H. P. BLAVATSKY

TITKOS TANÍTÁS

THE SECRET DOCTRINE

I. KÖTET, II. RÉSZ

A TUDOMÁNY, A VALLÁS ÉS A FILOZÓFIA SZINTÉZISE

Satyât Nâsti Paro Dharmah
„Nincs magasztosabb vallás az igazságnál”

Fordította: Dr. Hennyey Vilmos és Szlemenics Mária
Számítógépes változat: Szabari János, 2002

„A jelkép annak, akinek szeme van hozzá, nem mindig az Isteninek valamely homályosabb vagy tisztább feltárása-e? . . . Mindegyikén . . . átcsillog valami egy-egy isteni gondolatból. Sőt még a legmagasztosabb jelképnek, mellyel valaha ember találkozott és melyet elfogadott, a keresztnek is, csak véletlen és külső jelentése volt." CARLYLE.

Minden népnek, lett légyen az nagy, vagy kicsiny, vannak val­lásos, vagy világi legendái, és e könyv írója életének legnagyobb részét annak szentelte, hogy e legendáknak - főképpen azonban a kelet hagyományainak - rejtett jelentését tanulmányozza.

Ő azok közé tartozik, akik meg vannak győződve, hogy nem volt soha olyan mitológiai történet, hagyományos esemény egy­-egy nemzet népregéjében, amelyet tisztán csak a képzelet szült, hanem minden ilyen elbeszélésnek van valódi, történelmi alapja. Így az író eltér azoknak a szimbológusok nézetétől, bármilyen nagy a hírnevük is, akik minden mítoszban csak egy-egy bizonyítékot látnak a régieknek babonára hajló gondolkozás módjára, és azt hiszik, hogy minden mitológia a nap-mítoszokból eredt, és ezekre épült fel. Az ilyen felületes gondolkozókkal pompásan elbánt Gerald Mas­sey, a költő és egyiptológus; „Luniolatry, Ancient and Modern" c. felolvasásában. Éles bírálatát érdemes megismételnünk jelen mun­kánknak e részében, mert hű visszhangja saját érzelmeinknek, amelyeknek már 1875-ben, mikor az „Isis Unveiled”-et írtuk, nyíl­tan kifejezést adtunk.

Max Müller harminc éven át tanította könyveiben és előadásaiban, a Times-ban és különféle más lapokban, a Royal Institution pódiumáról, a Westminster Abbey szószékéről és oxfordi tanszékéről, hogy a mitológia nyelvbetegség, és hogy a régi szimbolizmus eredménye volt valaminek, ami ősi eltévelyedésnek látszik.

Renouf, visszhangozva Max Müller-t, Hibbert felolvasásaiban ezt mondja: „Tudjuk, hogy a mitológia betegség, amely az emberi műveltség bizonyos fokán felüti fejét”. Ez a nem-evolucionisták sekélyes magyarázata, és ilyen magyarázatot fogad el még mindig a brit közönség, amely mások fejével gondolkozik. Max Müller tanár, Cox, Gubernatis és a Nap-mítosz más fejtegetői, valami germanizált hindu metafizikusnak ábrázolták az ősi mítosz-csinálót, aki saját árnyékát mentális ködre vetíti, és szellemesen beszél a füstről vagy legalább is a felhőről; az ég a feje fölött az álombirodalom boltozatává válik, telefirkálva az őslakók lidérc képeivel! Az ősembert magukhoz hasonlónak képzelik el, konokul önámí­tásra hajlandónak veszik, vagy amint Fontenelle mondja, „hajlandónak arra, hogy dolgokat lásson, amelyek nincsenek”. Helytelenül ábrázolták a korai vagy ős­embert olyannak, mint akit a kezdettől fogva tevékeny, de féktelen képzelet ostobán félrevezetett, hogy higgyen mindenféle káprázatban, amelyeknek határo­zottan és állandóan ellentmondott saját mindennapi tapasztalata, mintha a képzelet bolondja volna, ama kegyetlen valóságok közepette, melyek belévésték tapasz­talatait, akárcsak az őrlő jéghegyek a tengerben elmerült hegyeken hagyják nyomukat. Még meg kell mondanunk, és egy napon be fog bizonyosodni, hogy ezek az elfogadott tanítók nem közelítették meg jobban a mitológia és a nyelv eredetét, mint Burns Willy költője a Pegazust. - Válaszom ez: „Csak a meta­fizikus teoretikus álma, hogy a mitológia a nyelvnek (language) betegsége volt. Nem volt az semminek sem a betegsége, hanem talán csak az ő agyának a betegsége. A mitológia eredetét és jelentését egyáltalában nem találták meg ezek a nap-magyarázók és időjárás-szatócsok! A mitológia az ősi gondolat elképzelésének kezdetleges módja volt. Természeti tényeken alapult, és jelenségek még mindig igazolják. Nincs benne semmi beteges, semmi értelmetlen, ha a fej­lődés fényében nézzük, és ha a jelképes beszéddel való kifejezés módját alaposan értjük. Az őrültség ott van, hogy emberi történelemnek vagy Isteni Kinyilatkoz­tatásnak tartják¹. A mitológia az ember legrégibb tudományának tárháza és – ami főképpen érdekel bennünket, - arra hivatott, ha ismét helyesen megmagya­rázzák, hogy halált hozzon mindazokra a hamis teológiákra, amelyeket akarat­lanul szült.² Modern nyelvezetben olyan mértékben mondják gyakran mítikusnak az állítást, amilyen mértékben nem igaz; de a régi mitológia ilyen értelemben nem volt hamisításnak rendszere vagy módja. Meséi tények továbbadására szol­gáltak: nem voltak sem koholmányok, sem a képzelet szüleményei. . . Példának okáért az egyiptomiak a holdat macskával ábrázolták; nem voltak annyira tudat­lanok, hogy a Holdat macskának tartsák; kóbor képzeletük sem látott hasonla­tosságot a hold és a macska között és nem volt a macska-mítosz szóbeli meta­fórának puszta kibővítése sem, de rejtvényeket sem akartak csinálni. . . Meg­figyelték azt az egyszerű tényt, hogy a macska a sötétben lát, hogy éjjel szem­bogara kitágul és szeme nagyon fényleni kezd. A hold az éjjeli látó az égen és a macska ugyanaz volt a földön, és így a mindenkinek ismerős macskát fogadták el a holdkorong képviselőjéül, természetes jeléül, élő jelképéül. S mivel a nap éjjel lelátott az alvilágba, őt is macskának hívhatták, mert szintén látott a sötét­ben. A macska neve egyiptomi nyelven Mau, a látót jelenti s a mau „látni” szóból ered. Egy mitológiai író azt állítja, hogy az egyiptomiak „nagy macskát képzeltek a nap mögé, és a napot a macska szembogarának tartották”. Ez az elképzelés azonban teljesen modern. A Müller-féle áruraktárból való. A Hold macska alakjában a napnak szeme volt, mert visszavetítette a napfényt, és mert a szem is tükrében vetíti vissza a képet. Pasht istennő alakjában, a Macska őrt áll a nap helyett, lábával lefogja és szétzúzza a sötétség kígyójának fejét, melyet örök ellenségének mondanak.

Ez a hold-mítosznak nagyon helyes értelmezése csillagászati szempontból. A holdrajz („hold földrajz”) (selenography) azonban a hold szimboló­giájának a legkevésbé ezoterikus ága. Hogy az ember teljesen ura legyen a Hold-ismének (Selenognosis) - ha szabad új szót ková­csolnunk - akkor nemcsak csillagászati jelentésében kell ismernünk. A hold (l. a IX. fejezetet, Deus Lunus) szoros viszonyban van a Földdel, amint ezt az I. Könyv VI. Stanzájában megmutattuk, és neki még több köze van a mi gömbünk rejtélyeihez, mint Vénusz-Lucifer­nek, aki Földünknek okkult nővére és másik ego-ja (alter-ego).

A nyugati és különösen a német szimbológusok fáradhatatlan kutatásai az elmúlt és a jelen században, arra a belátásra vezették az összes okkultistákat és az előítélettől legmentebb embereket, hogy a szimbológia segítsége nélkül (hét osztálya segítsége nélkül, melyekről a modern emberek nem tudnak semmit), semmiféle régi írás nem érthető meg helyesen. A szimbológiát összes szempontjaiból kell tanulmányozni, mert minden népnek megvolt a maga sajátos kifeje­zésmódja. Röviden, nem volna szabad egyetlen egy egyiptomi papi­ruszt, hindu olla-t, asszíriai téglát vagy héber tekercset sem szó­ szerint olvasni, sem magyarázni.

Ezt ma minden tudós tudja. C. Massey kitűnő felolvasásai magukban véve is meggyőződhetnének minden józanul gondolkodó keresztényt arról, hogy a Biblia holt betűjének elfogadása nagyobb tévedés és nagyobb babona, mint a Csendes Óceán vad sziget­lakójának agyából kipattant babonák. De az a tény, ami iránt még az igazságot legjobban szerető és kereső orientalisták - árjaló­gusok és egyiptológusok egyaránt - úgy látszik, vakok, az, hogy minden jelkép, akár papiruszon, akár olla-n van, sok felületit gyémánt, melynek minden oldala nemcsak többféle magyarázatot rejt magában, hanem többféle tudománnyal kapcsolatos. Ezt bizonyítja a holdat jelképező macskának imént idézett, magyarázata - ami példa az égi-földi ábrázolásra; mert a holdnak, más népeknél, ezen­kívül sok más jelentése van.

Az elhunyt Kenneth Mackenzie, tudós szabadkőműves és teo­zófus, Royal Masonic-Cyclopaedia-jában kimutatta, hogy nagy a különbség az embléma és a jelkép (emblem and symbol) között. „Az embléma nagyobb gondolatsort foglal magában, mint a jelkép, amely talán inkább csak egy-egy sajátos gondolatot ábrázol”. Ezért egyes országok jelképei (p. o. a holdra vagy a napra vonatkozók), amelyek mindegyike egy-egy ilyen külön gondolatot vagy gondolat­sort ábrázol, együttvéve egy ezoterikus emblémát alkotnak. Az em­bléma „princípiumokat vagy princípiumsorokat ábrázol, konkrét, lát­ható kép vagy jel alakjában, amelyet felismernek azok, akik bizonyos oktatást nyertek” (a beavatottak). Még egyszerűbben, az embléma rendszerint allegóriásan felfogott és magyarázott képek sorozata, amely a gondolatot körképszerűen, egyik képet a másik után feltárja. Így a Purâna-k írott emblémák. Ilyenek a mózesi és a keresztény Testamentumok, vagyis a Biblia és valamennyi más exoterikus Szent­írás is. Ugyanaz a tekintély kimutatja, hogy

Az összes ezoterikus Társulat használt emblémákat és jelképeket, mint p. o. a pythagoras-i Társulat, az Eleusis-iak, Egyiptom Hermetikus Test­vérei, a Rózsakeresztesek és a Szabadkőművesek. Ezen emblémák legtöbbje nem való arra, hogy a közönséges szemnek felfedjék, és igen csekély különbség is nagyon megváltoztathatja az embléma vagy a jelkép jelentését. A mágikus pecsétek (sigillae), amelyek a számok bizonyos elvein alapulnak, ilyen jellegűek, és noha a ki-nem-oktatott ember szemében hihetetlenek és nevetségesek, a tanítás fő részét adják annak, aki arra van kioktatva, hogy felismerje.

Az imént felsorolt társulatok valamennyien aránylag újabb keletűek, egyik sem régibb keletű, mint a középkor. Mennyivel inkább helyén való tehát, hogy a legrégibb Ősi Iskola tanítványai óvatosak legyenek, hogy fel ne fedjenek olyan titkokat, melyek az emberiségre sokkal nagyobb fontosságúak, (mert veszélyesek az emberiség kezében) mint az úgynevezett „Szabadkőművesi Titkok” bármelyike, hiszen ezek most „Polichinelle” titkokká váltak, amint a franciák mondják. De ez a korlátozás csak a jelképek és emblé­mák pszichológiai vagy inkább pszicho-fiziológiai és kozmikus jelentésére vonatkozhat, de még erre is csak részben. Az adep­tusnak nem szabad nyilatkoznia a feltételekről és az eszközökről, melyek az elemeknek, akár pszichikai, akár fizikai korrelációjához vezetnek, és egyaránt hozhatnak létre jó és rossz eredményt. De ő mindig kész, hogy a komoly tanítvánnyal közölje a régi gon­dolat titkát mindabban, ami a mitológiai szimbolizmusba rejtett történelemre vonatkozik, s így néhány újabb útjelzőt állítson a múltba való visszatekintés számára, és ezzel hasznos felvilágosításokat adjon az ember eredetére, a fajok és földisme fejlődésére. S mégis erősen panaszkodnak manapság, nem csak a teozófusok, hanem e társulaton kívül álló, ama kevesek is, akik érdeklődnek a tárgy iránt: „Miért nem tárják fel az adeptusok azt, amit tudnak?" Erre azt válaszol­hatnánk: „Miért tennék ezt, hiszen előre tudják, hogy nincs a tudomány­nak olyan embere, aki elfogadná még csak feltevésnek is, még kevésbé elméletnek vagy alapigazságnak?” Elfogadták-e vagy elhitték-e önök a Theosophist-ben, az „Esoteric Buddhism”-ban és más művekben és lapokban megjelent abc-jét az okkult filozófiának? Nem tették-e gúny és nevetség tárgyává még azt a keveset is, ami adatott, és nem állították-e szembe egyrészt Huxley és Haeckel „állat” és „majom elméletével” s másrészt Ádám bordájával és almájával? Ilyen irigy­lésre nem méltó kilátás ellenére is a tények egész tömegét közöljük e munkában. És az író itt az ember eredetét, a földgömb és az emberi és állati fajok fejlődését olyan behatóan tárgyalja, amennyire csak tudja.

A régi tanítás megerősítésére felhozott bizonyítékok az ősi civili­zációk régi írásaiban sűrűn el vannak hintve. A Purâna-k, a Zenda-­vesta és a régi klaszikusok bővelkednek ilyen bizonyítékokban. De senki sem vett magának annyi fáradságot, hogy összegyűjtse és össze­hasonlítsa őket. Még pedig azért, mert az összes ilyen események jelképekben vannak feljegyezve, és mert árjalógusaink és egyiptoló­gusaink közül a legkiválóbb tudósokat, legélesebb elméket nagyon gyakran megzavarta egy-egy előítélet, de még gyakrabban a titkos jelentés egyoldalú felfogása. Pedig még a példabeszéd is szavakba foglalt jelkép: költemény vagy mese, amint ezt néhányan gondolják; mi azonban azt mondjuk, hogy ez az életvalóságoknak, események­nek és tényeknek allegorikus ábrázolása. És amint mindig erkölcsi tanulságot vontak le a példabeszédből, s ez a tanulság valódi igazság és tény volt az ember életében, hasonlóképpen vezettek le igaz tör­ténelmi eseményt a templomok régi levéltáraiban feljegyzett egyes emblémákból és jelképekből azok, akik a szent papi tudományokban jártasak voltak. Valamennyi népnek vallásos és ezoterikus története jelképekbe volt burkolva, sohasem fejezték ki szavakban. Az első fajok minden gondolata és érzelme, minden kinyilatkoztatott és szer­zett ismerete és tudása az allegóriában és a példabeszédben képletes kifejezésre talált. Miért? Mert a kimondott szónak ereje van; ez nem­csak hogy ismeretlen a modern „bölcsek” előtt, hanem sejtelmük sincs róla, és nem is hisznek benne. Mert a hang és ritmus szorosan összefüggnek a Régiek négy nagy Elemével; és mert ilyen vagy olyan rezgés a levegőben határozottan megfelelő erőket ébreszt fel, és a velük való egyesülésből esetenként jó vagy rossz eredmények jönnek létre. Soha tanítványnak nem engedték meg, hogy történelmi, vallásos vagy bármely más igazi eseményt előadjon a megfelelő félre­érthetetlen szavakban, nehogy az eseménnyel összefüggő érőket újra felidézze körébe. Ilyen eseményeket csak a Beavatás közben beszéltek el, és minden tanítványnak a megfelelő, saját maga-kitalálta jelképek­ben keltett feljegyeznie; ezeket a jeleket mestere később megvizsgálta, és csak azután fogadták el véglegesen. Így jött létre idővel a kínai ábécé, amint már előbb a régi Egyiptomban a papi jelképeket is így határozták meg. A kínai nyelvben minden szónak megvan a meg­felelő jelképe, mely a szót képes alakban kifejezi, írásjelei bármely nyelven¹ olvashatók és – amint már említettük – csak valamivel fiatalab­bak, mint az egyiptomi Toth ábécéje. Ennek a nyelvnek sok ezer ilyen jelkép-betűje vagy logogramja van, mindegyik egy egész szót jelent; mert tulajdonképpeni betűk vagy ábécé éppúgy nincsen a kínai nyelvben, amint nem volt az egyiptomiban sem, amelyben csak későbbi időszakban keletkeztek.

A fő jelképeknek és a fő emblémáknak magyarázatát kíséreljük meg most megadni, mert a II. Kötet, mely az ember fejlődéstanát tárgyalja, nagyon nehezen lenne érthető, ha az olvasót előkészítésül nem ismertetnénk meg legalább is a metafizikai jelképekkel.

De nem volna igazságos, ha a szimbolizmus ezoterikus magya­rázatát megkezdenénk, és nem emlékeznénk meg előbb a megillető tisztelettel arról, aki ebben a században a szimbolizmusnak a leg­nagyobb szolgálatot tette azáltal, hogy felfedezte a mértéktannal (metrology) erősen átszőtt régi héber szimbológiához a fő kulcsot, mely az egykor általános misztériumnyelv egyik kulcsa. A Cincinnati­ból való Ratston Skinner-nek „The Hebrew-Egyptian Mistery and the Source of Measures” szerzőjének mondunk hálát. Született misz­tikus és kabalista, sok éven át ebben az irányban dolgozott, és fára­dozásait határozottan nagy siker koronázta. Ezek az ő szavai:

Az író egészen biztosan tudja, hogy volt egy ősrégi nyelv, mely jelenleg és mostanáig elveszettnek látszik, nyomai azonban bőségesen maradtak fenn. . . A szerző felfedezte, hogy ez a mértani viszony (az átmérő integrál viszonya a kör átmérőjéhez) volt a vonalmértékeknek nagyon régi és valószínűen isteni eredete. . . Majdnem bebizonyultnak látszik, hogy a mértan, a számok, az arány és a mértékek ugyanezt a rendszerét Észak-Amerika szárazföldjén már előbb ismerték és használták, mint a leszármazott semiták.

Ennek a nyelvnek az volt sajátossága, hogy egy másikba be lehetett foglalni, elrejteni, és nem volt észrevehető külön útbaigazitás nélkül, mert a betűk és a szótag-jelek egyszersmind számok, mértani alakok, képek, vagy gondolat­képek és jelképek erejével vagy jelentésével is bírtak, amelyek a kitűzött célt mese vagy meserészletek alakjába öltött példabeszédekkel céltudatosan támo­gatták; de magában is önállóan és különféleképpen alkalmazható volt, még pedig képek alakjában, kőmunkákban, vagy agyagalkotásokban.

Egy kétértelműséget kell tisztáznunk, t. i. a nyelv szót illetően; elsősorban ez a szó a gondolatoknak az emberi beszéddel való kifejezését jelenti, de másod­sorban jelentheti a gondolatok bármely más eszközzel való kifejezését is. Ez a régi nyelv úgy van beleszerkesztve a héber szövegbe, hogy az írott betűk hasz­nálatával - melyeket ha kiejtünk, az első meghatározás szerinti nyelvet kapjuk - céltudatosan egy teljesen különálló gondolatsor közölhető, mely eltér a hang­jelek olvasásakor kifejezésre jutó gondolatoktól. Ez a második meghatározás szerinti nyelv leplezve közöl gondolatsorokat, ábrázolható, érzékelhető dolgok­nak elképzelt másait, továbbá olyan dolgok másait, melyeket a valóban létezők­höz sorolhatunk anélkül, hogy érzékelhetők volnának. Így p. o. a 9-es számot valóságnak vehetjük, noha nincs érzékelhető léte; így a holdnak egy fordulása is, mint magától ezt a fordulást tevő holdtól különvált valami, felidézhet vagy okozhat egy valódi gondolatot, noha az ilyen fordulás magában nem létezik. Ez a gondolat-nyelv önkényes kifejezésekre és jelekre szorítkozó jelképekből állhat, nagyon korlátozott fogalomkörrel, s így egészen értéktelen lehet, vagy lehet a ter­mészet egy-egy megnyilvánulásának magyarázata, és ekkor az emberi művelődés szempontjából majdnem megbecsülhetetlen értékű. Bármilyen természetes dolog képe kordinált dolgok fogalmait idézheti fel, melyek mint a kerék küllői, külön­féle, sőt ellenkező irányokba ágaznak szét és természetes valóságokat hoznak létre, az első vagy kezdő kép értelmének látszólagos céljától nagyon eltérő irány­ban. Egy-egy gondolat felidézhet vele összefüggő gondolatot, de ha ezt teszi, akkor valamennyi, látszólag össze nem illő gondolatnak is az eredeti képtől kell származnia, és egymással harmonikusan kapcsoltnak vagy rokonnak kell lennie. . . Így egy eléggé alapos képes gondolatból eredhet magának a Kozmosznak elkép­zelése, még felépítési részleteivel is. A mindennapi nyelvnek ilyen használata ma már idejét múlta, de az író felvetette a kérdést, vajon ilyen nyelv, vagy hozzá hasonló, nem volt-e valamikor a messze múltban, a világnyelv és az álta­lánosan használt nyelv, melyet azonban egy választott osztály vagy kaszt birto­kába vett, mikor mind jobban és jobban kialakították titkos formáját. Ezzel azt akarom mondani, hogy a nemzeti nyelvet, vagy a népnyelvet már eredetekor a gondolat közlése sajátos módjára használták fel. Erre erős bizonyítékok vannak. S valóban, úgy látszik, az emberiség történetében megtörtént, hogy legalább jelenleg ki nem nyomozható okokból, elhagytak, vagy elvesztettek egy eredeti tökéletes nyelvet és egy tökéletes tudomány-rendszert: tökéletesnek talán azért mondjuk-e, mert eredetük isteni, és mert Istenek hozták?

„Isteni eredet” itt nem jelent ember alakú Istentől a hegyen, villámlás és mennydörgés közepette adott kinyilatkoztatást, hanem a mi értelmezésünkben olyan nyelvet és tudomány-rendszert, amelyet az első emberiségnek nálánál fejlettebb emberiség adott, hozzá képest oly magas fejlettségű, hogy a gyermek-emberiség isteninek tartotta. Röviden, más világokról jött „emberiség”. Ez a gondolat nem rejt magában semmi természet-fölöttit, elfogadása vagy elvetése azonban annak az embernek önhittsége és gőgje fokától függ, akivel közlik. Mert ha csak bevallanák a modern tudomány professzorai, hogy - jóllehet nem tudnak semmit, vagy inkább nem akarnak tudni semmit a testét-levetette ember jövőjéről, - ez a jövő mégis sok meglepetést és váratlan leleplezést rejteget számukra, mihelyt Ego-juk felszabadult a legdurvább testekből - akkor az anyagelvű hitetlenségnek keve­sebb szerencséje lenne, mint ma van. Melyikük tudja, vagy mondhatja meg, mi történik majd, ha egyszer ennek a földgömbnek lejár az életciklusa és a mi anyaföldünk maga is utolsó álmába merül? Van-e olyan merész ember, aki azt mondja, hogy emberiségünk isteni Ego-i - legalább is a sokaságok kiválasztottjai, kik más szférákba átjutnak - nem válnak-e, amikor rajtuk a sor, egy tőlük nemzett új emberiségnek „isteni” tanítóivá egy új gömbön, melyet a Földünknek testüket­-levetette „princípiumai” keltenek életre és tevékenységre? (L. VI. Stanza, I. kötet, I. rész.) Mindez talán a Múlt-nak volt tapasztalata, és ezek a különös feljegyzések a történelem előtti korszakok „Misz­térium-nyelvében" rejtőznek el, melyet most SZIMBOLIZMUS-nak hívnak.

Nagy matematikusok és kabbalisták legújabb felfedezései minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy minden teológia, a legrégeb­bitől kezdve a legújabbig, nemcsak elvont hitek közös forrásából eredt, hanem egy egyetemes ezoterikus vagy „Misztérium”-nyelvből is. Ezek a tudósok tartják kezükben a régi idők egyetemes nyelvének kulcsát, és noha csak egyszer, de máris eredményesen megforgatták a hermetikusan zárt, s a Misztériumok csarnokához vezető ajtó zárá­ban. A történelem előtti idők óta a szent Bölcsesség Tudománya néven ismert nagy őskori rendszernek, amely benne rejlik és nyo­mozható minden régi és minden új vallásban, - a szabadkőműves Ragon sejtelme szerint – megvolt, és még most is megvan a maga egyetemes nyelve, a Hieropant-ok¹ nyelve, amelynek úgyszólván hét „tájszólása” van; ezek egyenként a természet hét rejtélyére vonat­koznak, és rájuk különösképpen alkalmazhatók. Mindegyiknek meg­volt a maga szimbolizmusa. Ilyenformán a természetet vagy teljes­ségében olvashatták, vagy egy-egy különleges oldaláról nézhették.

Bizonyítja ezt a mai napig az a nagy nehézség, amelyet az orientalisták általában, de különösen az indológusok és egyiptoló­gusok tapasztalnak, amikor az árják allegorikus írásait és a régi Egyiptom papi feljegyzéseit magyarázzák. Ez azért van, mert elfe­lejtik, hogy mindezeket a régi feljegyzéseket egyetemes és a régi időkben minden nemzetnek egyformán ismeretes nyelven írták, melyet azonban most csak kevesen értenek. Mint az arab számjegyek, amelyeket minden nemzetbeli megért, vagy amint az angol szó, and, amely a franciában et, a németben und, és így tovább változik, de az összes művelt nemzet számára az egyszerű & jellel kifejez­hető - éppúgy ennek a misztérium-nyelvnek minden egyes szava ugyanazt jelentette minden ember számára, bármilyen nemzetiségű volt is. Volt több neves ember, aki egy ilyen egyetemes és filozó­fiai nyelvet akart újra behozni, mint p. o. Delgarme, Wilkins, Leibnitz; de csak Demaimieux volt az egyetlen, aki a Pasigraphie-jában lehet­séges voltát kimutatta. A „Görög Kabbala”-nak nevezett Valentinus-féle rendszer, mely görög betűk kombinációján alapszik, mintául szolgálhat.

A misztérium-nyelv sokoldalú volta az egyházi szertartások exoteriájában igen különböző dogmák és rítusok elfogadására veze­tett. Ugyancsak ebben van az eredete a Keresztény Egyház legtöbb dogmájának is, pl. a hét Szentség, a Szentháromság, a Feltámadás, a hét Főbűn és a hét Erény. Mivel azonban a misztérium-nyelv hét kulcsát a régi idők beavatott Hierophant-jainak legfőbbjei őrizték, azért a hét kulcs közül csak néhánynak részben való használata jutott az új felekezetnek, a nazarénusoknak kezére, még pedig néhány első Egyházatya - a Templomok volt beavatottjai - árulása folytán. Az első pápák között is volt néhány beavatott, tudásuk utolsó töre­déke azonban most a jezsuiták birtokába jutott, akik ezt a boszorkány­ság rendszerévé tették.

Azt állítják, hogy INDIA (nem a jelenlegi határai közé szorítva, hanem a régi határait értve) az egyetlen ország a világon, amelynek fiai között még mindig vannak adeptusok, akik az összes alrend­szerhez szükséges tudással és az egész rendszerhez való kulccsal rendelkeznek. Memphis bukása óta Egyiptom egymásután elvesztette ezeket a kulcsokat és Kaldea, Berosus idejében, csak hármat őrzött belőlük. Ami a hébereket illeti, összes írásaikból csak az tűnik ki, hogy alapos ismeretük volt az emberi és különösen a fiziológiai működések jelképezésére szolgáló csillagászati, mértani és számbeli rendszerekről. A magasabb kulcsoknak ők soha sem voltak birtokában.

M. Gaston Maspero, a nagy francia egyiptológus, Mariette Bey utódja, ezt írja:

Valahányszor az embereket Egyiptom vallásáról hallom beszélni, kísértést érzek tőlük megkérdezni, hogy melyik egyiptomi vallásról beszélnek? A 4. Dinasztia vallásáról-e, vagy pedig a ptolemeusi időszak vallásáról? A tömeg vallásáról, avagy a tanult ember vallásáról beszélnek-e? Arról-e, amelyet Helio­polis iskoláiban tanítottak, vagy arról a másikról, amely a thébai papi osztály fejében és felfogásában volt meg? Mert legalább is ötezer év választja el Memphis első sírját, mely a harmadik dinasztiából való király címerét (cartouche) viseli, az arab Caesar Philippus idejében, Esnéh-ben faragott utolsó kövektől. Ez alatt az ötezer év alatt Egyiptom erkölcsi és szellemi élete, nem is szólva a pásztorok betöréséről, az etiópiai és asszíriai uralomról, a perzsa hódításról, a görög gyarmatosításról és politikai életének ezer forradalmáról, sok változáson ment át. A Holtak Könyve XVII. fejezetét, amely úgy látszik, a világrendszer fejtegetését foglalja magában, amint e rendszert az első dinasztiák idejében Heliopolis-ban felfogták, mi csak néhány, a tizenegyedik és tizenkettedik dinasz­tiából való másolatból ismerjük. Minden versét már akkor három, vagy négyféle módon értelmezték; annyira különféle módon, hogy egyik-másik iskola szerint a Demiurgos, hol a naptűz - Ra-shoo, hol az ős-víz volt. Tizenöt századdal későbben még sokkal különféleképpen értelmezték. Az idő folyása átalakította a világegyetemről és uralkodó erőiről alkotott fogalmakat. Rövid 18 századnyi léte­zésének leforgása alatt a kereszténység legtöbb dogmáját feldolgozta, fejlesztette és átalakította; hányszor változtathatta meg tehát tantételeit az egyiptomi papság az ötven század alatt, mely Theodosiust a piramisok király-építőitől elválasztja?

Itt úgy hisszük, a híres egyiptológus elveti a sulykot. Lehet, hogy az exoterikus tantételeket gyakran változtatták, de az ezoterikusokat soha. Nem számol az ősi igazságok szent változhatatlanságával, ame­lyeket csak a beavatás misztériumaiban leplezték le. Az egyiptomi papok sokat felejtettek, de nem változtattak meg semmit. Az ősi tanítás nagy része elveszett, mert a nagy hierophant-ok hirtelen halállal kimúltak, mielőtt idejük lett volna utódaiknak mindent átadni, főképpen mert nem voltak a tudásra érdemes örökösök. Mégis megőrizték szertar­tásaikban és dogmáikban a titkos tanítás főtételeit. Így a Holtak Könyvé-nek XVII.^* fejezetében, melyet Maspero említ, azt látjuk, Osiris azt mondja magáról, hogy: (1) ő Toum, (a természetben lévő teremtő erő, mely minden Lénynek, a szellemeknek és az emberek­nek formát ad) ön-nemzette és önmagában létező - aki Noun-ból, az égi folyóból jött elő, amelyet az istenek Atyja-anyjának hívnak, ő az ősi istenség, a káosz vagy a láthatatlan szellemtől áthatott Mélység. (2) Ő találta Shoo-t (a naperőt) a lépcsőn a Nyolcnak városában, (a jó és rossz két kockája^**) és megsemmisítette a Lázadás gyer­mekeit, a rossz princípiumokat, a Noun-ban (káosz-ban). (3) Ő a Tűz és a Víz, azaz Noun, az ősi szülő, és ő teremtette az isteneket saját tagjaiból - 14 istent, (kétszer hetet), hét sötét és hét világos istent (a keresztényeknél a Jelenlét hét Szelleme és a Hét sötét Gonosz Szellem). (4) Ő a Létezés és a lét Törvénye (V. 10), a Bennoo (vagyis a főnix, a feltámadás madara az Örökkévalóságban), akiben az éjszaka követi a nappalt és a nappal az éjjelt - célzás a kozmikus feltámadás és az emberi újramegtestesülés periodikus ciklusaira; mert vajon mi mást jelenthet ez? „Az utas, aki évmilliókon át halad, ez a neve az egyiknek, és a Nagy Zöld (ős-víz vagy Káosz), ez a másiknak neve” (V. 17.); az egyik évmilliókat nemz egymásután, a másik el­nyeli, hogy megújítsa őket. (5) Ő beszél a Hét Ragyogóról, kik követik Urukat, aki igazságot szolgáltat (Osiris Amenti-ben).

Most bebizonyult, hogy mindez forrása és eredete volt a keresz­tény dogmáknak. Amit a zsidók Egyiptomból, Mózes és más beava­tottak útján kaptak, azt később eléggé összezavarták és eltorzították, de amit az Egyház vett át kettőjüktől, azt még jobban kiforgatta.

Mégis a szimbológia e külön részében - amely a csillagászat rejtélyeinek kulcsa, összefüggésben a nemzés és fogamzás rejtélyei­vel, - a zsidók rendszere most azonosnak bizonyult az ősi vallások ama eszméivel, amelyek teológiája kifejlesztette a fallikus elemet^*. A zsidók szent mértékrendszere a vallásos jelképekre alkalmazva, amennyiben mértani és számbeli összetételekről van szó, megegyezik Görögország, Kaldea és Egyiptom rendszerével, mivel a zsidók e rendszert átvették rabságuk és fogságuk eme két nemzetnél töltött évszázadaiban.¹ Mi volt ez a rendszer? A „The Source of Measures” című mű szerzőjének mély meggyőződése, hogy „a Mózesi könyvek­nek az volt a szándéka, hogy műnyelv segítségével, pontos, tudo­mányos mértani- és számtani rendszert állapítsanak meg, mely a mér­tékeknek legyen eredete.” Piazzi Smith hasonlóképpen gondolkozik. Néhány tudós azonosnak találja ezt a rendszert és ezeket a mérté­keket a nagy piramis felépítésénél használtakkal, de ez csak részben helyes. „E mértékeknek alapja a Parker viszony volt” - mondja R. Skinner a „The Source of Measures”-ben.

Ennek az igen kiváló műnek a szerzője azt mondja, hogy meg­találta ezt az alapot, a new-yorki John Parkertől felfedezett, az át­mérőnek a kör kerületéhez való integrál viszonya használatában. Ez a viszony 6561 az átmérőre, és 20612 a kerületre. Továbbá úgy találja, hogy ez a mértani viszony volt a nagyon régi, (és való­színűen) az isteni eredete annak, amiből most exoterikus kezeléssel és gyakorlati alkalmazással a brit vonalmértékek lettek, melynek „alap­vető egysége, t. i. az inch, hasonlóképpen alapja volt a királyi egyiptomi rőfök egyikének és a római lábnak is”.

Azt is felfedezte, hogy volt ennek a viszonynak más alakja is, (művében meg is magyarázza)^** azaz 113 a 355-höz; s hogy ez az utóbbi viszony eredetét tekintve, a pontos integrál pi-re vagyis 6561 : 20612 viszonyra utalt, csillagászati számításoknak is szolgált alapul. A szerző felfedezte, hogy egy mértani, számtani és csillagászati, egzakt tudományos rendszer, amely ezeken a viszonyokon alapult, és amelyet a Nagy Egyiptomi Piramis felépítésénél alkalmaztak, részben magva ennek a nyelvnek, melyet a biblia bőszavú héber szövegébe foglaltak és rejtettek. Azt találta, hogy az inch és a 24 inch-ből álló two-foot (két láb) mérték, melyek a kör elemei (l. e könyv első lapjait) és az említett arányok révén jöttek haszná­latba, alapja volt ennek a természetes, és az egyiptomi és héber tudományos rendszernek; továbbá eléggé érthetőnek látszik, hogy magát a rendszert isteni eredetűnek és isteni kinyilatkoztatásnak tekintették. . .

De lássuk csak, mit mondanak Piazzi Smith professzor ellen­felei a piramis méreteiről. Petrie úgy látszik, tagadja őket, és röviden végez Piazzi Smith számításaival, a bibliával való összefüggésükben. Ezt teszi Proctor is, aki sok éven át a „véletlen megegyezésben hívők” („Coincidentalists") bajnoka volt a régi tudomány és művészet minden kérdésében. Szólván „a Piramistól független, sokféle viszony­ról, melyek kiderültek, miközben a piramis-kutatók a piramist a nap­rendszerrel iparkodtak összefüggésbe hozni”, azt mondja:

Ezek a véletlen megegyezések (melyek megmaradnának, még ha a piramis nem is léteznék) sokkal furcsábbak, mint bármely megegyezés a Piramis méretei és a csillagászati számok közötti; a véletlen megegyezések olyan pontosak és figye­lemreméltók, amilyen igazak; a piramis méreteivel való megegyezés csak képzelet­szülte (?) és olyan folyamat révén jött létre, amelyet az iskolás gyerekek ’lódítás’-­nak hívnak és most az új mérések szükségessé teszik, hogy az egész munkát egészen újból megcsinálják. (Petrie-nek az Akadémiához intézett levele. 1881. Dec. 17.)

Erre C. Staniland Wake a „The Origin and Significance of the Great Pyramid” (London, 1882) c. munkájában^* helyesen megjegyzi:

Mindazonáltal puszta véletlen megegyezésnél több volt az, ha a Piramis építőinek meg volt az a csillagászati tudásuk, amely a tökéletes irány-megállapí­tásban és más elismerten csillagászati sajátosságokban nyilvánult meg.

Meg is volt nekik ez a „tudásuk” és ezen alapult a MISZTÉRIUMOK programja és a Beavatások sorozata; innen eredt a Piramisok építési módja, melyek a Földön a Misztériumoknak és a Beavatásoknak olyan örökkétartó emlékei és elpusztíthatatlan jelképe, mint amilyen örökké­tartó a csillagok útja az Égen. A Beavatás ciklusa kicsinyben való megismétlése volt a Kozmikus változások ama nagy sorozatának, amelyet a csillagászok a tropikus vagy sziderikus évnek hívnak. Amint a szide­rikus év ciklusának (25.868 év) végén, az égitestek visszatérnek ugyan­abba a relatív helyzetbe, amelyet a kezdetén foglaltak el, éppúgy visszanyerte a benső ember a Beavatás ciklusának végén az isteni tisztaság és tudás ama eredeti állapotát, amelyből földi testöltésének ciklusa kezdetén kiindult.

Mózes, az egyiptomi Mystagogia Beavatottja, a tőle megteremtett új nemzetnek vallási misztériumait ugyanezekre, a sziderikus ciklus­ból levezetett, elvont formulákra alapította: ő ezt a tabernákulum alakjával és méreteivel jelképezte, amelyről azt hiszik, hogy a pusztá­ban építette. Eszerint az adatok szerint építették a későbbi zsidó főpapok Salamon temploma allegóriáját; ez az épület valóságban soha nem létezett, amint maga Salamon király sem; ő éppolyan nap­mítosz, mint a szabadkőműveseknek még újabb keletű Hiram Abif-ja, ezt Ragon teljesen bebizonyította. Ha tehát ennek az allegorikus templomnak, a Beavatás jelképének méretei megegyeznek a Nagy Piramis méreteivel, ez azért van, mert e méreteket a Piramistól szár­maztatták le, Mózes Szentek szentje útján.

Hogy ez a szerző tagadhatatlanul felfedezett egyet, sőt kettőt is a kulcsok közt, az teljesen be van bizonyítva az imént idézett munkában. Csak el kell olvasnunk, s mindinkább meggyőződünk arról, hogy mind a két Testamentum allegóriáinak és példabeszédeinek rej­tett jelentését, íme felfedték. De épp olyan biztos, vagy talán még biztosabb, hogy ő felfedezését saját tehetségének köszöni, és nem Parker-nek és Piazzi Smith-nek.

Mert, amint éppen mondtuk, nem olyan biztos az, hogy a nagy Piramis méretei, melyeket a bibliával összefüggésben hívő „Piramis­kutatók" helyeseknek elfogadtak, gyanútól mentesek. Bizonyíték erre F. Petrie „The Pyramids and Temples of Gizeh" c. műve és más legújabban írt munkák, ezek ellentmondanak az említett számítá­soknak, amelyeket e munkák szerzői elfogultaknak mondanak. Halljuk, hogy Piazzi Smith majdnem minden mérete különbözik Petrie későbbi és pontosabb méreteitől, aki munkájának Bevezetését ezzel a mondattal zárja:

Ami az egész kutatás eredményét illeti, talán sok teoretikus egyet fog érteni egy amerikaival, aki a Piramis-elméleteknek buzgó hívője volt, mikor Gizeh-be érkezett. Néhány napot volt szerencsém vele ott tölteni és utolsó közös étkezésünk­kor szomorú hangon így szólt: „Nos, Uram! Úgy érzem, mintha temetésen lettem volna. Mindenesetre hadd temessük el a régi elméleteket tisztességesen, bár ügyel­nünk kellene arra, hogy sietségünkben egy sebesültet se temessünk el élve”.

Ami az elhunyt J. Parker számításait illeti általánosságban, és különösen a harmadik tételben foglaltakra véleményt kértünk néhány kiváló matematikustól. Véleményük lényege a következő:

Parker következtetése inkább érzelmi, mint matematikai meg­fontoláson nyugszik és logikailag következetlen. A III. tétel, hogy tudniillik:

A kör minden terület természetes alapja és kezdete; önkényes és mester­kélt, hogy a mértani tudományban a négyzetet tették azzá,

példája az önkényes állításnak, és matematikai következteté­sekre nem megbízható alap. Ugyanez a megjegyzés még sokkal inkább áll a VII. tételre, amely ezt mondja:

Mivel a kör az ősi alak a természetben, és ennélfogva a területnek is alapja, és mert a kört csak a fél kerületének az átmérőjéhez való viszonyában mérik a négyzettel, és ennek csak így felel meg, azért a kerület és a sugár, nem pedig az átmérő négyzete, a terület természetes és törvényes elemei, amelyek segítségével valamennyi szabályos idom visszavezethető a négyzetre és a körre.

A IX. tétel kiváló példája a hibás következtetésnek, és főképpen ezen alapszik Parker quadratúrája. Íme itt van:

A kör és az egyenlő oldalú háromszög minden elemükben ellentétesek egymással és ennélfogva egy kör átmérőjének törtrésze, mely egy négyzet át­mérőjével egyenlő, fordított négyzetes arányban van az egyenlő oldalú háromszög átmérőjéhez, melynek területe = 1, stb.

A bizonyítás kedvéért megengedve, hogy a háromszögnek lehet sugara, olyan értelemben, amelyben a kör sugaráról beszélünk - mert amit Parker a háromszög sugarának nevez, az a háromszögbe írt kör sugara, és ennélfogva egyáltalán nem is a háromszög­ sugara, - és megengedve ideiglenesen a Parker premisszáiban szereplő többi képzelet szőtte és matematikai tételeket: miért kell arra következtetnünk, hogy bármely adott körnek átmérője fordított négyzetes arányban van bármely adott, megfelelő háromszög átmérő­jének kétszeresével, ha a háromszög^* és a kör szerkezetük minden részében ellentétesek? Mi itt a szükségszerű összefüggés a premissza és a következtetés között? Ilyen következtetést a mértanban nem ismernek, és fegyelmezett gondolkodású matematikus nem fogadná el.

Hogy létrehozta-e az Ősi ezoterikus rendszer a brit inch-et vagy nem, annak alig van fontossága a komoly és igazi metafizikus előtt. Ralston Skinner ezoterikus biblia-értelmezése sem válik hely­telenné csupán azért, mert a piramis méreteit nem találják majd egyezőnek Salamon templomának, Noé bárkájának stb. méreteivel, vagy mert a matematikusok Parker kör-quadratúráját nem fogadják el. Mert Skinner értelmezése elsősorban a kabbalisztikus módszereken és a héber betűk rabinusi értékén alapszik. De nagyon fontos meg­állapítanunk, vajon azok a mértékek, - melyeket az árják szimbo­likus vallásuknak fejlődésében, templomaik építésében és azokban a számokban, melyeket a Puranâ-kban és főképpen időszámításukban, csillagászati jelképekben, a ciklusok tartamában és más számítások­ban használtak, - ugyanazok voltak-e vagy sem, mint a bibliai számításokban és jelképekben használt mértékek és jelek. Mert ez be fogja bizonyítani, hogy a zsidók ezeket a fogalmakat Indiából kap­ták, feltéve, hogy nem az egyiptomiaktól vették át szent rőfjüket és mértékeiket. (Mózes ugyanis az egyiptomi papok beavatottja volt.) Mindenesetre ők továbbították az első keresztényeknek. Ennélfogva az okkultisták és a kabbalisták „igaz” örökösei a bibliában még min­dig található TUDÁS-nak vagy titkos bölcsességnek; mert csak ők értik meg most igazi jelentését, az avatatlan zsidó és keresztény ellenben csupán külsejéhez és holt betűjéhez ragaszkodik. Hogy a mér­ték-rendszer, mely az Elohim és Jehovah Istennevekhez vezetett, és ezek­nek alkalmazása a fallicizmushoz, és hogy Jehovah nem nagyon hízelgő másolata Osiris-nek, azt most a „Source of Measures” szerzője be­bizonyította. Mind e szerzőnek, mind Piazzi Smith-nek, úgy látszik, az a benyomása, hogy a) a rendszer elsőbbsége az izraelitákat illeti, mivel a héber nyelv az isteni nyelv, és b) hogy ez az egyetemes nyelv közvetlen kinyilatkoztatásból ered.

Ez az utóbbi feltevés csak a megelőző fejezet utolsó bekezdése értelmében igaz, de meg kell egyeznünk az isteni „Kinyilatkoztató” természetére és mivoltára nézve is. Ami az elsőbbséget illeti, az az avatatlan számára függ a) a kinyilatkoztatás benső és külső bizonyí­tékaitól, és b) minden tudós egyéni előítéletétől. Ez azonban nem akadályozhatja meg sem a teista kabbalistát, sem a panteista okkultistát abban, hogy ki-ki a saját módja szerint higgyen; egyik sem fogja a másikat meggyőzni. A történelmi adatok túlságosan hiá­nyosak és nem elegendők arra, hogy akár az egyik, akár a másik a kételkedőnek bebizonyíthassa a maga igazát.

Másrészt a hagyomány szolgáltatta bizonyítékokat túlságos állha­tatossággal elvetik, s így nem remélhetjük, hogy ez a kérdés a jelen korunkban megoldódjék. Addig is a materiális tudomány a kabba­listákat és okkultistákat egyaránt kineveti. De ha egyszer az elsőbb­ség vitás kérdését félreteszik: a tudománynak a filológia és az összehasonlító vallás-tudomány területén, végül mégis foglalkoznia kell a kérdéssel, és kénytelen lesz a közös követelést helyben hagyni¹.

Legnagyobb tudósai ahelyett, hogy semmibe sem vennék a „nevet­séges képzelődések és babonák keverékét”, - t. i. így nevezik álta­lában a brahmanai irodalmat - rajta lesznek, hogy megtanulják a jelképes, egyetemes nyelvet, számtani és mértani kulcsaival együtt. De ebben sem fognak célt érni, ha ők is azt hiszik, hogy a zsidó kabba­lisztikus rendszer az egész rejtély kulcsát foglalja magába, mert ez nincs így. Egyetlen mostani szentírás sem tartalmazza ezt teljességé­ben, mivel még a Védák sem teljesek. Minden régi vallás az ősi, első misztériumok teljes kötetének csak egy vagy két fejezete - egyedül a keleti okkultizmus dicsekedhet azzal, hogy az egész titok birtoká­ban van, a hét kulcsával együtt. Ebben a munkában összehasonlítá­sokat fogunk adni, és amit csak lehet, meg fogunk magyarázni - a többit az olvasó egyéni intuíciójára bízzuk. Ha azt mondjuk: a keleti okkultizmus birtokában van a titoknak, ez nem jelenti azt, hogy az író a „teljes” vagy legalább csak megközelítően is a teljes tudás birtokosának tartja magát, mert ez nevetséges volna. Amit tudok, azt közzéteszem, amit nem magyarázhatok meg, azt az olvasónak kell kitalálnia.

De noha feltesszük, hogy még századokon át nem fogják ismerni az egyetemes misztérium-nyelv egész körét, már az is, amit eddig néhány tudós a Bibliában felfedezett, teljesen elegendő, hogy az állítást - matematikailag - bebizonyítsuk. S mivel a júdaizmus a hét kulcs közül kettőt használt, és ezt a két kulcsot most újra felfe­dezték, többé már nem lehet szó egyéni okoskodásról és feltevésről, legkevésbé „véletlen megegyezésről”, hanem a bibliai szövegnek helyes olvasásáról, amint p. o. a számtanban jártas ember leolvas és hitelesít egy-egy összeadást vagy összeget¹.

Néhány esztendő még, és ez a rendszer megöli a Biblia holt betűjét, a többi exoterikus vallás holt betűjével együtt, mert a hit­tételeket igazi kendőzetlen jelentésükben fogja megmutatni. És ekkor ez a cáfolhatatlan jelentés, noha hiányos, mégis fel fogja fedni a Lét rejtélyét, és ezenfelül teljesen meg fogja változtatni az ember-fejlődés­tan, a néprajz és különösen az időszámítás mai tudományos rend­szerét. A fallicizmus eleme, mely az Ó- (és bizonyos fokig az Új-) Testamentumban minden Isten-névben és történetben megtalálható, idővel talán szintén nagyon megváltoztatja a biológia és fiziológia mai anyagias nézeteit.

Mai visszataszító nyerseségükből kivetkőzve, a természetről és az emberről való nézetek, az égitestekre és ezek rejtélyeire támasz­kodva, fel fogják fedni az emberi elme fejlődését, és meg fogják mutatni az ilyen gondolatmenet természetes voltát. Az úgynevezett fallikus jelképek csak a bennük levő anyagiasság és állatiasság folytán váltak bántókká. Kezdetben egészen természetesek voltak az ilyen jelképek, mivel az ősfajok között keletkeztek, amelyek személyes tapasztalatból tudták, hogy ők hermafrodita ősöktől szár­maznak, tehát első, csodálatos megnyilvánulásai voltak, saját maguk számára, a nemek különválásának és az ebből eredő rejtélynek, t. i. hogy maguk váltak teremtőkké. Ha későbbi fajok, különösen a „válasz­tott nép” lealacsonyították ezeket a jelképeket, az nem érintheti e jelképek eredetét. A kis semita törzs - a 4. és 5. alfajok­nak (a mongol-turáninak és az u. n. indo-európainak, a nagy kontinens elsüllyedése után) keveredéséből származó egyik igen kicsi ágacska - szimbológiáját csak abban a szellemben kaphatta, amelyet azok a népek adtak neki, melyektől átvette. Talán a mózesi idők kezdetén ez a szimbológia nem volt olyan nyers, amilyenné később vált Ezra kezelése folytán, aki az egész Pantateuch-ot átalakította. Mert a fáraó leánya (az asszony), a Nílus (a Nagy Mélység és a Víz), és a gyé­kény-kosárban úszó fiúgyermek jelképét eleinte nem Mózesért talál­ták ki, és nem Mózes találta ki. Megelőzte a Sargon² királyról szóló történet, melynek töredékeit a babiloni téglákon találták; Sargon Mózesnél sokkal korábban élt. Tehát logikusan mire következtethe­tünk ebből? Egész határozottan és joggal arra következtethetünk, hogy Ezra Babilonban hallotta a történetet, melyet Mózesról mond el, és hogy a Sargonról szóló allegóriát a zsidó törvényhozóra alkal­mazta. Röviden, hogy egyáltalában nem Mózes írta az Exodus-t, hanem Ezra alakította át régi anyagból.

És ha ez így van, mi akadályozta volna meg ezt, a későbbi kaldeai és sabaei fallikus tiszteletben jártas embert abban, hogy fallikus elemekben még sokkal nyersebb más jelképeket és jeleket (glyphs) hozzá ne tegyen? Azt tanítják, hogy az izraeliták eredeti vallása nagyon különbözött attól az évszázadokkal későbbi vallástól, melyet a talmudisták és ezek előtt Dávid és Ezekiel tanítottak.

Mindez, az exoterikus elemek ellenére is, melyeket ma a két Testamentumban találunk, elegendő arra, hogy a Bibliát az ezote­rikus munkák közé soroljuk és titkos rendszerét összefüggésbe hoz­zuk India, Kaldea és Egyiptom szimbolizmusával. A bibliai jelképek és számok köre, melyek csillagászati megfigyelésekből eredtek, - a csillagászat és a teológia szorosan összefüggnek egymással - tel­jesen megtalálható mind az exoterikus, mind az ezoterikus hindu rendszerekben. Ezek az idomok és jelképeik, az állatöv jegyei, a bolygók, kölcsönös helyzetük és csomóik (nodes) - ez az utóbbi kifejezés most már átment még a modern növénytanba is, hogy^* hím és nőnemű növényeket különböztessenek meg (a porzós, ter­mős, egylaki, kétlaki stb. stb. növényeket) - a csillagászatban, mint sextiles, quartiles stb. ismeretesek, és az ősi népek hosszú időkön át használták őket, és egyik értelmezésükben ugyanazt jelentik, mint a héber számjegyek. Az elemi mértan legelső idomaira bizonyára az égi tes­tek és csoportosulásaik megfigyelése vezetett. Ezért a legrégibb jel­képek a keleti ezoteriában: a kör, a pont, a háromszög, a négyszög, az ötszög, a hatszög és más különféle oldalú és szögű síkidomok. Ez mutatja, hogy a mértani szimbológia ismerete és használata olyan régi, mint maga a világ.

Ebből kiindulva könnyű megértenünk, hogy a természet egy­magában is taníthatta az első emberiséget egy számtani és mértani jelképes nyelv első elemeire, még isteni tanítóknak segítsége nélkül is¹. Ezért találunk minden ősi, jelképes szentírásban a gondolat kife­jezésére és feljegyzésére számokat és idomokat. Ezek mindig ugyan­azok, az első idomokból fejlődő bizonyos változásokkal. Így a Koz­mosz rejtélyeinek fejlődését és korrelációját, - szellemi és fizikai, elvont és konkrét - növekedését és kifejlődését, először az idomok mértani változtatásával jelölték meg. Minden Kozmogónia körrel, ponttal, háromszöggel, négyszöggel kezdődött, és felment a 9-es számig, és ekkor az egészet egybefoglalta az első vonal és a kör - a pitagoraszi misztikus Tíz, valamennyinek összege, mely magában foglalja és kifejezi az egész Kozmosz rejtélyeit. Ezeket a rejtélyeket minden rendszernél bővebben tárgyalja a hindu rendszer azok szá­mára, akik megértik misztikus nyelvét.

A 3 és a 4 és összegük a 7, valamint az 5, 6, 9 és a 10, az okkult kozmogóniának sarkkövei. Ez a tíz és ezerféle összetétele a földgömb minden részében megtalálható. Ráakadunk Hindusztán és Közép-Ázsia barlangjaiban és sziklába vájt templomaiban, Egyiptom és Amerika piramisain és litho-in, Ozimandyas katakombáiban, a Kaukázus hóborította erődök sáncain, Palenque romjain, a Húsvét­-szigeteken, mindenhol, ahova az ős-ember lába valaha eljutott. A 3 és a 4, a háromszög és a négyszög, vagyis az egyetemes hím és nő jele, ábrázolva a fejlődő istenség első megnyilvánulását, örök időkre az Égre vannak rajzolva a Dél-Keresztjével, valamint az egyip­tomi Crux-Ansata-val. Ezt helyesen fejezik ki a következők:

A kibontott kocka kiterítve a tau kereszt, t. i. a kereszt egyiptomi alakja, vagy a keresztény kereszt alakja. . . Az elsőhöz kört alkalmazva, kapjuk az ansata keresztet. . . a 3 és a 4 számok a kereszten elrendezve, az (héber) arany gyertyatartónak (a Szentek Szentjében), továbbá a 3 + 4 = 7-nek formáját mutat­ják, és 6 + 1 = 7, a napok a hétnek (week) körében, mint a Napnak 7 világos­sága. S amint egy 7 világosságból álló hét (week) szülte a hónapot és az évet, úgy a hét a születésnek az idöjelzője is. . . A kereszt alakját mutatja még a 113 : 355 alaknak összekapcsolt használata, s így a jelképet kiegészíti egy embernek a keresztre való helyezése.² Ezt a mértéket koordinációba hozták az emberi élet eredetének gondolatával, és innen van a fallikus alakja.³

A Stanzák-ból kitűnik a kereszt és e számok fontos szerepe az ősi kozmogóniában. Addig is hasznunkra fordíthatjuk az ugyanattól a szerzőtől összegyűjtött bizonyítékokat, amelyeket^* a szerző jogosan „e jelképek ősi nyomai”-nak nevez, hogy kimutassuk a jelképek és ezoterikus jelentésük azonos voltát az egész földön.

Látva a szám-formákról (number-forms) alkotott általános felfogást... nagyon érdekes lesz kutatnunk, hogy mikor és hol ismerték meg őket és hasz­nálták először. Kinyilatkoztatás útján kapták-e őket a nekünk ismert történelmi korszakban - nagyon is modern időszak, ha az emberi faj korára gondolunk? Valóban úgy látszik, hogy az idő, amióta az ember birtokukban van, sokkal távolabb esett a múltban a régi egyiptomiaktól, mint amilyen távol mi vagyunk ezektől.

A Húsvét-szigetek, a Csendes Óceán közepén elsüllyedt szárazföld hegy­csúcsainak látszanak, mert ezek a csúcsok sűrűn meg vannak rakva küklopsz-­szobrokkal, - egy nagy és művelt nép civilizációjának maradványaival - mely nép szükségképpen igen nagy területen lakhatott. E szobrok hátán megtalálható az „Ansata-kereszt” és ugyanaz a kereszt ember alakjának körvonalaivá átala­kítva. A kimerítő leírás, a szobrokkal sűrűn beborított vidéket ábrázoló táblával és a szobrok képeivel, a London Builder 1870. januári számában jelent meg.

A Salem-ben, Massachusettsben kiadott Naturalist egyik első számában^*, Dél-Amerika sziklafalainak csúcsain levő, nagyon régi és különös karcok leírását találjuk, és bebizonyosodott, hogy ezek a karcok a most élő fajoknál sokkal régebbiek. Azért olyan különösek ezek a rajzok, mert keresztre¹ feszített ember körvonalait ábrázolják, még pedig rajz-sorozatban, amelyben az ember-ből kereszt lesz, de olyan módon, hogy az ember keresztnek, a kereszt embernek vehető. Így jelképben ábrázolja ezeknek a formáknak kölcsönös fügését.^**

Ismeretes, hogy az aztékoknak a vízözönről igen tökéletes hagyományuk volt... Humboldt báró azt mondja, hogy Azialan országát, az aztékok ősi földjét, legalább is a 42. északi szélességi fok magasságában kell keresnünk, ahonnan kivándorolva, végül Mexikó völgyébe értek. A messze észak föld-halmai ebben a völgyben előkelő kőpiramisokká és másfajta építményekké váltak, melyeknek ma lelik meg maradványait. Ismeretes az azték és az egyiptomi maradványok megegyező volta. . . Attwater, aki száz meg száz emléket megvizsgált, meg van győződve, hogy az aztékok ismerték a csillagászatot. Az aztékok egyik legtöké­letesebb piramis-építményéről Humboldt ezeket írja:

„Ennek a hétemeletes piramisnak (Papantla) alakja sokkal karcsúbb, mint bármely eddig felfedezett ilyen fajtájú emlék, de magassága nem feltűnő, mivel csak 57 láb magas, alapzata minden oldalon csak 25 lábnyi. Van azonban egy nevezetessége: kizárólag faragott, rendkívül nagy kövekből épült és formája igen szép. Három lépcső vezet a tetőre, a lépcsőfokokat hieroglifák, és igen szimmet­rikusan elrendezett kis mélyedések (niches) díszítik. Az utóbbiak száma, úgy látszik, polgári naptáruk napjainak 318 egyszerű és összetett jeleire mutat.”

„A 318 szám Krisztusnak gnosztikus értéke”, jegyzi meg a szerző, „de egyúttal Ábrahám gyakorlott és körülmetélt szolgáinak híres száma is. Ha meg­fontoljuk, hogy 318 egy elvont és egyetemes érték, mely egy átmérő értékét fejezi ki, ha a kerület egység, akkor alkalmazása a polgári naptár összeállításában világos lesz előttünk.”

Azonos képeket, számokat és ezoterikus jelképeket találnak Egyiptomban, Peruban, Mexikóban, a Húsvét-szigeteken, Indiában, Kaldeában és Közép-Ázsiában; találnak keresztre feszített férfiakat és a fajoknak Istenekből való fejlődésének jelképeit, - és mégis a tudo­mány elveti a gondolatot, hogy lehetett egy, nem a mi képünkre formált emberfaj is; a teológia a Teremtés 6000 évéhez ragaszkodik, az ember-fejlődéstan a majomtól való leszármazásunkat tanítja, és a papok Ádámra vezetik vissza eredetünket, 4004 évre K. e.!!

Tehát, attól félve, hogy büntetésből babonás bolondnak és még hazugnak is neveznek, ne adjunk bizonyítékokat, - melyek vannak olyan jók, mint a többiek - csak azért, mert még nem derengett a nap, amelyen az összes HÉT KULCSOT megkapja a tudomány, jobban mondva, melyen a szimbológia tudósai és kutatói megkapják? A geológiának és az emberfejlődés-tannak, az ember őskorára vonat­kozó, döntő felfedezéseivel szemben, a 6000 évhez és a „külön terem­téshez" ragaszkodjunk-e, vagy alázatos csodálattal a majomtól való leszármazásunkat és eredetünket fogadjuk-e el, - hogy elkerüljük a büntetést, mely rendszerint mindenkit elér, aki a teológia, vagy a materializmus taposott ösvényeit elhagyja? Nem, ameddig tudjuk, hogy az ember származása rejtélyének megoldásához szükséges, emlí­tett HÉT kulcs benne van a titkos iratokban. A tudományos elméletek akármilyen tévesek, anyagiasak és elfogultak is, még mindig ezerszer közelebb vannak az igazsághoz, mint a teológia hóbortjai. E hóbor­tok haldoklanak, mindenki érzi ezt, csak a legmakacsabb vakbuzgók és fanatikusok nem.¹ Ilyenformán választanunk kell: vagy vakon el­fogadjuk a tudomány levezetéseit, vagy eltérünk tőle, és bátran szembe­szállva vele azt állítjuk, amit a Titkos Tanítás tanít, teljesen számolva a következményekkel.

De lássuk csak, vajon maga a tudomány nem nyújt-e nekünk akaratlanul is segítő kezet anyagias következtetéseivel, sőt még a teológia is, halálhörgése közepette és elkeseredett küzdelmében, mellyel összeegyeztetni igyekszik az Ádám óta elmúlt 6000 esztendőt a Sir Charles Lyell „Geological Evidences of the Antiquity of Man” c. művében foglaltakkal. Az etnológia, néhány nagyon tudós hívé­nek vallomása szerint, már nem tudja megmagyarázni az emberi fajok különféleségeit, hacsak nem fogadja el több Ádám teremtésének fel­tevését. Ők „fehér és fekete Ádámról, vörös Ádámról és sárga Ádámról beszélnek². Ha hinduk volnának, akik a Linga Purâna-ból fel­sorolják Vamadeva újrászületéseit, akkor sem tudnának többet mondani. Mert a hinduk, felsorolva Siva ismételt születéseit, az egyik Kalpában fehér arcbőrűnek, egy másikban fekete színűnek, megint egy másikban vörös színűnek ábrázolják, s ezután a Kumâra „a sárga bőrű négy ifjúvá” válik. Ez a különös „véletlen megegyezés”, ahogyan ezt Proktor mondaná, csakis tudományos intuíció mellett szól, mivel Siva-Kumâra csak allegorikus ábrázolása az emberi fajoknak, az ember létrejötte idején. De az intuíciónak még egy másik jelensé­gére is vezetett - ez alkalommal a teológusok soraiban. A „Prime­val Man" ismeretlen szerzője, kétségbeesett iparkodásában, hogy megvédje az isteni kinyilatkoztatást a geológia és az emberfejlődés tana könyörtelen és ékesszóló felfedezéseitől, megjegyzi, hogy „baj volna, ha a biblia védőit abba a helyzetbe kényszerítenék, hogy vagy lemondjanak arról, hogy a Szentírást isteni sugallatnak tekintsék, vagy megtagadják a geológusok következtetéseit” és - megalkuszik. Sőt, egy vaskos kötetet szentel a tény bizonyítására, hogy „Ádám nem volt az első teremtett ember³ e földön.”. . . Az Ádám-előtti ember kiásott maradványai, „ahelyett, hogy a Szentírásban való hitün­ket megingatnák, igaz voltának újabb bizonyítékait szolgáltatják" (194. o.). Hogyan lehetséges ez? Olyan egyszerűen, ahogyan csak el lehet képzelni. A szerző érvelése szerint ugyanis: ezentúl „mi” (a papság) „megengedhetjük a tudomány embereinek tanulmányaik foly­tatását, és nem próbáljuk őket az eretnekségtől való félelemmel kor­látozni". . . (mily öröm ez Huxley, Tyndall és Sir C. Lyell-nek).

A Biblia története nem a teremtéssel kezdődik, amint ezt általánosságban feltételezik, hanem Ádám és Éva alkotásával, évmilliókkal a mi bolygónk terem­tése után. Az előtte való történet, ami a Szentírást illeti, még nincs megírva... Lehet, hogy nem csak egy, hanem húsz különféle faj is volt a földön Ádám ideje előtt, amint más világokon talán van is húsz különféle faj. . . (55. o.)

Kik, vagy mik voltak tehát ezek a fajok, holott a szerző mégis azt vallja, hogy Ádám fajunk első embere? A SÁTÁNI FAJ ÉS FAJOK VOLTAK! „A Sátán sohasem volt a mennyekben, mivel az angyal és ember ugyanaz a faj”. Az Ádám-előtti „angyalok faja volt a vétkező”. A Sátán volt „e világnak első hercege”, olvassuk. Mivel lázadása következtében meghalt, a földön maradt mint testnélküli Szellem, és megkísértette Ádámot és Évát.

A sátáni faj első korszakai, különösen addig, míg a Sátán még élt (!!!), patriarkális műveltség és aránylag a nyugalom ideje lehetett - a Tubal-Kain-ok és Jubal-ok ideje, mikor a tudományok is és a művészetek is gyökeret akartak verni az átkozott földben . . . Milyen eposzi tárgy ez! . . . Elkerülhetetlen ese­ményeknek kellett bekövetkezniük. Magunk előtt látjuk... a vidám ősi szeretőt, ahogy a piruló menyasszonynak teszi a szépet, harmatos este, a dán tölgyfák alatt, amelyek akkor ott nőttek, ahol ma már nem nőnek tölgyfák. . . látjuk az ősz, ősi patriarkát. . . mellette ugrándozik ártatlan szívű első ivadéka. . . Ezer hasonló kép támad előttünk!. . . (206-207. o.)

A visszapillantás erre a Sátáni „piruló menyasszony”-ra, Sátán ártatlanságának napjaiban, nem veszít költői voltából, eredetiségének rovására. Sőt, ellenkezőleg. A mostani keresztény menyasszony - aki manapság nem gyakran pirul el modern, vidám szeretői előtt - még erkölcsi tanulságot is vehet a Sátán e leányától, amint első emberi életrajz-írójának áradozó képzelete megalkotta. Mindezeket a képeket - melyeket, hogy igazi értékük szerint méltányoljuk, abban a műben kell megvizsgálnunk, ahol előfordulnak - azért hozza elénk, hogy a kinyilatkoztatott szentírás csalhatatlanságát összehangolja Sir C. Lyell „Antiquity of Man” c. művével és más ártalmas tudományos művekkel. De ezért még ezeknek a koholmányoknak is - melyeket szerzőjük nem mert aláírni sem saját nevével, de még kölcsönvett névvel sem - alapja valódi tény lehet. Az ő Ádám-előtti fajairól - nem sátáni, hanem egyszerűen atlantiszi fajokról, és az ezeket meg­előző hermafroditákról - ugyanis a Biblia is szól, ha ezoterikusan olvassuk, amint a Titkos Tanításban is szó van róluk. A HÉT KULCS megnyitja a hét nagy Gyökérfaj, valamint a hét Kalpa múlt és jövendő rejtélyeit. Noha a tudomány valószínűen éppúgy elveti az ember szár­mazásáról szóló ezoterikus tanítást, sőt az ezoterikus geológiát is, amint elveti a sátáni és Ádám-előtti fajokat, mégis ha a tudósoknak, nem találván más a nehézségeikből kivezető utat, választaniuk kell a kettő közül, meg vagyunk győződve, hogy a Szentírás ellenére is, elfogadják az ősi tanítást, mihelyt legalább megközelítően ismerni fogják a misztérium nyelvét.

Mivel esztelenség volna azt állítanunk, hogy már az összes létező okokat ismerjük, legyen szabad feltételeznünk egy teljesen új erőt, ha szükséges.

Feltéve, ami még nem egészen biztos, hogy a hullám-elmélet minden tényt megmagyaráz, még el kell döntenünk, hogy ezzel be van-e bizonyítva a hullámzó éter létezése is. Nem állíthatjuk határozottan, hogy más feltevés nem fogja megmagyarázni a tényeket. Bevallják, hogy Newton emanációs elmélete csődöt mondott az interferencia folytán, és mostanig nincsen vetélytársa. Mégis igen kívánatos, hogy az ilyen elméletekre, valami más oldalról jövő megerő­sítést, valami aliunde bizonyítékot találjunk a FELTÉTELEZETT ÉTER-ről... Néhány hipotézis a testek igen kis részekből álló szerkezetére és működésére vonatkozó feltevésekből áll. Ezeket a feltevéseket a tárgy természeténél fogva soha közvetlenül bebizonyítani nem lehet. Egyetlen érdemük: hogy alkalmasak a jelenségek kifejezésére. Csupán HELYETTESÍTŐ FIKCIÓK! (Alexander Bain: L. L. D, „Logic”, II. rész, 133. o.)

Az éter, ez a feltételezett Proteus, a mai tudomány „helyet­tesítő Fikciói”-nak egyike, - melyet azonban igen sokáig elfogadtak - egyik alsó „princípiuma” annak, amit mi ŐS-ÁLLAG-nak, (szanszkrit nyelven Akâsa-nak) nevezünk, a régi idők egyik álma, amely most ismét álma lett a modern tudománynak. Az éter a régi filozófusok­tól ránk maradt legnagyobb és egyben legmerészebb elmélet. Az okkultisták számára azonban mind a kettő, az ÉTER is, az Ős-Állag is valóság. Hogy világosan kifejezzük, az ÉTER: az Asztrális Fény; az Ős-állag pedig: Akâsa, az ISTENI GONDOLAT Upadhi-ja.

Mai nyelven az Isteni Gondolatot helyesebben KOZMIKUS GON­DOLAT-ALKOTÁS-nak - Szellemnek neveznénk; az Akâsa pedig KOZ­MIKUS ÁLLAG-nak, Anyagnak, Ezek, a Lét alfája és omegája, csak két oldala (facets) az egy feltétlen létezésnek. A régi időkben az utóbbit nem szólították meg soha, de még nevet sem adtak neki, csak allegorikusan beszéltek róla. A legrégibb árja fajnál, a hindunál, az intellektuális osztályok istentisztelete soha sem volt a csodás for­mának és művészetnek buzgó imádata (mint a görögöknél), ami később az antropomorfizmusra vezetett. De míg a görög filozófus a formát imádta, és csak a hindu bölcs „fogta fel a földi szépség és örök igazság igazi viszonyát”, - addig az összes nemzetek műve­letlen emberei sem az egyiket, sem a másikat nem értették meg soha.

Ők még most sem értik meg. Az ISTEN-FOGALOM fejlődése együtt halad az ember saját értelmi fejlődésével. Ez annyira igaz, hogy a legnemesebb eszményben, amelyhez egy-egy korszak vallási szelleme csak felemelkedhet, egy rákövetkező kor filozófikus elméje csupán durva torz-képet fog látni! Maguknak a filozófusoknak a szem­léltető misztériomokba kellett beavatva lenniük, hogy megérthessék a régieknek e legtisztább metafizikai tárgyról való helyes fogalmát. Különben - t. i. az ilyen beavatás nélkül - minden gondolkozó­nak saját értelmi képessége épp olyan tisztán és félreérthetetlenül rajzolja meg a határt: „Eddig mehetsz és nem tovább”, amint ezt a Karma törvénye minden nemzet vagy faj ciklusában fejlődése szá­mára megrajzolja. Beavatás nélkül, az egykorú vallásos gondolkozás eszményeinek mindig szárnyaszegetteknek kell maradniuk, s nem tudnak magasabbra szállni, mert mind az idealista, mind a realista gondolkozók, de sőt a szabadgondolkozók is, valamennyien csak kör­nyezetüknek és koruknak terméke és természetes következménye. Mindegyiknek eszményei szükségképpen temperamentumának ered­ménye, és az értelmi fejlődés ama fokának következménye, amelyet egy-egy nemzet összességében elért. Ezért, amint már megjegyeztük, a modern (nyugati) metafizika legmagasabb szárnyalása még koránt­sem közelítette meg az igazságot. Az „Első Ok” létezéséről szóló szokásos agnosztikus elmélet burkolt materializmusnál nem egyéb - csak a terminológia különbözik. Még olyan nagy gondolkozó, mint Herbert Spencer is, az „Ismeretlen”-re néha olyan kifejezéseket alkal­maz, amelyek a materiális gondolat öldöklő hatását mutatják, s mely mint pusztító sirokkó elhervasztott és tönkre tett minden ismert antológiai elméletet.¹

A Negyedik Faj legrégibb idejétől kezdve, mikor csak a Szel­lemet tisztelték, és mikor a rejtély megnyilatkozott, a görög mű­vészet dicsőségének utolsó napjáig, a kereszténység hajnalán - egyedül a hellének mertek nyilvánosan oltárt emelni az „ISMERETLEN ISTEN”-nek. Bármi is volt szt. Pál mélységes elméjében, mikor az athéniek­nek kijelentette, hogy ez az „ismeretlen”, kit nem ismerve tisztelnek, az igaz Isten, akit ő is hirdet - ez az istenség nem volt „Jehovah” (l. „A Szentek Szentje”), de „a világ és minden dolgok teremtője” sem volt. Mert nem „Izrael istene”, hanem a régi és a modern panteis­ták „Ismeretlen Istene” az, aki „nem lakik kézzel csinált templomok­ban". (Cselek. XVII. 23-24.)

Az isteni gondolatot nem lehet meghatározni, vagy jelentését megmagyarázni, ha csak a Kozmikus Állag számtalan megnyilvánu­lásával nem, amelyben az isteni gondolatot szellemileg értik meg azok, akik megérteni tudják. Ezt mondani, miután az itteni gondo­latot, mint az elvont, személytelen, nem-nélkül való Ismeretlen Isten­séget határoztuk meg, amely minden kozmogóniának és későbbi fejlő­désének gyökere, annyi, mint nem mondani semmit. Mintha csak transzcendentális feltevésekből álló egyenlet megoldását kísérelnénk meg, ahol a tagok valódi értékeinek kiszámításához csak ismeretlen mennyiségek állnak rendelkezésünkre. Helyét találjuk az ősrégi Szim­bolikus írásokban, ahol - ezt már megmondtuk - határtalan sötét­ség ábrázolja, és e sötét alapon fehéren jelenik meg az első közép­pont, - jelképezve az egyidejű és szintúgy örök SZELLEM-ANYAGOT, amely a jelenségek világában jelenik meg, első megkülönböződése előtt. Mikor „az egy kettővé válik”, akkor róla mint Szellem és anyag­ról beszélhetünk. A „Szellemre” vezethető vissza a gondolkodó, vagyis a közvetlen tudat minden megnyilvánulása, valamint az öntudatlan céltudatosság (unconscious purposiveness) is, (hogy egy, az úgy­nevezett nyugati filozófiában használt, új kifejezést alkalmazzunk) amit az Éltető Princípiumban és a Természetnek a változatlan törvény fenséges rendje alá való rendeltségében látunk. Az „Anyagot” a leg­tisztább elvontságú tárgyszerűségnek kell tekintenünk, - az önmagá­ban-létező alapnak, melynek hétszeres manvantarikus megkülönböző­dései alkotják a tárgyszerű valóságot, s ez, az öntudatos létezés minden állapotában, a jelenségek alapja. Az Egyetemes Pralaya időszakában a Kozmikus Gondolat-alkotás nem-létező és a Kozmikus Állag külön­féle megkülönböződött állapotai újra felolvadtak az elvont potenciális tárgyszerűség eredeti állapotába.

A manvantarai impulzus a Kozmikus Gondolat-alkotás (az „Egyetemes Elme”) újra-ébredésével kezdődik, megegyezően és pár­huzamosan a Kozmikus Állagnak meg-nem-különböződött pralayai állapotából való első felmerülésével. - A Kozmikus Állag a Kozmikus Gondolat-alkotásnak manvantarai hordozója. Ezután a feltétlen böl­csesség saját gondolat-alkotásában tükröződik vissza, s ez, az emberi Tudatot felülmúló és e Tudat számára érthetetlen transzcendentális folyamat útján, a Kozmikus Energiát (Fohat-ot) eredményezi. Fohat átrezzen a tétlen Állag kebelén, tevékenységre készteti, és vezeti első szétkülönböződéseit a Kozmikus Tudat mind a hét síkján. Így tehát Hét Protyl van (ahogyan most nevezik), míg a régi árják idejében a Hét Prakriti-nek, vagy a hét Természetnek nevezték, ezek mindegyike viszonylag homogén alapul szolgált, mely a növekedő különféleség folyamatában (a Világegyetem fejlődésében) abba a csodás sokféle­ségbe (complexity) különböződik szét, melyet az észlelés síkjain a jelenségek mutatnak. A „viszonylag” kifejezést céltudatosan használ­juk, mert az olyan folyamatnak - mely a meg-nem-különböződött Koz­mikus Állagnak a fejlődés hetes alapjaiba való első szétválását ered­ményezi - csupán a létezése is arra késztet, hogy minden sík protylját¹ csak közbeeső állapotnak tekintsünk, melyet az Állag, az elvonttól a teljes tárgyszerűségébe való átmenetében felvesz.

A Kozmikus Gondolat-alkotásról mondják, hogy nem-létező a pralayai időszakban, annál az egyszerű oknál fogva, mert nincs senki és semmi, aki, vagy ami észrevegye hatásait. A tudatosság, a fél­tudatosság, de még az „öntudatlan céltudatosság” is csak anyagból való hordozó segítségével nyilvánulhat meg: vagyis, hogy ezen a mi síkunkon, amelyen az emberi tudat normális állapotában nem emel­kedhet a fölé, amit transzcendentális metafizikának ismernek, csakis valamely molekuláris aggregáción vagy szövedéken át áradhat ki a Szellem, az egyéni vagy öntudat alatti alanyiság árjában. És mivel az észleléstől különváltan létező Anyag csupán elvontság, a FELTÉTLEN-­nek ez a két aspektusa - t. i. a Kozmikus Állag és a Kozmikus Gondolat-alkotás - kölcsönösen egymástól függenek. Szigorú pontos­sággal, - hogy a zavart és a félreértést elkerüljük - az „Anyag” kifejezést valamennyi észlelhető tárgy összességére kellene hasz­nálnunk és az „Állag" szót a noumenon-okra. Mert, amennyire a mi síkunk jelenségei az észlelő Ego alkotásai, - t. i. saját alanyiságá­nak változatai - az összes „anyagállapotok, melyek az észlelt tárgyak összességét ábrázolják”, csak viszonylagosan és tisztán jelenségszerűen létezhetnek a mi síkunk gyermekei számára. Amint a modern idealisták mondják, az Alany és Tárgy együttműködésének eredménye: az Érzék­-tárgy vagyis a jelenség.

Ez azonban nem vezet szükségképpen arra a következtetésre, hogy ez így van az összes többi síkon is, vagyis hogy a kettőnek együttműködése, megkülönböződésük hét síkján a jelenségek hetes aggregátumát eredményezi, mely jelenségek hasonlóképpen nem létez­nek önmagukban (per se), noha konkrét valóságok ama Lények számára, akiknek tapasztalatai körébe tartoznak, éppen úgy, amint a körülöttünk lévő sziklák és folyók valódiak a fizikus szempontjából, noha valótlan érzékcsalódások a metafizikus előtt. Tévedés volna ilyesmit mondani, vagy még csak gondolni is. A legmagasabb meta­fizika szempontjából az egész Világegyetem, az isteneket is bele­számitva, érzékcsalódás; de az érzékcsalódása annak, aki önmaga is érzékcsalódás, más és más az öntudat minden egyes síkján - és nincs jogunk határozott tételeket felállítani egy-egy Egó észlelőképességei mi­voltáról, p. o. a hatodik síkon, mint ahogy nincs jogunk azonosí­tani észleléseinket a hangyáéval, vagy azokat az ő tudat-állapo­tára zsinórmértékül felállítani. A tudattól² különálló, tiszta tárgyat nem ismerjük, amíg a mi három-dimenziós világunk síkján élünk, mivel csak az elmebeli állapotokat ismerjük, melyeket ez a tárgy az észlelő Ego-ban ébreszt. És amíg az Alany és a Tárgy közötti ellen­tét megmarad, - azaz, amíg csak öt érzékünk van és nem több, és amíg nem tudjuk, hogyan kell elválasztani a mindent felfogó Egónkat (a Felsőbb Én-t) ezeknek az érzékeknek a rabságától, - addig a személyes Ego nem tudja ledönteni a korlátot, mely elválasztja őt a magukban létező dolgok (vagy az Állag) megismerésétől. Ennek az emelkedő alanyiság ívén előre haladó Ego-nak minden sík tapasz­talatát ki kell merítenie. De, amíg az Egyed nem merült el a MINDEN-­ben, akár ezen a síkon, akár más síkon, és Alany és Tárgy egyaránt nem tűnt el a Nivánai Állapot feltétlen semmiségében (negation), - semmiség megint csak a mi síkunk szempontjából - addig nem emel­kedhetünk fel a Mindentudás csúcsára, a magukban létező dolgok megismerésére, és nem közeledtünk a még fenségesebb rejtvény meg­oldásához, mely előtt még a legmagasabb rangú Dhyan-Chohan-nak is csak csendben és tudatlanságban kell meghajolnia - ahhoz a ki nem fejezhető rejtélyhez, amit a Vedantisták a PARABRAHMAM-nak neveznek.

Minthogy így áll a dolog, mindazok, akik a megismerhetetlen Princípiumnak nevet iparkodtak adni, egyszerűen lealacsonyították. Még a Kozmikus Gondolatalkotásról sem lehet beszélni, - a jelen­ségekben való megnyilvánulást kivéve - mert ez olyasmi lenne, mintha megkísérelnénk az ősi Káoszt palackokba fejteni, vagy az ÖRÖKKÉVALÓSÁG-ra címkét ragasztani.

Mi tehát az „Ős-állag”, az a rejtélyes dolog, amelyről mindig szó volt az alkímiában, és amely minden korszakban filozófiai elmélke­désnek volt a tárgya? Mi lehet végül még a jelenségekben való meg­különböződése előtt is (pre-differentiation)? Hiszen ez a MINDEN a megnyilvánult Természetben és semmi a mi érzékeinknek. Minden kozmogónia említi különféle néven, minden filozófia utal rá, és a mai napig, a Természetben levő megfoghatatlan PROTEUS-nak mutatkozik. Érintjük, és nem érezzük; ránézünk, és nem látjuk; beleheljük, és nem vesszük észre; halljuk és szagoljuk, s egyáltalán nem ismerjük fel jelenlétét; mert benne van minden molekulájában annak, amit mi érzékcsalódásunkban és tudatlanságunkban, akármilyen anyagnak tekintünk, vagy mint érzést, gondolatot, kedélyhullámzást. . . fogunk fel. Röviden, ez minden lehetséges jelenségnek „upadhi”-ja vagy hor­dozója, legyen az fizikai, értelmi vagy pszichikai. A Genezis kezdő mondataiban, valamint a kaldeai kozmogóniában, India Purâna-iban, és az egyiptomi Holtak Könyvé-ben, mindenhol ez nyitja meg a meg­nyilvánulás ciklusát. „Káosz”-nak nevezik, és a vizek színének, melyet a bármily néven nevezett Ismeretlentől kiáradó Szellem melenget. (L. „Káosz, Theos, Kozmosz.”)

Indiában a szentírások szerzői mélyebbre hatolnak a dolgok fej­lődésének kezdetébe, mint Thales vagy Job, mert ezt mondják:

Az ÉRTELEM-ből (a Purâna-kban MAHAT-nak nevezik) ered az Éter, miután az előbbi a TUDATLANSÁG-gal (Iswar-ral mint személyes istenséggel) egye­sült, s ezt tervezgető (projectíve) ereje kíséri, amelyben túlsúlyban van az ostoba­ság (tamas, közönyösség) tulajdonsága. Az éterből ered a levegő; a levegő­ből a meleg; a melegből a víz; és a vízből a föld „s minden, ami rajta van”. „EZ-től, ugyanettől az ÉN-től jött létre az Éter”, mondja a Véda. (Taittirîya Upanishad, III.) (A III. kiadás hozzáfűzi: II. Vaîlî, I. Anuváka.)

Így tehát nyilvánvaló, hogy nem ez az Éter, - mely mint negyedik eredt az Értelem egy Kisugárzásának (Emanation) „az Ostobasággal való egyesüléséből” - az a magas princípium, az istenített Lény, melyet a görögök és a latinok „Pater omnipotens Aether” és gyűjtő értelemben vett aggregátumaiban „Magnus Aether” néven tiszteltek. Mindig bosszantó rejtvény volt a tudás minden ágá­ban a hetes fokozat, a számtalan alosztály és a megkülönböztetések, melyeket a régiek a gyűjtő értelemben vett Éter erőire nézve felállí­tottak, kezdve a hatások legkülsőbb határától, melyeket a mi tudo­mányunk annyira ismer, egészen a „Nem-mérhető Állag”-ig, melyet már egyszer mint a „Tér Éter”-ét elfogadtak, most azonban elvetni készülnek. Napjaink mitológusait és szimbológusait megzavarja ugyan­annak az istenített Lénynek egyrészt érthetetlen dicsőítése és másrészt lealacsonyítása ugyanazokban a vallásos rendszerekben, és ez gyakran a legnevetségesebb hibák elkövetésére viszi őket. Az Egyház, mely kősziklaként megingathatatlanul megmarad minden régebbi téves magyarázata mellett, az Éterből sátáni seregeinek csinált lakóhelyet¹. Íme a „Bukott” angyalok egész hierarchiája, a Cosmo­cratores, vagy - a „Világ hordozói” (Bossuet szerint), a Mundi Tenentes - a „Világ tartói”, amint Tertullianus nevezi őket; és a Mundi Domini, a „Világ uradalmai”, vagy inkább urai, a Cur­bati, vagy „Meghajlottak” stb. . . Így lesznek a pályájukon mozgó égi gömbökből és csillagokból - Ördögök!

Az Éter hét állapota közötti megkülönböztetést - maga az Éter egyike a Hét Kozmikus princípiumnak, míg a régiek Aether-je egyetemes Tűz - megtalálhatjuk Zoroaster és Psellus rendeleteiben. Zoroaster ezt mondta: „Csak akkor kérd tanácsát, ha forma vagy alak nélküli”, absque forma et figura, ami annyit jelent, hogy lángok vagy izzó szénparázs nélküli. „Ha van formája - ne törődj vele”, tanítja Psellus, „de ha alaktalan, engedelmeskedj neki, mert akkor szent tűz és minden, amit felfed neked, igaz lesz"². Ez bizonyítja, hogy az Éternek, mely viszont maga is Akâsa-nak egyik megnyil­vánulása, több aspektusa vagy „princípiuma” van.

Az összes régi népek istenítették az Aethert meg-nem-mérhető aspektusában és erejében. Virgilius Jupiter-t Pater omnipotens Aether-­nek, „a nagy Aether”-nek hívja³. A hinduk is istenségeik közé so­rozták, Akâsa (az Aether szintézise) néven. És a Homoeomeri filo­zófiai rendszer alapítója, clazomenaei Anaxagoras, erősen hitte, hogy az összes dolgok szellemi ősképei, valamint elemei is, a határtalan Éterben találhatók, ott jöttek létre, onnan fejlődtek ki és oda tértek vissza - ez okkult tanítás.

Ilyenformán világossá válik, hogy a legmagasabb egybefoglaló aspektusú Étertől^*, mihelyt emberi alakban képzelték el, eredt a személyes teremtő Isten első gondolata. A filozófiai gondolkodású hinduknál az elemek Tamas-ok, azaz „az intellektus-tól meg-nem­világítottak, amelyet ők elsötétítenek”.

Most még el kell intéznünk az „Ős-Káosz” és a Gyökér-Princí­pium misztikus jelentésének kérdését, és meg kell mutatnunk, hogy a régi filozófiában milyen kapcsolat volt köztük és Akâsa között. Az utóbbit hibásan fordították Aether-rel és Maya-val (érzékcsalódás), amelynek Ishwara a hím-aspektusa. Később még szólunk az értelmes „princípium”-ról, vagy jobban mondva, „az ősi Káoszból származott” látható és anyagias elemekben lévő láthatatlan, anyagtalan sajátos­ságokról.

Mert azt kérdezzük az „Isis Unveiled”-ben: „Mi más az ősi Káosz, hacsak nem Aether? Nem a modern Éter; nem olyan, amilyent most ismernek, hanem olyan, amilyent a régi filozófusok ismertek, jóval Mózes ideje előtt, - az Aether, valamennyi rejtélyes és okkult sajátosságával, mely magában foglalja az egyetemes teremtés csíráit. A Felsőbb Aether vagy Akâsa, az égi szűz és minden létező formának és lénynek anyja, akinek kebléből, mihelyt az Isteni Szellem „melengette” (incubated), létrejönnek az Anyag és Élet, az Erő és Cselekedet. Az Aether a hinduk Aditi-je és az Aether = Akâsa. A vil­lamosságot, a mágnességet, a hőt, a fényt és a kémiai folyamatokat még ma is olyan kevéssé ismerjük, hogy állandóan újabb tények szélesbítik tudásunk körét. Ki tudja, hol végződik ennek a proteusi óriásnak - az Aethernek - hatalma, vagy honnan való rejtélyes eredete? Ki tagadja a szellemet, amely benne működik és kifejleszt belőle az összes látható formákat?”

Könnyű feladat kimutatnunk, hogy az egész világon, az összes kozmogóniai legendák a régieknek ama tudományos ismeretén alapul­nak, amelyek a mi napjainkban a fejlődés-elmélet alátámasztására szövetkeztek, és a további kutatás talán megmutatja majd, hogy azok a régiek, felölelvén a fejlődésnek mind fizikai, mind szellemi oldalát, sokkal jobban ismerték magát a fejlődés tényét, mint mi mostanában.

A régi filozófusoknál az evolúció egyetemes tantétel volt, mindent felölelő tanítás, és megalapozott elv; ezzel szemben a mi modern evolucionistáink csak elméleteket tudnak adni, csak egyes részekre vonatkozó, vagy éppen negatív téte­lekkel. Hiába zárják le modern bölcsességünk képviselői a vitát, azt állítva, hogy a kérdés el van intézve csupán azért, mert a Mózesi elbeszélés sokkal későbbi, homályos nyelvezete összeütközik az „egzakt tudomány” határozott magyarázatá­val. („Isis Unveiled")

Ha a „Manu Törvényeihez (vagy Rendeleteihez)” fordulunk, akkor mindezeknek a gondolatoknak ősképét találjuk meg. Bár eredeti alakjuk­ban legnagyobbrészt elvesztek (a nyugati világ számára) és későbbi betoldások és hozzáadások eltorzították őket, mégis éppen eleget őriz­tek meg régi szellemükből, hogy ennek jellegét megmutassák.

Elűzve a sötétséget, a Magában-létező Úr (Vishnu, Narayana stb.) meg­nyilvánult, és lényeket akarván létrehozni saját Lényegéből, kezdetben csupán a vizet teremtette meg. Ebbe magvat dobott. . . Ez Arany Tojássá vált. (6,7,8,9. v.)

Honnan van ez a Magában-létező Úr? EZ-nek (THIS) nevezik, és így beszélnek róla:

Áthatolhatatlan Sötétség, határozott tulajdonságok nélkül, kifürkészhetetlen, mintha egészen álomba merült volna. (5. v.)

Miután egy egész isteni éven át ebben a Tojásban lakott, ő, „akit a világban Brahmâ-nak neveznek”, kettétöri ezt a Tojást, a felső részéből a mennyet alkotja, az alsóból a földet, és a középsőből az eget és „a vizeknek állandó helyét”. (12, 13.)

De közvetlen e versek után következik valami, ami ránk nézve még fontosabb, mivel teljesen megerősíti ezoterikus tanításainkat. A 14-36. vers a fejlődést az ezoterikus filozófiában leírt sorrendben adja. Ezt nem lehet könnyen kétségbe vonni. Még Medhâtithi is, Viraswâmin fia, és a „Manubhâsya” c. Magyarázat írója, aki a nyu­gati orientalisták szerint, K. u. 1000-ben élt, segítségünkre van meg­jegyzéseivel az igazság felderítésében. Úgy látszik, hogy vagy nem akart többet mondani, mert tudta, hogy mit kell visszatartani a kívül­állók elől, vagy pedig igazán rejtély előtt állt. Mégis, amit ő ad, elég arra, hogy világossá váljék az emberben és a természetben levő hetes princípium.

Kezdjük csak a „Rendeletek” vagy „Törvények” I. fejezetével, ott, ahol a Magában-létező Úr, az Ismeretlen „Sötétség” meg-nem­nyilvánult Logosza, az arany Tojásban már megnyilvánult. Ebből a „Tojás”-ból:

(11.) amely az együttes (szét-nem-különbözött) örök ok, az, ami Van és Nincs - ered az a hím, akit a világban Brahmâ-nak neveznek. . .

Itt, mint minden igazi filozófiai rendszerben, megtaláljuk a „Tojást” vagy a Kört (vagy a Zérót), a végtelen Örökkévalóságot, amelyről mint az EZ-ről¹ szólnak, és Brahmâ-t, aki csak az első egység, a hím isten, azaz a termékenyítő Princípium. Ez a , vagy 10 (tíz), a Tízes. Csak a Hetes síkon, vagyis a mi világunkban, hívják Brahmâ-nak. Az Egyesített Tíz-nek a síkján, a Valóság világá­ban, ez a hímnemű Brahmâ érzékcsalódás.

(14.) Az Én-ből (âtmanah-ból) teremtette az elmét, amely (1) van és nincs; (2) és az elméből az Én-ségét (az Öntudatot) az uralkodót; (3) az Urat.

(a) Az elme a Manas. Medhâtithi, a magyarázó, itt helyesen megjegyzi, hogy éppen az ellenkezője, és már ez is becsúsztatásra és átalakításra mutat, mert a Manas az Ahamkara-tól vagy (Egye­temes) Ön-Tudattól ered, amint a Manas a mikrokozmoszban Mahat-­tól vagy Maha-Buddhi-tól (az emberben Buddhi) ered. Manas ugyanis kettős, és amint ezt Colebrooke kimutatta és lefordította, „egyrészt értelem, másrészt cselekedet, és affinitása folytán szerv (organ), rokon lévén a többivel”. „A többi” itt azt jelenti, hogy Manas, az ötödik princípiumunk (az ötödik, mert a testet nevezte elsőnek az igazi filo­zófiai sorrend ellenére)² rokon Atmâ-Buddhi-val és a négy alsó prin­cípiummal is. Ezért tanítjuk, hogy Manas követi Atmâ-Buddhi-t Devachan-ba, és hogy az alsó Manas (seprője vagy hátra maradt része) a Kamarupa-val marad a Limbus-ban, vagyis a Kama-loka-ban, a „Burkok” (shells) lakóhelyén.

(b) Ez a Manas jelentése, amely „van és nincs”.^*

(c) Medhâtithi ezt így fordítja: „az, aki tudatos az Énről”, vagyis az Ego-ról, nem pedig „uralkodó”, amint ezt az orientálisták fordítják. Ők a következő verset így fordítják:

(16.) „Ő, miután okozta, hogy annak a mérhetetlen fényű hatnak (t. i. a Nagy Én és az öt érzékszerv) finom részei az Én (Atmamâtrâsu) elemeibe be­hatoljanak, az összes lényeket is megteremtette”.

Ezzel szemben Medhâtithi szerint, „Atmamâtrâsu” helyén, mâtrâ-­Chit-nek kellene lennie, és ekkor a vers így szólna:

„Ő, áthatolva annak a mérhetetlen ragyogású hatnak finom részeit az Én elemeivel, megteremtette az összes lényeket”.

Ennek az utóbbi magyarázatnak kell helyesnek lennie, mert ő, az Én, az, amit mi Atmâ-nak nevezünk, és így a hetedik prin­cípiumot alkotja, a „hat"-nak szintézisét. Ez a Mânava-dharma Shâstra kiadójának is a véleménye, aki úgy látszik, intuíciója révén, sokkal mélyebbre jutott a filozófia szellemébe, mint az „Ordinances of Manu” fordítója, az elhunyt Dr. Burnell. Mert nem igen habozik Kulluka^* szövege és Medhâtithi Magyarázatai között. Elveti Kulluka tanmâtra-it, vagyis a finom elemeket, és az âtmamâtrâsu-ját; a Kozmikus Én-re vonatkoztatva a princípiumokat, ezt mondja:

„A hat úgy látszik, inkább a Manas plusz az öt princípium t. i. az éter, a levegő, a tűz, a víz, a föld; miután ennek a hatnak öt részét a szellemi elemmel (a hetedikkel) egyesítette, ő (így) teremtette meg az összes létező dol­gokat; âtmamâtra ennélfogva a szellemi atom az elemi atommal szemben, nem pedig az „Én-nek” nem gondolkozó elemei”.

A 17. vers fordítását így javítja:

„Mivel eme Egy testi formáinak finom elemei ettől a hattól függnek, azért a formáját çarira-nak (sharira-nak) hívják a bölcsek."

És ő azt mondja, hogy „Elemek” itt részeket vagy töredékeket (vagy princípiumokat) jelent, ami a 19. vers olvasásánál ki is derül, amely így szól:

(19.) „Ez a nem-örök (Világegyetem) tehát az Örökből ered ama hét nagyon dicső princípium (purusha) finom elemeinek vagy formáinak segítségével.”

A kiadó, Medhâtithi javításait taglalva megjegyzi, hogy „ezen értendő: az öt elem, plusz az elme (Manas) és az Öntudat (Ahamkara¹)" a „finom elemek”, mint előbb, a „formának öt részét” (vagy a princípiumokat) jelentik". A 20. vers ugyanis, szólva erről az öt elemről vagy a „formának öt részéről” (rupa, plusz Manas és az Ön-Tudat) azt mondja, hogy ezek alkotják a „hét purusha”-t vagy princípiumot, amelyeket a Purâna-kban a „Hét Prâkriti”-nek neveznek.

Ezenfelül erről az „öt elem”-ről vagy „öt rész”-ről a 27. vers úgy beszél, mint „azokról, amelyeket az elpusztítható atomikus részeknek hívnak” - ennélfogva „különbözők a nyâya atomjaitól”.

Ez a teremtő Brâhma, a világ- vagy arany-tojásból előjőve, ma­gában egyesíti mind a hím mind a nő princípiumokat. Röviden, ő ugyanolyan, mint a többi teremtő Protologosz. Brahmâ-ról azonban nem mondhatták azt, amit Dionysos-ról mondottak: „πρωτόγονον διφυή τρίγονον Βακχείον Ανακτα Αγριον άρρητόν κρδφιον δικέρωτα δίμορφον” - holdbeli Jehovah - igazi Bacchus, akinek a frigyszekrényben levő jelképe előtt Dávid meztelenül táncolt, - mert Brahmâ nevében és az ő tisz­teletére sohasem rendeztek buja Dionysia-kat, Minden ilyen nyilvános istentisztelet exoterikus volt és a nagy egyetemes jelképeket mindenütt eltorzították, amint most teszik Krishna jelképeivel a bombay-i Valla­bachârya-k, a gyermek-isten követői. De vajon ezek a népszerű istenek az igaz Istenség-e? Csúcsát és szintézisét alkotják-e ők a hetes terem­tésnek, az embert beleértve? Soha! Mindegyik és valamennyi, akár pogány, akár keresztény, az Isteni Öntudat hetes létrájának csak egy-egy foka. Ain-Soph-ról azt mondják, hogy Jehovah nevének Hét Betűjén át nyilvánul meg, és miután jogtalanul elfoglalta az Ismeretlen Határtalannak helyét, hívői megadták neki a Jelenlét Hét Angyalát - Hét Princípiumát. Valóban majdnem minden iskola említi e princípiumokat. A tiszta Sankhya filozófiában mahat-ot, ahamkara-t és az öt tanmâtra-t a hét Pakriti-­nek (vagy Természeteknek) nevezik, Maha-Buddhi-val vagyis Mahat-­tal kezdődnek, és a Földig haladnak. (L. Sankhya Karika, III. és Magyarázatok.)

Bármennyire eltorzította is Ezra, a rabbik céljainak megfelelően, az eredeti Elohisztikus szöveget, bármennyire visszataszító a héber ira­tokban olykor-olykor még az ezoterikus gondolat is, s ez még sok­kal visszataszítóbb, mint külső fátyla vagy köntöse,¹ mégis mihelyt eltávolítják a jehovisztikus részeket, Mózes könyvei tele vannak tisz­tán okkult és felbecsülhetetlen tudással, különösen az első hat fejezetben.

Ha a Kabbala segítségével olvassuk ezeket, az okkult igazságok páratlan templomát találjuk, kútfőt, melynek szépségét mélyen elrejti az építmény látható architektúrája, és ez az architektúra, látszólagos arányossága ellenére sem tudja a hideg ész bírálatát megállni, sem rejtett igazságának korát felfedni, mert minden kor magáénak vallhatja.

Sokkal több bölcsesség van elrejtve a Purâna-k és a Biblia exo­terikus meséiben, mint a világirodalom összes exoterikus tényeiben és tudományában, és több bennük az OKKULT igazi tudomány, mint amennyi egzakt tudás van az összes akadémiákon. Vagy egyszerűbb és erősebb nyelven: az exoterikus Purâna-k és a Pentateuch néhány részében épp annyi az ezoterikus bölcsesség, mint amennyi bennük a butaság és a céltudatos gyerekes képzelődés, ha a nagy dogma­tikus vallásoknak, de különösen ezek szektáinak a holt betűhöz ragasz­kodó, gyilkos felfogásában olvassuk.

Olvassuk csak el a Genesis 1. fejezetének első verseit, és elmélked­jünk rajtuk. Itt „Isten” parancsol egy másik „isten”-nek, aki végrehajtja parancsát - még az I. Jakab jóváhagyta óvatos angol protestáns fordításban is.

„Kezdetben” - a héber nyelvnek t. i. nem volt szava az örökké­valóság² fogalmának kifejezésére - „Isten” teremti az eget és a Földet; és az utóbbi „kietlen és puszta”, az előbbi pedig tényleg nem az Ég, hanem a „Mélység”, a Káosz, sötétséggel a színén³.

„És az ISTEN Szelleme lebeg vala a vizek felett” (2. v.), vagy a vég­telen Tér nagy Mélysége felett. És ez a Szellem Nara-yana, vagy Vishnu. „És mondá Isten: Legyen mennyezet. . .” (6. v.), és „Isten”, t. i. a második Isten engedelmeskedett és „teremté a mennyezetet” (7. v.). „És mondá Isten legyen világosság, és lőn világosság”. Ez utóbbi egyáltalán nem jelent világosságot, hanem mint a Kabbala­ban, a kétnemű „Ádám Kadmont", vagy Sephira-t (a Szellemi fényt) jelenti, mert ez egy és ugyanaz; vagy a kaldeai „Számok Könyve” szerint ők a másodlagos angyalok; az elsők: az Elohim-ek, akik annak az „alkotó” Istennek aggregátuma. Mert kinek szólnak ezek a paran­csoló szavak? És ki parancsol? Az Örök Törvény parancsol és az Elohim-ek, az ismert mennyiség, mely X-ben és X-el működik, vagyis az ismeretlen mennyiség együtthatója, az EGY Erőnek Erői engedel­meskednek. Mindez okkultizmus, és megtalálható az ősi STANZÁK-ban. Teljesen lényegtelen, akár Dhyan-Chohan-oknak nevezzük ezeket az „Erőket”, akár Ophanim-nek, ahogyan szt. János^* nevezi.

„Az egy Egyetemes Világosság, amely az Ember számára Sötétség, örökké létezik”, mondja a kaldeai „Számok Könyve”. Tőle ered időszakonként az ENERGIA, amely visszatükröződik a „Mélység”-­ben, vagy a Káoszban, a jövendő világok tárházában, és amely, ha egyszer felébredt, felkavarja és megtermékenyíti a szunnyadó Erőket, a benne mindig jelenlevő, örök potenciákat. Ekkor újra ébrednek a Brahmâ-k, és a Buddha-k - az egyként örök Erők - és egy új Világegyetem kezd létezni.

A Sepher Jezireh-ben, a kabbalisztikus Teremtés-Könyvében, a szerző nyilvánvalóan a Manu szavait ismételte. Az Isteni Állag örök­től fogva egyedül létezőnek, határtalannak és feltétlennek van ábrá­zolva, és olyannak, mely magából bocsátotta ki a Szellemet.¹ „Egy az élő Isten Szelleme, áldott legyen a neve, mely örökké él. Hang, Szellem és Ige ez a Szent Lélek²”; és ez a kabbalisz­tikus, elvont Háromság, melyet a keresztény Egyházatyák nyugodt lélekkel emberi alakba öltöztettek. Ettől a hármas EGY-től áradt ki az egész Kozmosz. Először is az EGY-től eredt a KETTŐ vagy a Levegő (az Atya), a teremtő elem; és azután a HÁROM, a Víz (az Anya) eredt a levegőből; az Éter vagy Tűz kiegészíti a misztikus négyet, az Arba-il-t³. „Mikor a Rejtettek Rejtettje akart megnyilvá­nulni, először a szent alakba formált (a tíz Sephiroth vagy a Men­nyei ember) pontot (az első pontot vagy az első Sephira-t a levegőt vagy a Szent Lelket) hozta létre és betakarta pompás, tündöklő ruhával, s ez a Világ.”⁴

„A szelet hírnökeivé, a lángoló Tüzet szolgáivá teszi”, mondja a Jezireh, megmutatván a később euhemerizált Elemeknek⁵ koz­mikus jellegét, valamint azt, hogy a Szellem hatja át a Kozmosz minden atomját.

Ezt az „Ős-állagot” egyesek Káosz-nak nevezik. Platon és a pythagoreusok a Világ Lelké-nek hívták a Káoszt; miután már átha­totta annak a Szelleme, ami az Ős-Vizek vagy a Káosz felett lebeg. A felette lebegő Princípium, visszatükröződve benne, teremtette a megnyilvánult látható világegyetem csalóka képét (fantazmagória), mondják a kabbalisták. A „visszatükröződés” előtt Káosz, - utána Éter; mindig az istenség hatja át az egész Tért és minden dolgot. Ez a dolgoknak láthatatlan, nem mérhető Szelleme, és a látha­tatlan, de nagyon is érezhető fluidum, amely az egészséges mágnesező ujjaiból sugároz ki, mert ez Vitális Villamosság - maga az ÉLET. Marquis de Mirville gúnyosan „a ködös Mindenható”-nak hívja, a theurgisták és az okkultisták még ma is „az élő Tűz”-nek nevezik, és nincs az a hindu, aki virradatkor egy bizonyos meditációt gyakorolva, ne ismerné hatásait¹. Ez a „Világosság Szelleme” és Magnes. Amint egy ellenfél helyesen kifejezte, Magus és mágnes ugyanabból a törzsből növő két ág, és ugyanazokat az eredményeket szüli. És az „élő tűz” elnevezésében felfedezhetjük a Zend-Avesta követ­kező rejtélyes mondatának jelentését: „van tűz, amely a jövő ismeretét adja, tudományt és kellemes beszédet”, azaz a jósnőben, a szenziti­vában, sőt egyes szónokokban is, rendkívüli ékesszólást fejleszt ki.

Erről a „tűz”-ről beszélnek az összes hindu^* könyvek, valamint a kabbalai munkák is. A Zohar így magyarázza: ez „fehér, rejtett tűz a Resha trivrah-ban^** (a Fehér Fejben), melynek Akarata okozza, hogy a tüzes fluidum 370 áramban a világegyetem minden irányába ömöl­jék. Azonos a Siphrah Dzeaioota-ban említett, „370 ugrással szaladó Kígyó”-val; s mikor a „Tökéletes Ember”, a Metatron fölébresztetett, azaz mikor az isteni ember lakik már az állat-emberben, ez a kígyó három Szellemmé válik; vagyis a mi teozófiai nyelvünkön: ez az Atma-Buddhi-Manas. (L. II. Rész, II. Kötet, 3. fej.: „A mennybeli háború sok jelentése”.)

Tehát a Szellem, vagy a Kozmikus Gondolatalkotás és a Kozmikus Állag - amelynek egyik princípiuma az Éter - egy és ugyanaz, és magukba foglalják az ELEMEKET abban az értelem­ben, melyben szt. Pál vette őket. Ezek az Elemek burkolt szinté­zise a Dhyan-Chohan-oknak, Déva-knak, Sephiroth-oknak, Ams­haspend-eknek, Arkangyaloknak stb. stb. és ezeket helyettesíti. A tudo­mány Éterje - Berosus Ilus-a vagy a kémia Protyle-je - úgy­szólván az (aránylag) nyers anyagot alkotja, amelyből az imént emlí­tett „Építők”, követve az ISTENI GONDOLAT-ban számukra örökké megrajzolt tervet, a Kozmoszban a rendszereket kialakítják. Ezek „mítosz”-ok, mondhatják nekünk. „Épp annyira, mint az Éter és az Atomok”, válaszoljuk mi. A két utóbbi a fizikai tudomány feltétlen szükséglete, az „Építők” pedig épp ilyen feltétlen szükséglete a meta­fizikának. Bennünket azzal gáncsolnak: „Önök sohasem látták őket”. Mi azt kérdezzük a materialistáktól: „Látták-e már Önök az Étert vagy az Atomokat vagy pedig az ERŐT?” Sőt modern napjaink egyik legnagyobb nyugati evolucionistája, Darwin segítőtársa, A. R. Wallace, fejtegetvén, hogy a természetes kiválasztás magában nem tudja magya­rázni az ember fizikai formáját, „magasabb értelmek” működését tételezi fel, melyek „szükséges részei az anyagi Világegyetemen uralkodó nagy törvényeknek”. („Contributions to the Theory of Natural Selection.”)

Ezek a „magasabb értelmek” az okkultisták Dhyan-­Chohan-jai.

Valóban, minden e névre érdemes vallásos rendszerben kevés mítosz van, amelynek ne volna mind történelmi, mind tudományos alapja. Pococke helyes megjegyzése szerint: „A mítoszokról most bizonyult be, hogy mesék abban a mértékben, amelyben félreértjük őket, igazságok abban a mértékben, amelyben egykor értették”.

Hogy az egész Kozmosz az ISTENI GONDOLAT-ból ered, az az összes régi tanításokban uralkodó és leghatározottabb gondolat; ez a gondolat a kozmikus fejlődésre és gömbünknek első teremtésére vonatkozik, bele­értve összes szerves és szervetlen (különös szó, okkultista tollából) termé­keit. Ez a gondolat hatja át az anyagot, mely öröktől fogva létezik az EGY VALÓSÁG-gal együtt - és minden, ami él és lélegzik, az EGY Változatlan Parabrahm-Mulaprakriti, az örök egy-gyökér, kiáradásaiból fej­lődik. Parabrahm, úgy szólván, a középpontnak befelé, az értelemnek teljesen elérhetetlen világok felé fordított aspektusa és teljes elvont­ság; bár Mulaprakriti - mindennek örök gyökere - aspektusában mégis valami homályos fogalmat ad a Lét Rejtélyéről.

Ezért tanították a belső templomokban, hogy ez a szellemből és anyagból való látható világegyetem csak konkrét képe az eszményi elvontságnak; és hogy az első ISTENI GONDOLAT mintájára épült fel. Így a mi világegyetemünk öröktől fogva létezett szunnyadó állapotban. Ennek a tisztán szellemi világegyetemnek éltető lelke, a mi központi napunk, maga a legmagasabb istenség. Nem az Egy alkotta meg a gondolatnak konkrét formáját, hanem az elsőszülött, és mivel a dodekaéder (tizenkétszög)¹ mértani alakjára volt szerkesztve, az elsőszülöttnek tizenkétezer esztendeig tetszett teremtésével foglalkozni. Ez a szám megtalálható a tyrrheniai kozmogoniában², mely szerint az ember a hatodik évezredben teremtődött. Ez egyezik az egyiptomi 6000 „év” elméletével, valamint a héber időszámítással is; de annak exoterikus formája. A titkos számítás megmagya­rázza, hogy a tizenkétezer év és a 6000 év BRAHMÂ-ÉVEK - egy Brahmâ-nap egyenlő 4.320.000.000 évvel. Sanchoniathon³ mondja Kozmogóniá-jáhan, hogy mikor a szél (a szellem) beleszeretett saját princípiumaiba (a Káoszba), szoros egyesülés jött létre, ezt az összeköttetést nevezték pothos-nak, és ebből eredt mindennek magja. És a Káosz nem ismerte saját származékát, mert értelem nél­küli volt; de a széllel való ölelkezéséből született Môt vagy az ilus (iszap)⁴. Ebből eredtek a teremtés csírái, és létrejött a világegyetem.

Zeus-Zen (aether) és feleségei: Chthonia (a káoszi föld) és Metis (a víz); Osiris⁵ - ki szintén képviseli az étert^*, a Legfőbb istenségnek, Amun-nak, az eredeti fényforrásnak első kisugárzása - és Isis Latona, szintén a föld- és víz istennője. Mithras⁶, a szikla szülte isten, a hím világ-tűznek vagy a meg­személyesített ős-fénynek jelképe, és Mithra, a tűz istennője, aki az ő anyja és egyszersmind felesége is, a tűznek tiszta eleme, (a tevékeny vagy hím princípium), mint világosság és hő, a földdel és a vízzel, vagyis az anyaggal (a kozmikus nemzés nőnemű vagy passzív elemével) való egyesülésében. Mithras, fia Bordj-nak, a perzsa világhegynek⁷, amelyből mint ragyogó fénysugár tör elő. Brahmâ, a tűzisten és termékeny hitvestársa, a hindu Agni, a sugárzó istenség, kinek testéből ezer fénysugár és hét tüzes nyelv jött elő, és akinek tiszteletére egyes brahmanok a mai napig örök tüzet égetnek. Siva, kit a hinduk világ-hegyével, a Meru-val személyesítenek meg, a rémes tűzisten, aki a legenda szerint tűzoszlopban szállt az égből, akár csak a zsidó Jehovah, és még egy tucat más kétnemű ősi istenség, ők mind hangosan hirdetik rejtett jelentésüket. És vajon jelenthettek-e egyebet ezek a kettős mítoszok, mint a legelső terem­tésnek pszicho-kémiai princípiumát? Az első Fejlődést a szellem, erő és anyag hármas megnyilvánulásában; az isteni korrelációt kiindulásakor, melyet a meg- villanyozó szellem termékeinek, a Tűz-nek és a víznek egybekelése jelképez, - a tevékeny hím princípiumnak és a passzív nő princípiumnak egyesülése - amelyek szülőivé lesznek földi gyermeküknek, a kozmikus anyagnak, a príma matériának, aminek lelke az Aether, és árnyéka az ASZTRÁLIS FÉNY”! (Isis Unveiled, I. köt. 156. o.)

De a rendszerek töredékeit, melyek ránk maradtak, manapság mint együgyű meséket elvetik. Mindazonáltal az okkult tudomány - túlélve még a nagy vízözönt is, mely elnyelte az antidiluviális óriásokat, és még az emléküket is, a Titkos Tanításban, a Bibliában és más szent írásban található feljegyzéseket kivéve, - még mindig kezében tartja az összes világproblémákat megoldó Kulcsot.

Alkalmazzuk tehát ezt a Kulcsot régóta elfeledett kozmogóniák ritka töredékeire, és kíséreljük meg az elszórt részekből a Titkos Tanítás hajdan Egyetemes Kozmogóniáját helyreállítani. A Kulcs az összesre illik. Aki komolyan tanulmányozza a régi filozófiákat, az észre fogja venni, hogy a valamennyin átvonuló, feltűnően hasonló felfogás, - mely exoterikus alakjukban igen gyakran, rejtett szelle­mükben mindig megnyilvánul - nem csupán véletlen összetalál­kozás, hanem megegyező szándék eredménye, és hogy az emberiség ifjú-korában csak egy nyelv, egy tudás, s egy egyetemes vallás volt; ekkor nem voltak sem templomok, sem hitek vagy felekezetek, hanem minden ember saját magának volt a papja. És, ha ki van mutatva, hogy az emberek vallásos gondolata már azokban a régi időkben, amelyeket látásunk elől a hagyomány buja bozótja elrejt, a földgömb minden részén teljes egyetértésben fejlődött, akkor nyilvánvaló lesz, hogy ezt a gondolatot, mely akármelyik szélesség alatt, a hideg északon, vagy a forró délen, keleten vagy nyugaton, született is meg, ugyanazok a kinyilatkoztatások sugallták, és hogy az ember ugyannak a TUDÁS FÁJÁ-nak védőárnyékában növekedett.

Ezt a hármat a Tér tartalmazza, vagy amint egy tudós kabbalista meghatározta: „A mindent magában foglaló, de semmiben sem fog­lalt Tér, pusztán az Egységnek legelső megtestesülése. . . határtalan kiterjedés.”¹ De azután kérdi: „minek a határtalan kiterjedése?” - és helyesen válaszol rá: „A minden ismeretlen tartalmazójának, az ismeretlen ELSŐ OK-nak.” Ez nagyon helyes meghatározás és válasz, az okkult tanítás minden szempontjából nagyon ezoterikus és igaz.

A TÉR, melyről a régi idők összes filozófiai eszméinek elpusz­títására törő, mai tudálékosok, tudatlanságukban és képromboló hajla­mukban, azt állítják, hogy „elvont fogalom” és űr, valójában hét prin­cípiumában a Világ-egyetemnek teste és tartalmazója. A Tér határ­talan kiterjedésű test és PRINCÍPIUMAI (okkult szólásmódban) - ezek mindegyike szintén hetes - a jelenségekben megnyilvánult vilá­gunkban csupán alosztályaik legdurvább szövedékében jelennek meg. A Tanítás így szól: „Senki sem látta még az Elemeket teljességük­ben.” Az ősi népek eredeti kifejezéseiből és rokonértelmű szavaiból kell tudásunkat merítenünk. Még a közülük legfiatalabb - a zsidó ­nép - kabbalai tanításából is kitűnik ez a gondolat, mikor „a nagy Tenger”-nek nevezett Tér hétfejű Kígyójáról szól.

Kezdetben az Alhim-ek teremtették az egeket és a földet: a 6 (Sephi­roth). . . Ők hatot teremtettek és ezeken alapul minden dolog. És ezek (a hat) függnek a koponya hét formájától, fel egészen a Méltóságok Méltóságáig. (Siphrah Dzenioota, I. 16. §.), Lásd a II. kötet, II. részében: „Ősrégi felosz­tások és a Misztikus számok".

A Szél, a Levegő és a Szellem, az összes népnél mindig rokonértelmű szók voltak. Pneuma (a Szellem) és Anemos (a szél) a görögöknél, Spiritus és Ventus a latinoknál, felcserélhető szavak voltak, még ha az élet-lehelet eredeti gondolatától el is voltak választva. A tudomány „erői” számunkra csak az első négy elem egyike vagy a másika szellemi affektusának^* anyagi hatása; ezeket az elemeket a 4. Fajtól vettük át, amint mi is át fogjuk adni teljességé­ben az Étert (jobban mondva annak durva alfaját) a Hatodik Gyökér­fajnak. Ezt megmagyarázzuk a jelen és a következő könyvben.

A régiek értelem nélkülinek nevezik a „Káoszt”, (Káosz és Tér rokonértelműek), mert képviselte és magába foglalta az összes Elemeket eredeti szét nem különböződött állapotukban. Az Étert^** az ötödik elemnek vették, a többi négy elem szintézisének; mert a görög filozófusok Aether-je nem volt az Aether seprője, - noha valóban többet tudtak, mint amennyit a tudomány most tud erről a seprőjéről (az éterről) - amelyről teljes joggal feltételezi, hogy számos, a földön megnyilvánuló erő közvetítőjeként működik. A régiek Aether-je = a hinduk Akâsa-ja; a fizikában elfogadott Éter ennek csupán egyik alfaja a mi síkunkon - a kabbalisták Asztrális Fénye, valamennyi rossz és jó hatásával együtt.

Mivel az Aether Lényegét, vagyis a Láthatatlan Tért, az Istenség fátyolaként isteninek tartották, épp ezért tekintették közvetítőnek a jelen és a következő élet között. A régiek azt hitték, hogy ha a tevé­keny vezető „Értelmek” (az istenek) a mi Terünk Éterének^*** va­lamely részéből, vagyis az őrizetükre bízott négy birodalomból kivonul­nak, akkor az illető helyet a rossz birtokában hagyták, rossznak nevezvén, mivel a Jó hiányzik belőle.

A materializmus tagadja a szellem létezését a közös közvetítőben, az éterben, a teológia pedig személyes Istent csinál belőle. De a kabbalista szerint mindkettő téved; ő azt mondja, hogy az éterben az elemek csak az anyagot képviselik - a természet kozmikus, vak erőit, a Szellem pedig az őket irányító értelmet képviseli. Az árja, a hermetikus, az orpheus-i és a pythagoras-i kozmogóniai tanítások, valamint Sanchoniathon és Berosus tanítása is egy meg­dönthetetlen elven alapulnak, azaz hogy az aether és a káosz, vagy Platon nyelvén, az elem és az anyag a világegyetem két ősi és örök princípiuma volt, teljesen függetlenek minden mástól. Az első a mindent éltető értelmi princípium volt; a káosz pedig alaktalan, folyékony princípium, „forma és értelem nélkül való”; a kettőnek az egyesüléséből jött létre a világegyetem, jobban mondva, az egyetemes világ, t. i. az első kétnemű istenség - a káoszi anyag testévé, és az éter lelkévé vált. Egyik Hermias Töredék szerint „a káosz a szellemmel való eme egyesülé­séből értelmet kapott, az örömtől ragyogott, és így jött létre a Protogonos, (az első szülött) világosság.”¹ Ez a régieknek metafizikai fogalmakon alapuló, egye­temes háromsága, akik analógiából az embert, az értelem és az anyag össze­tételét, a makrokozmosz, vagyis a nagy világegyetem mikrokozmoszának tették meg. (Isis Unveiled, I. 341. o.)

A „Természet irtózik az Űrtől”, mondták a peripatetikusok, akik, noha materialisták, a maguk módján talán megértették, miért tanította Demokritos és tanítója Leukippos, hogy a Világegyetemben foglalt összes dolognak első princípiuma: az atomok és az űr volt. Az utóbbi egyszerűen szunnyadó Erőt vagy Istenséget jelent, mely első megnyilvánulása előtt - mikor AKARAT-tá vált, átadva az első impulzust ezeknek az atomoknak - a nagy Semmiség, Ain-Soph, vagy a NEM-DOLOG, (NO-THING) volt, és ennélfogva minden érzék számára Űr - vagy KÁOSZ.

Ez a Káosz azonban a „Világ Lelké”-vé vált, Platon és a pytha­goreusok szerint. A hindu tanítás szerint, az istenség Aether (Akâsa) alakjában, minden dolgot áthat, és ezért nevezték a theurgisták „az élő tűz”-nek, a „Világosság Szellemé”-nek és néha Magnes-nek is. Platon szerint, a legfőbb Istenség maga építette a Világegyetemet a tizenkétszög mértani alakjára, és az ő „első-szülötte” a Káoszból és az Ős-Világosságból (a Központi Napból) született meg. Ez az „Első-­Szülött" azonban csak aggregátuma volt az „Építők” Seregének, az első építő Erőknek, akiket a régi Kozmogóniák a Mélységből vagy a Káoszból és az „Első Pont”-ból született „Régieknek” hívnak. Az Első-Szülött az úgynevezett Tetragrammaton, a hét alsó Sephiroth élén. Ez volt a kaldeusok hite. A zsidó Philo, nagyon felületesen beszélve őseinek első tanítóiról, ezt mondja:

Ezek a kaldeusok azt hitték, hogy a Kozmosz csak egy pont a létező dolgok között (?) és hogy a világegyetem maga az Isten (Theos) vagy, hogy isten benne van, magában foglalva valamennyi dolog lelkét. (L. „Migration of Abraham.” 32. o.)

Káosz-Theos-Kozmosz csupán szintézisüknek - a TÉR-nek – három megnyilvánulása (aspects)^*. Nem remélhetjük, hogy valaha is meg fogjuk oldani ennek a Tetraktis-nak rejtélyét, ha a holt betűhöz ragaszkodunk, még ha a most még meglevő régi filozófiák holt be­tűjéről van is szó. De még ezek is azonosítják a KÁOSZ-THEOS-­KOZMOSZ-t és a TÉR-t az Örökkévalóságban, az Egy Ismeretlen Térrel, amelyet teljesen a hetedik Körünk előtt talán nem is fogunk megismerni. Az első és tökéletes KOCKÁ-ra vonatkozó allegóriák és metafizikai jel­képek azonban még az exoterikus Purâna-kban is figyelemre méltók.

Itt is, Brahmâ a Theos, aki a Káosz-ból vagy a nagy „Mély­ségből" fejleszti a vizeket, melyek felett az újraébredés első órájában, hangtalanul lebeg a Szellem, a jövendő, határtalan Kozmosz színe felett mozgó Szellem, vagyis az ayana^* személyesítette - TÉR. Ez Vishnu is, aki Ananta-Sacha-án, az Örökkévalóság nagy Kígyóján alszik. Ebből a Kígyóból csinálták a nyugati teológusok az Ördögöt, nem ismerve a kabbalát, az egyetlen Kulcsot, mely a Biblia titkait megnyitja. - Ez az első háromszög vagy a pythagoras-i hármasság, a „három aspektusú Isten”, mielőtt a végtelen Kör tökéletes kvadratúrája útján, a „négy arcú Brahmâ”-vá alakult volna át. „Tőle, aki van, és még sincs, a nem­létezőből, az Örök Okból született a Létező Purusha”, mondja Manu, a törvényhozó.

Az Isis Unveiled-ben mondtuk:

Az egyiptomi mitológiában, Kneph, az Örök, Fel-nem fedett Isten, az örökkévalóság kígyó-emblémájával ábrázolódik; a kígyó víztartó urna köré csavarodik, fejét a víz fölött ingatja, melyet leheletével melenget. Ebben az esetben a kígyó az Agathodaemon, a jó szellem, ellenkező aspektusában Kakodaemon - a rossz. A skandináv Edda-kban a mézharmat, az istenek és a teremtő dolgozó Yggdrasill (méhek) gyümölcse, az éjjeli órákban hull le, mikor a légkört nedvesség itatja át; és az északi mito­lógiában ez - mint a teremtés passzív princípiuma, - a világegyetemnek a vízből való teremtését jelképezi; ez a harmat az asztrális fény egyik összetéte­lében, és épp úgy vannak teremtő, mint romboló tulajdonságai. Berosus kaldeai legendájában, Oannes vagy Dagon, az ember-hal, tanítva az embereket, tudtul adja nekik, hogy az újszülött világ vízből teremtődött, és hogy valamennyi lény ebből a príma materia-ból eredt. Mózes azt tanítja, hogy csak a föld és a víz hozhat létre élő lelket, és a szentírásban olvassuk, hogy a füvek nem nőhettek addig, míg az Örökkévaló esőt nem bocsátott a földre. A mexikói Popul-Vuh szerint, az ember a víz mélyéről felhozott sár-ból vagy agyagból (terre glaise) teremtődött. Brahmâ, lótuszán ülve, csak akkor teremti a nagy Muni-t (vagy az első embert), miután már létrehozott szellemek-et, akik ilyenformán létezésben megelőzték a halandókat, és víz-ből, levegő-ből és föld-ből teremti meg őt. Az alkimisták azt állítják, hogy az első, vagyis az Ádám előtti föld, ha első állagára vezetik vissza; átalakulása második állapotában olyan, mint a tiszta víz; az első állapot pedig maga a szorosan vett alkahest. Erről az ősállagról mondják, hogy magában foglalja mindannak lényegét, ami az ember megalkotásához szükséges, magában foglalja nemcsak fizikai létének valamennyi elemét, de még magát az „élet leheletet” is, szunnyadó állapotban, az ébresztésre készen. Ezt a leheletet az ősállag, a vizek - a KÁOSZ - színén lebegő „Isten-Szellem”-nek „melen­getésé"-től kapja (from the incubation of the Spirit of God); tényleg ez az állag maga a káosz. Erről állította Paracelsus, hogy belőle „homunculus”-át tudja alkotni, és ezért állította Thales, a nagy természetbölcselő, hogy a víz a természetben levő minden dolognak princípiuma.¹ . . . Job a XXVI. fej. 5. ver­sében azt mondja, hogy „holt dolgokat formáltak a víz mélyéből, és annak lakóit is”. Az eredeti szövegben „holt dolgok” helyett: holt Rephaim (óriások vagy hatalmas ősemberek), akiktől az „Evolució” talán idővel le fogja származ­tatni a jelen fajunkat.

Polier Mythologie des Indous c. művében azt mondja, hogy a teremtés első állapotában, a vízzel borított, kezdetleges világegyetem Vishnu kebelében pihent. Brahmâ, a világ építésze, ki ebből a káosz­ból és sötétségből jött elő, lótuszlevélen feküdve úszott (mozgott) a vizeken, és nem tudott mást észrevenni, csak vizet és sötétséget. Brahmâ, látva ezt a szomorú állapotot, megrémülve így beszélt magá­ban: „Ki vagyok? Honnan jöttem?” Ezután hangot² hall: „Irányítsd gondolataidat Bhagavat-ra”. Brahmâ úszó helyzetéből felemelkedve a lótuszra ül elmélkedő helyzetben, és az Örökkévalón gondolkozik. Ennek tetszett jámborsága, eloszlatta az ős-sötétséget, és megnyitotta Brahmâ értelmét. Ezután Brahmâ mint világosság jön elő az egye­temes tojásból (a végtelen káoszból), mivel értelme most megnyílt, és munkához lát: ő mozog az örök vizeken, és Isten szelleme benne van; és mint a vizek mozgatója, ő Vishnu, vagy Narayana. Ez ter­mészetesen exoterikus, mégis alapgondolatában az egyiptomi kozmo­góniával a lehetőségig azonos; ennek kezdő mondatában fölleljük Athtor-t¹ vagyis az Anya-Éjszakát (a határtalan sötétség jelképét), mint ős-elemet, mely befödte a határtalan mélységet, s melyet a vízben és a Káoszban magányosan lakó Örökkévalónak egyetemes szelleme keltett életre. Hasonlóképpen a zsidó Szentírásban a teremtés törté­nete az Isten szellemével és az ő teremtő kiáradásával kezdődik - tehát az egy másik istenség².

A Zohar azt tanítja, hogy az ős-elemek - a Tűz, Levegő és Víz háromsága - a négy világtáj és a Természet összes Erői alkotják együttesen az AKARAT HANGJÁT, Memrab-ot vagy az „Igét”, a Feltétlen, Hangtalan MINDEN Logoszát. A „feloszthatlan pont, határ­talan, mérhetlen” kiterjeszkedik a végtelen téren, és így fátyolt alkot (Para­brahmnak Mulaprakriti-jét), amely elrejti ezt a Feltétlen pontot. (L. előbb).

Minden nép kozmogóniájában a Demiurgos (a Bibliában az „Elohim”-ek) összefoglalta „Építők” formálják a Káoszból a Kozmoszt, és ők a gyűjtő értelemben vett Theos, a „hím-nő”, a Szellem és az anyag. „Az alapok (hasoth) sorozatával (yom) hozták létre az Alhim-ek az eget és a földet”. (Gen. II. 4.) A Genezisben először Alhim, azután Jahva-Alhim és végül - a negyedik fejezetben - a nemek szétválasztása után - Jehovah. Figyelemre méltó, hogy csakis ez utóbbiban, a mi Ötödik fajunk legutolsó kozmogóniájában, használták a Világegyetem „Teremtésé”-vel kapcsolatban, a ki-nem-ejthető, ki-­nem-mondható NEVET³ - az Ismeretlen Istenség jelképét, melyet csak a MISZTÉRIUMOK-ban használtak. A „Mozgatók”, a „Futók”, a theoi (a Θέειν „futni” igéből) végzik a formálás munkáját, ők a manvantarikus törvény „Hírnökei”, akikből a kereszténységben a „hírnökök” (malachim) lettek, s úgy látszik, így volt ez a hinduizmusban, vagyis a brahmanizmus kezdetén is. Mert a Rig-Véda szerint nem Brahmâ teremt, hanem a Prajâpati-k, a „Lét Urai”, a Rishi-k; a Rishi szó ugyanis (Mahadeo Kunte professzor szerint) a mozogni, vezetni szóval van összefüggésben; ezt a nevet akkor alkalmazzák rájuk, mikor mint földi Patriarkák seregeiket a Hét Folyóra vezetik.

Ezenfelül maga a „God” szó is, mely egyes számban az összes isteneket vagy theoi-t magába foglalja, - különös forrásból jutott el a „felsőbbrendű”, civilizált nemzetekhez - éppolyan teljesen és erősen fallikus, mint India nyíltan kimondott lingham-ja. Azzal már felhagytak, hogy a God (Isten) szót az angolszász rokonértelmű „good” (jó) szóból származtassák, mert semmiféle nyelvben a perzsa Khoda-tól kezdve a latin Deus-ig - ahol a szó többé-kevésbé eltér^* - nem találtak példát arra, hogy az Isten neve a jóság tulaj­donságától származott volna. A latin fajoknál az árja Dyaus (a nap­pal)-ból ered; a szlávoknál a görög Bacchus-ból (Bogh-bog)-ból és a szász fajoknál egyenesen a héber Yodh-ból vagy Jod-ból. Ez az utóbbi a י, a 10-es szám betűje (number-letter), hím és nő, és Jod a fallikus kampó: - innen jött tehát a szász szó Godh, a német Gott és az angol God. Erről a jelképes kifejezésről mondhatjuk, hogy a földi síkon, a fizikai „Emberiség” Teremtőjét ábrázolja, de hatá­rozottan semmi köze sem volt a Szellem, az istenek és a Kozmosz kialakításához, vagyis „Teremtéséhez”!

Káosz-Theos-Kozmosz, a hármas istenség: minden a minden­ben. Ezért mondják róla, hogy hím és nő, jó és rossz, pozitív és negatív: az ellentétes tulajdonságok teles sorozata. Mikor szunnyadó (a pralaya-kor), akkor felismerhetetlen és a meg-nem-ismerhető Isten­séggé válik. Csupán tevékeny működéseiben ismerhető meg tehát, mint anyag-Erő és élő Szellem, amelyek a látható síkon, a végső és mindig ismeretlennek maradó EGYSÉG-nek korrelációi és ered­ménye, vagyis kifejezése.

Ez a hármas egység viszont a négy legelső „Elem”-nek¹ alkotója, amelyek a mi látható, földi természetünkben, mint a hét (eddig csak öt) Elem ismeretesek; ezek mindegyike negyvenkilenc (vagyis hétszer hét) alelemre osztható, amelyekből a vegytan körül­belül hetvenet ismer. Minden kozmikus Elem, vagyis a Tűz, a Levegő, a Víz, a Föld, mivel részese Eredetije tulajdonságainak és hibáinak, természeténél fogva Jó és Rossz, Erő (vagy Szellem) és Anyag stb. stb. és ezért mindegyik egyszersmind Élet és Halál, Egészség és Betegség, Hatás és Visszahatás. (L. a XIV. fejezetet a: „Négy Elem.") Az elemek örökké és állandóan formálják az anyagot (a megismerhetetlen) EGY Elem soha nem szűnő ösztönzésére, amely Elemet a jelenségek világában képviseli az Aether, vagyis a halha­tatlan Istenek, akik születést és életet adnak mindennek.

A The Philosophical Writings of Solomon Ben Yehudah Ibn Gabirol c. munkában (melyet Isaac Myer most megjelent Kabbala-­jában lefordított) a Világegyetem építéséről ezt olvassuk:

R. Yehudah imígyen kezdte, írva van: - „Elohim mondá: Legyen ég­boltozat a vizek közepette!” Jöjj, lásd, abban az időben, mikor a Szent. . . terem­tette a Világot, 7 eget teremtett fent, 7 földet lent, 7 tengert, 7 napot, 7 folyót, 7 hetet, 7 évet, 7 időszakot és 7000 éve annak, hogy a világ megvan. A Szent az összesek hetedike^* stb. stb. (415. o.)

Ez nemcsak különös azonosságot mutat a Purâna-k kozmogóniájával (mint p.o. a Vishnu Purâna I. Könyvével), de meg is erősíti a hetes számról való összes tanításunkat, amelyeket röviden az „Esoteric Buddhism” tárgyal.

A hinduk végtelen allegóría-sorozattal fejezik ki ezt a gondolatot. Az ősi Káoszban, még mielőtt a Hét Óceán-ná (Sapta Samudra-vá) fejlődött volna, - ezek emblémái a hét guna-nak (a feltételektől függő tulajdonságoknak), melyek a triguna-kból (Satwa, Rajas, és Tamas - l. a Purâna-kat) tevődnek össze - szunnyadva fekszik az Amrita (a halhatatlanság) és a Visha (a méreg, a halál, a rossz). Ezt megtaláljuk az allegóriában, mely szerint az Istenek „köpülik az Óceánt”. Az Amrita minden guna fölött van, mert önmagában FELTÉTLEN, mégis mikor a jelenségekben megnyilvánult teremtésbe leszállt, összevegyült a Rossz-szal, a Káosz-szal, az ebben szunnyadó theos-szal, még mielőtt a Kozmosz kifejlődött volna. Ezért indítja Vishnu - aki itt az örök TÖRVÉNYT képviseli - időszakonként tevékenységre a Kozmoszt, „kiköpülve az ősi Óceánból (a határtalan Káoszból) az Örökkévalóság Amrita-ját, mely csak az isteneknek és a dévá-knak van fenntartva”; ebben a munkában Naga-kat és Asura-kat kell alkalmaznia, az exoterikus hinduizmus szerint - démonokat. Az egész allegória igen filozófiai jellegű, és minden filozófiai rend­szerben találkozunk vele. Platon, teljesen elfogadva Pythagoras eszméit, - aki ezeket Indiából hozta - a görög Bölcs rejtélyes számainál érthetőbb formában foglalta össze és hozta nyilvános­ságra ezeket az eszméket. A Kozmosz, Platon szerint, „a Fiú”, s ennek atyja és anyja: az Isteni Gondolat és az Anyag¹.

Dunlap² mondja: „Az egyiptomiak különbséget tettek idősebb és fiatalabb Hórusz között; az első Osiris fivére, a második Osiris és Isis fia”. Az első a világról alkotott, „a sötétségben, a világ te­remtése előtt született" Gondolat, mely a Demiurgos Elméjében ma­rad. A második Hórusz, ugyanez a „Gondolat”, mely a Logosz-ból jön elő, anyagba öltözik, és tényleg létezni kezd³.

A Kaldeai orákulumok mondják: „A világ istene, az örökké­való, határtalan, fiatal és öreg, hullámzó alakú . . ."⁴

Ez a „hullámzó alak” szókép, mely az Asztrális Fény rezgő mozgását fejezi ki. A régi papok jól ismerték az Asztrális Fényt, noha a nevét a Martinisták találták ki.

A modern tudomány megvetéssel nézi manapság a kozmosz-­imádást (Cosmolatry), de, amint egy francia tudós mondja, a tudo­mánynak, mielőtt ezt kicsúfolja, saját kozmo-pneumatológiai taní­tását kellene teljesen átalakítania. Satis eloquentiae, sapientiae parvum. A kozmosz-imádásra és panteizmusra is illenek, végső kifejezésében, a Vishnu-ra alkalmazott szavak: . . „Ő csak eszményi oka a Poten­ciáknak, melyeket később kell létrehoznia a teremtés munkája céljából, és tőle indulnak ki a Potenciák, amelyek megteremtendők, miután a valódi okká váltak. Ezen az egy eszményi okon kívül nincs más, amelyre a világot vissza lehetne vezetni. . . Ennek az oknak Potenciájánál fogva minden teremtett dolog tulajdon természete szerint jelenik meg”. (Eredeti szanszkrit szövegek IV. Rész, 32, 33. o.)^*

Minden vallás Logoszát, vagy Teremtő istenségét, a „Testté vált Igét”, végső forrására és Lényegére kell visszavezetnünk. Indiá­ban a Logosz, 1008 isteni néven és aspektusban ismert, valóságos Proteus minden személyes átalakulásában, Brahmâ-Purusha-tól kezdve, a hét isteni Rishi-ken és a tíz félig-isteni Prajâpati-kon (szintén Rishi-k) keresztül, az isten-emberi Avatara-kig. Az „Egy a sokban” és a sokaság az egyben nehéz problémáját más Panteonok­ban is megtalálhatjuk, így az egyiptomiban, a görögben és a kaldeai-­zsidóban. Az utóbbi a zavart még jobban növelte azzal, hogy isteneit a pátriarkák alakjaiban euhemerizációkként fogta fel. Pedig azok, akik Romulus történetét, mint hitregét elvetik, ezeket a pátri­arkákat ma elfogadják, élő és történelmi lényeknek tüntetik fel őket. Verbum satis sapienti.

A Zohar-ban En-Soph szintén az EGY és a végtelen Egység. Tudta ezt az a néhány tudós egyházatya, aki tisztában volt azzal, hogy Jehovah csak harmadrendű potencia, nem pedig a „legfőbb” Isten. De amíg Ireneus keserűn panaszkodik a gnosztikusokra, mond­ván „eretnekeink azt tartják, . . hogy Propator-t csak az „Egy­szülött Fiú"¹ (aki többek közt Brahmâ), azaz az elme (nous) ismeri”, ő nem mondja, hogy a zsidók is ezt tanították igazán titkos-könyveik­ben. Valentinus, a „Gnózis legnagyobb doktora” azt tartotta, hogy „volt egy tökéletes AION, aki Bythos vagy Buthon^* (a kifürkészhetet­len természet első atyja, s ez a második Logosz) előtt létezett, és akit Propator-nak neveztek”. Ez az AION eredt, mint Sugár Ain Soph-ból (aki nem teremt), és ez az AION teremt, vagy jobban mondva, általa teremtődik vagy fejlődik minden. Mert a basilidusok azt tanították, hogy „volt egy legfőbb Isten, Abraxax, aki az elmét (szanszkritban Mahat, görögül Nous) teremtette”. „Az Elméből jött elő az ige, a Logosz; az igéből a Gondviselés, (helyesebben az isteni Világosság), és ebből az Erény és Bölcsesség a Fejedelemsé­gekben, a Hatalmakban, az Angyalokban, stb. Ezek (az Angyalok) teremtették a 365 Aeon-t. „Ő (Basilides) a zsidók Istenét a legalsók közé sorolja, azok közé, akik a világot teremtették; tagadja, hogy Isten (nagyon helyesen), és azt állítja róla, hogy egy az Angyalok közül”. (Ugyanott). Itt tehát ugyanazzal a rendszerrel találkozunk, mint a Purâna-kban, ahol a Felfoghatatlan magot ejt le, ez Arany Tojássá válik, és ebből születik Brahmâ. Brahmâ Mahat-ot hozza létre stb, stb. Az igazi ezoterikus filozófia azonban nem beszél sem „teremtés”-ről sem „fejlődés”-ről olyan értelemben, mint az exoterikus vallások. Mindezek a megszemélyesített Erők nem egymásból fejlődnek, hanem ők az ABSZOLÚT Minden egyes­-egyedüli megnyilvánulásának mind megannyi aspektusa. A Gnosz­tikus rendszerrel^** azonos rendszert találunk az Ain-Soph Sephiroth-i megnyilvánulásaiban, mégis mivel ezek a megnyilvánulások a Tér­ben és az Időben vannak, egymásután való megjelenésükben bizonyos sorrend érvényesül. Tehát lehetetlen, hogy észre ne vegyük azokat a nagy változtatásokat, melyeket a Zohar-on a keresztény misztikusok nemzedékei eszközöltek. Hiszen még a Talmud metafizikájában is az „alsó Arc”-ot, (vagy a „Kisebb Ábrázat”-ot), a mikroprosopus-t, nem helyezték soha ugyanannak az elvont eszménynek síkjára, mint a Magasabb vagy „Nagyobb Ábrázatot”, a makroprosopust. Az utóbbi a kaldeai kabbalában tiszta elvontság^***; az Ige vagy a LOGOSZ vagy (héberül) DABAR, - noha tényleg többesszámú lesz, vagyis: „Igék” - D(a) B(a) RIM, midőn önmagát visszatükrözteti, azaz mikor a Seregre (t, i, az angyalok, vagyis Sephiroth-ok Seregére, a „szá­mok"-ra) oszlik, mégis gyűjtő értelemben EGY; az eszményi síkon azonban nulla - 0, „semmi”. Sem alakja, sem léte nincs, „nem hasonlít semmi máshoz”. (Franck „Die Kabbala”, 126. o.) De még Philo is a Teremtőt, a Logosz-t, ki Istenhez legközelebb van, „a MÁSODIK ISTEN”-nek hívja, valamint „a második Istennek, aki a (Leg­főbb Istennek) BÖLCSESSÉGE”. (Philo Quaest. et Solut.) Az Isten­ség nem Isten. Az Istenség SEMMI ÉS SÖTÉTSÉG. Nincs neve, és azért hívják Ain-Soph-nak - „az Ayin szó ugyanis semmit jelent”. A „Legfőbb Isten” (a meg-nem-nyilvánult LOGOSZ) a fia. (L. Franck, „Die Kabbala” 153. o, továbbá jelen munka XII. fejezetét: „A Teremtő Istenek teogóniája”.)

De a legtöbb gnosztikus rendszer, ezek az egyházatyáktól megcsonkítva jutottak el hozzánk, semmi egyéb, csak az eredeti elmé­letnek eltorzított külső burka. De nem is fedték fel soha a közön­ségnek, vagyis az átlag olvasónak, mert ha rejtett jelentésüket, vagyis az ezoteriájukat felfedik, e tanítások már nem lettek volna ezoterikusak, tehát ez nem történhetett meg. Maga Marcus (a marcusiánusok feje, aki a 2. században élt, többet adott közzé, mint akármelyik más gnosztikus, mikor azt tanította, hogy az istenséget a négy szótagú jelképben kell keresnünk. De még őt sem értették meg jól, mert Ki­nyilatkoztatásá-nak csak felszínes, vagyis holt betű szerinti értelme­zésében látszik úgy, hogy Isten négyesség t. i. „a Ki-nem-mondható, a Csend, az Atya és az Igazság” - ez valójában teljesen téves, és így csak az ezoterikus rejtélyek számát szaporítja.

Marcus-nak ez a tanítása egyezik az első kabbalisták tanításával és a mienkkel is, mert az Istenség szerinte a 30-as szám 4 szótagban, ami ezoterikus nyelven egy Hármasságot vagy Háromszöget és egy Négyességet vagy négyszöget jelent, összesen hetet, ami az alsó síkon a hét isteni, vagy titkos betűt adta, amelyből az Isten-név áll. Ez magyarázatra szorul. Marcus „Kinyilatkoztatásában” a betűkkel és a számokkal kifejezett isteni rejtélyekről szólva elmondja, hogy hogyan „szállt belé a Legfőbb Négyesség (Tetrad) abból a régióból, amelyet látni vagy megnevezni nem lehet, női alakban, mert a világ nem tudta volna elviselni férfialakban való megjelenését”, és felfedte neki, hogyan jött létre a világegyetem, ami eddig sem isteneknek, sem embereknek el nem árultatott.

Már az első mondat is kettős értelmet rejt magában. Miért viselné el a világ könnyebben, vagy miért hallgatna meg inkább női alakot, mint férfi alakot? Ez első tekintetre értelmetlenségnek látszik. De annak, aki ismeri a misztérium-nyelvet, egészen egyszerű és világos: Az Ezoterikus Filozófiát, vagy a Titkos Bölcsességet női alakban jelképezték, a Fel-nem fedett rejtélyt pedig férfi alakban, tehát a világ nem lévén még elkészülve a rejtély befogadására, nem tudta volna elviselni, és Marcus-nak allegorikusan kellett közölnie Kinyilat­koztatását. Azután ezeket írja:

Mihelyt a Fel-nem-foghatónak, a Lét-nélkülinek és Nem-nélkülinek a (kabbalai Ain-Soph-nak) vajúdása megkezdődött (t. i. megnyilvánulásának órája ütött) és azt kívánta, hogy az ő Ki-nem-mondhatója (az első LOGOSZ vagy Aeon vagy Aion) megszülessék, és hogy láthatatlanja formát öltsön, akkor szája kinyílt, és kiejtette az önmagához hasonló igét. Ez az ige (logosz) megnyilvánult a Lát­hatatlannak alakjában. A (ki-nem-mondható) név kiejtése (a szó által) így ment végbe. Ő (a legfőbb Logosz) kiejtette nevének első szavát, mely négy betűből álló szótag. Azután hozzá jött a négy betűből álló második szótag. Azután a tíz betűből álló harmadik szótag, és azután a negyedik, mely tizenkét betűt tartalmaz. Az egész név eszerint harminc betűből és négy szótagból áll. Minden betűnek meg van a sajátságos hangsúlya és írásmódja, de egyikük sem érti vagy veszi észre a teljes Névnek ezt a formáját, - nem, még annak a betűnek hatalmát sem, mely legközelebb áll hozzá (tudniillik a Létezés-­nélkülihez és a Fel-nem-foghatóhoz)¹. Mindezek a hangok, ha egyesítve vannak a gyűjtő értelemben vett Lét-nélküli, nem-született Aeon, ők azok az angyalok, akik mindig nézik az Atya arcát² (a Logosz, a „második Isten” arcát, aki Philo szerint, legközelebb áll „Fel-nem-fogható”-hoz)^*

Ez annyira világos, amennyire csak a régi ezoterikus titoktartás megengedte. Épp olyan kabbalisztikus, noha kevésbé burkolt, mint a Zohar, amelyben a misztikus nevek, vagy tulajdonságok szintén négy, tizenkettő, negyvenkettő, sőt hetvenkét szótagú szavak. A Tetrad megmutatja Marcus-nak az IGAZSÁGOT, meztelen nő alakjában, és egy-­egy betűvel jelöli meg minden tagját: fejét Ω-val, nyakát Ψ-vel, vállait és kezeit Γ-val és Χ-vel stb. Ebben könnyen ráismerünk Sephira-ra: a Korona (Kether) vagy a fej 1-gyel van jelölve, az agy, vagyis Choch-­mah 2-vel; a szív vagy értelem (Binah) 3-mal; és a többi hét Sephiroth képviseli a többi testrészt. A Sephiroti Fa: a Világegyetem, és ezt nyugaton Adam Kadmon, Indiában Brahmâ személyesíti.

A 10 Sephiroth-ot mindenütt úgy ábrázolják, hogy a három felső vagy szellemi Hármasságra és az alsó Hetességre oszlik. A szent hetes számnak igazi ezoterikus jelentése ugyan ügyesen burkolt a Zohar-ban, mégis elárulja a „kezdetben” szónak kétféle írás­módja, azaz Be-resheet és Be-raishath; az utóbbi a „Magasabb vagy Felső Bölcsességet” jelenti. Macgregor Mathers a Kabbalah c. művé­ben (471. o.) és T. Myer a Quabbalah (233. o.) kimutatják, és mind a két kabbalistát ebben a legjobb régi tekintélyek támogatják, hogy ezeknek a szavaknak kettős és rejtett jelentésük van. Braisheeth bara Elohim azt jelenti, hogy a hat Sephiroth, mely fölött a hetedik áll, az alacsonyabb, anyagi osztályba tartozik, vagy amint ezt a szerző mondja: „Hét. . . vonatkozik az Alsó Teremtésre, és három a szellemi emberre, a Mennyei Ősképre, vagyis az első Ádámra”.

Mikor a teozófusok és az okkultisták azt mondják, hogy Isten nem Lény, mert semmi, Nem-dolog, sokkal több tisztelettel, és vallási szempontból több hódolattal vannak az Istenség iránt, mint azok, akik Istent Ő-nek (He)³ hívják, és ilyenformán óriási Hím-mé teszik.

Aki a Kabbala-t tanulmányozza, hamar megtalálja ugyanazt az eszmét íróinak, a régi, nagy héber Beavatottaknak végső gondolatá­ban, akik ezt a titkos Bölcsességet Babilonban szerezték a kaldeai Hierophant-októl, míg Mózes Egyiptomból kapta az ő bölcsességét. A Zohar-t nem lehet helyesen megítélni a későbbi latin és más nyelvű fordításokból, mert keresztény rendezői természetesen enyhí­tettek minden gondolatán, és nézeteikkel, céljaikkal egybe hangolták, de valójában a Zohar gondolatai azonosak a többi vallásrendszerek gondolataival. A különféle kozmogóniák mutatják, hogy az Egyetemes Lelket minden régi nép a demiurgos-i Teremtő „Elméjé”-nek tartotta, és hogy a gnosztikusok ezt „Anyá”-nak, Sophia-nak (vagy a nőnemű Bölcsességnek), a zsidók Sephira-nak, a hinduk Saraswati-nak vagy Vâch-nak nevezték. A Szent Lélek is nőnemű Princípium.

Ezért a tőle született Kurios vagy Logosz, a görögöknél, az „Isten, az elme” (nous) volt. „Koros (Kurios) az értelem tiszta és nem elegyített mivoltát” - a bölcsességet jelenti, mondja Platon a „Cratylus”-ban^* és Kurios = Merkur, az Isteni Bölcsesség, és „Merkur a Sol” (a Nap), akitől Thot-Hermes ezt az isteni Bölcsességet kapta. („Arnobius” VI., XII.) Minden ország és vallás Logosza (nemi as­pektusát tekintve) összefüggésben van a Világ nőnemű lelkével, vagyis a „Nagy Mélység”-gel; az istenség azonban, melytől e kettő az egy­ben létrejött, mindig rejtett, és a „Rejtett”-nek is hívják, és csak közvetve kapcsolatos a Teremtéssel¹, mivel csak az Örök Lényegből kiáradó Kettős Erő útján működhet. Még Aesculapios is, kit a „minde­nek Megváltójá"-nak hívtak, a régi klasszikusok szerint, azonos Ptah-val, az egyiptomi Teremtő Értelemmel (vagy Isteni Bölcsességgel), valamint Apollóval, Baal-lal, Adonis-szal és Hercules-szel. (l. Dunlap: „The Myste­ries of Adoni", 23. és 95. o.) Ptah egyik aspektusában az „Anima Mundi”, Platon „Egyetemes Lelke”, az egyiptomiak „Isteni Szelleme”, az első keresztények és gnosztikusok „Szent Lelke”, a hinduk Akâsa-ja, sőt, alsó megnyilvánulásában, az Asztrális Fény. Mert Ptah eredetileg a „Holtak Istene” volt, aki a holtakat kebelébe fogadta; innen származik a görög keresztények Limbus-a, vagyis az Asztrális Fény. Csak sokkal később sorolták Ptah-t a Nap-istenek közé; neve annyit jelent, mint „ő, aki megnyit” és úgy is ábrázolják, hogy ő veszi le elsőnek a leplet a holt múmia arcáról, hogy a lelkét életre keltse kebelében. (L. Maspero: „Bulaq Museum”.) Kneph-et, az Örök Fel-nem fedettet, az örökkévalóság kígyó-emblémája ábrázolja, a kígyó víztartó urna köré csavarodik, fejét a „víz” fölött ingatja, melyet leheletével melenget. Ez egy másik formája ugyanannak a gondolatnak, hogy a „Sötétség” sugara mozog a vizek színén, stb. Mint „Logosz-Lélek” ez a permu­táció Ptah; mint Logosz-Teremtő ő Imhot-pou, a fia, „a széparcú isten”. Első mivoltukban ez a kettő az első Kozmikus Kettősség volt, Noot, „tér vagy Ég” és Noo, az „Ős-vizek”, a Kétnemű Egység, felette lévén Kneph-nek Rejtett LEHELETE. Mindnyájuknak vízi álla­tokat és növényeket szenteltek, az íbisz madarat, a hattyút, a libát, a krokodilust és a lótuszt.

Visszatérve a kabbalai istenségre, ez a Rejtett Egység tehát ףוםןיא = τό πάν = τό άπειρον, Határtalan, Végtelen, Nem-Létező, ןיא, amíg a Feltétlen az Oulom-on², a határtalan és végtelen időn, belül van; e mivoltában En-Soph nem lehet a Világegyetem Terem­tője vagy még kevésbbé a mintázója, de ő Aur (világosság) sem lehet. Ezért En-Soph szintén Sötétség. A változatlanul Végtelen és feltétlenül Határtalan sem akarni, sem gondolkodni, sem cselekedni nem tud. Hogy ezt megtehesse, végessé kell válnia, és azzá úgy válik, hogy sugara a világtojásba - a végtelen térbe – hatol, és belőle mint véges isten jő elő (emanates). Mindez az egyben szunnyadó sugár feladata. Mikor eljön az időszak, a feltétlen akarat természetszerűen kibontja a benne levő erőt, a TÖRVÉNY-nek megfelelően, melynek ő a benső végső Lényege. A héberek a tojás-jelképet nem fogadták el, de ők helyettesítették a „Kettős ég”-gel; mert a mondat, „Isten teremté az eget és a földet”, helyes fordításban így hangzana: „Saját lényegében és lényegéből, mint anyaméhben és anyaméhből (a világtojás) teremté Isten a két eget”. A keresztények azonban galambot^** választottak Szent Lelkük jelképéül.

„Aki ismeri a ךח-t, a Mercaba-t és a lagash-t (titkos beszédet vagy incantaciót), az megtudja a titkok titkát”. Lagash majdnem azonos jelentésű Vâch-al, a Mantra-k rejtett erejével.

Mikor a tevékeny időszak elérkezett, Ain-Soph örök lényegéből előjön Sephira, a tevékeny Erő, amelyet az Első Pontnak, valamint a Koronának, Kether-nek hívnak. Csak ő általa tudott a „Határtalan Bölcsesség” az elvont Gondolatnak konkrét formát adni. A felső háromszögnek két oldala, melyek a kimondhatatlan lényeget és - megnyilvánult testét - a világegyetemet jelképezik, t. i. a jobb oldal és az alap meg nem szakított vonalból, a harmadik, a bal oldal, pontozott vonalból áll. Az utóbbin keresztül jő elő Sephira. Minden irányba terjeszkedve, végül az egész háromszöget fogja körül. Ebben a kisugárzásban alakul ki a hármasság. A láthatatlan Harmatból, mely a felső Hármas-egységből (Uni-triad) (így tehát csak 7 Sephi­roth marad) hull le, a „Fej" Sephira teremti az ős-vizeket, azaz a Káosz kialakul^*. Ez az első foka a szellem megszilárdításának, mely különféle változások útján földet fog létrehozni. „Föld és víz kell élő lélek alkotásához”, mondja Mózes. Vízi madár ábrája szükséges, hogy a vízzel, a nemzés női elemével, a tojással és a madárral hozzuk összeköttetésbe, mely a tojást megtermékenyíti.

Mikor Sephira, mint tevékeny erő, a szunnyadó Istenségből előjő, akkor nőnemű; mikor a teremtésnek szenteli magát, hím lesz; így tehát kétnemű. Ő a hindu kozmogóniában és a Titkos Tanítás-ban: az „Atya és Anya Aditi”. Ha a legrégibb héber írások fennmaradtak volna, a mo­dern Jehovah-imádók úgy találnák, hogy a teremtő istennek sok és illetlen jelképe volt. Leggyakoribb volt a szaporodási módjánál fogva jellegzetes béka a holdban. A Bibliában most „tisztátalannak” neve­zett madarak és más állatok mind a régi időkben az istenség jelképei voltak. A tisztátalanság álarcát adták rájuk, hogy a kipusztítástól meg­óvják, mert szerfelett szentek voltak. A rézkígyó semmivel sem köl­tőibb, mint a liba, vagy a hattyú, ha a jelképeket betű szerinti értel­mükben vesszük.

A Zohar szavaival:

Az Oszthatatlan Pont, melynek nincs határa és melyet, tisztasága és fényes volta miatt, felfogni nem lehet, kívül (from without) terjeszkedett, és fényességet hozott létre, mely fátyolul szolgált az oszthatatlan Pontnak; de a fátyolra sem lehetett rátekinteni, mérhetetlen világossága folytán. Ez is kívül terjeszkedett, és ez a terjeszkedés volt a ruhája. Így állandó terjeszkedés (mozgás) által kelet­kezett végül a világ. (Zohar I. 20 a.)

A Végtelen Világosság kisugározta Szellemi állag az első Sephira, vagyis Shekinah. Sephira exoterikus értelemben magába foglalja a többi kilenc Sephiroth-ot. Ezoterikusan magyarázva azonban csak kettőt foglal magában, t. i. CHOCHMA-t vagy a Bölcsességet, „egy hímnemű tevékeny erőt, melynek isteni neve Jah (חי)”, és BINAH-t, vagy az Értelmet, egy nőnemű passzív erőt, melyet Jehovah (הוהי) isteni neve képvisel; ez a két erő, Sephira-val mint harma­dikkal alkotja a zsidó háromságot, vagyis a koronát, Kethert. Ez az Abba-nak, Atyának, és Amona-nak, Anyának nevezett két Sephiroth a kettőség, vagyis a kétnemű logosz, amelyből a többi hét Sephiroth eredt. (L. Zohar.) Ez az első zsidó háromság (Sephira, Chochmah és Binah), a hindu Trimurti¹. Bármennyire burkoltan még a Zoharban is, de még annál is burkoltabban India exoterikus Pantheonjában, az egyik­ben meglevő minden részlet a másikban is megismétlődik. A Prajâpati-k = a Sepiroth-ok. Brahmâ-val együtt tízen vannak, és hétre apad a számuk, ha a Trimurti-t és^** a kabbalai háromságot elválasztják tőlük. A hét Építőből (Teremtő-ből) lesz a hét Prajapâti vagyis a hét Rishi, ugyanabban a sorrendben, amelyben a Sephiroth-ok lesznek a Terem­tők, azután a Patriarkák stb. Mind a két Titkos Rendszerben az Egy Egyetemes Lényeg feltétlenségében felfoghatatlan, és csak közvetve hozható kapcsolatba a Világegyetem építésével. Mindkettőben az első Hím-nő, vagyis a kétnemű Princípium, és annak tíz és Hét Ki­sugárzása (Brahmâ-Virâj és Aditi-Vâch az egyik rendszerben, és az Elohim-Jehovah vagy Adam-Adami (Adam Kadmon) és Sephira Éva a másikban) Prajâpati-jaival és Sephirot-jaival, összességükben, kép­viselik mindenekelőtt az ember Ősképét, a Proto-logoszt, és csak másodlagos megnyilvánulásukban válnak a kozmikus erőkké és a csillagászati vagy égi testekké. Aditi az Istenek anyja, a Déva-matri; viszont Éva minden élőnek anyja; ők nőnemű aspektusukban a „Mennyei-ember”-nek Sakti-ja, vagy nemző ereje, és ők mindannyian^* összetett Teremtők. A „Gupta Vidya” egyik szútrája azt mondja:

Kezdetben, egy, a Paramârthika-ból (az egy és egyetlen igaz létezésből) kiinduló sugár megnyilvánult Vyavahârika-ban (a feltételes [conventional] létezés­ben), és ezt Vahan-jául használta, hogy az Egyetemes Anyába leszálljon, és szét­terjedését (brih-duzzadni) okozza.

És a Zohar-ban ezt olvassuk:

Az alaktalan és hasonlatosság nélküli Végtelen Egység, mihelyt a Mennyei Ember formája megteremtődött, felhasználta ezt. Az Ismeretlen Világosság¹ (Sötétség) a חאליצםדא (a mennyei formát) הבכדמ szekérként használta a leszál­lásra, és azt kívánta, hogy erről a formáról neveztessék el, és ez a szent név Jehovah.

Továbbá a Zohar ezt mondja:

Kezdetben, még mielőtt bármi más létezett volna, volt a Király Akarata. . . Ez (az Akarat) rajzolta valamennyi dolog alakját, mely eddig el volt rejtve, de most láthatóvá vált. És Ain Soph fejéből, lepecsételt titokként, alak- vagy forma nélküli, ködszerű anyag-szikra jött elő. . . Az Életet alulról szívják le, és felülről megújhodik a forrás, a tenger mindig tele van, és mindenfelé árasztja vizét.

Így az istenséget partnélküli tengerhez hasonlítják, vízhez, mely „az élet forrása”. (Zohar, III. 290.) „A hetedik palota, az élet forrása, felülről számítva, az első”. (II. 261.) Innen a kabbalai tanítás, a nagyon kabbalisztikus Salamon ajkáról, aki a Példabeszédek-ben, IX. I. ezt mondja: „A Bölcsesség megépítette az ő házát, annak hét oszlopát kifaragván”.

Honnan van tehát a gondolatok eme azonossága, ha nem volt EGYETEMES ősi Kinyilatkoztatás? A felhozott néhány példa olyan, mint néhány szalmaszál a szénaboglyában ahhoz képest, amit e munka folyamán fel fogunk sorolni. Ha szemügyre vesszük a kínai kozmogóniát, mely valamennyi kozmogónia között a legködösebb, még ebben is ugyanazt a gondolatot találjuk. Tsi-tsai (a Magában-­Létező), az ismeretlen Sötétség, Wuliang-sheu-nak (a Határtalan Kor­szaknak) gyökere, Amitabhe és Tien (a menny) később jönnek. Con­fucius-nak „Nagy Szélsősége” ugyanezt a gondolatot tolmácsolja, „szalmaszálai” ellenére is. Ezeken igen mulatnak a misszionáriusok. Ők mulatnak minden „pogány” valláson, megvetik és gyűlölik a más felekezetű keresztény testvéreik vallását, holott valamennyi szószerint elfogadja a saját Genezis-ét. Ha Kaldea genezisét kutatjuk, ott találjuk Anu-t, a rejtett istenséget, az Egyet, kinek neve is szanszkrit eredetre vall. Anu szanszkrit-ban ugyanis „atom”-ot jelent; aníyámsam anîyasâm (a kicsinyek legkisebbje), a Vedanta filozófiában Parabrahm-nak egyik neve. Parabrahm-ot ugyanis úgy írja le, hogy kisebb a legkisebb atomnál, és nagyobb a legnagyobb gömbnél vagy világegyetemnél, „Anagraniyam és Mahatorvavat”. Az akkádiai Genezis első versei­nek ékírásos szövegében, melyet „Lateres Coctiles”-eken^* találtak, és melyet George Smith lefordított, szintén ott van Anu, a passzív isten­ség, vagyis En-Soph, Bel, a Teremtő, az Isten Szelleme (Sephira) a vizeken mozogván, tehát maga a víz, és Hea, az Egyetemes Lélek, vagyis a háromnak egyesített bölcsesége.

Az első nyolc vers így szól:

1. Mikor fönt nem emelkedtek egek;

2. És lent a földön nem nőtt növény.

3. A mélység nem törte szét határait.

4. A káosz (vagy víz) Tiamat (a tenger) volt mindezeknek létrehozó anyja. (Ez a kozmikus Aditi és Sephira.)

5. Azok a vizek kezdetben el voltak rendelve, de

6. Egyetlen fa sem nőtt, virág nem nyílott.

7. Mikor az Istenek még nem jelentek meg, egyikük sem.

8. Egyetlen növény sem nőtt és nem volt rend.^**

Ez volt a káoszi vagy pre-genetikus időszak, a kettős Hattyú és a Sötét Hattyú, mely fehérre válik, mikor a világosság megterem­tődik¹.

A jelkép, melyet az Egyetemes Princípium fenséges eszményé­nek kifejezésére választottak, talán kevéssé felel meg e princípium szentségének. Kétségtelen, hogy a liba, sőt még a hattyú is, nem látszik megfelelő jelképnek a Szellem fenséges voltának ábrázolására. Mindazonáltal valami mély okkult jelentésének kellett lennie, mert megtalálható minden kozmogóniában és világ-vallásban, sőt a közép­kori keresztények, a keresztesek is, a Szent Lélek hordozójául (vehicle) választották, és azt hitték, ő vezeti a sereget Palesztinába, hogy a szent sírt kiragadja a szaracénok kezéből. Ha hihetünk Draper tanár „Intellectual Developement of Europe” c. művében tett állításaiban, akkor Remete Péter keresztes seregét a Szentlélek vezette, fehér gúnár alakjában, kecskétől kísérve. Az egyiptomi Idő-Isten, „Seb” libát hord a fején. Jupiter, valamint Brahmâ is a hattyú alakját öltik ma­gukra; mind ennek gyökere pedig a rejtélyek rejtélye - a VILÁGTOJÁS. (L. a következő fejezetet.) Mielőtt lebecsülünk egy jelképet, ismer­nünk kellene azt. Az íbiszmadár, a hattyú, a liba és a pelikán, vagy a krokodilusok és a békák, a lótuszvirág és a vízi liliomok kettős eleme a Levegő és a Víz, ennek folytán választottak a modern és a régi misztikusok igen illetlen jelképeket. Pánt, a természet nagy istenét rendszerint vízi madarakkal együtt ábrázolják, különösen libákkal, de más isteneket is ábrázoltak így. Ha a későbbi időkben, a vallás foko­zatos süllyedésével, azokból az istenekből, akiknek libát szenteltek, pria­pikus isteneket csináltak, abból nem következik az, hogy a vízimadarakat Pánnak vagy más fallikus istenségeknek szentelték, amint ezt néhány gúnyolódó már az ókorban állította, (l. Petronius, Satyricon, CXXXVI.) hanem az, hogy a nemző természetnek elvont és isteni erejét durván emberi alakba öltötték. Léda hattyúja sem mutat „pri­apikus cselekedetekre, melyekben Léda kedvét lelte”, amint ezt Har­grave Jennings szemérmesen megjegyzi, mert ez a mítosz, a kozmo­góniáról alkotott, ugyanannak a filozófiai eszmének egy másik alakja. Gyakran találunk hattyúkat Apolló társaságában, mert a víznek és a tűznek (a napfénynek is) jelképei, az Elemek szétválása előtt.

Modern szimbológusaink talán hasznát vehetnék Mrs. Lydia Maria Child, az ismert író néhány megjegyzésének. Ő ezt mondja:

Hindosztában időtlen idők óta tiszteltek egy emblémát, a teremtés vagy az élet eredetének jele gyanánt . . . Siva vagy Mahadeva nemcsak az emberi formák újra alkotója, hanem a termékenyítő princípium is, a Világegyetemet átható nemző erő. Az anya-embléma szintén vallásos jel. Az életalkotás eme tisztelete vitte bele az Osiris kultuszba a nemi jelképeket. Meglepő lehet-e, hogy tiszte­tettel tekintettek az emberi születés nagy rejtélyére? Tisztátalanok voltak-e ők, hogy így tekintettek rá? Vagy mi vagyunk-e tisztátalanok, mi, akik nem így tekintünk rá? De így egyetlen egy tiszta és gondolkozó elme sem tekinthet rájuk. . . Nagy utat tettünk meg, és tisztátalanok lettek az ösvények, amióta azok a régi Remeték először beszéltek Istenről és a lélekről első szentélyeik ünnepi mélyén. Ne mosolyogjunk azon, hogyan kutatták a végtelen és felfoghatatlan Okot a természet valamennyi rejtélyén végig, nehogy durvaságunk árnyékot ves­sen az ő patriárkai egyszerűségükre. ("Progress of Religious Ideas." I. k. 17. és köv. o.)

Honnan ered ez az egyetemes jelkép? A Tojás az egész Földön, minden nép kozmogóniájában szent jelként szerepel, és éppúgy tisz­telték alakjáért, mint belső rejtélyéért. Amióta csak az ember értelmi fogalmat tud alkotni, a tojásban ismerte fel azt, ami legjobban ábrá­zolja a létezés eredetét és titkát. A láthatatlan csírának fokozatos fejlődése a zárt héjban, a belső tevékenység, mely külső erő észre­vehető beavatkozása nélkül, lappangó semmiből, csupán hő segítsé­gével, tevékeny valamit hoz létre, és ez, miután fokozatosan konkrét élőlénnyé fejlődött, széttöri héját, és külső érzékeink számára, mint ön-nemzette és ön-teremtette lény jelenik meg - mindennek kezdettől fogva állandóan csodának kellett látszania.

A titkos tanítás a történelem előtti fajok szimbolizmusával magya­rázza meg ennek a tiszteletnek okát. Kezdetben az „Első Ok”-nak nem volt neve. Később a gondolkozók képzeletében örökké láthatat­lan, rejtélyes Madár alakját vette fel, mely Tojást ejt le a Káosz-ba, és e Tojás a Világegyetemmé válik. Ezért nevezték el Brahm-t Kalahansa-nak, azaz „a hattyú (a Térben és) az Időben”. Ő az „Örökkévalóság Hattyúja” lett, aki minden Manvantara kezdetén „Arany Tojást” tojik. Ez jelképezi a nagy Kört vagy a О-t, mely maga is szimbóluma a világegyetemnek és gömb alakú testeinek.

A második ok, amiért a Világegyetem és a földünk jelképes ábrázolására a tojást választották, az alakja volt. Ez Kör és Gömb; és földgömbünk tojásdad alakját bizonyára a szimbológia kezdetétől fogva ismerték, mert olyan általánosan elfogadták. Az ókorban leg­inkább elterjedt hit az volt, hogy a Kozmosz első megnyilvánulása tojás alakú volt. Bryant kimutatja, (III. 165) hogy a tojás a görögök­nél, szíriaiknál, perzsáknál és egyiptomiaknál elfogadott jelkép volt. Az „Egyptian Ritual” LIV. fejezetében, Seb-ről, az Idő és a Föld Iste­néről azt mondják, hogy tojást tojt t. i. a Világegyetemet. Tojást, melyet a meghatározott időben ő, a nagy, fogan a Kettős Erőtől. (V. fej. 2, 3, stb.)^*

Ra, épp úgy, mint Brahmâ is, a Világegyetem Tojásában érlelő­dik (gestates). Az elhunyt „ragyog a rejtélyek országának Tojásában”. (XXII. 1.) Mert ez az „a Tojás, amelynek élet adatott az istenek között”. (XLII. 11.) „Ez a nagy kotlós Tyúk Tojása, Seb Tojása, aki belőle, mint vércse jő ki”. (LXIV. 1, 2, 3, LXXVII. 1.)

A görögöknél Aristophanes írta le az Orphikus Tojást, ez része volt a dionysos-i és más misztériumoknak, amelyekben a Világ­tojást megszentelték, és jelentését megmagyarázták; Porphyros szerint a világot ábrázolja: „Ερμηνεύει δέ τό ώόν τόνχόσμον”. Faber és Byrant azt iparkodtak bebizonyítani, hogy a tojás Noé bárkáját jelképezte, ami, hacsak a bárkát nem tisztán allegorikus és képes értelemben veszik, lehetetlen feltevés. A tojás a bárkát csak a holddal való rokon­értelemben ábrázolhatta, az Argha-t, mely az élet egyetemes magját hordja, de bizonyos, hogy semmi köze sem volt a bibliai bárkához. Mindenesetre általános volt az a hit, hogy a világegyetem kezdetben tojás alakú volt. Wilson ezt mondja:

Valamennyi (hindu) Purâna hasonló módon írja le az elemeknek tojásalakba való első tömörülését, (aggregation) a szokásos Haima vagy Hiranya, „aranyos” jelzővel, amint ez a Manu-ban is előfordul.

Hiranya azonban inkább „ragyogó”-t, „fénylő”-t jelent, mint „aranyos”-at, amint ezt a nagy hindu tudós, az elhunyt Swami Dayanand Sarasvati, Max Müllerrel folytatott, kiadatlan vitázataiban bebizonyította. A Vishnu Purâna így szól:

Az „Intellektus (Mahat) . . . (a meg nem nyilvánult) durva elemekkel együtt tojást alkotott... és maga a világegyetem ura lakott benne Brahmâ szerepében. Ebben a tojásban, ó Brahman, voltak a szárazföldek, a tengerek és a hegyek, a bolygók és a világegyetem részei, az Istenek, a démonok és az emberiség”. (I. Könyv, 2. fej.)

Mind Görögországban, mind Indiában, az első látható hímnemű lény, aki magában mind a két nem természetét egyesítette, a tojásban lakott, és abból jött elő. „A világ eme elsőszülöttje” egyes görögök szerint Dionysos, az isten, aki a világtojásból született, s akitől a halan­dók és halhatatlanok leszármaztak. Ra isten a Ritual szerint (Holtak Könyve XVII. 50) tojásában (a Napban) ragyog, és ezt elhagyja^*, mikor Shoo isten, a nap-energia, felébred, és az ösztönzést megadja. Ő a Nap-tojásban van, a tojásban, amelynek élet adatott az Istenek között”. (Ugyanott XLII. 13.) A Napisten felkiált: „Én vagyok az égi mélységek teremtő lelke. Senki sem látja fészkemet, senki sem törheti szét tojásomat. Én vagyok az Úr”. (Ugyanott, LXXXV.)

Tekintve ezt a kör-alakot, az „│”-t, mely a O-ből, vagy a tojás­ból előjön, vagyis a kétneműben levő nőneműből eredő hímneműt, különösnek találjuk, ha akad tudós, aki azt mondja, hogy a régi árják nem ismerték a tízes rendszert, mert nyoma sincs a legrégibb hindu kéziratokban. A 10, a Világegyetem szent száma lévén, titkos és ezoterikus volt, ez áll éppúgy az egyesre, mint a nul­lára, zéróra, vagyis a körre. Sőt Max Müller még azt is mondja, hogy e két szó: cipher vagy zéró ugyanaz, ami elegendő annak bebizonyí­tására, hogy számjegyeinket az araboktól vettük kölcsön.¹ Cipher az arabs „cifron”, és annyit jelent, mint üres, ez viszont a szanszkrit „Syana”-nak t. i. „semmi”-nek a fordítása². Az arabok számjegyeiket Hindusztánból kapták, és sohasem állították, hogy ők találták fel³. Ami a pythagoreusokat illeti, csak Boethius Geometry-jához^** kell fordul­nunk, mely a hatodik századból való, hogy a pythagoras-i számje­gyek⁴ köztött megtaláljuk az egyest és a zérót, mint az első és utolsó számot. Porphyros, a pythagoras-i Moderatus-ból⁵ idézve, azt mondja, hogy Pythagoras számjegyei „hieroglifikus jelképek, melyek segítsé­gével a dolgok természetére vonatkozó eszméket, vagyis a világ­egyetem eredetét magyarázta meg".

Nos, egyrészt ha nem is akadunk a legrégibb hindu kéziratokban a tízes számrendszer nyomára, és Max Müller is világosan meg­állapítja, hogy eddig csak kilenc betűt (t. i. a szanszkrit számok kezdőbetűit) talált bennük, mégis másrészt vannak éppolyan régi egyéb feljegyzések, amelyek a szükséges bizonyítékokat szolgáltatják. A messze kelet legrégibb templomainak faragványairól és szent ábráiról beszélünk. Pythagoras tudását Indiából kapta, és azt látjuk, hogy Max Müller tanár megerősíti ezt az állítást, legalább is megengedi, hogy a Neo-pythagoreusok tanították először a görögöket, és a rómaiakat a „zéró használatára”; ők pedig „Alexandriában vagy Szíriában ismerkedtek meg a hindu számokkal és ezeket a pytha­goras-i abacus-ra (a mi számaink)^* alkalmazták”. Ez az óvatos beis­merés magában foglalja azt, hogy Pythagoras maga is csak kilenc számjegyet ismert. Noha nincs határozott bizonyítékunk (t. i. exo­terikus bizonyíték) arra, hogy Pythagoras, aki éppen az őskor végén élt¹, ismerte a tízes számrendszert, logikusan mégis azt válaszol­hatnánk: van arra elég bizonyítékunk, hogy a pythagoreusok már Alexandria építése^** előtt ismerték a teljes számsort, amint ezt a számsort Boethius közli. Ezt a bizonyítékot Arisztotelész szolgáltatja, aki azt mondja: „egyes filozófusok azt tartják, hogy az eszmék és a számok egyforma természetűek, és számuk összesen TÍZ”². Ez, azt hisszük, eléggé bizonyítja, hogy már ismerték a tízes számrendszert, legalább is a K. e. negyedik századtól kezdve, mert Arisztotelész nem úgy tárgyalja a kérdést, mint a neo-pythagoreusok egyik újítását.

Mi azonban még ennél is többet tudunk; mi tudjuk, hogy a legrégibb őskorban az emberiségnek ismernie kellett a tízes rend­szert, mert a titkos papi nyelv egész csillagászati és geometriai része a l0-es számon épült fel, vagyis a hím és nő princípium egyesítésén, és mert az úgynevezett Keopsz-piramis szintén ennek a tízes számrendszernek méretein, helyesebben mondva a számoknak a zéróval való összekapcsolásán épült fel. Erről azonban eleget mondtunk az Isis Unveiled-ben, és felesleges ismétlésekbe bocsátkoznunk s ugyanarra a tárgyra visszatérnünk.

A Hold- és a Nap-istenségek szimbolizmusa annyira kibogoz­hatatlanul össze van kuszálva, hogy majdnem lehetetlen egymástól elválasztani az olyan jelképeket, (glyphs) amilyenek a tojás, a lótusz, és a „szent” állatok. Az íbisz madarat nagy tiszteletben tartották Egyiptomban, Isis-nek szentelték, akit gyakran íbisz-fejjel ábrázolnak, de Merkur-nak, vagy Toth-nak is szentelték, mert ez az isten az íbisz alakját vette fel, mikor Typhon elől menekült. Hérodotosz azt mondja (Lib. II. c. 75. és köv. o.), hogy ebben az országban kétféle íbisz madár van: az egyik egészen fekete és a másik fekete-fehér. Az elsőről azt hiszik, hogy a minden tavasszal Arábiából jövő szárnyas kígyókkal kél harcra, amelyek az országot zaklatják, és ő kipusztítja őket. A második a holdnak van szentelve, t. i. ez a bolygó külső oldalán fehér és csillogó, azonban azon az oldalon, amelyet soha sem fordít a Föld felé, sötét és fekete. Ezenfelül az íbisz madár a földi kígyó­kat is öldösi, és szörnyen pusztítja a krokodilus-tojásokat, és ezzel megmenti Egyiptomot attól, hogy ezek a rettenetes szauruszok a Nílus­ban garázdálkodjanak. Azt tartják, hogy az íbisz madár ezt hold­világnál teszi, és így Isis segít neki, akinek égi jelképe a Hold. De e népregének alapjául szolgáló, helyes, ezoterikus igazság az, hogy Hermes, amint azt Abenephius (De cultu Egypt.) mondja, e madár formájában vigyázott az egyiptomiakra és az okkult tudományokra és művészetekre tanította őket. Ez csupán azt jelenti, hogy az ibis religiosa-­nak voltak és még ma is vannak mágikus tulajdonságai, amint más madaraknak is voltak, így főképpen az albatrosznak és a mítikus fehér hattyúnak, az Örökkévalóság vagy Idő hattyújának, a KALAHANSA-nak.

Ha ez másképp lett volna, miért tartózkodtak volna a régi népek - s ők nem voltak nálunknál korlátoltabbak - olyan babonás féle­lemmel egyes madarak megölésétől. Aki az íbisz madarat vagy a sárga sólymot (a Nap és Osiris jelképe) megölte, az életét is koc­káztatta, és nehezen menekült a haláltól. Egyes népek annyira tisztel­ték a madarakat, hogy Zoroaszter rendeleteiben is irtózatos vétekként tiltja megölésüket. Manapság nevetünk minden jósláson. Mégis, miért hitt annyi nemzedék a madár-jóslásban, sőt még a tojás-jóslásban (zoomancy)^* is, mely Suidas szerint Orpheus-tól származik, aki megtanította az embereket arra, hogyan lehet bizonyos feltételek mellett a tojás fehérjében és sárgájában meglátni azt, amit a belőle kikelt madár rövid életében maga körül látott volna. Ez az okkult tudás, mely 3000 évvel ezelőtt a legnagyobb bölcsességet és a leg­elvontabb matematikai számításokat kívánta meg, manapság nagyon mélyre züllött; vén szakácsnék és jövendőmondók jósolnak a férjet kereső cselédeknek pohárban levő tojásfehérjéből.

Mindazonáltal a keresztényeknél még a mai napig is vannak szent madarak, p, o, a galamb, a Szentlélek jelképe, és nem mellőz­ték a többi szent állatot sem. Az evangélium állattisztelete (zoolatry) - a Bika, a Sas, az Oroszlán, az Angyal (ez valójában a Cherubim vagy Seraphim, a tüzes szárnyú Kígyó) - éppen olyan pogány színezetű, mint az egyiptomiaké vagy a kaldeusoké. Ez a négy állat valójában a négy elemnek és az ember négy alsó princípiumának a jelképe. De fizikai és anyagi szempontból annak a négy csillagképnek felel­nek meg, melyek a Nap-istennek úgyszólván kíséretét, udvarát alkot­ják, és amelyek a téli napforduló (solstice) idejében az állatövben a négy égtájon állnak. Ez a négy „állat” sok róm. kat. kiadású Új Testamentumban látható, s ott a négy evangélistának arcképét is adják. Ezek az állatok Ezekiel Mercabah-jának állatai.

Amint ezt Ragon helyesen mondja: „A régi hierophant-ok olyan ügyesen fűzték össze vallásfilozófiájuk tantételeit és jelképeit, hogy ezeket a jelképeket csak az magyarázhatta meg teljesen, aki az összes kulcsot ismerte, és azokat egyesíteni tudta”. Csupán megközelítően magyarázhatjuk meg őket, még ha ebből a hét rendszerből hármat meg is fejtünk, t. i. az antropológiait, a pszichikait és a csillagászatit. A két legfontosabb magyarázatot, a legmagasabbat és legalacsonyabbat, a szellemit és fiziológiait, a legnagyobb titokban tartották, míg csak az utóbbi nem került a be-nem-avatottak kezébe. Mindez csak a törté­nelem-előtti idők hierophant-jaira vonatkozik, náluk ugyanis az, ami most tisztán (vagy tisztátlanul) fallikus lett, épp olyan mély és rejtélyes tudomány volt, mint ma a biológia és a fiziológia. Ez a tudomány kizárólagosan az övék volt, tanulmányaik és felfedezéseik gyümölcse. A hátralevő kettő a teremtő istenekkel (theogony) és a teremtő ember­rel foglalkozott, t. i. az eszményi és gyakorlati misztériumokkal. Ezeket a magyarázatokat olyan ügyesen elfedték és fűzték össze, hogy sokan, noha kitalálták az egyik jelentést, nem tudták a másik jelentést annyira megérteni, és eléggé megfejteni, hogy veszedelmes árulást követhettek volna el. A két legmagasabb, t. i. az első és a negyedik, - a teogónia az antropogóniához való viszonyában - majdnem megfejthetetlen volt. Ennek bizonyítékait a zsidó „Szentírás”-­ban találjuk.

A kígyó azért lett a bölcsesség jelképe, és a logoszok vagy az ön-nemzettek emblémája, mert tojásokkal szaporodik. Philo templomá­ban, Felső-Egyiptomban agyagból és különféle tömjénekből mester­séges tojást készítettek, sajátos folyamat segítségével kiköltötték, és egy cerastes (szarvasvipera) született belőle. A régi időkben a hindu templomokban ugyanúgy tettek a kobrával. A teremtő Isten Kneph száján kijövő tojásból szárnyas Kígyó formájában jön elő, - a kígyó ugyanis a minden-bölcsesség jelképe. A hébereknél a teremtő Istent a pusztában járó Mózes „röpülő vagy tüzes kígyói” ábrázolják; és az alexandriai misztikusoknál az Ophio-Krisztus, a gnosztiku­sok Logosza lett belőle. A protestánsok azt próbálják bebizonyítani, hogy a Rézkígyó és a „tüzes kígyók” allegóriája közvetlenül Krisz­tusra és a keresztre feszítés rejtélyére vonatkozik¹. Igazában sokkal inkább vonatkozik a nemzés rejtélyére, ha nincs ott a tojás a csírá­val a közepén, vagy a kör ponttal a középen. A rézkígyónak nem volt az a szent jelentése, és valójában nem is becsülték többre, a „tüzes kígyók”-nál, hiszen csak természetes orvosság volt harapásuk ellen. A „réz” szó jelképesen a nő-princípiumot, a „tüzes” vagy „arany” a hím-princípiumot jelenti¹.

A Holtak Könyvé-ben^*, amint ezt az imént mondtuk, gyakran említik a Tojást. Ra, a hatalmas, tojásában marad, a lázadás „gyer­mekei" és Shoo (a Nap-Energia és a Sötétség sárkánya) között folyó küzdelem idejében. (XVIII. fej.) Az elhunyt ragyog a Tojásában, mikor a rejtélyek országába megy át (XXII. I.). Ő Seb Tojása (LIV. 1-3). . . A Tojás a halhatatlanságban és az örökkévalóságban való életnek volt a jelképe; a nemző anyaméh jele is volt; a vele összekötött tau viszont a nemzésből eredő életnek és születésnek volt a jelképe. A Világ-Tojás Khnoom-ban, a „Tér Vizé”-ben, vagyis a nőnemű elvont princípiumban volt elhelyezve, (Khnoom az emberiségnek a nemzésbe és a fallicizmusba való esésével vált Ammon-ná, a teremtő Istenné) és mikor Phtah, a „tüzes isten” kezében viszi a Világ-Tojást, akkor a szimbolizmus teljesen földi és konkrét jelentésűvé válik. Összekapcsolva a Sólyommal, Osiris-Nap jelképével, a jelkép kettős és mindkét életre vonatkozik - a halandóra és a halhatatlanra. Kircher Oedipus Egyptiacus c. művében (III. köt. 124. o.) egy papi­ruszról készült metszetet közöl, amelyen múmia fölött tojás lebeg. Ez a remény jelképe, és egy második születés ígérete az Ozirizált halott számára; a lelke, az Amenti-ben való megfelelő tisztulás után, a halhatatlanság eme tojásában érlelődik (gestates), hogy belőle új földi életre szülessen. Mert ez a Tojás, az ezoterikus Tanítás szerint, a Devachan, a Boldogság hajléka; a szárnyas szkarabeusz szintén ennek a jelképe. A „szárnyas gömb” csak más alakja a tojásnak és ugyanazt jelenti, mint a szkarabeusz, a Khopiroo, (Khopro - „valamivé válni”, „újra születni” - győkérből), ami éppúgy vonatkozik az ember újraszületésére, mint szellemi megújhodására.

Mochus Theogoniájában az Aethert találjuk elsőnek, és azután a levegőt, amelyből Ulom, a felfogható (Νοητός) istenség, (az Anyagból való látható Világegyetem) a Világ-Tojásból születik meg. (Mover: Phoinizer, 282. o.)

Az Orphikus Himnuszokban, az Eros-Phanes az isteni Tojásból fejlődik, melyet az Aetherikus Szelek járnak át; a szél ugyanis „az ismeretlen Sötétség Szelleme” - „az Isten Szelleme” (K. O. Müller így magyarázza, 236. o.); Platon szerint az isteni „Idea”, melyről azt mondják, hogy az Aether-t mozgatja^**.

A hindu Katakopanishad-ban^*, Purusha, az isteni szellem, már előbb megvan, mint az ős-anyag, és egyesülésükből ered a világ nagy lelke”, Maha-Atma, Brahmâ, az Élet Szelleme¹, stb. stb². Ezenkívül e tárgyról sok bájos allegória elszórva a brahminok szent könyveiben található. Az egyikben ez a nőnemű teremtő eleinte csíra, azután egy égi harmatcsepp, gyöngy, és végül tojás. Ezekben az esetekben - amelyekből annyi van, hogy nem lehet külön-külön felsorolni, - a Tojásból születik a négy elem, az ötödiken, az Éteren^** belül, és a tojást hét burok veszi körül, amelyek később a hét felső és a hét alsó világgá válnak. Kettétörik, héjából lesz az ég, a tojás sár­gájából a föld, s a fehérje alkotja a földi vizeket. Vagy pedig Vishnu jő ki a tojásból lótuszvirággal a kezében. Vinata, Daksha egyik leánya és Kasyapa-nak (az „Időtől származó ön-szülött”-nek, a mi világunk hét „teremtő”-je egyikének) a felesége, tojást hozott létre, melyből Garuda, Vishnu hordozója, született; az utóbbi allegória csak a mi Földünkre vonatkozik, mert Garuda a nagy Ciklus.

A tojás Isis-nek volt szentelve; Egyiptom papjai ezért nem ettek tojást³.

Diodorus Siculus azt mondja, hogy Osiris és Brahmâ is tojás­ból születtek. Léda Tojásából születtek: Apollo és Latona, továbbá Castor és Pollux, a fénylő Ikrek. És noha a buddhisták nem tulaj­donítják ugyanazt az eredetet az ő Alapítójuknak, mégsem esznek tojást, amint a régi egyiptomiak nem ettek, s a mai brahmanok sem esznek, nehogy a benne levő lappangó életcsírát elpusztítsák, és ezzel bűnt kövessenek el. A kínaiak azt hiszik, hogy az első emberük tojásból született, amelyet Tien isten ejtett le az égből a földre, a vizekbe⁴. A tojás jelképről sokan még ma is azt tartják, hogy az élet eredeté­nek gondolatát ábrázolja, ami tudományos szempontból igaz, noha az emberi ovum puszta szemmel nem látható. Ezért látjuk, hogy ős­időktől fogva a görögök, a föníciaiak, a rómaiak, a japánok, a sziámiak, észak és dél-amerikai törzsek, és még a legtávolabbra eső szigetek vad népei is tisztelték a tojást.

Az egyiptomiaknál a rejtett Isten: Ammon (Mon) volt. Az összes isteneik kettősök voltak: a tudományos valóság a Szentély számára, ennek mása, a mese- és mítosz-beli Lény, pedig a tömeg számára. Példának okáért a „Káosz, Theos, Kozmosz” c. fejezetben megje­gyeztük, hogy az idősebb Hórusz a világról alkotott, a „Sötétségben, a világ teremtése előtt született” Gondolat, mely a Demiurgos elmé­jében marad, a második Hórusz⁵ ugyanaz a Gondolat, mely a Logosz-ból indul ki, anyagba öltözik, és tényleg létezni kezd. (Hasonlítsd össze Mover, Phoinizer 268. o.) Ugyanaz áll Khnoum-ra és Ammonra is⁶, mindkettőt kosfejűnek ábrázolják, és gyakran felcserélik őket, noha a tevékenységük különböző. Khnoum az „emberalakító” (the modeller of men), aki az embereket és dolgokat a Világ-Tojásból alakítja egy fazekas korongján; Ammon-Ra, a teremtő, a rejtett istenségnek másod­lagos megnyilvánulása. Khnoum-ot¹ Elephanta-ban és Philae-ben, Ammon-t Thébában imádták. De Emepht, az Egy, a Legfőbb Bolygói princípium, fújja ki a tojást szájából, és ő ennélfogva Brahmâ. A misztérium-isten, kinek neve ki nem ejthető, árnyéka volt a kozmikus és egyetemes istenségnek, annak, ami a tojás fölött lebeg, és áthatja éltető szellemével, míg csak a benne levő csíra meg nem érik. Phtah azonban az, „aki megnyit”, az élet és a halál megnyitója², aki a tojásból előjön, és kettős munkájába fog. (Számok Könyve.)

A görögök szerint Hórusz-Apollo, a Nap-isten, hívta a létezésbe Chemis (Chemi a régi Egyiptom) árnyszerű alakját, mely az Empíri­kus Gömb éter hullámain lebeg, és ő indította meg fejlődését a Világ-Tojásból³.

A skandináv kozmogóniában, - amelyet Max Müller tanár „a Védáknál sokkal régibbnek” tart - Voluspa költeményében (a jósnő énekében), a Világegyetem árnyszerű csírájában újra csak ráismerünk a Világ-Tojásra, amelyről azt írják, hogy Ginnungagap-ban - a káprázat (Maya) kelyhében, a határtalan és üres mélységben fekszik. Ebbe a világméhbe - mely azelőtt az éjjel és az elhagyatottság régiója volt, - a Nebelheim-be (a ködhely-be, vagy amint manapság hívják, a ködfolt-ba, az asztrális fénybe) beleesett a hideg fénynek egy sugara, mely el­árasztotta a kelyhet, és benne megfagyott. Ekkor a Láthatatlan forró szelet támasztott, ez felolvasztotta a megfagyott vizeket, és szétoszlatta a ködöt. Ezek, az Elivagar folyamainak nevezett vizek (káosz), éltető cseppekbe sűrűsödtek, leestek, és megteremtették a földet és Ymir óriást, aki csak „hasonlított emberre” (a Mennyei Ember-re), és a te­henet, Audhumla-t (ez az „anya” vagy az asztrális fény, a Kozmikus Lélek), melynek tőgyéből négy tejfolyam fakadt (a négy világtáj, az Édenkert négy folyójának forrása stb.), és ezt a „négy”-et allegorikusan a kocka képviseli, valamennyi különböző és rejtélyes jelentésével.

A keresztények - különösen a görög és a latin egyház - tel­jesen átvették a jelképet, és benne az örök életre, az üdvözülésre és a feltámadásra való emlékeztetést látnak. A „húsvéti tojás” ajándé­kozásának hagyományos szokása innen ered és emellett szól. A „pogány” druidáknak - akiknek neve Rómát rémületbe ejtette - „Tojás”-­ától, az anguinum-tól kezdve, a szlavóniai parasztok piros húsvéti tojásáig, egy ciklus telt el. És mégis mind a művelt Európában, mind Közép-Amerika műveletlen vad népeinél, ugyanazt az ősrégi gondolatot találjuk meg, föltéve, hogy kutatunk utána, és nem torzítjuk el a jelkép gondolatát értelmi és fizikai képzelt felsőbbségünk fölényével.

Így nevezik a MANVANTARA (Manu-antara, vagyis a Manu-k kö­zött) és a PRALAYA (a Feloldás) időszakait; az egyik vonatkozik a Világegyetem tevékeny időszakaira, a másik a relatív vagy a teljes nyu­galom időszakaira - aszerint, hogy Brahmâ egy-egy „Nappal”-ának vagy egy-egy „Korszak”-ának (egy életének) esnek végére. Ezeket az időszakokat, amelyek rendszeres egymásutánban következnek, kis és nagy Kalpa-knak, a kisebb és a Maha Kalpa-nak is nevezik; noha, helyesen mondva, a Maha Kalpa sohasem Brahmâ-nak egy „nappal”-a, hanem egy egész élete vagy kora, mert a Brahmâ-Vaivarta így szól: „A kronológusok a Kalpa-t Brahmâ Élete szerint számítják; kisebb Kalpa, mint p. o. a Samvarta és a többi számtalan van”. A tiszta valóság az, hogy végtelenek, mivel soha sem volt kezdetük, azaz az Örökké­valóságban soha sem volt első Kalpa és nem is lesz utolsó.

Egy Parardha - ennek az időmértéknek szokásos értelmében - vagyis Brahmâ létezésének (a jelen Maha-Kalpa-ban való létezésének) fél ideje már elmúlt; az utolsó Kalpa a Padma volt, vagyis az Arany Lótusz Kalpa-ja; a jelen Kalpa a Vârâha¹ (a „vadkan” inkarnáció, vagy a vadkan Avatar).

Különösen egy dolgot kell megjegyeznie annak a tudósnak, aki a hindu vallást a Puranâ-kban tanulmányozza. Nem szabad szó szerint, és nem szabad csak egy értelemben vennie a bennük foglalt állítá­sokat, mert különösen a Manvantara-król és a Kalpa-król szóló ada­tokat különféle vonatkozásukban kell érteni. Így p. o. ezek az idő­szakok ugyanazokkal a kifejezésekkel vonatkoznak mind a nagy, mind a kis időszakokra, a Maha-Kalpa-kra és a kisebb Ciklusokra. A Matsya- vagy Hal-Avatar megelőzte a Vârâha- vagy Vadkan-Avatar-t; az allegóriáknak ilyenformán mind a Padma-ra, mind a jelen manvan­tara-ra kell vonatkozniuk, valamint a kisebb ciklusokra is, melyek a mi Világláncunk és Földünk újra megjelenése óta teltek el. És mivel Vishnu Matsya-Avatar-ját és Vaivasvata Vízözönét helyesen olyan eseménnyel kapcsolják össze, amely Földünkön a jelenlegi Körben történt, világos hogy, noha pre-kozmikus (a mi Kozmoszunk vagy Naprendszerünk értelmében) eseményekre is vonatkozhat, a mi ese­tünkben mégis egy távoli geológiai korszakra utal. Még az ezoterikus filozófia sem állíthatja, hogy tudja azt, ami a Naprendszerünk újra megjelenése és az utolsó Maha Pralaya előtt történt, hacsak analógikus következtetés útján nem. De világosan tanítja, hogy a Föld tengelyén végbement első geológiai zavar után, amely végül az egész máso­dik Kontinenst a tenger mélyére sodorta ősi fajaival együtt, - az egymást követő „Földek” vagy Kontinensek közt Atlantisz volt a negyedik - egy másik zavar támadt a tengelynek az előbbi hajlás-szögbe való éppoly hirtelen visszatérésével; ekkor a Föld való­ban újra kiemelkedett a vizekből, és - mint fent, úgy lent és meg­fordítva. Ezekben az időkben „istenek” voltak a Földön - istenek, nem pedig olyan emberek, amilyenek ma, mondja a hagyomány. Amint a II. kötetben kimutatjuk, az exoterikus hinduizmusban előforduló időszak-számítás mind a nagy, kozmikus, mind pedig a kis, földi ese­ményekre és kataklizmákra vonatkozik, és ugyanazt bizonyíthatjuk be a nevekről is. P. o. Yudishthira - a Sacea első királya, aki a Kali Yuga korszakot megnyitja, amelynek 432,000 évig kell tartania - valódi király és ember, aki 3102 évvel élt Kr. e”. Mindez, a név is és az adatok is, arra a nagy Vízözönre vonatkozik, mikor Atlantisz először elmerült; Ő a „Yudishthira¹, aki a százcsúcsú hegyen szüle­tett a világ legvégső szélén, melyen túl senki sem mehet” és „rögtön a vízözön után”. (L. Royal Asiat. Soc. 9. köt. 364 o.) Nem tudunk „Vízözönről” 3102 évvel Kr. e. - ez még Noé vízözöne sem lehet, mely a zsidó-keresztény időszámítás szerint Kr. e. 2349-ben volt.

Ez egy ezoterikus idő felosztásra és rejtélyre vonatkozik, melyet más helyen magyarázunk meg, és ezért most nem foglalkozunk vele. Ezzel kapcsolatban elég megjegyeznünk, hogy a Wilford-ok, Bentley-k és a hindu ezoterikus időszámítás többi Oedipusa képzeletének eről­ködései szomorú kudarcot vallottak. A nagyon tudós orientalistáink­nak nem sikerült megfejteni sem a Négy Korszak, sem a Manvan­tara-k számításait, ők ezért szétvágták a gordiuszi csomót és az egészet „a brahmani agy képzelődésének” nyilvánították. Legyen így, és nyu­godjanak békeségben a nagy tudósok. Ezt a „képzelődést” a II. kötetben, Az Ember Fejlődéstaná-nak bevezető részeiben^* közöljük, és pedig ezoterikus toldalékokkal.

Hadd lássuk azonban, mi volt az a három fajta pralaya, és mit tart róluk a néphit, mely ez egyszer megegyezik az Ezoteriával. Erről a pralaya-ról, melyet 14 Manvantara és ugyanannyi rajta uralkodó Manu előz meg, és melynek végén a „közbejött” feloszlás vagy Brahmâ feloszlása áll be, a Vishnu Purâna tömören ezt mondja:

Egy Brahmâ-napot kitevő, négy korszakból álló, ezer időszaknak a végén a föld csaknem kimerült. Az örök Avyaya (Vishnu) ekkor Rudra (a romboló, Siva) szerepét játssza, és valamennyi teremtményét magában újra egyesíti. Belép a Napnak Hét sugarába és felissza a gömb minden vizét; a nedvességet elpárolog­tatja, és így kiszárítja az egész Földet. Az Óceánok és a folyók, a hegyi patakok és kis folyócskák mind kiszáradnak. Így, az elegendő nedvességgel táplált hét napsugár kiterjeszkedés útján hét nappá válik, és végül felgyújtják a világot. Hari, mindennek pusztítója „az idő lángja, Kalâgni”, végül fölemészti a Földet. Ekkor a Janardana-vá vált Rudra felhőket és esőt lehel.

Sokféle Pralaya van, de a régi hindu könyvek különösen a három legfontosabbat említik. Ezekből Wilson szerint az elsőt NAIMITTIKA-­nak², az „alkalmi”-nak (occasional) vagy közbejött-nek (incidental) nevezik, s a „Brahmâ Nappalai” között eltelő időszakok okozzák; ez a teremtményeknek, és minden élőnek és formával bírónak elpusztulása, de nem az állag elpusztulása, amely status quo-ban marad ennek az „Éjjel”-nek új VIRRADAT-áig. A másikat PRAKRITIKA-nak hívják, - és ez Brahmâ egy-egy Kora vagy Élete végén van, mikor minden, ami létezik, az eredeti elembe oldódik fel, hogy ennek a hosszabb éjjelnek végén újra alkottassék. A harmadik, Atyantika azonban nem vonatkozik a Világokra vagy a Világegyetemre, hanem csak az egyes emberek egyéniségére; ez tehát az egyéni pralaya vagy NIRVANA, amelynek elérése után nincs újabb létezés, nincs újraszületés; ez csak a következő Maha Pralaya után lehetséges. Ez az éjjel, mely 311,040,000,000,000 évig tart, azzal a lehetőséggel, hogy az évek száma majdnem megkettőződik, ha a szerencsés Jivanmukti a Nirvana-t a Manvantara egy korai időszakában eléri, elég hosszú ahhoz, hogy öröknek, sőt végtelennek tekintsük. A Bhagavata (XII. IV. 35) egy negye­dik fajta pralaya-ról szól, a Nyitya-ról vagy állandó feloszlásról, és úgy magyarázza, hogy ez az a szünet nélkül való változás, mely ebben a Világegyetemben mindenben észrevétlenül végbe megy a földgömb­től kezdve az atomig. Ez a növekedés és a pusztulás (az élet és a halál).

Mikor a Maha Pralaya beköszönt, a Swar-loka-nak (a felső szférának) tűzvésztől megbolygatott lakói „őseiknél, a Pitri-knél, a Manuknál, a Hét Rishi-nél, az égi Szellemek különféle rendjeinél és az Isteneknél a Maharloka-ban keresnek menedéket”. Mikor ezt az utóbbit is eléri a Maha Pralaya, az összes imént felsorolt lények a Maharloka-ból is kivándorolnak, és átmennek a Jana-loka-ba „szub­tilis formáikban, melyek arra hivatottak, hogy hasonló minőségben, mint azelőtt, újra megtestesüljenek, amikor a világ a következő Kalpa kezdetén megújul”. (Vâyu Purâna).

A Vishnu Purâna (VI. könyv III. fej.) így folytatja:

Ezek a hatalmas, mennydörgéssel hangos felhők betöltik az egész tért (Nabhas-tala). E felhők szakadó vízárral kioltják a rettenetes tüzeket, és azután szüntelenül esik száz (isteni) éven át, és a víz elönti az egész világot (a Naprendszert). Játék-kocka nagyságú cseppekben zuhog az eső, elárasztja a földet, megtölti a középső világot (Bhuvaloka-t) és elönti az eget. A világ most sötétségben burkolt, minden élő és élettelen elpusztult, a felhőkből tovább zuhog a víz. . . és Brahmâ éjjele egyedül uralkodik a pusztulás színhelyén. . .

Ezt hívjuk az Ezoterikus Tanításban „Nap-Pralaya”-nak. . . Mikor a vizek elérik a Hét Rishi régióját, és a világ (a mi Naprend­szerünk) egy óceánná vált, akkor megállnak. Vishnu lehelete erős széllé válik, s még további száz (isteni) évig fúj, míg csak a felhők mind el nem oszlanak. Ekkor a szél visszaszívódik és ­

Az (THAT), amelyből minden dolog lesz, az Úr, aki által minden létezik, Ő, aki felfoghatatlan, kezdet nélküli, aki a világegyetem kezdete, pihen, Sesha-n (az Örökkévalóság Kígyóján) aludva a mélység közepén. Az Adikrit (Teremtő?), Hari, a Tér Óceánján alszik Brahmâ alakjában - akit Sanaka¹ és a Jana-loka Siddha-i (szentjei) dicsőítenek, és akit a Brahmâ-loka-nak szent lakói, várva a végleges felszabadulást, szemlélnek, - alszik, misztikus álomba merülve, saját érzékcsalódásának mennyei megszemélyesítése. . .” Ez a Pratisanchara (felosz­lás?), amelyet incidentális-nak (eszményi-nek) neveznek, mert Hari az (eszményi) Oka². . . Mikor az Egyetemes Szellem felébred, a világ új életre kel, mikor szemét be­hunyja, minden a misztikus álom ágyára dűl. Amint az 1000 nagy korszak kitesz egy Brahmâ Napot, (az eredetiben nem Brahmâ, hanem Padma-yoni, ami ugyanaz, mint Abjayoni - „a lótusz-szülte”,) hasonlóképpen Brahmâ éjjele is ugyanilyen idő­szakból áll. Felébredve éjjelének végén, a Meg-nem-született. . . újra teremti a világegyetemet. . . (Vishnu Purâna).

Ez az „eszményi” pralaya; mi azonban az Elemi Feloszlás? Pârâsara így írja le Maitreya-nak:

Mikor a szárazság és a tűz az összes világokat és a Pâtâla-kat (poklo­kat) kiszárította¹... megkezdődik az elemi feloszlás folyamata. Ekkor elő­ször a vizek nyelik el a Föld sajátosságát (mely a szaglás alapja), és a föld, meg­fosztva ettől a sajátosságától, pusztulásnak indul, és eggyé válik a vízzel. . . - mikor a vizes Elem hullámai így átalakítják a Világegyetemet, a tűz elemei felnyalják alapízét. . . ennek következtében maguk a vizek elpusztulnak. . . és eggyé válnak a tűzzel; ezért a világegyetemet teljesen megtölti a (éterikus) láng, mely fokozatosan szétterjed az egész világon. Míg a Tér egy láng. . . a szél eleme megragadja az alap-sajátosságot vagy a formát, amely a világosság oka, és mivel ez elvonódik (pralina), minden levegőszerűvé. válik. S mikor a forma alapja el van pusztítva, és a Vibhâvasu (tűz?) alapjától megfosztva, a le­vegő kioltja a tüzet, és szétterjed a térben, ahol nincs világosság, mikor a tűz a levegőben alámerül. Ekkor a levegő, a hangtól, az Éter forrásától kisérve, elter­jed mindenüvé a tíz régióban. . . míg csak az Éter hatalmába nem keríti a kohéziót^*, (Sparsa - tapintás?) a levegő alapsajátosságát, aminek elvesztésével elpusztul és Kha^** megmarad változatlanul, forma, íz, tapintás (Sparsa) és szag nélkül létezik megtestesülve^*** (murttimat) és mérhetetlenül, és áthatja az egész Tért. Akása^****, melynek jellemző sajátossága és alapja a hang, (az „Ige”) elfoglalja a Tér egész tartalmát^***** Ekkor az Elemek (Bhutadi) eredete (Noumenon-ja?) elnyeli a hangot (a gyűjtő értelemben vett Demiurgos-t), és a Dhyan Chohanok seregei és az összes létező Elemek² egyszerre eredetijükbe merülnek el. Magát az első Elemet, a tamasa-val (szellemi sötétséggel) egyesült öntudatot, a MAHAT (az Egyetemes intellektus) oszlatja fel, amelynek jellemző sa­játossága a Buddhi, és így a föld és a Mahat a Világegyetem külső és belső határai. Tehát, ahogy (kezdetben) Prakriti (a természet) hét alakját Mahat-tól a földig számították, úgy tér vissza ez a hét egymásután egymásba"³.

Brahmâ Tojása (Sarva-mandala) hét zónájával (dwipa-k), hét tengerével, hét regiójával és azok hegyeivel az őt körülvevő vizekben feloldódik; a vizes leplet a tűz issza fel; a tűz (réteget) a levegő (réteg) nyeli el; a levegő egyesül az éterrel (Akâsa); a Bhutadi (az első elemnek eredete vagy inkább oka az étert elnyeli, és őt (magát) is elpusztítja a Mahat (a Nagy, az Egyetemes elme), mely mindezekkel együtt eltűnik miután a Prakriti hatalmába kerítette. A Prakriti, akár elkülönített, akár nem, lényegében ugyanaz, csakhogy az elkülönített végül felszí­vódik az el-nem-különítettbe és benne elvész. Az egy, tiszta, maradandó, örök, mindent átható PUMS (Szellem) is része annak a Legfőbb szellemnek, a minden­nek. Ez a Szellem (Sarvesa), amely más, mint a (megtestesült) Szellem, és amely­ben nincsenek névbeli sajátosságok, fajták (nâman és jati vagy rupa, ennélfogva inkább test, mint fajta), vagy effélék, megmarad, mint az egyetlen létezés (SATTÂ). . . Prakriti is, Purusha is végül a LEGFŐBB SZELLEM-ben olvadnak fel. . . (A Vishnu Purâna, VI. könyv IV. fej.-ből, de Wilson hibáit itt kijavítottuk, és az eredeti szavakat zárójelbe tettük).

Ez a végső PRALAYA⁴ - a Kozmosz Halála - s Szelleme ezután a Nirvana-ban pihen, vagyis AZ-ban (THAT), aminek sem Nappala, sem Éjjele nincs. A többi Pralaya mind időszakos, és pontos egymás­utánban követik a Manvantara-kat, amint az éjjel követi minden élő teremtmény, állat és növény nappalát. A Kozmosz életeinek teremtő­ciklusa lejárt, mert a megnyilvánult „Ige” energiája éppúgy növeke­dik, tetőpontra jut és hanyatlik, mint minden ideiglenes dolog, bár­meddig is tartson. A Teremtő Erő mint Noumenon Örök; mint aspektusaiban megnyilatkozó jelenség van kezdete és ennélfogva végének is kell lennie. Ebben az időközben vannak tevékeny és pihenő időszakai. Ezek: „Brahmâ nappalai és éjjelei”. De Brahma, a Noumenon, soha sem pihen, mivel soha sem változik, és mindig VAN, noha nem mondhatjuk RÓLA, (IT)¹ hogy bárhol is volna . . .

A zsidó kabbalisták érezték, hogy egy örökkévaló, végtelen Isten­ségnek szükségképpen változhatatlannak kell lennie, és ezért alkal­mazták ezt a gondolatot az antropomorfikus Istenre. A gondolat költői és alkalmazásában nagyon találó. A Zohar-ban a következőt olvassuk:

Mikor Mózes a Sínai hegyen a tekintete elől felhőbe rejtőzött istenséggel együtt virrasztott, nagy félelem fogta el, és hirtelen azt kérdezte: „Uram, hol vagy, . . . alszol, Ó Uram? . . .” És a Szellem válaszolá neki: Én sohasem alszom, ha egy pillanatra is álomba merülnék IDŐM ELŐTT, az egész teremtés egy szem­pillantásban feloszlana.

„Időm előtt" igen sokat sejtet. Mutatja, hogy Mózes Istene, akárcsak a hímnemű Brahmâ, csak ideiglenes helyettesítője és meg­nyilvánulása Az-nak, a változhatatlannak, amely ennélfogva nem vehet részt a „nappalokban” vagy az „éjjelekben”, s így nem is lehet köze az újra-éledéshez vagy a feloszláshoz.

A keleti okkultistáknál az értelmezésnek hét módja van, de a zsidóknál csak négy - t. i. az igazi misztikus, az allegorikus, az erkölcsi és a szószerinti értelmezés vagy a Pashut. Az utóbbi az exoterikus egyházak kulcsa, és szóra sem érdemes. A következő néhány mondat, az első, vagyis a misztikus kulccsal olvasva azt mutatja, hogy az összes Szentírások azonos alapon épültek fel. E mondatokat T. Myer-nek a kabbalisztikus munkákról írt kitűnő köny­vében találjuk, ő úgy látszik, alaposan tanulmányozta e munkákat. Szóról-szóra idézek:

B'raisheeth barah elohim ath hash ama yem v'ath haa'retz - azaz „Kez­detben teremté(k) az Isten(ek) az egeket és a földet”; ennek jelentése: a hat Építő Sephiroth², amelyek fölött B'raisheeth áll, mind a lenthez tartozik.

Hatot teremtett (és) ezeken nyugszik minden. És ezek a Koponya (Cranium) hét formájától függnek, fel valamennyi Méltóság Méltóságáig. És a második „Föld” nem számítódik, ezért mondá: „És belőle (abból a Földből), mely meg volt át­kozva, jött ő elő". . . (A Föld) forma nélkül volt és üres; és sötétség volt a Mélység színén, és az elohim-ek Szelleme.... lehelt (me' racha' phath) - azaz felette lebegett, melengette (brood), mozgott”. . . Tizenhárom a legméltóbb Méltóság tizenhárom (forma)-jától függ. Hatezer év függ (t. i. ezekről van szó) az első hat szóban. A hetedik (ezer, a millenium), mely felette van (azaz az átkozott Föld felett) az, amely Önmagában erős. És tizenkét órán belül (egy. . . nap) teljesen puszta lett, amint írva vagyon. . . A tizenharmadikban (az Istenség) majd mindent helyre állít... és minden megújul, mint előbb; és mind az a hat folytatódni fog . . . stb. (Qabbalah, 233. o. Siprah Dzeniuta-ból, I. fej. 16. §. 9. v.)

Az „Építő Sephiroth”-ok: a hat Dhyan Chohan vagy Manu vagy Prajapati, akiket egybefoglalja a hetedik „B'raisheeth” (az Első Kisugárzás vagy a Logosz), és akiket ezért neveznek az alsó vagy fizikai „Világegyetem Építőinek”, mindannyian a Lenthez tartoznak. Ez a hat melynek lényege a Hetedikből való - az Upadhi-k, az alap vagy alapkő, melyre felépült a tárgyias Világegyetem; ők minden dolognak noumenonjai. Ennélfogva ők egyszersmind a természeti Erők, a Jelenlét Hét angyala, az emberben levő hatodik és hetedik princípium; a Hetes láncnak szellemi-lelki-fizikai szférái, a Gyökér-fajok stb. . . Ők valamennyien, még a legfelső is „a Koponya hét alakjától függnek”. „A második Föld nem is jön számításba”, mert nem Föld, hanem a Káosz vagy a Tér Mélysége, amelyben a Káosz felett lebegő FELSŐ-LÉLEK gondolatában alkotott paradigmás vagy minta­-világegyetem pihent. Az „Átok” kifejezése itt nagyon megtévesztő, mert csak ítéletet vagy sorsot jelent, vagyis azt a végzetet, amely a tárgyias állapotba küldte. Ez az „Átok-kal sújtott Föld” kifejezésből tűnik ki, amelyet „formanélkülinek és üresnek” írnak le, és amelynek mélységes mélységeiben az Elohim-ek (a Logoszok együttvéve) „Lehelete” létrehozta, vagy lefényképezte a leendő dolgokról alkotott első isteni GONDOLATOT. Ez a folyamat minden Pralaya után megismétlődik egy-egy új Manvantara-nak vagyis az érző, egyéni létezés idősza­kának kezdete előtt. „Tizenhárom tizenhárom formától függ”, a tizen­három időszakra vonatkozik, melyeket a tizenhárom Manu személye­sít meg, Swayambhûva-val, mint tizennegyedikkel (13 a 14 helyett, ez megint csak leplezésre szolgál), t. i. az a tizennégy Manu, aki egy Mahayuga-ban vagy Brahmâ egy „Nappal”-ában uralkodik. A tár­gyias Világegyetem eme tizenhárma-tizennégye a tizenhárom (tizen­négy) paradigmás eszményi formától függ. Az „első hat szóban függő” „Hatezer év” jelentését újra csak a hindu bölcsességben kell keresnünk. Ez az első hat (hét) „Edom Király”-ra vonatkozik, akik az első körben jelentik (typify) láncunk világait (vagy gömbjeit), valamint ugyanennek a körnek első embereit. Ők a hetes, Ádám előtti (azaz a Har­madik, szétkülönült faj előtti) első gyökérfaj. Mivel árnyak voltak és érte­lem nélküliek, (még nem ettek a Tudás Fája gyümölcséről) nem láthatták a Parguphim-et, vagy az „Arc nem láthatta az Arcot” (az első embereknek nem volt öntudatuk), „ezért meghalt az első (hét) király”, azaz elpusztítot­ták őket (l. Sepherah Djenioutha-t). S kik ők? A Királyok, a „Hét Rishi, (másodrendű) istenségek, Sakra (Indra), Manu és Fiai, a Királyok, akik egy időszakban teremtődnek, és elpusztulnak”, amint ezt a Vishnu Purâna (I. Könyv III. fej.) mondja. Mert a hetedik („ezer”) (nem az exoterikus kereszténység évezrede, hanem az ember-fejlő­déstan évezrede) jelenti „a teremtés hetedik időszakát”, a fizikai ember időszakát (Vishnu Purâna), és a hetedik Princípiumot - mak­rokozmikusan és mikrokozmikusan, - valamint a hetedik időszak utáni pralaya-t is, az „Éjjelt”, mely éppolyan hosszú, mint Brahmâ „Nap­pala". Amint írva van: „Teljesen elpusztult tizenkét óra alatt”. A Tizen­harmadikban (kétszer hat és a szintézis) minden helyre áll „és a hat folytatódik”.

Így a Qabbalah írója egész helyesen jegyzi meg, hogy:

Jóval az ő (Ibn Gebirol) ideje előtt. . . Sok századdal a keresztény időszámítás előtt, volt Közép-Ázsiában egy „Bölcsesség-Vallás”; ennek töredékeit a későbbi időkben az őskori egyiptomiak, a régi kínaiak, a hinduk stb. tudósai­nál találjuk. . . és hogy. . . A Qabbalah minden valószínűség szerint erede­tileg Közép-Ázsián, Perzsián, Indián, Mezopotámián át árja forrásokból származott, mert Ábrahám és többen mások is Ur-ból és Haran-ból jöttek Palesztinába. (221.o.)

S ez volt erős meggyőződése C. W. King-nek is a The Gnos­tics and their Remains szerzőjének. Vamadeva Modelyar (Modely) igen költőien írja le a bekövet­kezendő „éjjelt". Noha az Isis Unveiled-ben közöltük, érdemes az ismétlésre:

Különös zajok hallatszanak minden irányból. Ezek Brahmâ Éjjelének elő­futárjai; homály száll fel a látóhatáron, és a Nap eltűnik a Makara (állatövi jegy) tizenharmadik foka mögött, és nem éri el többé a Mina-k (állatövi pisces vagy halak) jegyét. A pagodák gurui, kik figyelni tartoznak a rasichakr-t (az állat­övet), immár eltörhetik körzőjüket és eszközeiket, mert ezek ezentúl már hiába­valók.

Lassanként halványodik a világosság, a hőség alább száll, a lakatlan helyek megszaporodnak a földön, a levegő mind jobban és jobban ritkul; a for­rásvizek elszáradnak, a nagy folyamok hullámai apadnak és kitetszik az óceán homokos mélye, és a növények elhervadnak. Az emberek és az állatok nagysága napról-napra csökken. Az élet és a mozgás elveszti erejét, a bolygók alig von­zódnak (gravitate) a Térben; egyik a másik után kialszik, mint a lámpa, melyet a chokra (szolga) keze elfelejt megtölteni. Sourya (a Nap) pislog és kialszik, az anyag bomlásnak (pralaya) indul és Brahmâ Dayus-ba, a meg-nem-nyilvánult Istenbe, merül vissza, és feladatát befejezvén, álomba merül. Megint elmúlt egy nap, megkezdődik egy éjjel, és tart a következő virradatig.

És most minden létezőnek csíráit megint bevonja Gondolatának Arany­tojásába, amint ezt az isteni Manu mondja. Békés pihenése idejében, a tevékeny­ség princípiumaival felruházott élő lények beszüntetik tevékenységüket és minden érzés (manas) elalszik. Mikor ezek mind elmerültek a LEGFŐBB LÉLEK-ben, az összes lények e Lelke teljes nyugalomban alszik addig a napig, amelyen újra felveszi alakját, és újra felébred eredeti sötétségéből.¹

A „Satya-yuga” mindig az első a négy korszak vagy Yuga-k sorrendjében, a Kali pedig mindig az utolsó. Indiában most a Kali yuga uralkodik korlátlanul, és úgy látszik, egybeesik a nyugatnak Kali yuga korszakával. Mindenesetre érdekes látnunk, hogy mennyire jóslatsze­rűen szól majdnem mindenről a Vishnu Purâna írója, mikor Maitreya­-nak megjósolja ennek a Kali Yuga-nak egyik-másik sötét hatását és bűnét. Mert, miután elmondta, hogy a „barbárok” urai lesznek az Indus partjainak, Chandrabhaga-nak és Kasmera-nak, hozzáfűzi:

A földet abban az időben több uralkodó fogja kormányozni - durva lelkű, indulatos királyok, akik mindig hajlanak hamisságra és gonoszságra. Asszonyokat, gyermekeket és teheneket fognak megölni; elkobozzák majd alattvalóik tulaj­donát és mások feleségei után fognak törekedni; hatalmuk korlátlan lesz, életük rövid, vágyaik kielégíthetetlenek. . . Különféle országok népeivel összekeve­redvén, követni fogják példájukat, és a barbárok, az uralkodók pártfogásával, hatal­masak lesznek (Indiában), míg a tiszta törzsükkel nem tőrödnek, a nép elpusztul, (vagy a Magyarázó szerint: „a Mlechcha-k lesznek a középen, és az árják a végén”)². A jólét és a jámborság napról-napra csökken, míg a világ teljesen el­züllik. Csupán a vagyonos jut ranghoz; csupán a gazdagság kelt ragaszkodást; a szenvedély lesz az egyetlen kötelék a nemek között; az álnokság az egyetlen eredményes eszköz a pörösködésben, és a nők érzéki kielégítés tárgyai lesznek. . . Csupán külső jelek (types) különböztetik meg az életben a különböző ren­deket: . . . a gazdag embert tisztának tartják majd; a becstelenség (anyaya) a megélhetés általános eszköze, a gyengeség az alárendeltség oka, a megfélemlítés és az önhittség a tudást helyettesítik; bőkezűség lesz a vallásosság; kölcsönös megegyezés a házasság; finom ruha a méltóság. A legerősebb fog uralkodni; a nép nem tudja elviselni a súlyos terheket, Khara bhara-t (az adók terhét), és a völgyekbe fog menekülni. . . Így a Kali korszakban a romlás állandóan tovább terjed, míg csak az emberi faj nem közeledik megsemmisülése felé (pralaya). . . Ha közel lesz már a Kali korszak vége, akkor egy része annak az isteni lénynek, amely saját szellemi természetéből létezik. . . leszáll a Földre, . . . (Kalki Avatar) felruházva a nyolc emberfeletti képességgel. . . Ő majd helyreállítja a földön az igazságot, és a Kali Yuga végén élőknek elméje felébred, és olyan átlátszó lesz, mint a kristály. Az így megváltozott emberek. . . emberi lényeknek lesznek magvai, és olyan fajt szülnek, mely a Krita-kornak, a tisztaság korának törvényeit fogja követni. Megmondatott: „amikor a nap és a hold és Tishya, a hold csillagcsoportja, és a Jupiter bolygó egyazon házban lesznek, akkor visszatér a Krita (vagyis a Satya) korszak”.

. . . Két személy, a Kuru fajból való Devapi, és az Ikshwaku családból való Moru, a négy korszakon át állandóan életben vannak, és Kalapa-ban³ laknak. A Krita-kor kezdetén ide visszatérnek. . . Moru¹, Sighru fia, még él a Yoga ereje folytán. . . és ő lesz a Nap­ dinasztia Kshattriya nemzetség helyreállítója². (Vayu Purâna III. kötet, 197. o.)

Akár igaz ez az utóbbi jövendölés, akár nem, a Kali Yuga áldásait helyesen írja le, és ezek csodásan illenek mindarra, amit Európában és más civilizált és keresztény országokban látunk és hallunk a XIX. század teljében és a XX. század elején, vagyis a FEL­VILÁGOSODÁS-nak nevezett nagy korszakunkban.

Nincsen olyan régi jelkép, melyhez ne fűződne mély és filozófiai jelentés; fontosságuk és jelentőségük régi voltukkal növekszik. Ilyen jelkép a LÓTUSZ. A lótusz a természetnek és Isteneinek szentelt virág, és jelképezi az elvont és a konkrét Világegyetemet, mert mind a szellemi, mind a fizikai természet teremtő erőinek emblémája. Az árja hinduk, az egyiptomiak és utánuk a buddhisták a legősibb időktől fogva szentnek tartották. Tisztelték Kínában és Japánban, a görög és latin egyház is átvette mint keresztény emblémát, és hírnököt csinált belőle, amint ezt a keresztények most is teszik, akik a vízi liliommal helyettesitik¹. A lótusznak misztikus jelentése volt és ma is van és ez a föld minden népénél azonos. Sir William Jones-hoz utasítjuk az olvasót². A hinduknál a lótusz a természet tűz és víz (a szellem és az anyag) létrehozta nemző erejének emblémája. „Ó Örökkévaló! Látom Brahmâ-t, a teremtőt, benned trónolva a lótuszon”, mondja a Bhagavat Gita egyik verse, és amint a Stanzák­ban megjegyeztük, Sir W. Jones szerint a lótusz magvak még csírá­zásuk előtt magukban rejtik a telesen kialakult leveleket, a kifejlett növénynek miniatűr alakját, amivé majdan válik. Indiában a lótusz a termőföldnek, és ami még több, a Meru hegynek a jelképe.

A négy égtáj angyalai vagy geniuszai (a Maharadja-k, lásd a Stanzakat) mindegyike lótuszon áll. A lótusz az Isteni és az emberi hermafrodita kettős jelképe, mivel úgyszólván kétnemű.

A hinduknál a Tűz (vagy a Hő) szelleme - amely felébreszt, megtermékenyít és (eszményi ősképéből) konkrét formába fejleszt mindent, ami a víz-ből vagyis az első Földből született - fejlesz­tette Brahmâ-t. A tér vizein és az Örökkévalóság Kígyóján pihenő Vishnu Isten köldökéből kinövő lótuszvirág - a legszemléltetőbb allegória, melyet valaha kigondoltak; ez a Világegyetem, mely a központi Napból, a PONT-ból, az örökké rejtett magból, fejlődik ki. Lakshmi-t, Vishnu-nak³ nőnemű aspektusát, akit Padma-nak, lótusznak is nevez­nek, a „Teremtés” idején lótuszvirágon úszva ábrázolják, és a tér „ócéánjának köpülése”-kor úgy, hogy a tej-tengerből jő elő, mint Vénusz a tenger tajtékából.

„ . . . Akkor lótuszon ülve,

A Szépség ragyogó istennője, a páratlan Sri,

Kiemelkedett a hullámokból …”

énekli az angol orientalista és költő (Sir Monier Williams).

Az e jelképben rejlő gondolat igen szép és ezenfelül az összes vallási rendszer azonos eredetére mutat. Akár a lótusz, akár a vízi liliom az alakja, ugyanazt a filozófiai gondolatot fejezi ki - t. i. a tárgyszerűnek az alanyiból való kisugárzását, amint az isteni gon­dolat az elvontból a konkrét, vagyis látható formába átmegy. Mert mihelyt a SÖTÉTSÉG - vagy helyesebben az, ami a tudatlanság szá­mára „sötétség" - eltűnt az ő saját birodalmába, az örök Világos­ság birodalmába, csak a megnyilatkozott isteni Gondolatát hagyva hátra, a teremtő Logoszok értelme megnyílik, és az eszményi világ­ban (mely addig az isteni gondolatban volt elrejtve) mindennek ős­ képét látják, hozzáfognak ezek másolásához, és e minták szerint építik vagy alakítják a mulandó és a transzcendentális formákat.

A tevékenység e fokán a Demiurgos¹ még nem az Építész. A tevékenység szürkületében születve, először is látnia kell a tervet, hogy megvalósíthassa az eszményi formákat, amelyek az Örök Gon­dolatalkotás kebelében eltemetve fekszenek, amint a jövendő lótusz­levelek, a szeplőtlen szirmok, a növény magvában vannak elrejtve. . .

A Ritual (Holtak Könyve) „A Lótuszba való átalakulás” című LXXXI. fejezetében egy fej emelkedik ki a lótuszvirágból, és az isten felkiált:

Én vagyok a tiszta lótusz, ki a Fénylőből előjövök. . . Én viszem Hórusz üzenetét. Én vagyok a tiszta lótusz, mely a Nap-Mezőkről jön. . .

A lótusz-gondolatra, amint az Isis-ben mondtuk, még a Genezis elohisztikus első fejezetében is ráakadunk.

Ebben a gondolatban kell keresnünk a zsidó kozmogónia követ­kező versének eredetét és magyarázatát: „És mondá Isten: Hajtson a föld. . . gyümölcsfát, mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, melyben legyen néki magva”. Valamennyi ősi vallásban a Teremtő isten az „Atyának Fia” - azaz láthatóvá vált gondolata; és a keresztény idők előtt, a hinduk Trimurti-jától kezdve az írásokban említett három kabbalai fejig, amint ez írásokat a zsidók magyarázzák, minden nép hármas istenségét allegóriáiban teljesen meghatározta és szemlélhetővé tette (substantiated).

Ez ennek a nagy jelképnek kozmikus és eszményi jelentése a keleti népeknél. De a gyakorlati és exoterikus istentiszteletben - amelynek szintén megvolt az ezoterikus szimbológiája - a lótusz idővel egy inkább földi gondolat hordozója és tartalmazója lett. Egyetlen egy dogmatikus vallás sem kerülte el azt, hogy ne legyen benne szexuális elem, és ez a mai napig beszennyezi az alapgondolat^* erkölcsi szépségét. A következőket ugyanabból a már említett kabba­lisztikus kéziratból idézzük:

Hasonló jelentésre vall a Nílus vizében növő lótusz. Növekedési módja különösen alkalmassá tette arra, hogy a nemző tevékenység jelképe legyen. A lótuszvirág, mely érése eredményéül a szaporodásra való magot zárja magában, placentához hasonló függelékével hozzá van kötve az anyaföldhöz, vagyis Isis méhéhez, a méh-vizén, azaz a Nílus folyón keresztül, hosszú zsinórhoz hasonló szárral, a köldökzsinórral. Semmi sem lehet világosabb e jelképnél, s hogy rá­ruházott jelentésében tökéletessé váljék, a virágban néha gyermek ül vagy kijő belőle¹. Így válnak ebben a képben Osiris és Isis Kronosznak, a végtelen időnek gyermekei, természeti erőik fejlődésével, Hórusz néven, az ember szülőivé. . . (L. jelen mű X. fej. „Deus Lunus”.)

Nem hangsúlyozhatjuk eléggé azt, hogy ez a nemző tevékenység alapja egy jelképes nyelvnek és egy tudományos műnyelvnek. Ha erre az eszmére gon­dolunk, akkor ez egyszersmind a teremtő okról való elmélkedésre vezet. Meg­figyelték, hogy a természet működése egy csodálatos élő szerkezetet formált, melyhez irányítóként egy élő lélek járult hozzá; e lélek életfejlődését és törté­netét, múltját, jelenét és jövőjét az emberi ész hiába iparkodik kifürkészni². Az újszülött egy mindig megismétlődő csoda, és azt bizonyítja, hogy az anyaméh műhelyében értelmes teremtő erő működött, mely élő lelket kapcsolt a fizikai gépezetbe. A ténynek meglepően csodálatos volta szent tiszteletet fűz mindenhez, ami a nemző szervekkel, mint az istenség nyilvánvaló alkotó közreműködésének székhelyével függ össze.

Ez helyes magyarázata a régi alapgondolatoknak, a történelem­ előtti, őskori filozófusok személytelen és hódolatteljes, tisztán panteista felfogásnak. Nem helyes azonban, ha a bűnös emberiségre, a személyi­séggel kapcsolatos durva gondolatokra alkalmazzák. Ezért az előbb mondottak után következő megjegyzéseket, melyek a judeai szimbo­lógiának antropomorfizmusát mutatják, minden panteista filozófus az igazi vallás szentségére mindenképpen veszélyeseknek, és csakis a mi anyagias korszakunkra illőknek tartaná, amely ennek az antropomorfikus jellegnek közvetlen eredménye és következménye. Mert ez az alaphangja az Ó-testamentum egész szellemének és lényegének. A Biblia műnyelvéről és szimbolizmusáról szóló kézirat így folytatja:

Ezért az anyaméh helyét a LEGSZENTEBB HELYNEK kell tekinteni, a SANCTUM SANCTORUM-nak, az ÉLŐ ISTEN valóságos TEMPLOMÁ-nak³. A férfi a birtokában levő nőt mindig saját lényeges részének tekintette, kettőből egyet csinált és a nőt mint szent dolgot féltékenyen őrizte. Még a lakóház vagy ott­honnak azt a részét is, melyet a feleség lakásának szántak, penetralia-nak, tit­kosnak vagy szentnek nevezték: tehát a szent építmények Szentek-Szentjének szóképe a nemzőszervek szentségének gondolatától származik. A Szent Könyvek­ben van egy túlzott metaforikus leírás⁴, mely a háznak e részét így írja le: „a ház combjai között”, és itt-ott ezt a gondolatot az építésben is keresztül viszik, mikor a templomok nagy kapuit beljebb helyezik el két oldalsó gyámoszlop között.

Efféle „túlzott” gondolatot a régi árjáknál nem találunk. Ezt a tény bizonyítja, hogy a védai korszakban a nőket nem különítették el a férfiaktól penetralia-kba vagy „Zenana”-kba. Az elkülönítés akkor kezdődött, mikor a mohamedánok - akik, mint előbb a keresztény ecclesiasticizmus, átvették a héber szimbolizmust - elfog­lalták az országot, és fokozatosan ráerőszakolták szabályaikat és szo­kásaikat a hindukra. A védák-előtti és védák-utáni asszony olyan szabad volt, mint a férfi és az ős-árják vallási szimbológiájába tisz­tátalan, földi gondolat sohasem keveredett. Ez a gondolat és alkal­mazása tisztán semita. Ezt az említett, nagyon tudományos és a Kabbalát felfedő irat (revelation) szerzője maga is megerősíti, mikor az imént idézett részeket befejezve, hozzáfűzi:

Ha ezekhez a szervekhez, mint a teremtő kozmikus erőknek jelképeihez hozzáfűzhetjük a mértékek és időszakok eredetének gondolatát, akkor az Isten­ség vagy Jehovah lakásául épített templomokban az a rész, melyet Szentek ­Szentjének neveznek, vagyis a Legszentebb Hely, nevét valóban a nemzőszervek elismert szentségétől nyerte, amelyeket mind a mértékek, mind a teremtő ok jelképeinek tekintettek. A régi BÖLCSEK-nél AZ ELSŐ OK-nak nem volt sem neve, sem fogalma, sem jelképe. . .

Kétségtelen, hogy nem volt. Jobb is, ha az ember soha sem gondol rá, és örökre névtelennek hagyja, mint a régi panteisták, ne­hogy ennek az Eszmények Eszményé-nek szentségét jelképeinek ilyen antropomorfikus formákba való lealacsonyításával megalázza. Itt újra láthatjuk az óriási szakadékot az árja és a semita vallási gon­dolat között: két ellenkező sark - Őszinteség és Titkolódzás. A brahminok, akik az emberiség természetes nemzéséhez soha sem fűzték az „eredendő Bűn” gondolatát, vallási kőtelességüknek tartották, hogy fiaik legyenek. A régi idők brahminja, miután befejezte az emberi teremtő feladatát, visszavonult az őserdőbe, és hátralévő nap­jait vallásos elmélkedésben töltötte el. A természettel szemben, mint halandó ember, és mint a természet munkatársa megtette kötelességét, és ezentúl minden gondolatát szellemi, halhatatlan részének szentelte, a földire csak mint káprázatra, múló álomra tekintett - amint való­ban is az. A semitáknál ez másképpen volt. Kitalálták az Édenkert­beni testi kísértést. Istenük (aki ezoterikusan a Kísértő és a Ter­mészet Ura) őrökre ELÁTKOZ egy olyan tettet, amely ennek a termé­szetnek logikus tervében benne volt¹. Mindezt csak exoterikusan, a Genesis és a többi Írás leple alatt és holt betűje értelmében, mert ugyanakkor ezt a bűnnek és BUKÁS-nak tartott cselekedetet ezoteri­kusan olyan szentnek tekintették, hogy szervét, az eredendő bűn tet­tét, a legalkalmasabb és a legszentebb jelképül választották annak az Istennek ábrázolására, aki leírásuk szerint a működésbe lépését engedetlenségnek és örök Bűn-nek bélyegezi.

Ki tudná az ellenmondásokban bővelkedő semita elme mélysé­geit kifürkészni? És ez az ellenmondó elem, a legbensőbb jelentése nélkül, teljesen átment most a keresztény teológiába és dogmába.

Hogy az első Egyházatyák ismerték-e a héber (Ó) Testamentum ezoterikus jelentését, vagy hogy közülük csak kevesen ismerték-e, és a többi nem tudott a titokról, azt az utókornak kell eldönteni. Egy dolog minden esetre biztos. Mivel az Új-Testamentum ezoteriája tökéletesen egyezik a héber Mózesi Könyvek ezoteriájával, és mivel a szinoptikusok² és szt. János egyúttal számos tisztán egyiptomi jel­képet és általában véve pogány hittételt - mint p. o. a Háromságot - másoltak és átvettek: nyilvánvaló, hogy az Új-Testamentum írói, bárkik is voltak, ismerték ezeknek a jelképeknek azonosságát. Tudniuk kellett továbbá az egyiptomi ezoteria elsőbbségéről, mivel néhány olyan jelképet vettek át, amelyek - külső és benső jelen­tésükben - tisztán egyiptomi fogalmakat és hitelveket fejeznek ki, és a zsidó Törvényben (Canon-ban) nem találhatók. Ilyen jelkép a legrégibb ábrázolásokban a vízi liliom az Arkangyal kezében, mikor Szűz Máriának megjelenik, és ezeket a szimbolikus képeket a mai napig megőrizte a görög és a római egyház a régi ábrázolásokról szóló leírásokban (iconography). Tehát a Víz, a Tűz, a Kereszt, a Galamb, a Bárány és más szent állat valamennyi változatával együtt ezoterikusan mindig ugyanazt jelentik, és bizonyára csak azért vették át őket, hogy a judaizmust tökéletesítsék.

A Lótusz és a Víz a legrégibb jelképek közé tartoznak, tisztán árja eredetűek, noha köztulajdonná váltak az ötödik faj elágazá­sával. Íme egy példa. A betűk is, a számok is mind misztikusak voltak, akár csoportosítva, akár külön-külön. A legszentebb valameny­nyi betű között az M betű. Ez nőnemű és hímnemű, azaz hím-nő, és jelképül szolgál a Víz-nek, a nagy mélységnek, eredetében. Vala­mennyi keleti és nyugati nyelvben misztikus, és mint a hullámok jele ilyen: ╱╲╱╲╱╲. Az árja ezoteriában, de éppúgy a semitában is, ez a betű mindig a vizet jelentette; p. o. a szanszkritban MAKARA - az állatövnek tizedik jegye - krokodilust jelent, vagy inkább ször­nyeteget, melyet mindig a vízzel kapcsoltak össze. A MA betű az 5-ös számmal egyenlő, és ennek felel meg. Az ötös áll egy kettesből (binary), a különvált két nem jelképéből, és egy hármasból, a har­madik élet jelképéből, a kettőnek ivadékából. Ezt pedig gyakran Pen­tagon-nal ábrázolják. A Pentagon ugyanis szent jel, isteni Monogram. MAITREYA az Ötödik Buddha-nak titkos neve, a brahminok Kalki Avatar-ja, az utolsó MESSIÁS, aki eljön, amikor a Nagy Ciklus a tető­pontra ér. M betűvel kezdődik: a görög Metis, az Isteni Bölcsesség, Mimra, az „ige”, a Logosz, továbbá Mithras (Mihr), a Monad, a Misztérium. Mindezek a nagy Mélységben és Mélységből születtek, és Maya-nak, az Anyá-nak fiai; az anya Egyiptomban Mouth, Görög­országban Minerva (az isteni bölcsesség); a keresztény Logosz anyja Mária, Miriam, Myrrha, stb; Buddha anyja: Maya. A hindu Pantheon­ban Madhava és Madhavi a legfontosabb istennek és istennőnek címei. Végül Mandala szanszkritul „kör” vagy gömb, vagy a Rig Véda tíz része India legszentebb nevei rendszerint ezzel a betűvel kezdődnek - Mahat-tól az első megnyilvánult értelemtől és Mandara-tól a nagy hegytől kezdve, melyet az istenek használtak az Óceán köpüléséhez, Mandakin-ig, az isteni Ganga (Ganges)-ig, Manu-ig, stb. stb.

Véletlen megegyezésnek tartsuk-e mindezt? Akkor ez valóban nagyon különös véletlen, hiszen még - a Nílus vizében megtalált - Mózes nevében is megvan ez a szimbolikus mássalhangzó. És a fáraó leánya „nevezi nevét Mózesnek”. . . és mondá: „Mert a víz-ből húz­tam ki őt¹”. (Exod. II. 10.) Ezenfelül az Istennek héber szent neve ehhez az M betűhöz illeszkedve, Meborah, a „Szent” vagy „Áldott”, és a vízözön vízének neve: M'bul. Példáink sorát azzal zárhatnánk le, hogy emlékezetünkbe idézzük a keresztre feszítésnél jelen volt „három Máriá”-t, ez a név Mar-ral, a tengerrel vagy vízzel függ össze. Ezért a judaizmusban és a kereszténységben a Messiást a keresztelés révén mindig a vízzel hozzák összeköttetésbe, továbbá a Halak-kal (az állatöv jegye szanszkritúl Meenam), de még a Matsya (hal)-Avatar-­ral és a Lótusszal - az anyaméh jelképével is, vagy a vízi liliom­mal, ami ugyanaz.

A régi Egyiptom maradványain annál gyakrabban találhatók a lótuszvirágok és a víz a Nap-Istenekkel kapcsolatban, mennél régiebbek a kiásott, felajánlott tárgyakon levő jelképek és emblémák. Khnoom isten - a nedves erő - a víz, mely Thales szerint, min­den dolognak princípiuma, lótusz-körülfogta trónuson ül. (Saitikus korszak, Serapeum.) Bes isten lótuszon áll, készen arra, hogy ivadé­kát elnyelje. (Ugyanott, Abydos.) Thot-ot, a misztérium és a bölcses­ség istenét, Amenti szent Írnokát, aki Napkorongot visel fejdíszül, és akinek bika-feje és emberi teste van (Mendes szent bikája Thot-nak egyik alakja), teljesen kinyílott lótuszon ülve ábrázolják (IV. Dinasztia). Végül Hiquet istennő béka alakjában lótuszon pihen, ezzel mutatja a vízzel való összefüggését. És eme költőietlen békajelképből, amely tagadhatatlanul a legrégibb egyiptomi istenségek jelképe - az egyip­tológusok hiába iparkodtak az istennő titkát és tevékenységeit meg­fejteni. Az első keresztények átvették egyházukba, ami azt mutatja, hogy ők jobban ismerték jelentését, mint a mi modern orientalistáink. A „béka vagy a varangy istennő” egyike volt a teremtéssel kapcso­latos, kozmikus fő istenségeknek, mert az állat kétéltű, továbbá főkép­pen azért, mert régi falakban, sziklákban, stb. hosszú időkig eltöl­tött magányos élet után látszólag feltámad. Az istennőnek Khnoom-mal együtt nemcsak a Világ szervezésében volt része, hanem a feltáma­dás dogmájával¹ is kapcsolatos volt. Igen mély és szent jelentést fűz­hettek e jelképhez, mert az első egyiptomi keresztények nem törődve azzal, hogy őket az állatimádásnak egyik utálatos formájával vádol­hatják, templomaikban alkalmazták. Lótusz körülfogta béka vagy varangy, vagy csupán béka vagy varangy lótusz nélkül, kedvelt alakja volt a Templomlámpáknak a rájuk vésett e szavakkal: „Én vagyok a feltámadás”. „Εγώ είμι άναστάσις”². Ezek a béka-istennők az összes múmiákon is megtalálhatók.

Ez az ősrégi jelkép a legpoétikusabb valamint a legfilozófiku­sabb az összes jelképek között. A régi görögök nagyon kiemelték, és a modern költők teljesen elkoptatták. Az Éj Királynője, páratlan fényben járva az égen, mindent még Hesperos-t is sötétségbe bo­rítva, ezüst köntösét kiterítve az egész csillagvilágra, mindig legked­veltebb témája volt a kereszténység valamennyi költőjének, Milton-tól és Shakespeare-től kezdve a legújabb versfaragókig. De az éj ra­gyogó lámpája számtalan csillag-kíséretével csak a profán ember képzeletéhez szólt. A vallásnak és a tudománynak a legújabb időkig semmi köze sem volt a szép mítoszhoz. S mégis a hideg szűzies hold,

. . . „Aki mindent széppé tesz, amire mosolyog,

A lágy, de mégis jeges láng kelyhe, e vándorló,

Amely mindig változik és mégis ugyanaz,

És nem melegít, csak világít,”. . . (Shelley szavaival)

minden más égitestnél közelebbi viszonyban áll a Földdel. A Nap az egész bolygórendszer életadója; a Hold a mi gömbünk életadója, és ezt az első fajok még gyermekkorukban tudták. A Hold a Királyné és a Király; Soma király volt, mielőtt Phoebe és a szűz Diana lett belőle. A mózesi és a kabbalista zsidók révén főképpen a keresztények istennője, noha a művelt világ talán sokáig nem is tudott e tényről; tényleg azóta nem tud erről, amióta az utolsó be­avatott Egyházatya meghalt, és magával vitte a sírba a pogány templomok titkait. Az olyan „Egyházatyák” számára - mint Origenes vagy alexandriai Kelemen - a Hold Jehovah-nak élő jelképe volt az Élet és a Halál adója, a létezés Ura a mi Világunkban. Mert Artemis Luna volt az Égen, és a görögöknél Diana a Földön, aki a gyermek­szülés és az élet felett őrködött; az egyiptomiaknál pedig ő Heket (Hecate) volt a pokolban, a Halál istennője, aki a mágián és a varázsláson uralkodott. De még ennél is több volt, mert a megszemélyesített Hold, melynek megjelenése hármas, azaz: Diana-Hecate-Luna, három az egyben. Mert ő Diva triformis, tergemina, triceps - három fej egy nyakon¹, akárcsak Brahmâ-Vishnu-Siva. Ennélfogva a Hold a mi Háromságunk-nak ősképe, amely nem volt mindig teljesen hím­nemű. A hetes számot, amelynek olyan kiváló szerepe van a Bibliában, és annyira szentté vált a hetedik nappal (a Sabbat-tal), a zsidók az ókorból vették át; ez a szám a holdhónap 28 napjában foglalt négyszer héttől eredt, a holdhónap hét-hét napból álló részeit a hold egy-egy negyede képviseli.

Megéri a fáradtságot, hogy ebben a munkában madártávlatból áttekintést nyújtsunk a történelmi ókor hold-mítosza és hold-tisztelete eredetéről és fejlődéséről a földgömb ezen az oldalán. Az egzakt tudomány nem tud a legelső kezdeteire visszavezetni, mert elveti a szájhagyományt; a teológiának pedig, mely a ravasz pápák irányí­tására minden irodalmi maradványt rossznak bélyegezett, ha nem viselte a római egyház imprimatur-ját, a hold-mítosz lepecsételt könyv. Ebben a kérdésben nem sokat határoz, hogy az egyiptomi vagy az árja hindu filozófia a régebbi-e, - bár a Titkos Tanítás azt mondja, hogy az utóbbi az - hiszen a nap- és hold-„imádás” a legrégibb a világon. Mind a kettő fennmaradt, és mai napig elterjedt az egész földön, egyes esetekben nyíltan, másokban - mint p. o. a keresztény szimbológiában - elrejtve. A macska, mint hold-jelkép, Isisnek volt szentelve, aki egyik értelemben a Hold volt, amint Osiris a Nap volt. Az istennő kezében levő Sistrum-on gyakran látunk macskát. Bubaste városában ezt az állatot nagy tiszteletben tartották, és mély gyászt öltöttek minden szent macska halálakor, mert Isis-t mint a Holdat különösen tisztelték a misztériumok e városában. A vele kap­csolatos csillagászati szimbolizmusról már a „Szimbolizmus”-t tár­gyaló 1. fejezetben szóltunk, és senki sem írta le jobban, mint C. Massey „Lectures” és a „The Natural Genesis” c. munkájában. A macska szeme - úgy mondják - a Hold változásait, növekedését és fo­gyását követi, és szemgolyója, mint két csillag ragyog az éj sötét­ségében. Innen ered az a mitológiai allegória, mely szerint Diana macska alakjában rejtőzött el a Holdban, mikor más istenekkel együtt igyekezett menekülni Typhon üldözése elől. (L. Ovidius Meta­morphosis-ait.) Egyiptomban a Hold „Hórusz Szeme” és „Osiris (a Nap) Szeme” is volt.

Ugyanígy volt ez a Cynocephalus-szal is. A kutyafejű majom­jelkép (glyph) egyszer a Napot, másszor a Holdat jelentette, noha a Cynocephalus inkább hermetikus, mint vallási szimbólum. Ez ugyanis Merkurnak, a bolygónak és az alkimista filozófusok Merkur-jának hieroglyph-ja, „mert Merkurnak mindig Isis közelében kell lennie, mivel ő a kísérője, és mert Merkur nélkül sem Isis, sem Osiris nem tudnak semmit végbevinni a NAGY MUNKÁ-ban” - mondják az alkimisták. Ha a cynocephalus-t a Kígyósbottal (Kaduceus-szal), a Félholddal vagy a Lótusszal ábrázolják, akkor a „filozófiai” Merkurnak a jele, ha azonban kezében nádszál vagy pergament tekercs van, akkor ő Hermészt, Isis titkárát és tanácsadóját jelenti; ugyanezt a hivatalt Hanuman töltötte be Rama-nál.

Noha kevés az igazi Nap-imádó, a parszi, mégis nemcsak a hindu mitológia és történelem épült fel nagy részben a Nap- és Hold-tiszteleleten, és van vele átszőve, hanem maga a keresztény vallás is. Ez színezi eredetüktől fogva a róm. katolikus és a protestáns egyházak hittanát. Az árja hindu és az árja európai vallás között a különbség valóban nagyon csekély, ha csak az alapvető gondo­latokat vesszük tekintetbe. A hinduk büszkén nevezik magukat Surya-­knak és Chandravansa-knak (a Nap- és a Holddinasztiából valóknak). A keresztények azt állítják, hogy ez bálványimádás, holott oly val­lásnak hívei, mely teljesen a Nap- és Hold-tiszteleten alapul. Fölösleges és hiábavaló, hogy a protestánsok kikelnek a katolikusok ellen a „Mária-bálványozás” miatt, mely a régi Hold-istennők tiszteletén alapszik, hiszen ők maguk Jehovah-t imádják, aki főképpen holdisten volt, és ezenfelül mind a két egyház teológiája átvette a „Nap”-­Krisztust és a hold-háromságot.

Igen keveset tudunk a kaldeai Hold-imádásról, Sin-ről, a babiloni istenről, akit a görögök „Deus-Lunus”-nak hívtak, de ez a kevés könnyen félrevezetheti a be-nem-avatott tanítványt, aki nem érti a jelképek ezoterikus jelentését. A kaldeusok, valamint utánuk a zsidók is, a holdat különféle női és férfinéven imádták. Ez a régi, be-nem-avatott filozófusok és írók előtt ismeretes volt (a beavatottak ugyanis fogadalmat tettek titoktartásra).

A már említett Műnyelvről szóló ki-nem-adott kéziratban, mely kulcsot ad a régi (jelképes) nyelv alakulásához, találjuk annak a kettős imádásnak logikus indokát, raison d'étre-jét. Ezt a munkát pompásan tájékozott és éleseszű tudós és misztikus írta, aki ezt a kulcsot a hipotézis érthető formájában adja. A hipotézis azonban azok előtt, akik valaha bepillantottak az ősi szimbológia titkába, az emberi gondolat vallásos fejlődésének történetében határozottan bebizonyított ténnyé válik. Az író így szól:

Az embernek mindennapi szükségéből folyó első foglalkozásainak egyike az lehetett, hogy megfigyelte az időszakokat¹, melyek a látóhatár síkjából vagy a csendes víz szintjéből kiemelkedő égboltozaton vannak megjelölve. Ezek a meg­jelölt időszakok lehettek a nappal és az éjjel, a Hold fázisai, csillagi vagy szinódikus keringése, a napév tartama a visszatérő évszakokkal, amely időszakokra az ember a napnak és az éjjelnek, vagyis a világosságra és sötétségre osztott nap­nak természetes mértékét alkalmazná. Azt is felfedezné, hogy a napévben van egy leghosszabb és egy legrövidebb Nap-nap (solar day) és két olyan nap, mely­nek éjjele és nappala egyforma hosszú; mindezeknek időpontjait az egész évben a legnagyobb pontossággal meg tudná határozni az égen levő csillag-csoportokból, vagyis csilagképekből, de tekintetbe kellene vennie az ellenkező irányban (retrogate) való mozgásukat, ami idővel betoldás (intercalation) utján kijavítást tenne szük­ségessé. Így a Vízözön leírásakor a kijavítás 150 napra terjedt egy 600 évnyi időszaknál, melyben a tájékoztató jelek okozta zavarok növekedtek. . . Ez termé­szetesen így történne. . . minden korban, minden fajjal és az ilyen ismeretről fel kell tételeznünk, hogy az emberi fajjal született, tehát korábbi, mint amit mi történelmi korszaknak nevezünk. . .”

Ezen az alapon a szerző az emberi fajnál közös, természetes fizikai folyamatot keres, amely összefügg az időszakos megnyilvánu­lásokkal, olyat, melynél a „kétféle jelenség összefüggése átment a köztudatba”. A szerző szerint ilyenek:

1. A nőnél észlelhető fiziológiai jelenség minden 28 napból álló holdhó­napban, vagyis 4 hétben, melynek mindegyike 7 napból áll, úgy hogy ez az idő­szak 13-szor fordul elő a 364 napban, ami megfelel az 52, hét napos hétből álló nap-évnek.

2. A magzat 126 napra, vagyis 18 hétnapos hétre mozdul meg.

3. Az az idő, amelyet az „életképesség időszakának” neveznek, 210 nap vagyis 30 hét­napos hét.

4. A születésig eltelő idő 280 nap, vagyis 40 hétnapos hét, vagy 28 napból álló 10 hold-hónap, vagyis kilenc 31 napból álló naptári hónap, tehát az ég királyi ívéről olvashatjuk le a sötétség anyaméhéből a tudatos létezés világos­ságába és dicsőségébe való átmenetének, ennek az állandó, kifürkészhetetlen titoknak és csodának időmértékét. . .

Így a megfigyelt időszakok, melyek a meg­születés folyamatának menetét jelölik, természetesen csillagászati számításoknak alapjává lennének. . . Majdnem állíthatjuk, . . . hogy valóban ez volt a szá­mítási mód az összes népeknél; egyesek maguk jöttek rá, mások közvetve kapták. Ez volt a héberek számítási módja, mert még ma is a 354 és 355 napos holdév szerint állítják össze a naptárt, és határozott adatunk van arra, hogy a régi egyiptomiaknál is így volt, aminek ez a bizonyítéka:

„A héber vallás-filozófiának alapgondolata szerint Isten mindent magában foglal¹ és az ember Isten képmása, az emberen értve a nőt is. A hébereknél szereplő férfi és nő helyét az egyiptomiaknál az Osiris-nek és Isis-nek szen­telt bika és tehén foglalta el², ezeket az isteneket egyrészt bikafejű férfivel, másrészt tehénfejű nővel ábrázolták, és ezeket a jelképeket imádták. Tudva­levőleg Osiris volt a Nap és a Nílus folyó, a 365 napból álló tropikus év; ez a szám a Neilos szónak és a bikának értéke, mivel Osiris a tűznek, és az élet­adó erőnek princípiuma is volt. Isis viszont a Hold volt, a Nílus folyam medre, vagyis az Anyaföld, melynek termékenyítő erői szükségképpen megkívánják a vizet, ő volt a 354-364 napból álló holdév, a terhesség időszakainak idő-meg­határozója és a növekedő holdsarlóval ábrázolt vagy ezzel jelölt tehén”. . .

Hogy a hébereknél nő szerepel az egyiptomiak tehenével szemben, az nem a jelentés gyökeres megváltoztatását, hanem a tanítás szándékos megegyeztetését mu­tatja, és csupán egy közös jelentésű jelkép helyett áll, t. i. a tehén és a nő terhességi idejét egyformának tartották, vagyis 280 nap, ami 4-4 hétből álló tíz holdhónap. És ez az időszak adta meg a legfőbb értékét ennek az álllat-jelképnek, melynek jele a növő hold sarlója volt³ . . . A terhesség és a természet eme időszakai az egész világon a szimbolizmus tárgyai voltak. A hinduknál is így volt. Nagyon világosan kifejezésre jutottak a régi amerikaiaknál a Richardson és Gest táblákon, a Palanque Keresztben és másutt; nyilvánvaló, hogy alapjául szolgáltak a yukatani maják, a hinduk, az asszíriaiak, a régi babiloniak, valamint az egyiptomiak és a régi héberek naptár készítésének. A természetes jelképek:. . . akár a fallosz és a jóni. . . azaz férfi és asszony. Valóban a férfi és asszony általánosító kifejezésekkel lefordított szavak a Genezis I. fej. 27. versében: . . . sacr és n'cabrah, vagy szószerint fallosz és jóni¹. A fallikus emblémák ábrá­zolása csupán az emberi test nemző szerveit jelezné; mikor azonban működé­sük és a belőlük eredő maghólyagocskák fejlődése jönne tekintetbe, akkor az ábra a hold-idő és ennek révén a nap-idő szerinti számítási módot jelezné. . .

Ez a Hold-jelképnek fiziológiai és antropológiai kulcsa. Az a kulcs, mely a teogónia rejtélyét megnyitja, vagyis a Manvantarikus istenek fejlődésének rejtélyét, sokkal bonyolultabb, és nincs benne fallikus elem. Itt minden misztikus és isteni. De a zsidók, azonfelül hogy Jehova-t, mint nemző istent közvetlenül a Holddal hozták kapcsolatba, jobbnak látták mellőzni a magasabb hierarchiákat, és ezek néhányából patriar­kákat csináltak (az állatövi csillagképekből és a bolygók isteneiből), így euhemerizálták a tisztán teozófiai eszmét, és lealázták a vétkes emberiség színvonalára. (Lásd a II. kötet „Szimbolizmus”-ában a „Szentek Szentje” c. fejezetet.) A kézirat, amelyből az iménti kivonat szármázik, igen világosan megmagyarázza, hogy az istenek melyik rangfokozatába tartozott Jehovah és hogy ki volt ez a zsidó Isten, mert világosan megmondja azt, amit az író mindig állított - hogy t. i. az Isten, akit a keresztények nyakukba vettek, semmi egyéb, mint a Természet termékenyítő vagy nemző képességének holdjelképe. Min­dig mellőzték még a kabbalisták titkos héber istenét, Ain-Soph-ot is, aki a legrégibb kabbalisztikus és misztikus felfogásban éppolyan fenn­séges mint Parabrahmam. De Rosenroth Kabbala-ja soha sem adhatja meg Simeon-Ben-Iochai igazi, eredeti nagyon metafizikai és miszti­kus tanításait. És vajon hányan vannak a kabbala tanulmányozói között, akik egyáltalán valamit ismertek e tanításokból, hacsak nem eltorzított latin fordításukban. Nézzük csak a gondolatot, mely a régi zsidókat arra késztette, hogy helyettest tegyenek az örökre MEGISMER­HETETLEN helyére, ami a keresztényeket abba a tévedésbe vitte, hogy a helyettest a valósággal tévesszék össze.

Ha ezekhez a szervekhez (fallosz és jóni) mint a teremtő kozmikus tevé­kenységek jelképeihez. . . az időszakok gondolata kapcsolható, akkor az Isten­ség vagy Jehovah lakóhelyéül épített templomokban, a Szentek Szentjének neve­zett helynek, vagyis a Legmagasztosabb Helynek nevét valóban a nemzőszervek elismert szentségétől kellene kölcsön vennie, amelyeket mind a mértékek mind a teremtő Ok jelképének tekintenek.

A régi bölcseknél az Első Oknak² nem volt sem neve, sem fogalma, sem jelképe… A héberek közvetett fogalmát tagadó kifejezésekben rejtették el, u. m. Ain-Soph, vagyis a Határ-Nélküli. De első felfogható megnyilvánulásának jelképe a kör volt a benne levő átmérővel. . . (Lásd I. köt. 1. részének Elősza­vát), ami mértani, fallikus és csillagászati gondolatot fejez ki egyszerre... mert az egy a zéróból vagy a Körből ered, amely nélkül nem lehetne; és az egy­ből vagy a legelső egységből ered a kilenc tőszám, és mértanilag az összes síki­domok. Így a kabbalában ez a Kör az átmérőjével együtt a tíz Sephiroth-nak vagy Kisugárzásnak képe, amelyek Adam Kadmon-t, az Őstípusú Embert, min­dennek teremtő eredetét alkotják. . . Azt a gondolatot, hogy a kört és átmé­rőjét, azaz a tízes számot összekössék a nemző szervek jelentésével és a Legszen­tebb Hellyel, megvalósították az építészetben: a nagy Piramis Királyi Kamarájá­ban vagy Szentek Szentjében, Mózes Tabernákulumában és Salamon Templo­mának Szentek Szentjében. . . Ez egy kettős anyaméh ábrája, mert a héber nyelvben a hé ה betű egyszersmind az 5-ös szám és az anyaméh jelképe, és kétszer 5 = 10 vagyis a fallikus szám.

Ez a „kettős anyaméh” mutatja a gondolat kettősségét is, mely a legmagasabb szellemitől a legalacsonyabb földi síkig vezet le, és a zsidóknál csak az utóbbira korlátozódott. Náluk tehát a 7-es szám foglalja el a legkiválóbb helyet exoterikus vallásukban, mely külső formáknak és üres szertartásoknak kultusza. Ilyen p. o. sabbatjuk a hetedik nap, istenségüknek, a holdnak, a nemző Jehovah jelképé­nek szentelt nap. Más népeknél azonban a hetes szám ábrázolta a teogóniai fejlődést, a ciklusokat, a kozmikus síkokat, a Hét Erőt és az Okkult Hatalmakat, melyek a Kozmoszban, mint határtalan egészben vannak, és amelynek első, felső háromszöge az ember véges értelmének elérhetetlen volt. Míg tehát más népek - a Kozmoszt szük­ségképen korlátozva a Térben és az Időben - csupán a Kozmosz-nak hetes megnyilvánult síkjával foglalkoztak, addig a zsidók ezt a számot¹ kizárólag a Holdra vonatkoztatták, és összes szent számítá­saikat erre alapították. Ezért az imént idézett kézirat elmés szerzője a zsidók metrológiájára vonatkozóan ezt jegyzi meg:

Ha 20612-t ⁴/₃-dal megszorozunk, akkor a szorzat a holdkeringés átlag idejének meghatározására szolgáltat alapot, ha pedig ezt a szorzatot ismét szo­rozzuk ⁴/₃-dal, ez az új szorzat alapot ad a közönséges napév pontos tartamának kiszámítására. . . ez az alak. . . nagyon hasznossá vált csillagászati időszakok kiszámításában.

Ezt a kettős (hím és nő) számot néhány jól ismert bálvány is jelképezi p. o.:

Ardanari-Iswara, a hinduk Isise. Eridanus vagy Ardan vagy a héber Jordán, azaz a származásnak forrása. Az istennő a vízen úszó lótusz levélen áll. Ez azt jelenti, hogy ő kétnemű vagy hermafrodita, azaz fallosz és jóni egye­sítve, a 10-es szám, a héber Jod י betű, Jehovah tartalma. Az istennő vagy inkább a nő-hím (she-he) ugyanannak a 369 fokú körnek perceit adja.

„Jehovah” legjobb aspektusában Binah, „a Felső közvetítő Anya, a Nagy Tenger vagy Szent Lélek”, ennélfogva inkább Máriával, Jézus anyjával rokonértelmű, mint az Atyjával; mivel ez az „Anya a latin Mare; a tenger, ő itt egyszersmind Vénusz is, a Stella del Mare, vagyis a Tenger Csillaga”.

A rejtélyes akkádiak ősei a Chandra-k vagy Indovansa-k, a Holdbeli Királyok, akik a hagyomány szerint réges-régen a mi idő­számításunk előtt - Prayag-ban (Allahabadban) uralkodtak, Indiából jöttek, és magukkal hozták elődjeiknek, Soma és fia Budha tiszteletét, melyet később a kaldeusok vettek át. De ez a tisztelet távol van a népies Csillag- és Napimádástól és semmiképpen sem volt bálvány­imádás. Semmi esetre sem volt más, mint a modern római kato­likusok szimbolizmusa, mely Szűz Máriát - a szíriaiak és a görögök Magna Mater-ét, a Holddal fűzi össze.

Erre a tiszteletre büszkék a legjámborabb római katolikusok, és nyíltan vallják. A francia Akadémiához írt Mémoire-jában Marquis de Mirville így ír:

Mi sem természetesebb, minthogy akaratlan jóslatképpen Ammon-Ra saját anyjának férje volt, mert hiszen a keresztények Magna Mater je sem más, mint a maga foganta fiának a felesége. . . Mi (keresztények) most már meg tudjuk érteni, miért vet Neithis fényt a Napra, bár megmarad Holdnak, mert a SZŰZ ANYA is, aki az ÉG KIRÁLYNŐJE, amint Neith is az volt, saját fényébe öltözik, és azután abba öltözteti a KRISZTUS-NAPOT^*. „Tu vestis solem et te sol vestit”... éneklik a római katolikusok isten-tiszteletük közben. Aztán így folytatja: „Mi (keresz­tények) azt is értjük, hogy a híres sais-i felírás miért szólt így: ’még senki sem emelte fel peplumomat (fátyolomat)’, ha megfontoljuk, hogy ez a mondat betű­szerinti fordításában mindannak összege, amit az egyházban a szeplőtlen fogan­tatás napján énekelnek”. („ARCHEOLOGY OF THE VIRGIN MOTHER”, 117. o.)

Valóban semmi sem lehet őszintébb ennél! Teljesen igazolja azt, amit Gerald Massey: „Luniolatry, Ancient and Modern” c. elő­adásában mondott:

A holdbeli embert (Osiris-Sut-ot, Jehovah-Sátán-t, Krisztus-Júdás-t és más Hold-ikreket) gyakran rossz viselkedéssel vádolják. . . A hold-jelenségekben (phenomena) a Hold csak egy volt mint hold, de kettős volt nemre nézve, és hármas volt szerepében - mint anya, gyermek, és felnőtt hím. Így a hold gyer­meke saját anyjának férje lett. Ez kikerülhetetlen volt, ha ivadéknak kellett lenni. Arra kényszerült, hogy saját apja legyen! Az efféle rokonsági viszonyokat a későbbi szociológia helytelenítette, és a hold ős-emberét rossznak bélyegezték. S mégis, legvégső és legkevésbé magyarázható változatában ez lett a világ leg­durvább babonájának alaptanítása, mert éppen ezek a hold-jelenségek és ezek­nek emberi módon értelmezett rokonsági viszonya, a vérfertőzést beleértve, alapjai a keresztény Háromságnak az Egységben. A szimbolizmus nem ismerése folytán a régi idők egyszerű kifejezésmódja a modern Holdtisztelet legmélyebb vallási rejtélyévé vált. A római egyház, nem is röstelve a bizonyítékot, a Napba öltözve ábrázolja Szűz Máriát, lábánál a holdsarló, karján a holdgyermek - aki az anya­holdnak gyermeke és férje. Lényegesek az anya, a gyermek, és a felnőtt hím.

Így bebizonyíthatjuk, hogy krisztológiánk mitológiai múmia és hagyományos mese, amelyet az Ó- és az Új-Testamentummal nyakunkba varrtak, mint Isten tulajdon hangjával nyilvánított isteni kinyilatkoztatást.

A Zohar-ban van egy bájos allegória, amely a legtalálóbban megvilágítja Jehovah, vagy YHVH igazi mivoltát, amint a héber kabbalisták eredetileg felfogták. Most I'bn Gebirol, Isaac Myer fordította Kabbalah-­jának filozófiájában találjuk ezt a felfogást. A szerző ezt mondja:

A R'Hez'quee-yah írta bevezetésben, mely nagyon régi s a Brody-féle kiadásunkban megjelent Zohar-nak (l. 5b. és köv.) egy része, R. El'azar, R. Shim-on b. Io'hai fiának és Rabbi Abbah-nak utazásáról van szó. Egy emberrel találkoztak, aki nehéz terhet vitt^*, és megkérdezték nevét, de ő nem mondta meg, és kezdte nekik a Thora-t (a Törvényt) magyarázni. Ők azt kérdezték tőle: „Ki kényszerített arra, hogy így járj, és ilyen nehéz terhet hordjál?” Ő azt felelte: „A י betű” (a Yod = 10, és Kether szimbolikus betűje, és a szent névnek הוהי YHVH lényege és csírája). . . Ők azt mondták neki: „Ha te megmondod nekünk atyád nevét, megcsókoljuk lábad porát”. Ő azt válaszolta: „Az én atyám a Nagy Tengerben lakott és ott hal volt” (mint Vishnu és Dagon vagy Oannes), „amely (először) elpusztította a nagy tengert. . . és ő nagy és hatalmas volt és az ’Idők Vén’-je, míg csak el nem nyelte a (Nagy) Tenger összes halait”. . . R. El'azar hallgatta és mondá neki: „Te vagy a Szent Lángnak Fia, te vagy Rab Ham'­nun-ah Sabah-nak (a vénnek) fia [a hal arámiai vagy kaldeai nyelven nun (noon)], te vagy a Thora (Dharma) Világosságának Fia" stb.

Azután a szerző megmagyarázza, hogy a kabbalisták a nőnemű Sephiroth-ot, Binah-t a nagy tengernek nevezik; ennélfogva Binah, kinek istennevei Jehovah, Yah és Elohim egyszerűen: a kaldeai Tiamat, a nőnemű erő, Berosus szerint a Thalatth, aki a Káoszon uralkodik, és akiből később a keresztény teológiában a kígyó és az Ördög lett. A nő-hím¹ (Yah-hovah): az égi (Heh és Éva). Ez a Yah-hovah, vagy Jehovah tehát az anyagi síkon és a tisztán fizikai Világban azonos a mi Káoszunkkal, - az Atya, Anya, Fiúval. Egy­szerre Demon is, Deus is; a nap és a hold, a jó és a rossz, az Isten és az Ördög.

A hold mágnessége szüli, fenntartja és elpusztítja az életet mind pszichikai, mind fizikai értelemben. Igaz, hogy csillagászati szempont­ból a hold az ókor hét bolygójának egyike volt, de a teogóniában, és most a keresztényeknél és a pogányoknál ő e bolygóknak egyik uralkodója; a keresztények egyik arkangyaluk nevén, a pogányok egyik istenük nevén ismerik.

Ennélfogva könnyen megérthetjük annak a „tündérmesének” jelentését, melyet Chwolson egy régi kaldeai kézirat arab fordításá­ból fordított; ebben a hold bálványa tanítja Qû-tâmy-t. (l. a III. könyvet.) Seldenus és Maimonides is megmondja a titkot. (More Ne­bochim, III. könyv, XXX. fej.) A Teraphim-ek (a zsidó jóshelyek) hívői „képeket faragtak, és azt állították, hogy miután a főcsillagok (a bolygók) fénye azokat teljesen áthatotta, az angyali ERÉNYEK (vagyis a csillagok és bolygók kormányzói) beszéltek velük, és igen sok hasznos dologra és művészetre tanították őket”. És Seldenus magyarázza, hogy a Teraphim-eket egyes bolygók állása szerint épí­tették és tervezték; ezeket a görögök στοιχεία-nak nevezték, továbbá az égen levő alakok szerint, ezeket άλεξητήροι-nak, azaz védő is­teneknek hívták. Akik a στοιχεία-t kijelölték, azokat στοιχειωματικοί-nak, vagyis στοιχεία segítette jósoknak hívták. (De Diis Syriis, Teraph, II. Synt. 31. o.) Lásd később a Teraphim-eket.

A „Nabathean Agriculture”-ben előforduló efféle mondatok meg­rémítették a tudomány embereit, és arra a kijelentésre indították, hogy „a munka vagy apokrif, vagy mese, és nem méltó egy akadémikus figyelmére”. Ugyanakkor, mint említettük, buzgó római katolikusok és protestánsok, képletesen szólva, darabokra tépték; a katolikusok azért, mert szerintük „leírta a démonok tiszteletét”, a protestánsok azért, mert „istentelen” volt. Valamennyien tévednek. A Nabathean Agriculture nem mese; ami pedig a jámbor egyházi férfiakat illeti, ugyanez a tisztelet kimutatható a Szentírásban, bármennyire eltorzí­totta is a fordítás. A Nap és a Hold valamint a Csillagok és az Elemek tisztelete fellelhető és szerepet játszik a keresztény teológi­ában; a pápisták védik, a protestánsok erősen tagadják saját kárukra és veszélyükre. Két példát hozunk fel:

Ammianus Marcellinus azt tanítja, hogy a régi jóslások mindig az Elemek Szellemeinek „Spiritus elementorum”, görögül πνεύματα τών οτοιχείων segítségével történtek. (I. 1. 21).

Sőt most azt találják, hogy „az elemek titkainak” az elemen­torum arcana-nak nevezett tizenkét kő a bolygókat, az Elemeket és az Állatövet nemcsak Heliopolis-ban ábrázolta, hanem Salamon temp­lomában is, és amint ezt számos író kimutatja, több régi olasz temp­lomban, sőt még a párizsi Notre Dame-ban is láthatjuk őket a mai napig.

A hold jelképénél nem volt több jelentésű és bonyolultabb jel­kép, - még a nap jelképe sem. Neme természetesen kettős volt. Egyes népeknél hímnemű volt, mint p, o. a hindu „Soma király” és a kaldeai Sin; más népeknél nőnemű volt, mint a szépséges Diana­, Luna, Ilythia, Lucina istennők. Tauris-ban emberáldozatokat hoztak Artemisnek, a hold-istenő egyik alakjának, a krétaiak őt Dictynna-­nak, a médek és perzsák Anaitisnek hívták, amint ezt egy Koloe-beli felirat bizonyítja: Αρτέμιδι Ανάειτι. Mi azonban most főképpen a szűz istennők legszemérmesebbjével és legtisztábbjával foglalkozunk, Luna-­Artemis-szel, akinek Pamphos adta először a Καλίστη melléknevet, és akiről Hippolitos azt írta: Καλλίοτη πολύ παρθένων (L. Pausanias VIII. 35, 8.). Ez az Artemis-Lochia, - az istennő, aki a fogamzáson és a gyermek-szülésen őrködött, (Iliad, Pausanias, stb. stb.) - tevé­kenységeinél fogva és mint hármas Hecate: az orphikus istenség, a rabbik és a kereszténység-előtti kabbalisták istenének elődje, és hold­beli ősképe (his lunar type). Τριμορφος istennő megszemélyesített szim­bóluma volt a különféle és egymást követő megnyilvánulásoknak, melyeket a hold három fázisa ábrázol; a sztoikusok már így magya­rázták (Cornutus, De Nat, D. XXXIV. i), az orpheusok ellenben a (Τριμορφος) jelzőt úgy magyarázták, hogy ez a természet három király­ságát jelenti, amelyeken uralkodott. A féltékeny, vérszomjas, bosszú­álló és követelődző Hecate-Luna méltó párja a héber próféták „félté­keny Istené”-nek.

A nap és hold imádás egész rejtélye, amelyeknek nyomait az egyházakban ma is megtaláljuk, teljesen a hold jelenségeinek titká­hoz fűződik, mely olyan régi, mint a világ. Az „Éj Királynéjának” korrelatív erői, melyek a modern tudomány számára még szunnyadnak, de amelyeket a keleti adeptusok teljes tevékenységükben ismernek, pompásan megmagyarázzák azt az ezer meg ezer képet, amellyel a régiek a holdat ábrázolták. Azt is mutatja, mennyivel alaposabban ismerték a régiek a holddal összefüggő rejtélyeket, mint a modern csillagászok. A hold-istenek és istennők egész panteonja egyrészt Nephtis vagy Neith, Proserpina, Melitta, Cybele, Isis, Astarte, Vénusz és Hekate, másrészt Apollo, Dionysos, Adonisz, Bacchus, Osiris, Atys, Thammuz, stb. stb., már nevükben és elnevezésükben - t. i. mint anyjuknak „Fiai” és „Férjei” - az első tekintetre mutatják a keresz­tény Szent Háromsággal való azonosságukat. Minden vallásrendszer­ben az istenek magukban egyesítették az Atya, Fiú és Férj szerepét, és az istennők a hím isten „Feleségei, Anyjai és Nővérei”" voltak; az istenek egybefoglalták az emberi tulajdonságokat, mint „a Nap, az Élet-adó”, az istennők egyesítették az összes többi elnevezést, a Maia, Maya, Mária, stb. néven ismeretes nagy szintézisbe, egy álta­lánosító névbe. Maia a görögöknél erőltetett származtatás útján az „anya”-jelentést kapta, a ma (dajka) gyökérből, sőt még a május hónapnak is ő adta nevét, amely mindezeknek az istennőknek volt szentelve, mielőtt Máriának szentelték¹. Eredeti jelentése azonban Maya, Durgâ volt, amit az orientalisták „megközelíthetetlen”-nel for­dítottak, valójában az „elérhetetlen”-t jelenti az érzékcsalódás és a valótlanság értelmében, mivel ő a káprázatok forrása és oka, az ÉRZÉKCSALÓDÁS megszemélyesítése.

Vallásos szertartásokban a hold kettős célt szolgált. Nőnemű istennő személyesítésében exoterikus célokra használták, hímnemű isten alakjában pedig az allegóriában és a szimbólumban; az okkult filozófiában mellékbolygónkat, a holdat, nem-nélküli Potenciának tekintették, amelyet alaposan kell tanulmányozni, mivel van mit tar­tani tőle. A beavatott árjáknál, kaldeusoknál, görögöknél, és rómaiak­nál Soma, Sin, Artemisz Soteira (a hermafrodita Apolló, kinek jele a lant, és a szakállas Diana az íjjal és nyilakkal), Deus Lunus és különösen Osiris-Lunus és Thot-Lunus² a holdnak okkult potenciái voltak. De akár hím, akár nő, akár Thot, akár Minerva, Soma vagy Astoreth, a Hold az okkult rejtélyek rejtélye, és inkább a rossznak, mint a jónak jelképe. Hét fázisa közül (ez az eredeti, ezoterikus fel­osztás) három csillagászati jelenség és négy tisztán pszichikai fázis. Hogy nem mindig tisztelték a holdat, az kitűnik a Misztériumokból, amelyekben a hold-Isten halálát (a fokozatos fogyás és a végső eltű­nés három fázisát) allegorikusan a rossz geniuszt helyettesítő hold ábrázolta, aki egy ideig győzedelmeskedik a világosságot és életet adó Istenen (a napon), és a mágiában jártas régi hierophant-ok minden ügyessége és tudása volt szükséges, hogy ezt a győzelmet verességgé változtassa.

Ez volt valamennyi kultusz között a legrégibb, ez volt a mi Körünk harmadik Fajának, a Hermafroditáknak kultusza, akiknél a hím-hold szent lett, amikor az úgynevezett „Bukás” után a nemek szétváltak. „Deus Lunus” ezután kétnemű lett, sorban hím és nő, hogy végül, a Negyedik Gyökér-fajnál, az Atlantiaknál, kettős erőként a boszorkányság céljait szolgálja. Az Ötödik fajban (a mienkben) a nap-hold kultusz a népeket két elhatárolt, ellenséges táborra osztotta. Ez azokra az eseményekre vezetett, melyeket időtlen időkkel később a mahabharâtai háborúban írtak le; ez a háború az európaiknak mese­beli, a hinduknak és az okkultistáknak történelmi küzdelem a Sur­yavansa-k és az Indovansa-k között. Ez a küzdelem a hold kettős aspektusából, a nő, illetve a hím princípium tiszteletéből indult ki, és végül az elkülönített nap- és hold-kultuszra vezetett. A semita fajoknál a Nap igen sokáig nőnemű, és a Hold hímnemű volt - az utóbbi fel­fogást az atlantiak hagyományaiból vették át. A Shemesh-kultusz előtt a holdat Bel-Shernesh-nek¹, „a Nap Urának” nevezték. E meg­különböztetés kezdő okainak, valamint az okkult princípiumoknak nem ismerése vitte a népeket az antropomorfikus bálványimádásra. De minden régi nép vallása eredetileg egy tisztán elvont Erő vagy Prin­cípium, amelyet ma Istennek hívnak, okkult megnyilvánulásain alapult. Az ilyen kultusznak csak a létrejötte is részleteiben és szertar­tásaiban azt bizonyítja, hogy a filozófusoknak, akik azokat az alanyi és tárgyi (subjectiv and objectiv) természetes rendszereket kifej­lesztették, mély tudásuk volt, és sok tudományos természetű tényt ismertek. Mert a hold-kultusz szertartásai nemcsak tisztán okkult szertartások voltak, amint ezt az imént említettük, hanem a fiziológia, (ez nálunk egészen modern tudomány) a lélektan, a szent matematika, a mértan és a mértéktannak ismeretén, még pedig ezeknek a jelképekre és a szám­jegyekre való helyes alkalmazásán épültek fel. A számjegyek ugyanis szintén csak a megfigyelt természeti és tudományos tények feljegy­zésére szolgáló jelek (glyphs). Röviden: a hold-kultusz a természet nagyon részletes és alapos ismeretén alapult. A Hold delejessége szüli, fenntartja és megöli az életet. Soma magában foglalja a Trimurti hármas erejét, noha ezt a be-nem-avatottak a mai napig sem ismer­ték fel. Mély kozmográfiai jelentése van annak az allegóriának, mely­ szerint egy másik Manvantara-ban (azaz bolygó-rendszerünk szüle­tését megelőző napon) az istenek az Élet-Óceán (a tér) köpülésével létrehozták Soma-t, a holdat, valamint annak a másik allegóriának is, amely úgy ábrázolja a „Rishi-ket, hogy fejik a Földet, melynek borja Soma, a hold volt”, mert sem a mi Földünket nem fejik, sem a hold, melyet mi ismerünk, nem volt a Földnek borja². Ha a mi bölcs tudósaink úgy ismerték volna a természet rejtélyeit, mint a régi árják, akkor bizonyára nem képzelték volna el soha, hogy a Föld lökte ki magából a holdat. Ismételjük tehát, ha meg akarjuk érteni a régiek szimbolikus nyelvét, akkor tartsuk eszünkben és vegyük fontolóra a teogónia legrégibb permutációját, azaz hogy a Fiú saját atyjává válik, és anyját nemzi. Különben a mitológia az orientalisták szá­mára soha sem lesz más, mint „a betegség, mely az emberi művelt­ség bizonyos fokán lép fel”, amint ezt sokat mondóan Renouf egyik Hibbert előadásában megjegyezte.

A régiek az Isteneknek úgy szólván ön-nemzését (auto­generation) tanították: a meg-nem-nyilvánult, egy isteni lényeg állan­dóan egy megnyilvánult másod-ént nemz; ez a másod-én, kétnemű, s szeplőtlen módon szül minden makro- és mikrokozmikusat, ami ebben a világegyetemben van. Ezt ábrázolta néhány lappal előbb a Kör és az Átmérő, vagyis a Szent 10.

De orientalistáink ezt nem akarják meglátni, noha legfőbb kíván­ságuk, hogy a természetben egy homogén elemet felfedezzenek; mivel az árjalógusokat és az egyiptológusokat kutatásaikban ilyen tudatlan­ság korlátozza, elméleteikkel folyton elterelődnek az igazságtól. Így p. o, de Rougé nem tudja megérteni a szövegben, melyet fordít, hogy mit is jelent az, amit Ammon-ra mond Amenophes királynak (akiben Memnon-t sejtik), mikor így szól: „Te vagy az én Fiam, én nemzet­telek"; és mivel sok más szövegben és különféle alakban találja ugyanazt a gondolatot, ez a jó keresztény orientalista végül is felkiált:

Hogy ez a gondolat megfordulhatott egy hierogrammatista¹ fejében, azt mutatja, hogy vallásukban bizonyára volt egy többé-kevésbbé körvonalazott tanítás, mely szerint egy emberi formában való isteni és szeplőtlen megtestesülés megtörténhetik.

Ez nagyon helyes. De miért akarják a titkot leletetlen jóslattal magyarázni, mikor teljesen megoldja az, hogy a későbbi vallás másolta a korábbit?

Ez a tanítás egyetemes volt, és nem egy hierogrammatikus fejében érlelődött meg, mert a hindu avatar-ok is ezt bizonyítják. Miután de Rougé „már világosabban² megértette”, hogy az egyiptomiaknál mi volt „az Isteni Atya és Fiú”, még mindig nem tudja megmagyarázni és felfogni, hogy ebben az első nemzésben mik voltak a nőnemű princípiumnak tulajdonított tevékenységek. Sais istennőjében, Neith­ben nem találja meg. Mindazonáltal idézi a parancsnoknak Cambyses királyhoz intézett szavait, mikor ezt bevezette a saisi templomba: „Megismertettem Felségedet Sais-nak méltóságával, Neith-nak, a nagy (nőnemű) teremtőnek hajlékával, ő anyja a Napnak, az elsőszülött­nek, aki nemzés nélkül született", tehát egy szeplőtlen anya gyümölcse.

Mennyivel nagyszerűbb, filozofikusabb és költőiebb a helyes megkülönböztetés a régi pogányok szeplőtlen szüze és a mai pápai felfogás között, - annak, aki érteni és méltányolni tudja. A pogányok szerint az örökké fiatal anya-természet, mely prototípusainak, a napnak és a holdnak az antitípusa, nemzi és szüli „elme-szülte” fiát: a Világ­egyetemet. A Nap és a Hold, mint hím és nő istenségek termékenyítik a földet, a mikrokozmikus anyát, és ez viszont megfogan és szül. A keresztényeknél „az első-szülött” (primogenitus) tényleg létrehozott, azaz nemzett, „genitum, non factum”, és határozottan fogantaték és születék - „Virgo pariet”, magyarázza a latin Egyház. Így az Egyház a Szűz Mária nemes szellemi eszményét a földre hurcolja le, és „földből valót, földit” csinál belőle, lealacsonyítja ezt az eszményt a tömeg legalacsonyabb antropomorfikus istennőjévé.

Valóban Neith, Isis, Diana stb. stb. mindegyik „demiurgos-i istennő volt, látható és láthatatlan egyszerre, akinek helye az Égben volt, és aki elősegítette a fajok (species) nemzését” - vagyis röviden ő volt a hold. A hold okkult megnyilvánulásai (aspectus) és erői számtalanok, és egyikükben ő az egyiptomiaknál Hathor, Isis­nek³ egy másik megnyilvánulása, s ezt a két istennőt úgy ábrá­zolják, hogy Hóruszt szoptatják. Lásd a British Museum egyiptomi csarnokában Hathor-t, akit a közte és az Ég Ura között álló Thotmes fáraó imád. Ezt a monolitot Karnakból hozták, és az istennő trónusán a következő felirat van: „AZ ISTENI ANYA ÉS ÚRNŐ vagy AZ ÉG KIRÁLYNŐJE”; továbbá: „A HAJNALI CSILLAG”, és a „TENGER VILÁGOSSÁGA” (Stella matutina, és Lux maris). Valamennyi hold­istennőnek két aspektusa volt: az egyik isteni, a másik ördögi. Vala­mennyi egy szeplőtlen módon szült Fiúnak, - a NAP-nak, szűz anyja volt. Raoul Rochetti szerint, az aténiek holdistennőjét - Pallas-t vagy Cybele-t, Minerva-t vagy Diana-t - fiával az ölében ünnepein Μονογενής θεοΰ-nak, az „egyetlen Isten-Anyának” szólították meg; az istennő oroszlánon ült, és tizenkét személy vette körül; ezekben az okkul­tisták felismerik a tizenkét nagy istent, és a jámbor keresztény orien­talisták az apostolokat, jobban mondva, a rájuk vonatkozó görög pogány jóslatot.

Mindkettőnek igaza van, mert a latin Egyház szeplőtlen istennője a régi pogány istennők hű mása; az apostolok száma (tizenkettő) a tizenkét törzsnek a száma, és e törzsek a tizenkét nagy istennek és az állatkör tizenkét jegyének megszemélyesítései. A keresztény dogma majdnem minden részletét a pogányoktól vették át. Semele-t, Jupiter feleségét és Bacchus-nak, a Napnak, anyját Nonnus szerint, halála után szintén „felviszik”, vagy ő felszáll a mennyekbe, ahol Mars és Vénusz között foglal helyet, és a világegyetem, vagy a Világ Királynője, πανβαοιλεια néven uralkodik; „e névtől”, valamint Hathor, Hecate és más alvilági istennőknek a nevétől „az összes démonok reszketnek”¹.

„Σεμέλην τρέμουσι δαίμονες.” Ez a görög felirat, mely kis templo­mon van, kövön megismétlődik, melyet valaki^* megtalált és Montfaucon lemásolt, De Mirville szerint, (Archaeologie de la Vierge Mére, 113. o.) arról a bámulatos tényről értesít minket, hogy az ókor Magna Mater-e az Egyház Szeplőtlen Szűz Anyjának, Ördög elkövette, szemtelen plágiuma. Nem fontos, hogy ez-e az igazság vagy az ellenke­zője. Ami érdekel bennünket, az a teljes azonosság az ŐSRÉGI MÁSO­LAT és a MODERN EREDETI között.

Ha a hely megengedné, rámutatnánk arra a bámulatos hideg­vérre és közömbösségre, melyet a római Egyház egyes követői tanú­sítanak, mikor a múlt idők kinyilatkoztatásait tárják eléjük. Maury megjegyzésére, hogy „Szűz Mária elfoglalta Ceres és Vénusz összes szentélyét, és hogy a pogány szertartásokat, melyeket emez istennők tiszteletére behoztak és végeztek, nagyjában mind átruházták Krisztus anyjára”, Róma védője ezt válaszolja:

Ez tényleg így van, és ennek így is kellett lennie, s ez egészen termé­szetes. Mivel a dogmát, a szertartást és a szokásokat, melyeket a római apostoli Egyház 1862-ben kihirdetett, már ott találjuk a Vízözönnél aligha fiata­labb kőemlékeken, papiruszokon és hengereken, úgy látszik lehetetlen letagadni, hogy volt már egy ELSŐ, TÖRTÉNELEM-ELŐTTI (római) KATOLICIZMUS, AMELYNEK A MIENK CSAK HŰ FOLYTATÁSA. . . Az első tetőpontja, summum-ja volt a démonok arcátlanságának és a fekete boszorkányságnak. . . a második viszont isteni. Ha a mi (keresztény) Kinyilatkoztatásunkban (az Apocalypsis-ben) a Napba öltöz­tetett Máriának, kinek lába alatt a hold, többé semmi közössége nincs a názá­reti alázatos szolgáló lánnyal (sic), ez onnan van, mert ő most a mi világegye­temünkben a legnagyobb teológiai és kozmikus erővé vált”. (Archéologie de la Vierge, 116. és 119. o, írta Marquis de Mirville).

Ez csakugyan így van, mivel Pindar-nak Minerva-hoz intézett Himnuszát (19. o.) . . . „aki Atyja, Jupiter jobbja felől ül, és aki hatal­masabb a többi (angyal vagy) istennél”, szintén Szűz Máriára alkal­mazzák. Szent Bernát, akit Cornelius a Lapide idéz, így szólítja meg Szűz Máriát:

„A Nap-Krisztus benned él, és te élsz ő benne”. (A szent Szűz­ről szóló prédikáció)

Ugyanez az őszinte ember beismeri továbbá, hogy Szűz Mária a HOLD. Mivel ő az egyház Lucina-ja, azért alkalmazzák reá gyer­mekszüléskor Vergilius versét: „Casta fove Lucina, tuus jam regnat Apollo”. „A Szűz az Ég Királynője, mint a hold”, fűzi hozzá az ártatlan szent. (Apocal. XII. fej. Cornelius a Lapide magyarázatával).

Ez eldönti a kérdést. De Mirville fajtájú írók szerint, mennél több az azonosság a pogány felfogás és a keresztény hittételek között, annál istenibb a keresztény vallás, és annál inkább kitűnik, hogy ez az egyetlen igazán inspirált vallás, különösképpen római katolikus alakjában. A hitetlen tudósokat és akadémikusokat, akik a latin egyházban az isteni ihletnek épp ellenkezőjét vélik látni, és nem akarnak hinni az eredetit megelőző plágium ördögi csínyjében, szigo­rúan megróják. De hiszen „ezek már semmiben sem hisznek, és regény­ként és babonás ostobaságok gyűjteményeként elvetik még a ’Naba­thean Agriculture'-t is”, panaszkodik a memoár-író: „Hitehagyott néze­tük szerint Qû-tâ-my-nak ’hold-bálványa’ és a Szűz Mária szobor ugyanaz!” Egy előkelő márki húsz évvel ezelőtt hat vaskos kötetet írt, vagy ahogyan ő nevezi: „Mémoires a Francia Akadémiához”, azzal a kizárólagos céllal, hogy inspirált és kinyilatkoztatott vallás­nak tüntesse fel a római katolicizmust. Bizonyítékul számtalan tényt hoz fel, és kimutatni iparkodik, hogy az egész ókor, a vízözön az ördög segítségével rendszeresen lopkodta a jövendő, hosszú idők­kel később születendő Szent Egyház szertartásait, szokásait és dog­máit. Mit mondott volna Róma eme hű fia, ha hallotta volna az ő vallásába tartozó Renouf-nak, - a brit múzeum kiváló egyiptológusá­nak, egyik tudós előadásában tett kijelentését: „sem a héberek, sem a görögök egyetlen egy gondolatot sem vettek át Egyiptomból¹”?

De talán éppen ez az, amit Renouf mondani akart - azaz hogy az egyiptomiak, görögök és az árják a latin egyháztól vették át eszméiket? És ha ez így van, a logika nevében kérdem, miért vetik el a pápisták azt a többi felvilágosítást, melyet az okkultisták a Hold-kultuszról nekik adhatnak, hiszen mindez csak azt törekszik bizo­nyítani, hogy a római katolikusok kultusza épp olyan régi, mint a SABAEANIZMUS és a CSILLAGIMÁDÁS?

Az első keresztények és a későbbi római katolikusok csillag­kultusza, vagyis a Nap és a Hold szimbolikus imádása - mely azonos a gnosztikusokéval, noha nem olyan filozofikus és tiszta, mint a régi Zoroaster követők „Nap-imádása” - keletkezésének és szár­mazásának természetes következménye. A víz, a tűz, a nap, a hold, a csillagok, és sok más ilyen jelkép, melyeket a latin egyház elfoga­dott, nem más, mint a pogány népek régi kultusza, melyet az első keresztények átvettek. Így Odin, Mimir-nak, a háromszoros bölcs Jotun-­nak lábánál ülve szerezte bölcsességét, hatalmát és tudását, aki viszont az ősi Bölcsesség forrásánál töltötte életét, melynek kristály vize napról-napra növelte tudását. Mimir „a forrásból merítette a leg­nagyobb tudást, mert a világ vízből született; tehát az ősi bölcse­sségnek ebben a rejtélyes elemben kellett lennie”. („Asgard and the Gods” 36 o.). A szem, melyet Odin-nak e tudásért kellett adnia zálogul, talán a „mindent megvilágító és átható Nap, másik szeme pedig a hold, melynek visszfénye a mélységből tekint fel, s mely végül, mikor lenyugszik, az Óceánba merül”. (Ugyanott.) De ezenkívül még többet is jelent. Loki-ról, a tűz-istenről azt mondják, hogy a vízben és a holdban, a világosság-adóban is elrejtőzött, melynek visszfényét a vízben találta; hogy a tűz menedéket talált a vízben, azt nem csak a régi skandinávok hitték. Minden nép osztozott e hit­ben, és végül az első keresztények is átvették, és a Szent-Lelket tűz­zel jelképezték, „tüzes lángnyelvek alakjában” - az Atya-NAP leheletével. Ez a „Tűz” száll le a Vízbe, vagyis a Tengerbe: Mar-ba, Mária-ba. A galamb sok népnél a lélek jelképe volt, Vénusz-nak volt szentelve, annak az istennőnek, ki a tenger habjából született, később pedig a keresztény Anima Mundi-nak, vagyis a Szentléleknek lett a jelképe.

A „Holtak Könyve” legokultabb fejezeteinek egyike a LXXX-dik, melynek címe: „Az istenbe való átalakulás, világosságot adva a Sötétség ösvényének”; ebben a fejezetben „az Árnyéknak Nő-vilá­gossága" segíti a holdba visszavonuló Thot-ot. Thot-Hermészről mond­ják, hogy a holdban elrejtőzik, mert ő a Titkos Bölcsesség képvise­lője. Ő a hold világos oldalának megnyilvánult logosza, és az elrejtett istenség vagy a „Sötét Bölcsesség”, mikor azt gondolják róla, hogy az ellenkező féltekére vonult vissza. Hatalmáról szólva, a hold ismétel­ten így nevezi magát: ,,A Sötétségben ragyogó Világosság”, „a Nő-­Világosság". Ezért fogadták el valamennyi Szűzanya istennő jelké­péül. Amint hajdan a rossz, a „gonosz" szellemek a hold ellen har­coltak, azt tartják, hogy ma is úgy harcolnak az Ég valóságos Király­nője, Mária, a hold ellen, de nem tudnak rajta győzedelmeskedni. Ennélfogva a hold valamennyi pogány teológiában szorosan a Sár­kánnyal, örök ellenségével függött össze; a Szűz vagy a Madonna az így ábrázolt mítikus Sátánon áll, mely eltaposva és tehetetlenül lába alatt fekszik. Mert a Sárkány fejét és farkát, melyek a keleti csilla­gászatban még ma is a hold fel- és leszálló csomópontját (nodes) jelképezik, a régi Görögországban is a két kígyóval ábrázolták. Her­kules születése napján öli meg a két kígyót, és ugyanezt teszi a cse­csemő szűzanyja karján. Gerald Massey ezzel kapcsolatban találóan jegyzi meg:

Mindezek a jelképek kezdettől fogva önmagukkal kapcsolatos tényeket ábrázoltak, és nem jeleztek előre egészen más természetű dolgokat. Az ikono­gráfia (és a dogmák is) Rómában igen régi kereszténység-előtti időkből marad­tak fenn. Nincs szó a jelek hamisításáról vagy betoldásáról, egyszerűen tovább használták a képeket, de elferdítették jelentésüket.

A kígyó a rémület vagy az imádás tárgya, az emberek kérlelhetetlen gyű­löletet éreznek iránta, vagy pedig leborulnak géniusza előtt. A Hazugság hívja, az Okosság magáénak vallja, az Irigység szívében hordja és az Ékesszólás a botján. A pokolban a Fúriák ostorait felfegyverzi; az égben az Örökkévalóság teszi őt jelképévé. DE CHATEAURRIAND.

Az ophiták azt állították, hogy az embertől az istenig különféle geniuszok vannak, hogy relatív felsőbbségüket a nekik adott fény határozza meg; továbbá azt tartották, hogy a kígyót állandóan segít­ségül kell hívni, és hálát kell neki adni az embereknek tett kiváló szolgálatért. Mert arra tanította Ádámot, hogy ha eszik a jó és gonosz tudás-fájáról, akkor az így szerzett tudással és bölcsességgel óriási mértékben növeli lényét. Exoterikusan ezt adták okul.

Könnyen észrevehetjük, honnan ered a jó és a gonosz Kígyó Janus-szerű kettős szerepének eredeti gondolata. Ez a jelkép a leg­régibb jelképek egyike, mert a csúszó-mászó állat megelőzte a madarat, és a madár az emlősállatot. Innen a vad törzsek hite, vagy jobban mondva babonája, hogy őseik lelkei ebben a formában élnek, és innen a Kígyónak a fával való általános társítása. Számtalan legenda van arról, hogy a kígyó mi mindent ábrázol, mivel azonban legtöbbje allegorikus, ma ama mesék közé sorozzák őket, melyeket tudatlanság és sötét babona szült. Példának okáért, amikor Philostratos elmondja, hogy India és Arábia benszülöttjei azért táplálkoztak kígyók szívével és májával, hogy az összes állatok nyelvét megtanulják, - mert azt hiszik, hogy a kígyók értik ezeket, ő bizonyára nem akarta, hogy szó szerint vegyék. (L. De Vita Apollonii, I. k. XIV. f.) E mű folyamán többször látjuk majd, hogy a „Bölcsek”-nek, a régi idők beavatott adeptusainak a „Kígyó” és a „Sárkány” nevet adták. Az ő tudásukat vagy bölcsességüket nyelték el vagy vették fel magukba követőik, innen az allegória. Ugyanezt jelenti, mikor a skandináv Sigurdról mondja a mese, hogy megölte Fafnir-t, a Sárkányt, meg­sütötte a szívét, és így vált a legbölcsebb emberré. Sigurd jártas lett a rúnákban és mágikus varázsigékben; a „szót” egy Fafnir nevű beavatottól vagy varázslótól kapta, és azután az illető meghalt, amint sokan meghalnak, miután „a szót átadták”. Epiphanius, miközben a gnosztikusok eretnekségét iparkodik kimutatni, elárulja egyik titkukat. Azt mondja, hogy a gnosztikus ophitáknak volt okuk a Kígyót tisztelni: mert az első embereket a Misztériumokra tanította. (Adv. Haeres, 37.) Ez igaz, de mikor ezt a hittételt tanították, nem az Éden-kertbeli Ádámra és Évára gondoltak, hanem egyszerűen arra, amit előbb mondottunk. A hindu és tibeti adeptusok Naga-i (Kígyói) emberi Naga-k (Kígyók) voltak, nem csúszó-mászók. Ezenfelül a Kígyó mindig a folytatólagos vagy sorozatos megújhodásnak, a HALHATATLANSÁGNAK és az IDŐNEK volt a jelképe.

A Kígyó-kultuszról számos és nagyon érdekes fejtegetést, magya­rázatot és adatot találunk a „The Natural Genesis”-ben, amelyek mind igen szellemesek és tudományos szempontból helyesek. De távolról sem fedik az e kultuszban a kígyónak tulajdonított valamennyi jelentést. Csupán a csillagászati és fiziológiai rejtélyeket fedik fel, és megtoldásul néhány kozmikus jelenséget is. Az anyagiság legalacsonyabb síkján a Kígyó volt kétségkívül „a nagy rejtély a misztériumban”^* és igen való­színű, hogy „vedlése és ön-megújhódása miatt a női érettség jeléül fogadták el”. Ez így volt, de csak a földi, állati élet misztériumára vonat­kozólag, mert mint „az újraöltözésnek és újraszületésnek szimbóluma az (egyetemes) misztériumokban”, a „végső fázisa”¹ - vagy mondjuk-e inkább: kezdő és tetőfázisa, - nem volt e síkról való. A „misztériumok” az eszményi világosság tiszta birodalmában keletkeztek,^* és miután végigjárták a változatok és a szimbolizmus egész ciklusának körét, visszatértek oda, ahonnan jöttek - az anyagtalan okság lényegébe. A legmagasabb gnózisba tartoztak. És valóban ez nevét és hírét soha sem szerezhette volna meg csak azért, mert fiziológiai, különösen a női funkciók mélyére hatolt.

A kígyó jelképnek éppolyan sokféle és annyi az okkult jelen­tése, mint magának a Fának, az „Élet-fájának”, amellyel emblémailag és majdnem elválaszthatatlanul össze volt kapcsolva. Akár metafizikai, akár fizikai szimbólumnak tekintjük a Fát és a Kígyót, akár együtt, akár külön, az ókor soha sem alacsonyította le őket annyira, amennyire lealacsonyítja a mi korszakunk - a bálványok rombolá­sának korszaka; - nem az igazság kedvéért, hanem a durva anyag nagyobb dicsőítésére. A „The Rivers of Life”-ban^** foglalt felfedések és értelmezések meglepték volna a Fa és Kígyó imádóit az ősi Kal­dea és Egyiptom bölcsessége napjaiban, de még az első Saiva-k is megdöbbentek volna az említett mű szerzőjének elméletein és fel­tevésein. G. Massey, aki bizonyítja is, amit mond, ezt írja: „Payne Knight-nak és Inman-nak az a gondolata, hogy a kereszt vagy a Tau a hím szerveknek hármas alakban való másolása, teljesen téves”. Ezt az állítást jogosan alkalmazhatnánk a régi jelképeknek csaknem valamennyi modern értelmezésére. „The Natural Genesis”, a kutatás és a gondolat hatalmas műve, a legkimerítőbb munka, melyet valaha e tárgyról írtak; valóban nagyobb gondolatkört ölel fel, és sokkal több dolgot magyaráz meg, mint előtte az összes szimbológusok, de még sem megy túl az ókori gondolat „psycho-theistikus” felfogásán. De Payne és Inman sem tévedtek egészen, csupán az kerülte el figyelmüket teljesen, hogy magyarázataik, melyek szerint az „Élet­Fája" a kereszt és a fallosz az ÉLETET-ADÓ fogalom evolúciós fejlődé­sének csupán legalsó és legutolsó fokán illenek erre a szimbólumra, és közelítik meg azt. Ez volt a természetnek legutolsó és legdurvább fizikai átalakulása az állatban, a rovarban, a madárban, de még a növényben is; mert a kettős teremtő delejesség az ellentétek vonzása, vagyis a szexuális polarizáció formájában a csúszó-mászók és madarak szervezetében épp úgy működik, mint az ember szervezetében. Továbbá a mai szimbológusok és orientalisták - egytől-egyig - szükség­képpen csak ezt az utolsó állapotot tudják meglátni, mert nem ismerik az okkultizmus felfedte igazi rejtélyeket. Ha azt mondanák nekik, hogy a szaporodás e módja, mely ma az egész földön, az összes lényeknél ugyanaz, csak átmeneti állapot, fizikai eszköz, mely az életjelenségekhez szükséges feltételeket megadja, s e jelenségeket létre­hozza, és változni fog a jelen és megszűnni a következő Gyökér-Fajban, - nevetnének ezen a babonás és nem tudományos gondolaton. De a legtudósabb okkultisták állítják ezt, mert ők tudják. Az élő lények összessége, mindazok, melyek fajtájukat nemzik, élő tanúbizonyság arra, hogy az állati és emberi fajták és fajok kifejlődésében a szaporo­dásnak sokféle módja van, és a természettudósnak intuitíve éreznie kellene ezt az igazságot, noha még most nem tudja bebizonyítani. Hogyan is bizonyíthatná a jelen észjárás mellett? Az elmúlt idők őskori történetében ritkán és kevés határkövet találunk; és ha a tudomány emberei rá is akadnak valamelyikre, azt tévesen a mi kicsi korszakunk jelzőtáblájának tartják. Még az úgynevezett „világ” (?) történelem is csak igen kicsi mezejét öleli fel a legutolsó, az ötödik Gyökér-Faj majdnem határtalan kiterjedésű fel-nem-kutatott régióinak. Ennélfogva minden újabb útjelzőt, az ősrégi múlt minden újabb jelét (glyph) hozzáteszik a régi ismeret-készlethez, hogy azt is a már megalkotott felfogásban értelmezzék, és nem vetnek számot azzal, hogy az új jel esetleg egy egészen sajátos gondolatkörbe tartozik. Hogyan kerülhet az Igazság valaha is napfényre, ha soha sem változtatnak ezen a módszeren!

Kezdetben, mikor a Fa és a Kígyó együttvéve ábrázolták a Halhatatlan Létezést, valóban isteni jelképek voltak. A fa meg volt fordítva, gyökerei az Égből eredtek, és a minden-lét Gyökértelen Gyökeréből nőttek ki. Törzse nőtt és fejlődött a Pleroma síkjait keresztezve, oldalt dús ágakat hajtott, először az alig megkülönböző­dött anyag síkján és azután lefelé, míg csak az ágak a földi síkot nem érintették. Így az Asvattha-nak, az Élet és a Létezés fájának - a halhatatlanságra csupán ennek elpusztítása vezet - gyökerei felfelé és ágai lefelé nőnek; így mondja a Bhagavat gita. (XV. fej.) A gyökerek ábrázolják a Legfőbb Létet, vagyis az Első Okot, a LOGOSZ-t; de az embernek eme gyökereken túl kell hatolnia, hogy Krishna-val egyesül­jön, aki Arjuna szavaival (XI. fej.), „nagyobb Brahman-nál és az Első Oknál. . . Ő az elpusztíthatatlan, az, ami van, az, ami nincs, és ami ezeken túl van”. Ágai a Hiranyagharba (Brahmâ vagy Brahman a leg­felső megnyilvánulásában, mondják Sridhara és Madhusûdana), a leg­főbb Dhyan Chohan-ok vagy Dévák. A Védák a levelei. Csak az nem tér többé vissza, azaz nem fog többé megtestesülni ebben a Brahmâ „korszakban”-ban, aki a gyökereken túl megy.

E fa tiszta ágai csak akkor szennyeződtek be, és vesztették el szűzi tisztaságukat, amikor az Édenkertnek, a mi ádámi fajunknak földi sarát érintették, és akkor alacsonyult le teljesen az Örökkévalóság Kígyója, - az ég-szülte LOGOSZ. A régi időkben, - mikor az isteni Dinasztiák uralkodtak a Földön - a ma félelmetes csúszómászót az isteni Rejtély mélységéből kiáradó első fénysugárnak tekintették. Sokféle formákat adtak neki, és számos természetes jelképet alkal­maztak rá, amint az idő mérhetetlen korszakain áthaladtában, magá­ból a végtelen Időből - Kala-ból - az emberi gondolkozás-szülte térbe és időbe került. Ezek a formák kozmikus és csillagászati, teisztikus és panteisztikus, elvont és konkrét formák voltak. Sorjában ezekből lett a Sarki Sárkány és a Déli Kereszt, a Piramis Alpha-­Draconis-a, és a hindu buddhista Sárkány, mely napfogyatkozáskor mindig elnyeléssel fenyegeti a Napot, de sohasem nyeli el. Addig a Fa örökzöld, mert az élet vizei permetezték; a nagy Sárkány addig isteni volt, amíg a csillagmezőkön innen maradt. De nőtt a fa, és alsó ágai végül is elérték a pokoli régiókat - a mi Földünket. Azután Nidhögg, a nagy kígyó - aki a „Nyomor Csarnokában” (az emberi élet) a gonosztevők hulláit felfalja, mihelyt elmerülnek a „Hwergelmir”-ban, az (emberi szenvedélyek) üvöltő katlanjában - megrágta a Világ-fát. Az anyagiasság férgei lepték el az egykor egészséges és hatalmas gyökereket, és most mind magasabbra és magasabbra hatolnak fel a törzsbe; ezalatt a Tengerek fenekén összetekerődzött Midgard-kígyó körülfogja a Földet, és mérges lehele­tével erőtlenné teszi a védekezésre.

Az ókor sárkányai és kígyói mind hétfejűek - „minden faj számára egy fej, és minden fejen hét hajszál”, mondja az allegória. Úgy van, Ananta-tól, az Örökkévalóság Kígyójától kezdve, mely Vishnu-t átviszi a Manvantara-n, az eredeti legelső Sesha-tól kezdve, mely hétfejűből a purânai képzeletben „ezer fejűvé” lesz, a hétfejű akká­diai kígyóig. Ez jelképezi a természetben és az emberben levő hét princípiumot; a legmagasabb, azaz a középső fej, a hetedik. Nem a mózesi, vagy a zsidó Sabbat-ról beszél Philo az ő Világteremtésében, amikor azt mondja, hogy a világ befejeztetett „a 6-os szám tökéletes természete szerint”. Mert:

Mikor ez az értelem (nous), mely szent egyetértésben van a hetes szám­mal, bevonult a lélekbe (jobban mondva az élő testbe), a hatos számot így le­bilincseli, és vele mindazt a halandó dolgot is, amit ez a szám alkot.

És továbbá:

A 7-es szám az egész föld ünnepnapja, a világ születésnapja. Nem hiszem, hogy valaki is a megfelelő kifejezésekkel tudná ünnepelni a 7-es számot. . .” (Par. 30. és 419. o.)

A The Natural Genesis szerzője azt gondolja, hogy:

A göncölszekere (a Septarshis) hét csillaga és a hétfejű sárkány szemmel látható alapot szolgáltatott arra, hogy a fentebb említett időt a szimbolikus héttel kapcsolták össze. A hét csillag istennője Kep néven az idő anyja volt - innen Kepti és Sebti mind a kettőnek, az időnek és a hetes számnak megjelölésére. Ez tehát a Hét-nek nevezett csillag. Az istennő fiát, Sevek-et (Kronos-t) a hét­nek, vagy a hetediknek nevezik... Így nevezik Sefekh Abu-t is, aki házát maga­san építi, amint a Bölcsesség (Sophia) is hét pillérrel építi házát. . . Hét első Kronotypus volt, és így az égen az idő kezdete a hetes számon és néven alapult, mert a csillagok ezt mutatták. A hét csillag évi körforgásában - mintegy a jobb kéz kinyújtott mutató ujjával a felső és alsó égen kört írt le¹. A hetes szám természetesen hetes mértékre vezetett, arra, amit talán hetesítésnek (Sevening) nevezhetnénk, továbbá arra, hogy a kört tervszerűen hét megfelelő részre osz­tották, melyekbe a hét nagy csillagképet elhelyezték; így alakult ki az égbolto­zaton Egyiptom égi heptanomisa. . . Mikor azután a csillag-heptanomist megbon­tották, s négy negyedre osztották, néggyel megszorozták, akkor a huszonnyolc jel foglalta el az eredeti hét csillagkép helyét; ennek feljegyzett eredménye² a huszon­nyolc napból álló hold-állatkör^*. A kínai elrendezés szerint a négy hetes a négy világtájon őrködő négy geniusznak jut... (A kínai buddhizmusban és az ezotériában a geniuszokat négy Sárkánnyal ábrázolják - ők a Stanzák „Maharaja”-i.) Az északi hét csillagkép együttvéve a Fekete Harcos; a keleti hét (a kínai ősz) a Fehér Tigris; a déli hét a Bíbor Madár; és a nyugati hét (ezt Vernal-nak hívják) az Azúrkék Sárkány. Ennek a négy szellemnek mind­egyike a saját heptanomis-ára ügyel fel egy-egy holdhéten keresztül. Az első heptanomis nemzője (a Hét Csillag Typhon-ja) most holdbeli jelleget öltött; . . . ebben a fázisban Sefekh istennő, kinek neve a 7-es számot jelenti, a nőnemű ige vagy a logosz, az Idő anyja helyett, aki mint a Hét Csillag isten­nője, a megelőző Ige volt”. (L. Natural Genesis, II. köt. 313. o.: „Typology of Time”.)

A szerző kimutatja, hogy Egyiptomban a legrégibb időktől fogva a Göncölszekér istennője és az Idő anyja az „Élő Ige” volt, és hogy „Sevekh Kronus-t, - kinek jelképe a Krokodilus-Sárkány, Saturnus-nak bolygó-előtti alakja volt - hívták fiának és férjének; ő volt az istennőnek Ige-Logosza” (u. o. I. köt. 321. o.).

Az imént mondottak egészen világosak, de nem csak a csilla­gászat ismerete vezette a régieket a Hetesítés műveletéhez. Fő oka sokkal mélyebben fekszik, és majd megmagyarázzuk a maga helyén.

Az előbbi idézetekkel nem tértünk el a tárgytól. Azért hoztuk fel, mert (a) megmagyarázzák, miért nevezték a teljesen Beavatottat „Sárkány”-nak, „Kígyó”-nak, „Nâga”-nak, és mert (b) azt bizonyítják, hogy Egyiptomban ugyanabból az okból és ugyanazon az alapon használták a legrégibb dinasztiák papjai hetes felosztásunkat, mint mi. De ezt még meg kell világítanunk. Már mondottuk, hogy a Titkos Köny­vekben a „Bölcsesség Négy Rejtett Sárkányá-nak” és az „Égi Nâga”-k­nak hívják azokat, akiket G. Massey a négy világtáj négy geniuszának nevez, a kínaiak pedig a Fekete Harcos, a Fekete Tigris, a Bíbor Madár és az Azúrkék Sárkány néven ismernek. Továbbá azt is mondtuk, hogy a hétfejű vagy hetes SÁRKÁNY-LOGOSZ-t idővel úgyszólván széthasították négy hetes csoportra vagy huszonnyolc részre. A hold­hónapban minden holdhétnek megvan a határozott okkult jellege; a huszonnyolc nap mindegyikének megvannak sajátosságai, mivel mind a tizenkét csillagképnek, akár külön-külön, akár más jegyekkel kap­csolatban, hol jó, hol rossz okkult befolyása van. Ez summája annak a tudásnak, amelyet az ember ezen a földön megszerezhet, mégis kevesen szerzik meg, és még kevesebb az a bölcs, ki a tudás gyökerét eléri, melyet a nagy Gyökér-Sárkány, ezeknek a látható jeleknek szellemi LOGOSZA, jelképez. De akik eljutnak odáig, azok a „Sárkányok” nevét kapják, és ők a „28 képesség vagy tulajdonság Négy Igazságának Arhatjai”, és így nevezték mindig őket.

Az alexandriai neo-platonisták azt állították, hogy valaki csak akkor lehetett igazi Kaldeus vagy Mágus, ha már megszerezte a világ Hét Rektora időszakairól szóló tudományt vagy ismeretet, mert ebben rejlik minden bölcsesség. Jamblichus-nak („Proclus, Timaeus” I. könyv) más értelmezést tulajdonítanak, mely azonban nem változtatja meg a jelentést. Azt mondja:

Az asszírok nem csak huszonhét miriád évről szóló feljegyzéseket őriztek meg, amint ezt Hipparchos mondja, hanem a Világ Hét Uralkodója összes apocatastasa-iról és időszakairól is.

Valamennyi nép és törzs legendái, a művelteké és a vadaké egyaránt, arról tanúskodnak, hogy a Kígyók nagy bölcsességében és ravaszságában való hit egykor egyetemes volt. A kígyók „varázslók”. Szemükkel hipnotizálják a madarat, és gyakran maga az ember sem tud ellenállni bűvölő hatásuknak; ez a jelkép tehát igen találó.

A krokodilus az egyiptomi sárkány. Kettős jelképe volt az égnek és a földnek, a Napnak és a Holdnak, és kétéltű természete miatt Osiris-nek és Isis-nek szentelték. Eusebius szerint az egyiptomiak a Napot krokodilustól vontatott hajó kormányosaként ábrázolták, hogy „jelezzék a Nap mozgását a nedvesben (a Térben)” (Prepar. Evang. I. III. 3). A krokodilus ezenkívül még magát Egyiptomot is jel­képezte - alsó Egyiptomot, mivel ez volt a mocsarasabb a kettő közül. Az alkimisták másképp értelmezik. Azt mondják, a Tér Éterén úszó hajón levő nap szimbolikusan azt jelentette, hogy a hermetikus anyag princípiuma vagy alapja az aranynak, vagy más­képpen a filozófiai napnak. A víz, melyben a krokodilus úszik: ugyan­csak ez a folyékonnyá vált anyag vagy víz; maga a hajó, végül, a természet hajóját ábrázolja, melyben a nap, vagyis a kénes, tüzes princípium kormányosként működik: mert a nap irányítja a munkát a nedvességre vagy higanyra^* való hatásával. Ezt csak az alkimisták értik meg.

A Kígyó csak a középkorban lett a rossz és az Ördög ábrá­zolója és jelképe. Az első keresztények és az ophita gnosztikusok Logosza kettős volt: a Jó és a Rossz Kígyó, az Agathodaemon és a Kakodaemon. Ezt bizonyítják Marcus-nak, Valentinus-nak és mások­nak írásai, különösen azonban a Pistis Sophia, mely határozottan a kereszténység legelső századaiból való dokumentum. A Porta Pia közelében 1852-ben felfedezett egyik sír márvány koporsóján a Mágu­sok imádásának jelenetét látjuk, „vagy pedig", jegyzi meg az elhunyt C. W. King, a „The Gnostics" c. munkájában, „ennek a jelenetnek előképét, az Új Nap Születését”. A mozaik padlón különös rajzot találtak, mely (a) vagy a csecsemő Harpocrates-t szoptató Isis-t, vagy (b) a csecsemő Jézust tápláló Madonnát ábrázolhatta. A nagy szarkofágot körülvevő kisebb szarkofágokban tizenegy ólomlemez tekercset találtak, s ezekből három még olvasható^**. Tartalmukat egy sokat vitatott kérdés döntő bizonyságának tekinthetjük, mert meg­mutatja, hogy az első keresztények vagy jóhiszeműen pogányok voltak a VI. századig, vagy hogy a dogmatikus kereszténység teljes egészében kölcsönvett dolog, és a Nap, a Fa, a Kígyó, a Krokodilus és a többi, mindenestül átment a keresztény vallásba.

Az első ólomlemezen látjuk Anubis-t. . . tekercset tartva; lábánál két női mellszobor; mindezek alatt két kígyó. . . egy múmia módra bepólyázott holttest körül fonódva. A második tekercsen. . . Anubis feltartja kezében a keresztet, az „Élet Jelét”. Lába alatt hulla fekszik, melyet egy óriási kígyó, az Agathodaemon, a holtak őre többszörösen körülfon. . . A harmadik tekercsen Anubis karján hordja. . . egy teljes latin keresztnek. . . körvonalát.^* Az isten lábánál romboid, az egyiptomi „Világtojás” van, és körbe csavarodó kígyó mászik feléje. . . A mellszobrok alatt az ω betű ismétlődik hétszer egy sorban, ami a „nevek”-re emlékeztet. . . Igen figyelemre méltó az első Anubis lábszárain levő látszólag palmyrai betűk sora is. Ami a kigyó ábráját illeti, feltéve, hogy ezek a talizmánok nem az isis-i, hanem az újabb ophita vallásból erednek, ez az ábra igen könnyen jelentheti „az Igazi és Tökéletes Kígyót”, mely a benne bízók lelkeit a test Egyiptomából és a Halál Vörös Tengerén át az Ígéret föld­jére vezeti, megmentve őket útjukban a Pusztaság Kígyóitól, azaz a Csillagok Uralkodóitól. (King's „Gnostics” 366. o.)

És ez az „Igazi és Tökéletes Kígyó”: a hét-betűjű Isten, akit most Jehovah-nak tartanak, és Jézusnak is, aki vele egy és ugyanaz. A Pistis Sophia-ban, mely a Szent János Jelenések könyvénél régebbi munka és úgy látszik, ugyanabból az iskolából való, Christos^** ehhez a hét-magánhangzós istenhez küldi a beavatásra pályázót. A „Hét Mennydörgés (Kígyója) ejtette ki ezt a hét magánhangzót”, de „Pe­csételd be, amiket a hét mennydörgés szála, és azokat ne írd meg”, mondja a Jelenések könyve¹. Keresitek-e ezeket a rejtélyeket? - kérdi Jézus a Pistis Sophia-ban. „Nincs ezeknél (a hét magánhangzónál) felségesebb rejtély, mert ezek viszik lelketeket a Világosságok vilá­gosságára" - azaz az igazi bölcsességre. „Ennélfogva az összes rejtélyek közt, melyeket kerestek, a Hét Magánhangzónak és NEGYVENKILENC Hatalmának, és számainak rejtélye a legfelségesebb”. Indiában ez volt a Hét Tűznek és negyvenkilenc tüzének vagy meg­nyilvánulásának, vagy ami ugyanaz, „számáinak”^*** rejtélye.

Ezt a két magánhangzót Indiában az ezoterikus buddhisták, vala­mint Egyiptom, Kaldea és minden más ország Beavatottjai az Örökké­valóság Kígyója hét feje búbján levő Swastika jellel ábrázolják. A hermetikus írások szerint a „halandó” halála utáni felszállásakor, a hét zónák mindegyikén „lelkeiből” (vagy princípiumaiból) egyet-­egyet elhagy, míg elérkezve az összes zóna fölötti síkra megálla­podik, mint a feltétlen bölcsességnek nagy Alak-nélküli Kígyója - vagyis mint az Istenség maga. A hétfejű kígyónak egynél több jelen­tése van az Ősi tanításokban. Ő a hétfejű Draco, minden feje egy-­egy csillag a Kis Medvében; de főképpen a Sötétségnek (t. i. a felfoghatatlannak és megérthetetlennek) Kígyója volt, hét feje a hét Logosz volt - az egy és első megnyilvánult Világosságnak, az egyetemes Logosz-nak visszatükröződései.

Ez a szimbolikus mondat sokféle formájában határozottan igen veszedelmes és romboló (iconoclastic) valamennyi dualisztikus későbbi vallásra - vagy inkább teológiára - nézve, de különösen a kereszténység megvilágításában. De nem volna sem igazságos, sem helyes, ha azt mondanánk, hogy a kereszténység foganta és szülte a Sátánt. A SÁTÁN mindig létezett mint ellenség, azaz mint ellenálló Erő, melyet a Természetben levő dolgok egyensúlya és összhangja kíván meg - amint az Árnyék szükséges, hogy vakítóbb legyen a Világosság, az Éjszaka, hogy jobban kiemelje a Nappalt, a hideg, hogy annál jobban méltányoljuk a meleg kellemes voltát. A homo­geneitás egy és oszthatatlan. Ha azonban a homogén Egy és Fel­tétlen nem pusztán szókép, és ha a heterogeneitás kettős megnyil­vánulásában az ő szülöttje - kétágú árnyéka vagy visszaverődése, - akkor ennek az isteni Homogeneitásnak is magába kell zárnia a jónak és a rossznak lényegét. Ha „Isten” Feltétlen, Végtelen, és a Természetben és világegyetemében levő mindennek Egyetemes Gyö­kere, honnan ered a Rossz, a Gonosz, ha csak nem a feltétlennek abból az „Arany Méhéből”? Tehát kénytelenek vagyunk vagy elfo­gadni, hogy a jónak és a rossznak, Agathodaemon és Kakodaemon kiáradása a Létezés Fája egy és ugyanazon törzsének hajtásai, vagy megnyugodni abban a képtelenségben, hogy két örök Feltét­lenben higgyünk!

Mivel a gondolat eredetét egészen az emberi elme kezdetéhez kell visszavezetnünk, csak helyén való, hogy addig is a közmondásos ördögnek megadjuk a magáét. Az ókor nem tudott a „gonoszság­nak" teljesen és feltétlen rossz, különálló „istenéről”. A pogány gon­dolat a jót és a rosszat ikertestvéreknek ábrázolta, kik közös any­juktól - a Természettől születtek; mihelyt ez a gondolat elvesz­tette archaikus jellegét, a Bölcsesség is Bölcseletté vált. Kezdetben a jónak és a rossznak jelképe tisztán csak elvontságok voltak: a Vilá­gosság és a Sötétség. Később a legtermészetesebb és mindig ismét­lődő időszakos kozmikus jelenségekből választottak számukra jelké­peket - a Nappalt és az Éjjelt, avagy a Napot és a Holdat. Azután a Nap- és a Holdbeli istenségek seregeivel ábrázolták, és a Sötétség Sárkányát ellentétbe hozták a Világosság Sárkányával. (L. I. könyv, V. és VII. Stanza.) A Sátán Serege éppúgy Istennek egyik fia, mint B'ni Alhim Serege, s Isten e fiai, eljöttek, hogy „udvaroljanak az Úr előtt”. (I. Job II.). Az „Isten fiai” csak azután lesznek „Bukott Angya­lok"-ká, miután észrevették, hogy az emberek lányai szépek. (Gene­zis VI.) A hindu filozófiában a Sura-k a legelső és a legfénylőbb istenek közül valók, és csak akkor válnak Asura-kká, mikor a brah­manai képzelet trónjuktól megfosztja őket. A Sátán addig nem vett fel egyéni, emberi alakot, amíg az ember nem teremtett „egy élő, sze­mélyes Isten"-t, és ekkor is csak azért, mert nagy szükség volt rá. Takaró kellett, bűnbak a kegyetlenségek, tévedések és nagyon is nyilvánvaló igazságtalanságok megmagyarázására, amelyeket az követ el, akit a feltétlen tökéletességnek, kegyelemnek és jóságnak mondottak. A filo­zofikus és logikus panteizmus elhagyásának első karmikus követ­kezménye volt a lusta ember támaszára alkotott „irgalmas atya a Mennyekben”, kinek tettei azonban, mint a Natura naturans, a „bájos de jéghideg anya”, napról-napra, óráról-órára meghazudtolják léte­zését. Ez vezetett az első ikrekhez: Osiris-Typhonhoz, Ormazd-Ahri­manhoz és végül Káin-Ábelhez, valamint az összes többi ellentétekhez.

Istent, aki kezdetben azonos jelentésű volt a Természettel, végül mint Teremtőt, annak alkotójává tették. Pascal igen ravaszul oldja meg a nehézséget, mondván: „A természetnek vannak tökéle­tességei, és ebből látjuk, hogy Isten képmása, és vannak hibái, melyekből látjuk, hogy csupán a képmása”.

Mennél messzebbre megyünk vissza a történelem-előtti kor sötétségébe, annál filozofikusabb a későbbi Sátán előképe. Az első egyéni, emberalakú „Ellenség”, kivel a régi purânai irodalomban találkozunk, egyik legnagyobb Rishi-je és Jógija a „Küzdelem­okozó"-nak nevezett: Nârada.

És ő egy Brahmâputra, a hím Brahmâ egyik fia. De róla majd későbben szólunk. Hogy kicsoda valóban a nagy „Csaló”, az min­den régi kozmogóniából vagy Szentírásból kitűnik, ha abban nyitott szemmel és előítélet nélkül keressük.

A nagy csaló az emberi alakba öltöztetett Demiurgos, Égnek és Földnek Teremtője, ha elválasztják társ-Teremtőinek gyűjtő érte­lemben vett Seregétől, akiket úgyszólván képvisel és egybefoglal. Ma ez a teológiák Istene. „A gondolat a kívánság atyja”^*. Réges-régen filozófiai szimbólum volt, a fonák emberi képzelet kényére hagyva; azután gonosz, csaló, ravasz és féltékeny Istenné alakították át.

Mivel Sárkányokat és más bukott angyalokat e mű egyéb részeiben írunk le, itt csak néhány szót kell mondanunk a sokat rágalmazott Sátánról. A tanítványnak érdemes megjegyeznie, hogy a keresztény népeket kivéve, a mai napig minden más népnél az Ördög nem rosszabb lény, mint az úgynevezett Teremtő kettős természeté­ben rejlő ellenszegülő megnyilvánulás. Ez csak természetes. Nem lehet azt állítanunk, hogy Isten az egész Világegyetem szintézise, Mindenütt-jelenlevő, Mindentudó és Végtelen, és azután elválasztani őt a rossztól. Mivel sokkal több rossz van a világon, mint jó, logikai alapon következik, hogy Isten vagy szükségképpen magába zárja a rosszat, vagy ő maga a rossznak közvetlen oka, különben le kell mon­dania feltétlenségéről. Ezt a régiek oly helyesen fogták fel, hogy filozófu­saik, - kiket most a kabbalisták követnek, - a rosszat úgy hatá­rozták meg, hogy Istennek, vagyis a Jónak visszája, és Demon est Deus inversus nagyon régi közmondás. Valóban a rossz csak ellen­szegülő, vak erő a természetben; a visszahatás, az ellenkezés és az ellentét, - egyesek számára a rossz, másoknak a jó. Nincsen malum in se; csak a világosságnak van árnyéka, s nélküle világosság nem létezhetnék, még a mi felfogásunkban sem. Ha a rossz eltűnne a Földről, a jó is eltűnne vele együtt. A „Vén Sárkány” tiszta szellem volt, mielőtt anyaggá vált, passzív volt, mielőtt aktív lett. A szíria­i-kaldeai mágiában Ophis és Ophiomorphos egyesítve vannak az állat­övben a kétnemű Virgo-Scorpio jegyében. A földön való bukása előtt a „Kígyó” Ophis-Christos volt, és bukása után vált Ophiomorphos-­CHRESTOS-szá. A kabbalisták elméletei szerint a Rossz ellenszegülő Erő, de ugyanakkor szükséges a Jóhoz, mert megadja neki az életerőt, és csakis általa létezik. Az élet nem volna lehetséges (Mayavikus értelemben) Halál nélkül, vagyis a megújhodás és újraépítés rombolás nélkül. A növények elpusztulnának az örökös napfényben, és ez történne az emberrel is, aki automatává válna, ha nem gyakorolná szabad akaratát, és nem vágyódna arra a napfényre, mely elveszítené létjogát és értékét, ha csak világosság létezne. A jó csakis az előlünk örökké rejtettben végtelen és örök és ezért képzeljük el öröknek. A megnyilvánult síkokon az egyik ellensúlyozza a másikat. Kevés olyan teista és személyes Istenben hívő van, aki a Sátánt nem tartja Isten árnyékának, vagy aki - összetévesztve a kettőt - nem hiszi azt, hogy joggal imádkozhat ehhez a bálványhoz, segít­ségét és védelmét kérve gonosz és kegyetlen tettei gyakorlására és a büntetés elkerülésére. Sok keresztény szív napról-napra a „Mi Atyánk­hoz, ki a Mennyekben van" és nem az Ördöghöz intézi e szavakat: „Ne vígy minket a kísértetbe”. Ezeket a Megváltójuknak tulajdonított szavakat ismételve, nem is gondolnak arra, hogy Jakab, „az Úr test­vére", e szavak jelentésének homlokegyenest ellentmond:

Senki ne mondja, midőn kísértetik: az Istentől kísértetem, mert az Isten gonoszsággal nem kísérthető, ő maga pedig senkit sem kisért. (Jakab levele, I. 13.)

Miért mondják tehát azt, hogy az Ördög kísért bennünket, mikor az Egyház, Krisztus tekintélyére támaszkodva, tanítja, hogy Isten az, aki kísért? Üssünk fel akármilyen vallásos könyvet, melyben a „kísértés”-t teológiai értelmében fejtegetik, és mindig két meghatáro­zást találunk: (1) „Azok a büntetések és csapások, melyekkel Isten próbára teszi népét”. (2) „Azok az eszközök és csábítások, melyeket az Ördög alkalmaz, hogy tőrbe csalja és elcsábítsa az emberiséget”. (Szt. Jakab, I. 2, 12. és Máté, VI. 13.) Ha szó szerint vesszük, akkor Krisztus és szt. Jakab tanítása ellentmond egymásnak, és milyen dogmával egyeztethetjük a kettőt, ha az okkult jelentést elvetjük?

Igazán bölcs az a filozófus, aki e kétféle csábítás közben meg tudja határozni, mikor áll félre az Isten, hogy helyet adjon az Ördögnek! Ha tehát azt olvassuk, hogy „az ördög hazug és ő a hazugság szülője”, azaz a MEGTESTESÜLT HAZUGSÁG, és ha ugyanakkor azt is halljuk, hogy a Sátán - az Ördög - Istennek egyik fia volt és a leg­szebb az ő arkangyalai között, akkor magyarázatért inkább a panteizmushoz és a pogány filozófiához fordulunk, mintsem elhigy­gyük, hogy az Atya és a Fiú egy gigantikus, megszemélyesített és örök HAZUGSÁG.

Mihelyt a Genezis kulcsa kezünkben van, a tudományos és szimbolikus Kabbala leleplezi a titkot. Az Édenkert nagy Kígyója és az „Úr Isten” azonosak, és azonosak Káin és Jehova is - az a Káin, akiről a teológia azt mondja, hogy „gyilkos” volt és HAZUDOTT Istennek! Jehova kísérti meg Izrael királyát, hogy számlálja meg népét, és más helyen a Sátán kísérti ugyanerre. Jehovah a tüzes kígyókká vált, hogy megharapja azokat, akikkel nincsen megelégedve, és Jehovah van az érckígyóban, mely meg­gyógyítja őket.

Ezek a rövid és látszólag ellenmondó állítások az Ótestamen­tumban, (ellenmondók azért, mert a két Erőt elkülönítik ahelyett, hogy egy és ugyanazon dolog két megnyilvánulásának tekintenék), az exoteriától és a teológiától a felismerhetetlenségig eltorzított visszhangjai a természet egyetemes és filozófiai alapelveinek, melyeket a régi Bölcsek olyan helyesen fogták fel. Ugyanezen az elvi alapon nyugszanak a Purâna-k különféle megszemélyesítései, csakhogy ez az alap sokkal szélesebb és filozófiai szempontból sokkal többet mondó.

Így Pulâstya, „Istennek egyik fia”, - az első leszármazottak egyike - a Démonoknak, a Râkshasa-knak, az emberek kísértőinek és elnyelőinek az őse. Pisâcha (egy női démon) Daksha-nak, az „Isten fiak” egyikének, tehát egy Istennek a leánya, és valamennyi Pisâcha anyja. (Padma Purâna). A Purâna-kban az úgynevezett Démonok igen különös ördögök, ha az ilyen teremtésekről alkotott európai és ortodox álláspontból ítéljük meg őket, mivel valamennyit - a Dânava-kat, a Daitya-kat, a Pisâcha-kat és a Râkshasa-kat - végtelenül jámboroknak ábrázolják, akik a Védák szabályait követik, sőt egyesek közülük nagy jógik is. De szembe helyezkednek a pap­sággal és Szertartásokkal, az áldozatokkal és a formaságokkal - amint ezt a legnagyobbik jógik Indiában manapság is teszik - és nincs tiszteletük rovására, hogy kasztba nem tartoznak, szertartást nem végeznek; ezért nevezik azokat a purânai óriásokat és titánokat Ördögöknek. A misszionáriusok, kik mindig lesben állnak bizony­gatni, ha csak lehet, hogy a hindu hagyományok csupán a zsidó Biblia visszaverődései, egész regényt szőttek arról az állítólagos azonosságról, mely Pulâstya és Káin, valamint a Râkshasa-k és a kainiták, az „átkozottak”, a Noé vízözönének okozói között van, (L. Abbé Gorressio művét, aki „etimologizálja” Pulâsthya nevét, hogy ez a „kiutasítottat” jelenti, tehát Káint, ha úgy tetszik). Pulâstya Kedara-ban lakik, mondja a szerző, ez pedig „felásott helyet”, bányát jelent, és Káin a hagyomány és a biblia szerint is az első fémmunkás és bányász!

Nagyon valószínű, hogy a Bibliában említett Gibborim-ek (az óriások) a hinduk Râkshasa-i, sőt még biztosabb az, hogy ők atlantiak, és az elsüllyedt fajokhoz tartoznak. Akárhogy is van, nincs olyan Sátán, aki állhatatosabb lenne ellenségeinek rágalmazásában, gonoszabb gyűlöletében, mint a keresztény teológusok, mikor őt, mint minden rossznak szülőjét átkozzák. Vessük össze az Ördögre halmozott szitkaikat és az Ördögről formált véleményüket a purânai bölcsek filozófiai nézetével és krisztusi szelídségével. Mikor Parâsara, kinek atyját felfalta egy Râkshasa, azon volt, hogy az egész fajt (mágia segítségével) elpusztítsa, nagyatyja, Vasishta, néhány sokat sejtető szót szólt hozzá. Tudtul adja a haragos bölcsnek, aki beval­lotta szándékát, hogy Rossz és Karma van, de „gonosz szellemek” nincsenek. Azt mondja:

Csillapítsd haragod. A Râkshasa-k nem a bűnösök; atyád halála a Karma^* műve volt. A harag az ostobák szenvedélye; nem illik a bölcs emberhez. Kérdezhetjük-e ki ölte meg ezt vagy azt? Minden ember saját tetteinek következ­ményeit aratja. A harag, fiam, elpusztít mindent, amit az ember elért. . . és megakadályozza őt a felszabadulás elnyerésében. A bölcsek kerülik a haragot. Ne légy te, gyermekem, befolyásának alávetve. Ne pusztíts el még többet a sötétség eme ártalmatlan szellemeiből, hagyj fel áldozatoddal. Irgalom az igazak hatalma. (Vishnu Purâna, I. könyv, I. fej.)

Tehát minden ilyen „áldozat” vagy Istenhez intézett, segítséget kérő ima, semmi egyéb, mint a fekete mágiába tartozó ténykedés. Parâsara személyes bosszúvágyból a Sötétség Szellemeinek elpusztí­tásáért imádkozott. Pogány-nak nevezik, és a keresztények, mivel pogány, az örök pokolra kárhoztatták. Mégis, mennyiben jobb az uralkodók és hadvezérek imája, akik minden csata előtt ellenségeik pusztulásáért fohászkodnak? Ilyen ima minden esetre a legrosszabb fajtájú fekete mágia, elrejtve, mint a démoni „Mr. Hyde” az álszentes­kedő „Dr. Jekyll” mögött.

Az emberi természetben a rossz csak az anyag és a Szellem polaritását jelenti, a létért való küzdelmet, mely az Időben és a Térben megnyilvánult két Princípium közt folyik; e két princípium magában véve csak egy, amennyiben a Feltétlenben gyökereznek. A Kozmoszban az egyensúlyt fenn kell tartani. A két ellenkező erő műkö­dése harmóniát hoz létre, mint a centripetális és centrifugális erők, amelyek kölcsönösen egymástól függvén, szükségesek egymás számára, „hogy mindketten létezhessenek”. Ha az egyiket megakasztanák, a másik működése azonnal önmagát pusztítaná el.

Miután a Sátánnak nevezett megszemélyesítést eléggé fejtegettük hármas szempontjából - az Ótestamentum, a keresztény teológia, és a régi pogány felfogás szempontjából, az Isis Unveiled II. köt. X. fejezetére utaljuk azokat, akik többet akarnak tudni felőle. Lásd továbbá a jelen munka II. kötetének II. részét. Igen fontos okból érintettük e tárgyat, és iparkodtunk újabb magyarázatokat adni. Mielőtt a fizikai és isteni ember fejlődésére áttérhetnénk, először is teljesen meg kell értenünk a ciklikus fejlődés gondolatát, hogy megismerjük a jelen fajt megelőző négy faj filozófiáját és hitét, és hogy tudjuk, hogyan gondolkoztak azok a titánok és óriások - óriások valóban mind értelemre, mind testre nézve. Az egész ókort átitatta az a filozófia, mely a szellem­nek az anyagba való szállását (involution) tanítja, t. i. a fokozatos ciklikus leszállást, vagyis az aktív, öntudatos fejlődést. Az alexandriai gnosztikusok meglehetősen felfedték a beavatások titkát, és feljegyzé­seikben minduntalan előfordul az „Aeonok lecsúszása”^*, kettős minő­ségükben értve őket, mint Angyali Lényeket és Korszakokat, az egyik természetes kifejlődése lévén a másiknak. Viszont a keleti hagyomá­nyokban a „fekete víz” - a két Keletet elválasztó óceánok - mind­két oldalán; szintén sűrűn előfordulnak a Pleroma, az istenek és a Dévák bukásáról szóló allegóriák. Ezek a hagyományok egytől-egyig úgy allegorizálták és megmagyarázták a BUKÁST, hogy ez a tanulás és ismeretszerzés vágya - a TUDÁS-VÁGYA. Ez az értelmi fejlődés­nek természetes következménye, a szellemi átalakul az anyagivá vagy fizikaivá. Az anyagiságba való leszállásnak és a szellemiségbe való újra-felszállásnak ugyanaz a törvénye jutott érvényre a keresztény korszakban is, az ellenhatás éppen csak most állt meg, a mi saját alfajunkban.

Amit körülbelül tíz évezreddel ezelőtt allegorizáltak Pymander-­ben, hármas értelmezés szempontjából, és ami csillagászati, antro­pológiai, sőt alkímiai tény feljegyzésére szolgált, t. i. a hét tűzkört át­törő hét rektorról szóló allegória, azt egyetlen egy anyagias és antro­pomorfikus magyarázattá törpítették: az Angyalok lázadásává és bukásává. A többértelmű, mélyen filozófiai elbeszélés „az Ég és a Föld Házassága”, költői alakjában, azaz a természet szeretete az Isteni forma iránt, és a természetben visszatükröztetett, saját szépsé­gétől elragadtatott „Mennyei Ember” - vagyis az anyagba vont Szellem - a teológia kezén immár: „Jehovának nem engedelmes­kedő hét Rektor lett, öndicsőítésük sátáni büszkeséget szült, s ezt bukásuk követette; Jehovah ugyanis nem engedte, hogy rajta kívül másra is pazarolják a tiszteletet”. Röviden, a szépséges Bolygói Angyalokat, a régiek dicső ciklikus aeonjait, egybefoglalták legorto­doxabb alakjukba, Samael-be, aki a Talmud szerint a Démonok feje: „Az a nagy, tizenkét szárnyú kígyó, amely bukásában magával rántja a naprendszert, vagyis a Titánokat”. De Schemal, Samaelnak alteregója és sabai alakja, filozófiailag és ezoterikusan, az asztroló­giai rossz aspektusú „évet” jelentette, a természetben kikerülhetetlen bajokkal terhes tizenkét hónapjával vagy szárnyával. Az ezoterikus teogóniában pedig (l. Chwolson, NABETHEAN AGRICULTURE, II. köt. 217. o.) Schemal és Samael egy-egy külön istenséget jelentett. A kabbalistáknál ők a „Föld Szelleme”, a személyes isten, aki a földet kormányozza, tehát tényleg azonos Jehovah-val. A talmudisták ugyanis maguk mondják, hogy SAMAEL a hét Elohim egyikének isten-neve. Ezenkívül a kabbalisták szerint mind a kettő t. i. Schemal és Samael, Szaturnusznak, CHRONOS-nak szimbolikus formája, a tizenkét szárny a tizenkét hónapot jelenti, és a jelkép a maga egészében egy faj-ciklust ábrázol. Jehovah és Szaturnusz glyphikusan is azonosak.

Ez viszont egy római katolikus dogmától való igen különös levezetésre visz. A latin egyházba tartozó sok neves író belátja, hogy van különbség, és kell is különbséget tenni az urániai Titánok, a víz­özön előtti óriások (szintén Titánok) és ama vízözön utáni óriások között, akikben ők (a római katolikusok) a mítoszbeli Ham-nak utódait akarják látni. Világosabban mondva különbséget kell tenni - a ciklikus törvénytől irányított - Kozmikus legelső ellentétes Erők, az atlanti ember-óriások, és a vízözön utáni, akár jobb, akár balkézről való nagy adeptusok között. Ezek az írók azt is mondják, hogy Mihály is Titán, „a harcoló Égi Seregek, Jehovah testőrségének generalissimusa” (l. de Mirville), csakhogy mellékneve előtt az „isteni” jelzőt viseli. Így tehát a mindenütt „isteni Titánoknak” nevezett „Uranidák”, akik fellázadtak Kronosz (Szaturnusz) ellen, és ezért szerepelnek Samael (aki maga is egy Elohim, és gyüjtő értelemben véve Jehovah-val azonos jelentésű) ellenségeiként, azonosak Mihállyal és seregeivel. Röviden: a szerepeket felcserélik, a harcosokat össze­tévesztik, és a kutató nem tudja tisztán megkülönböztetni, ki micsoda. Az ezoterikus magyarázat azonban teremthet talán némi rendet ebben a zavarban, amelyben Jehovah-ból Szaturnusz lesz, Mihály és seregéből a Sátán és a lázadó angyalok, mert a vakbuzgó hívők meggondo­latlan buzgalma minden pogány istenben ördögöt akar látni. Az igazi jelentés sokkal filozofikusabb, és az első (angyali) „Bukás”-ról szóló legenda tudományos színezetet kap, ha helyesen fogják fel.

Kronosz jelenti a felosztott Időn és Téren túli (ennélfogva válto­zatlan) kezdet és vég nélkül való állandóságot. Azokról az „Angyalok”-­ról, geniuszokról, vagy Dévákról, akik azért születtek, hogy a térben és időben cselekedjenek, azaz hogy a szellem feletti síkok hét körét áttörve, a megnyilvánult vagy körülhatárolt, föld feletti régiókba érjenek, allegorikusan úgy mondják, hogy fellázadtak Kronosz ellen, és harcoltak^* az (akkori) élő, legfőbb Isten ellen. Viszont mikor Kronoszról azt mondják, hogy megcsonkította atyját, Uránuszt, a jelentése igen egyszerű: az Abszolút Idő az allegória szerint véges és feltételes idővé válik; az egészből egy részt elragadnak, mu­tatván azt, hogy Szaturnusz, az Istenek atyja, az Örök Állandó­ságból korlátolt időszakká változott át. Kronosz kaszájával még a leg­hosszabb és (nekünk) végtelennek látszó ciklusokat is levágja, amelyek azonban az Örökkévalóságban mégis határoltak, és ugyanazzal a kaszával leteríti a leghatalmasabb lázadókat is. Valóban, egyetlen egy sem fogja kikerülni az Idő kaszáját! Dícsérd vagy ócsárold az istent vagy isteneket: ez a kasza nem fog inogni fel- vagy leszálló útjában a másodperc milliomod részéig sem.

Hesiodos Theogoniájának Titánjai: India Sura-inak és Asura-inak görög másolatai. Ezekből a Hesiodos-féle Titánokból, az Uranidák-­ból, valamikor csak hatot ismertek; nemrég egy görög mítoszt tárgyaló töredékből rájöttek azonban, hogy heten voltak - a hetedik neve Phoreg. Így a Hét Rektorral való azonosságuk teljesen bebizo­nyult. A „Mennyei Háború" és a BUKÁS eredetét, véleményünk szerint elkerülhetetlenül Indiában kell keresnünk, és talán sokkal régebbi időkben, mint a róla szóló purânai elbeszélések. Mert a TARAMAYA^** egy későbbi korszakban volt, és majdnem minden kozmogóniában három külön háborúval találkozunk.

Az első háború az idő éjjelében folyt le az istenek és az Asura-k között, és egy „isteni évig” tartott¹. Ez alkalommal a Daitya-k, Hrada vezetésével leverték az istenségeket. Ezután a legyőzött istenek csellel megverték az Asura-kat, Vishnu segítségével, akihez párt­fogásért folyamodtak. A Vishnu Purâna-ban a két háború között nincsen időköz. Az Ezoterikus Tanítás szerint az első háború a Nap­rendszer építése előtt folyt le; a második a földön, az ember „teremtése”-kor, és egy harmadik háborút is említenek, mely a negyedik faj végén vívódott a negyedik faj és az ötödik faj adeptusai között, vagyis a „Szent Sziget” Beavatottjai és Atlantisz Varázslói között. Szemügyre vesszük az első küzdelmet, amint Parâsara elbeszéli, és iparkodni fogunk szétválasztani a szándékosan egymásba szőtt két leírást. Azt mondja, hogy az istenek nem tudták elpusztítani a Daitya-­kat és Asura-kat, mert ezek, ki-ki a maga rendje (Varna) szerint, teljesí­tették kötelességüket és követték a szent írásban előírt ösvényt, vallásos bűnbánatot is tartva. (Furcsa ez démonok részéről, ha ugyan azono­sak a mi ördögeinkkel, amint ezt állítják). Az isteneknek Vishnu-hoz intézett imái igen különösek, mivel egy antropomorfikus istenről alkotott gondolatokat tartalmaznak. Vereségük után a legyőzött iste­nek a „Tejes Óceán” (az Atlanti-óceán)¹ északi partjára menekültek, és sok kérést intéznek „a legfőbb lényhez, az isteni Vishnu-hoz”. Töb­bek között ezt is:

Dicsőség neked, ki a szentekkel egy vagy, kinek tökéletes természete örökké áldott^*. . . Dicsőség neked, ki egy vagy a kettősnyelvű, szenvedélyes, kegyetlen, az élvezetekben telhetetlen és gazdagságban bővelkedő Kígyó fajjal. . . Dicsőség neked. . . ó Uram. . . aki szín és kiterjedés, nagyság (ghana) vagy bármely kifejezhető tulajdonság nélkül vagy, és kinek anyagát (essence) (rupa-t), mely a tiszták legtisztábbja, csak a szent Paramarshi-k (a bölcsek vagy Rishi-k legmagasztosabbjai) foghatják fel. Meghajolunk előtted, a meg-nem-teremtett, el-nem-romló (avyava) Brahma mivoltodban, aki testünkben és minden más test­ben és minden élőlényben benne vagy, és kívüled nem létezik semmi más. Dicsőít­jük ezt a Vasudeva-t, mindenek urát, aki szeplőtlenül mindennek magva, a fel­oszlástól ment, meg-nem-született, örök; mivel lényegben (essence): Paramapa­dâtmavat (a szellem állapota fölött) és anyagban^** és állagban (rupa), ennek (a világegyetemnek) összesége. (Vishnu Purâna, III. köt. XVII. fej.)^***

Ezt példaképpen idéztük, hogy megmutassuk, milyen tág teret nyújtanak a Purânák minden olyan európai vakbuzgónak ellenséges és téves bírálatára, aki idegen vallást tisztán csak külső látsza­táról ítél meg. Mert aki megszokta, hogy gondosan elemezze azt, amit olvas, első tekintetre látja annak a gondolatnak következetlen­ségét, hogy a „Megismerhetetlen”, az alaktalan és tulajdonságoktól ment FELTÉTLEN, aminek a vedantisták BRAHMA-t írják le, azonos legyen „a kettősnyelvű kegyetlen és telhetetlen kígyó-fajjal”, mert így az elvontat a konkréttel társítjuk, és mellékneveket adunk annak, ami minden korlátozástól ment és feltétlen. Még Dr. Wilson is, az a tudós, aki annyi esztendőt töltött Indiában a brahmanok és a pun­diták között, és akinek tájékozottabbnak kellett volna lennie, - nem mulasztotta el soha az alkalmat, hogy a hindu szentírásokat ebben a tekintetben ne gáncsolja. Többek közt így kiált fel:

A Purâna-k állandóan össze nem egyeztethető tételeket tanítanak! E ki­tétel² szerint a Legfőbb lény nemcsak tétlen oka a teremtésnek, hanem egy aktív gondviselés tevékenységeit is végzi. A magyarázó a következő védai szöveget idézi e nézet alátámasztására: „az Egyetemes lélek az emberbe jutva, irányítja maga­viseletét". Az ellenmondások egyébként épp olyan gyakoriak a Védákban, mint a Purâna-kban.

De mégsem olyan gyakoriak, mint a mózesi Bibliában; ez a józan igazság. Azonban nagy az előítélet orientalistáink szívében - különösen a „tiszteletes” tudósokéban. Az EGYETEMES LÉLEK nem a Teremtés tétlen Oka, vagyis (Para) Brahma, hanem egyszerűen az, amit mi a létezés megnyilvánult síkján, az intellektuális Kozmosz hatodik prin­cípiumának nevezünk. Ez Mahat, vagy Mahabuddhi, a nagy Lélek, a Szellemnek hordozója, az alaktalan OK-nak első, ősi visszatükröző­dése, és az, ami még a SZELLEM felett is van. Ennyi elég Wilson pro­fesszor-nak a Purâna-k elleni jogosulatlan támadásáról. Ami pedig a legyőzött isteneknek Vishnuhoz intézett következetlen kérését illeti, ennek magyarázatát az orientalisták a Vishnu Purâna-ban megtalál­nák, ha észre tudnák venni¹. A filozófia azt tanítja, hogy Vishnu Brahmâ is, és a két aspektusú Vishnu is. Csak egy Brahma van, aki „lényegében prakriti és Szellem”, stb.

Ezért nem Vishnu - „a teremtés tétlen oka” - fejtette ki az aktív Gondviselés tevékenységeit, hanem az Egyetemes Lélek, t. i. az, amit E. Lévi az Asztrális Fény anyagi megnyilvánulásának nevez. És ez a „Lélek”, a szellem és anyag kettős megnyilvánulásában, igazában a teisták emberi alakot öltött Istene; mert ez az Isten ama Egye­temes Teremtő Erőnek megszemélyesítése, mely ebben a Mayavikus Világban való megnyilvánulása és megkülönböződése folytán tiszta és tisztátlan - valóban Isten és Ördög. De Dr. Wilson nem látta, hogy Vishnu ebben a szerepében mennyire hasonlít Izrael Úr Istenéhez, „különösen a csalás, kísértés és ravaszság fortélyaiban”.

A Vishnu Purâna-ban ez a lehető legvilágosabban jut kifeje­zésre. Mert ott azt olvassuk, hogy „imájuk (stotra) befejeztével az istenek látták Hari Főistenséget (Vishnu-t) a kagylóval, diszkosszal és a bunkóval felfegyverkezve Garuda-n lovagolva”. „Garuda” a manvantarikus ciklus, amit a maga helyén meg fogunk magyarázni. Vishnu, ennélfogva az istenség a térben és az időben, ő a Vaishnava-k külön Istene (törzs- vagy faj-Isten, amint őket az ezoterikus filozófiá­ban nevezik), azaz a sok Dhyani, Isten vagy Elohim-ek egyike, akikből a nemzetek vagy törzsek valami különösebb okból rendszerint egyet-­egyet kiválasztottak, és ebből lett azután idővel: „a mi istentünk, ki nagyobb minden isteneknél”, (Krónika II. könyve ii. 5.) „a legmaga­sabb Isten", mint p. o. Jehovah, Osiris, Bel, vagy akármelyik a Hét uralkodó közül.

„A fát gyümölcséről lehet megismerni”, - egy-egy Isten mivoltát pedig cselekedeteiből. E cselekedeteket vagy a holt betű értelmében kell megítélnünk, vagy allegorikusan kell felfognunk. Ha összehason­lítjuk Vishnu-t, a legyőzött istenek védőjét és pártfogóját, Jehovah-val, aki védője és pártfogója a „választott” népnek, mely jelzőt kétségtelenül megfordítva kell alkalmaznunk, mert a zsidók választották ezt a „fél­tékeny" Istent, azt látjuk, hogy mindkettő csalással és fortéllyal él. Ők „a cél szentesíti az eszközöket” elve szerint cselekszenek, hogy felülkerekedhessenek az elleneiken és ellenségeiken, a démonokon. Így Jehovah a kabbalisták szerint a kísértő Kígyó alakját veszi fel az Édenkertben; a Sátánt Jóbhoz küldi azzal a külön megbízással, hogy megkísértse; a fáráót kínozza és zaklatja Sarah, Ábrahám felesége révén; és „megkeményíti” a szívét^* Mózessel szemben, különben nem volna alkalma, hogy áldozatait „nagy csapásokkal” sújtsa (Genesis, XII. Exodus), és Vishnu a Purâna-jában olyan fortéllyal él, mely tisz­tességes Istenhez éppolyan méltatlan.

A legyőzött istenek így fohászkodtak:

Szánj meg minket, ó Uram, és védj meg bennünket, akik hozzád jöttünk segítséget kérni a Daitya-k (démonok) ellen. Ők elfoglalták a három világot, és eltulajdonították a nekünk járó áldozatokat, vigyázva azonban, hogy át ne hágják a Véda szabályait. Noha mi éppúgy részeid vagyunk Neked, mint ők¹. . . Mivel a szentírásban előírt ösvényeket járják. . . nem tudjuk őket elpusztítani. . . Téged, kinek bölcsessége mérhetetlen (Ameyâtman), kérünk, taníts meg bennünket valami fortélyra, mellyel kipusztíthatjuk az Istenek ellenségeit.

Amint a hatalmas Vishnu meghallotta kérésüket, testéből egy csalóka-­formát (Mâyâmoha, „a káprázattal csaló”) bocsátott ki, az isteneknek adta, és így szólt: „Ez a Mâyâmoha teljesen megtéveszti a Daitya-kat úgy, hogy letérítve őket a Védák ösvényéről, meg lehet őket ölni. . . Menjetek tehát, és ne féljetek semmit. Ez a megtévesztő káprázat előttetek menjen. Még ma nagy szolgálatokra lesz Nektek, ó Istenek!”

Ez után a nagy Káprázat, Mâyâmoha, a földre szállt, és látva az aszkétai bűnbánatot tartó Daitya-kat, és megközelítvén őket egy borotvált fejű Digambara (meztelen koldus) alakjában, szelíd hangon így szólt hozzájuk: „Ó ti, a Daitya faj Urai, miért végezitek a bűnbánat eme cselekedeteit?” stb. stb. (II. könyv, XVIII.).

Mâyâmoha ravasz beszédje végülis elcsábította a Daitya-kat, amint a Kígyó tanácsa elcsábította Évát. Hűtlenek lettek a Védákhoz. Dr. Muir fordítása szerint:

A nagy Csaló, káprázattal élve, először is más Daitya-kat csábított el, mindenféle más tévtanok segítségével. Igen rövid idő alatt ezek az Asura-k (Daitya-k) a Csalótól (aki Vishnu volt) félrevezetve, teljesen elhagyták a hármas Védára alapított rendszert. Egyesek szidták a Védákat, mások szidták az Isteneket^*, ismét mások az áldozati szertartásokat, és mások a brahmanokat. Ez (mondották) olyan tanítás, amely nem állja meg a helyét, ha megvitatjuk. Áldozati állatok ölése nem tesz senkit sem érdemesebbé vallásos szempontból. Csak a gyermek mondhatja, hogy az áldozatként tűzbe dobott vaj jutalmat hoz a jövő­ben. . . Ha az áldozatul megölt állat valóban a mennyekbe emelkedik, miért nem öli meg az áldozó saját atyját?. . . Csalhatatlan mondások nem hullanak az égből, nagy Asura-k; csupán következtetéseken alapuló állításokat fogadok el és fogadnak el más, hozzátok hasonló értelmes személyek! Így sokféleképen megingatta a nagy Csaló (az Értelem) a Daitya-kat. . . Mikor ők a tévedés ösvényére léptek, az istenek egybegyűjtötték erőiket és csatába vonultak. Azután harc támadt az iste­nek és az Asura-k között, és az istenek legyőzték az igazi útról letért Asura-kat. Egykor az igazság páncélja, melyet viseltek, védte őket, de mikor ez tönkre ment, ők is elpusztultak. (Journal of the Royal Asiat. Society, XIX. kötet. 302. o.)

Bármit is gondoljanak a hindukról, egyetlen egy ellenségük sem tarthatja őket ostobáknak. Annak a népnek, melynek szentjei és bölcsei a legnagyszerűbb és legfenségesebb filozófiákat adták a világnak, amelyek valaha emberi elméből fakadtak, ismernie kellett a helyes és a helytelen közötti különbséget. Még vadember is meg tudja különböztetni a fehéret a feketétől, a jót a rossztól, a csalást az őszinteségtől és igazságszeretettől. Azoknak, akik elbeszélték ezt az eseményt istenük életrajzából, látniuk kellett, hogy ez esetben az Isten volt a főcsaló, és a Daitya-k, akik „soha sem szegték meg a Védák szabályait”, és a helyeset cselekedték, voltak az igazi „Istenek”. Tehát e mögé az allegória mögé rejtve kellett lennie egy titkos jelentésnek, és van is. Nincs olyan társadalmi osztály, nincs olyan nép, melynél a csalás és a furfang Isteni erény számba menne - talán csak a te­ológusokat és a modern jezsuitizmus papi osztályait kivéve.

A Vishnu Purâna², mint minden más ilyenféle munka, egy későbbi korban a templom-brahminok kezeibe került, és a szektáriánusok kétségtelenül megváltoztatták a régi kéziratokat. De volt idő, mikor a Purâna-k ezoterikus művek voltak, és még most is azok a beavatottak számára, akik olvashatják őket a birtokukban levő kulccsal.

Hogy a brahmin Beavatottak megadják-e valamikor ezeknek az allegóriáknak teljes jelentését, ez a kérdés nem érdekli az írót. Most csak arra akarunk rámutatni, hogy a filozófus, noha tiszteli a teremtő Erőket sokféle formájukban, mégsem fogadhatta el, és nem is fogadta el soha az allegóriát az igazi Értelem helyett, talán csak néhány filo­zófust kivéve, akik a jelen „felsőbbrendű és művelt” keresztény fajokba tartoznak. Mert, amint bebizonyítottuk, Jehovah erkölcsi szem­pontból semmiképpen sem áll Vishnu fölött. Ezért az okkultisták, sőt egyes kabbalisták, akár élő és tudatos Lényeknek veszik-e ezeket a teremtő Erőket, akár nem - és nem látjuk be, miért nem lehetnének ilyenek - soha sem fogják összetéveszteni az OK-ot az okozattal és a Föld Szellemét Parabrahm-nak vagy Ain-Soph-nak tekinteni. Min­denesetre jól ismerik annak igazi mivoltát, amit a görögök Atya-­Aethernek, Jupiter-Titan-nak stb. neveztek. Tudják, hogy az ASZTRÁLIS FÉNY-nek lelke isteni, és teste (a fényhullámok az alsó síkokon) ördögi. A Zohar-ban ezt a fényt a „Mágikus Fej” jelképezi, a kettős arc a kettős Piramison: a tiszta fehér alapon fekete piramis emelkedik, fekete háromszögében fehér fej, és arc van; a megfordított fehér piramis, az elsőnek a sötét vizekben való visszatükrözése, a fehér arcnak fekete visszatükrözését mutatva. . .

Ez az „Asztrális Fény”, vagyis DEMON EST DEUS INVERSUS.

Minden régi kozmológia alapgondolatának teljes megértéséhez szükséges, hogy az ókor valamennyi nagy vallását tanulmányozzuk, és elemeiket összehasonlítsuk; az alapgondolat csakis e módszer alkal­mazásával válik világossá. Az egzakt tudomány - ha felemelkedhet­ne odáig, hogy a természet működését első és eredendő forrásához tudná visszavezetni - ezt a gondolatot az Erők rangfokozatának (hierarchy) nevezné. Csak egy eredeti, transzcendentális és filozófiai felfogás volt. De mikor a rendszerek minden korral jobban és jobban a nemzetek sajátos lelkületét kezdték visszatükröztetni, és mikor a nemzetek szétváltak és ezután külön-külön csoportokban telepedtek le, és mindegyik nemzet vagy törzs sajátos módján fejlődött, akkor lassan­ként az emberi képzelet bozótja eltakarta az alapgondolatot. Egyes országokban az ERŐKET, vagy jobban mondva a természet értelmes Erőit isteni tiszteletben részesítették, amely csakugyan nem illette meg őket, viszont másutt, - mint most Európában és más művelt országok­ban - magát a gondolatot, hogy ezek az Erők értelmesek, képtelen­ségnek tartják, és nem a tudományba illőnek mondják. Ezért nagy örömünkre van az, amit W. S. W. Anson, „Asgard and the Gods Tales and Traditions of our Northern Ancestors” c. művének Beve­zetésében olvasunk. A szerző a 3. lapon ezt mondja:

Noha Közép-Ázsiában, vagy az Indus partjain, a Piramisok országában, és a görög és latin félszigeteken, de még északon is, ahová a kelták, teutonok és szlávok vándoroltak, a nép vallási fogalmai különféle alakot öltöttek, közös eredetük mégis felismerhető. Rámutatunk az isteni történetek között meglevő eme összefüggésre és a bennük rejlő mély gondolatra, és fontos voltukra, hadd lássa az olvasó, hogy nem a csapongó képzelet mágikus világa nyílik meg előtte, hanem hogy. . . az Élet és a természet volt ez istenségek létezésének és működésének alapja.

És noha az okkultista, vagy a keleti ezotéria tanítványa nem tudja elfogadni azt a különös eszmét, hogy „az ókor leghíresebb nemzeteinek vallási fogalmai összefüggnek a germán fajok művelő­désének kezdeteivel", mégis örül, hogy olyan igazságok jutnak ki­fejezésre, mint: „Ezek a tündérmesék nem tétlenek mulattatására szolgáló, értelmetlen történetek, hanem elődeinknek mélységes vallását foglalják magukban. . .”

Ez határozottan így van. Nemcsak vallásukat, hanem épp így történetüket is. A mítosz görögül μύθος, ugyanis szájhagyományt jelent, mely szájról-szájra szállt egyik nemzedékről a másikra, de még a modern etimológia szerint is ez a szó annyi, mint meseszerű elbe­szélés, mely egy-egy fontos igazságot közöl; egy-egy kiváló szemé­lyiségről szóló elbeszélés, akinek élettörténetét az egymást követő nemzedékek tisztelete ellepte gazdag népies képzeletével, de amely nem egészen mese. Mint elődeink, az ős-árják, mi is erősen hiszünk a jelenségeket létrehozó egyes természeti Erők személyiségében és értelmességében.

Idők múltával az ősi tanítások elmosódtak, és ezek a népek többé-kevésbé szem elől veszítették mindennek legfőbb és Egyetlen princípiumát, és az „ok nélküli ok” elvont tulajdonságait átruházni kezdték - a szintén okokká vált - okozott hatásokra: a Világegye­temet létrehozó Erőire. A nagy népek azért cselekedtek így, nehogy az ESZMÉ-t megszentségtelenítsék, a kisebbek azért, mert vagy nem tudták az eszmét felfogni, vagy mert filozófiai felfogásuk nem volt elég erős arra, hogy teljes szeplőtlen tisztaságában megőrizzék. De megtaláljuk ezt a tiszteletet valamennyi nép kozmogóniájában, a leg­fiatalabb, az immár európai és keresztény árjákat kivéve. Thomas Taylor¹, akinek a görög töredékek fordítói közül a legtöbb intuíciója van, ki­mutatta, hogy egyetlen egy nép sem tartotta az Egy princípiumot a látható Világegyetem közvetlen teremtőjének, mert épeszű ember nem tételezi fel, hogy az épületet, melyet csodál, tervezője és építésze emelte saját kezével. Damascius (Περί Πρώτων Αρχών) tanúsága sze­rint az Egy princípiumot „az Ismeretlen SÖTÉTSÉGNEK" nevezték el. A babiloniak egyáltalában nem szóltak erről a princípiumról. „Ahhoz az istenhez”, mondja Porphyrius Περί άποχής τών έμφύχων c. művében, „aki minden dolog felett van, nem kellene intézni beszédet, de még gondolatot sem. . .” Hesiodos így kezdi teogóniáját: „A Káosz elsőnek jött létre az összes dolgok közül²”, ebből arra következtethetünk, hogy a Káosz okáról vagy létrehozójáról tiszteletteljesen hallgatni kell. Homérosz költeményeiben csak az Éjjel-ig emelkedik, Zeuszt en­nek hódolva ábrázolja. Valamennyi régi teológus, továbbá Pythago­ras és Platon tanítása szerint Zeusz, azaz a világegyetem közvetlen építője, nem a legfőbb isten, amint Sir Cristopher Wren-nek fizikai, emberi megnyilvánulása nem a benne működő ELME, mely nagy remekműveit alkotta. Homérosz ennélfogva nemcsak az első princípi­umról hallgat, hanem arról a két princípiumról is, amelyekről Orpheus és Hesiodos, mint Aetherről és Káoszról, Platon³ és Pythagoras, mint a határoltról és a végtelenről szól. . . Proclus azt mondja erről a leg­főbb princípiumról, hogy ez az. . . „Egységek Egysége, és túl van az első adyta-n is. . . kifejezhetetlenebb, mint maga a hallgatás, és ok­kultabb, mint maga a Lényeg. . . a felfogható istenek között elrejtett”. (Ugyanott.)

Thomas Taylor 1797-ben azt írta, hogy „a zsidók, úgy látszik, csak a világegyetem közvetlen építőjéhez emelkedtek fel. . . és nem magasabbra, mivel Mózes a mélység színén levő sötétséggel kezdi, de még csak nem is sejteti, hogy létezésének oka is volt”.⁴ Ehhez azonban még hozzáfűzhetnénk valamit. A zsidók sohasem alacsonyí­tották le Bibliájukban (ebben a tisztán ezoterikus, szimbolikus műben) metaforikus istenségüket olyan mélyre, mint a keresztények, amikor Jehovah-t az egy élő és mégis személyes Istenüknek fogadták el.

Ezt az első, vagy jobban mondva az EGY princípiumot „az Ég körének” hívták, és a közepén ponttal ellátott kör, vagy egyenlő oldalú háromszög titkos jelével (hierogram) jelképezték, a pont a LOGOSZ-t jelentette. Így a Rig Védában, ahol Brahmâ-t még meg sem nevezik, a kozmogónia a Hiranyagarbha-val, „az Arany Tojás”-sal és Prajâ­patival (a későbbi Brahmâ-val) kezdődik, akitől a „Teremtők” összes hierarchiái erednek. A Monád vagy a pont, az eredet és az egység, ahonnan az egész számrendszer kiindul. Ez a Pont az Első Ok, de AZ-t (THAT), amelyből kiárad, vagy jobban mondva, aminek a pont a kifejezése, a Logosza, elhallgatják. Viszont az egyetemes jelkép, a pont a körben, még nem volt az Építő, hanem ennek az Építőnek az oka; az Építő ezzel teljesen olyan viszonyban volt, mint ez a pont a Kör kerületével, amit Hermes Trismegistos szerint nem lehet meg­határozni. Porphyryos bebizonyítja, hogy Pythagoras Monádja és Du­ádja azonosak a Platon „Philebus”-ában említett végtelen-nel és véges-­sel, vagy amit Platon az άπειρον és πέρας-nek nevez. Csak az utóbbi (az anya) szubsztanciális, a végtelen pedig „minden egységnek és minden dolog mértékének oka” (Vit. Pyth. 47. o.); a Duád (Mulaprakriti, a Fátyol^*) eszerint a Logosz anyja és egyszersmind leánya is - azaz észlelésének tárgya - a létrehozott létrehozó, és ennek másodlagos oka. Pythagoras szerint a MONÁD visszatér a csendbe és a Sötétségbe, mihelyt a hármasságot létrehozta, ebből árad ki a többi hét száma annak a tíz számnak, mely a megnyilvánult világegyetemnek alapul szolgál.

A régi skandináv kozmogóniában ugyanígy van.

Kezdetben egy végtelen nagy mélység (Káosz) volt, sem nappal, sem éjjel nem volt: a végtelen mélység Ginnungagap volt, a kezdet és vég nélküli, tátongó szakadék. A Meg-nem-teremtett, Láthatatlan MINDENEK ATYJA (All Father), a Mélység (TÉR) mélyén lakozott és akart, s amit akart, létrejött. (Lásd „Asgard and the Gods”.)

A világegyetem fejlődése, mint a hindu kozmogóniában két cselekményre oszlik, ezeket Indiában a Prakriti és a Padma Teremté­seknek hívják. Mielőtt a „Ragyogás Honá"-ból kiáradó meleg sugarak a Tér Nagy Vizeiben életet ébresztenének, az első teremtésnek Elemei láthatókká válnak, és ezekből alakul Ymir Óriás, vagyis Orgelmir (szó szerint: forró iszap), a Káoszból megkülönböződött ősanyag. Azután jön az Audumla tehén, a tápláló¹, tőle születik Buri^* (a Nemző, akinek Bestla-tól, a „Fagy-Óriások” (Ymir fiai) leányától három fia volt, Odin, Willi és We, vagy „Szellem”, „Akarat” és „Szentség”. (Vesd össze e munka: A Legelső Fajok Genezise c. fejezetével.) Ez akkor volt, amikor a Térben mindenütt még a Sötétség uralkodott, mikor az Ázok, a teremtő Hatalmak (Dhyan Chohan-ok) még nem voltak kifejlődve, és az Yggdrasil, az Idő és Élet világegyetemének fája még nem nőtt ki, és még nem volt Walhalla, vagy Hősök Csarnoka. A földünk és világunk teremtéséről szóló skandináv legendák az idővel és az emberi élettel kezdődnek. Minden, ami ezt megelőzi, e legendák szerint „Sötétség”, melyben a Mindenek-Atyja, a mindennek oka, lakik. „Asgard and the Gods” szerzője szerint ezekben a legendákban meg­van ugyan a MINDENEK ATYJA, a minden eredendő okának gondolata, mégis „a költeményekben őt alig említik”, nem azért - úgy véli - mert az Evangélium hirdetése előtt a gondolat nem tudott felemelkedni az „Örökkévalónak tiszta fogalmaihoz”, hanem mély ezoterikus volta miatt. Ezért jelennek meg az összes teremtő istenek, vagy személyes istenségek csak a kozmikus fejlődés második fokán. Zeusz Kronoszban és Kronoszból - az Időben és az Időből születik. Így Brahmâ is Kala-nak „az örökkévalóságnak és az időnek” terméke és kisugárzása; Kala ugyanis Vishnu-nak egyik neve. Ugyancsak ezért Odin az istenek­nek és az Ázoknak atyja, amint Brahmâ is az istenek és az Asura-k atyja, és ezért kétneműek az összes teremtő fő-istenek, kezdve a görögök második MONÁD-jától Adam Kadmon Sephiroth-ig, a Védák Brahmâ-jáig, vagyis a Prajâpati-Vâch-ig és Platon kétneműjéig, ami a hindu szimbólumnak csak egy másik változata.

Az ősi teogóniának vedantista szellemben tartott, legjobb meta­fizikai meghatározását T. Subba Row „Notes on the Bhagavad Gita” c. értekezésében találjuk. (L. „Theosophist” 1887. februári számát.) Parabrahmam, az ismeretlen és meg-nem-ismerhető, mondja az elő­adó hallgatóinak

. . . Sem Ego, sem nem-ego, sem öntudat. . . de még Atma sem. . . de noha ő maga nem tárgya a megismerésnek, mégis fenntarthat és éltethet min­denféle tárgyat és mindenféle létezést, mely e megismerés tárgyává lesz. Ő (It) az egyetlen lényeg (essence), amelyből egy energia központ létezése kiindul. . . melyet ő Logosz-nak nevez.

Ez a Logosz a hinduk Sabda Brahmam-ja, amelyet ő még Eswara-nak (az „úr” Istennek) sem akar nevezni, nehogy a kifeje­zés zavart okozzon az emberek fejében. De ez a hinduk^* Avalokit­eswara-ja, a keresztények „Igé”-je, igazi ezoterikus jelentésében, nem pedig teológiai elferdítésében. Azt mondja továbbá:

Ez a Gnatha^**, vagy a Kozmoszban levő Ego, és minden más Ego. . . csak a visszaverődése és megnyilvánulása. . . A Pralaya idejében szunnyadó álla­potban van meg Parabrahmam kebelében. . . (A Manvantara idején) saját öntu­data és egyénisége van. . . (Energia központ, de). . . majdnem számtalan ilyen energiaközpont van Parabrahmam kebelében. . . Még azt sem kell gondolnunk, hogy ez a Logosz a Teremtő, vagy hogy ő csak az egyetlen energiaközpont. . . számuk majdnem végtelen. Ez az Ego az első, mely a Kozmoszban megjelenik, és ez az egész fejlődés végcélja. Ez az elvont Ego. . . ez Parabrahmam-nak első megnyilvánulása (vagy aspektusa). Mihelyt megkezdte tudatos létezését. . . objek­tív szempontjából Parabrahmam neki Mulaprakriti-nek látszik. Tartsuk ezt emlé­kezetben, mert a Purusha és Prakriti kérdésében ez gyökere minden nehézség­nek, mellyel a vedanta filozófiával foglalkozó sok író találkozott. Ez a Mulaprakriti neki (a Logosznak) anyag, amint bármely anyagi tárgy nekünk is anyag. Ez a Mulaprakriti éppúgy nem Parabrahmam, amint az oszlop tulajdonságainak ösz­szesége nem maga az oszlop; Parabrahmam feltétlen és abszolút valóság, és Mulaprakriti föléje vetett fátyol-féle. Parabrahmam önmagában nem látható olyan­nak, amilyen. A Logosz is csak a föléje vetett fátyollal látja, és ez a fátyol a hatalmas kiterjedésű Kozmikus anyag. . . Parabrahmam, miután egyrészt mint Ego, másrészt mint Mulaprakriti jelent meg, a Logoszon át működik, mint az egy energia.

És az előadó szép hasonlattal magyarázza meg, mit jelent sze­rinte ez a működése valaminek, ami semmi, noha MINDEN. A Logoszt a Naphoz hasonlítja, amelyen át fény és hő árad ki, de amelynek energiája, fénye és melege ismeretlen állapotban létezik a Térben, és itt csupán mint látható fény és hő terjed szét, míg a Nap csak köz­vetítőjük. Ez az első hármas hiposztázis. A négyesség a Logoszból kiáradó, energiát-adó világossággal jön létre.

A héber kabbalisták ezt olyan formában tanítják, mely ezoteri­kusan azonos a vedantaival. Azt tanították, hogy AIN-SOPH fel nem fogható, meg nem határozható és meg nem nevezhető, noha minden­nek ok nélküli oka. Ezért neve - Ain-Soph - tagadó kifejezés: „a ki-nem-kutatható, meg-nem-ismerhető, meg-nem-nevezhető”. Ezért csi­náltak belőle határtalan kört, gömböt, amelyből az emberi értelem a legnagyobb megfeszítéssel is csak az ívboltozatot láthatja. Valaki a kabbalai rendszerből sokat megfejtett, sőt e rendszer egyik jelentését, t. i. a mértani ezoteriáját teljesen fejtette meg, és ő ezt mondja:

Csukd be szemedet, és saját észlelési tudatoddal iparkodj gondolatodat kivetíteni¹ minden irányba a legtávolabb határig. Azt fogod találni, hogy minden irányba terjednek egyenlő észlelési sugarak vagy vonalak, úgy hogy észlelésed a legnagyobb erőmegfeszítéssel egy gömb boltívében végződik. Ezt a gömböt szük­ségképpen egy nagy Kör fogja határolni, és a minden irányba terjedő egyenes gondolatsugarak a körnek egyenes vonalú sugarai lesznek. Emberi nyelven szólva, ez lesz tehát a megnyilvánult Ain-Soph-ról alkotott legtökéletesebb, mindent fel­ölelő fogalom, mely geometriai idommá alakul ki, azaz egy körré és elemeivé a görbe vonalú kerületté, és a sugarakra osztott egyenes vonalú átmérővé. Ennél­fogva az Ain-Soph és az emberi értelem közti kapcsolatnak első megismerhető eszköze egy mértani idom².

Ez a nagy kör (melyet a keleti ezoteria a Határtalan Körben levő ponttá összevon): az Avalôkitêswara, a Logosz vagy az Ige, amely­rő1 Subba Row beszél. De ez a kör vagy megnyilvánult Isten épp annyira ismeretlen előttünk, kivéve a megnyilvánult világegyeteme útján, mint amilyen ismeretlen előttünk az EGY, ámbár legmagasabb felfogásunk számára mégis könnyebben, illetőleg inkább felérhető. Ez a Logosz a Pralaya idejében Parabrahmam kebelében alszik, amint a mi „Egonk a sushupti, vagyis az álom idejében szunnyad (mi bennünk)”. A Logosz Parabrahmam-ot csak mint Mulaprakriti-t ismer­heti; Mulaprakriti kozmikus fátyol: „a hatalmas kiterjedésű kozmikus anyag”. A Logosz tehát csak egy szerv a kozmikus teremtésben, amelyen át Parabrahmam energiája és bölcsessége sugárzik ki, a Para­brahmam-ot a Logosz nem ismeri, amint mi sem ismerjük. Továbbá, mivel mi a Logoszt éppúgy nem ismerjük, amint a Logosz valójában nem ismeri Parabrahmam-ot: a keleti Ezoteria, és a Kabbala is - hogy a Logoszt megismerésünk körébe hozza - az elvont szintézis-t konkrét képekre bontotta, azaz visszatükröződéseire vagy megsokszo­rosított megnyilvánulásaira bontotta ezt a Logoszt vagy Avalôkitêswara-t, Brahmâ-t, Ormazd-ot, Osiris-t, Adam Kadmon-t vagy e nevek bármelyikén is nevezzük. Ezek a megnyilvánulások vagy Manvantarai kiáradások a Dhyan Chohan-ok, az Elohim-ek, a Dévák, az Amshas­pend-ek, stb. stb. Subba Row szerint a metafizikusok úgy magya­rázzák, hogy ezeknek a kiáradásoknak gyökere és csírája Parabrah­mam-nak első megnyilvánulása, „