak idősebb korában szerezte meg. Azért használta az angol nyelvet, mert az elterjedtségénél fogva a legalkalmasabb eszköz ama igazságok hirdetésére, amelyeket kötelessége a világ elé terjeszteni.

Egyáltalában nem kinyilatkoztatásként tárja fel ezeket az igazságokat, és a szerző nem kívánja, hogy olyan misztikus tan kinyilatkoztatójának tekintsék, amelyről most hall először a világ. Mert az, amit ez a munka tartalmaz, megtalálható elszórtan a nagy ázsiai és régi európai vallások ezer meg ezer kötetében, de titkos jelek és szimbólumok által elrejtve. S ezért maradt eddig észrevétlen. Most megpróbáljuk a legrégibb tanokat összegyűjteni és azokból egy harmonikus, csorbítatlan egészet alkotni. Az írónak elődeivel szemben az az egyetlen előnye, hogy nem kellett személyesen kutatnia és elméleteket felállítania. Mert e műben annak adja egy részét, amire őt magát előbbre haladott tanítványok oktatták, s amit csak néhány részletben egészített ki saját tanulmányával és meg­figyeléseivel. Sokat a műben foglalt tények közül azért kellett közzé­tennünk, mert az utóbbi években számos teozófus és a miszticizmus sok tanítványa vad és képzelődő elmefuttatásokba bocsátkozott. Arra törekedtek ugyanis, hogy a velük előzetesen közölt kevés adatból oly gondolatrendszert alkossanak, mely nézetük szerint teljes.

Felesleges megmagyaráznunk, hogy ez a könyv nem a Titkos Tanítás a maga teljességében. Ez csak néhány válogatott részlet az alapvető tanokból. Különös figyelemmel voltunk azokra a tényekre, melyeket egyes írók az egészből kiragadtak és valódiságukból teljesen kivetkőztettek.

De talán kívánatos világosan megállapítanunk, hogy az e kötetekben foglalt tanítások, bármilyen töredékesek és hiányosak, nem tartoznak kizárólag sem a hindu, zoroaszter, kaldeai vagy az egyiptomi valláshoz, sem pedig a buddhizmushoz, iszlámhoz, judaizmushoz vagy a kereszténységhez. A Titkos Tanítás a lényege mindezeknek. A különböző vallási alakulatokat, melyek mind innen erednek, most visszavezetjük eredeti elemükbe, oda, ahonnan minden misztérium és dogma kinőtt, kifejlett és testet öltött.

Több mint valószínű, hogy a közönség nagy része ezt a könyvet mesének fogja tartani, még pedig a legvadabb mesének, mert vajon ki hallott valaha is Dzyan könyvéről?

Az író tehát kész arra, hogy teljes felelősséget vállaljon mindenért, ami e műben foglaltatik, s hogy szembeszálljon még azzal a váddal is, hogy az egészet kitalálta.

Tisztában van azzal, hogy a munkának sok a hibája. Csak azt vitatja, hogy ez az új Genezis – bármily regényesnek látszódjon is – logikus összefüggésénél és következetességénél fogva minden­esetre felér azokkal az „munkahipotézisekkel," amelyeket a modern tudomány oly készségesen elfogad. Figyelembe vételre számít továbbá e munka nem azért, mert valami dogmatikus tekintélyre hivatkozik, hanem mert szorosan a természethez kap­csolódik és az egyöntetűség és analógia törvényeit követi.

A munka célját így határozhatnánk meg: megmutatni, hogy a természet nem „atomok véletlen együttese", és megjelölni az ember jogos helyét a világegyetem tervezetében. Az a célja, hogy elnyomottságukból felemelje az ősi igazságokat – az összes vallás alapját, és hogy bizonyos terjedelemben felfedje azt az alapegységet, amelyből mindannyi származik. Végül szeretné meg­mutatni, hogy a modern műveltség tudománya sohasem közelítette meg a természet okkult oldalát.

Az író meg van elégedve, ha sikerült neki ezt bizonyos fokig elérnie. Az emberiség szolgálatában írta és az emberiség s a jövő nemzedékek ítéljék meg. Az író nem ismer el kisebb ítélő bírákat. Ócsárláshoz hozzászokott, rágalmazás nap-nap után éri, rossz nyelvű megszóláson néma megvetéssel mosolyog.

London, 1888. október. H. P. B.

„Gently to hear, kindly to judge.”

„Hallgasd meg barátságosan, ítéld meg jóságosan.”

Shakespeare (V. Henryk, Prol.)

Mióta Angliában a teozófia irodalma megjelent megszokták, hogy tanításait „Ezoterikus Buddhizmus”-nak nevezzék. Megszokták ezt a tévedést és a mindennapos tapasztalaton alapuló régi közmondás szerint: „A hiba mint lejtőn fut lefelé, míg az igazságnak fáradságosan kell felfelé mászni.” Vagy: „A tévedés futva jár, az igazság ballagva sem.”

Régi szólások gyakran a legbölcsebbek. Az emberi elme nehezen marad teljesen szabad az előítélettől, és gyakran alkot döntő véleményt, mielőtt a tárgyat minden oldaláról alaposan meg­vizsgálta volna. Értjük ezt különösen arra a gyakori kettős téve­désre, hogy a) a teozófiát a buddhizmusra korlátozzák, és b) hogy összetévesztik Gautamá-tól, a Buddhától hirdetett vallásos filozófiát az „Esoterikus Buddhizmus”-ban nagyjában körvonalozott tanítással. Alig képzelhetünk el ennél nagyobb tévedést. Hathatós fegyvert adott ez ellenségeink kezébe a teozófia ellen, mert, amint egy híres pâli tudós nagyon találóan kifejezte, az említett könyvben „sem ezo­téria, sere buddhizmus" nem volt. A Sinnett munkájában adott ezoterikus igazságok abban a pillanatban nem voltak már ezote­rikusak, amikor azokat nyilvánosságra hozták; de Buddha vallását sem ölelte fel ez a munka, hanem csak egy eddig rejtett tanítás néhány tételét. Ezeket a jelen kötetekben sok mással kiegészítjük, kibővítjük és megmagyarázzuk. De még így is csak kis sarkát lebbentjük föl a fátyolnak, noha sok alapvető tételt adunk a Kelet TITKOS TANÍTÁSÁ-ból. Mert senkinek, még a legnagyobb élő adeptusnak sem engednék meg, és nem is tehetné – még ha akarná se, - hogy válogatás nélkül kiadja a gúnyolódó, hitetlen világnak azt, amit hosszú eonokon és korszakokon át olyan ered­ményesen rejtve tartottak.

Az „Esoteric Buddhism” kiváló munka volt, csak a címe volt nagyon szerencsétlen, habár nem is jelentett többet, mint amennyit a jelen mű címe: a TITKOS TANITÁS. Szerencsétlennek bizonyult, mert az emberek a dolgokat inkább látszatuk szerint szokták meg­ítélni, mint értelmük szerint, és mert ez a tévedés most már olyan általánossá vált, hogy még a Teozófiai Társulat legtöbb tagja is áldozata lett. Brahminok és mások azonban kezdettől fogva fel­szólaltak a cím ellen, és hogy önmagammal szemben is igazságos legyek, megjegyzem, hogy az „Esoteric Buddhism” c. munkát csak teljesen készen láttam, tehát nem tudhattam, hogy a szerző hogyan fogja a „Budh-ism" szót írni.

Ez egyenesen azokat terheli, akik először hozták a tárgyat a nyilvánosság elé, de nem mutattak rá arra a különbségre, amely a „Buddhizmus” - az Úr Gautamá-tól hirdetett és az ő címe Buddha „a Megvilágosodott” után elnevezett, vallásos etikai rend­szer között - és a „Budhizmus” – a „Budh”, ismerni, szanszkrit szógyökérből származó Budha, a „Bölcsesség” vagy tudás (Vidya), azaz a megismerő képesség – között van. Mi, India teozófusai magunk vagyunk az igazi bűnösök, noha annak idején minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy a hibát helyrehozzuk. (Lásd Theosophist, 1883. június) Könnyen elkerülhettük volna ezt a sajnálatos és helytelen elnevezést, csupán a szó helyesírásán kellett volna változtatnunk, és általános megegyezéssel „Budhizmust”-et kiejtenünk és írnunk „Buddhizmus” helyett. Különben ez utóbbi szót így sem írják és ejtik ki helyesen, mert a magyarban „Buddhaizmus”-­nak és követőit „Buddhaisták”-nek kellene neveznünk.

Ez a magyarázat feltétlenül szükséges ilyen munka beveze­tésénél. A „Bölcsesség-Vallás” az egész világ valamennyi népének öröksége, mégis az „Ezoterikus Buddhizmus”-ban (az eredeti kiadás Előszavában) azt az állítást találjuk, hogy „két évvel ezelőtt, (tudni­illik 1883-ban) sem én, sem pedig más élő európai, nem ismerte még alapelemeit sem annak a Tudománynak, amely itt először jelenik meg tudományos formában” stb. Ez a téves állítás gondatlanságból csúszhatott be, mert a jelen mű írója mindent tudott, amit az Esoteric Buddhizmmus „felfed”, és még sokkal többet, - tudta ezt évekkel előbb, mint sem kötelességévé tették (1880-ban), hogy a Titkos Tanítás kis részét közölje két európai férfival, akiknek egyike az „Esoteric Buddhizmus” írója volt. Pedig bizonyos, hogy nekem, e könyv írójának, meg van az a határozott, bár az én szememben inkább kétes értékű kiváltságom, hogy európainak születtem és nevelkedtem. Ezenfelül Amerikában még az Isis Unveiled megjelenése előtt, kioktatták társamat, H. S. Olcott ezredest és két európait a Sinnett által kifejtett filozófia tekintélyes részében.

Olcott ezredesnek három tanítója volt, közöttük az első magyar beavatott, a második egyiptomi és a harmadik hindu. Az ezredes engedélyt kapott, hogy különféle módon nyilvánosságra hozzon néhányat ezekből a tanításokból, a két európai ezt azért nem tette, mert nem volt rá engedélyük: idejük még nem érkezett el a nyil­vános munkára. De elérkezett mások számára és a Sinnett által írt több érdekes könyv e ténynek kézzel fogható bizonyítéka. Min­denek felett fontos megjegyeznünk, hogy magasabb tekintélyre való hivatkozás nem növeli semmilyen teozófiai könyv értékét.

Az etimológiában Ádi és Adhi Budha, az egy (vagy az Első) és a „Legmagasabb Bölcsesség" olyan kifejezés, melyet Aryâsangha Titkos értekezéseiben használt, és most valamennyi misztikus északi buddhista használ. Ez szanszkrit kifejezés, a legrégibb árják így nevezték el az Ismeretlen istenséget; a „Brahmâ” szót még nem találjuk a Vedák-ban és a korai munkákban. A feltétlen Bölcsességet jelenti és „Ádhibúdha-t” Fitzedward Hall „mindennek első, meg nem teremtett oká”-val fordítja.

Mérhetetlen korszakoknak kellett elmúlniuk, mielőtt a Buddha jelző, hogy úgy mondjam, annyira emberivé vált, hogy halandókra is alkalmazhatták, s - végül a „megingathatatlan Bölcsesség Buddhá”-jának nevezték el azt, akit páratlan erénye és tudása erre érdemessé tett. „Bodha” az emberrel veleszületett isteni értelem, vagy „megértés”, „Buddha" annak elsajátítása egyéni iparkodás és érdem útján. „Buddhi” a megismerés képessége, a vezeték, amelyen az isteni tudás az „Ego”-hoz eljut, a jónak és rossznak megkülönböztetése, egyúttal az „isteni lelkiismeret” és a „Szellemi Lélek”, amely Átman-nak hordozója. „Amikor Buddhi felszívja (megsemmisíti) Én-zésünket (Ego-tism) valamennyi Vikára-ival, Avalô­kitêshvara nyilvánul meg nekünk, és elértük Nirvana-t vagy Mukti-t.” Mert „Mukti” ugyanaz, mint Nirvana, azaz mentesség a Mâyâ vagy káprázat hálójától. „Bodhi”-nak hívnak egy Samádhi-nak nevezett különös „transz” állapotot is, melyben az egyén a szellemi tudás tetőpontját éri el.

Oktalanok azok, akik a Buddhizmus, s ennek folytán a „Budhizmus” ellen vak és korunkhoz nem illő gyűlölettel vannak, tagadják ezoterikus tanításait, (pedig ezek a Brahminoknak tanításai is) csupán azért, mert a név olyasmit sejtet velük, ami szemükben káros tanítás - mivel ők monoteisták. Oktalannak kell őket nevezni, mert a nyers és logikátlan anyagiasságnak korszakában vagyunk, s ebben csupán az ezoterikus filozófia állhat helyt azoknak az ismételt támadásoknak, amelyeket minden ellen irányítanak, amit az ember benső szellemi életében legdrágábbnak és legszentebbnek tart. Az igazi filozófus, az Ezoterikus Bölcsesség tanítványa egyáltalán nem törődik személyiségekkel, dogmatikus hitekkel és egyes vallásokkal. Sőt mi több. Az ezoterikus filozófia kibékíti az összes vallásokat, megfosztja őket külső emberi ruhá­zatuktól és megmutatja, hogy gyökerük azonos minden más nagy vallás gyökerével. Bebizonyítja, hogy a természetben szükség van egy feltétlen Isteni Princípiumra, s épp oly kevéssé tagadja az Isten­séget, ahogy nem tagadja a Napot. Az ezoterikus filozófia soha sem tagadta Istent a természetben, sem pedig az Istenséget, mint a feltétlen és elvont Létező-t (Ens). Csak az úgynevezett egy-isten­imádó vallások istenét nem fogadja el, az embertől saját képére és hasonlatosságára alkotott isteneket, az Örökké Megismerhetet­lennek istenkáromló és szomorú torzképét.

A feljegyzések, amelyeket az olvasóval közlünk, az egész világ ezoterikus tanításait ölelik fel emberiségünk kezdete óta. S a buddhista okkultizmus ezekben csak az őt megillető helyet foglalja el, semmivel sem többet. Valóban Gautama metafizikájában a „Dan” vagy „Dzsnyana”¹ („Dhyan”) titkos részei - bármily nagyszerűeknek látja is az, aki nem ismeri az őskor Bölcsesség-vallá­sának tanításait – csak igen kis része az egésznek.

A hindu Hitujitó nyilvános tanításait a Bölcsesség-vallásnak csak erkölcsi és fiziológiai oldalára korlátozta, tehát csak az Erkölcs­tanra és az EMBER-re. A meg nem látott és testetlen dolgokat, a Lét titkát földieken kívül, a nagy Tanító nyilvános előadásaiban egyáltalában nem érintette, s a rejtett Igazságokra válogatott Arhatjait tanította. Az Arhatokat a híres Saptaparna barlangban (a Mahâvansa Sattapanni-ja), a Baibhâr hegy közelében (a pâli kéziratok Webhâra-ja) avatták be. Ez a barlang Râjagriha-ban, Mogadha régi fővárosában volt. Fa-hian-nak Cheta barlangja ez, amint ezt néhány régész² helyesen gyanította.

Az idő és az emberi képzelődés rövidesen végeztek e taní tások tisztaságával és filozófiájával, mihelyt az Arhatok térítési munkájuk közben, azokat titkos és szent körükből átültették a metafizikai fogalmakra Indiánál kevésbé előkészített talajba: Kínába, Japánba, Sziámba és Burmába. Hogy miként bántak el e nagy kinyilatkoztatások eredeti tisztaságával, kitűnik, ha az ókor néhány úgynevezett „ezoterikus” buddhista iskoláját modern köntösükben tanulmányozzuk. Ezt nemcsak Kínában és más buddhista országokban észlelhetjük, hanem még Tibetben is, a be nem avatott lámák és mongol újítók gondjaira bízott számos iskolában.

Az olvasót tehát arra kérjük, tartsa szem előtt azt a nagyon fontos különbséget, mely az ortodox buddhizmus, azaz Gautama, a Buddha nyilvános tanítása és az ő ezoterikus Budhizmusa között van. Az ő Titkos Tanítása egyébként egyáltalában nem tért el az ő idejében beavatott Brahminok tanításától. Buddha az Árja föld gyermeke volt, született hindu, Kshatria, és a „kétszer születettek” (a beavatott brahminok) vagy Dvidzsák tanítványa. Tanítása tehát nem térhetett el az ő tanaiktól. Buddha egész újítása csak az volt, hogy nyilvánosságra hozta azoknak a tanításoknak egy részét, amelyeket addig a Templom Beavatottjainak és aszkétáinak „varázs” körén kívülállók előtt eltitkoltak. Buddhát fogadalma kötötte, tehát nem taníthatott mindent, amibe őt beavatták. S bár filozófiája az igazi ezoterikus tudás alapján épült fel, a világgal e tudásnak csupán külső, anyagi testét közölte és lelkét választottjai számára őrizte meg. (Lásd a II. kötetet is.) Az orientalisták között sok kínai tudós hallott a „Lélek Taná”-ról, de úgy látszik, egyikük sem értette meg igazi jelentőségét és fontosságát.

Azt a tant titokban - talán túlságosan titokban – tartották a szentélyen belül. A titokzatosság, amellyel legfőbb dogmáját és célját - Nirvánát - körülvették, annyira próbára tette és izgatta a kérdéssel foglalkozó tudósok kíváncsiságát, hogy átvágták a gordiuszi csomót, mert azt logikusan és kielégítően meg­fejteni nem tudták, és kijelentették, hogy Nirvána a teljes meg­semmisülés.

A jelen század első negyedének vége felé a világirodalomban egy külön ág támadt, és irányában évről-évre mind határozottabbá vált. Általában szanszkrit és orientalista tudósok szakszerű kuta­tásain alapult, soi-disant és ezért tudományosnak tekintették. Hindu, egyiptomi és más ősi vallásokat, hitregéket és emblémákat úgy értelmeztek, ahogy a szimbológusok akarták, és így gyakran a nyers külső formát nyújtották a benső értelem helyett. Figyelemre méltó munkák jelentek meg gyors egymásutánban szellemes deduk­ciókkal és elmélkedésekkel. Ezekben circulus viciosus-ként rend­szerint az előre megállapított végkövetkeztetések a premisszákkal cseréltek helyet, amint ez több szanszkrit és pâli tudós következtetéseiben (szillogizmus) is előfordul. Ilyen munkák a könyvtárakat inkább fallikus és szexuális imádásról, mint valódi szimbológiáról szóló értekezésekkel árasztották el, amelyek egy­másnak ellentmondottak.

Talán ez az igazi oka annak, hogy mélységes hallgatásban és titoktartásban eltelt hosszú évezredek után megengedték, hogy az őskor Titkos Tanításának néhány alapvető igazsága most kör­vonalaiban napfényre kerüljön. Szándékosan mondom „néhány igazság,” mert az, amit továbbra is el kell hallgatni, még száz ilyen kötetben sem férne el, és nem is volna szabad közölni a szadduceusok mai nemzedékével. De mégis jobb, ha most keveset adunk, mintha teljeset hallgatnánk azokról az életbevágó igazságok­ról. A mai világ az ismeretlen felé való őrült vágtatásában sebesen halad előre a szellemi síkkal ellenkező, anyagi síkon, és a mai emberek nagyon is hajlanak arra, hogy összetévesszék az ismeret­lent a megismerhetetlennel, valahányszor a probléma a fizikus fel­fogó képessége elől kitér. A világ most óriási küzdőtér - valóságos völgye a viszálykodásnak és örökös küzdelemnek - halottak városa, amelybe eltemettük Szellem-Lelkünk legmagasabb és leg­szentebb törekvéseit. S ez a lélek minden újabb nemzedékkel jobban bénul és sorvad. A társadalom „szeretetreméltó hitetleneit és jól nevelt elvetemültjeit,”¹ akikről Greely beszél, kevéssé érdekli a múlt halott tudományának feltámasztása. De van a komoly tanít­ványoknak egy tekintélyes kisebbsége, mely igényt tarthat arra, hogy megismerje azt a néhány igazságot, amit most adhatunk. Most sokkal inkább, mint tíz évvel ezelőtt, amikor az Isis Unveiled, és amikor utána más hasonló művek megjelentek; mind kísérletek arra, hogy az ezoterikus tudomány titkait megmagyarázzák.

A legerősebb kifogások egyike, egyúttal a legkomolyabb is azok közül, amelyekkel a munka helyességét és megbízhatóságát majd megtámadják, a bevezető STANZÁK ellen fog irányulni: „Hogyan bizonyíthatók a bennük foglalt állítások?” Igaz, hogy a jelen kötetekben idézett szanszkrit, kínai és mongol munkák nagy részét egyes orientalisták ismerik, a főmunka azonban, vagyis az, amelyből a Stanzákat merítettük, európai könyvtárakban nincsen meg. Dzyan (vagy „Dzan”) Könyvét filológusaink egyáltalában nem ismerik, vagy legalább is nem hallottak róla ezen a néven. Ez természetesen nagy akadály azoknak, akik a hivatalos tudományban elfogadott kutatás módjait követik. De az Okkultizmus tanítványának és minden igazi Okkultistának ez mit sem jelent. A közölt Tanítások lényeges tartalmát ezer meg ezer szanszkrit kéziratban elszórtan meg­találhatják. Ezeket részben már lefordították, - mint rendesen eltorzított értelmezéssel - részben ezután kerülnek majd sorra. Tehát minden tudós megvizsgálhatja, hogy helyesek-e az itt közölt állítások, és ellenőrizheti is a legtöbb idézetet. Néhány új adatot, (csak az avatatlan orientalistának új) és a Magyarázatokból vett idézeteket azonban aligha fogják megtalálni. A tanítások között néhány olyan is van, amelyeket eddig csak élő szóval adtak tovább. De még ezekre is találhatunk minden esetben utalásokat a brahmani, kínai és tibeti templomirodalom temérdek köteteiben.

Akárhogy is legyen, és bármit is mondjanak a rosszindulatú bírálók az íróról, egy tény egészen bizonyos. Vannak a Himaláján túl ezoterikus iskolák, amelyeknek elágazásait - Dél-Amerikát nem is említve - Kínában, Japánban, Indiában, Tibetben és még Szíriában is megtalálhatjuk. Eme iskolák tagjai azt állítják, hogy birtokukban vannak az összes szent és filozófiai művek kéziratban és nyomtatásban, valóban az összes munkák, melyeket valaha írtak, bármely nyelven vagy bárminő betűkkel, amióta az írás művészete megkezdődött, a jelképes hieroglifáktól kezdve egészen Cadmus és Devanâgari abc-jéig.

Minden korban azt állították, hogy amióta csak elpusztult az Alexandriai Könyvtár (l. Isis Unveiled II. köt. 27. o.), a Testvéri­ségek tagjai együttes fáradsággal szorgalmasan felkutattak minden olyan munkát, amelyből a beavatatlan a Titkos Tudomány egy-egy rejtélyét végül is felfedhette, és megérthette volna. S akik erről tudnak, azt is mondják, hogy az efféle műveket aztán csak három példányban hagyták meg, és tették el biztos helyre, a többit meg­semmisítették. Indiában, az utolsó ilyen értékes kéziratokat Akbar¹ császár uralkodása idején helyezték biztonságba és rejtették el.

Továbbá azt is állítják, hogy az utolsó példányig megsem­misítettek minden oly szent könyvet, amelynek szövege nem volt jelképekben eléggé elrejtve, vagy amely közvetlenül a régi misz­tériumokra vonatkozott. Előbb azonban titkos írással gondosan lemásolták úgy, hogy a legjobb és legokosabb palaeográfus se fejthesse meg. Akbár uralkodása alatt egyes fanatikus udvari em­berek maguk is segítettek a brahmanoknak, hogy kézirataikat elrejt­hessék, mert megbotránkoztak azon, hogy császárjuk bűnös kíván­csisággal érdeklődik a hitetlenek vallásai után. Ilyen volt Badáoni, aki leplezetlen borzalmat érzett Akbarnak mániájával szemben, mellyel a bálványimádó vallásokkal foglalkozott.²

Ezenkívül az összes nagy és gazdag tibeti kolostorokban (lamaseries) sziklába vájt, földalatti kripták és barlang-könyvtárak vannak abban az esetben, ha a gonpa és a lhakhang a hegyek között feleszik. A nyugati Tsaydam-on túl, Kuen-lun³ magányos hágóin, több ilyen rejtekhely van. Altyn-Toga hegylánc mentén, ahova európai lábát eddig még nem tette, egy háztelep van, mélyen a hegyszorosban. Kis házcsoport ez, inkább falucska, mint kolos­tor, szegényes külsejű templommal. Közelében egy öreg láma, remete lakik, s vigyáz rá. Zarándokok azt mondják, hogy az alatta levő folyosókban és termekben akkora könyvgyűjtemény van, hogy a leírás szerint, még a British Museum-ban sem férne el.¹

Valószínű, hogy mindez felidézi a kételkedés mosolyát. De ne vesse el az olvasó ezeket a hagyományokat, mielőtt a következő, jól ismert tényeken nem gondolkozott. Az Orientalisták együttes kutatása, de különösen az a munkásság, melyet az utóbbi években az összehasonlító nyelv- és vallástudomány terén fejtettek ki, meg­állapította, hogy megszámlálhatatlan kézirat, de még nyomtatott könyv is, amelyről tudják, hogy megvolt - most többé nem található. Eltűntek anélkül, hogy a legcsekélyebb nyomuk maradt. Ha jelen­téktelen munkákról lenne szó, akkor természetes volna az a feltevés, hogy az idők folyamán elpusztulni hagyták, és hogy az emberi emlé­kezet nevüket is elfelejtette. De nincs ilyenekről szó, mert most bebizonyult, hogy legtöbbjük még meglevő művekhez a helyes kul­csokat tartalmazta. Pedig a Magyarázatok és Értelmezések e kiegészítő kötetei nélkül a legtöbb olvasó ezeket a munkákat egyáltalában nem érti meg. Ilyenek pl. Lao-ce, Confucius elődjének munkái.²

Azt mondják, hogy 930 könyvet írt az erkölcsről és vallásról, hetvenet a mágiáról, összesen ezret. Nagy munkája, tanításának szíve, a „Tao-te-King”, vagyis a Taosse szent írásai azonban - Stanislas Julim szerint - (Tao-te King XXVII. o.) körülbelül csak „5000 szóból” állnak, alig egy tucat lapból. De Max Müller azt találja, hogy a „szöveg magyarázatok nélkül érthetetlen, úgy, hogy Julien-nek a fordítás céljából több mint hatvan magyarázóhoz kellett fordulnia.” Ezek közül a legkorábbi Kr.e. 163-ból való. Látjuk tehát, nem korábbi időből. Ezt a „legkorábbi” magyarázót tehát négy és fél század előzte meg, s így bőséges idő telt el, hogy Lao-ce igazi tanítását, beavatott papjait kivéve, mindenki előtt elburkolják. A japánok közt vannak most Lao-ce legtanultabb papjai és követői, s ezek egyszerűen nevetnek az európai Kína-­tudósok tévedésein és elméletein. A hagyomány pedig megerősíti, hogy azok a Magyarázatok, amelyekhez a nyugati Kína-kutatók (sinológusok) hozzáférhetnek, nem az igazi okkult feljegyzések, hanem szándékosan homályos szövegek. Megerősíti azt is, hogy az igazi magyarázatok, valamint majdnem az összes szövegek régóta eltűntek az avatatlanok szeme elől.

S mit talál a tudós, ha a szemita vallások ősrégi irodalmát kutatja, ha a Kaldeai Szentírásokat tanulmányozza, a Mózesi Biblia idősebb nővérét és oktatóját, úgyszólván főforrását, a keresztény­ségnek alapját és kiinduló pontját? Mi maradt meg, hogy meg­örökítse Babilon ősrégi vallásainak emlékét, hogy tanúságot tegyen a kaldeai mágusok terjedelmes csillagászati megfigyeléseiről, hogy igazolja nagyszerű és kiválóan okkult irodalmuk hagyományát? Csak néhány töredék, melyről azt mondják, hogy Berosustól való.

De ezek majdnem értéktelenek, még vezérfonalnak sem használhatjuk annak jellemzésére, ami eltűnt. Mert a caesareai püspök ő reverenciájának kezén mentek át és kétségtelenül mai napig nyomát viselik e kiválóan igazságszerető és megbízható kéznek. Ez a püspök más vallások szent feljegyzéseit önkényesen megnyirbálta és így adta ki. Mert mi is a története ennek az érte­kezésnek, amely az egykor oly nagy babiloni vallásról szól?

Berosus, Belus templomának papja, Nagy Sándor számára írta görögül. Alapul vette azokat a csillagászati és időrendi fel­jegyzéseket, amelyeket e templom papjai megőriztek, s amelyek 200.000 éves időszakra terjedtek. Ez az értekezés elveszett. Az első században Kr. e. Alexander Polyhistor kivonatot készített belőle - az is elveszett. Eusebius (270-340. Kr. u.) ezeket a kivonatokat használta fel, amikor Chronicon-ját írta. Eusebius, aki az új vallás­nak védő és előharcosi szerepét vállalta, nagyon veszélyesnek tartotta a kaldeai szentírásokat, mert igen hasonlók, majdnem azonosak a zsidó szentírással.¹ Az új vallás pedig elfogadta a zsidó szentírásokat, és ezzel együtt egy nevetséges időszámítást. Majdnem bizonyos, hogy Eusebius nem kímélte Manetho egyiptomi szinkronisztikus tábláit, annyira nem, hogy Bunsen² őt a történelem felettébb lelkiismeretlen megcsonkításával vádolja. És Szókratész, egy ötödik századbeli történetíró, valamint Szincellusz, Konstantinápoly alpatriarchája (nyolcadik század), a legmerészebb és legelszántabb hamisítónak bélyegzik.

Feltehetjük-e tehát, hogy kíméletesebben bánt volna el a kal­deai feljegyzésekkel, amelyek máris fenyegették az oly hirtelenül elfogadott új vallást?

Így tehát ezeknek, a több mint kétes töredékeknek kivételével, az egész kaldeai szent irodalom teljesen eltűnt az avatatlan szeme elől, akárcsak az elsüllyedt Atlantisz. Berosus Történelméből néhány tényt a II. kötet, II. részében közlünk. Ezek nagy fényt vethetnek a Bukott Angyalok igazi eredetére, akiket Bel és a Sárkány szemé­lyesítenek.

S ha a kutató immár a legrégibb árja irodalom, a Rig-Véda felé fordul, és e tekintetben szorosan maguktól az említett orienta­listáktól nyújtott adatokat követi, azt fogja találni, hogy a Rig­-Védát a mai napig sem értik meg helyesen, noha csak „körülbelül 10.580 verset, vagy 1028 himnuszt tartalmaz”. Pedig ott vannak a a Brâhmana-k és a rengeteg más jegyzet és magyarázat. Miért van ez? Nyilvánvalóan azért, mert a Brâhmana-k „az eredeti himnu­szokra vonatkozó skolasztikus és legrégibb értekezések” - maguk is kulcsra szorulnak. Ezt pedig az orientálisták nem tudták megszerezni. Mit mondanak a tudósok a buddhista irodalomról? Vajon ismerik-e azt teljességében? Határozottan nem. Valóban semmit sem tudnak a lámaizmusról, noha az északi buddhisták Kanjur-ja és Tanjur-ja 325 kötetre terjed, s minden kötet, úgy mondják, „négy-­öt fontot nyom.” A Déli Egyház szent kánonja pedig, amint a Szaddharmálamkára-ban³ mondják, 29.368.000 betűt tartalmaz, vagyis az értekezéseken és magyarázatokon kívül, „ötször vagy hatszor annyi anyagot, mint amennyi a bibliában van”. Az utóbbi Max Müller szerint csak 3.576.180 betűt tartalmaz. S noha ott volt „az a 325 kötet" (valóságban 333, mert a Kanjur 108, és a Tanjur 225 kötet), „a fordítók nem adták a hű szöveget, hanem beleszőtték saját magyarázataikat, hogy különféle iskoláiknak a dogmáit iga­zolják”.⁴ S mi több, Max Müller tanár azt mondja: „mind a déli, mind az északi buddhista iskolákban az a hagyomány, hogy a szent buddhista Kánon eredetileg 80.000, vagy 84.000 értekezést tartal­mazott, de legtöbbje elveszett, úgyhogy csak 6000 maradt meg”. „Elvesztek”, mint rendesen, az európaiak számára. De ki állíthatná teljes bizonyossággal, hogy a buddhisták és a brahminok számára is elvesztek?

Csodálatosnak tűnik, hogy majdnem 76.000 értekezés elvesz­hetett, ha megfontoljuk, hogy a buddhisták felette szentnek tarta­nak minden sort, amely Buddháról vagy az ő „Jó Törvényéről” szól. Aki ismeri az események természetes folyását, az aláírná azt, hogy inkább az ellenkezője történhetett meg. Mert ebből a 76.000 értekezésből öt- vagy hatezer megsemmisülhetett az Indiában folyt üldözések és az Indiából történt kivándorlások ideje alatt. Ezzel szemben teljesen bizonyos, hogy buddhista Arhatok már 300 évvel a mi időszámításunk előtt¹ megkezdették térítő útjaikat, hogy az új vallást Kasmíron és a Himaláján túl terjesszék. Kínába 61-ben Kr. e. értek,² amikor Kashiapa indult oda Ming-ti császár meg­hívására, hogy az „Ég Fiát” a buddhizmus tanaival megismertesse. Különösnek hangzik tehát, ha az orientalisták ilyen veszteségről úgy beszélnek, mintha valóban megtörténhetett volna. Mintha egy pillanatra sem gondolnának arra a lehetőségre, hogy a szöveg csak a Nyugat számára és az ő számukra veszett el. Mintha lehetetlen volna, hogy az ázsiai népek olyan páratlanul vakmerők lehessenek, hogy legszentebb feljegyzéseiket idegenek számára hozzáférhetet­lenné tegyék, s így megakadályozzák, hogy más fajok azokat kigú­nyolhassák, s azokkal visszaélhessenek, „bármennyire magasabban” is álljanak ezek a fajok náluknál.

Majdnem az összes orientalista kifejezett sajnálatából és számos esetben tett bevallásából (l. pl. Max Müller: Lectures), a közönség biztos lehet abban, hogy a) a régi vallások kutatójá­nak valóban kevés adat áll rendelkezésére, hogy megalapozza azokat a végső eredményeket, amelyekhez e vallásokat illetőleg rendszerint eljut, és b) ez az adathiány legkevésbé sem akadá­lyozza meg őt abban, hogy határozott dogmákat állítson fel. Azt képzelnénk, hogy a fáraói Egyiptom szertartásait és hittételeit legalább is jól kellene ismernünk, mindenesetre jobban, mint India nagyon nehezen érthető filozófiáját és panteizmusát. - Hiszen az egyiptomi teogóniára és misztériumokra vonatkozóan a klasszikusok és számos más író révén igen sok feljegyzés maradt reánk, míg India vallásáról és nyelvéről Európának a jelen század kezdete előtt alig volt fogalma. S a Nílus mentén az egész ország területén ott állnak a mai napig az évről-évre, napról-napra kiásott friss emlékek, és ezek ékes szóval mondják el történetüket. És még sincsen így, mert nem ismerjük. A tanult oxfordi filológus maga vallja be az igazságot, amikor azt mondja:

Noha . . . még látjuk a piramisokat és a templomok és labirintusok romjait, amelyeknek falait jelképes írások, istenek és istennők. különös képei borítanak. . . Az idővel dacoló papirusztekercseken még egyes, az egyiptomiaknak mondhatni szent könyveiből való töredékekre is bukkanunk. Mégis, bár e titokzatos faj régi feljegyzéseiben sokat megfejtettek, Egyiptom vallásának főforrása és szertartásos istentiszteletének eredeti értelme még távolról sincsen előttünk teljesen felfedve.³

I Itt is megmaradtak a titokzatos jelképes okmányok, de eltűntek a kulcsok. Pedig csakis ezek segítségével érthetők meg.

Mégis, a tanár úr következőképpen érvel. Azt találta, hogy „nyelv és vallás között természetes összefüggés van” és másod­szor, hogy volt egy közös árja vallás, az árja faj különválása előtt, egy közös szemita vallás, a szemita faj különválása előtt, és egy közös turáni vallás, a kínai és a többi turáni osztályba tartozó törzsek különválása előtt, és valóban csak „három régi vallási köz­pontot" és „három nyelvi központot” fedezett fel. Ezen az alapon, noha éppoly kevéssé ismeri azokat az ősi vallásokat és nyelveket, mint eredetüket, habozás nélkül kijelenti, „hogy igazi, történelmi alapot nyertek immár a világ eme fővallásainak tudományos tárgyalására”.

Valamely kérdésnek „tudományos tárgyalása” még nem biz­tosíték arra, hogy annak „történelmi alapja” is van. S még a leg­kiválóbb filológusnak sem szabad ennyire hiányos adatok mellett saját következtetéseit történelmi tényként előadnia. Kétségtelen, hogy a kiváló orientalista a világ megelégedésére alaposan bebi­zonyította, hogy a fonetikus szabályoknak Grimm-féle törvénye sze­rint: Odin és Buddha két különböző személyiség, egymástól teljesen különálló, és ezt tudományosan kimutatja. De a legcsekélyebb „tör­ténelmi alapja” sincs, amikor megragadja az alkalmat, és ugyanakkor azt mondja, hogy Odin-t „mint legfőbb istenséget oly korszakban imádták, mely a Véda és Homérosz (Compar. Theol. 318. o.) idejét jóval megelőzte”. A történelmet és a tényeket saját következteté­seinek rendeli alá. Lehet, hogy ez az orientalista tudósok szemében nagyon „tudományos” eljárás, mégis a valóságtól nagyon távol esik. Világosan bizonyítja, hogy az állításnak történelmi alapja nincsen, az a körülmény, hogy az időszámítás tekintetében a Védák esetében, a különféle kiváló filológusoknak és orientalistáknak, Martin Haugtól ugyancsak Max Müllerig, ellentétes a nézetük. „Benső meggyőződés” gyakran csak lidércfény, biztosan útbaigazító világítótorony helyett. De a modern összehasonlító mitológia tudománya sem tud ennél jobb bizonyítékot adni, amikor azt állítja, hogy egészen hamis úton jártak azok a képzett írók, akik az utolsó századon át hangoztatták, hogy „kellett léteznie egy ősi kinyilatkoztatásnak, amely az emberi nem őseinek jutott . . . és melyet töredékekben Görögország és Olasz­ország templomaiban őriztek meg”. Mert ez az, amit az összes keleti beavatottak és punditák időről-időre hirdettek a világnak. Egy kiváló szingaléz pap közismert dologként mondta az írónak, hogy a Szent kánonhoz tartozó legfontosabb buddhista értekezéseket elrejtették európai punditák számára hozzáférhetetlen országokban és helyeken. Az elhunyt Swámi Dayánand Sarasvati pedig, korának legnagyobb szanszkrit tudósa Indiában, régi brahmani munkákat illetőleg, ugyan­ erről a tényről biztosította a Teozófiai Társulat néhány tagját. Ez a szent és tanult ember nevetett, amikor azt mondták neki, hogy Max Müller tanár „Előadásai”-ban kijelentette, hogy csak kevés támogatóra talál mostanában az az elmélet, hogy „volt ősi rendkí­vüli kinyilatkoztatás, mely az emberi faj atyáinak adatott.” Válasza sokat sejtető volt: „Ha Mr. Moksh Mooller” - így ejtette ki a nevét - „brahmin volna, és velem jönne, elvezetném egy gupta barlangba (rejtett kripta) Okhee Matha közelében, a Himalájában, ott hamarosan rájönne arra, hogy az, ami Indiából a Kálápáni-n (az óceán fekete vizén) keresztül eljutott Európába, szent könyveink egyes részletei kiselejtezett másolatainak csak darabjai voltak. Igenis, volt „ősi kinyilatkoztatás”, és az még most is megvan, nem is fog soha elveszni a világ számára, hanem újból meg fog jelenni, noha a Mleicská-knak természetesen várniuk kell.”

Amikor még tovább kérdezték erre vonatkozóan, már nem akart többet mondani. Ez Meerut-ban történt 1880-ban. Kétségtelen, hogy kegyetlen volt az a megtévesztés, amellyel a brahminok a múlt században Calcuttában kijátszották Wilford ezredest és Sir William Jones-t. De ezek nagyon is rászolgáltak, és senkinek sem tehetünk ebben az ügyben inkább szemrehányást, mint maguknak a Misszionáriusoknak és Wilford ezredesnek. Sir William Jones maga tanúskodik arról, hogy a misszionáriusok (l. Asiat. Researches I. 272.) elég együgyűek voltak, s azt állították, hogy a „hinduk még most is majdnem keresztények, mert az ő Brahmâ-juk, Vishnu-juk és Mahesa-juk nem más, mint a keresztény Szent-Háromság.¹ Jó lecke volt ez. Kétszeres óva­tosságra indította az orientalistákat, de egyeseket talán túl fé­lénkké is tett, és ennek visszahatása alatt az előre megállapított következmények ingája túlságosan a másik irányba lengett ki. Mert a Wilford ezredes számára gyártott „ez az első szállít­mány a brahmani piacról” most szemmel láthatólag azt a szüksé­gességet és kívánságot keltette fel az orientalistákban, hogy majd­nem minden ősi szanszkrit kéziratot modernnek nyilvánítsanak, s így teljesen igazolják a misszionáriusokat, ha ezek azután fel­használják az alkalmat. Hogy ezt meg is teszik, még pedig értelmi képességük teljes felhasználásával, azt mutatják legutóbbi nevet­séges kísérleteik, melyekkel azt akarják bizonyítani, hogy a Krishnáról szóló egész puranai történetet a brahminok a bibliából lopkodták ki! De a tények, amelyeket az oxfordi tanár ezekre a most hírhedt betoldásokra vonatkozóan, (ezeket annak idején a brahminok Wilford ezredes kedvére csinálták, de ezt később nagyon megbánta), Science of Religion c. felolvasás sorozatában felhozott, egyáltalán nem változtatnak azokon a következtetéseken, melyekhez kikerülhetetlenül el kell jutnia annak, aki a Titkos Tanítást tanulmányozza. Mert igaz, az eredmények azt mutatják, hogy sem az Új-, de még az Ó-testamentum sem vett kölcsön semmit a brahmánok és buddhisták régibb vallásából. De ebből nem következik az, hogy a zsidók nem vettek át mindent, amit tudtak, a kaldeai feljegyzésekből. Ezeket Eusebius később megcsonkította. Ami a kaldeusokat illeti, ők első tudásukat kétségtelenül a brahminoktól kapták. Rawlinson ugyanis letagadhatatlan védai befolyást mutat ki Babilon korai mitológiájában. Vans Kennedy ezredes pedig már régen megállapította - és helyesen, hogy Babilónia kezdettől fogva a szanszkrit és brahmin tudás székhelye volt. De mindezek a bizonyítékok kell, hogy értéküket veszítsék Max Müller professzor legújabb elmélete mellett. Hogy mi ez az elmélet, azt mindenki tudja. A fonetikus törvények kódexe most általános eszköz lett arra, hogy sok nemzet istenei között az azonosságot és „összefüggést” megállapítsák. Így noha Merkur (Budha, Thot-Hermes stb.) anyja Maïa volt, Buddha (Gautama) anyja is Mâja. és Jézus anyja szintén Mâja (érzékcsalódás, mert Mária annyi, mint Mare, a tenger, a nagy érzék­csalódás jelképe), - mégis a három személy között nincs össze­függés, nem is lehet, amióta Bopp felállította a fonetikus törvények kódexét.

A mi orientalistáink ama igyekvésükben, hogy összegyűjtsék a meg nem írt történelem sok-sok szálát, merészen járnak el, amikor a priori tagadnak mindent, ami nem egyeztethető össze saját következtetéseikkel. Így mikor mindennap új felfedezések bizo­nyítják, hogy az idők éjjelében, a messze múltban, nagy művé­szet és tudomány virágzott, ők a legrégibb nemzetek néhányától még az írás ismeretét is megtagadják, s barbároknak minősítik őket kultúrnépek helyett. Pedig még mindig bukkannak rendkívüli műveltség nyomaira, még Közép-Ázsiában is. Ez a civilizáció tagadhatatlanul történelem előtti. És hogyan lehetne civilizáció valamiféle irodalom nélkül, évkönyvek vagy krónikák nélkül? Csak a természetes észjárásnak kellene az elhunyt nemzetek történelmében az eltörött láncszemeket pótolnia. Az a megszakítatlan óriási hegyfal, mely Tibet egész fennsíkját beszegi, a Khuan-Khé folyó felső folyásától le a Kara-Korum hegyekig, évezredeken át magas civilizációnak volt szemtanúja és különös titkokat mondhatna el az emberiségnek. Annak a vidéknek keleti és középső részei, a Nan-Schajn és az Altjne-taga, valamikor olyan városokkal voltak borítva, amelyek nagyon jól versenyezhettek Babilonnal. Amióta ezek a városok utolsót leheltek, egy teljes geológiai korszak vonult el a vidék fölött. Ezt bizonyítja a Tarim-medence közepén elterülő óriási síkság, futóhomok-buckáival és ma terméketlen kihalt földjével. Az utas csupán a határszéli vidékeket ismeri, ezeket is csak felületesen. E homok-fennsíkok belsejéből nem hiányzik a víz, és ott vannak friss, virágzó oázisok. A most megbízhatatlan talajra európai ember még nem merészkedett. A zöldülő oázisok egyikéhez-­másikához még a bennszülött utas sem juthat el, hacsak be nem avatott. Orkánok „felkorbácsolhatják a homokot és elsodorhatnak egész síkságokat”, de nem pusztíthatnak el olyasmit, amihez nem férhetnek. Mélyen a föld belsejébe beépítve, a földalatti raktárakat nem fenyegeti veszély. S mert bejárataik ilyen oázisokban vannak elrejtve, nem kell attól tartani, hogy bárki is felfedezze azokat, még akkor sem, ha hadseregek törnének is be e homoksivatagba, mert:

„Sem tócsa, sem bokor, sem ház nincs egy sem arra,

S hegylánc emel falat fogakra szétszakadva,

A perzselt hátú messze sivatag körül . . .”

De nincs szükség arra, hogy az olvasót átküldjük a sivatagon, amikor a régi műveltség ugyanazon bizonyítékait feltalálhatjuk ugyanannak az országnak még aránylag népes vidékein is. Csercsen oázist például, amely körülbelül 4000 lábnyira fekszik a Csercsen-Darja folyó színe felett, minden oldalról ősi városok romjai veszik körül. Vagy 3000 ember képviseli itt maradványát a körülbelül száz kihalt nemzetnek és fajnak, amelyeket etnológusaink még név szerint sem ismernek. Az antropológus nagy zavarban volna, ha rendeznie, osztályokba és alosztályokba kellene sorolnia őket, annál is inkább, mert mindeme vízözön előtti fajoknak és törzseknek utódai maguk is épp oly keveset tudnak elődjeikről, mintha a holdból estek volna le. Ha eredetük felől kérdezik őket, azt válaszolják, hogy nem tudják, atyáik honnan jöttek, de hallották, hogy első (azaz legkorábbi) őseiken e sivatagoknak nagy szellemei (genii) uralkodtak. Ezt tudatlanságnak és babonának tudhatjuk be, s mégis a Titkos Tanítás szempontjából a válasz ősi hagyományokon alapulhat. Egyedül a Khüraszan-törzs állítja azt, hogy jóval Nagy Sándor ideje előtt arról a vidékről jött, amelyet most Afganisztánnak neveznek, és népmondával erősíti meg állítását. Prjevalsky ezredes (most tábornok) orosz utazó egészen közel Csercsen-oázishoz két rendkívül nagy város romjait találta meg. Ezek közül a régebbit az ottani hagyomány szerint egy hős óriás pusztította el, 3000 évvel ezelőtt, a másikat a mongolok tették tönkre, idő­számításunk tizedik századában.

„A két nagy város területe most tele van különös és heterogén maradványokkal, törött porcelánnal, konyhaeszközökkel és emberi csontokkal, amelyeket a futóhomok és sivatagi szél hordott össze. A bennszülöttek gyakran találnak vörösréz- és aranypénzeket, kiolvasztott ezüstöt, fém ruda­kat, gyémántokat, türkizeket, és ami a legnevezetesebb - törött üveget. . . Valami nem rothadó fából, vagy más ilyenféle anyagból készült koporsókra is bukkantak, s ezekben igen jó állapotban levő bebalzsamozott holttestekre. . . A férfi múmiák mind rendkívül magas, erőteljes emberék, hosszú hullámos hajúak. . . Sírboltot is találtak tizenkét férfi holttesttel, ülő helyzetben. Más alkalommal külön koporsóban fiatal leányt fedeztünk fel. Szemét arany korong zárta le, állkapcsát arany karika tartotta, mely álla alól kiindulva körülfogta a fejét. Szűk gyapjú ruha volt az öltözete, keblét arany csillagok borították, míg a lábát meztelenül hagyták.” (N. M. Prjevalsky egy felolvasásából.)

Ehhez a híres utazó hozzáfűzi, hogy egész útjukban a Csercsen folyón végig, legendákat hallottak a sivatag futó­homokjában réges-régen eltemetett huszonhárom városról. Ugyanez a hagyomány él a Lob-nor mellékén és Kerja oázisban is.

Az ilyenféle civilizáció nyomai, valamint ezek és hasonló hagyományok feljogosítanak arra, hogy hitelt adjunk az India és Mongólia művelt és tanult bennszülöttjeitől is megerősített hagyománynak, amikor a homoktól visszahódított óriási könyv­tárakról és a régi MÁGIKUS tudomány különféle maradványairól szól, amelyeket mind biztonságba helyeztek.

Összefoglalva a mondottakat, a Titkos Tanítás a régi és történelem előtti világnak általánosan elterjedt vallása volt. Elterjedésének bizonyítékai, történetének hiteles feljegyzései meg vannak ma is az Okkult Testvériség birtokában levő, titkos barlangkönyvtárakban. S meg van itt az okiratoknak teljes lánca is, melyek rámutatnak a Titkos Tanítás jellegére és jelenlétére minden országban, valamint nagy adeptusainak tanításaira.

Ez az állítás még nyer szavahihetőségében, ha megfontoljuk a következő tényeket: Azt a hagyományt, hogy az ősrégi pergamenek ezreit megmentették, mikor az alexandriai könyvtár elpusztult; azt, hogy ezer meg ezer szanszkrit munka Indiában, Akbar uralkodása alatt eltűnt; a Kínában és Japánban elterjedt általános hagyományt, hogy az igazi régi szövegek, - a több ezer kötetnyi magyaráza­tokkal együtt, amelyek nélkül érthetetlenek - avatatlan kezek számára régóta elérhetetlenné váltak; Babilon óriási szent és okkult irodalmának eltűnését; azoknak a kulcsoknak elveszését, amelyek egyedül fejthették volna meg az egyiptomi hieroglif feljegyzések ezer meg ezer rejtélyét; Indiának azt a hagyományát, hogy az igazi, titkos magyarázatok, melyek egyedül teszik érthetővé a Védákat, titkos sírboltokban és barlangokban vannak a beavatott számára, noha az avatatlanok számára láthatatlanok; továbbá azt, hogy a buddhisták is ugyanazt hiszik saját titkos könyveikről.

Az okkultisták kijelentik, hogy mind ezek bizton­ságban vannak a Nyugat kifosztó kezei elől, hogy újra megjelenjenek egy felvilágosodottabb korszakban, amelyre az elhunyt Swámi Dayânanda Sarasvati szavaival élve: „a Mleushák-nak, (kiközösítettek, vadak, az árja civilizáción kívül levők) várniuk kell.”

Mert nem a beavatottakon múlik, ha ezek az okmányok az avatatlanok számára most „elvesztek”, és nem is vezette eljárásukat önzés vagy az a kívánság, hogy az életet adó szent tudományt maguknak foglalják le. Voltak a Titkos Tudománynak részei, amelyeknek mérhetetlen időkre rejtve kellett maradniuk az avatatlan szeme előtt. De csak azért, mert oly roppant fontosságú titkokat a készületlen tömeggel közölni, annyit jelentett volna, mintha lőpor-raktárban meggyújtott gyertyát adnának a gyermek kezébe.

Körvonalakban válaszolhatunk talán egy kérdésre, amely gyakran felmerült a tanítványok elméjében, ha ehhez hasonló kijelentésekkel találkoztak.

„Megérthetjük,” - mondják, - „hogy a tömeg elől el kell rejteni olyan titkokat, mint amilyen például a Vril, vagyis a sziklarobbantó erő, melyet a philadelphiai I. W. Keely fedezett fel, de nem tudjuk megérteni, hogyan lehetne veszélyes egy olyan tisztán filozófiai tanításnak felfedése, mint például a bolygóláncok fejlődése.”

A veszély abban volt, hogy olyan Tanítás, mint amilyen a bolygólánc, vagy a hét faj, egyszersmind megfejtését adja az ember hetes természetének, mert minden princípium kölcsönösen összefügg valamely síkkal, bolygóval és fajjal, és az emberi princípiumok minden egyes síkon kölcsönösen összefüggnek a hétszeres okkult erőkkel, s ezek az erők a felsőbb síkokon roppant nagy hatásúak. Így bármely hetes beosztás egyszerre kulcsot ad azoknak a roppant okkult erőkhöz, s az ezekkel való visszaélés kiszámíthatatlan bajt hozna az emberiségre. Ez talán nem volna kulcs a jelen nemzedéknek, - különösen nem a nyugatiaknak, - mert ezeket megvédi az okkult tudás iránti vakságuk és tudatlan anyagias hitetlenségük. De nagyon is kulcs lett volna a kereszténység első századaiban azoknak, akik az okkultizmus igaz voltáról meg voltak győződve, és hozzá még egy süllyedő korszakba is léptek, amikor az okkult erőkkel való visszaélés és a leggonoszabb boszorkányság mindennapi dolog volt.

Igaz, hogy az okmányokat elrejtették, de magát a tudományt és azt, hogy ez valóban létezik, soha sem titkolták annak a templomnak papjai, amelyben a MISZTÉRIUMOK nevelési eszközül és az erényes életre való ösztönzésül szolgáltak. Ez tehát nagyon régi és mindig új dolog. S a nagy adeptusok - Pithagorasztól és Platóntól a neo-platonistákig - újra meg újra ezt hirdették. A nazarénusoknak új vallása változtatott azután rossz irányban, a századokon át megszokott rendszeren.

Van azonban egy jól ismert, nagyon különös tény, és ezt az írónak egy pap erősítette meg, aki éveken át egy orosz követséghez volt beosztva. A szentpétervári cári könyvtárakban ugyanis több okmány van, mely bizonyítja, hogy több orosz misztikus utazott az Ural hegységen át Tibetbe, hogy Közép-Ázsia ismeretlen kriptáiban tudásra és a beavatásra tegyen szert. Ez még a múlt század végén és a jelen század elején is megtörtént, amikor a Szabadkőművesség és a Misztikusok Titkos Társaságai zavartalanul virágoztak Oroszországban. Az utasok közül sokan tértek vissza évek múlva olyan nagy tudással, amilyet Európában sehol sem szerezhettek volna meg. Felsorolhatnánk több esetet és jól ismert neveket, ha az ilyen közlés nem volna kellemetlen a szóban levő Beavatot­tak még élő rokonságának. Aki a Szabadkőművesség évkönyveit és történetét lapozgatja az orosz főváros levéltárában, meggyőződ­hetik az említett tény valóságáról.

Ez csak megerősítése annak, amit már sokszor ezelőtt is állítottak. Sajnos, nagyon meggondolatlanul. Mert ahelyett, hogy e közlések használtak volna az emberiségnek, még rossz karmát is okoztak maguknak azok, akik rosszindulatúan, tudatos kitalálással és szédelgéssel vádolták az igaz, de csak kevéssé ismert igazságok hirdetőit. De a baj most már megtörtént, és az igazságot nem szabad még továbbra is eltagadni, bármi is legyen a következ­ménye. Új vallásról van-e szó? - Kérdik tőlünk. Szó sincs róla. Nem vallás az és filozófiája sem új, mert amint már mondottuk, olyan régi, mint a gondolkozó ember. Tanait nem most hirdetik először, hanem óvatosan kiadták nem is egy európai beavatottnak, s ezek tanították is - így különösen az elhunyt Ragon.

Nem csak egy nagy tudós állapította meg, hogy sohasem volt vallásalapító, akár árja, akár szemita vagy turáni, aki új val­lást kitalált, vagy új igazságot kinyilatkoztatott volna. Ezek az alapítók mind csak közvetítők voltak, nem pedig eredeti tanítók. Csak új formáknak és magyarázatoknak voltak a szerzői, míg az igazságok, amelyekre ezek felépültek, olyan régiek, mint maga az emberiség. Kezdetben sok igazságot élőszóval nyilatkoztattak ki az embereknek. Ezeket a templomok adyta-iban őrizték és örökítették meg MISZTÉRIUMOK alatti beavatás útján és személyes átadás révén. Ezek közül a nagy igazságok közül - amelyek csak az igazi Bölcs és Látnok számára valóságok - választottak ki a val­lásalapítók egyet vagy többet, és kinyilatkoztatták azokat a tömeg­nek. Így minden nemzet sorra kapott néhányat az említett igazsá­gokból, saját helyi és különleges szimbolizmusának fátyla alatt. Ez fejlődött ki azután az idők folyamán többé-kevésbé filozófiai istentiszteletté, Pantheonná, mitikus álruhában. Ezért Confucius is a történelmi időszámítás szerint igen régi törvényhozó, noha a világtörténelemben nagyon modern Bölcs. Dr. Legge¹ azt állítja róla, hogy „határozottan csak közvetítő, nem pedig alkotó”, és kimutatja, hogy Confucius maga azt mondotta: „Csak tovább adok; nem teremthetek új dolgokat. Hiszek a régiekben és ezért szeretem őket.”² (Max Müller idézete a Science of Religion-ban.)

E mű írója is szereti a régieket, és ezért hisz bennük és Bölcsességük modern örököseiben. És mivel mindkettőben hisz, továbbadja most azt, amit ő maga kapott és tanult mindazoknak, akik elfogadják. Ami azokat illeti, akik talán visszautasítják bizony­ságtételét, azaz a nagy többséget, - az író nem neheztel rájuk. Épp olyan igazuk van a maguk részéről, ha tagadnak, mint amilyen igaza van neki, ha állít. Mert ők az IGAZSÁG-ot két egészen különböző nézőpontból tekintik. A tudományos kritika szabályaival egyetértően, az Orientalistának a priori vissza kell utasítania minden oly bizonyítékot, amelynek helyességéről nem tud szemé­lyesen meggyőződni. És hogyan fogadhatná el nyugati tudós puszta hallomásra azt, amiről nem tud semmit? Csakugyan amit e köte­tekben adunk, azt épp annyira élő szóval kapott, mint írott taní­tásból válogattuk ki. Az ezoterikus tanításoknak ez az első részlete Stanzákon alapul, amelyek az etnológia előtt ismeretlen népnek feljegyzései. Azt állítják, hogy olyan nyelven vannak írva, amely a filológiában ismert nyelvek, és tájszólások névjegyzékéből hiányzik. Azt mondják e Stanzákról, hogy olyan forrásból (Okkultizmusból) erednek, melyet a tudomány nem ismer el. Végül olyan közvetítő hozza őket, kinek hitelét állandóan lerontják a világ előtt. Leront­ják mindazok, akik nekik alkalmatlan igazságokat gyűlölnek, vagy akik valamely különleges szeszélyüket akarják megvédeni. Ennek folytán arra számíthatunk, hogy e tanításokat visszauta­sítják, és ebbe eleve bele kell nyugodnunk. Senki, aki az egzakt tudomány bármely ágában „tudós”-nak tartja magát, nem is veheti komolyan ezeket a tanításokat. A priori kinevetik és vissza­utasítják majd azokat ebben a században, de csakis ebben. Mert időszámításunk huszadik századában a tudósok kezdik majd felismerni, hogy a Titkos Tanítást sem nem kitalálták, sem nem túlozták, sőt ellenkezőleg, csak nagy körvonalaiban közölték;¹ végül pedig azt, hogy tanításai korábbi időkből valók, mint a Védák. Nem nevettek-e a Védákon még csak ötven évvel ezelőtt, nem utasították-e vissza őket és nem nevezték-e „modern hamisí­tás”-nak? Nem mondották-e egy időben, Lemprière és más tudósok nyomán, hogy a szanszkrit a görögtől származik, és ennek egy tájszólása? Max Müller tanár mondja nekünk, hogy 1820 körül a brahminok, mágusok és buddhisták szent könyveit nem is ismerték, még a létezésüket is kétségbe vonták, és nem volt egyetlen egy tudós sem, aki a Védá-ból . . . , a Zend Avesta-ból, vagy . . . a buddhista Tripitaka-ból egy sort is fordíthatott volna. Most pedig a Vedák-ról bebizonyult, hogy a legrégibb őskor műve, s megmaradásuk majdnem csoda számba megy.” (Lecture on the Vedas.)

Ugyanezt fogják mondani az Ősi Titkos Tanítás-ról, amikor majd letagadhatatlanul be fogják bizonyítani létezését és feljegy­zéseit. De évszázadok fognak eltelni, mielőtt sokkal többet közöl­nek belőle. Amikor az „Isis Unveiled” írója, körülbelül tíz évvel ezelőtt a zodiákusi titkok kulcsairól szólva, azt mondta, hogy ezek majdnem elvesztek a világ számára, azt jegyezte meg: „Az emlí­tett kulcsot hétszer kell megforgatni, hogy az egész rendszer meg­fejthető legyen. Mi csak egyet fordítunk rajta, és ezzel az avatat­lannak egy szempillantást engedünk a titokba. Boldog az, aki az egészet megérti!”

Ugyanezt mondhatnók az egész Ezoterikus rendszerről. Az Isis-ben egyszer fordítottuk a kulcsot, nem többször. Sokkal többet magyarázunk meg ezekben a kötetekben. Abban az időben az író alig tudta a nyelvet, amelyen a művet írta, és sok olyan dolgot nem volt szabad nyilvánosságra hoznia, amelyről most már nyíltan beszélnek. A huszadik században a Bölcsesség Mesterei talán egy képzettebb és alkalmasabb tanítványt küldenek. Ez végső és visszautasíthatatlan bizonyítékot fog adni arról, hogy van egy Gupta-Vidyâ-nak nevezett Tudomány, és hogy végre megtalálták a világban most ismeretes összes vallások és filozófiák forrását, amely - úgy mint az egykor oly titokzatos Nílus forrásai - oly hosszú időkre feledésbe ment, s így el volt veszve az emberek számára.

Ilyen munkát - mint ezt - nem egyszerű Előszóval, hanem inkább egy egész kötettel kellene bevezetni. Kötettel, mely csupa tényeket adna, s nem pusztán fejtegetéseket. Mert a TITKOS TANÍTÁS nem értekezés vagy bizonytalan elméleteknek sorozata, hanem magában foglalja mindazt, amit ebben a században a világnak ki lehet adni.

Teljesen haszontalan volna közzétennünk e műben az ezoterikus tanoknak még eme részeit is, amelyek rejtett voltukból most kikerültek, ha nem állapíthatnánk meg előbb azt, hogy ilyen tanítás valóban létezik, hogy létezése hiteles vagy legalább is valószínű. Az ilyen megállapítások, mint amilyeneket most tenni készülünk, rászorulnak arra, hogy különféle tekintélyek megerősítsék. Neve­zetesen régi filozófusok, klasszikusok, sőt egyes tanult egyházatyák is. Ezek közül néhányan ismerték e tanokat, mert tanulmányozták, láttak és olvastak róluk írt munkákat; néhányan még személyesen is be voltak avatva a régi Misztériumokba, amelyek előadása közben az ősrégi tanításokat jelképekben mutatták be. Kell, hogy az író történelmi és megbízható neveket adjon, hogy jól ismert régi és új szerzőket idézzen, elismert tehetségű, éles ítélőképességű és igazság­szerető szerzőket. Kell, hogy megnevezzen néhány híres mestert a titkos művészetekben és tudományban és ezek Misztériumaiban, amint ezeket felfedték, vagyis inkább részben előadták a közönség­nek különös ősrégi alakjukban.

Hogyan is kellene ezt megtennünk? Mi a legjobb módja, hogy ezt a célt elérjük? Ez volt a mindig újból felmerülő kérdés. Hogy érthetőbbé tegyük szándékunkat, példával fogjuk meg­magyarázni. Ha egy utazó jól ismert vidékről egyszerre áthágha­tatlan sziklák félelmetes sáncával körülvett terra incognita határához ér, mely kilátását elzárja, talán nem nyugszik meg abban, hogy ez felfedező vállalását meghiúsítsa. A határt nem szabad átlépni. De ha már nem is juthat el személyesen a rejtélyes vidékre, talán mégis talál módot arra, hogy megvizsgálhassa azt a lehető leg­kisebb távolságról, ameddig még eljuthat. Ha tehát felmászik az előtte levő hegyek legmagasabb csúcsára, akkor a hátrahagyott vidékek ismerete megsegíti abban, hogy általános és meglehetősen helyes fogalmat alkosson a hegyek mögött felevő területekről. Ha egyszer fent van, tetszése szerint szemlélheti a vidéket, össze­hasonlíthatja azt, amit homályosan lát azzal, amit lent éppen elhagyott, most, mikor fáradozásának hála, túl van a ködök és a felhők borította csúcsok vonalán.

Ilyen előzetes megfigyelő pontot ebben a két kötetben nem adhatunk azoknak, kik helyesebben akarnák megérteni a szöveg­ben adott őskor előtti korszakok titkait. De ha az olvasó türelmes, és pillantást vet Európa vallásainak és hiteinek jelen állapotára, hogy ezt összehasonlítsa és ellenőrizze azzal, amit a történelem a keresztény időszámítást közvetlenül megelőző és követő korokról tud, akkor mindezt ennek a munkának III. kötetében fogja meg­találni.

Ebben a kötetben rövid áttekintést adunk majd a történelem­ben szereplő valamennyi kiváló adeptusról, és le fogjuk írni a Misztériumok hanyatlását. E hanyatlás után kezdték az emberek elfelejteni, és ez időtől fogva kezdték rendszeresen és véglegesen kiküszöbölni az emberek emlékezetéből, a beavatás igazi termé­szetét és a Szent Tudományt. Ettől az időtől kezdve tanításai okkulttá váltak, és a Mágia nagyon gyakran a Hermetikus filozófia tiszteletreméltó, de sok esetben megtévesztő, zászlója alatt vitor­lázott. S amint a Krisztus előtti századokban az igazi okkultizmus volt általános a misztikusoknál, úgy a kereszténység kezdetét követte a mágia, vagyis inkább a boszorkányság, okkult fortélyaival.

Bármily nagy és buzgó volt azokban a korai századokban az a fanatikus törekvés, hogy a pogányok mentális és intellektuális munkájának minden nyomát kiirtsák, ez még sem sikerült. De a vakbuzgóság és türelmetlenség ugyanaz a sötét démoni szelleme azóta is rendszeresen kiforgatott értelméből minden olyan fényes lapot, melyet a kereszténység előtti korszakokban írtak. De még bizonytalan feljegyzéseiben is eleget őrzött meg a történelem abból, ami megmaradt, hogy részrehajlatlan világosságot vessen az egészre. Hadd időzzön tehát rövid időre az olvasó az íróval együtt a kiszemelt megfigyelő helyen. Arra kérjük, hogy egész figyelmét arra az évezredre irányítsa, melyet a Krisztus születésének éve oszt ketté, a kereszténység előtti és utáni időszakra. Ez az esemény - akár helyes történelmileg, akár nem - mindenesetre első jeladásul szolgált arra, hogy a legkülönbözőbb védő sáncokat emeljék a múlt gyűlölt vallásainak esetleges visszatérése ellen, sőt még az azokba való visszapillantás ellen is. Gyűlölték őket és féltek tőlük, - mert ezek a vallások nagyon is erős fényt vetnek a most az „Új szövetség”-nek ismert tanításnak újkeletű és szándékosan burkolt értelmezésére.

Bármily emberfeletti volt is a korai egyházatyák iparkodása, hogy a Titkos Tanítás-t még az ember emlékezetéből is kitöröljék, mindannyian kudarcot vallottak. Az igazságot sohasem lehet meg­ölni. Ezért nem sikerült, hogy a föld színéről elsöpörjék teljesen e régi Bölcsességnek minden nyomát, és hogy béklyóba verjenek és elnémítsanak minden mellette bizonyító tanút. Gondoljunk csak arra, hány ezer, sőt millió kéziratot égettek el, hány olyan emlék­művet zúztak porrá, amelyen indiszkrét feliratokat és jelképes ábrá­kat találtak. Gondoljunk a korai remeték és aszkéták csapataira, melyek a Felső- és Alsó-Egyiptom romba dőlt városai között sivatag­ban, hegyekben, völgyekben és fennsíkokon barangoltak, hogy fel­kutassanak és elpusztítsanak minden obeliszket és oszlopot, minden tekercset és pergament, melyhez hozzáférhettek, ha a tau jelképe, vagy bármely más jel rajta volt, melyet az új hit kölcsönvett és magáévá tett. Akkor tisztán fogjuk látni, miért maradt meg olyan kevés a múlt feljegyzéseiből. Valóban a korai és a középkori kereszténység és az iszlám fanatizmusának ördögi szelleme kezdettől fogva a sötétségben és tudatlanságban szeretett élni és mind a kettő elérte azt, hogy:

A nap olyan legyen, mint a vér, a föld, mint sírhalom,

A sírhalom pokol és a pokol még nagyobb sötétség.¹

Mind a két vallás karddal hódította meg követőit. Mind a kettő az emberi áldozatok egetérő sírhalmán építette fel templomait. Időszámításunk I. századának bejárata felett végzetesen ott izzottak a baljóslatú szavak: „IZRAEL KARMÁJA.” A mi századunk kapuja felett a jövőbe látó más szavakat olvashatna. Ezek a karmára utalnak, amiért ravaszul meghamisították a TÖRTÉNELMET, szán­dékosan elferdítettek eseményeket, és amiért az utókor nagy egyéni­ségeket rágalmazott meg és torzított el a felismerhetetlenségig, a Dzsagannâtha két szekere - a Vakbuzgóság és az Anyagiasság között; az egyik felette sokat fogad el, a másik pedig mindent tagad. Bölcs az, aki az arany középúton halad, s a dolgok örök igazságá­ban hisz. Faigi Diwán, - amely egy „ezernyi szektához tartozó szabadgondolkozónak csodás beszédeiről tanúskodik”, azt mondja:

A feltámadás napjának gyülekezetén, amikor minden elmúlt dolog megbocsáttatik, a Ka'bah bűnei is megbocsáttatnak a keresztény templomok pora kedvéért.

Erre Max Müller tanár azt válaszolja:

Iszlám bűnei épp annyit érnek, mint a kereszténység pora. A feltámadás napján mind a kettő, a mohamedán is, a keresztény is meg fogják látni val­lásuk tanításának hiú voltát. Az emberek a vallásért harcolnak a földön; de az égben majd rájönnek, hogy csak egy az igazi vallás, - Isten SZELLEM-ének imádása.¹

Más szóval: „Nincs magasztosabb vallás (dharma) az igaz­ságnál" - „Satyân Nâsti Paro Dharmah" - a benaresi Maha­raja mottója, melyet a Teozófiai Társulat is magáévá tett.

Ahogy az Előszóban már mondottuk, a Titkos Tanítás nem változata az Isis Unveiled-nek - amint ezt eredetileg terveztük. Inkább annak magyarázatára szolgáló munka, és noha teljesen füg­getlen ettől, mégis annak nélkülözhetetlen kiegészítője. Sokat, ami az Isis-ben volt, alig érthettek meg az akkori teozófusok. A Titkos Tanítás most fényt fog vetni az előbbi munkában még megoldat­lanul maradt számos problémára, különösen a bevezető lapjaira; ezeket ugyanis sohasem értették meg.

„Isis” két kötetében csak futólagos pillantást vethettünk az okkultizmus körképére, mert csupán a történelmi időnkön belül eső filozófiákkal, és az eltűnt nemzetek szimbolizmusával foglalkoztunk. A jelen munkában részletes Kozmogóniát és az Emberiségünk Ötödik faját megelőző négy faj fejlődéstörténetét adjuk. S most két nagy kötet magyarázza azt, amit az Isis Unveiled-nek csak első lapján jeleztünk, a műben pedig itt-ott néhány célzással érin­tettünk. De a jelen kötetekben sem kísérelhettük meg, hogy az Őskori Tudományok terjedelmes áttekintését adjuk, mielőtt le nem tárgyaltunk olyan óriási kérdéseket, mint amilyen a Kozmikus és Bolygói evolúció, és amilyen azoknak a rejtélyes emberiségeknek és fajoknak fokozatos fejlődése, amelyek a mi „Adam”-i emberisé­günket megelőzték. Ezért a jelen kísérletnek, amellyel fényt vetünk az ezoterikus filozófia néhány rejtélyére, valóságban semmi köze sincs a korábbi munkához. Engedjék meg az írónak, hogy példá­val világítsa meg, amit mondott.

Az Isis I. kötete „egy régi könyv”-re való hivatkozással kezdődik:

Olyan régi, hogy régészeink vég nélkül törhetnék rajta fejüket, és még sem egyeznének meg arra nézve, hogy milyen anyagra van írva. Ez az egyetlen, most létező, eredeti példány. Az okkult tudományról szóló, legrégibb héber okmányt a - Siphrah Dzeniouta-t - ebből állították össze, mégpedig olyan időben, amikor az említett könyv már irodalmi ereklye számba ment. Az egyik képe az Isteni Esszenciát ábrázolja, amint fénylő ívként ÁDÁM-ból² kiárad, előre halad, hogy kört alkosson, és azután, amikor kerületének leg­magasabb pontjára ért, a leírhatatlan dicsfény újra visszahajlik, és a földre tér vissza, hogy örvényében (vortex) egy magasabb emberi fajt hozzon. Amint köze­lebb és közelebb ér bolygónkhoz, a Kiáradás mind sötétebb lesz, és amikor a földet érinti, olyan fekete már, mint az éjszaka.

A „nagyon régi Könyv” az az eredeti munka, melyből Kiu-ti sok kötetét összeállították. De nem csak ezeknek és a Siphrah Dzeniouta-nak szülője ez a kis könyv. Tőle ered még a Sepher Jezirah³ is, amelyet a héber kabbalisták Ábrahám patriarchájuknak tulajdoníta­nak(!), továbbá a Shu-King könyve, Kína eredeti Bibliája, az egyiptomi Thoth-Hermes szent könyvei, a Purana-k Indiában, és a kaldeai Számok Könyve, de maga a Pentateuch is. A hagyomány azt mondja, hogy Sen-zar-ul van megírva, a titkos papi nyelven, hogy „Isteni Lények” diktálták a Világosság Fiainak Közép-Ázsiában, az 5. faj (ez a miénk) legelején. Mert volt idő, amikor nyelvét (a Sen-zar-t) minden nemzet Beavatottja ismerte, mikor a toltékok ősei épp olyan könnyen értették meg, mint az eltűnt Atlantisz lakói, akik viszont a Mánushi-ktől, a 3. faj bölcseitől örökölték, utóbbiak közvetlenül a 2. és az 1. faj Dévá-itól tanulták. Az Isis-ben említett „ábra” ezeknek a fajoknak, és a mi 4. és 5. fajunk emberiségének fejlődé­sére vonatkozik a Vaivasvata Manvantarában vagy „Kör”-ben. Minden kör az emberiség hét korszakának juga-iból áll. Ezekből négy elmúlt a mi életciklusunkban, és majdnem elértük az ötödik középpontját. Az ábra jelképes, ezt mindenki könnyen megértheti, és a kezdettől fogva öleli fel a kérdést. A régi könyv leírja a Világegyetem fejlődését, és megmagyarázza mindennek eredetét itt a földön, beleértve a fizikai embert is. Megadja a fajok igazi történetét az elsőtől az ötödikig (a miénkig), de azon túl nem megy. Egyszerre vége szakad a Kali Juga kezdetén, éppen 4989 évvel ezelőtt, Krishna, a ragyogó „Napisten,” az egykori hős és újító halálakor.

De van még egy könyv. Tulajdonosai nem tartják nagyon réginek, mert a Sötét Korszakkal született, és csak olyan idős, mint ez, vagyis körülbelül 5000 éves. Mostantól számított, körülbelül kilenc év múlva fog végződni az első öt évezrednek első ciklusa, amely a Kali Juga nagy ciklusával kezdődött. S ekkor be fog teljesedni e könyvben (a Sötét Korszakra vonatkozó jóslatok első kötetében) foglalt utolsó jóslat. Nem kell sokáig várnunk, és sokan közülünk meg fogják látni az Új Korszak Hajnalát. Ennek a kor­szaknak a végén a fajok több tekintetben le fognak számolni egymással. A Jóslatok II. kötete majdnem készen van. Buddha nagy követője, Sankarâchârya ideje óta készítik elő.

Még egy fontos pontra kell rátérnünk. Ez első helyen áll egy egyetemes, ősi Bölcsesség létezése mellett adott bizonyítékok soro­zatában, - mindenesetre a keresztény Kabbalisták és Tanítványaik számára. A tanításokat néhány egyházatya legalább is részben ismerte. Tisztán történelmi alapon azt állítják, hogy Origenes, Synesius, sőt még alexandriai Kelemen is, maguk be voltak avatva a misztériumokba, mielőtt az alexandriai iskola neo-platonizmusá­hoz a gnosztikusokét kapcsolták a kereszténység leple alatt. Sőt mi több. A titkos iskolák néhány tanítását - noha semmi esetre sem valamennyit - a Vatikánban is megőrizték. E tanok azóta alkatrészeivé váltak a misztériumoknak - eltorzított hozzátételek alakjában, melyeket a latin egyház az eredeti keresztény pro­gramhoz csatolt. Ilyen a szeplőtlen fogantatásról szóló, most elanyagiasodott dogma. Ez magyarázza meg azokat a nagy üldö­zéseket, amelyeket a római katolikus Egyház az Okkultizmus, a Szabad kőművesség és általában a más hitű (heterodox) miszticizmus ellen megindított.

Konstantin napjai voltak az utolsó fordulópont a történelem­ben, egyúttal ama hatalmas küzdelem időszaka is, amely azzal végződött a nyugati világban, hogy megfojtották a régi vallásokat, a tetemeiken felépült új vallás kedvéért. Attól fogva minden meg­engedett és meg nem engedett eszközzel, erőszakosan és könyör­telenül elzárták az utókor kíváncsi tekintete elől a kilátást, hogy az ne tudjon a messze múltba, az „Özönvíz”-en és az Édenkerten túltekinteni. Minden kijáratot eltorlaszoltak, minden feljegyzést, melyhez kezük hozzáférhetett, megsemmisítettek. Mégis még az ily megcsonkított feljegyzésekből is elegendő maradt meg, hogy bizton­sággal azt mondhatjuk, megvan bennük az eredeti tanítás tényle­ges létezésének minden lehető bizonyítéka. A töredékek túlélték a geológiai és politikai kataklizmákat, hogy elmondják a történteket. Minden töredék bizonyítja azt, hogy a most Titkos Bölcsesség egykor az egyetlen kútforrás volt, a mindig folyó, örök forrás, amelyből egyaránt táplálkozott minden folyócskája, - valamennyi nemzet későbbi vallása - az elsőtől az utolsóig. Ez az időszak Buddhával és Pithagorasszal kezdődik és a neo-platonistákkal és gnosztikusokkal végződik. Ez a történelemben megmaradt egyetlen gyújtópont, amelyben utoljára futnak egybe az elmúlt korszakok­ból áradó, ragyogó fénysugarak, melyeket nem homályosítja el a vakbuzgóság és a fanatizmus.

Ez kényszerítette az írót arra, hogy a legrégibb múltból vett tényeket mindig a történelmi időkből gyűjtött bizonyítékokkal igye­kezett megmagyarázni. Nem volt más útja, tehát megkockáztatja azt, hogy ismételten megvádolják a módszer és rendszeresség hiányával. Meg kell tudnia a közönségnek, hogy világszerte ismert Adeptusok, sok beavatott költő, író és minden kor klasszikusai azon voltak, hogy az emberiség feljegyzéseiben meg­őrizzék legalább csak azt, hogy ilyen bölcselet létezett, ha nem is őrizhették meg tanítását. Az 1888. év beavatottjai megérthetetlenek maradnának, lehetetlenül regés alakok, ha nem lehetne kimutat­nunk, hogy hasonló beavatottak a történelem minden korszakában éltek. Kimutatnunk pedig csak úgy lehetett, hogy megneveztük azt a fejezetet és verset, amelyekben ezeket a nagy egyéniségeket emlí­tik, akiket más vízözön előtti és vízözön utáni, a „művészetekben” híres Mesterek hosszú és végtelen sora megelőzött és követett. Félig a hagyomány és félig a történelmi bizonyítékok alapján csak így mutathattuk meg, hogy az Okkult Tudás és azok az erők, amelyekkel az okkultizmus az embert felruházza, nem egészen képzeletbeliek, hanem olyan régiek, mint maga a világ.

Múlt és jövendő bíráimhoz ennélfogva nincs szavam - akár komoly irodalmi bírálók legyenek, akár ama irodalmi üvöltő dervisek, akik az író népszerű vagy népszerűtlen volta szerint ítél­nek meg könyveket, s akik, alig hogy betekintettek tartalmába, mint halálhozó bacilusok, a test leggyöngébb részeire telepednek. Oda sem ereszkedem le, hogy tudomást vegyek azokról a bomlott eszű rágalmazókról, - szerencsére kevesen vannak - akik dühöng­nek a náluk ismertebb írók ellen, és még árnyékukat is meg­ugatják, mert azt remélik, hogy a közönség figyelmét vonják magukra, ha ily írónak hitelét rontják. Ezek éveken át azt hajto­gatták, hogy a Theosophist-ban hirdetett tanokat, melyek az Esoteric Buddhism-ban jutottak legtökéletesebben kifejezésre, mind a jelen író találta ki, azután pedig megfordultak, és az Isis Unveiled-ről és a többiről azt híresztelték, hogy Eliphas Lévi-től(!), Paracelsus-tól(!!) és mirabile dictu, a buddhizmusból és a brahmanizmusból (!!!) vett plágium. Éppen úgy vádolhatnák Renan-t, hogy a Vie de Jésus-t a szentírásból lopta, és Max Müllert, hogy Sacred Books of the East, vagy Chips című munkáit a brahminok és Gautama, a Buddha filozófiájából vette. De a közönségnek általában és a Titkos Tanítás olvasóinak megismételhetem, amit mindvégig han­goztattam, és amit Montaigne szavaiba öltöztetek: „Uraim, én itt csak bokrétába kötöttem a leszedett virágokat, sajátomból nem adtam hozzá semmit, csak a szálat, amely őket összetartja".

Tépjék a „szálat” darabokra, és vágják szét foszlányokra, ha úgy tetszik. Ami a TÉNYEK bokrétáját illeti, - azt soha el nem tüntethetik, legfeljebb nem veszik figyelembe. Többet nem tehetnek.

Búcsúzásul még néhány szót szeretnénk szólni erről az első kötetről. Némely az imént szóba hozott tárgy talán nem látszik helyén valónak olyan Bevezetésben, mely főképpen kozmogóniára vonatkozó részt előz meg, de a már említett megfontolásokhoz még egy másik is járult, és ez arra indított, hogy azokat is érintsem. A megállapításokat minden olvasó mindenesetre saját ismerete, tapasztalata és tudata szerint fogja bírálni, arra építve, amit már ismer. Ezt a tényt az írónak állandóan szem előtt kell tartania, ezért hivatkozik oly gyakran ebben az első könyvben olyan dolgokra, amelyek tulajdonképpen a munka egy későbbi részébe tartoznak. De nem lehetett ezeket elhallgatni, nehogy az olvasó úgy nézzen erre a munkára, mint egy tündérmesére, mint valamely modern agy képzelődésére.

Így a Múlt segítségünkre lesz abban, hogy megértsük a JELENT, ez pedig abban, hogy jobban megbecsüljük a MÚLTAT. A mai tévedéseket meg kell magyaráznunk, és ki kell irtanunk. S mégis több mint valószínű, - sőt a jelen esetben biztosra vehetjük - hogy a hosszú korszakok és a történelem tanúsága, csak a nagyon intuitív emberekre lesz hatással, ami annyi, mintha azt mondanánk: nagyon kevésre. De ebben és minden hasonló esetben az igazságszerető és hívő ember azzal vigasztalódhat, hogy meg­ajándékozza a kételkedő modern szadduceust megátalkodott makacs­ságának és vakbuzgóságának matematikai bizonyítékával és emlé­keztetőjével. A Francia Akadémia levéltárában még mindig meg­van valahol a valószínűség híres törvénye, melyet algebrai műve­lettel néhány matematikus dolgozott ki a kételkedők számára. Így szól: „Ha két személy bizonyít egy tény mellett, s így mindegyik a bizonyosság ⁵/₆ -át adja annak, akkor e ténynek bizonyossága lesz, azaz valószínűsége úgy fog aránylani valószínűtlenségéhez, mint 35 az 1-hez. Ha három ilyen bizonyíték találkozik, a bizonyosság ²¹⁵/₂₁₆ lesz. Tíz személy egyezése, melyek mindegyike ½ bizonyosságot állít, ¹⁰²³/₁₀₂₄ –et ad, stb. Ilyen bizonyosság kielégítheti az okkultistát is, és ennél többet nem kell kívánnia.

LAPOK EGY TÖRTÉNELEM ELŐTTI IDŐSZAKBÓL

Egy Ősi Kézirat van az író szeme előtt - pálmalevelek gyűjteménye, amelyeket valami különleges, ismeretlen eljárással vízzel, tűzzel és levegővel szemben ellenállóvá tettek. Az első lapon tiszta fehér körlap, fénytelen, fekete alapon. A következő lapon ugyanaz a körlap, de pont van a közepén. Az első, amint ezt a tanítvány tudja, a Világegyetemet ábrázolja az Örökkévalóságban, mielőtt a még szunnyadó energia újraébredt, mielőtt az Ige^* későbbi rendszerekbe kiáradt volna. A pont az eddig szeplőtlen körlapon, a Tér és az Örökkévalóság a Pralaya-ban: a meg­különböződés (differentiation) virradatát jelzi. Ez a Pont a Világ­tojásban (l. II. Rész: „A Világ-Tojás”), a benne levő csíra, amely a Világegyetemmé, a MINDEN-né, a határtalan, időszakonként meg­jelenő Kozmosz-szá fog válni, mert ez a csíra időszakonként és váltakozva szunnyadó és tevékeny. Az egy kör az isteni Egység, ahonnan minden ered, és ahova minden visszatér. Kerülete - egy szükségképpen korlátolt jelkép, az emberi elme korlátolt­ságára tekintettel - jelzi az absztrakt és mindenkor megismerhe­tetlen JELENLÉT-et (Presence), és a síkját, az Egyetemes Lelket, noha a kettő egy. Az, hogy csak a körlap fehér és az alapja köröskörül fekete, világosan mutatja, hogy csupán a síkját ismer­heti meg az ember, noha ez az ismeret is még homályos és ködös. Ezen a síkon kezdődnek a Manvantarikus megnyilvánu­lások, mert ebben a LÉLEK-ben szunnyad a Pralaya alatt az Isteni Gondolat¹, amelyben minden jövendő Kozmogónia és Teogónia terve van elrejtve.

Az EGY ÉLET ez, az örök, a láthatatlan, de mégis Min­denütt-Jelenlevő, kezdet és vég nélkül való, s mégis időszakos rendszeres megnyilvánulásaiban, amely időszakok között a nem-­Létezés sötét titka uralkodik. Öntudatlan és mégis fel­tétlen Öntudat; felfoghatatlan (unrealisable), mégis az egyetlen önmagában létező valóság (reality), valóban „káosz az érzékeknek, Kozmosz az értelemnek.” Egyetlen feltétlen sajátossága (attribute), s ez Ő MAGA az örök, szüntelen mozgás. Ezt hívják ezoterikus nyelven a „Nagy Lélegzet”-nek;² ez a világegyetem állandó mozgása, a határtalan, mindig jelenlevő TÉR értelmében. Ami mozdulatlan,

az nem lehet Isteni. Már pedig valóságban nincs semmi feltét­lenül mozdulatlan az egyetemes lelken belül.

Majdnem öt századdal Kr. e. Leukippos, Democritos tanítója azt állította, hogy a Tér örökké tele van szüntelen mozgástól hajtott atomokkal. Ez a mozgás idővel, amikor ezek az atomok összetömörültek, forgó mozgást hoz létre, és a kölcsönös össze­ütközések oldalmozgásokat szülnek. Epicuros és Lucretius ugyanazt tanították, csakhogy az atomok oldalmozgásához a vonzódás (affinity) fogalmát is fűzték - ami okkult tanítás.

Amióta az ember örökségét elfoglalta, amióta először jelentek meg a bolygó építői, amelyen él, a meg nem nyilatkozott Isten­séget egyetlen filozófiai aspektusában ismerték fel és gondolták el, mint egyetemes mozgást, mint a teremtő Lélegzet Természetben való rezdülését.

Az okkultizmus az „Egy Létezés”-t így foglalja össze: „Az Istenség titokzatos élő (vagy mozgó) Tűz, és ennek a láthatatlan Jelenlétnek örök tanúi a Világosság, Hő és Nedvesség”, ez a háromság magában foglal a természetben minden jelenséget,¹ és minden jelenségnek oka. Az Intrakozmikus mozgás örök és meg nem szűnő; a kozmikus mozgás (a látható, vagyis az érzékelésnek alávetett) időszakonként ismétlődő. Mint örök elvontság a MINDIG­JELENLEVŐ, mint megnyilvánulás mind a jövő irányában, mind az ellenkezőben véges, a kettő pedig alfája és omegája az egymást követő újra építéseknek. A Kozmosznak - a NOUMENON-nak semmi köze sincs a jelenségek Világának okozati viszonyaihoz. Csakis az iratra-kozmikus lélekre, a változatlan Isteni Gondolatban levő eszményi világegyetemre vonatkozva mondhatjuk: „Soha sem volt kezdete, és vége sem lesz”. S bár testére, vagy Kozmikus szervezetére nézve nem mondhatjuk azt, hogy volt első, vagy valaha lesz utolsó felépítése, mégis minden új Manvantara-kor szervezetét úgy tekinthetjük, mint az elsőt és az utolsót abból a fajtából, mert minden alkalommal magasabb síkon alakul ki . . .

Csak néhány éve, hogy azt állítottuk:

Az ezoterikus tanítás, éppúgy, mint a buddhizmus és brahmanizmus, de még a Kabbala is, azt hirdeti, hogy az egy végtelen és ismeretlen Lényeg (Essence) öröktől fogva van, és rendszeres és harmonikus egymásutánban vagy tétlen, vagy tevékeny. A Manu költői kifejezés-módja ezeket az állapo­tokat Brahmâ „Nappalainak” és „Éjjeleinek” nevezi. Brahmâ vagy „ébren” van, vagy „alszik”. A Svâbhâvika-k, vagyis a buddhizmus legrégibb iskolájá­nak filozófusai (ez az iskola Nepálban még most is megvan), ennek a „Lényegnek” (Essence) csak tevékeny állapotáról elmélkednek, s Svâbhâvat-nak nevezik. Együgyűnek tartják, hogy a tétlen állapotban levő elvont és „meg­ismerhetetlen” erőről elméleteket állítsanak fel. Ezért mind a keresztény teológusok, mind a modern tudósok ateistáknak mondják őket, mert egyikük sem tudja ez iskola filozófiájának mélységes logikáját megérteni. A kereszté­nyek nem ismernek más Istent, mint a megszemélyesített másodlagos erőket, amelyek megalkották a látható világegyetemet, és melyek az ő vallásukban az emberi alakot öltöt Istenné váltak, - a hímnemű Jehovává, aki mennydörgés és villámlás közepette tombol. A racionális tudomány pedig a buddhistákban és a Svâbhâvikákban az őskor „pozitivistáit” látja. Ha ez utóbbiak filozófiáját egyoldalúan ítéljük meg, akkor materialistáinknak saját szempontjukból igazuk lehet. A buddhisták azt állítják, hogy nincs Teremtő, hanem a teremtő erők végtelen sokasága, amely együttvéve az egy örök állagot (substance) alkotja. Ennek lényege kifürkészhetetlen - s így igazi filozófus nem elmélkedhet róla. Szókratész állhatatosan visszautasította, hogy az egyetemes létezés rejté­lyéről vitatkozzék, s mégis soha senki sem gondolt volna arra, hogy ateiz­mussal vádolja, kivéve azokat, akik vesztére törtek. Egy tevékeny korszak kezdetén - mondja a Titkos Tanítás - ez az Isteni lényeg (essence), örök és változatlan törvénynek engedelmeskedve, kívülről befelé és belülről kifelé terjeszkedik. Ez a jelenségekben megnyilvánuló, vagy látható világegyetem az így fokozatosan mozgásba hozott kozmikus erők hosszú láncának végső ered­ménye. Hasonlóképpen, amikor visszatér a tétlen állapot, az Isteni lényeg összehúzódik és az előző teremtés műve lassanként, és fokozatosan feloszlik. A látható világegyetem felbomlik, anyaga szétszóródik és a „sötétség” magá­nyosan egyedül mereng újra a „mélység” színe felett. Hogy a Titkos Köny­vekből vett szóképet használjuk, amely a gondolatot még tisztábban kifejezi, „az ismeretlen lényegnek” egy kilégzése hozza létre a világot, és egy be­légzése okozza eltűnését. Ez a folyamat örökkön öröktől fogva ment végbe, és a jelenlegi világegyetemünk csak egy a végtelen sorozatban, amelynek nem volt kezdete és nem lesz vége. (l. „Isis Unveiled”, továbbá „Brahmâ nappalai és éjjelei” a II. Részben.)

Ezt az idézetet, amennyire csak lehet, meg fogjuk magya­rázni a jelen munkában. Noha, úgy ahogyan most közöljük, semmi újat nem tartalmaz az orientalista számára, mégis ezoterikus értelmezése talán sok olyat foglal magában, ami eddig teljesen ismeretlen maradt a nyugati tanítvány előtt.

Az első ábra üres körlap: ○, a második ábra az ősrégi jelképben szintén körlap, de benne van egy pont: ⊙ - az első megkülönböződés az örökön-örök természet időszakos megnyilvánulásában, a nem-nélküli és végtelen „Aditi az AZ-ban” (Rig Véda), a pont a körlapban, vagyis a potenciális Tér az absztrakt Térben. A harmadik fokon a pont átmérővé alakul át, így: ⊖ Most egy Isteni szeplőtlen Anya-Természetet jelképez, a mindent átölelő, feltétlen végtelenségen belül. Mikor az átmérőt függőleges vonal metszi, így: ⊕ a világ-keresztté válik. Az emberiség elérte harmadik gyökérfaját; ez a jele annak, hogy az emberi élet megkezdődik. Mikor a kör kerülete eltűnik, és csak a ╋ marad meg, ez azt jelzi, hogy az embernek az anyagba való esése beteljesedett, és a NEGYEDIK faj kezdődik. A kereszt a körön belül tiszta pantheizmust jelképez; mikor a kereszt kör nélkül maradt, az ábra fallikussá vált. Ugyanaz és mégis más jelentősége volt, mint a körbe írt TAU-nak, vagy mint „Thor kalapácsá”-nak, az úgynevezett Jaina keresztnek, vagy egyszerűen Szvasztikának, a körön belül.

A harmadik jelkép - az átmérő vízszintes vonalával két részre osztott kör - a teremtő (még tétlen, passzív, mert nőnemű) Természetnek első megnyilvánulását jelenti. Az ember­ről alkotott, a nemzéssel kapcsolatos, első homályos fogalom nőnemű, mert az ember jobban ismeri anyját, mint atyját. Ezért szentebbnek tartották a női istenségeket, mint a férfi istenségeket. A Természet ezért nőnemű és bizonyos fokig tárgyias és megfog­ható és a szellemi princípium, amely megtermékenyíti, el van rejtve. Azzal, hogy a körben levő vízszintes vonalra függőleges vonalat húztak, alakult a Tau - ⊤ - a betűnek legrégibb alakja. Ez a harmadik gyökérfajnak volt a jele (glyph), szimbolikus Bűnbe­esésének napjáig - vagyis, amikor a természetes fejlődés folytán a nemek különváltak; ekkor az ábra kettős jellé, vagy jelképpé vált: vagyis a kör, azaz a nem-nélküli élet átalakult, vagy külön­vált. A mi Ötödik Fajunk alfajaival, ez a jel a szimbológiában a legelőbb alakult fajok¹ héber zákhár-jává és negébäh-vá vált; azután átváltozott az egyiptomi jellé (az élet emblémája), és még később a Vénusz jelévé ♀. Azután jön a Szvasztika (Thor kalapácsa, vagy a mostani „hermetikus kereszt”), amely teljesen elvált körétől, s így tisztán fallikussá lett. Káli Juga-nak ezoterikus jelképe a megfordított ötágú csillag, két ágával (csúcsával) ég felé fordulva: - az emberi boszorkányság jele; ezt a helyzetet minden okkultista „bal kéz”-ről valónak ismeri fel, és a szertartásos mágiában használják.²

Reméljük, hogy ennek a műnek olvasása közben a nagyközönségnek a panteizmusról alkotott, téves fogalmai meg fognak változni. Helytelen és igazságtalan, hogy a buddhistákat és az Advaita Okkultistákat ateistáknak nézik. Ha nem is mind filozófus, de legalább mindegyik logikus gondolkodó, mert ellenvetéseik és érveik szigora következtetésen alapulnak. Valóban, ha a hinduk Parabrahman-ját úgy tekinthetjük, mint más népek rejtett és név­telen istenségeinek képviselőjét, akkor ebben a feltétlen Princípium­ban megtaláljuk az ősképet (prototípus), amelynek a többi mind másolata. Parabrahman nem „az Isten”, mert ő nem valamely Isten.³

„Ő az, ami legfőbb és nem legfőbb” (parâvara), magyarázza a Mandukya Upanishad (2. 28.) Ő „Legfőbb” mint OK, nem leg­főbb, mint okozat. Parabrahman egyszerűen, mint „Páratlan Valóság” (Secondless Reality), a mindent magában foglaló Kozmosz, vagyis inkább a végtelen kozmikus Tér - természetesen a leg­magasabb szellemi értelemben. Mivel Brahman (semleges) a változatlan tiszta, szabad, el nem pusztulható, legfőbb Gyökér „az EGY igaz Létezés, Paramârthika”, és az abszolút Chit és Chaitanya (értelmiség, öntudat), azért nem lehet megismerő, „mert az AZ (THAT)-nak nem lehet tárgya a megismerésre”. Mondhatjuk-e, hogy a láng a Tűz lényege? Ez a Lényeg a „Világegyetem ÉLETE és VILÁGOSSÁGA, ellenben a látható tűz és a láng: pusztulás, halál és minden rossz”. „A Tűz és a Láng elpusztítja az Arhat testét; lényegük azonban halhatatlanná teszi őt”. (Bodhimor, II. könyv.) „A feltétlen szellem megismerése, mint a nap fénye, vagy mint a tűz melege nem egyéb, mint maga „a feltétlen Lényeg”, mondja Sankarâchârya. Ő „a Tűz szelleme”, nem a tűz maga; ezért „a tűznek sajátosságai (attributes) a hő, vagy a láng, nem sajátosságai a Szellemnek, hanem annak, aminek ez a Szellem az öntudatlan oka”. A fenti mondat nem igazi alap­hangja-e a későbbi Rózsakeresztes filozófiának? Parabrahman, röviden mondva, összefoglaló aggregátuma (collective aggregate) a Koz­mosz végtelenségében és örökkévalóságában, az „AZ" (That) és „EZ" (This), amire szétosztó aggregátumokat (distributive aggregates) alkalmazni nem lehet.⁴ „Kezdetben Ez volt az Én, csak egy”.¹ (Aitareya Upanishad). A nagy Sankarâchârya úgy magyarázza, hogy „EZ” a világegyetemre (Jagat-ra) vonatkozik, míg a „kezdetben” szó azt jelenti, hogy a megnyilvánult világegyetem újra létrejötte előtt.

Ezért a panteisták nem a teremtőt, vagy inkább teremtők­nek összefoglaló aggregátumát tagadják, amikor visszhangozzák azt, ami az Upanishadokban épp úgy megvan, mint a Titkos Tanítás-ban, t. i. hogy „ez” nem tud teremteni; ők csak nagyon logikusan vonakodnak attól, hogy „teremtést” és külö­nösen alakítást - tehát valami végest - a Végtelen Princí­piumnak tulajdonítsanak. Szerintük Parabrahman passzív ok, mert Feltétlen Ok, a feltételektől független (unconditioned) Mukta. Csak korlátozott Mindentudást és Mindenhatóságot nem tulajdo­nítanak ez utóbbinak, mert ezek mégis csak tulajdonságok (amint az ember felfogásában visszatükröződnek) és mert Parabrahman-nak, mint a „Legfőbb MINDEN”-nek, (Supreme All), a Természet mindenkor láthatatlan Szellemének és Lelkének, a változhatatlannak és öröknek, nem lehetnek tulajdonságai. A feltétlenség természetesen kizárja azt, hogy a végesnek vagy feltételezettnek bármely fogalma vele kapcsolatos legyen. És ha a vedantista azt állítja, hogy tulaj­donságok csupán Parabrahman emanációjához tartoznak, és ezt elnevezi „Isvara plus Májá"-nak és Avidja-nak (Agnoszticizmus és Nem-­tudás, inkább mint tudatlanság), akkor nehéz ebben a felfogásban ateizmust találnunk.²

Minthogy nem lehet Sem két VÉGTELEN, sem két FELTÉTLEN egy olyan világegyetemben, melyet határtalannak tartunk, ezt a magában létezést alig fogatatjuk fel úgy, hogy személyesen teremt. A véges „lények” érzékei és felfogó képessége számára az AZ a Nem-„létezés” (Non-„being”), abban az értelemben, hogy ez az egy LÉTEZÉS (BE-NESS). Mert ebben a MINDEN-ben van elrejtve a vele együtt öröktől fogva való (coeternal) és egyidejű (coeval) emanációja, vagy a benne rejlő kisugárzása, mely miután idő­szakonként Brahmâ-vá (a hím-nő potenciává) lesz, a megnyilvá­nult világegyetemmé válik, vagy - azzá kiterjeszkedik. Narayana a Tér vizein (absztrakt) mozogván, átváltozik a konkrét állag vizeivé, melyeket ő mozgat, aki a megnyilvánult IGÉ-vé, vagyis Logosszá válik.

Az ortodox Brahminok kelnek ki legjobban a Panteisták és Advaitee-k ellen, és ateistáknak nevezik őket. Kénytelenek azon­ban elfogadni azt, - ha ugyan a Manu-nak van valami tekintélye ebben a kérdésben - hogy Brahmâ, a teremtő meghal minden „Korszakának” végén (100 isteni esztendő - olyan időszak, melyet a mi éveinkben tizenöt számjeggyel lehet csak kifejezni). Még sincs közöttük olyan filozófus, aki ezt a „halált” más érte­lemben fogná fel, mint a létezés megnyilvánult síkjáról való ideig­lenes eltűnés, vagyis időszakos pihenés értelmében.

Az Okkultisták ennélfogva a fenti tanra nézve egyetértenek az Advaitee Vedanta filozófusokkal. Kimutatják, hogy lehetetlen bölcseleti alapon elfogadni azt a gondolatot, hogy a feltétlen MINDEN teremti, vagy éppen fejleszti az „Arany Tojás”-t, amelybe szerintük bevonul, hogy átalakuljon Brahmâ-vá, a Teremtővé, aki később istenekké és az egész látható Világegyetemmé terjeszkedik ki. Azt mondják, hogy feltétlen Egység nem válhat végtelenséggé, mert a végtelenség valaminek határtalan kiterjedését, és ennek a „valaminek” állandóságát tételezi fel. És az Egy Minden, így mint a Tér, - mely ezen a Földön, vagyis a mi létezési síkunkon egyetlen értelmi és fizikai képviselője - az észlelésnek sem tárgya, sem alanya. Ha feltételezhetnénk azt, hogy az Örök Végtelen Minden, a Mindenütt jelellevő Egység, ahelyett, hogy az Örökkévalóságban léteznék, időszakos megnyilvánulással ezer és ezeralakú Világegyetemmé, vagy megsokszorozódott személyiséggé válik, akkor ez az Egység megszűnne egység lenni. Helytelen Locke-nak az a gondolata, hogy „tisztán a tér (pure Space) sem ellenállásra, sem mozgásra nem képes.” A Tér sem „határtalan űr”, sem „feltételektől függő teltség,”¹ hanem mind a kettő. A feltétlen elvontság síkján az örökké meg­ismerhetetlen istenség, - amely csak a véges elmék² számára, és a mayavikus észlelés síkján űr, a Plénum (teltség) a feltétlen tartalmazója mindennek, ami van, akár megnyilvánult, akár nem, s ezért: az a FELTÉTLEN MINDEN.

Nincs különbség a keresztény apostol mondása: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk”, és a hindu Rishi-é között: „A Világ­egyetem Brahman- (Brahmâ-)ban él, tőle ered és hozzá visszatér”; mert Brahma (semleges) a meg nem nyilvánult, ez a világegyetem in abscondito; Bralmâ pedig a megnyilvánult, a Logosz; ezt hím­nővé³ tették a jelképes ortodox dogmákban. Mivel mindkettő a Beavatott Apostol Istene és a Rishi-é, a meg nem látott (unseen) és a látható TÉR. Az ezoterikus szimbolizmusban a Tért „a Hét­bőrű Örök Anya-Atyának” nevezik. A meg nem különböződött felületétől a megkülönböződött felületéig hét rétegből áll.

„Mi az, ami volt, van és lesz, akár van világegyetem, akár nincs; akár vannak istenek, akár nincsenek?” kérdezi az ezoterikus senzar Káté. És az adott válasz: a TÉR.

Tehát nem az egy, ismeretlen, mindig jelenlevő Istent a Ter­mészetben, vagy a Természetet in abscondito vetik el, hanem az emberi dogma Istenét és a megtestesített (humanized) „Igét”. Vég­telen elbizakodottságában és vele született gőgjében és hiúságában, az ember szentségtörő kezével maga alakította az Istent abból az anyagból, amelyet saját kicsi agy-műhelyében talált, és rákényszerí­tette az emberiségre, mint az egy fel nem fedett TÉR-től⁴ eredő, közvetlen kinyilatkoztatást. Az okkultista elfogad kinyilatkoztatást, de csak úgy, hogy az isteni, de azért mégis véges Lényektől, a megnyil­vánult életektől ered, nem pedig a meg nem nyilvánulható EGY ÉLET-­től. Azoktól a lényektől, kiket Legelső Ember-nek (Primordial Man), Dhyani-Buddha-knak, vagy Dhyan-Chohan-oknak hívnak. E lények a hinduk „Rishi-Pradzsápati-i”, az Elohim vagy „Isten fiak”, valamennyi nemzet Bolygó Szellemei, kik az emberek szemében Istenekké váltak. Az Okkultista Ádi-Sakti-t is, bölcseletileg Májá-nak, és az emberi Májá okának tekinti, mert Ádi-Sakti Múlaprakritinek, az AZ örök gyökerének, közvetlen kiáradása és Brahmâ-nak, a teremtő oknak, az Egyetemes Lélek Akâsa-i alakjában való nőnemű megnyilvánu­lása (aspect). De ez az állásfoglalás nem akadályozza őt meg abban, hogy létezésében higgyen addig, amíg ez a létezés tart, vagyis egy Mahámanvantara idejére, és abban sem, hogy az Akâsa-t - Múlaprakriti kiáradását¹ - gyakorlati célokra alkal­mazza, mivel a Világ-Lélek kapcsolatos valamennyi, a tudomány­ban ismert és ismeretlen természeti jelenséggel.

A világ legrégibb vallásai - exoterikusan, mert hisz az ezoterikus gyökér vagy alap egy és ugyanaz - a hindu, a mazdeai^* és az egyiptomi. Azután jön az ezektől származott kaldeai - mely most teljesen elveszett a világ számára, kivéve az eltorzított szabeanizmust, amelyben a régészek most ismertetik. Azután mel­lőzve egy egész csomó vallást, amelyeket később megemlítünk, következik a zsidó; ez a vallás ezoterikusan így a Kabbalában, a babiloni mágia nyomdokain halad; exoterikusan, így a Genezis­ben és a Pentateuch-ban, allegorikus legendák gyűjteménye. Ha a Genezis négy bevezető fejezetét a Zohar megvilágításában olvassuk, azt látjuk, hogy ezek a Világ-Kozmogónia egyik kiválóan filozófiai jellegű lapjának töredékei. (l. III. könyvet: Gupta Vidya és a Zohar.) Jelképes formájukban csak gyermek-mesék, csúnya tövisek a tudo­mány és a logika testében, a Karma nyilvánvaló hatása. A rabbik, akik jól tudták, hogy Pentateuch-juk mit jelent, kegyetlen bosszúból hagyták, hogy ezek a fejezetek bevezetésül szolgáljanak a Kereszténységhez. Néma tiltakozás volt ez megrablásuk ellen és a zsidók most határozottan fölényben vannak hagyományos üldözőik felett. A fent említett ezoterikus vallásokat, az Egyetemes tanítás megvilágításában, e munka folyamán fogjuk megmagyarázni. Az Okkult Káté a következő kérdéseket és feleleteket tartalmazza:

„Mi az, ami mindig van?” „A Tér, az örök Anupadaka.”² „Mi az, ami mindig volt?” „A Csíra a Gyökérben.” „Mi az, ami mindig jön és megy?” ,,A Nagy Lélegzet.” „Akkor tehát három Örökkévaló van?” „Nem, a három csak egy. Az, ami mindig van, egy; az, ami mindig volt, egy; az, ami mindig lesz és válik (is ever being and becoming), szintén egy: és ez a Tér.”

„Magyarázd meg, ó, Lanoo (tanítvány)”. - „Az Egy, megszakítatlan Kör (gyűrű), kerület nélkül, mert sehol sincs és mindenütt van; az Egy a Kör határtalan síkja, mely átmérőt csak a manvantarikus időszakok alatt mutat; az Egy az oszthatatlan pont, mely sehol sem található, de a manvantarikus időszakok alatt mindenütt észlelhető; az Egy a Függőleges és a Vízszintes, az Atya és az Anya, az Atyának csúcsa és alapja, az Anyának két vége, amelyek valóságban sehova sem érnek, mert az Egy a gyűrű, valamint az e gyűrűben levő gyűrűk is. Világosság a sötétségben és sötétség a világosságban, „a Lélegzet, mely örök.” Kívülről befelé halad, ha mindenütt van, és belülről kifelé, ha sehol sincs - (azaz Májá,¹ az egyik központ²). Kiterjeszkedik és összehúzódik (ki- és belégzés). Amikor kiterjeszkedik, az anya kibocsát és szétszór; amikor összehúzódik, az anya visszavon mindent, és magába gyűjt. Ez hozza létre a Fejlődés és Feloszlás időszakait, a Manvantara-t és a Pralaya-t. A Csíra láthatatlan és tüzes, a Gyökér (a kör lapja) hűvös, de a fejlődés és a manvantara alatt ruhája hideg és ragyogó. Forró lélegzet az Atya, ő falja fel a sok-arcú (heterogenous) Elemnek ivadékát, és meghagyja az egyarcúakat (homogeneous). Hűvös Lélegzet az Anya, teherbe esik velük, alakítja, szüli, és kebelébe visszafogadja őket, hogy (Brahmâ Napja, vagy a Manvantara) Virradatakor újra alakítsa őket. . .”

Hogy az átlag-olvasó tisztábban megérthesse, meg kell mon­danunk, hogy az Okkult Tudomány Hét Kozmikus Elemet ismer. Négy teljesen fizikai és az ötödik (Éter) félig anyagi, ez a mi Negyedik Körünk vége felé láthatóvá fog válni a levegőben, hogy mint a legfőbb uralkodjék a többi elemen az egész Ötödik Kör idején. A hátralevő kettő most még egészen kívül esik az emberi észlelés körén. De e kör hatodik és hetedik fajában már elvétve megjelennek, majd és a 6. illetőleg 7. körben ismertté fognak válni.³ Ez a hét elem számtalan al-elemével (sokkal több van, mint amennyit a tudomány ismer) az EGY és egyetlen Elemnek csak feltételes (conditional) átalakulásai és megnyilvánulásai (aspects). Ez az elem nem Éter,¹ de még Akâsa sem, hanem ezeknek Forrása. Az Ötödik Elem, melyet a tudomány most egészen nyíltan védelmez, nem a Sir Isaac Newton-tól feltételezett Éter - noha ő így nevezi el, mivel elméjében valószínűleg az „Aether”-rel, az ókor „Atyja-Anyjá”-val társította. Newton ihlettől vezetve mondja: „A Természet állandóan körben dolgozó munkás, folyadékot fejleszt szilárd testekből, megszilárdult testeket légneműekből és lég­neműeket a megszilárdultakból, finomat a durvából, durvát a finomból. . . Így talán az összes dolgok az Étertől származtat­hatók." (Hypoth. 1675.)

Az olvasónak szem előtt kell tartania, hogy a közölt Stanzák csak a mi saját Bolygórendszerünk Kozmogóniáját tárgyalják és azt, ami körülötte látható egy Nap-Pralaya után. Az Egyetemes kozmosz fejlődésére vonatkozó titkos tanítást nem adhatjuk, mert a legfejlettebb elmék sem tudnák megérteni ebben a korszakban, és úgy látszik, nagyon kevés a Beavatott, még a legnagyobbak között is, akinek meg van engedve, hogy e tárgyról elmélkedjen.

Sőt mi több. A Tanítók nyíltan mondják, hogy még a leg­magasabb Dhyani-Chohan-ok sem hatoltak be soha sem ama hatá­rokon túlterjedő titkokba, mely határok a Naprendszerek milliárdjait elválasztják az úgynevezett „Központi Naptól”. Ezért az, amit adunk, csak a mi látható Világegyetemünkre vonatkozik, „Brahmâ egy Éjjele” után.

Mielőtt az olvasó tovább haladna, hogy elmélyedjen a Dzyan könyve Stanzáin, melyek a jelen munkának alapjául szolgálnak, feltétlenül szükséges, hogy megismertessük néhány alapvető foga­lommal. Mert ezek hatják át az egész gondolatrendszert, amelyre a figyelmet felhívjuk, és mert ez a gondolatrendszer ezeken épült fel. Ez az alapvető gondolat számra kevés és tiszta felfogásuktól függ mindannak a megértése, ami azután következik. Ezért nem kell mentegetődznünk, amikor az olvasót arra kérjük, hogy előbb ezekkel ismerkedjék meg, mielőtt magának a műnek olvasásához fogna.

A Titkos Tanítás három alapvető előterjesztést tesz:

1.Egy mindenütt jelenlévő, örök, határtalan és változhatatlan PRINCÍPIUM (ALAPELV), amelyről lehetetlen elmélkedni, mert meghaladja az ember felfogó képességét, és mert bármilyen emberi kifejezés vagy összehasonlítás csak kisebbítheti. A gondolat határán és elérési lehetőségén túl van, - Mandukja szavaival: „elgondolhatatlan és kimondhatatlan.”

Hogy ezek a gondolatok az átlagolvasó előtt világosabbá váljanak, induljon ki abból a feltevésből, hogy van egy feltétlen Valóság, amely minden feltételhez kötött megnyilvánult létezőt megelőz. Ez a végtelen és örök Ok, amelyet a jelen európai bölcseletlen homályosan mint „tudattalant” és „megismerhetetlent” fogalmaznak meg - a gyökértelen gyökere „mindennek, ami volt, van és valaha lesz.” Az örök Ok természetesen minden tulajdonságtól ment, és a megnyilvánult véges létezővel lényegében semmi viszonyban nincsen. Inkább „Lét­ség”(Be-ness), mint létező (Being), (szanszkritban Sat) és minden gondolat vagy elmélkedés fölött van.

Ezt a Lét-séget (Be-ness) a Titkos Tanításban két nézőponttal jelképezik. Egyrészt jelképezik az abszolút elvont térrel, amely puszta alanyiságot képvisel; a tér az egyetlen dolog, amelyet az emberi elme semmiféle fogalomból ki nem zárhat, és az egyetlen, amelyet önmagában fel nem foghat. Másrészt jelképezik az abszolút, elvont mozgással, amely a feltétlen öntudatot képviseli. Még nyugati gondolkodóink is kimutatták, hogy az öntudat számunkra felfoghatatlan, ha a változástól elkülönítjük; a mozgás pedig legjobban jelképezi a változást, mely lényeges jellemzője. Az egy valóság ezen utóbbi megnyilvánulását a „Nagy Lélegzet” kifejezés is jelképezi. Oly szemléltető jelkép ez, hogy nem szorul további magyarázatta. Így tehát a Titkos Tanítás első alapigazsága ez a metafizikai EGY ABSZOLÚT-LÉTEZÉS (BE­NESS), amelyet a véges értelem a teológiai Szentháromsággal jelképez.

De talán segítségére lehetünk a tanítványnak, ha itt néhány további magyarázatot adunk.

Herbert Spencer újabban azzal az állítással módosította agnoszticizmusát, hogy az „Első Ok”¹ természete, lényegében talán ugyanaz, mint az öntudaté, mely bennünk felbuzog: röviden, hogy a Kozmoszt átható személytelen valóság a gondolatnak tiszta noumenonja. Az okkultista az „Első Ok”-ot sokkal logikusabban az „Ok nélküli Ok”-tól, az „Örökkévaló”-tól és a „Megismerhetetlen”-­től származtatja. Spencert ez a felfogása nagyon közel hozza az ezoterikus és Vedanta tanításhoz.²

Parabrahman, az egy valóság, az abszolút öntudat mezeje, vagyis az a lényeg (Essence), amely a feltételes létezéshez való minden viszonyon kívül áll, és amelynek a tudatos csak feltételes jelképe. De amint gondolatban eltávolodunk ettől a (számunkra) abszolút tagadástól, azonnal jelentkezik a kettősség: a szellem (vagy tudat) és az anyag, az alany és a tárgy ellentétében.

Szellemet (vagy tudatot) és az anyagot azonban nem szabad független valóságnak vennünk, hanem mint az Abszolútnak (Parabrahman-nak) két oldalát vagy megnyilvánulását, amelyek a feltételes akár alanyi, akár tárgyi létező (Being) alapját alkotják.

Ha erre a metafizikai hármasságra úgy tekintünk, mint minden megnyilvánulás gyökerére, akkor a Nagy Lélegzet a kozmosz előtti gondolatalkotás jellegét ölti magára. Az erő és minden egyéni tudat forrása és eredete (fons el origo), és a kozmikus fejlődés nagy tervében a vezérlő értelmet szolgáltatja. Másrészt a kozmoszelőtti gyökér-állag (Múlaprakriti) az Abszolút azon megnyilvánulása, amely a természet összes tárgyias síkjának alapja.

Amint a kozmoszelőtti gondolatalkotás minden egyéni öntudat gyökere, úgy a kozmoszelőtti állag az anyag alapja (substratum); megkülönböződésének különféle fokain.

Ebből kiderül, hogy az Abszolút e két aspektusának ellentéte, a „Megnyilvánult Világegyetem” létezésének lényeges kelléke. A kozmikus állagtól külön, a kozmikus gondolatalkotás mint egyéni öntudat nem nyilvánulhatna meg, mivel az öntudat csak anyagi eszközön (szanszkritul upádhi) át buzog fel mint „én vagyok én”; mert fizikai alap szükséges ahhoz, hogy az egyetemes elme egy sugarát az összetettség bizonyos fokán összpontosítsa. Viszont a kozmikus gondolatalkotástól külön, a kozmikus állag üres elvontság maradna, és az öntudat kibontakozása nem jöhetne létre.

Ennélfogva a megnyilvánult világegyetemet kettősség hatja át, amely mint „megnyilvánulás”, mintegy a KÍVÜL-lét (EX-istence) igazi lényege. De mint az alany és a tárgy, a szellem és az anyag csupán ellentétes sarkai, csak megnyilvánulásai az azokat szintézisbe foglaló Egy Egységnek, éppúgy a megnyilvánult világegyetemben ott van „az”, ami a szellemet az anyaghoz, az anyagot a szellemhez köti.

Ezt a valamit, amit a nyugati gondolkodás jelenleg még nem ismer, az okkultisták Fohat-nak nevezik. Az a „híd”, amelyen át az isteni gondolatban lévő eszmék a kozmikus állagba, mint a „természet törvényei” vésődnek. Fohat így a kozmikus gondolatalkotás dinamikus energiája, vagy a másik oldalról nézve, értelmes közvetítője, minden megnyilvánulás vezérlő ereje, az „Isteni Gondolat”, amelyet a Dhyan Chohanok,¹ a látható világ építői adnak tovább, és tesznek láthatóvá. Így a szellemtől, vagy kozmikus gondolatalkotástól ered tudatunk, és a kozmikus állagból erednek a különféle tudathordozó eszközök, amelyben a tudat egyénivé válik, és öntudatot vagy visszatükröződő tudatot ér el. Fohat pedig különféle megnyilvánulásaiban az elme és az anyag közötti titokzatos láncszem, az éltető princípium, amely minden atomot életre villanyoz.

A következő összefoglaló majd világosabb képet ad az olvasónak:

(1) Az ABSZOLÚT, a Vedantisták Parabrhman-ja, vagy az Egy Valóság, SAT, amely ..... mind Abszolút Lét, mind Nem-Lét.

(2) Az első megnyilvánulás, a személvtelen, és a filozófiában a meg nem nyilvánult Logosz, a „megnyilvánult” előfutára. Ez az „Első Ok”, az európai panteisták „Öntudatlan”-ja.

(3) Szellem-anyag, ÉLET, a „Világegyetem Szelleme”, Purusha és Prakriti, vagy a második Logosz.

(4) Kozmikus fogalomalkotás, MAHAT vagy értelem, az egyetemes világ-lélek; az anyag kozmikus noumenonja, az értelmes működés alapja a természetben, és a természet értelmes működésének alapja; MAHA-BUDDHI-nak is nevezik. Az EGY VALÓSÁG; kettős aspektusai a feltételekhez kötött világegyetemben.

Továbbá a Titkos Tanítás azt állítja, hogy:

2. A Világegyetem örökkévalósága összességében (in toto), mint határtalan sík időszakonként „játszótere a szüntelenül megnyilvánuló és eltűnő számtalan világegyetemnek”. Ezeket „megnyilvánuló csillagoknak” és az „örökkévalóság szikráinak” nevezik. „A zarándok örökkévalósága”² olyan, mint az „önmagában-létezés (Self-Existence) szemének egy-egy rebbenése”. (Dzyan könyve) „A világok megjelenése és eltűnése olyan, mint a rendszeres tengerjárás árapálya és dagálya”.

A Titkos Tanítás e második állítása a kiáramlás és visszaáramlás, az apály és dagály időszakossága örök törvényének feltétlen egyetemességét jelenti, amelyet a fizikai tudomány a természet minden részlegében megfigyelt és feljegyzett. A nappal és éjszaka, az élet és halál, alvás és ébrenlét váltakozása annyira általános és kivétel nélküli tény, hogy bennük könnyű felismerni a világegyetem egyik abszolút alapvető törvényét.

Továbbá a Titkos Tanítás tanítja:

3. Minden lélek alapvető azonosságát az egyetemes felső-lélekkel (Over-Soul), mivel ez maga is az ismeretlen gyökér egy aspektusa, továbbá, hogy minden lélek - az előbbi egy-egy szikrája - a ciklikus és karmikus törvénynek megfelelően, köteles a megtestesülés (vagy a „szükségesség”) körén az egész időszakon át végig zarándokolni. Más szóval, semmilyen tisztán szellemi Buddhi-nak (isteni Léleknek) nem lehet független (tudatos) létezése, mielőtt a szikra, mely az egyetemes hatodik princípium tiszta lényegéből - vagyis a FELSŐ LÉLEKBŐL (OVER-SOUL) eredt: (a) át nem ment ama Manvantara megnyilvánult világának minden elemi formáján és (b) egyéniséget nem szerzett. Erre az egyéniségre eleinte természetes ösztönzés (impulse) és később magaindította és magatervezte, a karmája által korlátozott erőkifejtés útján tehet szert. Így emelkedik az értelem minden fokán áthaladva a legalsóbb Manasztól a legfelsőbbig, az ásványtól és növénytől, fel a legszentebb Arkangyalig (Dhyani-Buddhá-ig). Az Ezoterikus Bölcselet sarkalatos tétele nem tesz lehetővé az ember számára semmilyen kiváltságot vagy különleges képességeket, hanem csakis azokat amelyeket saját Én-je (Ego-ja) szerzett meg személyes erőkifejtés és érdem útján, a lélekvándorlás és újraszületés hosszú során át.

Ezért mondják a hinduk, hogy a világegyetem Brahman és Brahmâ, ugyanis Brahman a világegyetem minden atomjában van, mert a természetben lévő hat princípium mind eredménye különféleképpen megkülönböződött megnyilvánulása a HETEDIKNEK és az EGY-nek, az egyetlen valóságnak a világegyetemben, legyen az akár kozmikus, akár mikrokozmikus. Ezért tekinti a metafizikai antifrázis¹ káprázatnak, májávikusnak a megnyilvánulás és forrna síkján, a hatodik princípium (Brahmâ, Brahman hordozójának) pszichikai, szellemi és fizikai változatait. Mert, noha ez a hetedik princípium, vagyis az Egy Valóság a gyökere egyénileg minden atomnak, és összességében minden formának, mégis kinyilatkozott, megnyilvánult, időleges megjelenésében semmivel sem több, mint érzékeink múlékony káprázata. (l. tisztább meg­határozás végett a Függeléket: „Istenek, Monádok és Atomok”, valamint „Theophania”, „Bodhisatva-k és Újraszületés”, stb. stb.)

Feltétlenségében (absoluteness) az Egy Princípium a két aspektusában (Parabrahman és Múlaprakriti) nem nélküli, fel­tétlen és örök. Időszakonkénti (manvantarikus) kiáradása - vagy legelső kisugárzása - szintén Egy - de kétnemű és meg­jelelése szempontjából (phenomenally) véges. Ha a kisugárzás maga is kisugároz, akkor valamennyi kisugárzása szintén kétnemű, hogy alsóbb megnyilatkozásaikban hím- és nőnemű princípiumokká váljanak. A Pralaja után az első, ami tevékeny életre újra ébred a plasztikus Akâsa, az Atya-Anya, az Éter Szelleme és Lelke, vagyis a kör felületének síkja; ez minden - akár nagy, akár kisebb - Pralaja után történik. (Kisebb Pralaja status-quo² -ban hagyja a világokat.) A tért kozmikus tevékenysége előtt, „Anyá”-nak, az újraébredés első fokán pedig Atya-Anyának hívják. (l. Magyarázatok, II. Stanza.) A Kabbalában is Atya-Anya-Fiú. Ezek a keleti tanítás szerint a megnyilvánult Világegyetem Hetedik Princípiuma, vagyis annak „Atma-Buddhi-Manas”-a (Szellem, Lélek, Értelem), s ez a hármasság elágazik, és a hét kozmikus és hét emberi princípiumra oszlik. Ellenben a keresztény misztikusok nyugati Kabbalájában ez nem más mint a Hármasság, vagyis a Szentháromság, és okkultistáiknál a hím-nő Jehovah, Jah-­Havah . . . Ebben rejlik az egész különbség az ezoterikus és a keresztény háromság között. A misztikusok és a filozófusok, a keleti és a nyugati panteisták összefoglalják a világkeletkezés előtti (pregenetic) hármasságukat a tiszta isteni elvontságban. Az ortodoxok emberi alakba foglalják (antriopomorphize). Hiranya­garbha, Hari és Sankara - három személye a megnyilvánuló „Legfőbb Szellem Szellemének” (e címmel üdvözli Prithivi - a Föld - Vishnu-t, első Avatar-jában) - az alkotásnak, fenntartás­nak és rombolásnak tisztán metafizikai, elvont tulajdonságai. Ez a három, isteni Avastha-ja (szó szerint: személye (hypostases)) annak, „ami nem múlik el a teremtett dolgokkal” (vagy Achyuta, ami Vishnu-nak egyik neve). Az ortodox keresztény pedig a személyes teremtő Istenségét felosztja a Szentháromság három személyére, és nem ad helyet magasabb Istenségnek. Ez a magasabb Istenség az Okkultizmusban az elvont Háromszög; az ortodoxok­nál a tökéletes Kocka. A teremtő istenre, vagy az istenek összes­ségére a keleti filozófus úgy tekint, mint Bhrântidarshanatah-ra - „hamis felfogásra”, mint olyasmire, „amit megtévesztő megjele­nések folytán anyagi formának tartunk”, s úgy magyarázza, hogy az, az Ego-i, a személyes és emberi léleknek (az alsóbb ötödik princípiumnak) csalóka (illusive) felfogásában keletkezik. Ez szépen jut kifejezésre a Vishnu Purâna egy új fordításában:^* „Ez a Brahmâ,^** a maga egészében lényegét tekintve, mint Prakriti nyil­vánul meg, - mint a kifejlett és mint a még ki nem fejlett (Múlaprakriti) - de megnyilvánul, mint a Szellem és megnyilvánul, mint az Idő is¹. Szellem, a kétszer született, a Legfőbb Brahma­nak² első megnyilvánulása (leading aspect); a következő egy kettős megnyilvánulás, a kifejlett és ki nem fejlett Prakriti, és az utolsó, az idő. Az orpheus-i teogóniában Kronos-t is létrehozott Istennek, vagy tevékeny ható tényezőnek tekintik. A szent szimbolizmus a Világegyetemet; újraébredésének e fokán, teljes Körrel ábrázolja a gyökérponttal a közepén. Ez a jel egyetemes volt, ezért találjuk a Kabbalá-ban is. A Nyugati Kabbala azonban, mely most a keresztény misztikusok kezében van, egyáltalában nem ismeri, noha a Zohar-ban világosan fel van tüntetve. Az e szektába tartozók a végén kezdik és a születés előtti (pregenetic) Kozmosz jelképének ezt a jelt: ⊕ használják, s a „Rózsa és Kereszt Egyesülésének”, az okkult nemzés nagy rejtélyének nevezik, - innen a Rózsakeresztesek (Rózsa, Kereszt) neve!

Mert, amint a Rózsakeresztesek legfontosabb, s egyúttal leg­jobban ismert jelképéből megítélhetjük, van egy jelkép, melyet mostanig sohasem értettek meg, még a modern misztikusok sem.^*** Ez a jelkép a „Pelikán”, mely mellét felhasítja, hogy hét kis fiát táplálja - a Rózsa-Kereszt Testvéreinek igazi hitvallása és a Keleti Titkos Tanításnak közvetlen származéka. Brahma-t (a semlegest) Kalahamsa-nak nevezik, ami a nyugati orientalisták magyarázata szerint, az Örökkévaló Hattyút vagy libát jelenti. (L. III. Stanza, 8. magyarázat.) És annak nevezik Brahmâ-t, a Teremtőt is. Ezzel egy nagy tévedésre irányul figyelmünk. Brahma-t (a semlegest) illetné meg a Hamsa-váhana elnevezés, (Ő, aki^* a hattyút használja hordozójául) és nem Brahmâ-t, a teremtőt, aki az igazi Kalahamsa, míg Brahma (a semleges) hamsa és „a-hamsa”, amint ezt a magyarázatban ki fogjuk fejteni. Hadd értessük meg, hogy a Brahmâ és Para­brahman kifejezéseket nem azért használjuk itt, mert ezoterikus névjegyzékünkbe tartoznak, hanem egyszerűen azért, mert a nyugati tanítványok jobban ismerik őket. Mind a kettő teljesen egyenértékű a mi egy, három és hét magánhangzójú kifejezéseinkkel, amelyek az EGY MINDEN-t és az Egy „Mindent a mindenben” jelentik.

Ezeken az alapfogalmakon nyugszik a Titkos Tanítás

Nem volna itt helyén való, ha e fogalmakban rejlő észszerűség védelmére kelnénk, vagy ha azok bizonyításába bocsátkoznánk. De arra sincs időnk, hogy kimutassuk, hogy e fogalmak valóban meg­vannak minden gondolatrendszerben vagy filozófiában, amely e névre érdemes - bár igen gyakran megtévesztő álruhában.

Mihelyt az olvasó tisztán megértette őket, és meglátja a vilá­gosságot, melyet az élet minden kérdésére vetnek, akkor nem fog­nak előtte többé igazolásra szorulni, mert igazvoltuk olyan nyilván­való lesz neki, mint a nap az égen. Áttérünk tehát a Stanzák anyagára, amelyek ebben a kötetben foglaltatnak. Körvonalas váz­latot adunk itt róluk, abban a reményben, hogy könnyítjük a tanítvány feladatát, ha néhány szóval elébe helyezzük a Stanzák gondolatmenetét.

A kozmikus fejlődés története, amint ezt a Stanzák vázolják, úgyszólván ennek a Fejlődésnek (Evolution) elvont algebrai képlete. Ezért a tanítvány ne várja, hogy itt megtalálja valamennyi állapot és átalakulások felsorolását, amelyek az „Egyetemes” fejlődés első kezdetei és jelenlegi állapotunk között vannak. Ilyen leírást adni lehetetlen volna, és meg sem értenék olyan emberek, akik még annak a létezési síknak sem tudják felfogni a természetét, mely legközelebb áll ahhoz, amelyre jelenlegi öntudatuk korlátozódik.

A Stanzák eszerint elvont képletet adnak, amelyet mutatis mutandis (a szükséges változtatásokkal) minden evolúcióra alkalmazhatunk: a mi parányi földünkre, a bolygói láncra, amelynek ez a Föld egyik bolygója, a Naprendszerre, amelyhez ez a lánc tar­tozik és így tovább, mindig feljebb emelkedve, míg az elme elszédül, és a megerőltetéstől kimerül.

Az e kötetben adott hét Stanza ennek az elvont képletnek hét időszakát képviseli. A fejlődési folyamatnak arra a hét nagy fokozatára vonatkoznak, és azt a hét fokozatát írják le, amelyekről a Purana-k mint a „Hét Teremtés”-ről, és a Biblia mind a Teremtés „Napjai”-ról szólnak.

_________________________________

Az I. Stanza leírja az EGY MINDEN-nek (ONE ALL) állapotát a Pralaya alatt, az újraébredő megnyilvánulás első megrezdü­lése előtt.

Pillanatnyi gondolkozás után is értjük, hogy az ilyen állapot csak szimbolikusan fejezhető ki, mert azt leírni nem lehet. De még képletesen is csak tagadó kifejezésekkel írható le. Mivel ez az önmagában (per se) való Feltétlenség állapota, azért nem lehetnek olyan különleges tulajdonságai, amelyekkel mi pozitív kifejezésekkel szoktunk tárgyakat leírni. Ezért ezt az állapotot csak sejtetni lehet mindazoknak a legelvontabb tulajdonságoknak tagadó kifejezéseivel, amelyeket az emberek, mint felfogó képességük számára elérhető legtávolabbi határokat, inkább éreznek, mint megértenek.

A II. Stanzában leírt állapotot a nyugati elme annyira azo­nosnak látja az első Stanzában említett állapottal, hogy a különb­ség gondolatának kifejezése maga egy egész értekezést kívánna. Ennélfogva az olvasó ihletére és magasabb felfogó képességeire kell bíznunk, hogy amennyire tudja, megértse a használt allegorikus kifejezések értelmét. Sőt emlékeztetnünk kell arra, hogy mindezek a Stanzák inkább a benső képességekhez fordulnak, mint a fizikai agy közönséges felfogásához.

A III. Stanza leírja a világegyetemnek életre való újra-ébredé­sét a Pralaya után. Leírja a „monádok” felmerülését az EGY-ben való felolvadottságuk állapotából, a legkorábbi és legmagasabb állapotot a „Világok” kialakulásában. A Monád kifejezés olyan, hogy egyaránt alkalmazható a legnagyobb Naprendszerre vagy a legparányibb atomra.

A IV. Stanza a Világegyetem „Csírá”-jának megkülönböző­dését mutatja az öntudatos Isteni Hatalmak hetes rangfokozatába. Ezek az Egy Legfőbb Energia tevékeny megnyilatkozásai. Ők az egész megnyilvánult világegyetem mintázói, alakítói és végezetül teremtői, abban az egyetlen értelemben, amelyben a „Teremtő” nevet felfogni lehet.

Ők vezetik és irányítják a világegyetemet, ők a fejlődést (evolution) irányító és ellenőrző értelmes Lények, mert megtestesí­tései az EGY TÖRVÉNY ama megnyilvánulásainak, amelyeket a „Természet Törvényei”-nek ismerünk.

Általában Dhyáni-Chohan-ok néven ismerik, de a Titkos Tanításban minden csoportjukat külön névvel jelölik meg.

A fejlődés ezen állapotáról, a hindu mitológiában, mint az Istenek „Teremtéséről” beszélnek.

Az V. Stanza a világ kialakulásának folyamatát írja le. Az első a szétszórt Kozmikus Anyag, azután a tüzes „forgószél”, egy ködfolt képződésének első foka. Ez a ködfolt sűrűsödik, és válto­zatos alakulásokon át Naprendszerré, esetleg bolygó-lánccá, vagy egyes bolygóvá alakul ki.

A VI. Stanza egy Világ kialakulásának ezután következő fokozatait vázolja, és kifejti egy ilyen világ fejlődését egészen a negyedik nagy időszakáig, amely megfelel annak az időszaknak, amelyben most élünk.

A VII. Stanza folytatja a történetet, és az ember megjelenéséig vázolja az élet leszár­mazását, s ezzel lezáródik a Titkos Taní­tás első Könyve.

A II. Könyv anyaga az „Ember” fejlődése ebben a kör­ben, ezen a Földön való első megjelenésétől addig az állapotig, amelyben most találjuk.

A Stanzákat, melyek az egyes szakaszok tételét alkotják, mindvégig változtatott, modern alakjukban adjuk, mert a hasztalan­nál is rosszabb volna, ha még nehezebbé tennénk a tárgyat azzal, hogy az eredetinek ősi nyelvezetét használjuk zavaros stílusával és szavaival. A DZYAN Könyvéhez írt eredeti senzar magyarázatoknak és jegyzeteknek kínai, tibeti és szanszkrit fordításaiból kivonatokat adunk. Ezek most először jelennek meg európai nyelven. Szinte szükségtelen kijelentenünk, hogy itt csak részleteket közlünk a hét Stanzából. Ha teljes egészükben közölnénk őket, a néhány képzettebb okkultista kivételével senki sem értené meg. Arról sem kell biztosítanunk az olvasót, hogy épp úgy, mint a legtöbb avatat­lan, az író, vagyis inkább a szerény feljegyző sem érti meg azokat a megtagadott részleteket. Hogy az olvasást megkönnyítsük, és hogy ne kelljen nagyon gyakran jegyzetekre hivatkoznunk, legjobb­nak találtuk azt, hogy egybeolvasszuk a szöveget és a jegyzeteket, és hogy inkább a szanszkrit és tibeti tulajdonneveket használjuk az eredetiek helyett, amikor ezeket kikerülni nem lehetett. Annál is inkább tettük ezt, mert az említett kifejezések mind elfogadott, rokonértelmű szavak (szinonímák), míg az eredeti kifejezéseket csak a Mester és csélái (tanítványai) használják egymás között.

Így, ha az I. Sloka fordításánál a főneveket és szakkifejezé­seket használnánk, amint a tibeti és a serzár szövegek egyikében találjuk, az így hangzana:

Tho-ag Zhi-gyu-ban aludt hét Khorlo-n át. Zodmana-nak zhiba-ja. Minden Nyug kebel. Konch-hog nem; Thyan-Kam nem; Lha-Chohan nem; Tenbrel Chugnyi nem; Dharmakaya megszűnt; Tgenchang nem lett; Barnang és Ssa Ngovonyidj-ban; egyedül Tho-og, Yinsin, Sun-chan és Yong-grub éjjelében (Paranishpanna), stb. stb., - ami tiszta tohuva-bohu-nak hangzanék.

Mivel ezt a munkát az Okkultizmus tanítványainak oktatására írtuk, és nem filológusok számára, bátran kerülhetjük az ilyen idegen kifejezéseket, amikor csak lehetséges. Csupán a lefordít­hatatlan kifejezéseket hagytuk meg, ezek érthetetlenek volnának, ha jelentőségüket meg nem magyaráznánk, de valamennyi ilyen kifeje­zést is szanszkrit alakjukban adjuk. Szükségtelen az olvasót arra figyelmeztetnünk, hogy ezek majdnem minden esetben a szanszkrit nyelv későbbi fejleményei, és az Ötödik Gyökérfajhoz tartoznak. A szanszkritot, amint most ismerik, nem beszélték az atlantiak, és a legtöbb filozófiai kifejezést, melyet a Mahábhárata időszak utáni Indiának rendszereiben használtak, nem találjuk a Védák-ban, de az eredeti Stanzákban sem fordulnak elő, hanem csak a velük egyenértékű kifejezések. A nem teozófus olvasó, ha úgy tetszik neki, tündérmesének tarthatja mindazt, ami ezután követ­kezik, vagy legjobb esetben álmodozók még be nem bizonyított elmélkedésének, a legrosszabb esetben pedig olyan elméletnek, mely szaporítja a múlt, jelen és jövő sok „tudományos” hipotézisét. Ezek közül néhány már megdőlt, mások még tartják magukat. A miénk semmi esetre sem rosszabb, mint sok úgynevezett tudományos elmélet, de mindenesetre filozófikusabb és valószínűbb.

Tekintettel a bőségesen szükséges magyarázatokra és értel­mezésekre, a jegyzetekre való hivatkozásokat a szokásos módon¹ jeleztük, míg a magyarázatokra szoruló mondatokat betűkkel jelöltük. Kiegészítő anyag található a Szimbolizmusról szóló fejeze­tekben. Ez alkotja a II. Részt, sőt kiterjed a III. Részre is. Ezekben gyakran sokkal több a felvilágosítás, mint magában a szövegben.

I. RÉSZ

DZYAN TITKOS KÖNYVÉBŐL VETT HÉT STANZA

FORDÍTÁSA

MAGYARÁZATOKKAL

„Sem van, sem nincs, nem voltak, sem derült egek,

Sem messze nyúló téres égi boltozat.

Mi az, mi mindent eltakart? Mi volt a rejtő?

A víz fenéktelen mélysége volt-e az?

Nem volt halál - s mégsem volt semmi halhatatlan,

Nem volt határ az éj és nap között. Csak az

Egyetlen Egy lélegzett lélekzettelen,

És addig nem volt más Rajta kívül.

Sötétség volt s mindent sűrű ködbe burkolt

A mély homály – a fénynélküli óceán –

A rejtő méhben rejlő csíra, egy egész

Természet, megpezsdült a forrongó melegre.

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Ki a titok tudója? Itt ki hirdetője?

Honnan, honnan való e nagyszerű teremtés?

Maguk az Istenek később születtek -

Ki tudja, honnan jött e millió létező?

Azt, hogy honnan való e nagyszerű teremtés,

Akár maga akarta, vagy ha néma volt is,

A Legfőbb Látnok, Ő, ki fönt a mennybe trónol,

Ő tudja azt csupán - vagy tán még Ő se tudja.”^*

„Öröklét távolába nézve . . .

Mikor a Földnek nem volt még alapja sem,

Voltál. S ha majd a földalatti láng

Szétzúzza börtönét, s a formát elnyeli,

Te mégis úgy leszel, mint voltál azelőtt,

S nem ismersz változást, ha megszűnt az idő.

Végtelen gondolat! Ó, Isteni ÖRÖKLÉT.”⁺

I. STANZA.

1. Az Örökkévaló Szülő, mindenkor láthatatlan ruhájába burkolva, újra hét örökkévalóságon át szunnyadt.

2. Az Idő nem volt, mert alva feküdt az állandóság végtelen ölében.

3. Az Egyetemes elme nem volt, mert nem voltak Ah-hi-k, hogy magukba foglalják.

4. Az üdvösséghez vezető hét út nem volt. A nyomo­rúság nagy okai nem voltak, mert nem volt senki, aki őket előidézze és senki, akit ők tőrbe csalhattak volna.

5. Egyedül a sötétség töltötte meg a határtalan mindenséget, mert atya, anya és fiú újra egy volt és a fiú még nem ébredt fel az új kerékre és azon való zarándoklására.

6. A hét magasztos Úr és a hét Igazság megszűntek, és a Világegyetem, a szükségesség fia, elmerült volt a Paranishpanna-ban, hogy kilehelje őt az, ami van, és még sincs. Semmi sem volt.

7. A létezés okai megszűntek; a látható, ami volt és a láthatatlan, ami van, örökkévaló nem-létezésben, az egy létezésben pihent.

8. Egyedül a létezés egyetlen formája terült el határtalanul, végtelenül, ok nélkül, álomtalan álomban és az élet öntudatlanul lüktetett az egyetemes Térben, azon a Mindenütt-Jelenléten végig, melyet a Dangma „Megnyílt Szeme” érzékel.

9. De hol volt a Dangma, mikor a Világegyetem Alaja-ja a Paramárthá-ban volt, és a nagy kerék Anupadaka volt?

II. STANZA

1. . . . Hol voltak az építők, a manvantarikus virradat fénylő fiai? Az ismeretlen sötétségben, Ah-hi Paranishpanna-jukban. A nem-formából, a világ gyökeréből – a formát alkotók – a Devamâtri és Svabhavat a nem-létezés boldogságában pihentek.

2. . . . Hol volt a csend? Hol voltak a fülek, hogy azt érzékeljék? Nem! Nem volt se csend, se hang. Semmi, csak a szüntelen, örök lélegzet, mely nem ismeri önmagát.

3. Az óra még nem ütött; a sugár még nem villant bele a csírába; a Mátripadma még nem duzzadt meg.

4. Szíve még nem nyílt meg az egy sugár befoga­dására, hogy ez, mint három, azután néggyé váljék Májá ölében.

5. A Hét fiú még nem született meg a Világosság szövedékéből. A Sötétség egyedül volt Atya-Anya, Svab­hâvat és Svabhavat sötétségben volt.

6. Ez a kettő a Csíra, és a Csíra - egy. A Világ­egyetem még el volt rejtve az Isteni Gondolatban és az isteni Kebelben.

III. STANZA

1. A hetedik örökkévalóság utolsó rezgése rezdül át a végtelenségen. Az anya megduzzad, s mint a lótusz bimbója, belülről kifelé terjeszkedik.

2. A rezgés végig száll, gyors szárnyával érintve az egész világegyetemet és a csírát, mely a sötétségben lakozik: a sötétségben, mely az élet szunnyadó vizei fölött lélegzik.

3. A sötétség világosságot sugároz, és a világosság egy magányos sugarat bocsát le a vizekbe, az anya­mélységbe. A sugár átvillan a szűz tojáson, a sugár rezgésre készteti az örök tojást, s arra, hogy leejtse a nem-örök csírát, mely a világ-tojássá sűrűsödik.

4. Azután a három a négybe esik. A ragyogó esszencia belül is hétté, kívül is hétté válik. A fénylő tojás, mely magában három, megalszik, és tejfehér pelyhekben terjed szét az anya mélységeiben, a gyökérben, mely az élet óceánjában nő.

5. A gyökér megmarad, a világosság megmarad, a kelyhek megmaradnak, és mégis Oeaohoo egy.

6. Az élet gyökere benne volt a halhatatlanság óceánjá­nak minden cseppjében, és az óceán ragyogó világosság volt, ami tűz és meleg és mozgás volt. A sötétség elmúlt, és nem volt többé; eltűnt saját lényegében, a tűz és víz, az atya és anya testében.

7. Íme, ó Lanoo! A kettőnek ragyogó Gyermeke a páratlan ragyogó Dicsőség, a Sötét Tér Fia, a Világos Tér, aki felmerül a nagy Sötét Vizek mélységéből. Ez Oeaohoo, a Fiatalabb a ***. Felragyog, mint a Nap. Ő a Bölcsesség lángoló Isteni Sárkánya. Az Egy Négy, és a Négy magához vesz hármat, és az egyesülés létrehozza a Sapta-t, akiben benne van a hét, amely Tridasa-vá, a seregekké és a sokaságokká válik. Nézd, felemeli a Fátylat és kibontja keletről nyugatra, kirekeszti a felsőt, és meghagyja az alsót, hogy mint a nagy Amitás látható legyen. Kijelöli a ragyogók helyét és átváltoztatja a fel­sőbbet partnélküli Tűz-Tengerré, és az Egy megnyilvá­nultat a Nagy Vizekké.

8. Hol volt a csira és hol volt most a sötétség? Hol van a láng szelleme, amely a lámpádban ég, ó Lanoo? A csíra Az, és Az a világosság; a rejtett, sötét apának fehér, fénylő fia.

9. A világosság hideg láng és a láng tűz és a tűz meleget hoz létre, mely vizet fejleszt, az élet vizét a nagy anyában.

10. Az Atya-Anya szövedéket fonnak, melynek felső vége a Szellemhez, az egy Sötétség világosságához van erősítve és az alsó annak árnyékos végéhez, az Anyag hoz; és ez a szövedék a Világegyetem, a két állagból egybeszövött, amely Svabhavat.

11. Kiterjeszkedik, mikor a tűz lehelete rajta van; összehúzódik, ha az anya lehelete érinti. Azután a fiak szétválnak és elosztanak, hogy a „nagy nap” végén anyjuk kebelébe visszatérjenek, és vele újra eggyé váljanak; amikor lehűl, ragyogó lesz, a fiuk saját énjeiken és szíveiken keresztül kiterjeszkednek és összehúzódnak; átölelik a végtelenséget.

12. Azután Svabhavat Fohatot küldi, hogy megkeményítse az atomokat. Mindegyik része a szövedéknek. Tükörként visszasugározván a „Magában-Létező Urat”, mindegyik rendre maga egy-egy világgá lesz.

IV. STANZA

1. .…Hallgassatok, ti Föld fiai, tanítóitokra - a Tűz fiaira. Tudjátok meg, hogy nincs sem első, sem utolsó, mert minden csak egy szám, mely a nem-számból eredt.

2. Tudjátok meg, amit mi, az Első Héttől származottak, amit mi, az Ős-Lángból születettek, Apáinktól hallottunk....

3. A fény ragyogásából - az örök sötétség sugarából - termettek a térben az újra ébredt erők: az egy a tojásból, a hat és az öt; azután a három, az egy, a négy, az egy, az öt - a kétszer hét, a végösszeg. És ezek: a lényegek, a lángok, az elemek, az építők, a számok, az arúpa, a rúpa és az erő, vagy az isteni ember - a végösszeg. És az isteni emberből áradtak ki a formák, a szikrák, a szent állatok és a szent atyák hírnökei a szent négyen belül.

4. Ez volt a Hang Serege - a Hét isteni anyja. A hét szikrái alárendeltek, és szolgái a hét elsejének, másodiká­nak, harmadikának, negyedikének, ötödikének, hatodiká­nak és hetedikének. Ezeket hívják köröknek, három­szögeknek, kockáknak, vonalaknak és alakítóknak; mert így áll az Örök Nidána - az Oeaohoo.

5. . . . . amely: - „Sötétség” a Határtalan vagy a Nem-Szám, Adi-­Nidâna Svâbhâvat:

I. Az Ádi-Szanat, a Szám, mert ő Egy.

II. Az Úr Svâbhâvat Hangja, a Számok, mivel ő Egy és Kilenc.

III. A „Forma nélküli Négyzet.”

És ez a Három a O-be zárva a szent négy, és a tíz az Arupa Világegyetem;

azután jönnek a „Fiak”, a hét Harcos, az Egy, a kihagyott nyolcadik és Lehe-

lete, amely a Világosság Hozója.

6. Azután a Második Hét, ezek a három-nemzette Lipikák. Az elutasított Fiú Egy, a „Fia-Napok” számtalanok.

V. STANZA

1. A Legelső Hét, a Bölcsesség Sárkányának hét első Lélegzete, szent körforgása Leheletükkel sorra létrehoz­zák a Tüzes Forgószelet.

2. Akaratuk hírnökévé teszik. A Djyu Fohat-tá lesz; az Isteni Fiak Gyors Fia kiknek fiai a Lipikák, körben futva teljesíti küldetését. Fohat a paripa és a Gondolat a lovas. Mint a villám surran át a tüzes felhő­kön; hármat és ötöt és hetet lép a hét felső és a hét alsó régión át. Felemeli hangját és hívja a számtalan szikrát és egymáshoz fűzi őket.

3. Ő az irányító szellemük és vezetőjük. Amikor munkáját megkezdi, szétválasztja az alsóbb világ szikráit, amelyek ragyogó hajlékukban lebegnek, és örömükben megrezdülnek, és ezekből formálja a kerekek csíráit. A tér hat irányában helyezi el őket, és egyet a középre - a központi kereket.

4. Fohat csigavonalakat rajzol, hogy a hatodikat egyesítse a hetedikkel - a Koronával; a Világosság Fiainak egy-egy Serege áll minden szögleten, és a Lipikák - a középső keréken. Ők azt mondják: „Ez jól van.” Az első Isteni Világ kész, az első a második. Azután az „Isteni Arúpa” visszatükröződik Chhájá Loka-ban, Anupadaka első ruhájában.

5. Fohat ötöt lép, és szárnyas kereket épít a négyzet mindegyik sarkán a négy szent és seregeik számára.

6. A Lipikák körülírják a háromszöget, az elsőt, a kockát, a másodikat és az ötszöget a tojáson belül. Ez az „Át ne lépj”-nek nevezett gyűrű azok számára, akik leszállnak és felszállnak, azok számára, akik a Kalpa alatt a „Légy velünk” nagy napja felé haladnak előre. Így alakult az Arúpa és a Rúpa; egy világosságból hét világosság; a hét mindegyikéből hétszer hét világosság. A „Kerekek” ügyelnek a Gyűrűre....

VI. STANZA

1. A Könyörület és Tudás Anyjának, Kwan-Yin-nek, a Kwan-Yin-Tien-ben székelő Kwan-Shai-Yin „Hármassá­gának" hatalmánál fogva, Fohat az ő nemzedékük lehelete, a Fiaknak Fia, miután előhívta az alsóbb mély­ségből Sien-Tchan képzeletbeli formáját és a hét elemet:^*

2. A Gyors és Ragyogó létrehozza a hét Laya köz­pontot, amelyeken a „Légy velünk" nagy napig semmi sem győzedelmeskedik - és elhelyezi a világegyetemet ezeken az örök alapokon, körülvevén Hsien-Tchant-t az Ősi Csírákkal.

3. A hét közül - először megnyilvánult egy, hat rejtett, megnyilvánult kettő - öt rejtett; megnyilvánult három - négy rejtve maradt; négy létrejött - három rejtve maradt; négy és egy tsan felfedett - két és egy fél rejtve maradt; hat fel lesz fedve - egy félre téve. Végül hét kis kerék forog; egyik szüli a másikat.

4. Az idősebb Kerekek hasonlatosságára építi, s az el nem pusztuló központokra helyezi őket. Hogyan építi őket Fohat? Összegyűjti a tüzes port. Gömböket alkot a tűzből, átfut rajtuk és körülöttük, életet öntve beléjük, azután mozgásba hozza őket, egyeseket erre, másokat arra. Hidegek - melegíti őket. Szárazak - megnedvesíti őket. Ragyognak - legyezi és lehűti őket. Így cselekszik Fohat az egyik Virradattól a másikig, Hét Örökkévalóságon át.

5. A Negyedikben, a fiak felszólíttatnak képmásaik teremtésére. Egyharmada megtagadja. Kettő engedel­meskedik. Kimondatik az átok: születni fognak a negyedikben, szenvedni fognak, és szenvedést fognak okozni. Ez az első háború.

6. Az idősebb kerekek lefelé és felfelé keringtek . . . Az Anya ikrája megtöltötte az egészet. A Teremtők és a Rombolók csatáztak egymással és csatáztak a Térért; a mag megjelenik, és folytan újra megjelenik.

7. Számítsad ki, ó Lanoo, ha ismerni akarod a te kis kerekednek pontos korát. Negyedik küllője a mi anyánk. Érd el a Nirvanához vezető tudás negyedik ösvényének negyedik „gyümölcsét”, és érteni fogsz, mert látni fogsz.

VII. STANZA

1. Nézd az érző, forma nélküli élet kezdetét. Először az istenit, az anya-szellemtől valót; azután a Szellemit; - a hármat az egytől, a négyet az egytől és az ötöt, amelytől a három, az öt és a hét. Ezek a három­szorosak és a négyszeresek lefelé; az első Úr „elme­szülte" fiai, a Ragyogó Hét. Ők azok, ó Lanoo, akik te, én és ő. Ők, akik feletted és Föld Anyád fölött őrködnek.

2. Az egy sugár megsokszorosítja a kisebb suga­rakat. Az élet megelőzi a formát, és az élet túléli az utolsó atomot. A számtalan sugáron áthalad, az élet­sugár, az egy, s olyan, mint sok drágakövön átvont fonál.

3. Mikor az Egy kettő lesz, megjelenik a „három­szoros.” A három egy; és ez a mi fonalunk, ó Lanoo, szíve az ember-növénynek, amelyet Saptaparna-nak neveznek.

4. A gyökér, a négy lámpabél háromnyelvű lángja, sohasem hal meg. A lámpabelek a szikrák, melyek a hétből kicsapó, háromnyelvű lángból veszik lángjukat; az egy hold sugarai és szikrái a Föld valamennyi folyójának hömpölygő hullámaiban visszatükröztetve.

5. A szikra Fohat legfinomabb fonalán függ a lángon. Májá hét Világán át utazik. Megáll az elsőben és fém és kő; átmegy a másodikba, és íme - növény; a növény hét formán át forog, és szent állattá válik. Ezeknek egyesített tulajdonságaiból alakul Manu, a gondolkozó. Ki formálja őt? A hét élet és az egy élet. Ki fejezi be? Az ötszörös Lha. És ki tökéletesíti az utolsó testet? Hal, bűn és soma . . .

6. Az első szülöttől kezdve, a csendes figyelő és árnyéka közötti fonál minden változással erősebbé és ragyogóbbá válik. A reggeli napfény dicsőséges déli ragyogásra vált . . .

7. Ez a te jelen kereked - mondá a Láng a Szikrának. Te vagy én magam, a másom és az árnyé­kom. Beléd öltözködtem, és te vagy a váhanom, a „Légy velünk” napig, amikor te újra magammá és másokká válsz, magaddá és magammá. Ekkor az építők, miután felvették első ruhájukat, leszállnak a ragyogó Földre, és uralkodnak az embereken - akik ők maguk. . . .

Így végződik a sötét, zavaros, majdnem érthetetlen ősi elbeszélésnek ez a része. Most pedig megkíséreljük, hogy világos­ságot vetve ebbe a sötétségbe, érthetővé tegyük ezt a látszólagos értelmetlenséget.

MAGYARÁZATA

I. STANZA

1. AZ ÖRÖKKÉVALÓ SZÜLŐ (Tér), MINDENKOR LÁTHATATLAN RUHÁIBA BURKOLVA, ÚJRA HÉT ÖRÖKKÉVALÓSÁGON ÁT SZUNNYADT (a).

A „Szülő Tér”^* az örök mindig jelenlevő oka mindennek, ­a felfoghatatlan ISTENSÉG, melynek „láthatatlan ruhái” misztikus gyökere minden anyagnak és a Világegyetemnek. A Tér az egyetlen örök dolog, amelyet igen könnyen elképzelhetünk, elvontságában változhatatlan és befolyásolatlan attól, hogy van-e benne objektív Világegyetem vagy sem. Minden értelemben kiterjedés nélküli és önmagában létező. „AZ”-nak¹ első megkülönböződése a szellem, mely ok nélküli oka mind a Szellemnek, mind az Anyagnak. Az ezoterikus katekizmus tanítása szerint, sem határtalan űr, sem fel­tételektől függő teltség, hanem mind a kettő. Volt és mindig lesz. (L. Előszó 45. és köv. o.)

Így a „Ruhák” a meg nem különböződött Kozmikus Anyag noumenonja helyett állnak. Ez nem az anyag, amint mi ismerjük, hanem az anyag szellemi lényege, és az elvont értelemben vett Térrel együtt öröktől fogva van, sőt vele egy. A gyökér-természet (root-nature) a látható anyagban levő szubtilis láthatatlan tulajdonságoknak is a forrása. Úgyszólván az EGY végtelen Szellem lelke. A hinduk Múlaprakriti-nek nevezik, és azt mondják, hogy ez az ős-állag (primordial substance), amely alapja minden jelenség Upadhi-jának, vagy hordozójának (vehicle), akár fizikai mentális, vagy pszichikai. Ez a forrás, ahonnan Ákâsa kisugárzik.

(a) A Hét „Örökkévalóság” hét aeont vagy időszakot jelent. A szónak „Örökkévalóság”, ahogy ezt a keresztény teológia fel­fogja, nincsen értelme az ázsiai ember előtt, ha csak nem alkalmazzák az EGY létezésre; és az örökkévalóság (sempiternity) szó is, mely csak a jövőre szóló örökkévalóságot jelent, nem egyéb, mint hely­telen kifejezés.² Ilyen szavak nem léteznek, és nem is létezhetnek filozófiai metafizikában, és az egyházi kereszténység eljöveteléig ismeretlenek voltak. A Hét örökkévalóság, a hét korszakot jelenti, vagyis azt az egy korszakot, mely időtartamban megfelel egy Man­vantara hét korszakának, és kiterjed egy Maha-Kalpa, vagyis a „Nagy Korszak” időtartamára – 100 Brahmâ esztendőre – összesen 311,040,000,000,000 esztendőre. Minden Brahmâ-esztendő 360 Brahmâ „nap”-ból és ugyanannyi „éjszaká”-ból áll (a Chandrayána vagy holdév szerint számítva); és egy „Brahmâ-nap" 4,320,000,000 emberi évből áll. Ezek az „Örökkévalóságok” a legtitkosabb számítások közé tartoznak, melyekben, ha az igazi összeghez akarunk eljutni, minden számnak 7^x (7 az x-edik hatványon) alakúnak kell lennie. X a szubjektív, vagyis valóságos világban való ciklusok természete szerint változik, s minden számjegy vagy szám, mely a különféle ciklusokra vonatkozik, vagy azokat képviseli a legna­gyobbtól a legkisebbig, az objektív, vagyis valótlan világban szükségképpen kell, hogy a hétnek többszöröse legyen. A hozzá való kulcsot azonban nem adhatjuk meg, mert ebben rejlik az ezoterikus számítások titka, és közönséges számításoknál nincsen értelme. „A hetes szám”, mondja „a Kabbala”, az Isteni Misztériu­mok nagy száma; a tízes szám minden emberi tudás száma (a pithagoraszi dekád); 1000 a tízes szám a köbön, és ezért a 7000 szintén jelképes. A Titkos Tanításban a 4-es szám és számjegy a hím jelkép, de csak az elvontság legmagasabb síkján; az anyagi síkon a 3 a hímnemű, és a 4 a nőnemű; a merőleges és a víz­szintes a szimbolizmus negyedik fokán, amikor ezek a jelképek a nemző-erők jelei lettek a fizikai síkon.

2. AZ IDŐ NEM VOLT, MERT ALVA FEKÜDT AZ ÁLLANDÓSÁG (duration) VÉGTELEN ÖLÉBEN (a).

(a) Az idő csupán érzékcsalódás, amelyet öntudatunk álla­potainak egymásutánja idéz elő, miközben az örök állandóságon áthaladunk, és ahol nincs öntudat, amelyben ez a csalódás létrejöhet, ott nem létezik, hanem „alva fekszik”. A jelen csak matematikai vonal, mely az örök állandóság azon részét, amelyet mi jövő­nek nevezünk, elválasztja attól, amelyet múltnak hívunk. Semminek a földön nincsen valódi állandósága; mert semmi sem marad változatlan - vagyis ugyanaz - a másodperc billiomod részéig sem. Az az érzés, melyet az „idő” felosztásának tényleges voltából merítünk, és mint jelent ismerünk, a dolgoknak érzékeinkkel köz­vetített, pillanatnyi megpillantásából vagy pillantások sorozatának elmosódottságából ered, amint ezek a dolgok az eszmények vilá­gából, melyet jövőnek hívunk, átmennek az emlékek birodalmába, amelyet múltnak nevezünk. Ugyanígy tapasztaljuk az állandóság érzetét a pillanatnyi villamos szikránál is, a szem recehártyájára gyakorolt, elmosódott és folytatólagos hatás következtében. A valódi személy vagy tárgy nemcsak abból áll, amit egy-egy pillanatban belőle látunk, hanem össze van téve valamennyi különböző és változó állapot összességéből az anyagi formában való megjelené­sétől kezdve, a földtől való eltűnéséig. Ezek az „összességek” léteznek öröktől fogva a „jövő”-ben és fokozatosan az anyagon áthaladnak, hogy örökre a „múlt”-ban létezzenek. Senki sem mondaná, hogy a tengerbe ejtett fémrúd létezni kezdett, amikor a levegőt elhagyta és megszűnt lenni, amikor a vízbe került, és hogy a rúd maga csupán abból a keresztmetszetéből állott, mely bármely pillanatban összeesett azzal a matematikai síkkal, mely elválasztja, de ugyanakkor egyesíti a levegőt az óceánnal. Így van ez személyekkel és tárgyakkal, melyek a „lesz”­-ből (to-be) kihullanak a „volt”-ba, a jövőből a múltba s érzékeink számára egy-egy pillanatban egész lényüknek - hogy úgy mond­jam - keresztmetszetét mutatják, amint útjukban egyik örökké­valóságból a másikba, az időn és a téren (mint anyag) áthalad­nak. Ez a két örökkévalóság alkotja az állandóságot, amelyben valóságban minden létezik, ha érzékeink alkalmasak lennének arra, hogy ezt a létezést felismerjük.

I. STANZA – Folytatás

3. . . . AZ EGYETEMES ELME NEM VOLT, MERT NEM VOLTAK AH-HI-K, (égi lények) HOGY MAGUKBA FOGLALJÁK (s ennélfogva megnyilvánítsák) (a)

(a) Elme a tudat összes állapotainak megjelölésére hasz­nált elnevezés, amelyeket a gondolat, akarat és érzelem fogalmai alá csoportosítunk. Mély álomban a fogalomalkotás megszűnik a fizikai síkon, és az emlékezet fel van függesztve; így erre az időre az „elme nem létezik”, mert az a szerv, melynek segítségével az Én fogalmat alkot és emlékezik, az anyagi síkon ideiglenesen meg­szűnt működni. Egy-egy noumenon a létezés bármely síkján csak úgy válhat jelenséggé, ha ezen a síkon megfelelő alapon vagy eszköz (vehicle) segítségével megnyilvánul, s a Pralaya-nak nevezett pihenés hosszú éjszakája alatt, mikor minden létező (existence) feloszlott, az „EGYETEMES ELME” megmarad, mint a mentális tevékenység állandó lehetősége, vagy mint az az elvont, abszolút gondolat, amelynek az elme a konkrét relatív megnyilvánulása. Az AH-HI-k (Dhyan-Chohan-ok) a szellemi lények együttes sokasága, ők az angyalok seregei a kereszténységben, az Elohim-ek és a „Hírnökök” a zsidóknál, akik az isteni, vagyis az egyetemes gondolat és akarat megnyilvánulásának hor­dozói (vehicle). Ők azok az értelmes erők, amelyek a természet­nek a „törvényeket” adják, és ezeket a természetben működtetik, mialatt ők maguk is törvények szerint működnek, amelyeket hasonló módon náluk magasabb hatalmak rájuk szabtak; de mégsem a természet erőinek „megszemélyesítései,” amint ezt tévesen gondolják. A szellemi lények ezen hierarchiája, amellyel az Egyetemes Elme tevékeny működésbe jő, olyan, mint egy had­sereg - „sereg" valóban - melynek segítségével egy nemzet hadiereje nyilvánul meg, és amely hadtestekből, hadosztályokból, dandárokból és ezredekből stb. áll. Mindegyiknek megvan a maga egyénisége, vagy élete, a korlátolt mozgási szabadsága és korlátolt felelőssége. Mindegyiket egy nagyobb egyéniség foglalja magában, és az érdekei ennek alá vannak rendelve, és végül mindegyik kisebb egyéniségből áll.

I. STANZA – Folytatás

4. AZ ÜDVÖSSÉGHEZ (Moksha¹ vagy Nirvána) VEZETŐ HÉT ÚT NEM VOLT (a). A NYOMORÚSÁG (Nidána² és Májá) NAGY OKAI NEM VOLTAK, MERT NEM VOLT SENKI, AKI ŐKET ELŐIDÉZZE, ÉS SENKI, AKIT ŐK TŐRBE CSALHATTAK VOLNA (b).

1. I. STANZA – Folytatás
   I. STANZA – Folytatás
   I. STANZA – Folytatás

   8. DE HOL VOLT A DANGMA, MIKOR A VILÁGEGYETEM ALAYA-JA (a Lélek, mint mindennek alapja, Anima Mundi) PARAMÁRTHA-BAN (a) (Abszolút Létezés és Öntudatosság, ami abszolút Nem-Létezés és Öntudatlanság) VOLT ÉS A NAGY KERÉK ANUPÁDAKA (b) VOLT?

   II. STANZA – Folytatás
   III. STANZA
   III. STANZA – Folytatás
   IV. STANZA – Folytatás

   1. Az ásványban a benne szunnyadó szikra, melyet mulandó létezésbe hív a NEGATÍVAT ébresztő POZITÍV (és így tovább). . .

(a) Hét „Ösvény” vagy „Út” vezet a Nem-Létezés boldog­ságához, amely az abszolút lét, létezés és tudat.³ Ezek nem voltak, mert a Világegyetem addig üres volt, és csupán az Isteni Gondolatban létezett. Mert az⁴ . . .




(b) a tizenkét Nidána vagy oka a létezésnek. Mindegyik az előtte való oknak okozata, és viszont maga az utána következőnek oka. A Nidána-k együttvéve a négy igazságon⁵ alapszanak. Ez a tanítás különösen jellemzi a Hínajána rendszert.⁶ A láncolatos törvény (catenated law) folyamának elméletéhez tartoznak; e tör­vény az érdemet és érdemtelenséget teremti meg, és végül a Karmát hozza teljes lendületbe. Ez a rendszer azon a nagy igazságon alapszik, hogy az újraszületéstől félnünk kell, mivel ebben a világ­ban való élet csak szenvedést, nyomort és fájdalmat juttat az ember­nek. Maga a halál sem tudja az embert tőlük megszabadítani, mivel a halál csupán a kapu, melyen át egy másik földi életbe lép, miután annak küszöbén a – Devachanban – egy kissé megpihent. A Hínajána rendszer vagy a „Kis Eszköz” („Little Vehicle") iskolája igen régi eredetű; míg a Mahájáná későbbi korból való, mert csak Buddha halála után keletkezett. Mégis az utóbbi tanításai olyan régiek, mint maguk a hegyek, amelyekben ősrégi idők óta ilyen iskolák voltak. A Hínajána iskola és a Maháyána iskola is (utóbbi a „Nagy Eszköz” iskolája) tulajdonképpen ugyan­azt a tant hirdetik. Jana (vagy szanszkritban Váhan) misztikus kifejezés; mind a két „eszköz” (vehicles) erősen hangoztatja, hogy az ember megszabadulhat az újraszületések szenvedéseitől, sőt még a Devachan hamis boldogságától is, ha bölcsességre és tudásra tesz szert, mert csak ez oszlathatja el az érzékcsalódás és tudatlanság eredményeit.




Májá vagy érzékcsalódás az az elem, mely minden véges dologgal együtt jár. Mert minden, ami van, csak relatív, nem pedig abszolút való, mivel a megjelenés, melyet a rejtett noumenon minden megfigyelővel szemben magára ölt, a megfigyelőnek meg­ismerő képességétől függ. A vadember gyakorlatlan szemének a festmény eleinte színfoltoknak és sávoknak értelmetlen zavara, míg a művelt ember szeme azonnal arcot vagy tájképet lát. Semmi sem állandó, csupán az egy rejtett feltétlen létezés, mely magában foglalja valamennyi valóság noumenonját. A lét bár­mely síkjába tartozó lények, egészen a legmagasabb Dhyan-­Chohanok-ig, fokozatban olyanok, mint a laterna magicá-val szín­telen ernyőre vetített árnyak, de mégis relatíve minden dolog valódi, mert a megismerő szintén csak tükörkép, és a megismert dolgok ennélfogva az ő számára épp olyan valódiak, mint ő maga. Bármely valóságuk legyen a dolgoknak, azt bennük keresnünk kell, mielőtt vagy miután az anyagi világon villanásként átsurrantak. De ilyen létezést mindaddig nem ismerhetünk közvetlenül, amíg olyanok az érzékszerveink, hogy csak anyagi létezést hoznak öntudatunk körébe. Bármilyen síkon működjék is öntudatunk, arra az időre mi, valamint az e síkhoz tartozó dolgok is, számunkra az egyetlen valóságok. Amint a fejlődés létráján emelkedünk, észrevesszük, hogy a fokozatokon, amelyeken áthaladtunk, árnyakat tartottunk valóságoknak. Az Én-nek felfelé való haladása fokozatos ébredések sorozata, és minden előrehaladás azt a gondolatot hozza magával, hogy most, végre elértük a „valóságot”. De a Májá okozta csalódásoktól csak akkor szabadulunk meg, ha elértük az abszolút Öntudatot és a magunkét vele egyesítettük.




I. STANZA – Folytatás



5. EGYEDÜL A SÖTÉTSÉG TÖLTÖTTE MEG A HATÁRTALAN MINDENSÉGET (a), MERT ATYA, ANYA ÉS FIÚ ÚJRA EGY VOLT, ÉS A FIÚ MÉG NEM ÉBREDT FEL AZ ÚJ KERÉKRE¹ ÉS AZON VALÓ ZARÁNDOKLÁSÁRA (b).




(a) A „Sötétség az Atya-Anya, a világosság a fiúk”, mondja egy régi keleti közmondás. A világosságot csak úgy képzelhetjük el, hogy valamely fényforrásból ered, amely okozza. S mivel az ős-világosság esetében ez a forrás ismeretlen, ámbár az ész és a logika erősen megkívánja, azért nevezzük el az értelem szempontjából „Sötétség”-nek. Ami a kölcsönzött vagy másodlagos világos­ságot illeti, bármi is a forrása, az csupán ideiglenes, májávikus lehet. A sötétség tehát az örök anyaméh, amelyben a fény forrásai megjelennek és eltűnnek. Ezen a mi síkunkon a sötétséghez nem járul semmi, hogy belőle világosság legyen, sem a világossághoz, hogy sötétség legyen. Egymással felcserélhetők, és tudományos szempontból a világosság csak egy neme a sötétségnek és meg­fordítva. Mégis mindkettő ugyanannak a noumenon-nak jelensége; ez feltétlen sötétség a tudományos elmének és csak szürke fél­homály az átlag-misztikus felfogásának (perception), noha a Beavatott szellemi szemének feltétlen világosság. Hogy mennyire látjuk a fényt, mely a sötétségben világít, az látóképességünktől függ. Ami nekünk világosság, az némely rovarnak sötétség és a tisztánlátó (clairvoyant) világosságot lát ott, ahol a rendes szem csak feketeséget. Mikor az egész világegyetem álomba merült, - visszatért volt az eredeti elemébe, - akkor sem fény­ központ nem volt, sem szem, hogy lássa a világosságot, és szükség­képpen sötétség töltötte be a határtalan mindenséget.




(b) Az Atya-Anya a hím- és nőprincípium a gyökértermészet­ben, az ellentétes sarkok, amelyek mindenben, a Kozmosz minden síkján megnyilvánulnak, vagy kevésbé allegorikus szempontból, a Szellem és az Állag, melyeknek eredője a Világegyetem, vagyis a Fiú. Ők „újra Egy”-ek, mikor „Brahmâ Éjjelén”, a Pralaya alatt, az objektív Világegyetemben minden visszatért egyetlen első és örök okába, hogy a következő virradatkor újra megjelenjen, ­amint ez időszakonként megtörténik. „Kárana” – az örök ok - egy­magában volt. Világosabban mondva: Kárana egyedül van „Brahmâ Éjjelei” alatt. Az előbbi objektív világegyetem felolvadt az egy eredeti és örök okába, és úgyszólván felolvadt állapotban van meg a térben, hogy újra megkülönböződjék és kikristályosodjék a követ­kező Manvantarikus virradatkor; ezzel kezdődik Brahmá-nak - a világegyetem szimbólumának - új „Nap”-ja, vagyis egy új tevékenysége. Ezoterikus nyelven Brahmá az Atya-Anya-Fiú, vagy a Szellem, Lélek és Test egyszerre. S mindegyik személy szimbó­luma egy-egy sajátosságnak, (attribute) és minden sajátosság vagy tulajdonság az Isteni Lélegzet fokozatos kiáradása ciklikus megkülönböződésében, involúcionálisan és evolúcionálisan. Kozmi­kus-fizikai értelemben ez a világegyetem, a bolygói lánc és a föld; tisztán szellemi értelemben az Ismeretlen Istenség, a Bolygói Szellem és az Ember, - a kettőnek fia - a Szellem és az Anyag teremtménye, és ezek megnyilatkozása, amikor időszakonként, a „kerekek” vagy a Manvantara-k alatt, megjelenik a Földön. (L. II. Rész: „Brahmâ Nappalai és Éjjelei.”)^*




I. STANZA – Folytatás



6. A HÉT MAGASZTOS ÚR ÉS A HÉT IGAZSÁG MEGSZŰNTEK (a) ÉS A VILÁGEGYETEM, A SZÜKSÉGESSÉG FIA ELMERÜLT VOLT A PARANISHPANNA-BAN (b) (abszolút tökéletesség, Paranirvána, ami Yong-Grüb), HOGY KILEHELJE ŐT AZ, AMI VAN, ÉS MÉG SINCS. SEMMI SEM VOLT (c).




(a) A hét magasztos úr a Hét Teremtő Szellem, a Dhyan-­Chohan-ok, akik a héber Elohím-nek felelnek meg. Ez az Arkangyalok ugyanazon hierarchiája, amelyhez a keresztény teogóniában Szt. Mihály, Szt. Gábor és mások tartoznak. Míg azonban p. o. Szent Mihály a dogmatikus latin teológiában, csak a hegyfokokon és az öblökön őrködhet, addig az ezoterikus rendszerben a Dhyani-k sorra őrködnek bolygói láncunk egy-egy körén és egy-egy nagy gyökérfaján. Azt is mondják róluk, hogy ők küldik Bodhisattva-ikat, a Dhyani-Buddha-k (ezekről l. alább) emberi képviselőit minden körben és fajban. A hét igazságból és kinyilatkoztatásból vagy inkább a feltárt tokból csupán négyet adtak át nekünk, mivel mi még a negyedik körben vagyunk, és eddig a világnak is csak négy Buddhája volt. Ez nagyon bonyolult kérdés, és később kimerítőbben fogjuk tárgyalni.




Eddig „Csak négy igazság és négy Véda van” – mondják a hinduk és a buddhisták. Hasonló okból ragaszkodott Irenaeus négy evangélium szükségességéhez. Mivel azonban egy-egy kör kezdetén minden új gyökérfajnak kell, hogy legyen külön kinyilatkoztatása és legyenek kinyilatkoztatói, a következő kör meg fogja hozni az ötödiket, az utána következő a hatodikat és így tovább.




(b) „Paranishpanna" a feltétlen tökéletesség, amelyet a tevé­kenységnek egy-egy nagy időszaka, vagy egy-egy Mahá Manvantara végén, minden létező elér, és amelyben megmarad a nyugalom következő időszakában. Tibeti nyelven Jong-Grüb-nek nevezik. A Jogáchárya iskola idejéig, a Paranirvána igazi mibenlétét nyilvá­nosan tanították, azóta azonban teljesen ezoterikussá vált. Innen van az, hogy annyi róla az ellentmondó magyarázat. Csakis igazi idealista értheti meg. A Paranirváná-t kivéve, mindent ábrándkép­nek kell tekintenie annak, aki ezt az állapotot meg akarja érteni, és aki meg akarja tudni, hogy a Nern-Én (Non-Ego), az Üresség és a Sötétség hogyan lehet Három az Egyben, egyedül Önmagában-létező és tökéletes. Azonban csak relatív értelemben feltétlen, mert még feltétlenebb tökéletességnek kell helyt adnia a következő tevé­kenységi időszak magasabb színvonalú kiválóságához mérten. A tökéletes virágnak, mint olyannak meg kell szűnnie, és el kell hervadnia, hogy tökéletes gyümölccsé fejlődjék - ha szabad ezt a sántító hasonlatot használnunk.




A Titkos Tanítás azt tanítja, hogy fokozatosan (progressive) fejlődik minden, a világok éppúgy, mint az atomok, és hogy ennek a bámulatos fejlődésnek sem felfogható kezdete, sem elképzelhető vége nincs. A mi „Világegyetemünk” csak egy a végtelen sok világegyetem közül, valamennyi a „Szükségesség Fia”, mert lánc­szemek a világegyetemek nagy Kozmikus láncában, és mindegyik okozat az elődjével és ok az utódjával szemben.




A Világegyetem megjelenését és eltűnését úgy vázolják, mint a „Nagy Lélegzet” egy ki- és belehelését. A „Nagy Lélegzet” örökkévaló, és minthogy Mozgás, azért az Abszolút egyik megnyilvánulása a három közül, - a másik kettő: az Elvont Tér és az Állandóság (Duration). A „Nagy Lélegzet” kilehelését az Isteni Lélegzetnek nevezik és a meg nem ismerhető Istenség - az Egy Létezés - lélegzésének tekintik. Ez az Istenség úgyszólván egy gondolatot lehel ki, mely Kozmosszá válik. (L. „Isis Unveiled.”) Hasonló­képpen az Isteni Lélegzet belehelésekor a világegyetem ismét eltűnik a „Nagy Anya” kebelébe, aki azután „láthatatlan ruhájába bur­kolva" alszik.




(c) Az alatt, „ami van, és még sincs”, magát a „Nagy Léleg­zetet" értik. Erről csak mint feltétlen létezésről beszélhetünk, de nem képzelhetjük el, mint a létezés olyan formáját, melyet a Nem-létezéstől megkülönböztethetnénk. A három időszak - a jelen, a múlt és a jövő - az ezoterikus filozófiában egységes idő, mert a három csak a jelenségek síkjához való viszonylatában összetett szám, de a noumenon-ok birodalmában nincs elvont értékük. Az írás mondja: „A múlt idő egyúttal a jelen idő és a jövő idő is, amely noha nem jött létre, mégis megvan”, ez a Prasanga Mádhjamika tanításnak egyik tétele, melynek dogmáit ismerik, amióta a tisztán ezoterikus iskoláktól elvált.¹) Röviden: az állandóságról és az időről alkotott, összes képzeteinket érzékelésünkből vezet­jük le, az eszmetársítás törvényei szerint. Bár elválaszthatatlanul egybekötöttek az emberi tudás viszonylagosságával, mégsem létez­nek, kivéve az egyéni Ego tapasztalatában, és elmúlnak, amikor az Ego fejlődési útja eloszlatja a jelenségekben való létezés (phenomenal existence) Májá-ját. Mi lehet más például az idő, mint öntudati állapotaink körképszerű egymásutánja? Egyik Mester mondja: „Bánt, hogy ezt a három ügyetlen szót kell használnom: múlt, jelen és jövő, - ők a szubjektív egész objektív fázisainak gyarló fogalmai, és a célra épp oly kevéssé alkalmasak, mint a balta művészi faragásra.” Filozófiai alapigazság, hogy Paramátha-ra kell szert tennünk, nehogy egykönnyen Samvriti martalékává legyünk.¹










7. A LÉTEZÉS OKAI FÉLRE LETTEK TÉVE, (a) A LÁTHATÓ, AMI VOLT ÉS A LÁTHATATLAN, AMI VAN, AZ ÖRÖKKÉVALÓ NEM-LÉTEZÉSBEN, AZ EGY LÉTEZÉSBEN PIHENT (b)




(a) „A Létezés okai” nemcsak a tudomány előtt ismert fizikai okokat jelentik, hanem a metafizikai okokat is; ezek legfőbbje a létezés vágya, mely a Nidána és a Májá eredménye. Ez az érzékelő életre irányuló vágy kifejezésre jut mindenben, az atomban és a napban, és visszatükrözteti az Isteni Gondolatot, amely objektív létezéssé hajtódott ki, törvénnyé, hogy a Világegyetem létezzen. Az ezoterikus tanítás szerint ennek a feltételezett vágynak és minden létezésnek igazi oka örökre rejtett marad, és első kiáradásai (emanations) a legteljesebb elvontságok (abstractions), amelyeket az értelem elgondolhat. Szükségképpen fel kell tételeznünk, hogy ezek az elvontságok okai az anyagi Világegyetemnek, amint ez az érzékeknek és az értelemnek jelentkezik, és hogy ők az alapjai a másodrendű és alárendelt természeti erőknek; ezeket a nagy tömeg minden korban emberi alakba öltöztetve, Istenként vagy istenekként imádott. Leletetlen bármit is úgy elképzelnünk, hogy ne legyen oka; ha ezt megpróbáljuk, akkor holtpontra juttatjuk az értelmet. Ez lényegében az az állapot, amelyhez az értelemnek végül el kell jutnia, ha megkíséreljük visszafelé nyomozni az okok és okozatok láncát. De mind a tudomány, mind a vallás erre a holtponthoz vezető állapotra sokkal gyorsabban ugrik, mint ahogy szükséges; mert egyik sem ismeri a metafizikai elvontságokat, amelyek egyetlen felfogható okai a fizikai megtestesítéseknek (concretions). Ezek az elvontságok mind konkrétebbé válnak, amint létezésünk síkját megközelítik, míg végre az anyagi Világegyetem formájában öltenek alakot. Ez a folyamat a metafizikait fizikaivá változtatja, hasonlóan ahhoz a folyamathoz, mellyel a gőzt vízzé lehet sűríteni, és a vizet jéggé fagyasztani.




(b) Egy Örökkévaló Nem-Létezésnek gondolata, amely Nem-­Létezés azonban az Egy Létezés, képtelenségnek látszik, ha nem gondolunk arra, hogy a létről (being) alkotott fogalmainkat a létezésről (existence) való jelen tudatunkra korlátozzuk, s így e fogalomból szűkebb körű kifejezést csinálunk, általános helyett. Ha a meg nem született gyermek abban az értelemben gondolkozhatna, amit mi gondolkozásnak nevezünk, akkor a létezésről való fogalmát hasonló módon az anyaméhen belüli életre korlátozná, mert csak ezt ismeri. És ha tudatának meg akarná magyarázni a születés utáni élet fogalmát (mely számára halál), akkor ezt az életet, mivel nincsenek adatai, amelyeken elindulhatna, és mivel nincs meg a képessége, hogy ily adatokat megértsen, - valószínűleg így határozná meg: „nem-lét, mely azonban valódi lét.” A mi esetünkben az Egy Lét (the One Being) minden Noumenon­ noumenon-ja, és tudjuk, hogy a noumenon-ok a jelenségek alapjául szolgálnak, és hogy ők adják a jelenségeknek a valóságnak azt a halvány képét is, melyben jelentkeznek. De e noumenonok megismerésére jelenleg sem érzékünk, sem értelmünk nincsen. A bányász szabad szeme talán nem ismeri fel az egy tonna aranytartalmú kovakőben elszórt, észrevehetetlen arany atomokat, mégis tudja, hogy meg­vannak, sőt azt is, hogy csupán ezek adnak a kovakőnek valamely meghatározható értéket. És az aranynak a kovakőhöz való ez a viszonya, talán gyengén, de mégis megvilágíthatja a noumenon-nak a jelenséghez való viszonyát. De a bányász tudja, milyen lesz az arany, ha a kovakőből kiolvasztják, míg a közönséges halandó nem tud fogalmat alkotni a dolgok valóságáról, ha azokat külön­választják a Májá-tól, mely őket elfátyolozza és elrejti. Egyedül a Beavatott (Initiate), elődjeinek számos nemzedékétől szerzett nagy tudásától gazdagon, irányíthatja „Dangma szemét” a tárgyak lénye­gére, melyre semmiféle Májá-nak nem lehet befolyása. Itt válnak azután igen fontosakká az ezoterikus filozófiának a Nidáná-kra és a Négy Igazságra vonatkozó tanításai, de ezek a tanítások titkosak.










8. EGYEDÜL A LÉTEZÉS EGYETLEN FORMÁJA TERÜLT EL HATÁRTALANUL, VÉGTELENÜL, OK NÉLKÜL, ÁLOMTALAN ÁLOMBAN, (a) ÉS AZ ÉLET ÖNTUDATLANUL LÜKTETETT AZ EGYETEMES TÉRBEN, AZON A MINDENÜTT-JELENLÉTEN VÉGIG, MELYET A DANGMA¹ (b) „MEGNYÍLT-SZEME”² ÉRZÉKEL.




(a) A modern gondolat arra törekszik, hogy a látszólag igen eltérő dolgokra nézve egy homogén alap ősrégi eszméjéhez folya­modjon, - az egyneműségből fejlődött különneműség gondolatához. Biológusok most keresik az egynemű protoplazmát és vegyészek az ősanyagot (protyl), miközben a tudomány azt az erőt kutatja, melynek megkülönböződései a villamosság, a mágnesség, a meleg stb. A Titkos Tanítás ezt az eszmét a metafizika birodalmába viszi, és feltételezi, hogy „a Létezésnek csak egyetlen egy formája” van, s hogy ez minden dolognak alapja és forrása. De talán ez a mondás: „a Létezésnek egyetlen formája” nem is egészen helyes. A szanszkrit szó: Prabhavápjaja annyi, mint „a hely, vagy inkább a sík (plane), melyből minden dolog ered, és amelybe minden felolvad”, mondja egy magyarázó. Ez nem a „Világ Anyja, ahogyan Wilson (l. Vishnu Purána I. könyv) fordította, mert Dzsagad Joni (amint Fitz-Edward Hall kimutatta) nem annyira a „Világ Anyja” vagy a „Világ Méhe”, mint inkább a „Világegyetem Anyagi Oka”. A Purána-magyarázók szerint, ez Karana - az „Ok”, - de az ezoterikus filozófia szerint: ennek az oknak eszményi szelleme. Másodlagos állapotá­ban ez a buddhista filozófus Svábhávat-ja, az örök ok és okozat, a mindenütt-jelenlevő, mégis elvont, az önmagában-létező plasztikus Lényeg (Essence), és minden dolog gyökere ugyan­abban a kettős megvilágításban nézve, mint ahogyan a vedantista Parabrahm-jára és Múlaprakriti-jére tekint: a két aspektusú Egy. Valóban rendkívüli dolognak látszik, hogy nagy tudósok lehetséges­nek tartják, hogy a Vedanta és különösen az Uttara Mímánsa „a buddhisták tanításából keletkezett”, mikor éppen ellenkezőleg, a Buddhizmus (Gatutama, a Buddha tana) „keletkezett” a Titkos Tanítás tételeiből, és teljesen ezeken épült föl. A Titkos Tanításból, amelyen az Upanishad-ok³ is nyugszanak, iparkodunk itt egy részletet vázlatosan közölni. Sri Sankaráchárja⁴ tanítása szerint ez az érvelés tagadhatatlanul megáll.

(b) Az „álomtalan álom” a keleti ezotériában ismert hét öntudati állapot egyike. Ez állapotok mindegyikében az elmének más-más része jő működésbe, vagy amint vedántista mondaná, az egyén létének (being) más-más síkján öntudatos. A kifejezést „álomtalan álom” ebben az esetben képletesen a Világegyetemre alkalmazzák, hogy az embernek ezzel az öntudati állapotával némileg azonosat fejezzenek ki. Ez az állapot ürességnek (blank) látszik, mert éber állapotunkban nem emlékszünk rá. A mesmeri­zált személynek is öntudatlan ürességnek látszik az alvása, amikor rendes állapotába visszatér, noha úgy beszélt és cselekedett, ahogy az öntudatos egyén szokott.













(a) Itt évszázados skolasztikus vitatkozások tárgyával állunk szemben. A két kifejezés „Alaya” és „Paramártha” több okot szolgál­tatott arra, hogy iskolák szétváljanak, és hogy az igazságot külön­böző szempontból széthasítsák, mint bármely más misztikus kifejezés. Alaya, szó szerint „a Világ Lelke”, Emerson-nak „Over Soul"-ja, és az ezoterikus tanítás szerint, időszakonként változtatja természetét. Alaya változik a tevékeny élet-időszak alatt az alsóbb síkokhoz viszonyítva, beleértve a mienket is, noha benső lényegé­ben örökkévaló és változatlan azokon a síkokon, melyek az embernek és a Kozmikus Isteneknek (Dhyani Buddha-k) elérhetet­lenek. Ez időszak alatt nemcsak a Dhyani-Buddha-k egyek lélekben és lényegben Alaya-val, de még a Jógában (misztikus meditációban) erős ember is „képes lelkét vele egyesíteni”. (Áryásanga, a Bumapa iskola.^*) Ez nem a Nirvana, hanem a legközelebbi állapot hozzá. Innen ered a vélemények eltérése. A Yogáchárya-k (a Maháyáná iskolából) azt mondják, hogy Alaya az Ürességnek (Voidness) megszemélyesítése, és mégis Alaya (Nyingpo és Tsang, tibeti nyelven) az alapja minden látható és láthatatlan dolognak. Azt is mondják, hogy noha lényegében örökkévaló és változatlan, mégis visszatükröződik a Világegyetem minden dolgában, „mint a hold a tiszta csendes vízben.” Más iskolák kétségbe vonják ezt az állítást. Ugyanígy van ez Paramártha-val. A Yogáchárya-k szerint, ez a kifejezés annyit jelent: az, ami szintén más dolgoktól (paratantra) függ. A Madhyamika-k pedig azt mondják, hogy Paramártha, Paranishpanna-ra, vagy az abszolút tökéletességre van korlá­tozva. Azaz, ennek a „két igazságnak” kifejtésénél (a négy közül) a Yogáchárya-k azt hiszik és állítják, hogy (ezen a síkon minden­esetre) csak Samvritisatya, vagyis relatív igazság van, a Madhyamika-k pedig azt tanítják, hogy Paramárthasatya, „abszolút igazság”¹ létezik. „Ó szerzetesek, egyetlen egy Arhat sem érheti el az abszolút tudást, mielőtt eggyé nem vált Paranirvana-val. Parikalpita és Paratantra az ő két nagy ellensége.” (Aphorisms of the Bodhisattvas.) Parikalpita (tibeti nyelven Kun-ttag) azoknak a tévedése, akik képtelenek arra, hogy felismerjék mindennek üres voltát és illuzo­rikus természetét, akik valaminek a létezésében hisznek, ami nincs, p. o. a Nem-Ego. Paratantra pedig, bármi is legyen, az ami csupán függő vagy okozati összeköttetés folytán létezik és aminek el kell tűnnie, amikor eltávolítják az okot, amelyből származik, például a lámpabél lángja. Semmisítsd meg, vagy oltsd el, és a láng eltűnik.




Az ezoterikus filozófia azt tanítja, hogy minden él és tudatos, és nem azt, hogy minden élet és tudat olyan, mint az emberé vagy az állatoké. Az életre úgy tekintünk, mint „a létezés egyetlen formájára”, mely az úgynevezett anyagban megnyilvánul, vagy amit helytelenül szétválasztunk, és az emberben szellemnek, léleknek és anyagnak nevezünk. Anyag a lélek megnyilvánulásának eszköze (vehicle) a létezés e síkján, és a lélek a szellem meg­nyilvánulásának eszköze egy magasabb síkon. És ez a három egy háromság, mindannyit áthatja az őket egyesítő Élet. Az egyetemes élet gondolata egyike azoknak a régi fogalmaknak, melyek ebben a században az ember elméjébe visszatérnek, minthogy az antropo­morfikus teológia alól már felszabadultunk. Igaz, a tudomány megelégszik azzal, hogy kutatja vagy feltételezi az egyetemes élet jeleit, és eddig még nem volt elég merész arra, hogy még csak suttogja is: „Anima Mundi!”




A „kristály-élet” eszméjét, amelyet ma a tudomány elismer, félszázaddal ezelőtt kigúnyolták volna. Botanikusok most a növé­nyek idegei után kutatnak, nem azért, mert feltételezik, hogy a növények úgy érezhetnek, vagy gondolkozhatnak, mint az állatok, hanem mert azt hiszik, hogy szükség van valami szervezetre, mellyel a növényi fejlődést és táplálkozást megmagyarázzák, s hogy ez a szervezet ugyanazt a tevékenységet fejti ki a növény életében, mint az idegek az állati életben. Alig tartjuk lehetségesnek, hogy a tudomány oly kifejezések puszta használatával, mint „erő” és „energia”, még továbbra is palástolhassa önmaga előtt azt a tényt, hogy azok a dolgok, melyekben élet van, élő dolgok, akár atomok, akár pedig bolygók.




De mégis mit hisznek a benső ezoterikus iskolák? - kérdez­hetné az olvasó. Mit tanítanak az Ezoterikus „Buddhisták” e tárgy­ról? Szerintük „Alaya”-nak kettős, sőt hármas a jelentősége. Az elmélkedő Maháyána iskola Yogáchárya rendszerében, Alaya mind a kettő: az Egyetemes Lélek (Anima Mundi), és az előre hala­dott Beavatott (Adept) Én-je. „Az, aki a jógában erős, aka­rata szerint, elmélkedés útján eljuttathatja Alaya-ját a létezés igazi mivoltába (the true Nature of Existence)”. Aryásangha,² Nagârjuna versenytársa azt mondja: „Alaya léte­zése abszolút és örök.” Egyik értelemben Pradhána, amit a Vishnu Purána-ban így magyaráznak: „Ami a ki-nem-fejlett ok, azt nevezik a legkiválóbb bölcsek nyomatékosan Pradhána-nak, eredeti alapnak. Ez a finom (subtile) Prakriti, vagyis az, ami örökkévaló, és ami egyszersmind van (vagy magában foglalja azt, ami van), és (ami) nincs: vagyis ami csupán folyamat”. „Prak­riti" azonban helytelen kifejezés, és Alaya jobban magyarázná meg, mert Prakriti nem a „fel nem ismerhető Brahma”.¹ Tévedés azok részéről, akik semmit sem tudnak az emberi fajok bölcsője óta meglevő okkult tanítások egyetemességéről, és különösen tévedés ama tudósok részéről, akik egy „ősi kinyilatkoztatásnak” még a gondolatát is elvetik, ha azt tanítják, hogy csak maga Anaxagoras, vagy csak az ő idejében ismertette valaki az Anima Mundi-t, az Egy Életet vagy „Egyetemes Lelket”. Ez a filozófus csakis azért hozakodott elő ezzel a tanítással, hogy szembe helyezkedjék Demokritosznak a kozmogóniáról való túlságosan anyagias felfogá­sával, amely a vakon hajtott atomok exoterikus elméletén alapult. Clazomenei Anaxagoras azonban nem volt ennek az elméletnek feltalálója, hanem csak hirdetője, úgy mint Platón is. Amit ő Világ-Értelemnek, a nous-nak (νους) nevezett, vagyis azt a princípi­umot, mely nézete szerint, teljesen különválasztott és ment az anyagtól, és céltudatosan cselekszik², azt Indiában réges-régen, sokkal előbb, mint Kr. e. 500 évvel, mozgásnak, az EGY ÉLET-nek vagy Dzsívatma-nak nevezték. Csakhogy az árja filozófusok soha sem ruházták fel a szerintük végtelen princípiumot, a „gondol­kodás" véges „sajátosságával”.




Ez természetesen Hegel és a német trancendentalisták „Leg­magasabb Szellemé"-hez vezet - olyan ellentéthez, amelyet hasznos lesz kifejtenünk. Schelling és Fichte iskolái messze eltértek az egy abszolút princípium kezdetleges ősi felfogásától, és a Vedánta alapvető gondolatának csak egyik oldalát (aspect) tükröztették vissza. Még az „Absoluter Geist” is, melyet von Hartmann az Öntudatlanról szóló pesszimisztikus filozófiájában ábrázolt, hasonlóképpen igen messzire esik a valóságtól, noha az európai gondolkodásban leginkább megközelítette a hindu Adva­itee tanokat.




Hegel szerint az „Öntudatlan” sohasem vállalta volna a mindenség kifejlesztésének nagy és fáradságos feladatát, ha nem remélte volna, hogy ezáltal tiszta Öntudatra tesz szert. Ezzel összefüggésben meg kell jegyeznünk, hogy amidőn öntudatlan­nak határozzák meg a Szellemet, amelyet az európai pantheisták Parabrahm-mal azonos értelemben használnak, akkor a „Szellem” kifejezéshez nem fűzik a megszokott értelmet. A „Szellem” kifeje­zést, jobb hiányában, mély rejtély jelképezésére használják.




Azt mondják, hogy a jelenségek „mögött” rejlő „Abszolút Öntudat”, melyet csak személyes elem hiányában neveztek el öntudatlanságnak, az ember felfogó képességét túlhaladja. Az ember, aki képtelen arra, hogy egyetlen fogalmat is alkosson, kivéve tapasztalati jelenségek kifejezéseivel, már lényének szervezeténél fogva képtelen arra, hogy felemelje a fátylat, mely a Feltétlen fenségét elrejti. Csupán a felszabadult szellem képes halványan elképzelni annak a forrásnak természetét, amelyből eredt, és ahova végül is vissza kell térnie. . . Mivel azonban a legmagasabb Dhyan-Chohan csak meghajolhat a Feltétlen Lény magasztos rejtélye előtt, mert nem ismerheti, és mivel a tudatos létezésnek még eme legmagasabb fokán - Fichte mondását ismételve: „az egyednek az egyetemes öntudatba való elmerülésekor” - sem foghatja fel a Véges a Végtelent, és nem is alkalmazhatja rá saját értelmi tapasz­talatainak mértékét, hogyan mondhatják, hogy az „Öntudatlan"-nak és a Feltétlennek lehetne akárcsak ösztönszerű késztetése (instinc­tive impulse), vagy reménye is arra, hogy tiszta öntudatra szert tegyen?³ Vedantista soha sem fogadná el ezt a hegeli gondolatot. Az okkultista pedig azt mondaná, hogy ez (a gondolat) tökéletesen ráillik a felébredt MAHAT-ra, azaz már a jelenségek világába vetített Egyetemes Elmére, - ez az első megnyilvánulása a változatlan feltétlen-nek - de sohasem magára a Feltétlenre. Azt tanítják, hogy a „Szellem és Anyag, vagy Purusha és Prakriti az Egynek és Páratlannak két legelső megnyilvánulása (aspects) csupán.” Az anyagot mozgató Nous, az éltető Lélek ereje különböző fokú; ez a lélek benne rejlik minden atomban, meg­ nyilatkozik az emberben, szunnyad a kőben, és ez a pantheista eszme, hogy egyetemes Szellem-Lélek hatja át az egész Termé­szetet, valamennyi filozófiai gondolat között a legrégibb. De az Archaeus sem volt Paracelsus vagy tanítványának Van Helmont felfedezése; mert ez megint ugyanaz az Archaeus, vagy „Atya-Ether” - az élet számtalan jelenségének megnyilvánult alapja és forrása - helyhez kötve. Az ehhez hasonló számtalan elmélkedés egész sorozata csupán változatai ennek a témának, melynek alaphangját ez az ősi kinyilatkoztatás ütötte meg. (L. II. Rész „Az Ős-Állag.”)




(b) A kifejezés Anupádaka, „szülőnélküli", vagy nemzők nélküli, misztikus megjelölés; melynek a mi filozófiánkban több­féle értelme van. Rendszerint égi lényeket, Dhyan-Chohan-okat vagy Dhyani-Buddha-kat értenek e név alatt. Mivel azonban ezek misztikusan megfelelnek a „Mánushi (vagy emberi) Buddha-k” néven ismert emberi Buddháknak és Bodhisattváknak, ezért ezeket is Anupádáknak nevezik, mihelyt egész személyiségük már egybeolvadt egyesített hatodik és hetedik princípiumukkal – vagyis Atma-Buddhi-val, és így a „gyémánt lelkű” (Vajra-sattvas),¹ vagy teljes Mahatmákká váltak. A „Rejtett Úr”-nak (Sangbai-Dag­po-nak), „az abszolúttal egybeolvadt”-nak nem lehet szülője, mert ő Magában-létező, és egy az Egyetemes Szellemmel (Svayambhú),² a Svabávat-tal legmagasabb aspektusában. Az Anupadaka hierar­chiája nagyon rejtélyes. Tetőpontja az egyetemes Szellem-Lélek, és alsóbb foka a Mánushi-Buddha; de még minden, lélekkel ellátott ember is Anupádaka szunnyadó (latent) állapotban. Innen a kifejezés „a Világegyetem^* Anupadaka volt” (l. II. Rész, Ős-Állag)^**, ha a Világegyetemről van szó, alaktalan örök és feltétlen állapotában, még mielőtt az „Építők” kialakították volna.







2. STANZA
A DIFFERENCIÁLÓDÁS FOGALMA



1.. . . HOL VOLTAK AZ ÉPÍTŐK, A MANVANTARIKUS VIRRADAT FÉNYLŐ FIAI (a)? . . . AZ ISMERETLEN SÖTÉTSÉGBEN, AH-HI (Chohanikus, Dhyani - Buddhikus) PARANISHPANNA- JUKBAN, A NEM-FORMÁBÓL (Arupa), - A VILÁG GYÖKERÉBŐL - A FORMÁT (rupa) ALKOTÓK, A DEVAMÁTRI¹ ÉS SVABHAVAT, A NEMLÉTEZÉS (b) BOLDOGSÁGÁBAN PIHENTEK.




(a) Az „Építők”, a „Manvantarikus Virradat Fiai”, a Világ­egyetem igazi teremtői, és ez a tanítás, mely csak a mi bolygórendszerünkkel foglalkozik, a Hét Gömb „Őreinek” is nevezi őket, mert e rendszer építőmesterei. A Hét Gömb exoterikus értelemben a Hét bolygó, és ezoterikus értetemben a mi láncunk hét földje, vagy gömbje (bolygója) is. Az I. Stanza kezdő mondatában említett „Hét Örökkévalóság” mindkettőre vonatkozik a Maha-Kalpa-ra, vagyis „a (nagy) Brahmá Korszak”-ra, és vonatkozik a Nap-pralaya-ra, s a mi bolygórendszerünk e pralaya után magasabb síkon következő feltámadására. Van sokféle pralaya (látható dolog feloszlása), amint ezt másutt kimutatjuk.




(b) Paranishpanna, ne felejtsük el, a summum bonum (a legfőbb jó), az Abszolút, ennélfogva ugyanaz, mint Paranirvána. Nemcsak a végső állapot, hanem az alanyiságnak az az állapota is, amely semmivel sincs viszonyban, csakis az egy feltétlen igazsággal (Para-mártha­satya) ennek a síkján. Ez az állapot az embert oda vezeti, hogy helyesen fogja fel a nem-létezés teljes értelmét, s ez, amint már megmagyaráztuk, a feltétlen létezés. Előbb vagy utóbb minden, ami most látszólag létezik, valóban és tényleg Paranishpanna állapotában lesz. De az öntudatos és öntudatlan lét (being) között nagy a különbség. Paranishpanna állapota Paramártha, az Önmagát elemző öntudat² (Svasamvedana) nélkül, nem boldogság, hanem egyszerűen megsemmisülés (Hét Örökkévalóságra). Így a nap égető sugarainak kitett vasgömb átmelegszik, de nem fogja érezni vagy méltányolni a meleget, viszont az ember igen. Csupán „tiszta és a személyiségtől el nem homályosított elmével és sokféle létezés érdemének áthasonítása (assimilation) után, amelyeket a létnek a maga összességében (az egész élő és érző Világegyetem) szentelt”, szabadulhat meg az ember a személyes létezéstől, egybe­olvad és eggyé lesz a Feltétlennel³ és megmarad Paramártha teljes birtokában.




II. STANZA – Folytatás



2. . . . HOL VOLT A CSEND? HOL VOLTAK A FÜLEK, HOGY AZT ÉRZÉKELJÉK? NEM! NEM VOLT SE CSEND, SE HANG (a). SEMMI, CSAK A SZÜNTELEN, ÖRÖK LÉLEGZET (Mozgás), MELY NEM ISMERI ÖNMAGÁT (b).




(a) Az a lehetőség, hogy dolgok megszűnnek létezni, és mégis megvannak, a keleti filozófiának egyik alapvető gondolata. A kifejezések eme látszólagos ellentmondása mögött természeti tény rejlik. Az a fontos, hogy ezt értsük meg, semhogy szavak felett vitatkozzunk. Közismert példa hasonló látszólagos ellent­mondásra (paradox), a kémiai vegyület. Még vitás a kérdés, vajon az oxigén és a hidrogén megszűnnek-e, amikor egyesülnek, hogy vizet alkossanak. Egyesek úgy érvelnek, hogy mivel a víz fel­bontásakor újra megtaláljuk őket, mindig ott kellett lenniük. Mások amellett kardoskodnak, hogy mivel tényleg teljesen más dologgá válnak, kell hogy arra az időre, mint olyanok megszűnjenek. De egyik fél sem képes a leghalványabb fogalmat alkotni valamely dolog valódi állapotáról, amely más dologgá vált, és mégsem szűnt meg önmaga lenni. Azt mondhatnánk, hogy az oxigén és a hidrogén víz alakban a nem-létezés állapotában vannak, de ez mégis igazibb létezésük, mint a gázalakban való. S ez halványan jelképezheti a Világegyetem állapotát, mikor „Brahmâ Éjjelei” alatt alvásra tér, vagyis megszűnik - hogy felébredjen, vagy újra megjelenjen akkor, amikor az új Manvantara virradata visszahívja abba az állapotba, amelyet mi létezésnek nevezünk.




(b) Az Egy Létezés „Lélegzet”-ét az ősrégi ezotéria csak a kozmogónia szellemi oldalára (aspect) alkalmazza, más esetek­ben az anyagi síkon a vele egyértelmű - mozgással helyettesíti. Az Egy Örök Elem, vagy elemet-tartalmazó hordozó (Vehicle), a minden értelemben méret nélkül való Tér. Vele együtt létezik a végtelen állandóság (duration), az ősanyag (s ennélfogva el nem pusztuló anyag) és a mozgás, az abszolút „állandó mozgás”, mely az „Egy” Elem „lélegzete”. Ez a lélegzet, amint láttuk, meg nem szűnhet, még a Pralaya-k örökkévalósága alatt sem. (L. „Káosz, Theos, Kozmosz” a II. Részben.)^*




De az „Egy Létezés Lélegzete” még sem vonatkozik az Egy Ok nélküli Ok-ra, vagy a „Minden-Létre” (All-Be-ness); (megkülönböztetésül a Minden-Létezőtől (All-Being), ez Brahmâ, vagyis a Világegyetem). Brahmâ-t (vagy Hari-t),^** a négyarcú Istent, aki kiemelte a Földet a vizekből, és azután „véghezvitte a Terem­tést", csak eszközül szolgáló Oknak tartják, nem pedig az eszményi Oknak, amint ez világosan kitűnik. Úgy látszik, eddig egyetlen egy orientalista sem fogta fel teljesen azon purána-i versek igazi értelmét, amelyek a „teremtést” tárgyalják.




Ezekben Brahmá az oka azoknak a potenciáknak, amelyeket később kell létrehozni a „teremtés” munkája céljából. Egy fordító azt mondja:^*** „és tőle (from him)¹ indulnak ki a potenciák, amelyek megteremtendők, miután a valódi okká váltak”, de ez a fordítás így lenne helyesebb: „és ettől (from it)² indulnak ki a potenciák, amelyek teremteni fognak, amint a valódi okká válnak” (az anyagi síkon). Ezen az egy (ok nélküli) eszményi okon kívül nincs más ok, amelyre a világegyetemet vissza lehetne vezetni. „Aszkéták legméltóbbja! - potenciájánál fogva - azaz ezen ok potenciájánál fogva, - minden teremtett dolog a benne rejlő, vagy tulajdon természete szerint jelenik meg”. A Vedanta-ban és a Nyaya-ban nimitta a tevékeny ok, szembeállítva upadána-val, az anyagi okkal (és a Sánkhya-ban prad­hána mind a kettőnek tevékenységét foglalja magában). Az ezo­terikus filozófia ellenben, mely mindezeket a rendszereket össz­hangba hozza, nem elmélkedhet másról, mint az upádáná-ról. Legközelebb áll hozzá a Vedanta, amint az Advaita Vedantisták magyarázzák. Az, amire a Vaishnava-k (a Vasishta-dvaita-k) gondolnak, mint eszményire (ideal) megkülönböztetésül a reálistól, - vagyis Parabrahm és Isvara -, nem találhat helyet nyilvánosságra hozott elmélkedésekben, mert még ez az eszményi is helytelen elnevezés, ha arra alkalmazzák, amit emberi értelem nem foghat fel, még a beavatotté (adept) sem.




Hogy valami, vagy valaki ismerje önmagát, ahhoz öntudat és felfogóképesség szükséges (mindkettő korlátolt képesség bármely alannyal való vonatkozásban, kivéve Parabrahm-ot). Ezért az „Örök Lélegzet, mely önmagát nem ismeri.” A végtelen nem foghatja fel a végest. A határtalan nem lehet viszonyban a határolttal és fel­tételessel. Az okkult tanításokban az Ismeretlen és a Megismerhe­tetlen MOZGATÓ, vagy a Magában-Létező: a feltétlen isteni Lényeg. S így, mivel Abszolút Öntudat és Abszolút Mozgás, azért - azok­nak korlátolt érzékei számára, akik leírják ezt a leírhatatlant - öntudattanság és mozdulatlanság. Konkrét öntudatot nem tulajdonít­ hatunk elvont öntudatnak, éppúgy amint a nedvességet nem tulajdoníthatjuk a víznek - a nedvesség saját magának a tulajdonsága, és oka a nedves minőségnek más dolgokban. Az öntudat korláto­zást és minősítést foglal magában, valamit, amiről tud és valakit, aki erről tud. De a Feltétlen Öntudat magában foglalja a meg­ismerőt, a megismert dolgot, és a megismerést, tehát mind a hármat, és mind a három egy. Senki sincs tudatában több ismeretnek, mint ismerete ama részének, melyet éppen akkor visszaidézett emlékeze­tébe, mégis olyan szegény a nyelv, hogy nincs kifejezésünk annak a tudásnak megkülönböztetésére, amelyre jelenleg nem gondolunk, attól a tudástól, amelyet képtelenek vagyunk emlékezetünkbe idézni. A felejtés azonos a nem emlékezéssel. Mennyivel nagyobb nehézség­gel kell küzdenünk, hogy olyan kifejezéseket találjunk, amelyekkel elvont metafizikai tényeket vagy különbségeket akarunk leírni, és megkülönböztetni. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a dolgoknak neveket adunk aszerint, aminek nekünk látszanak. A feltétlen öntudatot „öntudatlanságnak” nevezzük, mert nekünk úgy látszik, hogy szükségképpen annak kell lennie, éppen úgy, amint a Feltétlent „Sötétség”-nek nevezzük, mert véges értelmünk szá­mára egészen áthatolhatatlannak látszik. Mégis felismerjük, hogy az ilyen dolgokról alkotott felfogásunk nem felel meg az igazságnak. Akaratlanul is megkülönböztetjük értelmünkben, például az öntudat­lan abszolút öntudatot, és az öntudatlanságot, amennyiben magunk­ban az elsőt valamely meghatározatlan tulajdonsággal ruházzuk fel, mely gondolatainkkal el nem érhető magasabb síkon megfelel annak, amit saját magunkban, mint öntudatot ismerünk. De ez nem olyan fajtája az öntudatnak, amelyet megkülönböztetni tudnánk attól, ami nekünk öntudatlanságnak látszik.







II. STANZA – Folytatás



3. AZ ÓRA MÉG NEM ÜTÖTT; A SUGÁR MÉG NEM VILLANT VOLT BELE A CSÍRÁBA (a); A MÁTRI-PADMA (ANYA LÓTUSZ) MÉG NEM DUZZADT MEG.¹ (b)




(a) Az „Örök Sötétség” sugara, kibocsáttatásakor, ragyogó fénysugárrá vagy életté lesz, és belevillan a „Csírába” - a Világtojás pontjába, amit az elvont értelemben vett anyag képvisel. De a „Pont” kifeje­zést nem úgy kell érteni, mintha az a Tér egy bizonyos pontjára vonatkoznék, mert minden atom közepén van csíra, és ezek a csírák összességükben alkotják „a Csírát”. Jobban mondva, mivel atomot a fizikai szem számára láthatóvá tenni nem lehet, ezeknek összessége (ha ugyan ezt a kifejezést alkalmazhatjuk olyasvalamire, ami határtalan és végtelen) alkotja az örök és elpusztíthatatlan anyag noumenon-ját.




(b) A természetben levő kettős teremtő energia (erő és anyag az anyagi síkon) egyik jelképe a Padma, India vízi lilioma. A Lótusz a meleg (tűz) és a víz (gőz vagy Éter) szülöttje. A tűz minden filozófiai és vallási rendszerben az Istenség Szellemét kép­viseli,¹ a tevékeny, a hím, a nemző princípiumot. Az éter, vagyis az anyag Lelke, a tűz fénye, képviseli a passzív női prin­cípiumot. Ebből áradt ki minden ebben a Világegyetemben.




Ezért az Éter, vagy a Víz az Anya, és a Tűz az Atya. Sir Wiliam Jones (és előtte az ősi növénytan) kimutatta, hogy a Lótusz magja - még csírázás előtt - tökéletes alakú leve­leket tartalmaz, parányi alakját annak, amivé később mint tökéletes növény válik. A természet ezzel megmutatja, hogyan formálja meg előre alkotásait, . . . minden tökéletes virágú növénynek magja egy már kialakult növény-embriót foglal magában.² (L. II. Rész: „A Lótusz virág, mint Egyetemes Jelkép.”)^* Ez magyarázza meg ezt a mondatot: „Az Anya még nem duzzadt meg” - az ős szimbológiában ugyanis, a formát rendszerint feláldozzák a benső­ vagy alapgondolatnak.




A Lótusz, vagy Padma különben is igen régi és kedvelt jelképe magának a Kozmosznak és az embernek is. Ennek okául általában felhozzák először is azt a tényt, hogy a Lótusz magja, mint említettük, magában foglalja a jövendő növény tökéletes kicsinyített alakját, ezzel a példával jelzi, hogy minden dolog szellemi ősképe meg van az anyagtalan világban, mielőtt még ezek a dolgok a Földön anyagot öltenének. Másodszor azt a tényt, hogy a Lótusz növény a vízen keresztül nő, gyökere az ilus­ban, vagy iszapban van, és virágját fent a levegőben tárja ki. A Lótusz így jelképezi az ember életét és a Kozmoszét is, mert a Titkos Tanítás szerint, mind a kettőnek elemei ugyanazok, és mind a kettő ugyanabban az irányban fejlődik. A Lótusznak az iszapba süllyesztett gyökere képviseli az anyagi életet, a vízen áthaladó szára utal az asztrális világban való létezésre, a vízen úszó, és az ég felé nyíló virágja jelképezi a szellemi létet.










4. SZÍVE MÉG NEM NYÍLT MEG AZ EGY SUGÁR BEFOGADÁSÁRA, HOGY EZ LEHULLJON, MINT HÁROM A NÉGYBE MÁJÁ ÖLÉBEN (a)




(a) Az Ős-Állag (Primordial Substance) még nem ment át a kozmosz-előtti rejtett voltából (latency), megkülönböződött objektív voltába, sőt még nem is vált a Tudomány (az ember számára mostanáig) láthatatlan Ősanyagává (Protyle). De mihelyt üt az órája, és mihelyt fogékonnyá lesz az Isteni gondolat (ez a Logosz, vagyis az Anima Mundi, az Alaya hímnemű megnyilvánulása) Fohatikus hatásának befogadására - megnyílik a szíve. Megkü­lönböződik, és a HÁROM (Atya, Anya, Fiú) néggyé álakul át. Ebben rejlik a Szent Háromság és a Szeplőtlen Fogantatás kettős rejtélyének eredete. Az Okkultizmus első és alapvető tétele az Egyetemes Egység (vagy Homogeneitás) három megnyilvánu­lásban (aspects). Ez tette lehetővé, hogy az Istenségről fogalmat alkothattak, mivel az Istenség, mint Feltétlen Egység, a véges értelemnek örökre felfoghatatlan marad.




„Ha hiszel abban az energiában, mely a növény gyökerében tevékeny, vagy elképzeled a földben^* rejtett gyökerét, gondolnod kell szárára vagy törzsére, leveleire és virágaira. Nem képzelheted el azt az energiát, függetlenül ezektől a dolgoktól. Az életet csak az Élet Fája utján ismerhetjük meg. . .” (Precepts for Yoga).




Az Abszolút Egység felfogásunkban teljesen összetörne, ha nem lenne szemünk előtt valami konkrét, ami ezt az Egységet magában foglalja. És mivel az istenség feltétlen, ezért mindenütt-jelenlevőnek is kell lennie, nincs tehát egyetlen egy atom sem, amely ne foglalná ŐT (IT) magában. A gyökerek, a törzs és a sok-sok ág három különböző tárgy, és mégis csak egy fa. A kabbalisták mondják: „Egy az Istenség, mert végtelen, hármas, mert mindig megnyilatkozik.” Ez a megnyilatkozás hármas a megnyilvánulásaiban (aspects), mert amint Arisztotelész mondja, a természetben minden testnek három princípiumra van szüksége, hogy objektívvé váljék: privatio, alak és anyag.¹ Privatio, a nagy filozófus értelmezése szerint ugyanaz, mint amit az okkultisták az Asztrális Fénybe - az Anima Mundi legalacsonyabb síkjába és világába - vetődött ősképeknek neveznek.




E három princípium egyesülése egy negyediktől függ - az ÉLET-től, mely az elérhetetlen magasságából sugárzik szét, hogy a létezés megnyilvánult síkján egyetemesen szétterjedt Lényeggé (Essence) váljék. És ez a NÉGYESSÉG (Atya, Anya, Fiú, mint EGYSÉG, és négyesség mint élő megnyilatkozás) veze­tett a szeplőtlen fogantatás ősrégi fogalmához, mely most végül a keresztény egyház dogmájává kristályosodott ki. És az egyház, a józan ész határait átlépve, ezt a metafizikai gondolatot megtestesítette (carnalized). Mert csak a Kabbalát kell olvasnunk, és magyarázó számrendszerét kell tanulmányoznunk, hogy meg­találjuk e dogma eredetét. Ez a dogma tisztán csillagászati, matematikai és főképpen metafizikai. A természetben levő hím­ elem (ezt személyesítik a hím-istenségek és Logoszok - Virádzs vagy Brahmâ, Hórusz vagy Ozírisz, stb.) szeplőtlen forrásból ered, de nem tőle születik. Ezt a forrást az „Anya” személyesíti meg. Mivel ennek a hímnek van „Anyja”, nem is lehet „Atyja”, mert az Absztrakt Istenség nem-nélküli és nem is Lény (not a Being), hanem Lét-ség (Be-ness), vagyis maga az Élet. Hadd fejezzük ki ezt a „The Source of Measures”^** írójának matematikai nyelvén. Mikor az „Ember-mérték”-ről és az emberszám (kabbalisztikus) értékéről beszél, azt írja, hogy ezt nevezik a Genezis IV. alapján:




az „Ember egyenlő Jehovah” mértéknek és így kapják meg: 113 X 5 = 565; ez az érték ilyen alakban is kifejezhető: 56,5 X 10 = 565. Itt az ember-szám, a 113, tényezője lesz az 565 X 10-nek, és ezt a számbeli kifejezést (kabbalisz­tikusan) Jod, He, Vau, He, vagyis Jehovah-nak olvassák. . . Az 565-nek az 56,5 X 10 alakja azt kívánja kifejezni, hogy a hím (Jod) princípium a nőnemű­ből (Éva) árad ki; vagyis úgyszólván, hím elemnek születése szeplőtlen forrásból, más szóval: „szeplőtlen fogantatás.”

Így ismétlődik a Földön az a misztérium, mely a látnokok szerint az isteni síkon játszódott le. A szeplőtlen Égi Szűznek (vagy a meg nem különböződött kozmikus ősanyagnak, az Anyag végtelenségében) Fia újraszületik a Földön, mint a földi Évának - anyánknak, a Földnek - Fia. Egészében Ő az emberiséggé válik, - a múlt, jelen és jövő emberiségévé - mert Jehovah vagy Jod-he-vau-he kétnemű, vagy mindkettő, hím és nőnemű. Fent a Fiú az egész Kozmosz; lent ő az EMBERISÉG. A három vagy három­szög Tetraktis-szá lesz, a szent pitagoraszi számmá, a tökéletes négyzetté, és hatoldalú kockává a Földön. A Makroproszopus (a Nagy Arc) most a Mikroproszopus (a Kisebb Arc); vagy a kabba­listák szerint „az Idők Véne (the Ancient of Days)”, aki leszáll Adam Kadmonra, hogy megnyilvánulásának eszközéül használja, Tetragrammaton-ná alakul át. Ő most „Májá ölében,” a nagy káprázat ölében van, s közte és a valóság között van az asztrális fény, az ember korlátolt érzékeinek nagy megtévesztője, ha csak a Tudás Paramárthasatya által segítségre nem jön.







II. STANZA – Folytatás



5. A HÉT FIÚ MÉG NEM SZÜLETETT MEG A VILÁGOSSÁG SZÖVEDÉKÉBŐL. A SÖTÉTSÉG EGYEDÜL VOLT ATYA-ANYA, SVAB­HAVAT ÉS SVABHAVAT SÖTÉTSÉGBEN VOLT (a).




(a) A Titkos Tanítás az itt közölt Stanzákban főképpen a mi Naprendszerünkkel és különösen a mi bolygói láncunkkal foglal­kozik. A „Hét Fiú" eszerint a bolygói lánc teremtői. Ezt a tanítást később kimerítőbben fogjuk megmagyarázni. (L. a II. Részben „A Teremtő Istenek Teogóniá-ja”.)




Svâbhâvat, a „Plasztikus Lényeg” (Essence), mely betölti a Világegyetemet, minden dolognak gyökere. Svabhavat a buddhisták szerint, úgyszólván konkrét megnyilvánulása (aspect) annak az elvontságnak, melyet a hindu filozófiában Múlaprakriti-nek nevez­nek. Teste a léleknek, ugyanaz, ami az Éter Ákâsa-nak, mivel Ákâsa az Éter éltető princípiuma. Kínai misztikusok a „létezés”-sel (being) rokonértelművé tették. Nágádzsuna-nak (Kínában Lung-shu) Ekasloka-Shástra-jában, melyet a kínaiak Yih-shu-lu-kia-lun-nak neveznek, az áll, hogy Yeu eredeti szava: „Létezés”, vagy „Subháva”, „az állag, mely önmagának ad állagot”, de így is magyarázza: „cselekvés nélkül és cselekvéssel”, „a minőség (nature), melynek nincs saját minősége.” Subháva két szóból összetett: su, csinos, szép, jó és bhâva, létezés (being), vagy a létezés állapotai. Svabhavat a Subháva-tól ered, és sva annyi, mint én.







II. STANZA – Folytatás



6. EZ A KETTŐ A CSÍRA, ÉS A CSÍRA - EGY. A VILÁGEGYETEM MÉG EL VOLT REJTVE AZ ISTENI GONDOLATBAN ÉS AZ ISTENI KEBELBEN...




Az „Isteni Gondolat” nem foglalja magában az Isteni gondol­kozónak fogalmát. A Világegyetem maga ez a gondolat, mely másod­lagos vagy megnyilatkozott okban visszatükröződött. Nemcsak a múlt, jelen és jövő Világegyetem, - ami véges gondolattal kifejezett emberi és véges fogalom - hanem a Világegyetem a maga egészében, a Sat (lefordíthatatlan kifejezés), az abszolút lét, melynek múltja és jövője örök jelenben kristályosodik ki. Brahma (semleges), éppúgy, mint Paracelsus Mysterium Magnum-a, örök rejtély az emberi értelemnek. Brahmâ-t, a hím-nőt - Brahma-nak megnyilvánulását (aspect) és emberi alakot öltött tükörképét (reflection) a vak hit felfoghatja, a megérett emberi értelem azonban visszauta­sítja. (L. II. Rész. „Ős-állag és Isteni Gondolat.”)




Innen ered az az állítás, hogy a Teremtés drámájának, hogy úgy mondjam, előjátéka idején a Világegyetem, vagyis a „Fiú” még rejtve van az „Isteni Gondolatban”, amely még nem hatolt be az „Isteni Kebelbe.” Jól megjegyzendő, hogy ez a gondolat gyökere és eredete a szeplőtlen szüzektől született „Isten fiak”-ról szóló allegóriáknak.







A KOZMOSZ ÉBREDÉSE




l. A HETEDIK ÖRÖKKÉVALÓSÁG UTOLSÓ REZGÉSE REZDÜL ÁT A VÉGTELENSÉGEN (a). AZ ANYA MEGDUZZAD, S MINT A LÓTUSZ BIMBÓJA, BELÜLRŐL KIFELÉ TERJESZKEDIK (b).




(a) A „Hetedik Örökkévalóság” látszólag ellentmondó kife­jezés, mert felosztja az oszthatatlant, mégis az ezoterikus filozófia elfogadja használatát. Ez a filozófia a határtalan állandóságot feltétlenül örök, egyetemes Időre, és feltételes Időre (Khandakála) osztja fel. Az egyik a végtelen Idő (Kála) elvontsága vagy noumenonja, a másik Mahat (a manvantara-i időtartamtól korlátolt Egyetemes Értelmiség hatásaként időszakonként megjelenő jelensége (phenomenon). Egyes iskolák szerint, Mahat Pradháná-nak első szülötte (ez a meg nem különböződött állag, vagyis: Múlaprakriti-nek, a gyökér-természetnek időszakonként történő megnyilvánulása). Pradhána-t Májá-nak, az Érzékcsalódásnak nevezik. Azt hiszem, hogy az ezoterikus tanítás ebben a tekintetben eltér a Vedantai tanítások mindkét iskolájától, az Advaita és a Visishtadvaita iskolától. Mert az ezoterikus tanítás azt mondja, hogy Múlaprakriti, a noumenon magában-létező és eredet nélküli - röviden, szülőnélküli, Anupádaka (egy Brahman-nal) - Prakriti pedig a jelensége (phenomenon). Ez időszakonként jelenik meg, s nem egyéb, mint Múlaprakriti tükörképe (phantasm). Így Mahat, Gnâna-nak (a gnózis-nak), a tudásnak, bölcsességnek, vagy a Logosznak első szülöttje - a feltétlen NIRGUNA-tól (Para­brahm „a minden jelzőtől és tulajdonságtól ment” egyetlen valóság. L. az Upanishad-okat) visszavetített tükörkép. Egyes vedantisták szerint azonban Mahat Prakriti, vagyis az anyag megnyilvánulása.




(b) Ezért „a Hetedik Örökkévalóság utolsó rezgését” külön nem „rendelte el” valami Isten, hanem az az örök és változatlan TÖRVÉNY erejénél fogva következett el. Ez a törvény okozza a tevékenység és a nyugalom oly személtetően és egyszers­mind oly költőiesen „Brahmá nappalainak és éjjeleinek” nevezett nagy időszakait. Az Anya „belülről kifelé” való terjeszkedése, amit egyebütt „a Tér Vizei”-nek, „Egyetemes Anyaméh”-nek stb. neveznek, nem valamely kis központból, vagy gyújtópontból kiinduló terjeszkedést jelez, hanem nagyságra, korlátozásra, vagy területre való minden vonatkozás nélkül, a határtalan alanyi­ság épp ilyen határtalan tárgyiságba fejlődését jelenti. „Az örökkévalóságban mindig jelen lévőt, a (nekünk) örökre láthatatlan és anyagtalan Állag, időszakos árnyékát a saját síkjáról Mája ölébe vetette.” Ez azt foglalja magába, hogy ez a terjeszkedés csak állapotbeli változás volt, nem pedig nagyságban való növekedés; hiszen a végtelen terjeszkedés kizárja a nagyobbodást. „Kiter­jeszkedett, mint a Lótusz bimbója”, mert a Lótusz növény nem­csak mint kicsinyített alakú embrió van meg a magjában (fizikai jellemző sajátossága), hanem ősképe jelen van eszményi alakban az Asztrális Fényben, „Virradat”-tól „Éjjel”-ig, a Manvantarikus időszak alatt. Természetesen így áll ez minden egyébre ebben az objektív világegyetemben, az emberre és a pondróra, az óriás fákra és a legkisebb fűszálra.




A rejtett Tudomány azt tanítja, hogy mindez csak ideiglenes visszatükrözése, árnyéka az Isteni Gondolatban levő örök eszményi ősképnek. Újra meg kell jegyeznünk, hogy a szó „Örökkévalóság” itt csak az „Aeon” értelmében áll, s így csak arra a látszólag végtelen, de mégis határolt tevékenységi ciklusra terjed ki, melyet Manvantara-nak nevezünk. Mert mi a Manvantara, vagy inkább egy Manu-antara igazi, ezoterikus jelentősége? Ezoterikusan^* annyit jelent, mint „két Manu között.” Ezekből minden Brahmá-Napban tizennégy van, és minden ilyen „Nap” négy korszaknak 1000 aggregá­tumából, vagyis 1000 „Nagy Korszak"-ból, vagy Mahayuga-ból áll. Elemezzük most ezt a szót, vagy nevet: Manu. Az orientalisták és szótáraik azt mondják, hogy a kifejezés „Manu”, Man „gondol­kozni" gyökérszótól ered, ennélfogva annyi, mint a „gondolkozó ember.” De ezoterikusan minden Manu, mint saját külön ciklu­sának (vagy Körének) emberi-alakot öltött védnöke, csupán megsze­mélyesített eszméje az „Isteni Gondolat”-nak (mint a hermetikus „Pymander”). Ezért minden Manu külön Istene; teremtője és alkotója mindennek, ami az ő saját Manvantara-ja, vagy létezési ciklusa alatt megjelenik. Fohat teljesíti a Manu-k, (vagy Dhyan­-Chohan-ok) megbízásait és ő indítja az eszményi ősképeket arra, hogy belülről kifelé terjeszkedjenek, vagyis hogy fokozatosan lefelé áthaladjanak valamennyi síkon, a noumenon-tól a legalacsonyabb phenomenon-ig, hogy végül az utolsó síkon teljes objektivitássá váljanak, a legnagyobb káprázattá, vagyis a legdurvább anyaggá.










2. A REZGÉS VÉGIG SZÁLL, GYORS SZÁRNYÁVAL (egyidejűleg) ÉRINTVE AZ EGÉSZ VILÁGEGYETEMET ÉS A CSÍRÁT, MELY A SÖTÉT­SÉGBEN LAKOZIK: A SÖTÉTSÉGBEN, MELY AZ ÉLET SZUNNYADÓ VIZEI FÖLÖTT LÉLEGZIK (mozog) (a).




(a) A pitagoraszi Monád-ról is azt mondják, hogy a magány­ban és sötétségben lakozik, úgy, mint a „csíra”. Az a gondolat, hogy a Sötétség „lélegzete” mozog „az élet szunnyadozó vizei” felett - ami az ősanyagot jelenti a benne rejlő Szellemmel -, emlékeztet a Genézis első fejezetére. Eredetije a brahmana-i Náráyana (a Vizeken mozgó), aki a keleti okkultisták öntudatlan Minden­ének (vagy Parabrahm-nak) örökkévaló Lélegzetét megszemélyesíti. Az Élet Vizei, vagy a Káosz - a szimbolizmusban a nőnemű princípium - az a vákum (mentális látásunk számára), amelyben benne rejlik (latent) a Szellem és az Anyag. Ezért állította Demokritosz, követve tanítóját Leukipposzt, hogy mindennek az ősi princípiumai az atomok és egy űr (a vákum), a tér értelmében; de nem az üres tér értelmében, mert a peripatetikusok és valamennyi régi filozófus szerint „a Természet irtózik az űrtől.”




Valamennyi kozmogóniában a „Víz” ugyanazt a fontos szerepet játssza. Alapja és forrása az anyagi létezésnek. Tudósok összetévesztve a szót a dologgal, a víz alatt az oxigén és hidro­gén meghatározott kémiai vegyületét értették, s így különleges értelmet adtak egy kifejezésnek, melyet az okkultisták általános értelemben használnak, és a kozmogóniában metafizikai és misztikus értelemben alkalmaznak. A jég nem víz, a gőz sem víz, noha mind a háromnak teljesen azonos a vegyi összetétele.







III. STANZA - Folytatás




3. A „SÖTÉTSÉG” VILÁGOSSÁGOT SUGÁROZ, ÉS A VILÁGOSSÁG EGY MAGÁNYOS SUGARAT BOCSÁT LE A VIZEKBE, AZ ANYAMÉLYSÉGBE. A SUGÁR ÁTVILLAN A SZŰZ TOJÁSON, A SUGÁR REZGÉSRE KÉSZTETI AZ ÖRÖK TOJÁST, S ARRA, HOGY LEEJTSE A NEM-ÖRÖK (időszaki) CSÍRÁT, MELY A VILÁG-TOJÁSSÁ SŰRŰSÖDIK (a).




(a) Az anyamélységbe eső magányos sugár úgy értelmezhető, mint a káoszt átható Isteni Gondolat, vagy Értelem. Ez azonban a metafizikai elvontság síkján történik, vagyis inkább azon a síkon, amelyen valóság az, amit mi metafizikai elvontságnak hívunk. A szűz tojás, amely egyik jelentésében az elvont értelemben vett tojás-ság - vagyis az az energia, amelyet megtermékenyítés fejleszt ki - örökkévaló és örökké ugyanaz. És amint a tojás megtermékenyítése elejtése előtt történik, úgy a nem-örökkévaló, időnkénti csíra, - ez a szimbolizmusban később a világtojássá válik - amikor az említett szimbólumból felmerül, magában rejti az egész Világegyetem „ígéretét és potenciáját.” Noha a gondolat önmagában természetesen absztrakció, a szimbolikus kifejezés egy módja, mégis igazi jelkép, mivel vég nélküli körnek ábrázolja a végtelenség gondolatát. Az elme elé varázsolja a határtalan térből és térben fel­merülő Kozmosz-képet, egy nagyságban mérhetetlen Világegyetemet, ha objektív megnyilvánulásában nem is vég nélküli. A tojás hason­lata az Okkultizmusban tanított azon tényt is kifejezi, hogy minden megnyilvánult dolog ősi alakja, az atomtól a bolygóig, az embertől az angyalig, gömbszerű (spheroidal). A kör minden népnél az örökkévalóság és végtelenség jelképe volt - a farkát nyelő kígyó. De hogy felfoghassuk ennek jelentőségét, úgy kell elgon­dolnunk a gömböt, amint azt központjából látjuk. A látó- vagy gondolatmezőnk tehát olyan, mint a gömb, sugarai önmagunk­tól indulnak ki minden irányba, és szétterjednek a térben úgy, hogy körülöttünk mindenfelé határtalan kilátást engednek. Ez Pascal és a Kabbalisták jelképes köre, „amelynek középpontja mindenütt van, de kerülete sehol nincs,” egy olyan gondolat, mely e jelkép összetett eszméjébe behatol.




A „Világ Tojás” talán egyike a legáltalánosabban elfogadott jelképeknek és szellemi, fiziológiai és kozmológiai - jelentésében egyaránt igen sokat mondó. Ezért megtaláljuk minden világ ­teogóniában, ahol gyakran a kígyó jelével társítják, mert ez mind a filozófiai, mind a vallási szimbolizmusban az örökkévalóság, a végtelenség, az újjáalkotás, a megifjítás és a bölcsesség jelképe (emblem). (L. II. Rész: A Fa, a Kígyó és a Krokodil imádás.)^* Teljesen igazolta e szemléltető jelkép választását a látszó­lagos önteremtés és kifejlődés titokzatos volta, mely a tojás­ban kicsiben megismétli a Kozmikus fejlődés folyamatát. Mindkettőt a láthatatlan teremtő szellem kiáradásának hatása alatt, a meleg és nedvesség okozza. A „szűz tojás” mikrokozmikus jelképe a makrokoz­mikus ősképnek - a „Szűz Anyá”-nak - a Káosznak vagy az Ős­mélységnek. A hímnemű teremtő (bármely név alatt) a Szűz nőneműtől ered, a sugártól megtermékenyített szeplőtlen gyökértől. Ki ne látná be e jelkép sokat mondó voltát, ha jártas a csillagászatban és természet­tudományokban? A Kozmosz, mint befogadó természet, megtermé­kenyített, - de mégis szeplőtlennek hagyott tojás; mihelyt határtalan­nak tekintették, nem ábrázolhatták másképpen csak gömbszerűen. Az Arany Tojást hét természeti elem vette körül, „négy (éter^**, tűz, levegő, víz) kész (ready), három rejtett.” Ezt az állítást a Vishnu Puráná- ban találhatjuk, ahol az elemeket „Envelopes” (burkok) szóval fordították, és még egy titkosat tettek hozzá - „Aham-kâra”-t. (l. Wilson Vishnu Purâna, I. könyv 40. o.) Az eredeti szövegben nincsen szó „Aham-kâra”-ról; hét elemet említ, anélkül, hogy az utolsó hármat egyenként felsorolná.



















III. STANZA - Folytatás




4. (Azután) A HÁROM (háromszög) A NÉGYBE (négyszög) ESIK. A RAGYOGÓ LÉNYEG BELÜL IS HÉT, KÍVÜL IS HÉT LESZ (a). A FÉNYLŐ TOJÁS (Hiranyagarbha), MELY MAGÁBAN HÁROM, (Brahmâ vagy Vishnu három személye, a három „Avastha”), MEGALSZIK, ÉS TEJFEHÉR PELYHEKBEN TERJED SZÉT AZ ANYA MÉLYSÉGEIBEN, A GYÖKÉRBEN, MELY AZ ÉLET ÓCEÁNJÁBAN NŐ (b).




(a) Szükségesnek látjuk, hogy megmagyarázzuk a mértani alakok használatát, és a számokra való gyakori hivatkozásokat, mert ezek valamennyi régi írásban előfordulnak. (L. a Purâna-kat, az egyiptomi papiruszokat, a „Holtak Könyvét”, de még a Bibliát is.) A ,,Dzyan Könyvében” valamint a Kabbala-ban kétféle számot kell tanulmányoznunk - a számjegyeket, amelyek gyakran csak ámítások, és a Szent Számokat; ezeknek értékét az okkultisták beavatás útján ismerik meg. A számjegy csupán szokásos jegy (glyph), de a Szent Szám mindennek alapvető jelképe (symbol). Más szóval az egyik tisztán fizikai, a másik tisztán meta­fizikai, és a kettő oly viszonyban áll egymással, mint az anyag a szellemmel - az EGY Állagnak két végső sarka.




Amint Balzac, a francia irodalom öntudatlan okkultistája valahol mondja, a szám az elmének ugyanaz, mint az anyagnak valamely „felfoghatatlan tényező;" (talán a profánnak, de nem a beavatott elmének). A szám, amint ezt a nagy író gondolta, Entitás¹ és ugyanakkor Lehelet is, mely abból emanálódik, amit ő Istennek nevezett, és amit mi a MINDEN-nek hívunk. Az a lehelet, mely egyedül szervezhette meg a fizikai Kozmoszt, „ahol semmi sem kapja meg formáját másként, csak az Istenségen át, amely a szám hatása.” Tanulságos e tárgyra nézve Balzac szavait idéznünk:




Nem különböztetjük-e meg egymástól a legkisebb és a legnagyobb teremtményeket mennyiségük, minőségük, kiterjedésük, erejük és tulaj­donságaik szerint, melyeket mind a SZÁM szülte? A számok végtelensége elménknek bebizonyított tény, de erről fizikai bizonyítékot nem adhatunk. A matematikus azt fogja mondani, hogy a számok végtelensége létezik, de be nem bizonyítható. Isten mozgással felruházott Szám, amelyet érzünk, de be nem bizonyíthatunk. Mint Egység megkezdi a Számokat, de ezekkel semmi közös­sége nincs. . . A Számok létezése az Egységtől függ, amely egyetlen Szám nélkül nemzi a többit. . . Micsoda! ti, akik nem tudjátok sem megmérni, sem felfogni azt az első elvontságot, melyet az Istenség adott Nektek, ti mégis, azt remélitek, hogy mértékeitek alá tudjátok vonni a Titkos Tudományok misztériumát, mely ugyancsak ettől az Istenségtől származik? És mit érezné­tek, ha elmerítenélek benneteket a MOZGÁS végtelen mélységeibe, abba az Erőbe, mely a Számot szervezi? Mit gondolnátok, ha hozzátenném, hogy a Mozgást és a Számot,² az IGE nemzette, a Látnokok és Próféták Legfőbb „Értelme”. Ezek a rég elmúlt időkben érezték Isten hatalmas Leheletét, aminek bizonyítéka az Apokalipszis.




(b) „A ragyogó lényeg (essence) megalvadt és végig terjedt a Tér mélységein”. Csillagászati szempontból ezt könnyen magya­rázhatjuk; ez a „tejút", a világ-anyag, vagy az ősanyag legelső formájában. Nehezebb azonban ezt néhány szóval, vagy néhány sorral is megmagyaráznunk az Okkult Tudomány és Szimbolizmus szem­pontjából, mivel ez a kép (glyph) a legbonyolultabb. Egy tucat jelképnél (symbol) többet foglal magában. Mindenek előtt, a rejté­lyes tárgyaknak¹ egész panteonját, - mindegyikük határozott okkult jelentőséggel bír - ezt abból az allegóriából merítették, amely sze­rint a hindu Istenek a „tengert köpülték.” Nemcsak Amrita-t, az élet, vagy halhatatlanság vizét merítették ebből a tejtengerből, hanem „Surabhi”-t, a „bőség tehenét” is; ezt a „tej és túró forrásának” nevezik. Innen a tehén és a bika általános imádása; az egyik a termelő, a másik a nemző erő a Természetben. Ezek olyan jelképek (symbols), melyek mind a Nap-, mind a Kozmikus Istenekkel függnek össze. A „tizennégy értéktárgy”-nak okkult célokra szolgáló sajátos tulajdonságait itt nem ismertethetjük, mert ezeket csak a negyedik Beavatáskor magyarázzák. Megjegyezzük mégis a követ­kezőket. A „Satapatha Brahmâna"-ban azt találjuk, hogy a „Tej-tenger”-t a Sata Yug-ban köpülték, vagyis az első korszakban, mely közvetlenül a „Vízözönt” követte. Mivel azonban sem a Rig-Véda, sem a Manu nem említik ezt a vízözönt, nyilvánvaló, hogy itt nem a „nagy” vízözönt értik, sem azt, mely Atlantiszt elsodorta, de még Noé vízözönét sem. A Rig-Véda és a Manu ugyanis korábbiak, mint Vaivasvata „vízözöne”, mely a Negyedik Faj nagy tömegét érte. Ez a „köpülés” a föld kialakulása előtti időszakra vonatkozik, és közvetlenül összefügg egy másik egyetemes hagyo­mánnyal. E hagyomány különféle és ellentmondó változatai végül a „Mennyei harc” és az Angyalok bukásáról szóló keresztény hit­tétellé alakultak ki. Az orientalisták kifogásolják azt, hogy a Bráh­mana-k ugyanazokról a tárgyakról gyakran különféleképpen írnak, és állításaik gyakran összeütközésbe kerülnek. De a Bráhmana-k főképpen okkult munkák és ezért céltudatos ámításra használják őket. Közhasználatban és közbirtokban csak azért maradhattak, mert a tömegnek teljesen érthetetlenek voltak és még ma is azok, különben réges-régen, már Akbar napjaiban eltűntek volna a for­galomból.







III. STANZA - Folytatás




5. A GYÖKÉR MEGMARAD, A VILÁGOSSÁG MEGMARAD, A PELYHEK MEGMARADNAK, ÉS MÉGIS OEAOHOO (a) EGY (b).




(a) A Magyarázatok szerint OEAOHOO „az Istenek Atyja-Anyja”, vagy A HAT EGYBEN, vagy a hétszeres gyökér, melyből minden ered. Minden a hangsúlytól függ, amellyel a hét magánhangzót kiejtjük, mert ejthetjük egy, három, sőt hét szótagként, ha még egy e-t függesztünk a végső o-hoz. Ezt a misztikus nevet közzé­tették, mert a hármas kiejtés alapos uralása nélkül mindenkorra hatástalan marad.




(b) Ez^* minden élőnek és létezőnek El-Nem-Különített voltára vonatkozik, legyen az aktív, vagy passzív állapotban. Egyik értelemben Oeaohoo „Mindennek Gyökértelen Gyökere”, tehát egy és ugyanaz Parabrahman-nal; más értelemben a megnyilatkozott EGY ÉLET­-nek, - az Örök élő Egységnek - neve. A „Gyökér”, amint ezt már magyaráztuk, tiszta tudást (Sattva)², örök (Nitya) fel­tétlen valóságot, vagy SAT-ot (Satya) jelent, akár Parabrahm-nak, akár Múlaprakriti-nek nevezzük, mert ez a kettő az EGY-nek két aspektusa. A „Világosság” ugyanaz a Mindenütt-jelenlevő Szellemi Sugár, mely behatolt az Isteni Tojásba, azt immár megtermékenyí­tette, és felhívja a kozmikus anyagot, hogy kezdje meg megkülönbö­ződésének hosszú sorozatát.




A pelyhek az első megkülönböződések, és valószínűleg arra a kozmikus anyagra is vonatkoznak, amelyről azt tartják, hogy a „Tejút” eredete - vagyis az az anyag, melyet ismerünk. Az első Dhyâni-Buddha-któl eredő kinyilatkoztatás szerint, ez az „anyag” - a Világegyetem időszakonkénti alvása alatt - a legfinomabb, melyet csak a tökéletes Bodhiszattva szeme lát meg. Ez a ragyogó és hűvös anyag, a kozmikus mozgás első újraébredésekor, a Térben elszóródik és a Földről nézve, pelyheknek és csomóknak látszik, akárcsak a savóban úszó túró. Ezek a pelyhek és csomók a jövendő világoknak a magvai: a „Csillag-anyag”.







III. STANZA - Folytatás




6. AZ ÉLET GYÖKERE VOLT A HALHATATLANSÁG (Amrita)¹ ÓCEÁNJÁNAK MINDEN CSEPPJÉBEN, ÉS AZ ÓCEÁN RAGYOGÓ VILÁGOSSÁG VOLT, AMI TŰZ ÉS MELEG ÉS MOZGÁS VOLT. A SÖTÉTSÉG ELMÚLT, ÉS NEM VOLT TÖBBɲ; ELTŰNT SAJÁT LÉNYEGÉBEN, A TŰZ ÉS VÍZ, AZ ATYA ÉS ANYA TESTÉBEN (a).




(a) Mivel a sötétség lényege feltétlen világosság, azért a Sötét­séget használják arra, hogy megfelelő módon képletesen ábrázolja a Világegyetem állapotát a Pralaya, vagyis a feltétlen nyugalom vagy nemlétezés időszaka alatt, úgy amint ez véges elménknek mutatkozik. Az itt említett „tűz”, „hő” és „mozgás” természetesen nem a fizikai tudomány tüze, melege és mozgása, hanem ez anyagi megnyilvánulások lényegének alapjául szolgáló elvontságok, noumenonok, vagyis e lényeg lelke - a „magánvaló dolgok”.³ Ezeket, amint a modern tudomány bevallja, a laboratórium műszereivel megfigyelni egyáltalán nem lehet, de még az elme sem foghatja fel azokat, noha épp oly kevéssé térhet ki az elől a következtetés elől, hogy ezek, a dolgok alapjául szolgáló lényegek kell, hogy létezzenek.




Tűz és Víz, vagy Atya⁴ és Anya itt az isteni Sugarat és a Káoszt jelentik. „A Káosz, amikor a Szellemmel való egyesüléséből értelemre tett szert, az örömtől ragyogott, és így jött létre a Protogonos (az elsőszülött világosság)”, mondja egy Hermes-töre­dék. Damascius a „Theogony”-ban^* Dis-nek nevezi, „Minden dolog intézőjének.” (L. Cory: „Ancient Fragments”, 314. o.)




A Rózsakeresztesek tanítása szerint - az avatatlan ezeket ez egyszer helyesen magyarázza és tárgyalja, igaz, hogy csak rész­ben - „a Világosság és a Sötétség magukban véve azonosak, s csak az emberi elme választhatja el őket,” és Robert Fludd szerint „a Sötétség magára vette a fényt, hogy láthatóvá tegye magát.” (On Rosenkranz). A Keleti Okkultizmus tanítása szerint, a SÖTÉTSÉG az egy igazi valóság, a világosság alapja és gyökere, nélküle az utóbbi sohasem nyilvánulhatna meg, egyáltalán nem is létez­hetne. A világosság anyag, és a SÖTÉTSÉG tiszta Szellem. A Sötétség eredeti metafizikai alapjában, alanyi és feltétlen világosság; míg ez utóbbi, minden látszólagos ragyogásában és dicsőségében, csak árnyékok halmaza, mivel sohasem lehet örökkévaló és csupán káprázat, vagyis Májá.




Még az értelmet bántó és a tudományt bosszantó Genesis-ben is, a sötétségből teremti Isten a világosságot: „és sötétség vala a mélység színén”, (I. fej. V. 2.) nem pedig megfordítva. „Ő benne (a sötétségben) vala az élet, és az élet vala az emberek világossága.” (Szent János 1. 4.) Jöhet még nap, amikor az emberek szeme megnyílik, és akkor majd jobban megértik, mint most, János Evangéliumának versét, mely így szól: „És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” Akkor meg fogják látni, hogy a szó „sötétség” nem az ember szellemi látására vonatkozik, hanem tényleg a „Sötétségre”, a feltétlenre, amely nem fogadta be (nem ismerheti meg [cannot cognize]) a mulandó világosságot, bármennyire fenséges is legyen az emberi szemnek. Demon est Deus inversus. Az ördögöt hívja az Egyház most Sötétségnek, pedig a Bibliában (lásd: Jób) „Isten fiának”, a kora reggel fénylő csillagának, Lucifernek nevezik. (Lásd: Isaias-t.)^* A dogmatikus fortélyosságnak egész filozófiája rejlik ama ok mögött, amiért Lux-nak (Lucifernek), „a Reggel”, vagyis a manvantarikus Virradat „Fénylő Fiának” nevezték az első Arkangyalt, aki a Káosz mélységeiből termett elő.




Az Egyház Lucifert vagy Sátánt csinált belőle, mert magasabb és öregebb, mint Jehovah, és mert fel kellett őt áldozni az új dogmának. (L. a II. könyvet.)







III. STANZA - Folytatás




7. ÍME, Ó LANOO!¹ A KETTŐNEK RAGYOGÓ GYERMEKE, A PÁRATLAN RAGYOGÓ DICSŐSÉG, A SÖTÉT TÉR FIA, A VILÁGOS TÉR, AKI FELMERÜL A NAGY SÖTÉT VIZEK MÉLYSÉGÉBŐL. EZ OEAOHOO, A FIATALABB A * * * (akit te most mint Kwan-Shai-Yin-t ismersz. - Magyarázat) (a). FELRAGYOG, MINT A NAP. Ő A BÖLCSESSÉG LÁNGOLÓ ISTENI SÁRKÁNYA. AZ EKA CHATUR (négy) ÉS CHATUR MAGÁHOZ VESZ HÁRMAT, ÉS AZ EGYESÜLÉS LÉTREHOZZA A SAPTA-T (hét), AKIBEN BENNE VAN A HÉT, AMELY TRIDASA-VÁ² (a háromszor tíz), A SEREGEKKÉ ÉS A SOKASÁGOKKÁ VÁLIK (b). NÉZD, FELEMELI A FÁTYLAT ÉS KIBONTJA KELETRŐL NYUGATRA. KIREKESZTI A FELSŐT, ÉS MEGHAGYJA AZ ALSÓT, HOGY MINT A NAGY AMITÁS, LÁTHATÓ LEGYEN. KIJELÖLI A RAGYOGÓK (csiIIagok) HELYÉT, ÉS ÁTVÁLTOZ­TATJA A FELSŐBBET (tér), PARTNÉLKÜLI TŰZ-TENGERRÉ, ÉS AZ EGY MEGNYILVÁNULTAT (elem) A NAGY VIZEKKÉ (c).




(a) A „Ragyogó Tér, a sötét Tér fia”, megfelel az új „Virradat” első megrezdülésekor a nagy Kozmikus mélységekbe ejtett Sugárnak. Ez a Sugár a mélységekből megkülönböződve újra felmerül, mint Oeaohoo, a fiatalabb (az „új ÉLET”), hogy az élet­ciklus végéig mindennek a csírája legyen. Ő a „Test nélküli ember, aki magában foglalja az isteni Gondolatot” - Philo Judaeus sza­vaival, a Világosság és az Élet létrehozója. „A Bölcsesség Lángoló Sárkányá”-nak nevezik, először, mert ő az, amit a görög filozófu­sok a Logosz-nak, az Isteni Gondolat Igéjének hívtak. Másodszor, mert az ezoterikus bölcseletben, ez az első megnyilvánulás - az Oeaohoo-nak, a „Fiú Fiá”-nak,^** az Egyetemes Bölcsességnek össze­ssége vagy aggregátuma - magában foglalja a Hét Teremtő Sereget (Sephiroth), és így a megnyilatkozott Bölcsesség lényege. „Aki Oeaohoo világosságában megfürdik, azt sohasem tévesztheti meg Májá fátyla.”




(b) Kwan-Shai-Yin azonos és egyértelmű a szanszkrit Avalôkitêsh­wara-val. Mint ilyen, ő kétnemű istenség, akárcsak a Tetragram­maton és az ókor valamennyi Logosza.¹ Csak néhány szekta Kínában személyesíti meg (anthropomorphise) és női tulajdon­ságokkal² ábrázolja. Női alakjában Kwan-Yin, a Könyörület Isten­nője lesz, és „Isteni Hang”-nak³ nevezik. Kwan-Yin Tibetnek és Puto kínai szigetnek védő istene. Itt mind a két istenségnek sok kolostora van.⁴ (L. II. Rész. Kwan-Shai-Yin és Kwan-Yin.)




(c) A „Bölcsesség Sárkánya” az Egy, az „Eka” (szanszkrit) vagy Saka. Különös, hogy Jehova neve héberül szinté Egy, Echod.^* „Neve Echod” mondják a rabbik. A filológusoknak kellene eldön­teniük, hogy a kettő közül melyik származik a másikból a nyelvé­szet és szimbólum szempontjából; az biztos, hogy nem a szanszkrit. Az „Egy” és a Sárkány kifejezéseket a megfelelő Logoszaikkal való összefüggésben használták a régiek. Jehovah - ezoterikusan Elohim - szintén a Kígyó vagy Sárkány, amely Évát kísértette meg. És a „Sárkány” régi jelképe az „Asztrális Fény"-nek (az Ős­ princípiumnak), amely a „Káosz Bölcsessége”. Az őskori filozófia nem ismeri el sem a jót, sem a rosszat alapvető vagy független hatalomnak, hanem a Feltétlen MINDEN-ből (az örök Egyetemes Tökéletességből) indul ki, és visszavezeti mind a kettőt, a termé­szetes fejlődés folyamán át, a tiszta Világosságra, amely foko­zatosan formába sűrűsödik, és így válik anyaggá vagy rosszá. A korai és tudatlan Egyházatyákon múlott, hogy ennek a jelképnek (a Sárkány) filozófiai és magasan tudományos eszméjét az „Ördög”-nek nevezett, nevetséges babonává alacsonyították. Ezt a későbbi Zoroaszter követőktől vették át, akik ördögöket, vagy a Rosszat látták a hindu Dévákban. Így az Evil (Rossz) szó kettős átalakulás útján, D'Evil-lé (Diabolos, Diable, Diavolo, Teufel) lett. A pogányok azonban jelképeiket filozófiailag mindig meg tudták különböz­tetni. A kígyó eredetileg az isteni Bölcsességet és Tökéletessé­get jelképezte, és mindig a lelki újraszületést és halhatatlanságot jelentette. Ezért nevezte Hermész a Kígyót valamennyi lény között a legszellemibbnek. A Hermész bölcsességébe beavatott Mózes a Genesis-ben ugyanazt mondja. A Gnosztikus Kígyó, hét magán­hangzó a feje felett, a hét hierarchiának, a Hetes vagy bolygói Teremtőknek a jelképe. Ezért a hindu kígyó is, Sesha vagy Ananta, a „Végtelen” - Vishnu-nak egyik neve, s ez a kígyó¹ az ő első Vahan-ja, vagy hordozója az ős-vizeken.




Mégis valamennyien különbséget tettek a jó és rossz Kígyó (a kabbalisták Asztrális Fénye) között. A jó kígyó az isteni Böl­csesség megtestesülése a Szellemi birodalomban, és a rossz kígyó a Rossz, az anyagi sikon.² Jézus elfogadta a kígyót a Bölcsességgel rokon értelemben, és ez tanításának egy része. „Legyetek bölcsek, mint a kígyók”, mondá. „Kezdetben, mielőtt az Anya Atya-­Anyává lett, a tüzes Sárkány egyedül mozgott a Végtelenségben”. (Book of Sarparâjni.) Az Aitareya Brâhmana a Földet Sarparâjni-nak nevezi, a „Kígyó Királyné”-nak, és „Anyja mindennek, a mi mozog”. Mielőtt bolygónk (és a Világegyetem is) tojásdad alakúvá lett, „Kozmikus porból (vagy tűzködből) való nagy farok, mint kígyó mozgott és csavarodott a Térben”. „A Káoszon mozgó Isteni Szellem”-et minden nép tüzes kígyó alakjával jelképezte, amely az ősvizekre tüzet és világosságot lehel mindaddig, amíg a kozmikus anyagot kiköltötte, (incubated) és arra kényszerítette, hogy felvegye a farkát szájában tartó kígyó gyűrűalakját. Ez nem csak az Örökké­valóságot és Végtelenséget jelképezi, hanem a Világegyetemben, tüzes ködből kialakult, valamennyi test gömbölyű alakját is. A Világ­egyetem, valamint a Föld és az Ember is, időközönként kígyó­módra levetik régi bőrüket, hogy pihenési idő után újat vegyenek magukra. A kígyó bizonyára nem kevésbé szép vagy költői kép, mint a hernyó és a báb, melyből a pillangó fejlődik, Psyche, az emberi lélek görög jelképe. A „Sárkány” a Logosznak is volt a jelképe mind az egyiptomiaknál, mind a gnosztikusoknál.




Hermész Könyvében, Pymander, a nyugati földrész Logoszai között a legrégibb és legszellemibb, Hermésznek a „Világosság, Tűz és Láng” Tüzes Sárkánya alakjában jelenik meg. Pymander, a megszemélyesített Isteni Gondolat, mondja:




A világosság Én vagyok, Én vagyok a Nous (az elme vagy Manu), Én vagyok a te Istened, és sokkal idősebb vagyok, mint az emberi princí­pium, amely az árnyékból, (a „Sötétség”-ből vagy a rejtett Istenségből) árad ki. Én vagyok a gondolat csírája, a ragyogó IGE, az Isten FIA. Minden tehát, ami benned lát és hall, az a Mester Igéje, (Verbum) a Gondolat (Mahat), s ez Isten, az Atya.³ Az égi Óceán, az Aether . . . az Atya Lehelete, az éltető princípium; az Anya, a Szent-Lélek . . . mert ezek nincsenek elválasztva, és egyesülésük az ÉLET.




Itt félre nem ismerhető visszhangját találjuk az Ősi Titkos Tanításnak, amelyet most kifejtünk. Csakhogy a Titkos Tanítás az Élet-Fejlődés élére nem az Atyát helyezi, aki a harmadik helyre kerül, és az „Anyának Fia”, - hanem a „MINDENSÉG Örök és Szüntelen Lélegzetét”. A Mahat (Értelem, Egyetemes Elme, Gondolat stb.), mint Vishnu jelenik meg, mielőtt mint Brahmâ vagy Siva megnyilatkozik, mondja Sânkhya Sâra (16. o.)^* Tehát a Mahat éppen úgy, mint a logosz, többféleképpen nyilvánul meg (has several aspects). A Mahat-ot az Úrnak nevezik az Első Terem­tésben. Ebben az értelemben ő az Egyetemes Tudás, vagy az Isteni Gondolat. De „azt a Mahat-ot, amely először jött létre, (később) Egoizmusnak nevezik, amikor mint „Én”^** születik; ezt hívják a „második Teremtésnek”. (Anugîta XXVI. fej.)^*** És a for­dító (tehetséges és tanult Brahmin, nem európai Orientalista) jegy­zetben megmagyarázza: vagyis, mikor Mahat az Öntudat érzé­sévé - Én-né - fejlődik, akkor önzés lesz a neve. Ezoterikus nyelvezetünkben ez azt jelenti, amikor Mahat az emberi Manas-szá (vagy még a véges Istenek Manas-szává is) átalakul és Aham-­sággá (Aham-ship) válik. Hogy miért hívják a Második Teremtés (vagyis a kilencedik, a Vishnu Purâna-ban, a Kumara teremtés) Mahat-jának, azt a II. Könyvben fogjuk megmagyarázni.




(d) A „Tűz-Tenger”, tehát a Felsőbb Asztrális (vagyis a noumenoni) Világosság, a gyökérből, Múlaprakriti-ból, a meg nem különböző­dött Kozmikus Állag-ból való első kisugárzás, mely Asztrális Anyaggá lesz. A „Tüzes Kígyó”-nak is nevezik, ahogyan ezt fent leírtuk. Ha a tanítvány emlékezetében tartja, hogy csak Egy Egye­temes Elem van, amely végtelen, meg nem született és meg nem halhat, és hogy a jelenségek világában minden egyéb csupán annak az Egynek különféleképpen megkülönböződött megnyilvánulása, és átalakulása (most korrelációknak nevezik), a Kozmikus eredmé­nyektől a mikrokozmikus eredményekig, az emberfeletti lényektől az emberalatti lényekig, röviden mondva, az objektív létezés tel­jessége, - akkor az első és legfőbb nehézség el fog tűnni, és úrrá lehet az okkult Kozmológia felett.¹




Valamennyi keleti és nyugati Kabbalista és Okkultista elismeri, (a) hogy az Atya-Anya azonos az ős Aether-rel, vagy Akâsa-val (Asztrális Fénnyel)² és (b) hogy egynemű volt mielőtt kifejlődött volna a „Fiú”, - kozmikus értelemben a Fohat - mert ő a Kozmikus Villamosság. „Fohat megkeményíti és szétszórja a hét fivért.” (Dzyan könyve III.) Ez azt jelenti, hogy az Ős-Villamos Lény (Electric Entity) - mert a keleti okkultisták ragaszkod­nak ahhoz, hogy a Villamosság Lény - életre villanyozza az ősanyagot, vagy a pregenetikus anyagot, és szétválasztja atomokra. Az atomok maguk pedig minden élet és tudat forrásai. „Minden formának és az életnek megvan az egyetemes agent unique-je, s ezt Od-nak, Ob-nak és Or-nak³ nevezik; aktív és passzív, pozitív és negatív, mint a nap és az éj. Ez az első világosság a Teremtésben” (Eliphas Lévi: Kabbala), - első Világossága a legelső Elohim-nek, ez az Ádám, a „hím és nő” vagyis (tudományosan) A VILLAMOSSÁG ÉS AZ ÉLET.




A régiek kígyóval ábrázolták, mert „Fohat sziszeg, amint ide és oda siklik” cikkcakkban. A Kabbala Teth ט héber betűvel ábrázolja, ennek jelképe a kígyó, amely olyan nagy szerepet játszott a Misztériumokban. Általános értéke kilenc, mert az abc-nek kilencedik betűje és kilencedik ajtaja az ötven kapunak vagy bejárónak, amelyek a lét rejtett titkaihoz vezetnek. Ez a mágikus erő (agent) par excellence, és a hermetikus bölcseletben ez jelenti az „ősanyagba ömlött Életet”, a minden dolgokat alkotó lényeget és a formá­jukat meghatározó szellemet. Van azonban két titkos, hermetikus művelet, az egyik szellemi, a másik anyagi, viszonylagosak és örökre egyesítettek.




El kell választanod a földet a tűztől, a finomat (subtile) a szilárdtól (solid). . . azt, ami a földtől az ég felé emelkedik, és az égből újra a földre leszáll. Ez (a szubtilis világosság) minden erő hatalmas ereje, mert legyőz minden finom dolgot és behatol minden szilárdba. Így formálódott a világ. (Hermész)




Nem csupán Zenon, a sztoikusok megalapítója, tanította azt, hogy a Világegyetem fejlődik, és hogy ősállaga a tűz állapotából átalakul a levegő állapotába, és azután a víz állapotába stb. Ephezosi Herakleitosz állította, hogy a tűz az az egy princípium, mely min­den természeti jelenség alapja. A Világegyetemet mozgató értelmiség tűz, és a tűz értelmiség. Anaxamenes ugyanezt mondta a levegőről, és milétoszi Tálész (600 Kr. e.) a vízről. Az ezoterikus Tanítás pedig kiegyezteti mindezeket a filozófusokat, és kimutatja, hogy egyiknek rendszere sem volt teljes, noha mindegyiknek igaza volt.







III. STANZA - Folytatás




8. HOL VOLT A CSÍRA, ÉS HOL VOLT MOST A SÖTÉTSÉG? HOL VAN A LÁNG SZELLEME, AMELY A LÁMPÁDBAN ÉG, Ó LANOO? A CSÍRA AZ, ÉS AZ A VILÁGOSSÁG; A REJTETT, SÖTÉT APÁNAK FEHÉR, FÉNYLŐ FIA (a).




(a) Az első kérdésre a tanító második kérdéssel felel, mely rávezet a válaszra. Ez a válasz egyetlen mondatban tartal­mazza az okkult filozófia egyik leglényegesebb igazságát.




Rámutat arra, hogy vannak fizikai érzékeinknek észrevehetetlen dolgok, s ezek sokkal fontosabbak, valódiabbak és állandóbbak, mint azok, amelyek magukra az érzékekre hatnak. Mielőtt a Lanoo remélhetné, hogy az első kérdésben foglalt érzékfeletti, metafizikai problémát megértse, kell hogy a második kérdésre tudjon válaszolni, viszont éppen a második kérdésre adott válasza adja meg neki a kulcsot, hogy az első kérdésre helyesen válaszoljon.




Erre a Stanzára vonatkozó szanszkrit magyarázatban sok kifejezés van a rejtett és fel-nem-fedett Princípium megjelölésére. A hindu irodalom legkorábbi kézirataiban ennek a Fel-nem-fedett, Elvont Istenségnek nincs neve. Rendszerint AZ-nak (szanszkritban Tat-nak) nevezik, és jelenti mindazt, ami van, volt és lesz, vagy amit az emberi elme ilyennek felfoghat.




A „Mérhetetlen Sötétség” a „Forgószél” stb. elnevezéseken kívül, melyek természetesen csak az ezoterikus bölcseletben fordulnak elő, - még így is nevezik: „A Kalahansa-tól való”, a „Kala-ham-sa”, sőt még a „Kala Hamsa” ( fekete hattyú). Itt az m és az n felcserélhető, és mind a kettő úgy hangzik, mint a francia orrhangú an, am vagy em, en (Ennui, Embarras stb).^* Amint a héber Bibliában^**, úgy a szanszkritban is sok rejtélyes szent név sem mond többet az avatatlan fülnek, mint valami közönséges és gyakran durva (vulgar) szó, mert a szent név anagrammatikusan,¹ vagy másképpen el van rejtve. Ez a szó Hansa vagy ezoterikusan^* „Hamsa” éppen ilyen eset. Hamsa ugyanaz, mint „A-ham-sa”. E három szótag jelentése: „Én vagyok Ő.” Ha pedig a szótagokat más­képpen elrendezik, akkor „So-ham”: „Én Ő vagyok.” Soham annyi, mint Sah, azaz „ő” és aham „én”, vagyis „Én ő vagyok.”^** Aki érti a bölcsesség nyelvét, annak ez az egy szó magában foglalja az egyetemes rejtélyt: azt a tanítást, hogy az ember lényege azonos az isten-lényeggel. Innen ered a Kalahansa, (vagy hamsa) jelkép (glyph) és a róla szóló allegória, valamint a semleges Brahma-nak (később a hímnemű Brahmâ-nak) adott „Hansa-Vahana” név, azaz „ő, aki a Hansa-t^*** hordozójául (vehicle) használja”. Ugyanazt a szót úgy is olvashatjuk: „Kal-aham-sa”, vagy „Én vagyok Én”, az Idő örökkévalóságában, ami megfelel a bibliai, vagy inkább a zoroaszteri: „Én vagyok, aki vagyok” mondásnak. Ugyanezt a tanítást találjuk a Kabbala-ban. Ezt bizonyítja S. Liddel McGregor Mathers, a tanult kabbalista ki nem adott kéziratának következő kivonata:




A három névmást: אוה, החא, ינא. Hoa, Attáh^****, Ani; Ő, Te, Én, a héber Qabalah-ban, a Macroprosopus és a Microprosopus fogalmának jel­képezésére használják. „Hoa”-t, „Ő”-t a rejtett és titkos Macroprosopus-ra alkalmazzák; Attáh-t, „Te”-t a Microprosopus-ra, és Ani-t, „Én”-t az utóbbira, amikor „Őt” beszélve ábrázolják. (L. Lesser Holy Assembly 204. és folyt.).




Meg kell jegyeznünk, hogy a nevek közül mindegyik három betűből áll, és ezekből az Aleph א, A betű, az első szónak Hoa-nak vége, Attáh-nak és Ani-nak kezdete, mintha a kettőnek összekötő kapcsa volna. De א az Egység, és ennélfogva a valamennyin át működő, változatlan Isteni gondolat jelképe. A Hoa szóban azonban az א mögött vannak a ו és ה betűk, a Hatos és az Ötös szám, a Hím és Nő, a Hexagram és a Pentagram jelképei. És e három szónak Hoa, Attáh, Ani számai a 12. a 406. és a 61. Ezeket a Kilenc Kamarás Qabalah¹ a 3, 10 és 7 kulcsszámokra vezeti le, ami a Temura exegetikai² szabályoknak egyik alakja.




Hasztalan megkísérelnünk, hogy a titkot teljesen megma­gyarázzuk. A materialisták és a modern Tudomány emberei soha sem fogják megérteni, mivel ahhoz, hogy tiszta fogalmat alkossunk róla, először is el kell fogadnunk azt, hogy van egy egyetemesen szétáradt, mindenütt jelenlevő, örök Istenség a Természetben; másodszor meg kellett fejtenünk a villamosság rejtélyét igazi lényegében, és harmadszor hitelt kell adnunk annak, hogy az ember az Egy Nagy EGYSÉG (a Logosz) hetes szimbóluma a földi síkon. Ez az Egység Maga a Hét magánhangzóból álló jel, az IGÉ-be³ kikristályosodott Lélegzet. Aki mindezekben hisz, annak még hinni kell az Okkultizmusban és a Kabbala-ban említett hét bolygónak a 12 zodiákusi (állatövi) jellel való sokféle összefüggésében. Továbbá, minden bolygónak és minden csillagképnek bizonyos befolyást kell tulajdonítania, amint mi is tesszük. Ez a befolyás, Ély Star (egy francia okkultista^*****) szavaival: „a sajátossága, mely jótevő vagy rossz hatású, ez pedig a bolygó Szellemétől függ, aki rajta uralkodik. Ez a szellem a maga részéről szintén képes arra, hogy befolyásolja a vele össz­hangban vagy rokonságban levő embereket és dolgokat”. Ezeknél az okoknál fogva, és mivel kevesen hisznek az imént mondottak­ban, most csak azt közölhetjük, hogy mind a két esetben a Hamsa a jelképe (akár „Én”, „Ő”, Lúd vagy Hattyú) fontos jelkép, mely p. o.^* az Isteni Bölcsességet ábrázolja, azt a Bölcsességet, mely a sötétségben van, s az embernek elérhetetlen. Minden hindu tudja, hogy az exoterikus használatban Hamsa mesebeli madár. Ez, amikor vízzel kevert tejet adtak neki eledelül, (az allegóriában) szétvá­lasztotta a kettőt, megitta a tejet és otthagyta a vizet; így muta­tott jellegzetes bölcsességet, mivel a tej jelképesen a szellemet, és a víz az anyagot jelenti.




Hogy ez az allegória nagyon régi és a legkorábbi ősidőkből származik, mutatja az, hogy a Bhagavata-Purâna-ban bizonyos „Hamsa” vagy „Hansa” nevezetű kasztot említenek, amely par excellence az „egy kaszt” volt, amikor ugyanis réges-régen az elfelejtett múlt idők ködében a hinduknál csak „Egy Véda, Egy Istenség, Egy Kaszt” volt. A Himalájában van „Hamsa” nevű hegylánc is; ezt a régi könyvekben úgy írják le, hogy a Meru hegytől északra fekszik, és hogy a vallási misztériumok és a beavatások történetébe tartozó jelenetekkel függ össze.




Tévedés, hogy az orientalisták ezoterikus szövegeikben és fordításaikban, Kála-Hamsa-t, tartják Brahmâ-Pradzsápati hordozójának (vehicle). Ők ugyanis Brahmá-t, a semlegest, hívják Kála-Hamsa-nak, és Brahmá-t, a hímet, Hamsa-Vaháná-nak, mert valóban „az ő hordozója vagy Váhanja hattyú, vagy lúd.” (Lásd: „The Hindu Classical Dictionary”.)^** Ez tisztán exoterikus magyarázat. Ha azonban Brahma, az örökkévaló mindaz, aminek az orien­talisták leírják, és az, ami a vedantai szövegeknek is megfelel, t. i. elvont istenség, amelyet semmiféle emberi tulajdonság leírásával nem jelmezhetünk, és mégis fönntartják, hogy őt (he) vagy azt (it) Kâla-hamsa-nak nevezik, akkor ezoterikusan és logikusan hogyan válhat valaha is Brahmá, a megnyilatkozott, véges Istenség Vahan-jává? Éppen a megfordítottja áll. A „Hattyú vagy Lúd” (Hamsa) jelképe a hím vagy időleges istenségnek,^*** az Elődleges Sugár kiáradásának és arra szolgál, hogy Váhan-ja vagy hordozója legyen annak az isteni Sugárnak, mely különben nem tudna megnyilatkozni a Világegyetemben, mivel antiphrastikusan¹ maga is a Sötétségnek egy kiáradása, legalább is a mi emberi értelmünk számára. Tehát Brahmá a Kâla-Hamsa, és a Sugár a Hansa-Váhana.




Amilyen különös ez a választott jelkép, épp olyan sokat mondó is. Igazi misztikus értelmében egyetemes anyaméh fogalmát jelenti, amelyet a „mélység” ősvizei ábrázolnak, vagyis az egy sugár (a Logosz) befogadására és rákövetkező kibocsátására szolgáló nyílást. Ez az egy sugár magában foglalja a többi hét teremtő sugarat vagy hatalmakat (a logoszokat vagy építőket). Ezért választotta jelképül a Rózsakereszt a vízimadarat, a hattyút vagy pelikánt² hét kicsinyével. Ezt a jelképet minden ország vallása módo­sítva magáévá tette. En-Soph-ot a „Pelikán Tüzes Lelkének” neve­zik a Számok Könyvében.³ Minden Manvantara-ban mint Narâjan vagy Swájambhuva (a Magában-létező) jelenik meg, és behatol a Világ-Tojásba. Ebből az isteni kiköltés (incubation) végén mint Brahmá vagy Pradzsâpati kerül elő, mint a jövendő Világegyetem szülője (progenitor), amellyé kiterjeszkedik. Ő Purusha (szellem), de ő Prakriti (anyag) is. Ezért Pradzsapati csak akkor válik a hím Brahmá-vá, ha már két félre osztotta önmagát - Brahmá-Vach-ra (a nő) és Brahmá-Virádzs-ra (a hím).







III. STANZA - Folytatás




9. A VILÁGOSSÁG HIDEG LÁNG, ÉS A LÁNG TŰZ, ÉS A TŰZ MELEGET HOZ LÉTRE, MELY VIZET FEJLESZT, AZ ÉLET VIZÉT A NAGY ANYÁBAN (Káosz) (a).




(a) Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Stanzákban használt „Világosság” „Tűz és Láng” szavakat a fordítók a régi „Tűz-filozófusok”¹ szótárából vették át, hogy jobban kifejezésre juttassák az eredetiben használt ősrégi kifejezések és jelképek értelmét. Különben európai olvasónak teljesen érthetetlenek maradtak volna. De az okkultizmus tanítványának a használt kifejezések eléggé világosak.




Mindezek - „Világosság”, „Láng”, „Hideg”, „Tűz”, „Meleg”, „Víz” és az „élet-vize” - a mi síkunkon származékai vagy, amint modern természettudós mondaná: korrelációi a VILLAMOSSÁG­-nak. Hatalmas szó, és még hatalmasabb jelkép! Szent nemzője egy nem kevésbé szent nemzedéknek: a Tűznek - a teremtő, a fenntartó és a rombolónak; a Világosságnak - isteni őseink lénye­gének; a Lángnak - a dolgok Lelkének. Villamosság az EGY ÉLET a Létezés felső fokán, és az Asztrális Fluidum, az alkimisták Athanorja, a legalsóbb fokon; ISTEN és ÖRDÖG, Jó és Rossz . . .




És miért nevezik a Stanzákban a Világosságot „hideg láng”-nak? Mert a Kozmikus fejlődés rendjében, (amint ezt az okkultista tanítja) kozmikus hő hozza létre a mi síkunkon az anyagot mozgató energiát az anyag atomokká való első formálása után, és mert a kozmosz, - szétválasztott anyag értelmében - ez előtt az időszak előtt nem volt. Az első ősanyag, egyidejű az örökké­való Térrel, „sem kezdete, sem vége nincs”, „sem forró, sem hideg, hanem sajátos különleges természetű”, mondja a Magyarázat. (II. könyv.) Meleg és hideg viszonylagos tulajdon­ságok, és a megnyilvánult világok birodalmába tartoznak, amelyek mind a megnyilvánult Hylé-től származnak; feltétlenül szunnyadó (latens) állapotában (aspect), erre mint a „hideg Szűz”-re, és életre való ébredése után, mint az „Anyá”-ra hivatkoznak.




A régi nyugati kozmogóniai mítoszok azt állítják, hogy kezdetben csak hideg köd volt (ez volt az Atya) és a termő iszap (az Anya, Ilus, vagy Hylé), a melyből a Világ-kígyó, az anyag, mászott elő. Eszerint az Ős-anyag, mielőtt a soha meg-nem-nyil­vánulónak síkjáról felmerül, és Fohat hatása alatt felébred a tevékenység rezgésére, csak „hűvös Sugárzás, színtelen, alaktalan, íztelen és minden tulajdonságtól és aspektustól ment.” Ilyenek még az első-szülöttei is, a „Négy Fiú”, akik „Egyek és Hétté válnak”. Ezeknek a lényeknek (entities) tulajdonságairól és neveiről neveztek el a régi keleti Okkultisták négyet a hét legelső „Erőközpont” vagy atom közül. Ezek később a nagy Kozmikus „Elemek”-ké fejlődnek, és most a tudományban ismert körülbelül hetven alelemre oszlanak. Az első Dhyan Chohan-ok négy ősi tulajdonsága (primal natures) jobb kifejezés hiányában, az úgy­nevezett „Akásai”, „Éterikus” „Vizes” és „Tüzes” tulajdonság. A gyakorlati okkultizmus nyelvén ezek oly gázok tudo­mányos meghatározásának felelnek meg, amelyeket, hogy világos fogalmat adjunk mind az okkultistának, mind a laikusnak - mint Parahydrogénes,¹ Paraoxigénes, Oxyhidrogénes, és Ózonos vagy talán Nitr-ózonos gázoknak kell meghatároznunk. Az utóbbi erők vagy gázok (az Okkultizmusban érzékfeletti, de atomos anyagok) a leghatásosabbak és legtevékenyebbek, ha durvábban megkülönböződött anyag síkján fejtik ki erejüket.² Ezek az elemek egyúttal elektropozitívak és elektronegatívak.







III. STANZA - Folytatás




10. AZ ATYA-ANYA SZÖVEDÉKET FONNAK, MELYNEK FELSŐ VÉGE A SZELLEMHEZ (Purusha), AZ EGY SÖTÉTSÉG VILÁGOSSÁGÁHOZ VAN ERŐSÍTVE, ÉS AZ ALSÓ ANNAK (a Szellemnek) ÁRNYÉKOS VÉGÉHEZ, AZ ANYAGHOZ (Prakriti); ÉS EZ A SZÖVEDÉK A VILÁGEGYETEM, A KÉT ÁLLAGBÓL EGYBESZÖVÖTT, AMELY SVABHAVAT. (a)




(a) A Mandukya (Mandaka) Upanishad-ban áll: „Amint a pók kiveti és visszahúzza hálóját, amint a fű a talajból nő . . . úgy származik a Világegyetem az elmúlhatatlan egytől”. (I. 1. 7.) Brahmá mint „az ismeretlen Sötétség csírája”, az az anyag, amely­től minden kiindul és kifejlődik, „mint a háló a póktól, mint a hab a víztől” stb. Ez csak úgy szemléltető és igaz, ha Brahmá-t, a „Teremtő”, a brih gyökérből, növekedni, kiterjeszkedni, származ­tatják. Brahmá „kiterjeszkedik”, és a saját állagából szőtt Világegyetemmé válik. Ugyanezt a gondolatot fejezte ki oly szépen Goethe mondván:




Zúg nyüstje Időnek: így dolgozom én

Az isteni mez eleven szövetén.³







III. STANZA - Folytatás




11. KITERJESZKEDIK (a Szövedék), MIKOR A TŰZ (az Atya) LEHELETE RAJTA VAN; ÖSSZEHÚZÓDIK, HA AZ ANYA (az anyag gyökere) LEHELETE ÉRINTI. AZUTÁN A FIÚK (az Elemek a megfelelő Erőikkel, vagy Értelmiségeikkel) SZÉTVÁLNAK, ÉS ELOSZLANAK, HOGY A „NAGY NAP” VÉGÉN ANYJUK KEBELÉBE TÉRJENEK VISSZA, ÉS VELE ÚJRA EGGYÉ VÁLJANAK (a). AMIKOR (a Szövedék) LEHŰL, RAGYOGÓ LESZ, A FIÚK SAJÁT ÉNJEIKEN ÉS SZÍVEIKEN KERESZTÜL KITERJESZ­KEDNEK ÉS ÖSSZEHÚZÓDNAK; ÁTÖLELIK A VÉGTELENSÉGET (b).




(a) A Világegyetem kiterjeszkedése a Tűz lehelete alatt igen sokat mondó, ha a „Tűz-köd” időszakára gondolunk, amelyről a modern tudomány annyit beszél, és valóságban olyan keveset tud.

Nagy hő felbontja az összetett elemeket és feloldja az égi testeket ősi elemükre, mondja a magyarázat:




Ha egy test, akár élő, akár holt test, már eredeti alkatrészeire bomlott fel, mert vonzás- vagy hatáskörébe került valamely fókusznak, vagyis hő­(energia) központnak, melyből igen sok mozog ide-oda a térben, - akkor gőzzé válik. Ilyen test az Anya kebelében marad, addig, amíg Fohat össze­gyűjti a Kozmikus anyag néhány csomóját (ködfoltok), s ezt az anyagot újra mozgásba hozza azzal, hogy indító erőt (impulse) ad neki, kifejleszti a szük­séges hőt, és azután magára hagyja, hogy saját új növekedését kövesse.




(b) A Szövedék - azaz a világanyag vagy az atomok - ter­jeszkedése és összehúzódása itt a lüktető mozgást fejezi ki. Mert az atomok egyetemes rezgését, annak a végtelen és határ nélküli Anyagóceánnak rendszeres összehúzódása és kiterjeszkedése okozza; melyet a Svabhavat-tól kiáradt anyag-noumenonnak nevezhetnénk. De még másra is utal. Mutatja, hogy a régiek ismerték azt, ami most rejtvénye sok tudósnak és különösen a csillagászoknak - tudták, hogy mi okozta az anyag vagy világ­szövedék első meggyulladását, ismerték a paradoxont, hogy a lehűléssel járó összehúzódás meleget termel és ismertek még más ilyen kozmikus rejtvényeket - mert kétségtelenül arra mutat, hogy a régiek ismerték az ilyen jelenségeket. „Minden atomban van belső és külső meleg,” mondják a kézírásos Magyarázatok - melyekhez az író hozzáférhetett - „az Atya (vagy Szellem) lehelete és az Anya (anyag) lehelete (vagy melege)”. A Magyarázatokból kitűnik, a modern elmélet téves volta, t. i. hogy a nap-tüzek a kisugárzásból eredő hőveszteség miatt ki fognak aludni. Külön­ben a tudósok maguk is beismerik, hogy ez a feltevés téves. Mert, amint Newcomb tanár kifejti (Popular Astronomy 506-508 o.), „a légnemű test összehúzódik, ha hőt veszít, és az összehúzódás folytán keletkezett hő nagyobb mennyiségű, mint az a hő, melyet el kellett veszítenie, hogy az összehúzódás létrejöjjön”. Az a paradoxon, hogy valamely test annál melegebbé válik, mennél nagyobb a kihű­léséből eredő összehúzódás, hosszú vitákra vezetett. Úgy érveltek, hogy a hőtöbblet elvész kisugárzás folytán, már pedig, ha fel­tesszük azt, hogy a hőmérséklet nem süllyed egyenlő arányban a térfogat csökkentésével állandó nyomás mellett, ez annyit jelent, hogy semmibe sem vesszük Charles törvényét (Nebular Theory, Winchell)^*. Igaz, hogy az összehúzódás meleget fejleszt, de az összehúzódás (lehűlés folytán) nem fejlesztheti azt az egész hő­mennyiséget, mely bármely időpontban a tömegben jelen van, de még állandó hőmérsékleten sem tarthatja a testet stb. Winchell tanár iparkodik megszüntetni az ellentmondást - amely való­ban csak látszólagos, amint ezt J. Homer Lane bebizonyította - oly módon, hogy „a melegen kívül még más valamit” is feltételez. „Nem lehetne-e ez”, - kérdi - „egyszerűen a molekulák közötti taszítás, mely valamiféle távolság-törvény szerint változik?”^** De még ez sem zárja ki az ellenmondást, ha csak nem nevezik el ezt a „melegen kívüli valamit”: „Oknélküli Meleg”-nek, a „Tűz Leheleté”-nek, a mindent-teremtő Erőnek, hozzáadva az ABSZOLÚT ÉRTELMET; nem valószínű azonban, hogy a Természet Tudo­mány ezt elfogadja.




De bárhogy is van a dolog, csak el kell olvasnunk ezt a Stanzát, és látni fogjuk, hogy régies kifejezés módja ellenére is sokkal tudományosabb színvonalon áll, mint a modern tudomány.
















III. STANZA - Folytatás




12. AZUTÁN SVABHAVAT FOHATOT KÜLDI, HOGY MEGKEMÉ­NYÍTSE AZ ATOMOKAT. MINDEGYIK (közülük) RÉSZE A SZÖVEDÉKNEK, (Világegyetem). TÜKÖRKÉNT VISSZASUGÁROZVÁN A „MAGÁBAN-LÉTEZŐ URAT” (az Elsődleges Világosságot), MINDEGYIK RENDRE MAGA EGY-EGY VILÁGGÁ LESZ¹. . . .




„Fohat megkeményíti az atomokat”; azaz energiát öntvén beléjük: szétszórja az atomokat, vagyis az elsődleges anyagot. „Önmagát szórja szét, miközben az anyagot szétszórja atomokra.” (Kézírásos Magyarázatok.)




Fohat segítségével vésődnek az Egyetemes Elme gondolatai az anyagba. A „Kozmikus Villamosság” elnevezés, melyet némelykor reá alkalmaznak, már némi fogalmat ad Fohat természetéről. De a villamosságnak általánosan ismert tulajdonságaihoz, ebben az esetben, még másokat is kell hozzáadnunk, beleértve az értelmet is. Érdekes megjegyeznünk, hogy a modern tudomány arra a következtetésre jutott, hogy az agy minden tevékenységét villamos jelenségek kísérik. („Fohatról” közelebbi részleteket az V. Stanzában és Magyarázatokban találunk.)







IV. STANZA
A HÉTSZERES HIERARCHIA



1. HALLGASSATOK, TI FÖLD FIAI, TANÍTÓITOKRA - A TŰZ FIAIRA (a). TUDJÁTOK MEG, HOGY NINCS SEM ELSŐ, SEM UTOLSÓ, MERT MINDEN CSAK EGY SZÁM, MELY A NEM-SZÁMTÓL EREDT (b).




(a) A „Tűz Fiai”, a „Tűzköd Fiai” és ehhez hasonló kifeje­zések magyarázatra szorulnak. Egy nagy ősi és egyetemes rejtéllyel függnek össze, és nem könnyű dolog ezt megvilágítani.




A Bhagavat gitá-ban (VIII. fej.)¹ van egy részlet, amelyben Krishna jelképesen és ezoterikusan így szól:




Megmondom az időt (a körülményeket) . . . melyben a jámborok (devotees) úgy távoznak (ebből az életből), hogy vissza többé nem térnek (nem születnek újra), vagy úgy, hogy visszatérnek (hogy újra testet öltsenek). A Tűz, a Láng, a nappal, a világos, növő (szerencsés) hold ideje, az északi nap­forduló hat hónapja, . . . ha ezekben távoznak (halnak meg), azok, akik ismerik a Brahman-t (jógik), a Brahman-hoz mennek. A füst, az éjjel, a fogyó, sötét (szerencsétlen) hold ideje, a déli napforduló hat hónapja, ekkor (ha meghal) a jámbor, a hold­fénybe (vagy házba, az asztrális fénybe) megy, és visszatér (újra születik). Azt mondják, hogy ez a két ösvény, a világos és a sötét, örök ösvények ebben a világban (vagy nagy kalpa-ban, „Kor­szak"-ban). Az egyiken távozik az ember, hogy soha többé vissza ne térjen, a másikon visszatér.”




Ezek a kifejezések: „Tűz”, „Láng”, „Nappal”, a „vilá­gos hold ideje" stb. valamint „Füst”, „Éjjel” és így tovább, melyek csak a hold-ösvény végéig vezetnek, érthetetlenek ezoterikus ismeret nélkül. Mindezek különféle istenségek nevei, melyek a Kozmikus-pszichikai Hatalmakon uralkodnak. Gyakran beszélünk a „Lángok” Hierarchiájáról (lásd a II. Könyvet), a „Tűz Fiai”-ról stb. Sankaráchárya, India legnagyobb ezoterikus mestere azt mondja, hogy a tűz istenséget jelent, mely az Időn (kála) uralkodik. A bombay-i Káshináth Trimbak Telang M. A, a Bhagavat gitá tehetséges fordítója, bevallja, hogy „nincs világos fogalma e versek jelentéséről.” (81. 1. jegyzet.) Ellenben teljesen megérti az, aki ismeri az okkult tanítást. Ezekkel a versekkel összefügg a nap- és holdjelképek rejtélyes értelme: A Pitri-k holdbeli istenségek és a mi őseink, mivel ők teremtették a fizikai embert. Az Agnishvatta-k, a Kumárá-k (a hét misztikus bölcs) napbeli istenségek, noha ők szintén Pitri-k; és ők „a Belső Ember alkotói”. (Lásd II. Könyv.) Ők:




„A Tűz Fiai” - mert ők az Elsődleges Tűzből fejlődött első Lények (a Titkos Tanítás „Elmék”-nek nevezi őket). „Az Úr emésztő Tűz.” (Deuteronomy IV. 24); „Megjelenik az Úr (Christos) az égből az ő hatalmának angyalaival, tűznek lángjában." (2. Thessal. I. 7. 8.) A Szent Lélek leszállott az Apostolokra „kettős tüzes nyelvek” (Apostolok Csel. II. 3.) alakjában; Vishnu, mint az utolsó Avatar, Kalki-n a Fehér Lovon, tűz és láng közepette fog vissza­térni. És Suoshyant szintén le fog szállni Fehér Lovon „tűz fergetegé­ben.” „És láttam, hogy az ég megnyílt, és íme vala egy fehér ló, és aki azon ül vala . . . Isten Igéjének neveztetik.” (Jelenések XIX. 13.) A Tűz az Aether legtisztább formája, épp ezért nem tekin­tik anyagnak, hanem a Tűz az Aether egysége, a második meg­nyilvánult istenség - egyetemességében. Van azonban két „Tűz”, és az okkult tanításokban különbséget tesznek közöttük. Az elsőről, a Központi Szellemi Napban elrejtett, tisztán, alaktalan és láthatat­lan tűzről, mint „hármas”-ról (metafizikai értelemben) beszélnek. A megnyilvánult Kozmosz Tüze azonban Hetes, a Világegyetemben, és Naprendszerünkben is. „A tűz vagy tudás^* az érzékcsalódás síkján minden cselekedetet eléget”, mondja a Magyarázat. „Ezért „Tüzek”-nek hívják azokat, akik a tudást megszerezték és fel­szabadultak.” A hét érzékről szólva, ezeket Hotri-kkal, vagyis papokkal jelképezik, a Bráhmana^** ezt mondja az Anugîtában: „Így ez a hét (érzék: szaglás és tapintás és szín és hang stb.) az emancipáció tárgya” és a magyarázó^*** hozzáfűzi: „Ettől a héttől kell az Én-nek (Self) emancipálódnia. „Én” (én-nekem itt nincsenek tulajdonságaim)^**** kell, hogy az Én-t (Self) jelentse, nem magát a beszélő Brahmana-t”. („Sacred Books of the East.” Kiad. Max Müller, VIII. kötet, 278. lap.)




(b) A kifejezés „Minden csak Egy Szám, mely a Nem-­Számtól eredt” újra arra az egyetemes és filozófiai tanításra vonat­kozik, melyet a III. Stanza 4. slokájánál már magyaráztunk. Ami feltétlen, az természetesen Nem-Szám; de későbbi jelentésében Térben és Időben is alkalmazzák. Ez azt jelenti, hogy nemcsak az idő minden növekedése része egy nagyobb növekedésnek, egészen a korlátlanul meghosszabbított időtartamig (duration), amelyet az emberi értelem elgondolhat, hanem azt is jelenti, hogy semmiféle megnyilvánult dolog nem gondolható el másnak; mint egy nagyobb egész részének. Az egész aggregátum ugyanis az Egy megnyilvánult Világegyetem, amely a meg-nem-nyilvánultból, vagyis az Abszolútból ered. - Ezt nevezik a Nem-Létezés-nek vagy a „Nem-Szám”-nak, hogy a LÉTEZŐ-től vagy az „Egy Szám”-tól megkülönböztessék.







IV. STANZA - Folytatás




2. TUDJÁTOK MEG, AMIT MI, AZ ELSŐDLEGES HÉTTŐL SZÁRMAZOTTAK, AMIT MI, AZ ELSŐDLEGES LÁNGBÓL SZÜLETETTEK, APÁINKTÓL HALLOTTUNK (a).




(a) Ezt a II. Könyvben megmagyarázzuk és az „Elsődleges-Láng”

elnevezés megerősíti azt, amit a IV. Stanza fenti magyarázatának első pontjában mondottunk.




Az „Elsődleges” és az utána következő hét Építő között az a különbség, hogy a „Legelsők” Sugara és közvetlen kiáradása az első „Szent Négy”-nek, ez a Tetraktis, azaz az örökké Önmagá­ban-Létező Egy (jól megjegyzendő, hogy a Lényegben Örök, nem pedig a megnyilatkozásban, és hogy különbözik az egyetemes EGY-től). A Pralaya alatt szunnyadó, és a Manvantrara alatt tevékeny „Legelsők” az „Atya-Anyá”-tól (Szellem-Hyle vagy Ilus-tól) erednek, ellenben a másik megnyilvánult Négyesség és a Hét egyedül az Anyától származnak. Ez az a szeplőtlen Szűz-Anya, akit az Egyetemes MISZTÉRIUM beárnyékol, de meg nem termékenyít, - mikor a Laya vagy a meg nem különböződött állapotából felmerül. A valóságban valamennyi természetesen egy; de megnyilvánulásuk (aspects) a létezés különféle síkján különböző. (Lásd II. rész, XII. §. „A Teremtő Istenek Teogóniája.”)




Az „Elsődlegesek” a Létezés Létrájának legmagasabb fokán áll­nak. Ők a Kereszténység Arkangyalai, azok, akik megtagadták, hogy teremtsenek, jobban mondva, hogy szaporodjanak, - amint ezt a későbbi rendszerben Mihály tette és amint Brahmá legidő­sebb „Elme-szülte fiai” (Vedhá-k) tették.







IV. STANZA - Folytatás




3. A FÉNY RAGYOGÁSÁBÓL - AZ ÖRÖK SÖTÉTSÉG SUGARÁ­BÓL - TERMETTEK A TÉRBEN AZ ÚJRA ÉBREDT ERŐK (Dhyan Chohan-ok): AZ EGY A TOJÁSBÓL, A HAT ÉS AZ ÖT (a); AZUTÁN A HÁROM, AZ EGY, A NÉGY, AZ EGY, AZ ÖT - A KÉTSZER HÉT, A VÉGÖSSZEG (b). ÉS EZEK: A LÉNYEGEK, A LÁNGOK, AZ ELEMEK, AZ ÉPÍTŐK, A SZÁMOK, AZ ARUPA (forma nélküli), - A RUPA (testekkel), ÉS AZ ERŐ VAGY AZ ISTENI EMBER - A VÉGÖSSZEG. ÉS AZ ISTENI EMBERBŐL ÁRADTAK KI A FORMÁK, A SZIKRÁK, A SZENT ÁLLATOK ÉS A SZENT ATYÁK (a Pitri-k) HÍRNÖKEI, A SZENT NÉGYEN BELÜL¹




(a) Ez a Számok szent Tudományára vonatkozik: ez a tudomány valóban olyan szent és olyan fontos az okkultizmus tanulmányozásánál, hogy e tárgyat még ilyen nagy műben is, mint a jelen­legi, nehéz volna kifejtenünk. Ezeknek a Lényeknek Hierarchiáin és helyes számain épül fel az egész Világegyetem rejtélye. Ezek a lények (számunkra), ritka alkalmak kivételével, láthatatlanok. A Kumara-kat például „Négy”-nek hívják, noha valóságban heten vannak, mert Sanaka, Sananda, Sanatana és Sanat-Kumara a fő aidhâtra-k (őseik után nevezik így),² akik a „négyszeres rejtély”-­ből származnak. Hogy érthetőbbé tegyük az egészet, felvilágosí­tásért brahmanai tanításokhoz kell fordulnunk, ezeket egyes olvasóink jobban ismerik.




A Manu szerint, Hiranyagarbha: Brahmá, az első hím, akit az észrevehetetlen (undiscernible), Oknélküli OK formált „Arany Tojásban, mely ragyog, mint a Nap.” Így mondja a Hindu Classical Dictionary. „Hiranyagarbha” jelenti az arany, vagyis inkább a „Ragyogó Anyaméh”-et vagy Tojást. Jelentése rosszul illik össze a „hím” jelzővel. Bizonyos, hogy a mondat ezoterikus értelme eléggé világos. A Rig Védá-ban mondják: „Az (That), minden lény­nek Ura . . . az istenek és az ember egyetlen éltető princípiuma”; kezdetben az Arany Méhben, Hiranyagarbha-ban keletkezett. - Hir­anyagarbha a Világ Tojás, vagyis Világegyetemünknek gömbje. Ez a Lény minden bizonnyal kétnemű. Bizonyítja ezt a jelképes történet Brahmá-ról, aki kettéválik, és egyik felében (a nőnemű Vách-ban) újra teremti önmagát, mint Virádzs.




„Az Egy a Tojásból, a Hat és az Öt” adják az 1065 számot, az elsőszülöttnek értékét (később a hím, és nő Brahmâ-Prádzsápati), aki a 7 és a 14, illetve a 21 számnak felel meg. A Pradzsápati-k, úgy mint a Sephiroth-ok csak heten vannak, beleértve a hármasságnak (triad) összetett (synthetic) Sephira-ját, amelytől erednek. Így Hiranyagarbha-tól vagy Pradzsápati-tól, a három-egytől (triune) (az ős védai Trimurti: Agni, Vaju és Surya) árad ki a többi hét vagy ismét tíz, ha elválasztjuk az első hármat, mely egyben és mint egy, a háromban létezik; valamennyi ezenfelül benne foglal­tatik abban az egy „legfelsőbb” Parama-ban,^* melyet Guhya-nak, vagyis „titok”-nak és Sarvátma-nak, a „Felső Lélek”-nek nevez­nek. „A Létezés (being) hét Ura úgy fekszik elrejtve Sarvátma-ban, mint a gondolatok az egy agyvelőben.” Ez áll a Sephiroth-okra is. Vagy heten vannak, ha a felső Háromságnál kezdjük, Kether-rel az élükön, vagy tizen - exoterikusan. A Mahábhârata-ban a Pradzsá­pati-k száma 21, vagyis tíz, hat és öt (1065), háromszor hét.¹




(b) „A Három, az Egy, a Négy, az Egy, az Öt, (összegükben ­kétszer hét) a 31415-öt képviselik, - a különböző rendű és a benső vagy körülvont világba tartozó Dhyan-Chohan-ok számbeli hierarchiáját.² Ha ezt a számot az „Át ne Lépj” (lásd V. Stanzát) nagy kör kerületére helyezik³ - a Dhyanipasa-nak, „az Angyalok kötelének” nevezett kör kerületére, (ez a „kötél” elválasztja a jelenségek Kozmoszát a noumenonok Kozmoszától, amely nem esik jelenlegi öntudatunk érzékelési körébe) - s nem nagyob­bítjuk számcserével⁴ és kiterjesztéssel, akkor ez a szám anagram­matikusan és kabbalisztikusan mindig csak 31415, mivel ez a kör­nek és a misztikus Szvasztiká-nak száma, újra csak a kétszer hét. Mert akármerről számítják is a két számcsoportot, ha külön-­külön összeadják egyik számot a másik után, vagy pedig össze-vissza, jobbról vagy balról, mindig csak tizennégy az ered­mény. A matematikában ez a jól ismert képlet, vagyis hogy a kör átmérője úgy aránylik a kör kerületéhez, mint 1 a 3,1415, azaz a π (pi) értéke, ahogy ezt a hányadost nevezik, - ennek kifejezé­sére matematikai képletekben mindig a π jelképet használják.^* Ez a számsor kell, hogy ugyanazt jelentse, mert az 1 : 314.159-t, valamint pontosabban az 1 : 31,415,927-t, úgy dolgozzák ki a titkos számításokban, hogy kifejezzék az „első szülött”-nek különféle ciklusait és korszakait, vagyis 311,040,000,000,000-t törtszámokkal, és a 13,415 számot is adják olyan művelet útján, mely jelenleg nem tartozik reánk. Hivatkozhatnánk arra, hogy Ralston Skinner, a The Source of Measures (a Mértékek Forrása) szerzője, az Alhim héber szót ugyanazokban a számértékekben - 13,154-nek olvassa (ugyanis elhagyja a zérókat és permutációt alkalmaz): mivel א (a) annyi, mint 1; ל (l), mint 3 (vagy 30); ה (h), mint 5; י (i), mint 1, a 10 helyett; és ם (m) annyi, mint 4 (40) és anagramma­tikusan - 31,415, amint ő magyarázza.




A metafizikai világban nincsen száma annak a körnek, mely­nek a középen egy Pont van és Anupádaka-nak (szülő és szám nélkülinek) nevezik, mert nem szerepelhet semmiféle számításban. A megnyilvánult világban ellenben a Világ-Tojás vagy Kör körül van írva azokon a csoportokon belül, amelyeket Vonalnak, Három­szögnek, két egyenlőszárú háromszögből alakult Ötszögnek (pentacle), a második Vonalnak és a Kockának^** (vagyis 13514-nek) nevez­nek. És amikor a Pont Vonalat szül, s így átmérővé vált, mely a kétnemű Logoszt ábrázolja, akkor a számok 31415-té válnak, vagyis háromszöggé, vonallá, kockává, a második vonallá és ötszöggé (pentacle). „Mikor a Fiú elválik az Anyától, akkor az Atyává lesz”, mert az átmérő a Természetet vagy a nő­nemű elvet ábrázolja. Ezért mondják: „A létezés (being) világában az egy Pont megtermékenyíti a Vonalat - a Kozmosz Szűz Méhét (a tojás alakú zérót) - és a szeplőtlen Anya megszüli azt a formát, amely az összes formákat magába egyesíti (combines)”. Pradzsápati-t hívják az első nemző hímnek és „Anyja férjének”.¹ Ez alapgondolata valamennyi későbbi, szeplőtlen anyáktól született isten-fiaknak.




Nagyon megerősíti ezt az a jellemző tény, hogy Anna (Szűz Mária anyjának neve), akiről most azt állítják a római katolikus egyházban, hogy szeplőtlen módon szülte leányát („Mária bűn nélkül fogantatott”), a kaldeai Ana-tól, az Égtől, vagy Asztrális fénytől, Anima Mundi-tól származik. Innen van, hogy Anaita-t, Devi-durga-t, Siva feleségét szintén Annapúrna-nak és Kanya-nak, a Szűznek nevezik. „Uma-Kanyá” az ő ezoterikus neve, és jelenti „a Fény Szűzét”, az Asztrális fényt sokszoros megnyilvánulá­sainak egyikében.




(c) A Dévá-k, Pitri-k, Rishi-k; a Sura-k és Asura-k; a Daitya-k és Aditya-k; a Danava-k és Gandharva-k stb.: vala­mennyinek megvan a rokonértelmű megnevezése mind a Titkos Tanításunkban, mind a Kabbala-ban és az Angyalokról szóló héber tanításban is. Hasztalan azonban régi nevüket megadnunk, mert ez csak zavart okozna. Sokat közülük még ma is találhatunk az isteni és égi hatalmak keresztény hierarchiájában. Mindazok a Trónok és Uradalmak, Erők és Fejedelemségek, Kerubok, Szeráfok és démonok, az Égi Világ különféle lakói, régi ősképeknek modern másai. Maga a szimbolizmus, mely nevükben rejlik, ha ezeket görögbe és latinba ültetjük át, és rendezzük, elegendő arra, hogy ezt kimutassa. Ezt később különféle esetekben be fogjuk bizo­nyítani.




A „Szent Állatokat” a Bibliában épp úgy megtaláljuk, mint a Kabbala-ban és meg van az értelmük (még pedig igen mélységes) az Élet kezdetének történetében. A Sepher Jezirah-ban az áll, hogy „Isten belevéste a Szent Négybe dicsőségének Trónját, az Óphanm-et^* (a Kerekeket vagy a Világgömböket), a Seraphim-et, a Szent Állatokat és^** a szolgáló angyalokat, és ebből a háromból (a Levegő, a Víz és a Tűz- vagy Éterből) alkotta a hajlékát”. Ekként készült a világ „három Seraphim² - Sépher, Saphár és Sipper által”, vagyis „a Szám, Számok és Megszámlált” által.³ A csillagászati kulcs szerint ezek a „Szent Állatok” az Állatöv jelei.










4. EZ VOLT A HANG SEREGE - A HÉT ISTENI ANYJA. A HÉT SZIKRÁI ALÁRENDELTEK ÉS SZOLGÁI A HÉT ELSEJÉNEK, MÁSODIKÁNAK, HARMADIKÁNAK, NEGYEDIKÉNEK, ÖTÖDIKÉNEK, HATODIKÁNAK ÉS HETEDIKÉNEK (a). EZEKET („szikrákat”) HÍVJÁK KÖRÖKNEK, HÁROM­SZÖGEKNEK, KOCKÁKNAK, VONALAKNAK ÉS ALAKÍTÓKNAK; MERT ÍGY ÁLL AZ ÖRÖK NIDÂNA - AZ OI-HA-HOU (az Oeaohoo per­mutációja) (b).¹




(a) Ez a Sloka újra a Dhyan Chohan-ok Hierarchiáit elemzi röviden. Indiában Dévá-knak (isteneknek) vagy a Természet tudatos, értelmes erőinek nevezik őket. Ennek a Hierarchiának felelnek meg a jelenlegi fajok, amelyekre az emberiség osztható. Mert az emberiség, mint egész, valóságban ennek a Hierarchiának meg­testesített (materialized), noha még mostanáig tökéletlen kifejezése. A „Hang Serege” kifejezés szorosan összefügg a Hangnak és Beszédnek rejtélyével, ezek pedig okozata és következménye az oknak - az Isteni Gondolatnak. Amint ezt P. Christian a „l'Histoire de la Magie” és „l'Homme Rouge des Tuileries” tudós írója szépen kifejezte: „minden egyénnek kimondott szava, de még a neve is nagymértékben meghatározza jövendő sorsát.” Miért? Mert:




„Amikor Lelkünk (elménk) gondolatot teremt vagy felidéz, akkor a jel, amely ezt a gondolatot ábrázolja, önmagától bevésődik az asztrális fluidumba. Ez felfogja és – hogy úgy mondjam – visszatükrözi a létező (being) minden megnyilvánulását.”

„A jel kifejezi a dolgot: a dolog a jelnek (rejtett vagy okkult) ható ereje (virtue).”

„Amikor egy szót kiejtünk, akkor felidézünk egy gondolatot és meg­jelentetjük; az emberi beszéd magnetikus erejével kezdődik minden meg­nyilatkozás az Okkult Világban. Egy Név kiejtésével nemcsak Lényt határo­zunk meg, hanem azt a Szó (Ige) kibocsátásával egy vagy több Okkult erő hatása alá helyezzük, ennek a hatásnak kiszolgáltatjuk. Minden dolog számunkra az, amivé a Szó teszi, mikor a dolgot megnevezzük. Minden ember Szava (Igéje) vagy beszéde, anélkül hogy erről tudna, ÁLDÁS vagy ÁTOK. Ezért gyakran végzetes reánk, hogy a GONDOLAT sajátosságait és tulaj­donságait, valamint az ANYAG tulajdonságait és sajátosságait most még nem ismerjük.”

„Igenis, nevek (és szavak) vagy ÁLDÁSUL, vagy ÁTKUL szolgálnak; bizo­nyos értelemben, vagy üdvösek vagy ártók, ama rejtett hatás szerint, amelyet a Legfőbb Bölcsesség elemeikhez fűzött, azaz a szót alkotó BETŰKHÖZ és az ezeknek megfelelő SZÁMOK-hoz.”




Ez szorosan vett igazság, ezoterikus tanítás, amelyet az Okkultizmus valamennyi Keleti Iskolája elfogadott. Mind a szansz­kritban, mind a héberben és valamennyi más abc-ben minden betűnek megvan az okkult jelentése, és megokolt értelmezése (rationale). Minden betű oka és következménye valamely előzetes oknak, és kombinációjuk gyakran a legnagyobb mágikus hatást hozza létre. Különösen a magánhangzók tartalmazzák a legokkul­tabb és legfélelmetesebb erőket. A Mantra-kat (ezek ezoterikusan inkább mágikusak, mint vallásiak^*) a Brahmanok éneklik, és ez áll a Védá-kra és más Szent írásokra is.




A „Hang Serege”, a „Logosz Seregé”-nek, vagyis a Sepher Jezirah „IGÉ”-jének az ősképe (prototype). Ezt az Igét nevezik a Titkos Tanításban „az Egy Számnak, mely a Nem-Számtól ered” - az Egy Örök Princípiumtól. Az ezoterikus teogónia a megnyilvánult Egy-gyel kezdődik; ez ennélfogva nem örökkévaló sem jelenlétében, sem létezésében (being), noha lényegében (essence), mégis örökkévaló. Kezdődik tehát a számok számával és a megszámlálttal.¹ A meg­számlált a Hangtól ered, a nőnemű Vâch-tól, a „százalakú” Satarupa-tól vagy a Természettől. Ettől a 10-es számtól vagy teremtő természettől származott az egész Világegyetem, vagyis az Anya (az okkult zéró vagy „nulla”, mely az Egységgel „1”-gyel, vagyis az Élet Szellemével való egyesülésében állandóan nemz és szaporodik).




Az Anugitâ-ban (VI. fej. 15.) egy brâhmana és felesége között folyt beszélgetést találunk a beszéd eredetéről és okkult sajátosságairól.² A feleség kérdi, hogy a beszéd hogyan jött létre, és hogy melyik előzte meg a másikat, a beszéd-e vagy az értelem. A Brâhmana azt mondja neki, hogy mikor Apâna (a belégzés) úrrá lesz, akkor ő Apâna-állapotba hozza azt az értelmet, mely még nem érti meg a beszédet vagy a szavakat, és ilyenformán meg­nyitja az értelmet. Ezután elmond egy történetet; ez a beszéd és az értelem közötti párbeszéd. „Mind a kettő elment a Létezés Énjéhez (Self of Being), (azaz az egyéni Felsőbb Énhez - amint Nikalantha gondolja; Pradzsâpati-hoz, Ardzsuna Misra magyarázó szerint) és arra kérte, hogy oszlassa el kételyüket, és döntse el, melyikük előzte meg a másikat, és közülük melyik előbbre való. Az úr erre így felelt: „Az Értelem előbbre való.” De a beszéd így válaszolt a Létezés Énjének, mondván: „Tulajdon­képpen én teljesítem kívánságaidat”, értvén ez alatt, hogy az Én beszéddel szerzi meg azt, amit kíván. Erre az Én vissza­felelt neki, hogy két értelem van, a „változó” és a „változatlan.” „A változatlan nálam van”, mondá, „a változó a te uralmad alatt” (vagyis a beszéd uralma alatt), az anyagi síkon. „Ez utóbbival szemben te előbbre való vagy.”




„De mivel, ó te szépséges, személyesen jöttél, hogy velem beszélj (úgy, ahogyan tetted, azaz büszkén), ezért ó Sarasvati! Soha se beszélj (erős) kilélegzés után.” „A beszéd istennő” (Sarasvati Vâch-nak egyik későbbi formája vagy megnyilvánulása (aspect), a Titkos Tudásnak vagy Ezoterikus Bölcsességnek is istennője), valóban mindig a Prâna és az Apâna között maradt. Hanem, ó Nemes! ő Apâna széllel, (éltető levegővel) menve, mint akit űznek. . . Prâna (kilégzés) nélkül, felfutott Pradzsâpati­hoz Brahmâ-hoz) és azt mondta: „Segíts meg, ó szent uram!” Azután újra megjelent Prâna és táplálta a beszédet. És ezért a beszéd sohasem szól (erős) kilégzés után. Mindig zajos, vagy zajtalan. E kettő közül a zajtalan előbbre való, mint a zajos (beszéd) . . . Az (a beszéd), amely a testben Prâna segítségével jő létre, s mely azután Apâna-ba megy át (átváltozik) és azután Udâna-val a (Beszéd fizikai szerveivel) azonosul. . . , végül a Samâna-ban marad („a köldöknél a hang alakjában, mint minden szónak anyagi oka,” mondja Ardzsuna Misra). Így szólt hajdan a beszéd. Ezért az értelem kitűnik változatlanságával és az Istennő (beszéd) változó voltával.”




Ez a jelképes történet az Okkult törvény lényegét érinti. Ez azt írja elő, hogy hallgatnunk kell, ha olyan titkos és láthatatlan dolgokról tudunk, amelyeket csak a spirituális értelem (a hatodik érzék) tud észlelni és „zajos”, vagyis kiejtett beszéd nem fejezhet ki. Az Anugîtâ-nak ez a fejezete - mondja Ardzsuna Misra - megmagyarázza a Prânâyâma-t, vagyis azt, hogy a jóga gyakor­latokban hogyan szabályozzák a lélegzést. Ez a módszer azonban inkább az alacsonyabb jógához tartozik, ha csak előbb a két magasabb érzéket meg nem szereztük, vagy legalább is nem alkot­tunk róluk tiszta fogalmat. (T. i. hét érzék van, amint ezt ki fogjuk mutatni.) Az úgynevezett Hâtha-t az Arhat-ok mindig helytelenítet­ték, és még most is helytelenítik. Az egészségre káros és magában soha sem fejlődhet Radzsa jógává. Ezt a történetet azért idéztük, hogy megmutassuk, a régi metafizika milyen elválaszthatatlanul kapcsol össze minden érzéket és tevékenységet, akár fizikait, akár értel­mit, értelmes lényekkel, vagyis inkább „Értelmekkel”. Azt az Okkult állítást, hogy az emberben és a természetben hét érzék van, amint az öntudati állapotok száma is hét, megerősíti ugyanannak a munkának VII. fejezete, mely a Pratyâhâra-ról szól. (Pratyâhâra az érzékeknek, Prânâyâma pedig az „éltető szeleknek” vagy a lélegzésnek megakasztása és szabályozása.) A Brâhmana a törté­netben a „hét áldozó pap (Hotris) szervezetéről beszél.” Azt mondja: „Az orr és a szem, és a nyelv, és a bőr, és az ötödik, a fül (vagyis a szaglás, látás, ízlés, tapintás és hallás), az elme és a megértés a hét áldozó pap külön-­külön elhelyezve”; s ezek bár „igen kis területen laknak, még sem veszik észre egymást,” azaz az érzékeknek ezen a síkján egyik sem veszi észre a másikat, -kivéve az értelem. Mert az érte­lem azt mondja: „Nélkülem az orr nem szagol, a szem nem fogad be színt stb. stb. Örök vezére vagyok valamennyi elemnek (azaz érzéknek). Nélkülem az érzékek soha sem élénkek, olyanak, mint az üres hajlék, vagy mint a tüzek, melyeknek lángja kialudt. Nélkülem az összes lények olyanok, mint a félig száraz, félig ned­ves tüzelőfa, azaz nem foghatnak föl tulajdonságokat, vagy tár­gyakat, még ha az érzékek erőlködnek is.”¹




Ez természetesen csak az érzékek síkján vonatkozik az érte­lemre. A spirituális értelem (a személytelen MANAS felsőbb része, vagy megnyilvánulása) nem vesz tudomást a fizikai emberben levő érzékekről. Hogy milyen jól tudták a régiek, hogy az erők viszony­lagosak, és hogy ismerték az észbeli és fizikai képességnek és tevékenységnek a legutóbbi időkben felfedezett valamennyi jelen­ségét, és még sok egyéb rejtélyt is, - az világos lesz előttünk, ha ennek a (filozófiai és misztikus tudás tekintetében) megbecsülhe­tetlen munkának VII. és VIII. fejezetét olvassuk. Ott látjuk az érzékeket, amint civakodnak azon, melyiket illeti meg a felsőbbség, és hogy Brahman-t valamennyi teremtmény urát szólítják fel döntő bírájuknak. „Mindegyiktek a legnagyobb és mégsem a leg­nagyobb", vagy amint A. Misra mondja: a dolgok felett álltok - és mégis egyiktek sem független a másiktól. „Mindegyiken a másik­nak tulajdonsága uralkodik. Mindegyik legnagyobb saját hatás­körében, és valamennyi támogatja egymást. Csak egy a változatlan (élet-szél vagy lélegzés, az úgynevezett „jóga-belégzés”, amely az Egy-nek, vagy Felsőbb ÉN-nek lélegzete). Ez a saját Én (vagy az Énem) felhalmozva a sokban (számos formában).”




Ez a Lélegzet, Hang, Én, vagy „Szél” (pneuma) a Hét Érzéknek Összefoglalása (Szintézis). Mindannyian mint noumenon-ok kisebb istenségek és ezoterikusan - a hetes és a „HANG Serege.”




(b) Azután látjuk a Kozmikus anyagot, amint szétszóródik és elemekké alakul, csoportosítva a misztikus négybe az ötödik ele­men - az Éteren, Akâsa burkán belül; Akâsa az Anima Mundi vagy a Kozmosz Anyja. „Pontok, Vonalak, Háromszögek, Kockák, Körök” és végül „Gömbök” - miért és hogyan? Mert, mondja a Magyarázat, ilyen a Természet első törvénye, és mert a Természet általánosságban minden megnyilvánulásában geometrizál. Van egy az anyagban rejlő törvény, - nem csak az ősanyagban, hanem a jelenségek síkján, a mi síkunkon megnyilvánult anyagban is - mely szerint a Természet egymással viszonylagosságba hozza geometriai alakjait és később összetett elemeit is. E törvény mellett nin­cs helye véletlennek, vagy eshetőségnek. Alapvető törvénye az Okkultizmusnak, hogy a természetben nincs nyugalom, vagyis hogy a mozgás nem szünetel.² Ami nyugalomnak látszik, csupán az egyik formának a másikba való átváltozása; az anyag (substance) változása együtt jár a forma változásával. - Ezt tanítja az Okkult fizika, mely, úgy látszik, jóval megelőzte az „Anyag megmaradása” elvének felfedezését. A IV. Stanza Magyarázata¹ azt mondja:




„Az Anya az élet tüzes Hala. Szétszórja ikráját, és a Léleg­zet (Mozgás) ezeket felmelegíti és kifejleszti. Az (ikra) szemek hamarosan vonzzák egymást, és a pelyheket alkotják az Óceánban (a Tér Óceánjában). A nagyobb csomók egyesülnek, és újabb ikrát fogad­nak be - tüzes pontokat, háromszögeket és kockákat. Ezek megérnek, és a meghatározott időben néhány csomó elválik és gömbszerű alakot ölt. Ezt a folyamatot csak akkor viszik végbe, ha a többi azt meg nem akadályozza. Ezután a * * * számú törvény kezd működni. A Mozgás a (Lélegzet) a forgószéllé válik, és keringésbe hozza őket.”²







IV. STANZA - Folytatás




5. . . .^* AMELY: - „SÖTÉTSÉG”, A HATÁRTALAN VAGY A NEM-SZÁM, ÁDI-NIDÂNA SVÂBHÂVAT: A  (az x, az ismeretlen mennyiség helyett)

I. AZ ADI-SANAT, A SZÁM, MERT Ő EGY (a).

II. AZ IGE HANGJA, SVÂBHÂVAT, A SZÁMOK, MERT Ő EGY ÉS KILENC.³

III. A „FORMA NÉLKÜLI NÉGYZET.” (Arúpa) (b).

ÉS EZ A HÁROM A -BE (a határtalan körbe) ZÁRVA A SZENT NÉGY, ÉS A TÍZ AZ ARUPA (alanyi, forma nélküli) VILÁGEGYETEM (c); AZUTÁN JÖNNEK A „FIAK”, A HÉT HARCOS, AZ EGY, A KI­HAGYOTT NYOLCADIK ÉS LEHELETE, AMELY A VILÁGOSSÁG-HOZÓJA (Bháskara) (d).




(a) „Adi Sanat”, szó szerint fordítva, az Első vagy az „Ere­deti ős”. Ez a név a kabbalai „Idők Vénjé”-t és a „Szent Aggastyán”-t (Sephira és Adam Kadmon) azonosítja Brahmâ-val, a Teremtővel, akit többi neve mellett, Sanat-nak is hívnak.




Svâbhâvat a fizikai természet misztikus Lényege, alakítható (plastic) gyökere. Ha megnyilvánult „Számok”; állagának egységé­ben a legmagasabb síkon: a Szám. Ezt az elnevezést a buddhisták használják, és rokonértelmű a négyszeres Anima Mundi-val, a kabbalai „Ősképek Világá”-val, ahonnan „a Teremtő, Formáló és az Anyagi Világok” erednek. A Scintillák vagy Szikrák, a többi különféle világ, melyeket ez a három világ magában foglal. A Világok mind Kormányzóknak vagy Uralkodóknak vannak alárendelve. Ezek Rishi-k és Pitri-k a hinduknál, Angyalok a zsidóknál és a keresztényeknél, és Istenek a Régieknél általában.




(b)  Ez azt jelenti, hogy a „Határtalan Kör” (Zéró) számjeggyé vagy számmá csak akkor válik, ha a kilenc számjegy közül valamelyik megelőzi, és így értékét és erejét (potency) megnyilvánítja. Az Ige vagy a Logosz ugyanis, a HANG-gal és a Szellemmel¹ (a tudat forrása és kifejezése) egyesülve, a kilenc számjegy helyett áll, és így a zéróval alkotja a Tizet (Decade), mely magában foglalja az egész Világegyetemet. A háromság al­kotja a Tetraktis-t vagy a Szent Négyet, a körön belül. A Körbe írt négyzet ugyanis a leghatalmasabb valamennyi mágikus ábra között.




(c) Az „Egy Kitaszított” rendszerünk Napja. Ennek exoterikus változatát a legrégibb szanszkrit írásokban találhatjuk. A Rig Véda-ban Aditi, a „Határtalan” vagy végtelen Tér, egy­értelmű az „Anya-Tér”-rel, és egyidejű a „Sötétség”-gel. Max Müller így fordítja: „a látható végtelen, amit puszta szemmel láthatunk (!!); a végtelen kiterjedés a Földön túl, a felhőkön túl, az égen túl”. Nagyon helyesen nevezik „az Istenek Anyjának”, DÉVA-MATRI-nak, mert az ő Kozmikus anyaméhéből született meg rendszerünknek valamennyi égiteste - a Nap és a bolygók. Ezért képletesen így írják le: „Nyolc Fiú született Aditi testéből; ő megközelítette az Isteneket héttel, de magától eltaszította a nyolcadikat Mârttânda-t” a mi Napunkat. Az Aditya-knak nevezett hét fiú kozmikus vagy csillagászati szempontból, a hét bolygó. S mivel a Nap e számból ki van rekesztve, világos hogy a hinduk tudhat­tak, és tényleg tudtak is egy hetedik bolygóról, anélkül hogy Uranusnak nevezték volna.² De ezoterikus és teológiai szempontból, hogy úgy mondjam, az Âditya-k eredeti és legrégibb értelmük­ben, a hindu Pantheonnak nyolc és tizenkét nagy Istene. „A hét megengedi a halandóknak, hogy lássák hajlékukat, de önmagukat csak az Arhatoknak mutatják meg”, mondja egy régi közmondás. „Hajlékuk” itt a bolygók helyett áll. A régi Magyarázat jelképes történetet közöl, és ezt meg is magyarázza:




„Az Anya nyolc házat épített, Nyolc házat Nyolc Isteni fiának, négy nagyot és négy kicsit. Nyolc fényes napot, koruk és érdemeik szerint. Bal-ilu (Mârttânda) nem volt megelégedve, pedig az ő háza volt a legnagyobb. Hozzáfogott (a munkához), amint az óriás elefántok szokták. Belehelte (beszívta) gyomrába fivéreinek éltető levegőjét. Fel akarta falni őket. A négy nagyobb messze távol volt; messze a királyságuk³ szélén. Őket nem rabolta meg (nem érintette) és ők nevettek. Akármit is csinálsz,Uram, bennünket el nem érhetsz, mondák. De a kisebbek sírtak. Panaszkodtak az Anyának. Ő száműzte Bal-i-lu-t Királyságának központjába, ahonnan nem tudott elmozdulni. (Azóta) ő (csak) lesi és fenyegeti őket. Üldözi őket, lassan maga körül forogva; ők hamar elfordulnak tőle, s ő messziről követi az irányt, amelyben testvérei a házukat övező pályán¹ haladnak. Ettől a naptól kezdve az Anya testének izzádtsá­gával táplálkozik. Megtölti magát az ő leheletével és hulladékával. Ezért taszította el (az Anya) őt magától.”




Mivel a „kitaszított Fiú” a Napunk, világos, - amint ezt fent megmutattuk - hogy a „Nap-Fiúk” nem csak a mi bolygóinkra vonatkoznak, hanem általában véve az égitestekre, Surya - aki maga is csak visszatükrözése a Központi Szellemi Napnak - ősképe mindazoknak a testeknek, amelyek utána kifejlődtek. A Véda-kban Loka-Chakshuh-nak - „A Világ Szemé”­nek (a mi bolygói világunk szemének) nevezik, és ő a három főistenség egyike. Egyaránt nevezik Dyaus és^* Aditi fának, mert nem tesznek különbséget köztük az ezotérikus jelentésre nézve, vagy e jelentést nem veszik figyelembe. Úgy ábrázolják, hogy hét ló, vagy egy hétfejű ló húzza. A hét ló a hét bolygójára vonatkozik, a hétfejű ló pedig ezeknek az Egy Kozmikus Elemtől való közös eredetére. Ezt az „Egy Elemet” képletesen „Tűz”-nek nevezik. A Véda-k (Haug: Aitareya-Brâhmana-ja is, 1. 1.)^** azt tanítják, „hogy a tűz valóban valamennyi istenség.” (Narada az Anugîtâ-ban.)




A jelképes történet értelme világos, mert mind a Dzyan Könyve Kommentárja, mind a modern tudomány megmagyarázza, ámbár e kettő több részletben eltér egymástól. Az Okkult Tanítás elveti a ködfolt-elméletből keletkezett feltévést, vagyis azt, hogy a (hét) nagy bolygók a Nap központi tömegéből alakultak ki, min­denesetre elveti azt, hogy ebből a mi láthátó Napunkból keletkeztek. A Kozmikus anyag első sűrűsödése természetesen valamely központi mag körül, szülő napja körül történt; de a mi Napunk - így tanítják - az összehúzódó forgó tömegből csupán korábban vált el, mint a többi. S így a Nap idősebb, nagyobb testvérük, s nem apjuk. A nyolc Áditya, „az istenek”, mind az örök állagból (Üstökös anyag² - az Anya) vagy a „Világ-Anyagból vannak alkotva. Ez egyszersmind az ötödik és a hatodik KOZMIKUS Princípium, és éppúgy az Egyetemes Léleknek Upadhi-ja vagy alapja, amint az emberben, a Mikrokozmoszban - Manas³ Upadhi-ja Buddhi-nak.⁴




Egész költemény szól a keletkezés előtti (pregenetic) csatákról, amelyeket a növekedő bolygók megvívtak a Kozmosz végső kialakulása előtt. Ez magyarázza néhány bolygó rendszerének látszólagosan megzavart helyzetét. Mivel egyes bolygók holdjainak síkja fel van billentve, s azért úgy látszik, mintha hátrafelé mozog­nának. (Így van ez pl. Neptunusz és Uránusz holdjainál, pedig azt mondják, hogy e bolygókról a régiek nem tudtak semmit.) Ezeket a bolygókat harcosoknak, Építőknek nevezik, és a római katolikus egyház az égi Seregek vezetőinek tartja őket, ami ugyanezekre a hagyo­mányokra vall. Azt tanítják, hogy a Nap, miután a Kozmikus Térből kialakult, tömegének mélységeibe vont annyi Kozmikus életerőt, amennyit csak bírt, s elnyeléssel fenyegette gyöngébb „testvéreit” még mielőtt a vonzás és taszítás törvénye véglegesen szabályozódott volna. Ez az első bolygók végleges kifejlődése, és a ködfoltok gyűrűképzödése előtt történt. Azután a Nap táplálkozni kezdett „az Anya hulladékából és izzadtságából”; más szóval az Éter­nek („az Egyetemes Lélek lélegzetének”) ama részeiből, amelyek létezéséről és alkatáról a tudomány eddig még teljesen tájéko­zatlan. Sir William Grove (l. Correlation of Physical Forces, 1843, 81. o. és Address to the British Association, 1866.) hasonló elmé­letet fejtett ki. Szerinte: „a rendszerek lassanként átváltoznak légköri hozzáadás vagy elvonás, vagy pedig ködfolt anyagból eredő növeke­dés vagy fogyás útján” . . . és továbbá: „talán a Nap légnemű anya­got sűrít, amint a Térben halad és ekként meleg fejlődik.” Tehát az ősrégi tanítás még ebben a korban is eléggé tudományosnak látszik.¹ W. Mattieu Williams felvetette a gondolatot, hogy a Nap a szétterjedt anyagot vagy Étert, amely a Világegyetem hősugarait felfogja, ekképpen tömegének mélységeibe vonja. Ez az Éter kihajtja onnan a korábban sűrített, és melegét vesztette Étert, majd össze­szorul és elveszti melegét, hogy azután maga is ritkított és lehűlt alakban kihajtva, újabb hőmennyiséget nyeljen el (absorb). Fel­tételezi, hogy ezt a hőmennyiséget az Éter ilyen módon leköti, újból sűríti, és a Világegyetemek² Napjai újra szétküldik.




Soha a Tudomány nem vetett fel olyan gondolatot, amellyel az okkult tanításokat ennél jobban megközelítette volna. Mert az okkultizmus ezt úgy magyarázza, hogy ez a Mârttânda visszaadta „elhasznált lélegzet”, s hogy ő így az „Anya-Tér” „izzadtságával és hulladékával” táplálkozik. Ami Neptunuszt,³ Szaturnuszt és Jupitert csak kevéssé érinthette, az olyan aránylag kis „Házakat”, mint Merkurt, Vénuszt és Marsot megölte volna. Mivel Uránuszt nem ismerték a tizennyolcadik század vége előtt, a jelképes történet­ben említett negyedik bolygó neve egyelőre még rejtély marad előttünk.




(d) Mind a „hét”„Lélegzetét”Bhâskara-nak (világosságot hozó) nevezik, mert ők (a bolygók) eredetükben valamennyien üstökö­sök és napok voltak. Az Elsődleges Káoszból (ez most a fel nem oldható köd­foltok noumenonja) Manvantarikus életté fejlődnek ki azáltal, hogy az örök anyag legelső megkülönböződései (differentiations) össze­csoportosulnak, és felhalmozódnak. A Magyarázat szépen fejezi ki: „S így a Világosság Fiai, a Sötétség Szövedékébe öltöztek.” Kép­letesen „Égi Csigák”-nak nevezik, mert (számunkra) alak nélküli ÉRTELEM-jeik (Intelligences) láthatatlanul laknak csillag és boly­gói otthonukban, és ezeket úgyszólván a hátukon viszik magukkal. Amint látjuk, a régi csillagászok, még Kepler, Newton, Leibnitz, Kant, Herschel és Laplace előtt, hangsúlyozták, hogy valamennyi égitest és bolygó eredete közös. Hő (a lélegzet), vonzás és taszítás - a mozgás három nagy tényezője - azok a feltételek, amelyek mellett ennek az ősi (primitive) családnak valamennyi tagja születik, fejlődik és meghal, hogy újra szülessen „Brahmâ egy Éjjele” után. Ilyen éjjelen az örök anyag időszakonként visszaesik ősi, meg nem különböződött állapotába. Ennek természetéről a legritkább gázok sem adhatnak fogalmat a mai fizikusnak. Az ősatomok láthatat­lan szikrái, eleinte Erőknek központjai, molekulákba különböződnek, és - fokozatosan tárgyszerűségbe (objectivity) lépve - Napokká válnak, légneművé, ragyogóvá, kozmikussá. Az egy „forgószél” (vagy mozgás) végül megadja az alakba való ösztönzést és a kezdő mozgást, s ezt a sohasem pihenő Lélegzetek - a Dhyan Chohan-ok szabályozzák, és tartják fenn.










IV. STANZA - Folytatás




6. . . . AZUTÁN A MÁSODIK HÉT, EZEK A HÁROM- (Ige, Hang és Szellem) NEMZETTE LIPIKÁK. AZ ELUTASÍTOTT FIÚ EGY, A „FIA-NAPOK” SZÁMTALANOK.




A Lipikák lipi „írni” szótól ered. Betű szerint annyit jelent, mint az „Írók”.¹ Misztikus értelemben ezek az Isteni Lények Karmával - a Kiegyenlítés Törvényével - kapcsolatosak. Ők ugyanis a Feljegyzők vagy Évkönyvírók, s az Asztrális Fény (számunkra láthatatlan) tábláira „róják az örökkévalóság nagy képtárát”. - Ez hűséges feljegyzése (record) az ember minden tettének, sőt még gondolatának is - mindennek, ami volt, van, vagy valaha lesz a jelenségekben megnyilvánuló Világegyetemben. Ez az isteni és láthatatlan festmény az ÉLET KÖNYVE, amint az „Isis”-ben mon­dottuk. A Lipikák vetítik a Világegyetem tervét a passzív Egyetemes Elméből a tárgyszerűségbe (objectivity), s az Építők e terv sze­rint építik fel újból a Kozmoszt minden Pralaya után. Ők a Jelenlét Hét Angyalának felelnek meg, ezeket a keresztények mint a Hét „Bolygó Szellem”-et vagy a „Csillagok Szellemei”-t ismerik. Ők közvetlen másolói az Örök Gondolatalkotásnak - vagy az „Isteni Gondolat”-nak, ahogy Platón nevezi. Az Örök Feljegyzés nem képzelet-szőtte álom, mert ugyanazokkal a feljegyzésekkel találkozunk a durva anyag világában is. Dr. Draper mondja:




„Árnyék sohsem esik falra anélkül, hogy azon állandó nyomot ne hagyna; ez láthatóvá is válik, ha megfelelő eljárást alkalmaz­nak . . . Lehet, hogy barátaink arcképei, vagy tájképek szemünk elől el vannak rejtve az érzékeny lemezen, de azonnal megjelennek, ha megfelelő előhívót alkalmazunk. Az ezüstös vagy üveges lemezen egy-egy szellem (spectre) van elrejtve mindaddig, amíg csak bűvészetünkkel (necromancy) elő nem hívjuk a látható világba. Legmeghittebb (privat) szobánk falain ott, ahová kizártnak tartjuk, hogy hívatlan tekintet behatolhasson, és magányunkat valaha meg­szentségteleníthesse, megvannak tetteink nyomai, árnyékképei mindannak, amit cselekedtünk.”²




Dr. Jevons és Dr. Babbage azt tartják, hogy minden gon­dolat elmozdítja helyükből az agy részecskéit és mozgásba hozva, szétszórja őket a Világegyetemben, és azt is gondolják, hogy „a létező anyagnak minden részecskéje szükségszerű feljegyzése mindnek, ami történt.” (Principles of Science II. k. 455 o.) Így a régi tanítás polgárjogot kezdett szerezni a tudós világ elmélkedéseiben.




A negyvenkét „Becslő”, akik Amenti birodalmában, mint a Lélek vádlói, Osiris előtt állnak, az istenségek ugyanazon osztályába tartoznak, mint a Lipikák. Párhuzamot is vonhatnának közöttük, ha jobban megértenék az egyiptomi istenek ezoterikus jelentését. A hindu Chitra-Gupta, Agra-Sandhani-nak nevezett, fel­jegyzéséből számol be minden egyes Lélek életéről; a „Becslők” a beszámolót az elhalt szívéből olvassák, s ez (akár) Yama, Minos, Osiris vagy Karma előtt nyitott könyvvé válik. Ők mind csak után­zatai és változatai a Lipikáknak és Asztrális Feljegyzésüknek. A Lipikák azonban nem a Halállal, hanem az Örök Élettel össze­függő istenségek.




A Lipikák kapcsolatosak minden ember sorsával és minden gyermek születésével. Minden gyermek élete ugyanis már az Asztrális Fényben van megrajzolva, - nem mint végzete, hanem csak azért, mert mind a jövő, mind a MÚLT, örökké a JELEN-ben él. Ezért mondhatjuk a Lipikákról azt is, hogy befolyást gyakorol­nak a Csillagjóslás Tudományára (Science of Horoscopy). S el kell ismernünk, hogy e tudomány megbízható, akár akarjuk, akár nem. Mert, amint a Csillagjóslás (Astrology) egyik modern tudósa (adept)^* megjegyzi:




A fényképezés most már oly csillagok, és bolygók milliárdjait rögzíti meg, amelyeket eddig a legerősebb távcsővel sem tudtak felfedezni. Ez azt mutatja, hogy a csillagrendszer vegyi hatással van a készülék érzékeny leme­zére. Így könnyebben megérthetjük, hogyan lehet a gyermek születésekor a naprendszer is befolyással agyvelejére - mely még minden benyomástól ment - egész határozottsággal és aszerint, hogy akkor az állatöv (zodiac) milyen csillagképe áll a zeniten.








V. STANZA
FOHAT: A HÉTSZERES HIERARCHIÁK GYERMEKE




1. A LEGELSŐ HÉT, A BÖLCSESSÉG SÁRKÁNYÁNAK HÉT ELSŐ LÉLEGZETE, SZENT KÖRFORGÁSÚ LEHELETÜKKEL, AMIKOR ITT AZ IDEJE, A TÜZES FORGÓSZELET HOZZÁK LÉTRE (a).




(a) Ez a Stanza talán a legnehezebben magyarázható vala­mennyi között. Nyelvezetét csak az érti, aki alaposan ismeri a keleti jelképes kifejezésmódot és ennek céltudatosan homályos nyelvezetét. Bizonyára felmerül a kérdés: Hiszik-e az okkul­tisták, hogy mindezek az „Építők”, „Lipikák” és „Világosság Fiai” - Lények, vagy ezek csupán szóképek-e? Erre vilá­gosan válaszolhatunk: „Ha nem is tekintjük a képeket, melyekkel az Erőket személyesítik, mégis el kell fogadnunk, hogy ezek a Lények léteznek, hacsak nem akarjuk tagadni azt, hogy a fizikai emberiségen belül szellemi emberiség is él. Mert ezeknek a Világosság Fiainak seregei és az ISMERETLEN MINDEN első megnyilvánult Sugarának „Elme szülte Fiai” a szellemi embere igazi gyökere.” Hacsak nem akarunk hinni abban a filozófiaellenes tételben, hogy minden ember születésénél külön lélek teremtetik, - s hogy így e lelkekből „Ádám” óta, nap-nap mellett, újabb tömeg özönlik be, - akkor el kell fogadnunk az okkul­tizmus tanítását. Ezt a maga helyén meg fogjuk magyarázni. Néz­zük tehát, hogy mi lehet a Stanza okkult^* jelentése.




A Tanítás szerint, - még a legmagasabb - a Szellemi Elsődleges Intelligenciáknak is át kell haladniuk az ember-állapoton, hogy istenivé, teljesen öntudatos istenné váljanak. De ha azt mondjuk: emberi-állapot, ez nemcsak a mi földi emberiségünkre vonatkozik, hanem azokra a halandókra is, akik bármely világban laknak, vagyis azokra az értelekre, akik elérték a megfelelő egyensúlyt anyag és szellem között, amelyet mi elértünk. Elértük, amikor elhagytuk a Negyedik Kör Negyedik Gyökérfajának közép­pontját. Minden Lénynek, személyes tapasztalás útján, maga magá­nak kellett megszereznie a jogot, hogy istenivé váljék. Biztos, hogy Hegel, a nagy német gondolkozó, ismerte ezt az igazságot, vagy intuitív módon megérezte, amikor azt mondta, hogy az Öntudatlan csupán azért fejlesztette ki a Világegyetemet, „mert remélte, hogy ezáltal tiszta öntudatra tesz szert”, más szóval, hogy EMBERRÉ lesz! Mert ez annak a gyakran ismétlődő Purâna-i mondatnak is rejtett értelme, amely szerint Brahmâ-t állandóan az „a vágy indítja, hogy teremtsen.” Ez magyarázza meg a következő mondás rejtett kabbalai jelentését is: „A Lélegzetből kő lesz; a kőből növény; a növényből állat; az állatból ember; az emberből szellem és a szellemből isten.” Az Elmeszülte Fiúk, a Rishi-k, az Építők stb. más világokban és az előző Manvantarak-ban mind emberek voltak, - akármilyen is volt formájuk vagy alakjuk.




Mivel ez a tárgy rendkívül misztikus, épp azért igen nehezen magyarázhatjuk meg minden részletében és vonatkozásában. Az evolú­ciós teremtésnek egész rejtélye foglaltatik benne. A Slokának egy vagy két mondata élénken idézi emlékezetünkbe a Kabbala-ban foglalt hasonló mondásokat és a Király-zsoltáros (CIV.)^** nyelvezetét, mert mind a kettő, ha Istenről beszél, úgy mutatja őt, mint „aki a szeleket teszi követőivé” és „a lángoló tüzet szolgáivá.” De az ezoterikus tanításban ezt a mondást képletesen használják. A „tüzes Szél”^*** a fehér-izzásban levő Kozmikus por, amely csupán mágnesesen követi a „Teremtő Erők” irányító gondolatát, mint a vasreszelék követi a mágnest. Mégis ez a kozmikus por valamivel több, mert a Világegyetem minden atomja az öntudat lehető­ségét (potentiality) foglalja magában, és mint Leibnitz Monádjai önmagában és a maga számára egy Világegyetem. Atom is, angyal is.




Itt meg kell jegyeznünk, hogy a modern Evolúciós-iskola vezető tudósainak egyike, A. R. Wallace, tulajdonképpen helyesli az itt kifejtett egész gondolatot, amikor kifejti, hogy a „termé­szetes kiválasztás" nem lehet a fizikai ember fejlődésének egyetlen tényezője. Azt tartja, hogy az ember fejlődését olyan magasabb Értelmiségek irányították és mozdították elő, akiknek közreműkö­dése szükséges tényező a Természet rendjében. De ha már elfogadtuk ezen lények működését az egyik helyen, akkor csupán logikai következtetés, hogy azt messzebbre is kiterjesszük. Éles határvonalat itt nem húzhatunk.







STANZA - Folytatás




2. AKARATUK HIRNÖKÉVÉ TESZIK (a). A DGYU FOHAT-TÁ LESZ, AZ ISTENI FIAKNAK GYORS FIA, KIKNEK FIAI A LIPIKÁK,¹ KÖRBEN FUTVA TELJESÍTI KÜLDETÉSÉT. FOHAT A PARIPA ÉS A GONDOLAT A LOVAS, (azaz: Fohat irányító gondolataiknak befolyása alatt van). MINT A VILLÁM SURRAN ÁT A TÜZES FELHŐKÖN (kozmikus ködök) (b); HÁRMAT, ÖTÖT ÉS HETET LÉP A HÉT FELSŐ ÉS A HÉT ALSÓ (a leendő világ) RÉGIÓN ÁT. FELEMELI HANGJÁT ÉS HÍVJA A SZÁMTALAN SZIKRÁT, (atomokat) ÉS EGYMÁSHOZ FŰZI ŐKET. (c)




(a) Ez mutatja, hogy a „Legelső Hét” Váhan-jának (az eszköz vagy a megnyilvánult alany (subject), mely az őt irányító Erő jelképévé lesz) használja Fohat-ot, s ezért nevezik „Akaratuk Hírnökének” - a „tüzes forgószél”-nek.




A kifejezés - „Dgyu Fohat-tá lesz” - nem szorul magyarázatra. Dgyu az egy igazi (mágikus) tudás vagy Okkult Bölcsesség, és mivel örök igazságokkal és ősokokkal foglalkozik, majdnem mindenhatósággá lesz, ha a helyes irányban alkalmazzák. Ellen­téte Dgyu-mi, az, ami csak érzékcsalódásokkal (illusions) és hamis látszatokkal foglalkozik, mint a mi ezotérikus, modern tudo­mányunk. Dgyu itt a Dhyani Buddha-k összesített bölcsességének kifejezése.




(b) Minthogy az olvasó talán nem ismeri a Dhyani Buddha­-kat, jó lesz, ha most mindjárt megmondjuk, hogy az orientálisták szerint, öt Dhyani Buddha van. Ők a „mennyei” Buddhák, és az emberi Buddhák ezeknek a megnyilvánulásai a forma és az anyag világában. Ezoterikusan azonban hét Dhyani Buddha van; ezek közül eddig csak öt nyilvánult meg² és kettő még eljövendő a hatodik és hetedik gyökérfajban. Ők úgyszólván örök ősképei az ezen a földön megjelenő Buddha-knak, s ezek mindegyikének megvan a saját isteni ősképe. Így p. o. Gautama Sâkyamuni-nak a Dhyani Buddha-ja: Amitâbha, s általa nyilvánul meg, valahány­szor ez a nagy Lélek testet ölt a földön. Így tett Tzong-Kha-pa³ esetében is. Mint a hét Buddha összefoglalása (synthesis), Avalôkitéswara az első Buddha (a Logosz) volt és Amitâbha benső Istene Gautama - nak, akit Kínában Amita (-Buddha)-nak neveznek. - Ők, amint Rhys Davids helyesen mondja, minden földi, halandó Buddha „dicsőséges másai a misztikus világban, akik felszabadultak ezen anyagi élet lealázó körülményei alól. Ők a felszabadult Mánushi-Buddhá-k, hivatottak kormányozni a Földet ebben a Körben. Ők az „Elmél­kedés Buddhá-i” és mindegyikük Anupâdaka, (szülő nélküli), - azaz isteni lényegből, önmagából született. Az exoterikus tanítás azt mondja, hogy minden Dhyani-Buddhá-nak megvan az a képes­sége, hogy önmagából egy hasonlóan isteni fiút teremtsen - egy Dhyani-Bodhisattva-t. Ez a Mánushi (emberi) Buddha halála után elvégzi ez utóbbinak munkáját. Már most ez a tanítás azon a tényen alapszik, hogy a jelölt (candidate) valóban Bodhisattva lesz, azzá teszi őt a Nagy Beavató (High Initiator). Mert ezt a legma­gasabb beavatást olyan valaki végzi, akit beárnyékol „Buddha Szelleme”. (Az orientálisták azt hiszik, hogy Buddha teremtette az öt Dhyani Buddhá-t!).




(c) Fohat-tal kimerítően kell foglalkoznunk, mivel egyike a legfontosabb szereplőknek, sőt talán a legfontosabb az ezoterikus Kozmógoniában. A későbbi mitológiától nagyon eltérő legrégibb görög Kozmogóniában, Eros az elsődleges (primeval) háromságnak (Chaos, Gaea és Eros) harmadik személye. Eros ugyanaz, mint a kabbalai Ain-Soph, (mert Chaos annyi min TÉR, χαινο, khaino, „űr”), a Határtalan MINDEN, Shekinah, és az Idők Vénje, vagy a Szent Lélek. Így Fohat is más a még meg nem nyilvánult Világegyetemben és más a jelenségekben megnyilvánult és Kozmikus Világban. Ebben Fohat az az Okkult, villamos, életadó erő, mely a Teremtő Logosz Akara­tából egyesíti és összehozza az összes formákat, mert megadja nekik az első ösztönzést, mely idővel törvénnyé válik. De a meg nem nyilvánult Világegyetemben Fohat nem ez, amint Eros sem a későbbi, csillogó szárnyú Cupido, vagy a SZERELEM. Fohat-nak még semmi köze sincs a Kozmoszhoz, mert a Kozmosz meg nem született, és az istenek még alszanak az „Atya-Anya” ölében. Fohat elvont filozófiai eszme. Magától még nem hoz létre semmit, ő csupán az a potenciális teremtő erő, amelynek tevékenysége folytán, valamennyi jövendő jelenségnek NOUMENON-ja, úgyszól­ván megoszlik, hogy misztikus érzék feletti folyamatban újra egyesüljön, és kibocsássa a teremtő sugarat. Mikor az „Isteni Fiú” előre tör, akkor Fohat a hajtóerővé lesz, a tevékeny Erővé, mely okozza, hogy az EGY, KETTŐVÉ és HÁROMMÁ válik - a megnyilvánulás Kozmikus síkján. A hármas Egy megkülönböződik a sokba, és azután Fohat átalakul azzá az erővé, amely az elemi atomokat összehozza, és csoportosulásra, és egyesülésre készteti. Ennek az ősi tanításnak visszhangját megtaláljuk a korai görög mitológiá­ban. Erebos és Nyx a Chaos-ból születnek, viszont ők, Eros tevé­kenysége folytán, szülik Aether-t és Hemera-t, - a felsőbb világok és az alsóbb vagy földi világok világosságát. A Sötétség szüli a világosságot. A Purânâ-kban is látjuk, hogy Brahmâ „Akarata”, vagy kívánsága a teremtésre irányul, és Sanchoniathon főníciai kozmogóniája azt tanítja, hogy a Kívánság, (póthosz), a teremtés princípiuma.




Fohat közeli kapcsolatban van az „EGY ÉLET”-tel. Az Isme­retlen Egy-tő1, a Végtelen ÖSSZESSÉG-től, árad ki a megnyilvánult EGY, vagyis az időszakonként megjelenő, Manvantarikus Istenség. És ez az Egyetemes Elme. Ha el van választva ősforrásától, akkor a nyugati kabbalisták szerint, ő a Demiurgos vagy a teremtő Logosz, és a hindu vallásban a négyarcú Brahmâ. Összességében, - ha az ezoterikus tanításban úgy tekintik, mint a megnyilvánult Isteni Gondolatot, - a magasabb teremtő Dhyan Chohan-ok Seregeit kép­viseli. Az Egyetemes Elme fejlődésével egyidőben Adi-Buddha-nak - az Egy Fenségesnek és öröknek - rejtett bölcsessége is meg­nyilvánul, mint Avalôkiteswara (vagy megnyilatkozott Isvara). Ez az egyiptomiaknál Osiris, a Zoroaszter-követőknél Ahura Mazda, a hermetikus filozófusnál a Mennyei Ember, a platonistáknál a Logosz és a vedantistáknál Átman.¹ A megnyilvánult Bölcsesség vagy Mahat hatása alatt - Mahatot képviseli ez a számtalan szellemi Energia-központ a Kozmoszban - az Egyetemes Elme vissza­tükröződése áttárgyiasul (becomes objectively), a buddhista ezoterikus filozófus szerint, Fohat-tá. Az Egyetemes Elme a Kozmikus gon­dolatalkotás és az az intellektuális Erő, mely az ilyen gondolat­alkotást kíséri. Fohat végig surran AKÂSA hét princípiumán, és - amint mondottuk - a megnyilvánult állagra, vagyis az Egy Elemre hat, szétkülönbözteti (differentiates) Energiaközpontokra, s ezzel megindítja a Kozmikus Fejlődés törvényét. Ez azután, az Egyetemes Elme Gondolatalkotásának (Ideation) engedelmeskedve, létrehozza a létezés (being) mindmegannyi különféle állapotát a megnyilvánult Naprendszerben.




A Naprendszer, melyet ezek a tevékenységek létrehoztak, hét Princípiumból áll, mint minden egyéb ezeken a központokon belül. Így tanítja ezt a Himaláján-túli Ezotéria. Azonban minden filozófia saját módja szerint osztja fel ezeket a princípiumokat.




Fohat tehát a megszemélyesített elektromos életerő, valamennyi Kozmikus Energiát összekötő, transzcendentális Egység, a láthatatlan, valamint a megnyilvánult síkokon. Hatása - mérhetet­len arányban - hasonlít egy, AKARAT létrehozta, élő Erőhöz azokban a jelenségekben, amelyekben a látszólag alanyi hat a lát­szólag tárgyira, s azt cselekvésre készteti. Fohat nemcsak élő jel­képe ennek az Erőnek, nemcsak magában foglalja ezt az Erőt, de az okkultisták Lénynek (Entity) tekintik, - mert az erők, melyekre hat, kozmikusak, emberiek és földiek, és megfelelő befolyással vannak mindezeken a síkokon. A földi síkon hatása érezhető abban a magnetikus és hatóerőben, melyet a magnetizáló erős kívánsága hoz létre. A Kozmikus síkon, benne van az alkotóerőben, mely a dolgok kialakításában - a bolygó-rendszertől a szent János bogárig, s az egyszerű százszorszépig - végrehajtja a Természet elméjében vagy az Isteni Gondolatban rejlő tervet a dolgok fejlődésében és növekedésében. Fohat metafizikai értelemben, az istenek tárgyia­sult gondolata; a „testté vált Ige” egy alacsonyabb fokon és hírnöke a Kozmikus és emberi gondolatalkotásnak: a hatóerő az Egyetemes Életben. Másodlagos megnyilvánulásában Fohat a Nap-Energia, a villamos életadó fluidum¹ és a fenntartó negyedik princípium, úgy­szólván a Természet állati Lelke vagy - az elektomosság. Indiában Fohat Vishnu-val és Surya-val kapcsolatos, Vishnu Istennek korábbi szerepével, mert Vishnu a Rig-Véda-ban nem nagy isten. A név Vishnu, vish „áthatni” gyökérből származik, és Fohátot az „Átható”-nak és a kézművesnek nevezik, mert ő formálja az atomokat a nyers anyagból.² A Rig Véda szent szövegeiben Vishnu is a „Nap-Energiának megnyilvánulása”. Úgy írják le, hogy három lépéssel átmegy a Világegyetem Hét birodalmán, és így a védai Isten nem nagyon hasonlít a későbbi idők Vishnu-jához. Ezért a kettő³ ebben az egy szerepben azonos, s egyik a másiknak utánzata.

A „három és hét” lépés épp úgy vonatkozik az emberlakta Hét gömbre, melyről az ezoterikus tanítás szól, mint a Föld hét birodalmára (regions). Bárhogyan tagadják is az olyanok, akik orientalistáknak tartják magukat, az exoterikus hindu szentírások határozottan hivatkoznak a mi bolygói láncunk hét világára vagy gömbjére. De hogy milyen különösen függnek össze mindezek a számok más kozmogóniák ugyanolyan számaival, és azok jel­képeivel, azt láthatjuk azokból az összehasonlításokból és pár­huzamokból, melyeket a régi vallások tanulmányozói vontak. A Rig Véda-ból idézett „Vishnu három lépését”, „a Világegyetem hét birodalmán át” különféleképpen értelmezték a magyarázók. Szerintük kozmikusan „a tüzet, villámot és a Napot” jelenti, és hogy Vishnu a lépéseket a Földön, e légkörben és az égen tette; úgy is magyarázták, hogy ez a törpének (Vishnu megtestesülése) „három lépése”^*. Noha Aurnayábha mélyebb filozófiával - és csillagászati értelemben igen helyesen - úgy értelmezi, hogy ezek a lépések a Nap különféle állását jelentik: a napkeltét, a delet és a napnyugtát. Csak az ezoterikus filozófia magyarázza ezt meg világosan, ámbár a Zohar is nagyon filozófikusan és érthetően fejezi ki. Megmondja, és világosan kimutatja, hogy kezdetben az Elóhim-okat (Alhim) Echód-nak^**, „egy”-nek vagy „az Istenség egy a sokban” nevezték. Ez nagyon egyszerű eszme panteisztikus felfogásban (a panteizmus filozófiai értelemében természetesen). Azután jött a változás: „Jehovah az Elóhim.” Így egyesítették a többet, és megtörtént az első lépés a monoteizmus felé. S most térjünk át a kérdésre: „Hogyan lesz Jehovah-ból Elóhim?” A válasz ez: „Három lépéssel" alulról. Az értelme világos.¹




Ezek a lépések kölcsönösen és viszonylagosan jelképezik a Szellemet, a Lelket és a Testet (az EMBER-t). Jelképei a körnek is, mely Szellemmé, a Világ Lelkévé és annak testévé (vagy a Földdé) alakult át Ain-Soph kilépve a Végtelenség Köréből, melyet ember fel nem foghat, „Egy”-gyé - az ECHOD-dá, az EKA-vá, az AHU-vá válik. (Ain-Soph a Kabbalában ugyanazt jelenti, mint Para­brahm, mint a mazdeanok Zeroana Akerne-ja, vagy mint bármely más „FELISMERHETETLEN.”) Azután Ő (vagy ez) (he or it) fejlődés útján, átalakul az Eggyé a sokban, a Dhyani-Buddha-kká, az Elohim-okká, vagy az Amshaspend-ekké, és a harmadik lépéssel a test vagy „Ember” teremtésébe ér. És az ember vagy Jáh-Hovah, a „hím-nő”, benső isteni lénye, a metafizikai síkon újra Elohim-mé válik.




A kabbalai eszme azonos az Ősidők Ezoteriájával. Ez az ezo­téria valamennyinek közös tulajdona és nemcsak az Árja 5.-ik faj, vagy pedig számos alfajai valamelyikének sajátja. Nem tarthatják sajátjuknak sem az úgynevezett turániaiak, sem az egyiptomiak, kínaiak, kaldeusok, sem pedig az ötödik gyökérfaj hét alfajának valamelyike, hanem valójában a harmadik és negyedik gyökérfajé. Ettől származott az ötödik faj Magva, a legkorábbi Árják. A Kör minden népnél jelképe volt az Ismeretlennek – „a Határtalan Tér”-nek, absztrakt ruhája egy örökké jelenlevő elvont­ságnak - a Megismerhetetlen Istenségnek. Ábrázolja a korlátlan Időt az Örökkévalóságban. A Zeroana Akerne szintén: az „isme­retlen Idő Határtalan köre.” Ebből a körből árad ki a sugárzó vilá­gosság - az Egyetemes NAP vagy Ormazd¹ - és ez utóbbi azonos Kronos-szal, aeoli formájában, a kör formájában. Mert a kör Sar és Saros vagy cikkely, és ő volt az a babiloniai Isten, aki­nek kerek látóköre látható jelképe volt a láthatatlan­nak. A Nap pedig az az EGY Kör volt, amelytől a Kozmikus gömbök származtak, és róla azt tartották, hogy ezeknek vezére. Zero­ana, Vishnu-nak köre, vagy csakrája s ez a rejtélyes jelkép egy misztikus meghatározása szerint „olyan görbe vonal, melynek legkisebb része is, bármerre meghosszabbítva, végül mindig önma­gába tér vissza, és egy és ugyanazt a görbe vonalat alkotja - vagyis azt, amit mi a körnek nevezünk.” Nem lehet ennél jobb meg­határozást adni az Istenség természetes jelképéről, és szemmel­látható természetéről. Az Istenség kerülete mindenütt van (a határtalan), és ennélfogva központja is mindenütt van; más szóval a Világegyetem minden pontjában. A láthatatlan Istenség ennélfogva a Dhyan-Chohan-ok is, vagy a Rishi-k, a legelső hét és a kilenc, az őket egyesítő egység nélkül és tíz, ezzel együtt. Ebből lép az Istenség (It)² az Emberbe. Visszatérve a IV. Stanza Magyarázatához (4), az olvasó meg fogja érteni, hogy miért van a Himaláján túli Csakra-ba rajzolva a ∆, □,  (háromszög, első vonal, négyszög, második vonal és ötszög, ponttal a középen; így:  vagy más változatban), és hogy másrészt miért adja az Elóhím-ek kabbalai köre, ha a םיהלא (Alhim vagy Elóhím) szó betűit számértékükben olvassuk, a híres 13514 számot, vagy anagramma útján, a 31415-t - a csillagászati π (pi)-t. Ez a Dhyáni Buddhá-k, a Geber-ek, a Gebórím, a Kabiri-k és az Elóhím rejtett jelentése. Mindezek „nagy emberek”-et, „Titánokat”, „Mennyei Embereket” jelentenek, és a földön „az óriásokat.”




A Hét minden népnél szent szám volt. De egyik sem alkal­mazta fiziológiai szempontból anyagiasabb célokra, mint a héberek. Ezeknél a 7 főleg a nemző szám volt, 9 pedig a hím ható szám, (causative number) és a kabbalisták kimutatják, hogy a két szám צע (90, 70)-t, vagy étz-ot, - „Éden Kertjének Fáját”³, a negye­dik faj „kettős hermafrodita vesszőjét” alkotja. A hinduknál és általában az árjáknál ellenben sokfélét jelentett, és majdnem kizárólag tisztán metafizikai és csillagászati igazságokra vonatkozott.⁴ Rishi­-jeik és isteneik, démonjaik és hőseik történeti és erkölcsi jelentő­ségűek és az árják soha sem építették vallásukat tisztán fiziológiai jelképekre, ahogyan ezt a régi héberek tették. Erről meggyőznek az exoterikus hindu szent írások. Hogy ezek az elbeszélések csak ám�