H. P. BLAVATSKY

TITKOS TANÍTÁS

THE SECRET DOCTRINE

ANTROPOGENÉZIS

A TUDOMÁNY, A VALLÁS ÉS A FILOZÓFIA SZINTÉZISE

Satyât Nâsti Paro Dharmah

„Nincs magasztosabb vallás az igazságnál”

Fordította: Dr. Harry Györgyné, 1957

Számítógépes változat: Szabari János, 2003

Magyar Teozófiai Társulat

EZT A MUNKÁT

MINDEN FAJOK ÉS MINDEN ORSZÁGOK

IGAZ TEOZÓFUSÁNAK

AJÁNLOM,

MERT ŐK AKARTÁK, ÉS SZÁMUKRA KÉSZÜLT.

A modern tudomány a fejlődéstan alapján áll. Ugyanezt vallja a józan ész és a Titkos Tan is, s ezt az eszmét támogatják az ősi legendák és mítoszok is, sőt maga a Biblia is, ha tudunk a sorok között olvasni. Látjuk, hogyan fejlődik ki lassan a virág a bimbóból, ez pedig a magból. De honnan van ez a mag, mely magában foglalja a fizikai átalakulás előre megszabott programját, s azokat a láthatatlan, tehát spirituális erőket, amelyek arra késztetik, hogy lassanként fejtse ki formáját, színét és illatát? Maga a szó, fejlődés önmagát magyarázza. A jelenlegi emberi faj csírájának meg kellett lennie már e fajt megelőző ősökben; a mag is, amely a következő nyár virágát rejti magában, az anya-növényben érlelődött meg. A kettő alig különbözik egymástól, de valami különbség mégis van. A mi elefántjaink és gyíkjaink özönvíz előtti ősei talán a mamut és a plesiosaurus voltak, - a Védák, a Völuspa és a Genezis Könyve „óriásai” miért ne lehettek volna a mi emberi fajunk ősei? Míg ténylegesen abszurdum azt hinni, hogy a „fajok átalakulása” az evolucionisták legmaterialisztikusabb elképzelései szerint ment végbe, igen természetes viszont az a gondolat, hogy minden faj, kezdve a puhányoktól fel egészen a majom-emberig, a saját elsődleges megkülönböztetett formájából alakult ki.

(Isis Unveiled, I. köt. 152-3.)

Bevezető jegyeztek

az ősi stanzákról és a négy történelem előtti kontinensről

Facies totius universi, quamvis

infinitis modis vareet,

manet tamen semper eadem.

Spinoza¹

Az ebben a kötetben tárgyalt stanzákat és a róluk írt kommentárokat ugyanazon ősi feljegyzésekből vettük, mint az 1. és 2. kötetben tárgyalt Kozmogóniáról szóló stanzákat. Amennyire lehetséges volt, szószerinti fordítást adtunk. De egyes stanzák túlságosan homá­lyosak ahhoz, hogy magyarázat nélkül meg lehessen őket érteni, s ezért - miként az előző kötetekben is - előbb teljes terjedelmük­ben leközöljük, s azután - amint sorról sorra, a kommentárokkal együtt tárgyaljuk őket - igyekszünk megvilágítani értelmüket, lábjegyzetekkel is kiegészítve, hogy a kommentárban foglalt ma­gyarázat még világosabb legyen.

Az emberiség fejlődésére vonatkozólag a Titkos Tanítás három új tételt állít fel, amelyek teljesen ellentmondanak úgy a modern tudomány, mint az ismert vallásos dogmák állításainak. Ezek a tételek a következők: a) hét embercsoport egyidejű fejlődése földünk hét különböző részén; b) az asztrális test korábban megvolt, mint a fizikai test, mivel az asztrális test volt a minta, ami szerint a fizikai test kifejlődött; és c) az ember ebben a körben megelőzte fejlődésében az állatvilágot, beleértve az emberszabású majmokat is².

A Titkos Tanítás nem áll egyedül akkor, amikor a hét ősi Emberről beszél, akik egyidejűleg születtek a Föld hét különböző részén. Hermes Trismegistos „Isteni Pymander”-ében ugyanerről a hét ősi Emberről³ olvasunk, akik a Természetből és az Égi Emberből fejlődtek ki, - az Égi Embert kollektív értelemben véve, mint Teremtő Szellemeket. A George Smith által össze­gyűjtött kaldeai táblák töredékeiben, ahol a babiloni Teremtés Legenda van feljegyezve, a Cutha tábla első oszlopában hét „holló-arcú” emberi lény - vagyis barna arcbőrű ember - van meg­említve, akiket „a (hét) Nagy Isten teremtett”. S amint a 16. 17. és 18. sorban ez részletesen ki van fejtve:

A Föld közepén nőttek fel és lettek nagyok,

És sokasodtak számban,

Hét király, testvérek ugyanazon családból.⁴

Ez az az Edom-i hét király, akikről a Kabbala is beszél; az Első Faj amely tökéletlen volt, vagyis még az egyensúly (a nemek egyensúlyának) létrejötte előtt teremtődött, s ezért meg kellett semmisíteni⁵.

Hét király, mind fivérek, megjelent s gyermekeket nemzett, népeik száma 6000 volt. Negras (a halál) Istene elpusztította őket. „Hogyan pusztította el őket?” Egyensúlyba hozta azokat, akik még nem lé­teztek.⁶

Mint Fajt, úgy „pusztították” el őket, hogy átolvasztották saját (kiizzadás által keletkezett) utódaikba. Ez annyit jelent, hogy a nem-nélküli Faj a (potenciálisan) kétnemű Fajba reinkarnálódott, ez utóbbi a hermafroditákba, s végül ezek a különvált nemiségű, a későbbi Harmadik Fajba. Ha ezek a táblák nem lennének ilyen töredékesek, bizonyára szóról szóra ugyanazt a beszámolót tartalmaznák, mint az Ősi Feljegyzések és Hermes írása, - ha nem is az apróbb részletek, de legalábbis az alapvető tények tekintetében. Hermes feljegyzéseit ugyanis a rossz fordítások erősen eltorzították.

Nyilvánvaló, hogy ezen tanítások látszólagos természetfölötti­sége, - jóllehet e tanítások allegorikusak - szenvedélyes tagadást fog kiváltani, tekintve, hogy éles ellentétben állnak a Biblia⁷ betűszerinti megállapításaival, valamint a tudomány legújabb feltevéseivel. Az okkultista azonban tudja azt, hogy az ezoterikus filozófia hagyományai a helyesek, egyszerűen azért, mert ezek sokkal logikusabbak, s mert a nehézségeket jobban megoldják. De itt vannak még az egyiptomi Toth Könyvek, a Halottak Könyve, azután a hindu Puranák a hét Manuval, valamint a kaldeo-asszír feljegyzések, amelyeknek cseréptábláin szerepel a hét primitív Ember, vagy Ádám. Ez utóbbi név valódi értelmét a Kabbala segítségével lehet megtudni. Azok, akik hallottak valamit a Samothracia-i Misztériumokról, emlékezni fognak, hogy a Kabiri-k neve a „Szent Tüzek”-ből származott. Ezek a „Szent Tüzek” teremtették Electria vagy Samothrace – Vulkánnak szentelt – szigetének hét helységében a „Szent Lemnos-ban született Kabir-t”.

Pindaros szerint ez a Kabir, akinek neve Adamas⁸ volt, a Lemnos-i hagyományok szerint a Föld méhéből született primitív ember típusa volt. Ez az Adamas volt a nemzési rendszerben az első hímnemű emberek őstípusa, s egyike volt az emberiség ősének vagy nemzőjének.⁹ Ha mellé állítjuk ehhez még azt a tényt, hogy Samothrace-t a föníciaiak gyarmatosították, ő előttük azonban a titokzatos pelazguszuk uralkodtak a szigeten, akik keletről jöttek, s ha ugyanakkor emlékezetünkbe idézzük azt is, hogy a föníciaiak, kaldeusok és az izraeliták misztériumbeli Istenei azonosak voltak, akkor könnyen visszavezethetjük a Noé-féle vízözön zavaros leírásának eredetét is.

Az utóbbi időkben bebizonyosodott, hogy a zsidók, akik a teremtésről szóló kezdetleges elképzeléseiket Mózestól, Mózes viszont az egyiptomiaktól szerezte, Genézisüket és első kozmogóniai hagyományaikat a kaldeo-akkád beszámolókból gyűjtötték össze úgy, hogy azokat Ezra és a többiek újraírták. Elegendő tehát, ha megvizsgáljuk a babiloni és asszír ékírásos és egyéb feljegyzéseket, s ott megtaláljuk, különböző helyeken elszórva, nemcsak az Adam, Admi vagy Adami név eredeti jelentését, hanem a hét Ádám vagy emberi ős teremtését is, akik fizikailag a Föld Anyától lettek, spirituálisan vagy asztrálisan pedig a Nemzők Isteni Tüzéből keletkeztek. Az asszirológusoktól, akik mit sem tudnak az ezoterikus tanításokról, nemigen várhatjuk azt, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek a babiloni hengereken minduntalan visszatérő, titokzatos hetes számnak, sem azt nem várhatjuk, hogy feltűnjön nekik e számok kiemelése a Genezisben és a Biblia többi részében. Mindenesetre tény az, hogy e hengereken – töredékességük és hiányos voltuk mellett is – éppen olyan világosan megtalálható az Ősszellemek száma és az azoktól származó hét embercsoport, mint amilyen félreérthetetlenül le van ez írva a Pymander-ben és a Kabbala „Rejtett misztériumok könyvében”. Ez utóbbiban Adam Kadmon a Sephiroth-i Fa, s ugyanakkor „a Jó és Rossz tudásának Fája”. A 32. vers azt mondja, hogy ezen Fa körül „hét oszlop van”, vagy másként: azon teremtő Angyalok hét palotája van, akik a Földünkön a hét bolygó hatáskörében működnek. Minthogy Adam Kadmon kollektív név, ugyanúgy kollektív név az ember Adam neve. George Smith ezt írja a „Chaldean Account of Genesis” c. könyvében:

Az Ádám név, amelyet ezekben a legendákban az első emberi lényre alkalmaznak, nyilvánvalóan nem személynév, hanem az emberi faj meghatározására szolgáló név. A genezisben Adam mint személynév szerepel, de bizonyos helyeken nyilvánvalóan ugyanolyan értelemben használatos, mint az asszír kifejezés.¹⁰

Továbbá sem a kaldeai, sem a bibliai vízözön-történetek – az egyikben Xisuthrus, a másikban Noé alakjával – nem az egyetemes vízözönről, sem pedig a Vaivasvata Manu indiai allegóriájában szereplő atlantiszi vízözönökről szólnak. Ezek (mármint a kaldeai és bibliai) vízözön történetek a Samothrace-i ezoterikus misztériumokon alapuló exoterikus allegóriák. Még ha a régi kaldeaiak tudtak is a Puranák-beli legendákban elrejtett ezoterikus igazságokról, a későbbi népek már csak a Samothrace-i misztériumokat ismerték, és azokat allegorizálták. Éspedig úgy, hogy saját asztronómiai és antropológiai vagy inkább fallikus elképzeléseikhez alkalmazták őket.

Samothrace-ről történelmileg ismert az, hogy az ókorban híres volt a rajta lejátszódott vízözönről, amely elborított az egész szigetet, elérte a legmagasabb hegyek csúcsait. Ez az esemény még az argonauták kora előtt történt. A szigetet hirtelen gyorsasággal az Euxine vizei borították el, amelyről addig azt hitték, hogy tó.¹¹

De az izraeliták ezenfelül még egy másik legendán is alapíthatták szimbólumukat, éspedig azon a vízözön-legendán, amely a jelenlegi Góbi-sivatagot a legutolsó alkalommal tengerré változtatta át, kb., 10.000 vagy 12.000 évvel ezelőtt, amelynek következtében sok Noé és családja a környező hegyvidékbe volt kénytelen menekülni. Minthogy a babiloni beszámolókat csak nemrégiben restaurálták a több százezer törött cserépből, - csupán a Kouyunjik domb mélyéből Layard ásatásai folytán eddig húszezer töredéket szedtek ki – a fenti bizonyítékok aránylag hiányosak. De még ilyen töredékes állapotukban is megerősítik csaknem valamennyi tanításunkat, de hármat legalábbis feltétlenül. Ez a három tanítás a következő:

1. Az első faj, amely a nemzésig eljutott, egy sötét faj volt (zalmat-qaqadi), s ezt ők Adamu-nak, vagy Sötét Fajnak nevezték, míg Sarku, vagy Világos Faj ezután még hosszú ideig tiszta maradt.

2. A babiloniak a Bűnbeesés idején két főfajt ismertek, s e kettőt az Istenek Faja, a Pitrik éterikus mása még megelőzte. Sir H. Rawlinson-nak ez a véleménye. Ez a két faj az, amit mi Második és Harmadik Fajnak nevezünk.

3. A hét Isten, akiknek mindegyike teremtett egy Embert vagy embercsoportot, „bebörtönzött vagy testetöltött Istenek” voltak. Ez az Istenek a következők: Zi Isten, Zi-ku Isten (Nemes Élet, a Tisztaság Igazgatója), Mir-ku Isten (Nemes Korona), „az Istenek haláltól való (később) bebörtönzött Megváltója” és a „saját kezével teremtett sötét fajok” teremtője, Lbzu Isten, „a bölcs az Istenek között”, Nissi Isten, Suhhab Isten. Végül Hea vagy Sa, az előbbiek szintézise, a Bölcsesség és Mélység Istene, akit a bűnbeesés idején Oannes-Dagon-nal azonosították, és kollektíve Demiurge vagy Teremtő néven nevezték.¹²

A babiloni töredékekben két un. „Teremtés” van, minthogy a Genezis is ezekhez ragaszkodott, két első fejezetében olvashatjuk az Elohim-i és a Jehova-i teremtést. E teremtések megfelelő sorrendjét sem ez a leírás, sem más exoterikus beszámoló nem rögzítette le. Az Okkult Tanítások szerint azonban ez a két „teremtés” egyrészt a Nemzők, Pitrik vagy Elohimek által teremtett elsődleges hét Emberre, másrészt a Bűnbeesés után kialakult Embercsoportokra vonatkozik.

Mindezeket a későbbiek folyamán a tudomány fényében fogjuk megvizsgálni, összehasonlítva valamennyi régi nép írásait, köztük a Bibliát is. Addig is, mielőtt a történelem előtti Fajok antropogenezisét ismertetnénk, meg kellene egyeznünk abban, hogy milyen nevet adjunk azoknak a földrészeknek, amelyeken a mi ádámi fajunkat megelőző négy nagy faj született, élt és meghalt. E kontinenseknek sokféle ősi és ezoterikus nevet adtak, s ezek is változtak azon nemzetek nyelve szerint, amelyek feljegyzéseikben vagy szentírásaikban megemlítették azokat. Pl. a Vendidad-ban Airyana Vaejo-t¹³, ahol az eredeti Zoroaszter¹⁴ született, a puranai irodalomban Shveta Dvipa-nak, Meru Hegyének, Vishnu Hajlékának, stb. nevezik; a Titkos Tanításban pedig egyszerűen az „Istenek Országának” nevezik, akiknek főnökei „e Bolygó Szellemei”.

Ezért, hogy elkerüljük a lehetséges és igen valószínű zavart, ami a különböző nevek használatából keletkezhet, a következőkben állandóan előforduló négy kontinensnek a kulturált olvasó számára megfelelőbb elvezéseket fogunk adni. Azt ajánljuk tehát, hogy az első kontinensnek, helyesebben az első terra firma-nak, amelyen az isteni Nemzők az Első Fajt kifejlesztették, a következő elnevezést adjuk:

1. Az elpusztíthatatlan Szent Föld. Azért adjuk ezt a nevet, mert a megállapítás szerint ez az „elpusztíthatatlan Szent Föld” nem osztja a többi kontinens sorsát, mert ez lesz az egyedüli, amelynek fenn kell maradnia valamennyi Körön át a Manvantara kezdetétől a végéig. Ez a kontinens a bölcsője az első embernek, és lesz lakhelye az utolsó isteni halandónak, akit mint Shishta-t kiválasztanak az emberiség jövendő magvának. Erről a titokzatos szent földről csak keveset lehet mondani, legfeljebb csak annyit, hogy – amint azt az egyik kommentár poétikusan kifejezi – „A sarkcsillag szeme vigyáz reá a Nagy Lehelet egy napjának hajnalától napnyugtáig.”¹⁵

2. A Hiperboreai Föld. A második kontinens ezt a nevet kapta. Hegynyúlványai az Északi Sarktól délre és nyugatra húzódtak, hogy befogadják a Második fajt, s magába foglalta mindazt, amit most Észak-Ázsiaként ismerünk. Ezt a nevet adták a régi görögök annak a távoli és titokzatos tájnak, ahová – a hagyomány szerint – Apolló, a Hiperboreai, minden évben elutazott. Asztronómiai szempontból természetesen a Nap, aki elhagyva hellén szentélyét évente egyszer szerette meglátogatni távoli országát, ahol a nap tudomás szerint egy félévig nem nyugszik le. Ahogy az Odüsszeia egyik verse mondja:

Mint egymáshoz a nap meg az éj ösvénye közel van.¹⁶

De történelmileg, helyesebben talán etnológiailag és geológiailag ennek más az értelme. A Hiperboreaiak földje, vagyis az az ország, amely a hó és szélviharok fagyottszívű Istenének, Boreas-nak földjén túl terül el (ez az Isten különben a Rhipaeus hegylánc ormain szeretett mély szendergésben pihenni), - nem egy elképzelt ország volt, amint azt a mitológusok feltételezik, s nem is Scythia és a Duna szomszédságában terült el.¹⁷ A Hyperboreai Föld egy tényleges kontinens volt, egy bona fide ország, amely azokban a korai időkben nem ismerte a telet, s szomorú maradványainak még ma is csak egy éjszakájuk és egy nappaluk van egész éven át. A görögök azt mondták, hogy az éjszaka árnyai sohasem borulnak rá, mert az „Istenek Országa”, Apolló, a Világosság Istenének kedvenc lakhelye, lakosai pedig az ő szeretett papjai és szolgái. Ezt manapság csak poétikus meséknek tekintik, de akkoriban ez a poétikus igazság volt.

3. Lemúria. A harmadik kontinenst Lemúriának ajánljuk elnevezni. Ez az elnevezés P. L. Sclater-nek a kitalálása vagy elgondolása, aki 19850 és 1860 között zoológiai alapon bizonyította egy olyan kontinens létezését a történelem előtti időkben, amely szerinte Madagaszkártól Ceylonig és Szumátráig terjedt. Ez a kontinens magába foglalta a jelenlegi Afrika egyes részeit, de különben ez a gigantikus földrész, amely az Indiai-óceántól Ausztráliáig terjedt, ma már teljesen elsüllyedt a Csendes-óceánban, s csak itt-ott maradtak fenn legmagasabb hegycsúcsai, amelyek ma szigeteket képeznek. A természettudós A. R. Wallace így ír Charles Gould-nak:

A harmadkor-béli Ausztrália Új-Guinea-ig és a Salamon-szigetekig, talán a Fidzsi-szigetekig terjed, s erszényes állatai alapján feltételezni lehet, hogy összeköttetése volt az északon levő kontinenssel a Másodkor folyamán.¹⁸

Ezt a témát másutt hosszabban fogjuk tárgyalni.¹⁹

4. Atlantisz. A negyedik kontinens az Atlantisz nevet kapja. Ez lenne az első történelmi kontinens, ha a régiek hagyományainak több figyelmet szentelnének. Platón ugyanilyen nevű híres szigete csak egy töredéke volt ennek a nagy kontinensnek.²⁰

5. Európa. Az ötödik kontinens Amerika volt, de mivel a földgömb túlsó felén van, az indo-árja okkultisták rendszerint a vele csaknem egyidős Európát és Kisázsiát emlegetik, mint ötödik kontinenst. Ha az okkultisták tanításai a kontinensek megjelenését azok geológiai és földrajzi sorrendjében vennék figyelembe, akkor a besorolást meg kellene változtatni. De a kontinensek egymásutániságát a fajok fejlődési sorrendje szerint állapították meg, éspedig az elsőtől az ötödikig, a mi jelenlegi árja gyökérfajunkig, s így Európa az, amelyet az ötödik nagy kontinensnek kell neveznünk. A Titkos Tanítás nem veszi figyelembe a szigeteket és félszigeteket, s nem követi a föld és tenger modern földrajzi megoszlását. Legkorábbi tanításai és a nagy Atlantisz elpusztulása óta a Föld felszíne többször megváltozott. Volt idő, amikor Egyiptom deltája és Észak-Afrika Európához tartozott, még mielőtt a Gibraltári szoros kialakult volna, és azután a kontinens újabb megrázkódtatása teljesen megváltoztatta Európa földrajzi arculatát. Az utolsó komoly változás kb. 12.000 évvel ezelőtt történt²¹, s ezt követte Platón kis Atlantisz szigetének elmerülése, mely szigetet Platón az anya-kontinens után nevezett el. A régi időkben a földrajz a misztériumok része volt. A Zohar ezt mondja:

A (földrészek és tenger) titkait feltárták a titkos tudomány emberei előtt, de a földrajztudósok előtt nem.²²

Az az állítás, hogy a fizikai ember eredetileg egy kolosszális, harmadkor előtti óriás volt, s hogy már 18 millió évvel ezelőtt létezett, természetesen abszurdnak tűnhet fel a modern tudomány csodálói és hívei szemében. A biológusok egész posse comitatus-a elképzelhetetlennek fogja tartani a másodkor ezen harmadik fajbeli titánját, amely alkalmas volt arra, hogy sikeresen felvegye a harcot az akkori, a levegőt, vizet és földet benépesítő gigantikus szörnyetegekkel, míg elődeiknek – az Atlantiszbeliek éterikus őstípusainak – nem volt okuk félni a nekik ártani nem tudó őslényektől. A modern antropológus csak hadd nevessen a mi titánjainkon, mint ahogy nevet a bibliai Ádámon is, míg a teológus őket neveti a majomősökkel együtt. Az okkultisták és azok szigorú bírálói ma már úgy érzik, hogy meglehetősen jól összeegyeztették beszámolóikat. Az okkult tudományok mindenesetre igénytelenebbül lépnek fel, és többet nyújtanak, mint akár a darwini antropológia, akár pedig a bibliai teológia.

Nem kell, hogy az ezoterikus kronológia akárkit is meghökkentsen, mert a kor legnagyobb tekintélyei, ami a számokat illeti, éppen olyan állhatatlanok és bizonytalanok, mint a Földközi-tenger hullámai. Csak a geológiai korszakok tartamát illetően is a Royal Society tudós tagja reménytelenül összezavarodtak, s a legnagyobb könnyedséggel ugornak át egy millió évről öt millióra, amint azt az összehasonlítás folyamán nem is egyszer látni fogjuk.

Vegyünk csak erre egy példát, - Dr. James Croll, F.R.S. számításait. E szaktekintély szerint – ahogyan egy amerikai geológus²³ idézi őt – „2.500.000 év telt el a Harmadkor kezdetétől”, vagyis az eocén kortól, viszont egy angol geológus²⁴ azt írja, hogy Dr. Croll „szerint 15 millió év telt el az eocén korszak kezdetétől”. A Titkos Tanítás adataiba mindkét számadat beilleszthető,²⁵ mivel ha négy-öt millió évet veszünk, amint azt a Titkos Tanítás tartja, a negyedik gyökérfaj kezdeti és végső kifejlődésének korszakára a Lemuro-Atlantiszi kontinensen, azután egy millió évet az ötödik, vagy árja fajra a jelen időkig, és kb. 850 ezer évet a nagy Atlantisz utolsó szigetországának elsüllyedésére – mindez könnyen lebonyolódhatott a Dr. Croll által a harmadkor tartamára engedélyezett 15 millió év alatt. De kronologikusan szólva a korszak tartama másodlagos fontosságú, hiszen végül is hivatkozhatunk egynéhány amerikai tudósra, akik mit sem törődve azzal, hogy megállapításaik nemcsak létes értékűek, hanem egyenesen abszurdnak tartják, amellett törnek lándzsát, hogy az ember megjelenése a Földön más a másodkorban történt. Ők ugyanis emberi lábnyomokat találtak ilyen képződményű sziklákon. Sőt M. de Quatrefages sem talál komoly tudományos ellenérvet arra nézve, miért ne élhetett volna már a másodkorban.

A geológiai korok és időszakok – ez a józan igazság – tisztára konvencionális kifejezések, eddig még csak puszta körvonalak. A Számadatokra vonatkozólag pedig ráadásul nincs két geológus vagy természettudós, akik megegyeznének egymással. Így tehát az okkultistának bőséges választék áll rendelkezésére, ha a tudomány embereihez fordul. Támaszkodjunk például T. Mellard Reade megállapításaira? Ez az úriember egyik előadásában, amit a Royal Society-ben 1878-ban „Limestone as an Index of Geological Time” (A mészkő, mint a geológiai korszak egyik mutatója) címen tartott, azt állítja, hogy minimálisan 600 millió év kell ahhoz, hogy az üledékes rétegek kialakuljanak és a meszes anyagok kiküszöbölődjenek.²⁶ Avagy forduljunk Darwinhoz kronológiánk alátámasztására, aki műveiben kifejti, hogy felfogása szerint a szerves átalakulásokhoz 300-500 millió év szükséges? Sir Charles Lyell és Prof. Houghton megelégednek azzal, hogy a kambriumi kor kezdetét 200-240 millió évvel ezelőttre helyezték. Geológusok és zoológusok elméleteikben a maximális időkhöz ragaszkodnak, bár Mr. Huxley egy időben a földkéreg megszilárdulásának kezdetét 1.000 millió évvel ezelőttre helyezte, s ebből egy ezer évet sem akart engedni.

A mi szempontunkból azonban nem az a fontos, hogy a természettudósok a geológiai korszakok tartamára nézve megegyeznek-e vagy sem, hanem inkább az, hogy egyetlen egy pontban csodálatosképpen megegyeznek, éspedig egy igen lényeges dologban. Egyetértenek abban, hogy a miocén kor alatt – akár egy, akár 10 millió évvel ezelőtt is volt az – Grönland, sőt még a Spitzbergák földjén is, az általunk másodiknak vagy Hyperboreai kontinensnek mondott földrész maradványain „csaknem tropikus klíma volt”. Nos, a Homérosz előtti görögök megőrizték az élő hagyományt az „Örök Nap ezen országáról”, ahova Apolló évente egyszer elutazott. A modern tudomány pedig ezt mondja:

… a miocén korszak alatt Grönlandon (70 északi szélesség) a fákból óriási választék tenyészett, mint pl. tiszafa, a kaliforniai fajtákhoz hasonló szikvójafenyő, bükkfák, platánok, fűzfák, tölgyek, nyárfák, diófák, és magnólia és zamia fák.²⁷

Tehát röviden, Grönlandon olyan déli növények voltak, amelyek az északi földrészen ismeretlenek.

S most természetszerűen adódik a kérdés: Ha a görögök Homérosz idejében tudtak a Hyperboreai országról, vagyis egy olyan áldott földrészről, amely a tél és a forgószél istenének, Boreas-nak uralmán kívül esett, erről az ideális földről, amelyet a későbbi görögök és íróik eredménytelenül próbálkoztak Scythia-n túl elhelyezni, ahol a napok hosszúak és az éjszakák rövidek voltak. Azon túl pedig volt egy ország, ahol a Nap sohasem nyugodott le, és a pélma szabadon nőtt, - ha mondom, mindezt tudták a görögök, vajon ki mondta el nekik? Az ő idejükben, és korszakokkal azelőtt is, Grönland bizonyára már örök hóval és soha el nem olvadó jégpáncéllal volt befedve, mint ahogy van ma is. Minden jel arra mutat, hogy a hosszú nappalok és a rövid éjszakák földje Norvégia vagy Skandinávia volt, s azon túl terült el az örök fény és nyár áldott hona. Ha a görögök tudtak erről, akkor a hagyomány egy náluk sokkal régibb néptől származhatott, akik tisztában voltak azokkal a klímabeli különbségekkel, amelyekről maguk a görögök mit sem tudhattak. Még napjainkban is, a tudomány azt gyanítja, hogy a sarki tengereken túl, az Északi Sark közepén van egy tenger, amely sohasem fagy be, és van egy örökzöld kontinens. Az Ősi Tanítások, úgyszintén a Purana-k is – ha az ember megérti a bennük rejlő allegóriákat – ugyanezen állításokat tartalmazzák. Elégedjünk meg tehát azzal az igen erős valószínűséggel, hogy a modern tudomány szerinti miocén korban, abban az időben, amikor Grönland csaknem trópusi ország volt, élt ott egy nép, amelynek történelmét nem ismerjük.

Megjegyzés

Kérjük az olvasót, jegyezze meg, hogy e könyv következő részei nincsenek szoros időrendiségbe foglalva. E kötet 1. részében ismertetjük a Stanzákat, amelyes a tanítások vázát képezik, valamint a fontosabb részeiről szóló kommentárjainkat és magyarázatainkat. A 4. kötetben, a 2. és 3. részekben különböző kiegészítő részleteket gyűjtöttünk össze, s megpróbáljuk a tárgyat alaposabban megmagyarázni.

ANTROPOGENÉZIS

Negyvenkilenc slokát magába foglaló tizenkét stanza, kommentárokkal, a titkos DZYAN KÖNYVÉBŐL fordítva

Vala íme egy szűz, ég leánya,

Kave szép teremtő tündér,

Nagy szentségben élt az égben,

Mind szüntelen szüzességben.

……………………………………..

Hordja méhe magzatterhét

Hordja hétszáz álló évig

Nem lesz meg a létlen magzat.

Kacsa jön, kecses madárka,

Kóvályogva, karingálva,

Földet néz, hol fészkelhetne.

……………………………………..

Észreveszi kék víz tükrén

Vízasszonya térét tüstént.

…………………………………….

A térdfőre lassan leszáll,

Fészkét rajta meg is rakja,

Tojásokat tojik abba.

…………………………………….

Arany tojást, hat darabot,

Hetediket vasból valót.

(Kalevala, 1. rúna)

ANTROPOGENÉZIS a DZYAN STANZÁI szerint¹

1. STANZA

1. 1. Lha, amely a Negyediket forgatja, azon hét Lha szolgája, akik keringenek, Szekereiket hajtván Uruk, az Egy Szem körül. Lehelete Életet adott a Hétnek. Életet adott az Elsőnek.

   2. Szólt a Föld: „Ragyogó Arc Ura, Hátam üres … Küldd el Fiaidat, hogy benépesítsék ezt a Kereket. Elküldted Hét Fiadat a Bölcsesség Urához. Hétszer közelebb lát Téged, hétszeresen érez Téged. Megtiltottad Szolgáidnak, a kis Köröknek, hogy elfoglalják Világosságodat és Melegedet, hogy feltartóztassák útjában nagy Adományodat. Küldd el most ezt Szolgádhoz”.

   3. Szólt a Ragyogó Arc Ura: „Küldök neked egy Tüzet, amikor munkád megkezdődik. Emeld fel szavadat más Loká-khoz: fordulj Atyádhoz, a Lótusz Urához, Fiaiért … Néped az Atyák uralma alatt lesz. Embereid halandók lesznek. A Bölcsesség Urának Emberei halhatatlanok, de a Soma Fiai nem. Szüntesd be panaszaidat. A hét Bőr még rajtad van… Még nem vagy kész. Embereid még nincsenek készen”.

   4. Nagy vajúdások után a Föld levetette a régi Hármat és felvette Hét új Bőrét, s íme, ott állt az Elsőben.

2. STANZA

5. A Kerék még forgott harmincszor tízmillióig. Rupa-kat teremtett; lágy Köveket, melyek megkeményedtek, kemény Növényeket, melyek megpuhultak. Láthatót teremtett a láthatatlanból, Rovarokat és kis Életeket. Az Anya lerázta őket hátáról, valahányszor azokkal elborították. … Harmincszor tízmillió után megfordult. Hátára feküdt, oldalára feküdt. … Nem kiáltott az Ég Fiaiért, nem kérte a Bölcsesség Fiait. Saját kebeléből teremtett. Kifejlesztette a Víz-embereket, a retteneteseket és rosszakat.

6. A rettenetes és rossz Víz-embereket ő maga teremtette a többiek maradványaiból. Megalkotta az Első, a Második és a Harmadik salakjából és iszapjából. A Dhyani-k jöttek és megnézték… jöttek a Dhyani-k a ragyogó Atya-Anyától, a Fehér Tájakról, a Halhatatlan Halandó Hajlékaiból.

7. Nem tetszett nekik. „Nem a mi Testünk. Nem alkalmas Rupa-k az Ötödikhez tartozó Fivéreinknek. Nem jó lakhely az Életeknek. Tiszta Vizet kell inniuk, nem zavarosat. Szárítsuk ki a vizeiket”.

8. Jöttek a Lángok. A Tüzek a Szikrákkal, az Éjszaka Tüzei és Nappal Tüzei. Kiszárították a zavaros, sötét Vizeket. Saját hőjüket felitatták. A Magasság Lha-i, a Mélység Lhamayin-ja jöttek. Megölték a két- és négyarcú Formákat. Legyőzték a Kecske-embereket, a Kutyafejű Embereket, a Haltestű Embereket.

9. A Víz-anya, a Nagy Tenger sírt. Felemelkedett, eltűnt a Holdban, amely őt felhúzta és megszülte.

10. Amikor ezek elpusztultak, a Föld Anya csupaszon maradt. Kérte, hogy szárítsák ki.

3. STANZA

11. Jött az Uraknak Ura. A Föld Testéből elválasztotta a Vizeket, s ez lett az Égbolt odafenn, az első Ég.

12. A nagy Chohan-ok hívták a Hold Urait, a Levegő-testűeket: „Teremtsetek Embereket, olyan természetű Embereket, mint ti vagytok. Adjátok meg Formáikat belülről. A Föld megalkotja majd a külső Burkokat. Hím-nők lesznek. A Láng Urai is…”

13. Mindegyik a neki kijelölt Országba ment; Heten, mindegyik a saját részére. A Láng Urai visszamaradtak. Ők nem akartak menni, nem akartak teremteni.

4. STANZA

14. A Hét Seregnek az „Akarat-szülte Urak”, az Élet-adás Szellemétől hajtva, kiválasztották magukból az Embereket, mindegyik a saját Földövén.

15. Megszületett a Jövő Embereinek hétszer hét Árnyéka, mindegyik saját Színében és Fajtájában. Mindegyik alacsonyabbrendű Atyjánál. Az Atyák, a Csontnélküliek, nem adhattak életet Csonttal bíró Lényeknek. Az ő szülötteik Bhûta voltak, Forma és Elme nélküliek. Ezért ezeket Chhâyâ Fajnak nevezik.

16. Hogyan születtek a Mânushya-k? Hogyan teremtették az elmével bíró Manu-kat? Az Atyák segítségül hívták saját Tüzüket, azt a Tüzet, amely a Földben ég. A Föld Szelleme segítségül hívta a Nap Tüzét. Ez a Három közös erőfeszítéssel egy jó Rûpa-t teremtett. Ez tudott állni, járni, szaladni, feküdni vagy repülni. De még csak egy Chhâyâ volt, Értelem nélküli Árnyék…

17. A Leheletnek szüksége volt egy Formára; az Atyák megadták. A Leheletnek szüksége volt egy Sűrű Testre; a Föld megformálta. A Leheletnek szüksége volt az Élet Szellemére; a Napból való Lha-k belehelték a Formába. A Leheletnek szüksége volt a Test Tükörképére; „Odaadtuk a magunkét!” – mondták a Dhyân-ik. A Leheletnek szüksége volt a Vágyak Eszközére; „Megkapta!” – mondta a Vizek Lecsapolója. De a Leheletnek szüksége van az Elmére is, hogy átfogja az Univerzumot; „Ezt nem tudjuk adni!” – mondták az Atyák. „Magamnak sem volt soha!” – mondta a Föld Szelleme. „A Forma kiégne, ha odaadnám az enyémet!” – mondta a Nagy Tűz. … Az Ember üres, értelemnélküli Bhuta maradt… Így adtak Életet a Csont Nélküliek azoknak, akik a Harmadikban Csonttal bíró Emberek lettek.

5. STANZA

18. Az Elsők a Jóga Fiai voltak. Fiaik a Sárga Atya és a Fehér Anya gyermekei.

19. A Második Faj sarjadással és kiterjeszkedéssel jött létre, a Nem-nélküliből lett Egy-nemű² . A Második faj, óh Lanoo, így teremtődött.

20. Atyáik az Ön-szülték voltak Ön-szülték, Chhâyâ-juk az Urak, az Atyák, a Szürkület Fiai ragyogó Testéből keletkezett.

21. Amikor a Faj megöregedett, a régi Vizek újabb Vizekkel keveredtek. Mikor a régi Cseppek zavarossá váltak, eltűntek és beolvadtak az új Áramba, az Élet forró Áramába. Ez Elsőnek Külseje a Második Belsejévé lett. A régi Szárny az új Árnyék lett, és a Szárny Árnyéka.

6. STANZA

22. Ekkor a Második kifejlesztette a Harmadikat, a Tojásból-keltet. A Verejték nőtt, Csöppjei nőttek, és a Csöppek megkeményedtek és kikerekedtek. A Nap felmelegítette; a Hold lehűtötte és megformálta; a Szél táplálta, míg meg nem ért. A Fehér Hattyú a Csillagos Égboltról beárnyékolta a nagy Cseppet. A Jövendő Faj Tojását, a késő Harmadik Hattyú Emberét. Először hím-nő, majd Férfi és Nő.

23. Az Ön-szülték voltak a Chhâyâ-k, a Szürkület Fiainak Testéből képződött Árnyak. Sem tűz, sem víz nem pusztíthatta el őket. (A fiaikat igen.)

7. STANZA

24. A Bölcsesség Fiai, az Éjszaka Fiai, készen az újraszületésre, lejöttek. Látták az Első Harmadik rút formáit. „Mi választhatunk”, - mondották az Urak, - „mi bölcsek vagyunk”. Egyesek beléptek a Chhâyâ-kba. Egyesek Szikrát lövelltek. Egyesek késlekedtek a Negyedikig. Saját Rûpa-jukból töltötték a Kâma-t. Azok, akik beléptek, Arhatok lettek. Azok, akik csak egy Szikrát kaptak, tudás nélkül maradtak; a Szikra pislákolt. Egy harmad elme-nélküli maradt. Jiva-ik nem voltak készen. Ezeket félretették a Hét közé. Ezek szűk-fejűek lettek. Egy harmad készen volt. „Ezekben fogunk lakozni” – mondták a Láng Urai (és a Sötét Bölcsesség Urai).

25. Miként cselekedtek a Bölcsesség Fiai, a Mânasa-k? Visszautasították az Ön-szültéket. Azok nincsenek készen. Megvetették a Verejték-szültéket. Azok nincsenek egészen készen. Nem akartak az első Tojásból-keltekbe belépni.

26. Amikor a Verejték-szülték létrehozták a Tojásból-kelteket, a kettősöket, a hatalmasokat, az erőteljesen csontosakat, a Bölcsesség Urai szóltak: „Most fogunk teremteni”.

27. A Harmadik faj a Bölcsesség Urainak Vâhan-ja lett. „Akarat és Jóga Fiai”-t teremtett, Kriyâshakti által teremtett, a Szent Atyákat, az Arhatok Őseit…

8. STANZA

28. Az első állatokat a verejtékcseppekből, az anyag maradványaiból, az előző Kerék embereinek és állatainak holttesteiből és felkavart porból teremtették.

29. A csúszó-mászókon kívül teremtettek csontos állatokat, tengeri sárkányokat és repülő sharpa-kat. A földön csúszók szárnyakat kaptak. A hosszúnyakú vízlakók lettek a nemzői a levegő madarainak.

30. A Harmadik alatt a csontnélküli állatok fejlődtek és megváltoztak; csontos állatokká váltak, Chhâyâ-juk megszilárdult.

31. Először az állatok váltak ketté. Nemzeni kezdtek. A kettős ember szintén kettévált. Azt mondta: „legyünk mi is olyanok, mint ők, egyesüljünk és teremtsünk”. És úgy tettek…

32. Azok, akikben nem volt Szikra, hatalmas nőstényállatokat vettek magukhoz. Ezekkel néma fajokat nemzettek. Ők maguk is némák voltak. De nyelvük feloldódott. Ivadékaik nyelve néma maradt. Szörnyetegeket nemzettek. Hajlott hátú, négylábon járó, vörös hajjal borított szörnyeteg-fajtákat nemzettek. Néma fajt, hogy szégyenüket nem mondhassák el.

9. STANZA

33. Ezt látva, a Lha-k, akik nem teremtettek embereket, sírtak, mondván:

34. „Az Amânasa-k meggyalázták jövendő lakhelyeinket. Ez Karma. Lakjunk másokban. Tanítsuk jobbra őket, nehogy még rosszabb legyen.” Ezt tették…

35. Azután minden ember kapott Mans-t. Látták az értelem-nélküliek bűnét.

36. A negyedik Faj kifejlesztette a beszédet.

37. Az Egy-ből Kettő lett; ugyanis minden élő és csúszó-mászó, mely még egy volt: óriás halak, madarak és kagylófejű kígyók.

10. STANZA

38. Így, kettesével, a Hét Földövön, a Harmadik Faj létrehozta a Negyediket; a Sura-ból A-sura lett.

39. Az Első, minden Földövön, holdszínű volt; a Második sárga, mint az arany; a Harmadik vörös; a Negyedik barna, amely bűntől fekete lett. Az első hét emberi sarj mind egyszínű volt. A következő hét keveredni kezdett.

40. Azután a Harmadik és a Negyedik gőgjükben felfuvalkodtak. „Mi vagyunk a királyok, mi vagyunk az istenek.”

41. Gyönyörű nőket vettek magukhoz. Az értelem-nélküliek, a szűk fejűek fajtájából vettek feleségeket. Szörnyetegeket nemzettek, gonosz démonokat, hímneműeket és nőneműeket, valamint Khado-kat (dâkinî) kis értelemmel.

42. Templomokat építettek az emberi test imádására, a hím és a nő imádására. Ettől kezdve a Harmadik Szem nem működött többé.

11. STANZA

43. Hatalmas városokat építettek. Különleges földanyagból és fémekből építettek. A kiokádott tüzekből, a hegyek fehér köveiből és fekete kövekből kifaragták saját képeiket, saját méretükre és hasonlóságukra, és azokat imádták.

44. Óriási képmásokat faragtak, kilenc yati magasat, amekkora testük volt. Atyáik földjét a belső tüzek pusztították el. A Negyediket a víz fenyegette.

45. Jöttek az első Vízözönök. Elborították a Hét Nagy Szigetet.

46. A Szentek mind megmenekültek, a Gonoszok elpusztultak. Velük együtt a legtöbb óriás állat, amelyek a Föld veretékéből születtek.

12. STANZA

47. Kevés ember maradt meg. Kevés sárga, kevés barna és fekete, és kevés vörös maradt meg. A Hold-színűek örökre kipusztultak.

48. A Szent nemzetségből származó Ötödik megmaradt; felettük uralkodtak az első Isteni Királyok.

49. …(A Kígyók), akik újra lejöttek, kibékültek az Ötödikkel, tanították és vezették őt…

    1. STANZA¹

AZ ÉRZÉKELŐ ÉLET KEZDETEI

1. 1. 1. Lha, vagy a Föld Szelleme (2) A Föld invokációja a Naphoz (3) A Nap válasza (4) A Föld átalakulása

1. Lha (a), amely a Negyediket (bolygó, vagyis a mi Földünk) forgatja, a Hét (a planetáris szellemek) Lha-Úrnak szolgája (b). Ők azok, akik uruk körül hajtván szekereiket, a mi világunk egyik szemét (Loka-Chakshub) forgatják. Lehelete életet adott a Hétnek (a bolygók). Életet adott az Elsőnek (c). „Ők mind a Bölcsesség Sárkányai” – teszi hozzá a kommentár (d).

1. 1. 1. A „Lha” a transzhimalájai vidékek ősi kifejezése a „szellem”-re, tehát minden égi vagy emberfeletti lényre. Ez a kifejezés érvényes az égi hierarchiák legkülönbözőbb csoportjaira, kezdve az Arkangyaltól vagy Dhyani-tól egészen a sötétség angyaláig, vagy földi szellemig.

(b) Ezen egyszerű szavakba foglalt kifejezés azt jelenti, Földünk, amely negyedik a Láncban, Szellem-őrzője a Hét Planetáris Géniusz vagy Szellem fő Szellemének (vagy Istenének) alá van rendelve. Amint már magyaráztuk, a régiek isteneik sorában hét fő misztérium-istenséget tartottak számon, akiknek feje exoterikusan a látható Nap volt, vagyis a nyolcadik Isten, ezoterikusan azonban a Második Logosz, a Demiurgos. A Hét – akiket a keresztény vallásban az „Úr Hét Szemének” neveztek el – a hét fő bolygó uralkodói voltak. De ezeket nem úgy tekintették, mint azok a népek, amelyek elfelejtették vagy helytelenül ismerték az igazi Misztériumokat, s a felsorolásukban nem vették fel sem a Napot, sem a Holdat, sem pedig a Földet. Exoterikusan a Nap volt a tizenkét Nagy Isten vagy zodiákus konstellációk feje. Ezoterikusan pedig a Nap volt a Messiás, Chrestos – a Nagy Lehelet vagy az EGY által felkent alany – akit tizenkét alája rendelt hatalom vesz körül, s ezek viszont alája vannak rendelve a bolygók a hét „Misztérium-istenének”.

„A Hét Magasabb megparancsolta a Hét Lha-nak, hogy teremtsék meg a világot” – állapítja meg a kommentár. Ez azt jelenti, hogy Földünk – a többiről nem beszélve – teremtését vagy megformálását a Földi Szellemek végzik, a „Régensek” csupán ellenőrzik. Ez az a kezdeti mag, amiből később az asztrológia és az asztrolátria fája kifejlődött. A Magasabb Lények a Kozmokrátorok voltak, Naprendszerünk megformálói. Ezt valamennyi ősi kozmogónia igazolja, pl. a Hermészé, a kaldeusoké, az árjáké, az egyiptomiaké, vagy akár a zsidóké is. A zodiákus jelei – a „Szent állatok” vagy az „Égi Öv” – éppen úgy B’ne Alhim – az Istenfiak vagy Elohim – mint a Föld Szellemei; de a zodiákus jelek ezeknél korábbiak. Soma és Sin, Isis és Diana mind holdbeli Istenek vagy Istennők úgynevezett Atyái és Anyái Földünknek, amely alájuk van rendelve. De a holdbeli istenek is saját „Atyáik” és „Anyáik” alá tartoztak, ezek a különböző nemzetek szerint váltakoznak és felcserélődnek, alárendelve az Isteneknek és Bolygóiknak, mint Jupiter, Szaturnusz, Bel, Brihaspati, stb.

(c) „Lehelete Életet adott a Hétnek”, ez éppen úgy vonatkozik a Napra, amely életet ad a bolygóknak, mint a „Magasságos Egyre”, a Spirituális Napra, amely életet ad az egész Kozmosznak. A teogónia misztériumaihoz vezető kapu asztronómiai és asztrológiai kulcsait csak a Stanzákat kísérő későbbi jegyzetekben lehet megtalálni.

Az Ősi Feljegyzések homályos slokáiban a nyelvezet épp annyira szimbolikus, bár kevésbé misztikus, mint a Purâna-kban. A későbbi jegyzetek segítsége nélkül, amelyeket az Adeptusok generációi gyűjtöttek össze, lehetetlen lenne pontosan megérteni a slokák jelentését. Az ősi kozmogóniákban a látható és láthatatlan világok ugyanazon lánc kettős összeköttetését jelentik. Amint a Láthatatlan Logosz, Hét Hierarchiájával – melyeket fő Angyaluk vagy Rektoruk képvisel vagy személyesít meg – egyetlen HATALMAT, a belsőt és láthatatlant képezik, ugyanúgy a Formák világában a Nap és a hét fő bolygó alkotják a látható és tevékeny erőket. Ez utóbbi „Hierarchia” úgyszólván láthatatlan – alacsonyabb fokozatok kivételével – (a mindig szubjektív) Angyalok látható és objektív Logoszát képezi.

Ezek szerint – kissé elébe vágva a későbbi kifejtéseknek – azt tartják, hogy minden Faj valamelyik bolygó közvetlen befolyása alatt születik. Az Első Faj – amint később kifejtjük – a Naptól kapta az élet-leheletet, míg a Harmadik Emberiség – azok, akik nemzeni kezdtek, vagy az androgün állapotból kettéváltak férfira és nőre – a Vénusz közvetlen befolyása alatt áll, amelyről azt tartják, hogy az „a kis nap, amelybe a nap gömbje felhalmozza fényét.”

A Stanzák összefoglalásánál az I. kötetben láttuk, hogy az Istenek és emberek genezise² ugyanabból az egy pontból ered, ami nem más, mint az Egy Egyetemes, Változatlan, Örök és Abszolút EGYSÉG. Elsődleges, megnyilvánult aspektusában ebből az egységből lesz: (1) az objektivitás és a fizika síkján az ELSŐDLEGES SZUBSZTANCIA és ERŐ, - vagyis a centripetális és centrifugális, a pozitív és negatív, a férfi és női, stb. erő; (2) a metafizika világában pedig az UNIVERZUM SZELLEME, a Kozmikus Szellemiség, amelyet egyesek LOGOSZ-nak neveznek.

A Pithagoraszi Háromszög csúcsán a Logosz van. Ha a Háromszög teljes, akkor Tetraktisz lesz belőle, vagyis a Négyzetben levő Háromszög, lévén ez kettős szimbólum: a négy lényegű Tetragrammaton a megnyilvánult Kozmoszban, a megnyilvánulatlan Kozmoszban pedig az alapvető hármas Sugár, a noumenon.

A metafizikai szempontból azonban a Kozmikus Végokok fenti osztályozása nem tart igényt az abszolút filozófiai pontosságra, inkább csak alkalmassága miatt használtuk. Egy nagy Manvantara kezdetén, Parabrahman előbb mint Mulaprakriti nyilvánul meg, azután mint Logosz. Ez a Logosz megfelel a nyugati panteisták „Öntudatlan Egyetemes Elmé”-jének, vagy ezzel egyenértékű hasonló kifejezésének. Ez a Logosz a Bázisa a megnyilvánult Létezés ALANYI oldalának, s ez a forrása minden egyéni tudat-megnyilvánulásnak. Mulaprakriti, vagy az Elsődleges Kozmikus Szubsztancia képezi a dolgok TÁRGYI alapját, tehát a Kozmogenezis és minden objektív fejlődés bázisát. Az Erő tehát nem parabrahmani látensségből bukkan elő az Elsődleges Szubsztanciával együtt. Az erő a Logosz tudat-feletti gondolatának energiává való átalakítása, amelyet ez a gondolat úgyszólván a potenciális látensségből az Egy Valósággá objektivizál. Innen erednek az Anyag csodálatos törvényei; innen az „első impresszum”, melyet oly hiábavalóan fejteget Temple püspök. Az erő tehát nem egyidejű Mulaprakriti első objektivizálódásával. Mindazonáltal minthogy erő nélkül ez utóbbi szükségszerűen és abszolút élettelen – puszta absztrakció – nincs sok értelme annak, hogy a Kozmikus Végokok egymásutániságára nézve a túlzott finomságok pókhálóját szőjük. Az Erő követi időben Mulaprakritit, de Erő nélkül Mulaprakriti minden gyakorlati célra nem létező³.

Az „Égi Ember” vagy tetragrammaton, aki a Protogonos, a Tikkoun, a passzív Istenség Elsőszülöttje, és aki az Istenség Árnyékának első megnyilvánulása, olyan univerzális Forma vagy Eszme, amelyből a Megnyilvánult Logosz, Adam Kadmon ered, vagy pedig – a Kabbalában – magának az Univerzumnak, másként nevezve a Második Logosznak négy lényegű szimbóluma. A Második az Elsőből jön elő, s kifejleszti a Harmadik Háromszöget (lásd a Sephirot-i Fát). Ennek utolsójából (az Angyalok alacsonyabb rendjéből) jön létre az EMBER. Mi itt most ezzel a harmadik aspektussal fogunk foglalkozni.

Az olvasó ne felejtse el, hogy igen nagy különbség a Logosz és a Demiurgos között, mert az első Szellem, a második pedig Lélek; vagy ahogy Dr. Wilder mondja:

Dianoia és Logosz egy értelműek. Az Ész magasabbrendű, és szoros affinitásban lévén a Τò άγαθον-nal, az egyik a magasabbrendű megragadó, a másik a megértő, – az egyik a noetikus, a másik a frenikus.

De ezen felül, különböző rendszerekben az Embert úgy tekintették, mint a Harmadik Logoszt. A Logosz szó ezoterikus értelmezése – Logosz = beszéd, vagy szó, verbum – a rejtett gondolat objektív, mintegy lefényképezett kifejezésén alapul. A Logosz az ISTENI ELMÉ-t visszatükröző tükör, az Univerzum pedig a Logosz tükre, jóllehet ez az utóbbi az Univerzum esse-je (léte). Amint a Logosz mindent visszatükröz a Pleroma Univerzumban, ugyanígy az ember is önmagában visszatükröz mindent, amit a saját Univerzumában, a Földön lát és felfedet. Az a Kabbala Három Feje – „unum intra alterum, et alterum super alterum⁴ ”. (Zohar, Idra Suta, VII. rész) „Minden Univerzumnak (világnak, bolygónak) megvan a maga Logosza” – mondja a Tanítás. Az egyiptomiak a Napot „Ozirisz Szemé”-nek hívták, s ő volt a Logosz, az Elsőszülött, vagy a Világ Világossága, „az Elrejtőzött isteni Intellektusa és Elméje”. Mi csak ezen Világosság hétszeres Sugarán keresztül ismerhetjük meg a Logoszt a Demiurgos-on keresztül, lévén ez utóbbi a bolygónk és minden rajta levő „Teremtője”, az előbbi pedig ezen „Teremtő” irányító Ereje, mely ugyanakkor jó és rossz, a rossznak és a jónak az eredete. Ez a „Teremtő” per se (önmagában) sem jó, sem rossz, csak a Természetben differenciálódó aspektusai vesznek magukra ilyen vagy olyan jellegzetességet. A Térben szétszórt láthatatlan és ismeretlen Univerzumokkal a Nap-isteneknek semmi dolguk sem volt. Ez a gondolat igen világosan van kifejezve a Hermész Könyvében, s valamennyi ősi népeposzban. Szimbolikája rendszerint a Sárkány és a Kígyó, - az Isteni Sárkány és a Gonosz Kígyó, amelyet a Földön a jobb kézről és a balkézről való Mágia képvisel. A finn eposzban, a Kalevalában⁵ le van írva a Gonosz Kígyó eredete: a Gonosz Kígyó Suoyatar nyálából születik, s élő Lelket a Gonosz Princípiuma, Hisi lehel belé. Le van írva a küzdelem a „gonosz”, a Kígyó vagy Varázsló, és Ahti, a Sárkány vagy Lemminkainen, a fehér mágus között. Ez utóbbi egyike Ilmatar hét fiának. Ilmatar, a szűz, a „levegő leánya”, aki a Teremtés előtt „az égből a tengerbe esett”, vagyis a Szellem átalakult érző élettel bíró anyaggá. A következő néhány sorban egész tárháza van a belső értelemnek és okkult tényeknek. A hős Lemminkainen, a jó varázsló:

Töri falat mágiával,

Darabokra a kerítést,

Szilánkokra a hét karót,

Pozdorjává kígyó fészkét.

……………

Támad a szörny mit se nézve

…………….

Tűzokádó állkapcsával

Lemminkainen fejéhez vág.

Hősünk gyorsan emlékezve

Mondja ki a tudás szavát,

Mit ősei tanítottak,

Régi korok tárházából.

(d) Kínában a Fohi emberek, másként az „Égi Ember” elnevezést kap a tizenkét Tien-Hoang, a Dhyanik vagy Angyalok tizenkét hierarchiája, akiknek emberi arcuk, és sárkány testük van. A Sárkány az Isteni Bölcsességet vagy Szellemet⁶ jelenti. Ezek úgy teremtik az embereket, hogy hét agyagfigurába (víz és föld) inkarnálódnak, amelyeket e Tien-Hoang-ok alakjára formálnak, s ez a harmadik allegória. (Vesd össze a Bonzok Szimbólumaival.) A skandináv Eddák tizenkét Aeser-je ugyanezt teszi. Szíria drúzainak Titkos Katekizmusában van egy legenda, amelyet az Eufrátesz partjain lakó legősibb törzsek szóról szóra azonosan mondanak el, s amely szerint az embereket az „Istenfiak” teremtették, akik leszálltak a Földre, s összeszedtek hét Mandragórát, majd életet leheltek a gyökerekbe, s azok egyszerre emberek lettek⁷.

Mindezek az allegóriák egy és ugyanazon eredetre utalnak: az ember kettős és hármas természetére. Kettős, amennyiben férfi és nő, és hármas, mert belülről spirituális és pszichikai esszenciából, kívülről pedig anyagi szövedékből áll.

2. Szólt a Föld: „Ragyogó Arc Ura, (a Nap) Hátam üres… Küldd el Fiaidat, hogy benépesítsék ezt a Kereket (a Föld). Elküldted Hét Fiadat a Bölcsesség Urához (a). Hétszer közelebb lát Téged, hétszeresen érez Téged (b). Megtiltottad Szolgáidnak, a kis Köröknek, hogy megkapják a Te Világosságodat és a Te Melegedet, hogy feltartóztassák útjában a Te nagy Adományodat. Küldd el most ezt Szolgádhoz” (c).

(a) A „Bölcsesség Ura” Merkúr, vagy Budha.

1. 1. 2. A modern Kommentár szerint ezek a szavak arra a jól ismert asztronómiai tényre vonatkoznak, hogy a Merkúr hétszer annyi világosságot és meleget kap a Naptól, mint a Föld, vagy akár a gyönyörű Vénusz, amely csak kétszeresét kapja annak, ami a mi jelentéktelen bolygónkra esik. Hogy mindez tudott dolog volt a régieknél, kitűnik a „Föld-szellemnek” a Naphoz intézett kéréséből, amint azt a szövegből láthatjuk⁸. A Nap azonban nem teljesíti a bolygó kérését, hogy benépesítse, mert az még nem kész az élet befogadására.

A Merkúr, mint asztrológiai bolygó még a Vénusznál is sokkal több titokzatos és okkult vonást mutat. Merkúr azonos a Mazdean Mithra-val, a Geniusz-szal vagy Istennek, „a Nap és Hold között helyezkedik el, a Bölcsesség Istenének örökös társa lévén”. Pausanias (V. könyv) úgy mutatja be, mint Jupiterrel közös oltárra helyezett istent. Merkúrt szárnyai azt fejezték ki, hogy szolgálatot teljesít a Nap útján; Nuntis-nak és Nap-farkasnak nevezték, „solaris luminis particeps”-nek (a Nap fényében részesülőnek). Ő volt a lelkek vezetője és felidézője, a nagy Mágus, a Főpap. Vergilius pálcával a kezében írja le, hogy azzal felidézze az Orcus-ba süllyedt lelkeket – tum virgam capit, hac animas ille evocat Orco. (Akkor fogja pálcáját, és kihívja vele a lelkeket az Orcusból – Lásd még a Vendidad 21. Fargard-ját az égi milíciáról.) Ő az aranyszínű Merkúr, az χρυσοφαής Ερμής (Aranyarcú Hermész), akit a főpapoknak nem volt szabad megnevezniük. A görög mitológiában az egyik „kutyával” szimbolizálták (éberség), amely az égi nyáj (okkult bölcsesség) fölött őrködik, nevezték Hermes Anubisnak, más helyen Agathodaemon-nak. Argus ő, amint a Földet őrzi, s amit (mármint Merkúrt) a Föld tévesen a Napnak vélt. Julianus császár a Merkúr közbenjárásával imádkozott az Okkult Naphoz minden éjszaka, mert amiként Vossius mondja:

A teológusok mind azt állítják, hogy Merkúr és a Nap egyek… Ő volt valamennyi Isten közül a legékesszólóbb és legbölcsebb, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen Merkúr oly szoros közelségben van a Bölcsességgel és az Isten Igéjével (a Nappal), hogy mindkettővel összetévesztették. (Idolatry, II. köt. 373. old.)

Vossius nem is sejtette, milyen nagy okkult igazságot mondott itt. A görögök Hermésze szoros összefüggésben van a hindu Sarama és Sarameya-val^*, az isteni pásztorral, „aki a napsugarak és csillagok arany nyáját őrzi”.

A Kommentár világosabb megszövegezésében pedig:

A Gömb, amelyet a Föld-szellem és hat segítőtársa hajt, a Nap-szellemtől kapja az életet, az életerőket és képességeket a hét planetáris Dhyani közvetítésével. Ők a Nap fény- és életvivői.

Miként a Föld hét tájának mindegyike, úgy a hét⁹ Elsőszülött (az elsődleges emberi csoportok) mindegyike is spirituálisan a saját speciális Dhyanijától kapja a fényt és életet, fizikailag pedig ezen Dhyani Palotájától (Házától vagy Bolygójától); ugyanez a helyzet a Földön megszületendő hét nagy fajjal is. Az Első Faj a Nap jegyében születik; a Második Brihaspati (Jupiter) jegyében; a Harmadik Lohitanga (Mars, a „tüzes testű”, úgyszintén Vénusz vagy Shukra) jegyében. A Negyedik a Soma (a Hold jegyében, a mi Gömbünk, a Negyedik szintén a Hold jegyében és a Holdtól született), továbbá Shani, Szaturnusz¹⁰, a Krura-lochana (a Gonosz-szemű) és Asita (a Sötét) jegyében; az Ötödik a Budha (Merkúr) jegyében.

Ugyanígy van ez az emberrel és az emberben levő minden „emberrel” (minden princípiummal). Mindegyik a saját Elsőjétől (a Planetáris Szellemétől) kapja sajátos tulajdonságát, s ezért minden ember egy hétség (vagy olyan princípiumok kombinációja, amelyek azon a speciális Dhyani egyik tulajdonságából erednek). A Föld valamennyi aktív erejét vagy hatalmát a hét Úr valamelyikétől kapja. A Világosság Shukra-tól (Vénusztól) jön, amely háromszoros adagot kap belőle, s annak egyharmadát átadja a Földnek. Ezért a kettőt „Iker-nővéreknek” nevezik, de a Föld Szelleme alatta áll a Shukra „Urának”. A mi bölcseink a két Gömböt úgy ábrázolják, hogy az egyik felette, a másik alatta van a kettős Jel-nek (az ősi Szvasztikának, amelyről hiányzik a négy kar, vagyis a ✚ keresztnek)¹¹.

A „kettős jel”, amint azt az okkultizmus minden tanulmányozója tudja, a Természet férfi és női princípiumainak, a pozitívnak és a negatívnak a szimbóluma, mert a Szvasztika vagy mindez, és még sokkal több. Az ősi időkben mindig, az asztronómia – amelyre az isteni dinasztiából származó egyik király tanította meg a Negyedik Fajt – és az asztrológia születésétől kezdve a Vénuszt úgy ábrázolták az asztronómiai táblázatokban min egy kereszten álló Gömböt, a Földet pedig úgy, mint egy kereszt alatt álló Gömböt. Ennek ezoterikus értelme az, hogy a Föld nemzésbe merült, vagyis fajainak szaporodását a szexuális egyesülésen keresztül éri el. De a későbbi nyugati nemzetek ezt a szimbólumot egészen másként értelmezték. Misztikusaikon keresztül – akik a római Egyháztól kapták a vezetést – e jelet úgy magyarázták, hogy Földünket és minden rajtalevőt a kereszt váltotta meg, míg a Vénusz – másként Lucifer vagy Sátán – rátapos a keresztre. A Vénusz a legokkultabb a leghatalmasabb és a legtitokzatosabb valamennyi bolygó között; befolyása a Földünkre és hozzánk való kapcsolata a legerősebb. Az ezoterikus brahmanizmusban Vénusz vagy Shukra – különben férfi istenség¹² – Bhrigu fia, a Prajapati-k egyike, védikus bölcs, s ő a Daitya-Guru, vagy pap-tanítója az ősi óriásoknak. A Purana-kban levő Shukra-ról szóló teljes történet a Harmadik és a Negyedik Fajra vonatkozik. Amint a Kommentár mondja:

Shukra-n át származtak le az első „Izzadság-szülöttekből” a Harmadik (gyökérfaj) „kettős egyedei” (a hermafroditák). Ezért a Harmadik (Faj) alatt a ⊖(kör és átmérő) szimbólummal ábrázolták, míg a Negyedik alatt a jellel.

Ez magyarázatra szorul. Az átmérő, ha a körbe zárva találjuk, a női Természetet jelenti, vagyis az első eszmei világot, mely önmagát nemzette és önmagából itatódott át az egyetemesen szétszórt Élet-szellem által, - így tehát ez vonatkozik a primitív gyökérfajra is. Androgün lesz akkor, amint a fajok, s minden, ami a földön volt, kifejlesztették fizikai formáikat, s így a szimbólum átalakul a körbe zárt átmérővé, amelyből egy függőleges vonal ereszkedik le, kifejezvén vele a még el nem vált férfi és női nemet. Ez az első és legkorábbi egyiptomi tau: Τ, majd ebből lesz a ✚, vagyis a szétvált férfi és nő, nemzésbe merülve¹³. (Lásd I. kötet.) Vénusz (a bolygó) szimbóluma egy gömb a kereszten, amely azt mutatja, hogy e bolygó uralkodik a természetes emberi nemzésen. Az egyiptomiak Ankh-ot, az „életet” a gömbfejű kereszttel: ☥ábrázolták, amely csupán módosított formája Vénusznak (Isisnek): ♀, s ezoterikusan azt jelentette, hogy az emberiség és minden állati élet kilépett az isteni spirituális körből, és belemerült a fizikai férfi és női nemzésbe. Ez a jel a Harmadik Faj végétől kezdődően ugyanolyan fallikus jelentőséggel bír, mint az édenkert „Életfája”. Anouki, Isis egyik formája, az Élet Istennője; Ankh-ot pedig a héberek az egyiptomiaktól vették át. E szót Mózes vezette be, akit az egyiptomi papok tanítottak a bölcsességre, s aki még több más misztikus szót átvett tőlük. Héber nyelven Ankh, a személyes raggal „életem” – lényem – jelentéssel bír, s ez az „Anouchi személyes névmás” az egyiptomi Anouki Istennő nevéből¹⁴.

Dél-India (Madras tartomány) egyik legrégibb katekizmusában (Lásd Edward Moor: Hindu panteon) a hermafrodita Ardhanari Istennő középső testrészén gömbfejű kereszttel, a szvasztikával, a „hím és női jellel” van ábrázolva, jelezvén ezzel a Harmadik Faj pre-szexuális állapotát. Vishnu, akit most a köldökéből kinövő lótusszal ábrázolnak – vagyis jelezvén Brahma univerzumát, amint az a központból, Nara-ból kifejlődik – az egyik legrégibb faragványon kétneműnek (Vishnu és Lakshmi) van ábrázolva, amint egy vízen úszó lótuszlevélen áll, a víz félkörben felemelkedve körülötte, s a szvasztikán, „a nemzés (vagyis az ember származásának) eredetén” át árad beléje.

Pythagoras Shukra-Vénuszt Sol alter-nek, azaz a „másik Nap”-nak nevezi. A „Nap hét Palotája” közül a keresztény és zsidó Kabbalában a Lucifer-Vénuszé a harmadik, a Zohar Samael hajlékának nevezi. Az okkult tanítás szerint ez a bolygó a Föld őse, valamint spirituális prototípusa. Ezért mondják, hogy Shukra (Vénusz-Lucifer) kocsiját „földszülötte lovak” Ogdoad-ja húzza, míg a többi bolygó szekereinek paripái másfélék.

A Földön minden elkövetett bűnt megéreznek az Ushanák, a Shukrák. A Daityák Guruja a Föld és az emberek Védőszelleme. A Föld a Shukrán levő minden változást megérez és visszatükröz.

Shukra, vagy Vénusz, tehát mint a Daitya-k, a Negyedik Faj óriásainak tanítójaként van ábrázolva, akik a hindu mitológiában egy időben az egész Föld felett uralkodtak, s legyőzték a kisebb isteneket. A nyugati allegória titánjai is szorosan Vénusz-Luciferhez kapcsolódnak, akit a későbbi keresztények a Sátánnal azonosítottak. S minthogy Vénuszt, úgyszintén Isist is fején tehénszarvval ábrázolják, a misztikus Természet szimbólumával – ami jellemző és átváltoztatható a Holdra, hiszen ezek holdbeli istennők voltak – e bolygót a teológusok jelenleg a misztikus Lucifer szarvai közé helyezik.¹⁵ Az ősi hagyományt, mely szerint Vénusz (geológiai) változásai egyidejűek a Földével, s hogy az, ami az egyiken történik, az a másikon is végbemegy, s hogy többrendbeli nagyszabású közös változásokon mentek keresztül, később fantasztikus módon interpretálták. Szent Ágoston pl. a két bolygó konfigurációs, színbeli, sőt pályabeli változásait Vénusz-Lucifer teológiailag kieszelt jellemére vonatkoztatja. Annyira megy kegyes elképzelésében, hogy a bolygón végbement legutóbbi változásokat a Noé-féle és mitikus vízözönnel hozza kapcsolatba, amelyekről azt tartja, hogy Kr. E. 1796-ban mentek végbe. (Lásd: De Civitate Dei, LXXXI. VIII. fej.)

Minthogy Vénusznak nincs holdja, allegorikus értelemben azt szokták mondani, hogy Asphujit (ez a „bolygó”) adoptálta a Földet, a Hold sarjadékát, s hogy a Föld „nagyobb lett szülőjénél, s sok gondot okozott” – ez utalás a kettő közötti kapcsolatra. A Shukra¹⁶ (bolygó) uralkodója annyira megszerette adoptált gyermekét, hogy mint Ushanas reinkarnálódott nála, s tökéletes törvényeket alkotott számára, amiket a későbbi korok semmibe vettek és elvetettek. Egy másik allegória a Harivamsha-ban arról szól, hogy Shukra elment Shivához, s kérte őt, védelmezné meg tanítványát a Daitya-któl és az Asura-któl, a harcos Istenektől. Shukra céljának elősegítésére egy jóga-rítust hajtott végre: „fejjel lefelé ezer éven át szívta eb a pelyvának a füstjét”. Ez a Vénusz tengelyének nagy elhajlására vonatkozik – amely 50 fokot tesz ki – s arra, hogy örök felhőkbe van burkolva. Mindez azonban csak a bolygó fizikai alkatára vonatkozik. Az okkult miszticizmus a bolygó Uralkodójával, a vezető Dhyan Chohan-nal foglalkozik. Az allegória, mely szerint Shukra megátkozta Vishnut, hogy büntetésből hétszer megszülessen a Földön, mert megölte (Shukra) anyját, telve van filozófiai értelemmel. Ez nem a Vishnu-Avatárok-ra vonatkozik, minthogy ezek eddig kilencen voltak – s a tizedik még eljövendő – hanem a Föld emberfajaira. Vénusz vagy Lucifer – másként Shukra és Ushanas – mint bolygó, a mi Földünk fényhordozója, úgy fizikai, mint misztikus értelemben. A keresztények a korai időkben mindezt jól tudták, hiszen egyik legkorábbi római pápájukat főpapi néven Lucifernek hívták.

Minden világnak megvan a szülő csillaga és a testvér bolygója. Ezek szerint a Föld a Vénusz adoptált gyermeke és fiatalabb testvére, de lakói a saját fajtája béliek… Minden érző, tökéletes lény (teljes hetességű ember vagy magasabb lény) kezdettől fogva olyan formákkal és szervezettel van ellátva, amelyek teljesen összhangban vannak az általuk lakott bolygó természetével és állapotával.¹⁷

A Lét Bolygói, vagy Élet-központok, amelyeken elkülönülten fejlődnek emberek és állatok, száma megszámlálhatatlan. Egyik sem hasonlít semmiben sem testvérbolygójára vagy bármely más bolygóra saját speciális ivadékaiban.¹⁸

Mindegyiknek kettős fizikai és spirituális természete van.

A nucleolák örökkévalók és örökké tartók; a nucleusok időszakosak és végesek. A nucleolák az Abszolút részét képezik. A nucleolák azon sötét és áthatolhatatlan erőd lőrései, amely örökké rejtve marad az emberi, sőt Dhyani látástól. A nucleusok viszont a belőle kiszabaduló örökkévaló fény.

Ez a FÉNY az, amely a „Lét Urainak” formáivá sűrűsödik. Az elsők és legmagasabbrendűek ezek közül kollektíve a JIVATMA vagy Pratyagatma. (Jelképesen szólva a Paramatma-ból származó. Ez a görög filozófusok Logosza, az egyes új Manvantarák elején megjelenő Logosz.) Ezektől lefelé – ezen Fénynek mindinkább állandósuló, az objektív síkon durva anyaggá váló rezgéseiből kialakulva – jönnek elő a Teremtő Erők megszámlálhatatlan hierarchiái. Közöttük vannak forma nélküliek, mások határozott formával bírnak, megint mások pedig, a legalacsonyabbak (az elementálok), felvesznek bármely formát a környező körülményeknek megfelelően.

Spirituális értelemben csak egyetlen Abszolút Upadhi (bázis) létezik, amelyből, amelyen, és amelyben a Manvantára céljára felépülnek azok a megszámlálhatatlan alapvető központok, amelyekből az aktív periódus alatt az egyetemes, a ciklikus és az egyéni evolúciók kiindulnak.

A Lét ezen központjait átható és éltető intelligenciákat a Nagy Hegyláncon túl¹⁹ válogatás nélkül Manuknak, Rishiknek, Pitriknek²⁰, Prajapatiknak, stb. nevezik; az innenső oldalon pedig Dhyani-Buddháknak, Chohánoknak, Melháknak (Tűz-istenek), Bodhiszattváknak, és így tovább.²¹ Az igazán tudatlanok Isteneknek hívják őket, a művelt világiak az Egy Istennek, a bölcsek pedig, a beavatottak, bennük csupán a Megnevezhetetlennek manvantárai megnyilvánulásait látják és tisztelik, akit sem a mi Teremtőink (a Dhyan Chohanok), sem azok teremtményei sohasem ismerhetnek meg, sem meg nem magyarázhatnak. Az ABSZOLÚT meg nem határozható, sem halandó sem halhatatlan sohasem látta, sem meg nem érthette a Létezés korszaka alatt. A változó nem ismerheti a Változatlant, sem az élő nem foghatja fel az Abszolút Életet.

„Ezért az ember nem ismerhet magasabb lényeket, mint saját Őseit”. „Ne is imádja őket”, hanem tanulja meg, hogy miként jött ebbe a világba.

(c) A hetes számnak, amely minden vallásos rendszerben a kozmogóniától kezdve az emberig alapvető szám a többi között, meg kell, hogy legyen a raison d’être-je. Az ősi amerikaiaknál éppen olyan vezető szerepet játszik, mint az archaikus árjáknál és egyiptomiaknál. E kérdéssel bővebben fogunk foglalkozni a 4. kötet 2. részében, de addig is néhány adatot megemlíthetünk. A Sacred Mysteries among the Mayas and the Quiches szerzője²²azt mondja, hogy 11,500 évvel ezelőtt:

A hetes szám valamennyi civilizált ősi népnél úgy látszik par exellence szent szám volt. Hogy miért? Erre soha kielégítő választ nem kaptunk. E népek mindegyike más magyarázatot ad erre, saját (exoterikus) vallásának megfelelően. Kétségen kívül áll azonban, hogy a szent misztériumokba beavatottak számára ez volt a számok száma. Pythagoras… az „élet tartályának” nevezi, amely magába foglalja a testet és a lelket, minthogy egyrészt egy négyességből áll, vagyis Bölcsességből és Intellektusból, másrészt egy hármasságból, vagyis cselekvésből és anyagból. Julianus császár a Matrem-ben és az Oratio-ban (pontosabban in Matrem Deorum, Oratio V.) így fejezi ki magát:

„Ha hivatkoznánk a mi szent misztériumainkba való beavatásra, mely misztériumokat a kaldeaiak bacchizáltak a hétsugarú istennel kapcsolatban, általa világosítván meg az emberi lelket, akkor olyan dolgokat mondanék, amelyek teljesen ismeretlenek a csőcselék előtt, de nagyon jól ismertek az áldott teurgisták előtt.” (141. old.)

Aki ismeri a Puranakat, a Holtak Könyvét, a Zendavestát, az asszír Cserepeket és végül a Bibliát, s aki megfigyelte a hetes szám folytonos visszatérését a legrégibb időkből származó, s egymástól távol eső és kapcsolatban nem lévő népek feljegyzéseiben, nem tekintheti véletlen összetalálkozásnak a következő tényt, amelyet az ősi misztériumok ugyanez a kutatója közöl velünk. A hetes számnak, mint misztikus számnak Amerika „Nyugati kontinensén” élő bennszülöttek közötti vezető szerepéről szólva, nem kevésbé érdekes megállapítást tesz. Szerinte a hetes szám:

Gyakran előfordul a Popul-Vuh-ban. Megtaláljuk a hét család esetében is, akik Sahagun és Clavigero szerint azon misztikus személyiség kíséretében voltak, akit Votan-nak neveztek. Ő volt Nachan nagy városának híres alapítója, mely várost egyesek Palanque-vel azonosítják. Megtaláljuk a hét barlangban²³, ahonnan – úgy mondják – Nahutls ősei eredtek; Cibola hét városában, amelyeket Coronado és Niza írtak le… a hét Antillákban; a hét hősben, akikről azt mondják, hogy megmenekültek a Vízözönből.

A „hősök” minden vízözön-történetben heten vannak, kezdve a hét Rishi-től, akiket a Vaivasvata Manu mentett meg, egészen Noé bárkájáig, amelybe „hetesével” vitték be az állatokat, madarakat és egyéb élőlényeket. Ezek szerint az 1, 3, 5, 7 számok, mint tökéletes – mert velejükben misztikus – számok elsőrendű szerepet játszanak minden kozmogóniában, és az élőlények fejlődésében. Kínában az 1, 3, 5 és 7 számokat „égi számoknak” nevezik úgy az egyházi „Változások Könyvében” (Yi King vagy transzformáció), mint az „evolúcióban”.

A magyarázat nyilvánvaló, ha az ősi szimbólumokat megvizsgáljuk. Ezek az I. kötet előszavában említett Ősi Kéziratban megadott számokból veszik eredetüket. A fejlődés és a nemzésbe, illetve anyagba merülés szimbóluma a , amely megtalálható a régi mexikói szobrokon és festményeken éppen úgy, mint a kabbalisztikus Sephiroth-ban és az egyiptomi Tauban. Vizsgáljuk meg a mexikói kéziratot (Add. MSS. Brit. Mus. 9789)²⁴; egy fát látunk, amelynek törzsét tíz gyümölcs van. A fa egyik oldalán egy férfi, a másik oldalán egy nő áll, hogy leszedje a gyümölcsöket, a fatörzs tetején pedig két ág nyúlik ki vízszintes irányban, kialakítva ekként a tökéletes Τ-t (tau). Az ágak végén ezenkívül egy-egy hármas nyaláb van, közöttük pedig egy madár ül – a halhatatlanság madara, Atma vagy az Isteni Szellem – ez lévén a hetedik. Ez ugyanazt az eszmét fejezi ki, mint a Sephiroth-i Fa, amelynek összege tíz, de ha elválasztjuk a felső hármastól, akkor hét marad. Ezek az égi gyümölcsök, a tíz vagy Ⓘ, 10, amelyek a láthatatlan férfi és női csírából születtek, kitéve velük együtt a 12-t, vagyis az Univerzum Dodekaéderét. A misztikus rendszer magában foglalja a •-ot, a középpontot; a 3-at, vagy Δ-et; az 5-öt, vagy ✯-ot; és a 7-et, vagy ⍍-t; vagy ✡-t; tehát a háromszöget, a négyzetben és a két egymásba fonódó háromszögben lévő egybefogó pontot. Ez vonatkozik az őstípusok világára. A jelenségek világa az EMBER-ben éri el legfelsőbb szintjét (kulminációját), és mindennek visszatükröződését. Ezért az ember – metafizikai aspektusában – a misztikus négyzet, a Tetraktisz, a teremtő síkon pedig a Kocka. Az ember szimbóluma a kiterített kocka²⁵, a 6, amelyből 7 lesz, vagyis a , 3 keresztirányú (a női) és a 4 függőleges (a férfi); ez tehát az ember, az istenség kulminációja a földön, akinek a teste a hús keresztje, amelyen keresztül, és amelyben állandóan keresztre feszíti és megöli az isteni Logoszt, vagyis saját MAGASABB ÉN-jét.

Minden bölcselet és kozmogónia ezt mondja: „A világegyetem fölött áll az Uralkodó (kollektíve uralkodók), amelynek neve az IGE (Logosz); Királynéja a működő Szellem; s a kettő együtt az Első Hatalom, az EGY után.”

E kettő a Szellem és a Természet, amelyek ketten képezik a mi illuzórikus világegyetemünket. E két elválaszthatatlan az Eszmék Univerzumában marad mindaddig, amíg az tart, s azután visszamerül a Parabrahman-ba, az Egy örökké változatlanba. „A Szellem, melynek lényege örök, egy és önmagában létező”, egy tiszta éterikus Fényt áraszt ki – egy kettős fényt, melyet az egyszerű érzékek nem tudnak felfogni – mondja a Purâna-k, a Biblia, a Sepher Yetzireh, a görög és latin himnuszok, a Hermész Könyve, a kaldeai Számok Könyve, Lao-tze ezoterikus tanításai és egyéb írások. A Kabbala, amely a Genezis titkos értelmét magyarázza, azt mondja, hogy ez a Fény a KETTŐS EMBER, másként az androgün (jobban mondva: nem-nélküli) Angyalok, akiknek generikus nevük: ADAM KADMON. Ők azok, akik befejezik az embert, míg az ember éterikus formáját már isteni, de alacsonyabb lények árasztják ki, s a testet agyaggal szilárdítják, vagy másként „a föld porával” – amely valóban allegória, de éppen annyira tudományos, mint bármely darwini fejlődéstan, s amellett sokkal igazabb.

A Source of Measures szerzője azt mondja, hogy a Kabbala, s annak valamennyi misztikus könyve tíz Sephiroth-on alapul, ami egy sarkalatos igazság²⁶. A szerző a Tíz Sephirot-ot vagy a 10 számot a következőképpen mutatja be:

 

ahol a kör a nulla; a függőleges átmérője az első vagy elsődleges EGY (az Ige vagy Logosz), amelyből jön a 2, a 3, fel egészen 9-ig, a számjegyek határáig. A 10 az első Isteni Megnyilvánulás²⁷, amely az arányok pontos kifejezésének minden lehetőségét magában foglalja, - a szent Jod. A Kabbala azt tanítja, hogy ezek a Sephiroth-ok az Égi Fény (20612 – 6561 számai vagy kiáradásai), ők a 10 „Szó”, a DBRIM, 41224, s a fény, melynek ők az egybeáradását képezik, jelenti az Adam KDM-et (a 144 – 144); és a Fény, az Új Testamentum vagy Frigyszövetség (41224) teremtette Istent; éppen úgy, mint az Ótestamentum szerint Isten (Alhim, 31415) teremti a Fényt (a Világosságot), (20612, 6561).

Nos, az okkultizmus szerint – ugyanúgy, mint a Kabbala szerint is – három féle Fény vagy Világosság van. (1) Az absztrakt és abszolút Világosság, amely Sötétség; (2) a Megnyilvánult-megnyilvánulatlannak a Világossága, amelyet egyesek Logosznak neveznek, és (3) egy későbbi világosság, amely a Dhyan Chohanokban, a kisebb Logoszokban – kollektív néven Elohim – tükröződik vissza, akik azután kiárasztják azt az objektív univerzumra. De a Kabbalában, amelyet a XIII. századi kabbalisták újra kiadtak, és gondosan úgy forgattak, hogy az megfeleljen a keresztény hitelveknek, e három Világosságot Így határozzák meg: (1) a Jehova-i világos és átható világosság; (2) a visszatükröződött világosság; és (3) az absztrakt világosság. „Ez a Világosság, absztrakt szempontból (metafizikai vagy szimbolikus értelemben) Alhim (Elohim, Isten), míg a tiszta átható Világosság a Jehova. Alhim világossága általában a világhoz tartozik, annak egészében és általános teljességében, de a Jehova világossága a világ legfőbb teremtményéhez, az emberhez tartozik, akibe a világosság behatolt, és akit ez a világosság teremtett.” A Source of Measures szerzője helyesen idézi az olvasónak Inman Faiths Embodied in Ancient Names című művének II. 648. oldalát, ahol egy metszetről van szó, „amelyet Velencében, 1542-ben nyomtattak ki, s a Boldogságos Szűz egyik rózsafüzérjéről való vesica piscis, Mária, és a női szimbólum ábrázolását mutatja”. Következésképp, amint Inman „az inkvizíció, tehát ortodox engedélyezéssel” megjegyzi, ez az ábrázolás világossá teszi az olvasó előtt, hogy mit értett a Római Egyház ezen „világosság átható erejéről és annak hatásairól”. Milyen sajnálatosan eltorzultak a keleti filozófiának legmagasztosabb, legnemesebb és legemelkedettebb istenfogalmai, amikor a keresztény interpretáció azokat szinte a legdurvább antropomorfikus fogalmakra alkalmazta!

Keleten az okkultisták ezt a Világosságot Daiviprakriti-nek hívják, nyugaton pedig Christos Világosságának. Ez a LOGOSZ Világossága, az örökké Megismerhetetlennek közvetlen visszfénye az egyetemes megnyilvánulás síkján. A modern keresztények a Kabbala alapján pedig az előbb idézett szerző szerint ezt így magyarázzák:

A világ teljességére általában, annak legfőbb tartalmával, az emberrel együtt az Elohim-Jehova kifejezés alkalmazható. A Zohar-ból vett kivonataiban Rev. Dr. Cassel (egy kabbalista) annak bizonyítására, hogy a Kabbala a Háromság dogmáját adja elő, többek között a következőket mondja: „Jehova ugyanaz, mint Elohim/Alhim”… Három fokozatban Isten (Alhim) és Jehova ugyanazzá váltak, s jóllehet különállók, külön és együtt ugyanazt az Egyet alkotják.

Hasonlóképpen, Vishnu lesz a Nap, a Személytelen Istenség látható szimbóluma. Vishnut úgy írják le, amint „áthalad három lépéssel az Univerzum hét régióján”. De a hinduk ezt mint exoterikus beszámolót, mint felszínes tantételt és allegóriát tekintik, míg a kabbalistáknál ez az ezoterikus és végleges magyarázat. De folytassuk:

A Világosság tehát, amint mondottuk, 20612 aránya a 6561-hez, amely a kör átmérőjének a kerülethez való integrális és számbeli arányának pontos megjelölése. Isten (Alhim, tehát 31415 aránya az Egyhez, a fentinek egy módosított formája) ennek a redukálása azért, hogy megkapjuk a szabvány egységet, az Egyet, mint minden számítás és mérés általános alapját. De az állati élet létrehozásához, és a speciális időmértékhez vagy holdévhez, melynek hatásaként a fogantatás és az embrionális fejlődés létrejön, s Jehova mértékszámai (tehát az „ember egyenlő Jehova” mérték) vagyis a 113 aránya a 355-höz külön tanulmányozandó.²⁷ Ez az arány a Világosságnak, azaz a 20612:6561-nek egy módosított formája, lévén egy πérték, s csupán ugyanannak egy variációja (vagyis 20612:6561 = 3.1415:1, és 355:113 = 3.1415, vagyis Alhim, vagyis Isten), éspedig oly módon, hogy az egyiket át lehet olvasztani a másikba, és le lehet vezetni egymásból. Ez az a három lépés, amelyekkel az isteni nevek egységét és azonosságát ki lehet mutatni. Vagyis a kettő ne más, mint ugyanazon aránynak, a π-nek változatai. E fejtegetés célja az, hogy bemutassuk, mennyire azonos a Kabbalában tanított szimbolikus mérési rendszer a bibliai Három Frigykötéssel és a szabadkőművesség fent említett tételével.

Először is, a Sephiroth úgy szerepel, mint Világosság, vagyis az Ain Soph-nak ők képezik egyik működését, helyesebben ők maguk annak megnyilvánulása. Ez abból a tényből következik, hogy a „Világosság” a 20612-nek a 6561-hez való arányát jelenti, része lévén e DBRIM, 41224 „szavaknak”, vagy a Dabar, 206 (= 10 rőf) szónak. A „Világosság” annyira velejét képezi a Kabbalának a Sephiroth magyarázatával kapcsolatban, hogy a Kabbaláról írt leghíresebb könyvet Zohar-nak, azaz „Világosság”-nak nevezik. Ebben a könyvben a következő kifejezéseket találjuk: „A végtelen teljesen ismeretlen volt, s nem árasztott világosságot mindaddig, amíg a fénylő pont erőszakkal át nem tört, és láthatóvá nem vált”. „Amikor Ő először vett formát magára (a korona, vagy ez első Sephira formáját), abból 9 ragyogó fényt sugároztatott ki, amelyek azon keresztül kiragyogva minden irányba fénylő világosságot terjesztettek” – vagyis ez a 9 az 1-gyel (amely az eredete volt a fentiek szerint a 9-nek) együtt összesen 10-et tesz ki. Vagyis a Ⓘ-t, vagy ⊗-t, vagy a szent Tíz-et (szám vagy Sephiroth), vagy Jod-ot – s ezek a számok voltak „a Világosság”. Éppen úgy, mint a János evangéliumában Isten (Alhim, 31415 az egyhez) volt az a Világosság (20612 a 6561-hez), amely által minden dolog teremtetett.

A Sepher Yetzireh-ben, másként a „Teremtés számá”-ban a fejlődés folyamatát számokban adják meg. E mű szerint „a Bölcsesség harminckét Ösvényén” a 3-as szám négyszer ismétlődik, a 4-es szám pedig ötször (3*4+4*5=32). Ezért az Isten Bölcsessége számokban fejezhető ki (Sephrim vagy Sephiroth), mert Sepher (vagy S-ph-r magánhangzók nélkül) annyit jelent, mint „számolni”. Hasonlóképpen Platón is megállapította, hogy az Istenség geometrizál, amikor a világegyetemet megteremti.

A kabbalista könyv, a Sepher Yetzireh annak megállapításával kezdi, hogy Alhim rejtett bölcsessége Sephrim-ben van, vagyis Elohim bölcsessége a Sephiroth-ban.

A harminckét ösvény, a rejtett bölcsesség Három Sephrim-ben állapította meg a következőket: Jah, JHVH, Tzabaoth, Izrael Elohi-ja, az Élet Alhim-ja, a Kegyelem és Könyörület El-je – magasztos magasságbéli Lakó, Örökkévaló Király, akinek neve – Szent! A három Sephrim a következő: B – S’ph-r, V – S’ph-r, V – Siph-o-r.

Mr. Ralston Skinner így folytatja:

Ez a magyarázat az eredeti szöveg „rejtett bölcsességét” rejtett bölcsességgel mutatja be, vagyis olyan szavak használatával, amelyek speciális számsorokat és speciális frazeológiát tartalmaznak. Ezek ugyanazt a magyarázati rendszert képviselik, mint amit a héber Bibliában is pontosan megtalálhatunk… A szerző, amikor magyarázatait kifejti, tételének elfogadtatása és a részletes kifejtés végeredményének összefoglalása végett azt az egy szót: „Sephrim” (Sephiroth) – a Jezirah Számából – úgy magyarázza, hogy szétválasztja három alárendelt egységre, a s-ph-r vagy szám jelentésű közismert szó felett mintegy szójátékként.

Al-Chazari²⁸ herceg azt mondja a rabbinak: „Azt szeretném, ha közölnéd velem a Természetes Filozófia néhány fontos vagy legfőbb elvét, amelyeket – mint mondod – ők (az ősi bölcsek) a régmúlt időkben kidolgoztak”. Erre a rabbi így felelt: „Egyik ilyen alapelv fajunk atyjának, Abrahamnak Teremtés Száma”. (Vagyis Abram és Abraham, másként a 41224 és 41252 szám.) Azután azt mondja, hogy ezen számok könyve azt tanítja, hogy az „Alhim-ság és Egy-ség a DBRIM-ben”, vagyis a „szavak” jelentésű szó számaiban van meg. Ezek szerint tehát tanítja a 31415 arányát az Egy-hez a 41224 számon keresztül, mely utóbbi a Frigyláda leírásában két részre volt választva, két kőtáblán, s erre vésték vagy írták ezeket a számokat, azaz DBRIM-et, másként 41224-t, tehát 20612*2-t. Azután magyarázza ezt a három másodlagosan használt szót, s az egyikkel kapcsolatban megjegyzésként kiemeli: „és Alhim (31415 az Egy-hez) szólt, legyen Világosság (20612 a 6561-hez)”.

A szöveg szerinti három szó a következő: רומים רמם רמם, s a rabbi így magyarázza őket: „Tanítja az Alhim-ságot (31415) és az Egy-séget (az Alhim átmérője) a Szavakon át (DBRIM=41224), amely annyit jelent, hogy egyrészről a teremtés különbözőségében a kifejeződés végtelensége rejlik, másrészről van egy harmonikus végcél az Egy-ség felé”. (Mindenki tudja, hogy az iskolák π-jének ez a matematikai funkciója, mely megmérvén, megszámlálván és meghatározván az ég csillagait, végén mégis az Univerzum végső egységébe foglalja össze.) „S mindez a Szavak segítségével. Végső összhangjuk tökéletessé válik abban az Egy-ségben, amely elrendelte őket, s amely megvan a רומם רמם רמם-ban”. Vagyis a rabbi első magyarázatában kihagyja a szavakból a jod- vagy i-betűt, majd utána megint beleveszi. Ha most megnézzük ezen másodlagos (alárendelt) szavakat, akkor ezek értékét 340, 340 és 346-ban állapíthatjuk meg, összesen tehát 1026, s az általános szó felosztását azért végezték, hogy ezeket a számokat elnyerjék, - melyeket Temurah által különböző módokon, különböző célokra lehet átváltoztatni. (Kabbala)

Kérjük az olvasót, lapozza fel az I. kötet 4. Stanzájának 3. slokáját és a kommentárt, ahol megtalálhatja, hogy a 3, 4, (7) és a háromszor hét, vagy 1065, Jehova száma, a Mahábháratá-ban említett 21 Prajapati száma, azaz a három Sephrim száma (betűkkel vagy ábrákkal kifejezett szavak). Ha a tanulmányozó összehasonlítja az Ősi Filozófia Teremtő Hatalmait és az exoterikus júdaizmus (minthogy a zsidók ezoteriája azonos a Titkos Tanítással) antropomorfikus Teremtőjével, ki fog tűnni az, hogy valójában Jehova csak „holdbeli” és „nemzedékbeli” Isten. Jól ismert tény a Kabbala minden lelkiismeretes tanulmányozója előtt az, hogy minél mélyebbre merül a Kabbala – illetve ami belőle megmaradt - tanulmányozásába, annál bizonyosabbá válik afelől, hogy – az exoterikus júdaizmus és kereszténység által lefektetett elvek szerint – e kettő monoteizmusa nem más, mint asztrolatria, amelyet a modern asztronómia ma már magáénak tart. A kabbalisták mindig is hangoztatták, hogy az Elsődleges Intelligenciát megérteni nem lehet. Minthogy sem megérteni, sem térben elhelyezni nem lehet, névtelen és negatív. Innen ered az Ain Soph – „Megismerhetetlen” és „Megnevezhetetlen” – kifejezés, s minthogy megnyilvánulásra bírni lehetetlen, tehát úgy képzelték el, mint amely kiárasztja magából a Megnyilvánuló Erőket. Következésképpen az emberi intellektus csak kiáradásaiban foglalkozik és foglalkozhat vele. A keresztény teogónia, miután elvetette a kiáradások tantételét, s ezt az Angyalok közvetlen tudatos teremtésével és a világ többi dolgainak a semmiből való létrehozásával helyettesítette, ma már reménytelenül zátonyra futott egyfelől a Természetfölötti vagy Csoda, másfelől pedig a materializmus között. Egy extra-kozmikus Isten végzetes a filozófia szempontjából, egy intra-kozmikus Istenség – vagyis az egymástól elválaszthatatlan szellem és anyag – filozófiai szükségesség. Ha e kettőt el akarjuk választani egymástól, akkor nem marad más, mint durva babona az érzelgősség álarca alatt. De miért kell a „geometrizálás”, ahogy Platón mondja, és miért kell ezeket a kiáradásokat egy hatalmas számtábla formájában bemutatni? Az előbb idézett szerző jól megválaszolja a kérdést, amikor ezt mondja:

Mentális érzékelésből csak úgy válhat fizikai érzékelés, ha az előbbi a Világosság kozmikus princípiumával bír, s így a mi mentális körünk a világosság által válik láthatóvá, vagy ja teljes megnyilvánulásról van szó, akkor a körnek fizikailag láthatóvá, vagyis Világossággá kell válnia. Az így megfogalmazott elképzeléseken alapult az univerzumban megnyilvánuló Istenséget taglaló filozófia.

Ez tehát a Filozófia. Másként beszél azonban az Al-Chazari című műben a rabbi, amikor ezeket mondja:

Az s’ph-r alatt a teremtett testek kiszámítása és megmérése értendő. Mert a kiszámítás, vagyis amivel egy testet egybevágóan és szimmetrikusan fel lehet építeni, szerkezetileg jól elrendezve és megfelelve az eltervezett célnak, végre is számokból, terjedelemből, tömegből, súlyból tevődik össze; a mozgások koordinációs kapcsolata, továbbá a zenei összhang teljesen a számokon alapszik, vagyis s’ph-r-en… Sippor (s’phor) kifejezésen értsük Alhim (206 az 1-hez, vagy 31415 az 1-hez), s ehhez kapcsolódik a szerkezeti forma vagy keret szándéka; például így szól a mondás: „Legyen Világosság”. A mű létrejött, amint a szavakat kimondták, vagyis amikor a mű számai előjöttek.

Ez annyi, mint minden lelkiismeret-furdalás nélkül elanyagiasítani a szellemit. De a Kabbala nem mindig volt ennyire alkalmas az antropo-monoteisztikus elképzelésekre. Hasonlítsuk össze ezt India hat filozófiai iskolájával. Például Kapila-nak Sankhya filozófiájában az áll, hogy hacsak Purusha nem mászik fel Prakriti vállára, – szimbolikus értelemben – akkor az utóbbi értelmetlen marad, míg az előbbi az utóbbi nélkül cselekvésre képtelen. Ezért a Természet (az emberben) a Szellem és az Anyag összetételévé kell váljon, mielőtt tényleg azzá lesz, ami; s az Anyagban lévő Szellemet fokozatosan kell életre és tudatosságra ébreszteni. A monádnak először át kell mennie az ásványi, növényi és állati formákon, mielőtt a Logosz Világossága felébredhetne az állatemberben. Éppen ezért, ez utóbbit mindaddig nem nevezhetjük „EMBER”-nek, hanem csak úgy kell tekinteni, mint a mindig változó formába börtönzött monádot. A keletei filozófiában a SZAVAK által történő Fejlődést és nem Teremtést ismerik el, még az exoterikus feljegyzések szerint is. Ex orinete lux (A világosság keletről jön). A mózesi Bibliában még az első ember neve is Indiából származik, bármennyire is tagadja ezt prof. Max Müller. A zsidók az Ádám nevet Kaldeából vették át; az Adam-Adami pedig egy összetett szó, következésképp egy több jelentésű szimbólum, s az okkult tételeket bizonyítja.

Itt nincs hely a filozófiai boncolgatásokra. De azért emlékeztetnünk kell az olvasót arra, hogy az Âdi szó szanszkrit nyelven annyit jelent, mint az „első”; arámi nyelven annyit jelent, mint „egy” (Ad-ad, az „egyetlen egy”); asszír nyelven annyi, mint „Atya”, s innen származik az Ak-ad, vagy „teremtő atya”.²⁹ S ha már egyszer a fentiek bebizonyosodtak, akkor kissé nehéz az Adam szót a mózesi Biblia eredeti kifejezésének tekinteni, s benne egyszerűen egy zsidó személynevet látni. Lásd ezen kötet II. részében az Adam-Adami-ról szóló fejtegetéseket.

Gyakran találjuk összekeveredve a különböző teogóniákban szereplő Istenek genealógiáját és jellemzőit, ahogy e szimbolikus tudomány alapvető tételeit a félig beavatott brahmanikus és biblikus írók a világgal közölték. De a legkorábbi nemzetek megállapításaiban nincs ilyen eltérés, minthogy ezek az Isteni Tanítók tanítványai és leszármazottjai voltak. Náluk ugyanis az istenek genealógiája és jellemzői elválaszthatatlanul kozmikus szimbólumokhoz kapcsolódtak, minthogy ezek az „istenek” képezték a világegyetem különböző régióinak életét és életadó „lélek-princípiumait”. Soha sehol semmiféle népnek nem volt megengedve, hogy ezen megnyilvánult isteneken túl spekulációkba bocsátkozzanak. A határtalan és végtelen Egység minden nemzetnél tiltott szűzi talaj volt, amelyen emberi gondolat nem járhatott, s melyet nem érinthetett a terméketlen elmefuttatás. Mindössze annyit tanítottak róla, hogy egyik sajátsága az összehúzódás és elernyedés, hogy időnként kitágul vagy összehúzódik. A világegyetem, mely telve van a naprendszerek és világok miriádjaival, felbukkanva, majd eltűnve az örökkévalóságban, az antropomorfikus hatalmak vagy azok lelkei, az istenek nem maradhattak meg testeikkel együtt. Amint a mi katekizmusunk mondja: „A Lehelet visszatér az Örök Kebelbe, amely kileheli és beleheli azt.”

Az ideális Természet, az absztrakt Tér, amelyben az egész Univerzum titokzatosan és láthatatlanul gyökerezik, úgy a védák, mint minden más kozmogónia szerint a Természetben lévő teremtő erőnek női oldalát jelenti. Aditi ugyanaz, mint Sephira és a gnosztikusok Sophia-ja, valamint Isis, Hórusz szűz anyja. Minden kozmogóniában a teremtő istenség mögött és felett van egy felsőbb istenség, a Tervező, az Építész, akinek a Teremtő csak végrehajtó közege. És még ennél is magasabban, mindenen túl köröskörül, belül és kívül ott van a Megismerhetetlen és az Ismeretlen, mindezen Kiáradások Forrása és Oka.

Ezek szerint könnyű megtalálni az okát annak, hogy miért szerepel Adam-Adami a kaldeai szentírásokban, amelyek kétségkívül korábbiak, mint a mózesi könyvek. Asszír nyelven Ad annyi, mint „atya”, arámii nyelven Ad „egy”-et jelent, míg Ad-ad az „egyetlen egy”, Ak pedig asszír nyelven „teremtő”. Így lett az Ad-am-ak-ad-mon-ból a Kabbalában (Zohar) Adam-Kadmon, amely azt jelentette, hogy „Egy (Fiú) az isteni Atyától vagy Teremtőtől”, az am vagy om szavak ugyanis időben úgyszólván isteni-t vagy istenség-et jelentettek. Tehát Adam-Kadmon és Adam-Adami jelentése az lett, hogy „az Atya-Anya vagy Isteni Természet első Kiáradása”, szó szerint pedig az „első Isteni Egy”. Könnyen belátható, hogy ezek szerint Ad-Argat (vagy Aster’t, a szíriai istennő, Ad-on, a szíriai Úristen felesége, Ad-on, a zsidó Adonai), továbbá Vénusz, Isis, Istar, Mylitty, Éva, stb. azonosak a hinduk Aditi és Vach istennőjével. Ezek mind „minden élők anyja” és „istenanyák”. Másrészről viszont – kozmikusan és asztronómiailag – a férfi istenek először mind „Napistenek” voltak, s azután – teológiailag – lett belőlük az „Igazság napja” és egyéb logoszok, melyeket mind a Nap szimbolizált³⁰. Ezek mind Protogonos-ok (Elsőszülöttek) és Microprosopus-ok. A zsidóknál Adam-Kadmon ugyanaz volt, mint Athamaz, Tamaz vagy a görögök Adonis-a – „aki egy az Atyával, és aki az Atyától van” – az Atya pedig a későbbi fajokban Helios, a Nap, például Apollo Karneios³¹, a „Nap-szülötte” volt. Osirist, Ormazd-ot és a többit később sokkal földibb típusok követték, sőt jóformán maguk is azzá változtak, mint például Prometheus, a Kajbee hegy keresztrefeszítettje, Hercules és még sokan mások, Nap-istenek és hősök, míg végül is valamennyi elvesztette eredeti jelentőségét, s alig jelentenek többet, mint fallikus szimbólumokat.

A Zohar-ban ez áll: „Az embert a Sephiroth (Elohim-Javeh másként) teremtette, s közös erővel létrehozták a földi Ádámot”. Ezért mondja a Genezis-ben Elohim: „Lám az Ember olyan lett, mint egy közülünk”. De a hindu kozmogóniában vagy „Teremtés”-ben Brahmâ-Prajâpati Viraj-t és a Rishi-ket szellemi úton teremti; éppen ezért az utóbbiakat világosan „Brahma Elme-szülte Fiai”-nak nevezik; a nemzésnek ez a specifikus módja teljesen kizárja a fallicizmus gondolatát is, legalábbis a korai nemzeteknél. Ez a példa jól illusztrálja a két nemzet egymáshoz viszonyított spiritualitását.

3. Szólt a Ragyogó Arc Ura: „Küldök neked egy tüzet, amikor a munkád megkezdődik. Emeld fel szavadat más lokákhoz, folyamodj Atyádhoz, a Lótusz Urához (Kumuda Pati) (a) az ő fiaiért… A te néped az Atyák (Pitri-Pati) uralma alatt lesz. A te embereid halandók lesznek. A Bölcsesség Urának (Budha, Merkur) emberei halhatatlanok, de Szóma (a Hold) fiai nem. Szüntesd be panaszaidat. (b) A hét bőr még rajtad van… te még nem vagy kész. A te embereid még nincsenek készen. (c)

1. Kumuda-Pati a Hold, a Föld szülője, Soma-loka körzetében. Jóllehet a Pitrik vagy Atyák, az Istenek Fiai, másutt Brahmâ Fiai vagy éppen Rishi-k, általában úgy ismerik őket, mint holdbeli ősöket.

2. Pitri-Pati a Pitrik Ura vagy Királya, Yama, a Halál Istene és a halandók Bírája. Budha (Merkur) emberei képletes értelemben bölcsességük révén halhatatlanok. Ezt általánosan úgy tartják azok, akik szerint minden bolygó vagy csillag lakott hely – sőt a tudomány emberei között vannak olyanok, mint pl. C. Flammarion többek között, akik erősen hisznek ebben, részben logikai, részben pedig asztronómiai alapokból kiindulva. Minthogy a Hold egy alsóbbrendű test, – még a Föld is fölötte áll, nem is szólva a többi bolygóról – azok a földi emberek, akik a Hold fiaitól származnak, vagyis a Hold burkából vagy testéből való holdbéli emberektől vagy ősöktől, nem lehetnek halhatatlanok. A földi ember nem remélheti azt, hogy valóságos, öntudatos és intelligens lénnyé válik, hacsak máshonnan való teremtők úgyszólván be nem fejezik őt. Így a Purana-i legendában a Hold (Soma) fia Budha (Merkur), az intelligens és bölcs, minthogy Soma-tól, a láthatatlan Hold uralkodójától származik, és nem Indu-tól, a fizikai Holdtól. Ezek szerint Merkur a Föld idősebb fivére, képletesen szólva féltestvére, lévén ő a Szellem ivadéka, míg a Föld a Test sarja, Ezeknek az allegóriáknak sokkal mélyebb és tudományosabb értelme van – asztronómiailag és geológiailag egyaránt – mint ahogy azt a modern fizikusok hajlandók lennének elismerni. Az első „háborúskodás az Egekben”, a Târaka-maya, teljes egészében telve van úgy filozófiai, mint kozmogóniai és asztronómiai igazságokkal. Ebből a leírásból le lehet vezetni valamennyi bolygó élettörténetét, aszerint, hogy mi történt e bolygók isteneivel és uralkodóival. Ushanas (Shukra, másként Vénusz), aki Soma-nak legjobb barátja, és Brihaspati (Jupiter) ellensége volt, cselekvőleg vett részt az „Istenek” elleni harcban. Brihaspati, az „Istenek nevelőjének” feleségét, Târâ-t vagy Târakâ-t, elrabolta a Hold, Soma, „s vele nemzette Budha-t”, minthogy pedig Ushanas ebben segítségükre volt, nyomban Demon (Asura) istenséggé degradálták, s az is maradt, mind a mai napig.³²

Itt az „emberek” kifejezés azon égi emberekre vonatkozik, akiket Indiában Pitara-knak vagy Pitri-knek, az Atyáknak, az ember nemzőinek neveznek. Ezzel ugyan még nem tüntettük el a tanítás azon látszólagos nehézségét, – legalábbis a modern hipotézisek szempontjából – hogy ezek a Nemzők vagy Ősök az első emberi Ádámokat, mint asztrális árnyékokat, saját magukból teremtették, Jóllehet ez a tanítás haladást jelent az Ádám bordájáról szóló bibliai hagyománnyal szemben, mégis geológiai és klimatikus kifogásokat fognak ellene felhozni. Az okkult tanítás azonban megmarad állítása mellett.

(c) Az ember szervezete minden fajban alkalmazkodott a környezetéhez. Az első gyökérfaj oly mértékben volt éterikus, mint amennyire a mi fajunk fizikai. A Hét Teremtő ivadékának, a Hét Elsődleges Ádámnak³³ bizonyára nem volt szüksége az élet folytatásához és a lélegzéshez tisztult gázokra. Ezért, bármennyire is lehetetlennek tartják ezt a tanítást a modern tudomány hívei, az okkultizmus állítja, hogy ez volt a helyzet aeonokkal korábban, mintsem az első fizikai ember, a lemúriai emberfaj fejlődése elkezdődött volna 18 millió évvel ezelőtt.

Az ősi írások azt tanítják, hogy minden helyi Kalpa vagy Kör megkezdésekor a Föld újra születik, előzetes fejlődését pedig így írják le a DZYAN KÖNYVEI-nek egyikében és a reá vonatkozó kommentárban: „Miként az emberi Jîva (monád), amikor új anyaméhbe költözik, új testet vesz magára, úgy van ez a Föld Jîva-jával is. Minden Körben tökéletesebb és szilárdabb takarót ölt magára, amint újra kiemelkedik a tér méhéből az objektivitás mezejére.” Ezt a folyamatot természetesen az újraszületés vajúdásai, vagyis geológiai megrázkódtatások kísérik.

Az erre vonatkozó egyetlen utalást az előttünk levő DZYAN KÖNYV-ének csupán egyetlen versében találjuk, amely így szól:

4. Nagy vajúdások után (a Föld) levetette a régi hármat, és felvett hét új bőrt, s ez ott állt az elsőben. (a)

(a) Ez a Föld növekedésére vonatkozik, míg a Kommentárok szerint az Első Körről szóló Stanzában ez áll:

Miután a változatlan (avikâra) maradandó Természet (Lényeg, sadaikarûpa) felébredt és átváltozott (differenciálódott) az esetlegesség (avayakta) egyik állapotába, s az okból (Karana) saját különálló okozatává (vyakta) vált, láthatatlanból látható lett. A parányinak a legparányibbja (az atomok legatomibbja, másként aniyânsam aniyasâm) eggyé és a sokká vált (ekaneka-rûpa), és létrehozván a világegyetemet, megteremtette a negyedik Loka-t (Földünket) a hét lótusz koszorújában. Az Achyuta ekkor a Chyuta lett.³⁴

A Földről azt halljuk, hogy levetette a „régi hármat”, ami arra vonatkozik, hogy már előzőleg három Körön ment át, s a jelenlegi a negyedik a hét közül. Minden új Kör kezdetén, egy „elsötétülési” korszak után, a Föld – ugyanúgy, mint a többi hat „Föld” – leveti, vagy legalábbis feltételezhető, hogy leveti régi bőreit, mint a kígyó szokta. Ezért nevezik a Földet az Aitareya-Brâhmana-ban Sarpa Rajni-nak, a „Kígyók Királynőjének”, és „minden mozgó lény anyjának”. A „hét bőr”, amelynek elsejében most ott áll, arra a hét geológiai változásra vonatkozik, amely az emberiség hét gyökérfajának fejlődését kíséri, s amely a fejlődésnek megfelel.

A 2. Stanza, amely erről a Körről szól, azzal kezdődik, hogy a Föld életkorára vonatkozóan pár szóban felvilágosításokat ad. A kronológiát a megfelelő helyen közölni fogjuk. A Stanzához tartozó Kommentárban két személyiséget említenek: Narada-t, és Asura Maya-t, különösen az utolsót. Az összes számításokat ennek az ősi hírességnek tulajdonítják. A következőkben az olvasó nagy vonalakban meg fog ismerkedni néhány adattal.

Két özönvíz előtti asztronómus

A keleti okkultizmus tanulójának tudatában két személy van elválaszthatatlanul egybekötve a misztikus asztronómiával, kronológiával és azok ciklusaival. Valahányszor Yuga-król, Kalpá-król kell beszélnie, két hatalmas misztikus alak tornyosul elébe, mint két óriás az ősi múltból. Hogy mikor, a történelem előtti kor melyik szakaszában éltek, azt csak igen kevesen tudják és tudhatják azzal a pontossággal, amely az egzakt kronológiához szükséges. Lehet, hogy 100 ezer évvel ezelőtt éltek, lehet, hogy 1 millió évvel ezelőtt, – a világ ennél többet nem fog tudni róluk. A misztikus nyugat és a szabadkőművesség fennen hangoztatja Énoch és Hermes nevét. A misztikus kelet Nârada-t, az ősi védabeli Rishit, és Asuramaya-t, az atlantiszit emlegeti.

Már utaltunk arra, hogy a Mahâbhârata és a Purâna-k érthetetlen szereplői közül a legtitokzatosabb Nârada, aki a Matsya Purâna szerint Brahmâ fia, míg a Vishnu Purâna-ban mint Kashyapa és Daksha leányának sarja szerepel. A Deva-Rishi (isteni rishi, jobb kifejezés, mint a félisten) megtisztelő címet adta neki Parâshara, mégis Nârada az, akit Daksha, sőt Brahmâ is megátkoz. Nârada tudatja Kansa-val, hogy Bhagavân, vagy az exoteria szerint Vishnu újra fog születni Devaki nyolcadik gyermekében, s ezzel az indiai Heródes haragját rázúdítja Krishna anyjára. Azután a felhőkből, ahol – mint egy igazi Mânasaputra - láthatatlanul trónol, dicséri Krishnát afeletti örömében, hogy az Avatâra hősiesen legyőzte Keshin-t, a szörnyeteget. Nârada itt is, ott is, mindenütt található. És mégis, a Purâna-k egyike sem ad igazi jellemzést a fizikai nemzés eme nagy ellenségéről. Bármiként is jellemzik a hindu ezoteriában, Nârada – akit a cis-himalájai okkultizmusban Pesh-Hun-nak, a „Küldött”-nek, vagy görögül Angelos-nak neveznek – az egyedüli megbízottja és végrehajtója a Karma és Adi-Budha egyetemes végzéseinek. Nârada olyan, mint egy cselevő, mindig újra inkarnálódó Logosz, aki az emberek ügyeit a Kalpa kezdetétől annak végeztéig vezeti és irányítja.

Pesh-Hun egy általános és nem speciálisan hindu személyiség. Ő az a misztikus vezető intelligens hatalom, amely megindítja a ciklusokat, Kalpákat és egyetemes eseményeket, s azután szabályozza azok leforgását.³⁵ Ő a Karma látható irányítója az általános vonatkozásokban. Ő ezen Manvantara legnagyobb hőseinek inspirálója és vezetője. Az ezoterikus munkákban bizonyos kevéssé hízelgő néven emlegetik, pl. Kali-kâraka, Bajkeverő, Kapi-vaktra, Majomarcú, sőt Pishuna, Kém, míg másutt ennek dacára Deva-Brahmâ-nak hívják. Maga Sir William Jones is erősen elcsodálkozott a titokzatos jellemen szanszkrit tanulmányai során. Hermeshez és Merkurhoz hasonlítja, „az Istenek ékes-szavú küldöttének” nevezi. (Lásd: Asiatic Researches, I. 264. oldal.) Mindezek a dolgok, nem is szólva arról a tényről, hogy a hinduk Narâda-t nagy Rishi-nek tartják, „aki örökké a Földön él, jó tanácsokat osztva”, arra bírták Dr. Kenealy-t, (Book of God) hogy benne az általa felsorolt tizenkét Messiás egyikét lássa. Talán nem is járt olyan messze a helyes nyomtól, mint egyesek képzelik.

Hogy valójában kicsoda Nârada, azt nyomtatásban nem lehet megmagyarázni; a világi emberek modern generációja sokat úgysem tudna felfogni a magyarázatból. De annyit megjegyezhetünk, hogy ha a hindu Pantheonban lenne egy olyan istenség, aki Jehovához hasonlítana abban, hogy kísértésbe hozhat bizonyos gondolatok „szuggerálásával”, s azzal, hogy „megkeményíti” azok szívét, akiket eszközül és áldozatul fel akar használni, akkor Nârada lenne az. Csakhogy ez utóbbi nem keresi az ürügyet arra, hogy „pestist bocsásson a népre”, ezzel mutatván ki, hogy „Én vagyok az Úristen”. Benne nincs semmi becsvágy vagy önző indíték, mert valóban csak azért cselekszik, hogy vezesse és szolgálja az egyetemes fejlődést és haladást.

A Purâna-kban Nârada egyike azon kevés kiemelkedő személyiségnek, – néhány istent számításon kívül hagyva – akik meglátogathatják Pâtâla-t, az úgynevezett alvilágot vagy poklot. Nem tudjuk, hogy az ezerfejű Shesha, a Hét Pâtâla-t tartó Kígyó – aki az egész világot, mint diadémot viseli a fején, s aki az asztronómia nagy tanítója³⁶ – adta-e át Nârada-val való érintkezése során tudását. Annyi azonban bizonyos, hogy Nârada többet tud a ciklusok bonyolult titkairól, mint Garga Guru-ja. Ő az, aki gondoskodik haladásunkról és nemzeti jó- vagy balsorsunkról. Ő az, aki háborúkat hoz, és végüket veti. A régi Stanzákban Pesh-Hun az, aki kiszámította és lejegyezte az eljövendő összes asztronómiai és kozmikus ciklusokat, s megtanította a csillagos égbolt első kutatóinak ezt a tudományt. És Asuramaya az, akiről azt tartják, hogy ezen feljegyzések alapján írta meg összes asztronómiai munkáit, meghatározta az elmúlt geológiai és kozmikus korszakok tartamát, úgyszintén az eljövendő ciklusok hosszát is, egészen ezen élet-ciklus végéig, vagyis a hetedik faj végéig.

A Titkos Könyvek között van egy mű, az un. A Jövő Tükre, amelybe a Kalpákon belüli valamennyi Kalpa, s a Shesha – vagy végtelen idő – kebelében levő valamennyi ciklus fel van jegyezve. Azt tartják, hogy e munkát Pesh-Hun-Nârada írta. Ezenkívül van még egy ősi munka, amelyet különböző Atlantisz-bélieknek tulajdonítanak. E két könyvből vesszük a ciklusok adatait és azt a lehetőséget, hogy kiszámítsuk az eljövendő ciklusok idejét. A következőkben megadandó kronológiai számítások azonban – amint azt a későbbiekben kifejtjük – a brâhmanak szerint vannak összeállítva, de legnagyobb részük ugyancsak a Titkos Tanításból származik.

A brâhman beavatottak kronológiája és számításai az indiai zodiákus feljegyzéseken és a fent említett asztronómus és mágus – mármint Asuramaya – munkáin alapulnak. Az atlantiszi zodiákus feljegyzései tévedhetetlenek, minthogy ezeket azok vezetése alatt gyűjtötték össze, akik első ízben tanították asztronómiára – más egyebek között – az emberiséget.

De itt megint új nehézséggel vagyunk kénytelenek megbirkózni. Azt halljuk, hogy megállapításunkat megtámadja a tudomány, éspedig egy olyan férfiú személyében, akit (nyugaton) nagy tekintélynek tartanak, s ez a férfi prof. Albrecht Weber, Berlinből. Ezen a legnagyobb sajnálatunkra nem tudunk segíteni, de fenntartjuk vele szemben is állításainkat. Az elbeszélő hagyomány, az Aryâvarta-ban kiemeli Asuramaya-ról azt, hogy ő a legkorábbi asztronómus, akivel „a Napisten közölte a csillagokra vonatkozó tudást”. Nos, prof. Weber állítása szerint Asuramaya in propria persona valami titokzatos módon azonos a görögök Ptolemaios-ával. Erre az azonosításra nem tus érvényesebb indító okot felhozni, mint azt:

Ez utóbbi név (Ptolemaios), amint azt a Piíadasi feliratain láthatjuk, a „Puramaya” névre változott Indiában, s ebből a névből könnyen „Asuramya” válhatott.

A lehetőség nem kérdéses, de a döntő kérdés az: Van-e arra megfelelő bizonyíték, hogy tényleg átváltozott? Az egyedüli bizonyíték, amit prof. Weber erre felhoz, az, hogy így kell lennie, „mivel… ezt a Maya-t határozottan a nyugati Romaka-pura-hoz kapcsolják”³⁷. A Maya evidens, minthogy az európai szanszkrit kutatók közül senki nem tudja megmondani, hogy volt ez a Romaka-pura, legfeljebb csak azt tudják, hogy valahol „nyugaton” lehetett. S mivel sem az Asiatic Society tagjai, sem más nyugati orientalisták sohasem fogják tekintetbe venni a brahmani tanításokat, felesleges tehát az európai orientalisták ellenvetéseivel foglalkozni. Romaka-pura tényleg „nyugaton” volt, lévén az a letűnt Atlantisz földrész egy része. Az is hasonlóképpen biztos, hogy a hindu Purana-kban Atlantiszt jelölték meg Asuramaya születési helyéül, aki „mágusnak éppen olyan nagy volt, mint asztrológusnak és asztronómusnak”. Prof. Weber még az indiai zodiákusnak sem hajlandó semmiféle antikvitást engedélyezni, s úgy tartja, hogy a hinduk semmit sem tudtak a zodiákusról mindaddig, amíg azt „a görögöktől át nem vették”³⁸. Ez a megállapítás teljesen ellentétben van India legősibb hagyományaival, s ezért vissza kell utasítani. Ez a visszautasítás annál is inkább jogosult, mivel maga a német professzor mondja el könyvének előszavában, hogy: „a természetes akadályokon kívül, amelyek (Indiában) megakadályozzák a kutatást, ráadásul még az előítéleteknek és a téveszméknek sűrű köde lebeg az ország fölött, mintegy hálóként borítva be azt.”

Fennakadva ebben a hálóban, nem csoda, ha prof. Weber akaratlan tévedéseket követett el. Reméljük, most már többet tud.

Nos, akár modern mítosznak minősítjük is Asuramaya-t, s elhisszük, hogy a macedóniai görögök idejéből való személyiség volt, akár annak tartjuk, aminek őt az okkultisták mondják, egy bizonyos, az, hogy számításai teljesen megegyeznek a titkos feljegyzések számításaival.

1884 és 1885 években két igen képzett brahmana³⁹ összeállította a könyvünk más helyén tárgyalt „kalendáriumot” ezen atlantiszi asztronómusnak tulajdonított roppant ősi munkák Dél-Indiában feltalált töredékeiből. Ezt a művet – brahmanikus szempontból – a legkiválóbb pandit-ok kifogástalannak jelentették ki, így az megegyezik az ortodox tanításokban foglalt kronológiával. Ha összehasonlítjuk a fenti mű megállapításait a néhány évvel korábban megjelent Isis Unveiled megállapításaival, valamint egynéhány teozófus által nyilvánosságra hozott töredékes tanítással, végül pedig e könyvben levő, s az okkultizmus titkos könyveiből vett adatokkal, akkor azt találjuk, hogy mindezek tökéletesen megfelelnek egymásnak, kivéve néhány részletkérdést, amelyek megmagyarázhatatlanok. Magasabb beavatások titkait – amelyek épp olyan ismeretlenek a szerző előtt, mint az olvasó előtt – kellene ugyanis feltárni, s erre nincsen mód.

2. STANZA

A TERMÉSZET SEGÍTSÉG NÉLKÜL KUDARCOT VALL

5. Hatalmas korszakok után a Föld szörnyetegeket teremt. 6. A Teremtőknek nem tetszik. 7. Kiszárítják a Földet. 8. Elpusztítják a formákat. 9. Az első nagy vízözönök. 10. A kéregalakulás kezdete.

5. A kerék még forgott harmincszor tízmillióig (évig, vagy 300.000.000-ig¹). Rupa-kat (formák) teremtett; lágy köveket, melyek megmerevedtek (ásványok), kemény növényeket, melyek megpuhultak (növények). Láthatót teremtett a láthatatlanból, rovarokat és kis életeket (Sarisripa, svapada). Az Anya (a Föld) lerázta őket hátáról, valahányszor azok elborították (a)… Harmincszor tízmillió után megfordult. Hátára feküdt, oldalára feküdt… Nem kiáltott az Ég Fiaiért, nem kérte a Bölcsesség Fiait. Saját kebeléből teremtett. Kifejlesztette a víz-embereket, a retteneteseket és rosszakat (b).

(a) Ez a földtengely elfordulására vonatkozik – ami többször megtörtént – ami vízözönt és káoszt vont maga után (jóllehet ez a káosz egész más volt, mint az elsődleges káosz). Ekkor szörnyetegek, félig emberi, félig állati lények keletkeztek. Találunk erre utalást a Halottak Könyvében, úgyszintén az igen erősen megcsonkított Cutha táblácskákon, amelyeken a kaldeaiak a teremtés történetét leírták.

Ezek a dolgok nem allegóriák. Itt tényekről van szó, amelyeket éppen úgy megtalálunk Pymander beszámolóiban, mint a kaldeai teremtés-történetet közlő táblácskákban. E versek csaknem pontosan ellenőrizhetők a Berosus-szerkesztette kozmogóniával, amelyet a felismerhetetlenségig eltorzított Eusebius, de amelynek egyes részeit mégis meg lehet találni ősi görög írók – mint Apollodorus, Alexander Poyhistor, stb. – után fennmaradt töredékekben. Stanzáinkban kudarcnak nevezik a „rettenetes és rossz víz-embereket”, akiket a fizikai Természet egyedül hozott létre a „fejlődési impulzus” eredményeként. Ez volt az első kísérlet az ember teremtésére, amely a Földön levő minden állati élet törekvése, célja és koronája. Ugyanerről olvasunk a Berosus-féle kozmogóniában, amelyet, mint a pogány képtelenségek csúcspontját, oly hevesen visszautasítottak. De vajon mivel bizonyíthatnák az evolucionisták, hogy a dolgok nem úgy folytak le a kezdet kezdetén, mint azok az ősi könyvekben le vannak írva? Mivel cáfolhatnák meg azt, hogy – amint az a Purana-kban, az egyiptomi és kaldeai töredékekben, sőt még a Genezis-ben is le van írva – két, sőt több „teremtés” is volt bolygónk utolsó kialakulása előtt, s hogy bolygónk változó geológiai és klimatikus viszonyai között megváltozott a Föld növény- és állatvilága, sőt megváltoztak az emberek is? De ezt az állításunkat nemcsak minden ősi kozmogónia igazolja, hanem megegyezik az a modern tudomány feltevéseivel is, sőt egy bizonyos fokig még a fejlődés-elmélettel sem áll ellentétben, mint azt pár szóval mindjárt be is mutatjuk.

A legkorábbi világ-kozmogóniákban nincs „sötét teremtés”, nincs „gonosz sárkány”, akit a Napisten legyőz. Még az akkádoknál is a Nagy Mélység – a Vizes Szakadék vagy Tér – Ea-nak, a Bölcsességnek, a megismerhetetlen végtelen Istenségnek volt a szülőföldje és lakhelye. De a semitáknál és a későbbi kaldeusoknál a Bölcsesség mérhetetlen Mélye durva Anyaggá válik, bűnös szubsztanciává. Ea átváltozik Tiamat-tá, a Merodach vagy Sátán által az asztrális hullámokkal leölt Sárkánnyá.

A hindu Purâna-kban Brahmâ, a Teremtő, többször, minden egyes kudarc után, de novo nekikezd a „teremtés”-nek. A mű két nagy Teremtést említ², a Padma-t és a Varâha-féle teremtést, amikor a Földet Brahma, vaddisznó formájában, mint Varâha Avatâra, kiemeli a vizekből. A teremtés itt, mint a Teremtő Isten sportja, szórakozása (Lîlâ) szerepel. A Zohar elsődleges világokról beszél, amelyek alighogy létrejöttek, mindjárt el is pusztultak. Ugyanezt mondja a Midraish is, ahol Abahu rabbi világosan megmagyarázza (Lásd: Bereschith Rabba, Parscha IX.), hogy a „Szent Egy” különböző világokat teremtett és rombolt szét, mielőtt a jelenlegit sikerült létrehozni. Ez nemcsak a Tér egyéb világaira vonatkozik, hanem saját bolygónk egyik misztériumára, amelyet az „Edomi Királyok”-ról szóló allegóriában lehet megtalálni. A szavakat: „Ez tetszik nekem” – elismétli a Genezis is (I. 31.), jóllehet eltorzított módon, mint rendesen. A kaldeai kozmogóniai töredék, az ékírásos feljegyzésekben és másutt is, az emberek és állatok két különálló teremtéséről számol be. Az első teremtést el kellett pusztítani, mert nem sikerült. A kozmogóniáról szóló táblácskák azt bizonyítják, hogy jelenlegi teremtésünket több teremtés előzte meg (Lásd Hibbert Lectures, 390. oldal). S amint a The Quabbalah szerzője kimutatja, a Zohar-ban, a Siphra Dzenioutha-ban, a Jovah Rabba-ban, 128a, stb. a Kabbala ugyanezt állapítja meg.

(b) Oannes vagy Dagon, a kaldeai „ember-hal”, két részre osztja kozmogóniáját és genezisét. Először beszél a sötétségről és a vizek mélyéről, ahol a legfertelmesebb lények laktak – szárnyas emberek négy- és két szárnnyal, kétfejű emberi lények kecskeszarvakkal és lábakkal – lásd a mi „bakkecske-embereinket”³ – hippocentaurok, emberfejű bikák, halfarkú kutyák. Egyszóval különböző állatok és emberek, halak, csúszómászók és egyéb szörnyállatok kombinációiról beszél, amelyek egymás formáját és fejét öltik magukra. Az a női elem, amelyben ezek éltek, a Tenger vagy „Víz”, megszemélyesítője pedig Thalatth, akit végül is Belus, a férfi princípium győz le. Alexander Polyhistor ezt mondja:

Belus jött és kettévágta a nőt; egyik feléből megformálta a földet, a másik feléből pedig az eget; ugyanakkor pedig elpusztította a benne lévő állatokat.

Amint Isaac Myer igen helyesen megjegyzi:

Az akkádoknál minden természeti erőnek vagy tárgynak megvolt a Zi-je vagy Szelleme. Az akkádok isteneiket háromságokra osztották, többnyire férfi háromságokra (talán inkább nem nélküliekre?); a semitáknak szintén hármas isteneik voltak, de ők már bevezették a nemeket, vagyis a fallicizmust. Az árjáknál és a korai akkádoknál minden dolog a Teremtőből vagy a Logoszból közvetített emanáció. A semitáknál minden dolog nemzés által keletkezik.

6. A retteneteseket és rossz víz-embereket ő maga teremtette a többiek maradványaiból. (Az ásványi, növényi és állati maradványokból.) Megalkotta őket az első, a második és a harmadik (Körök) salakjából és iszapjából. A Dhyanik jöttek és megnézték… Jöttek a Dhyanik⁴ a ragyogó Atya-Anyától, a fehér (Nap-Hold - szoláris-lunáris) tájakról, a halhatatlan halandók hajlékaiból. (a)

(a) A mi magyarázataink, a Stanzák szerint, sokkal világosabbak, mint a Cutha táblácskán adott teremtés-legenda lenne, ha az teljes egészében megmaradt volna. Mindazonáltal az, ami fennmaradt, egybehangzó a mi állításainkkal. A táblácskán pl. az „Angyalok Ura” elpusztítja a mélyben levő embereket, s a leöldösés után „nem maradtak hullák és roncsok”. Ezek után a Nagy Istenek embereket teremtenek a pusztaság madarainak testével, emberi lényeket, „hét királyt, testvéreket ugyanabból a családból”, stb.; ez utalás akar lenni az elsődleges éterikus testre, amellyel az emberek menni éppen úgy tudtak, mint repülni⁵, de azután ezeket is „elpusztították”, mert nem voltak „tökéletesek”, vagyis „nem nélküliek voltak, mint Edom Királyai”.

A metaforákat és allegóriákat félretéve, vajon mit szólna a tudomány a fajok elsődleges teremtésének ehhez az elképzeléséhez? Természetesen tiltakozni fog az ellen, hogy „Angyalok” és „Szellemek” is kivették volna részüket a teremtésből. De ha szerintük csak a Természet és a fejlődés fizikai törvényei hoztak létre mindent, ami a Földön jelenleg van, akkor miért ne lehetne elképzelni azt, hogy akkor, amikor a bolygónk vízzel volt borítva, létezhettek olyan „mélységek”, amelyekben szörny-lények sokasága élt? Vajon azt kifogásolnák, hogy léteztek „emberi lények” és állatok emberi fejjel és kettős arccal? De ha az ember csak magasabbrendű állat, s az átalakulások hosszú sorozatain át fejlődött ki az állatból, akkor miért ne lehetett volna a hiányzó láncszemnek, a Természet korai erőfeszítései idején állati testhez tartozó emberi feje, vagy fordítva, emberi testhez állati feje? Hát nincsenek-e bizonyítékaink arra nézve, hogy a geológiai korszakok alatt a csúszómászók és emlősök periódusában léteztek gyíkok madárszárnyakkal, s kígyófejű emlősök?⁶ Sőt tovább érvelve a tudomány szemszögéből, a mai modern emberi faj nem produkál-e olykor szörny példányokat: kétfejű gyermekeket, emberfejű állati testeket, kutyafejű csecsemőket, stb.? Mindez azt bizonyítja, hogyha a Természet még manapság is képes ilyen csínytevésekre, jóllehet már korszakok óta megállapodott a fejlődés rendes menetében, akkor – kezdeti próbálkozásai idején – a Berosus leírásához hasonló szörnyek előfordulásának megvolt a lehetősége; sőt ez a lehetőség valamikor törvény volt, még mielőtt a Természet a különféle adottságokból kiválasztotta, és módszeresen kidolgozta volna a megfelelő típust. Mindezeknek tényleges bizonyítéka a tudomány által is elismert „reverzió” (az eredeti alakhoz való visszatérés) puszta ténye.

Tantételeink tehát ezt tanítják, s számtalan bizonyítékkal igazolják is. Mi azonban nem várunk arra, hogy akár a dogmatikus teológia, akár pedig a materialista tudomány elismerje igazunkat, hanem folytatjuk Stanzáinkat. Hadd beszéljenek e Stanzák magukért, amint megvilágítjuk őket a kommentárokkal és azok magyarázataival. E kérdések tudományos vonatkozásait pedig később fogjuk tárgyalni.

Bemutattuk tehát, hogy a fizikai természet, ha magától kell állati és emberi fajt teremtenie, kudarcot vall. A természet létre tudja hozni a két első birodalmát, valamint az alacsonyabbrendű állatok birodalmát is, de amikor az ember következik sorra, akkor már intelligens, független és spirituális erőkre van szükség megteremtéséhez, a „bőrtakarón” és az „állati élet leheletén” kívül. Az előző körök monádjainak személyiségük felépítéséhez valamivel többre is szükségük van, mint tisztán fizikai anyagra, különben a „Frankenstein-szörnynél” is alacsonyabbra süllyednek⁷.

7. Nem tetszett nekik. Nem a mi testünk. (Mondták ők.) Nem alkalmas Rúpák az Ötödikhez tartozó Fivéreknek. Nem jó darabjai az életeknek⁸. Tiszta vizet kell inniuk, nem zavarosat. (a) Szárítsuk ki a vizeket.

1. A Kommentárokhoz tartozó Katekizmus ezt mondja:

Anyagi világokból szállnak le azok, akik az új Manvantara-kban megalkotják a fizikai embert. Ezek alsóbbrendű Lha-k (Szellemek), akiknek kettős testük van (asztrális test, éterikus formában). Ők alakítják és teremtik a mi illúzió-testünket…

 

A Lha (Pitrik) által kilövellt formákban a Várakozás Szféráiból⁹ leszáll a Két Betű (a Monád, más néven Kettős Sárkány)¹⁰ E két betű azonban olyan, mint a tető, s nincsenek falai vagy oszlopai, amelyekre támaszkodhatna…

Az embernek négy Lángra és három Tűzre van szüksége, hogy eggyé váljon a Földön, s a tökéletességhez pedig meg kell szereznie a negyvenkilenc Tűz lényegét.¹¹ Azok, akik elhagyták a Felső Szférákat, az Akarat Istenei¹², fogják befejezni az illúzió Manuját. Mert a „Kettős Sárkány” nem tudja megragadni a puszta formát. Olyan ő, mint a szellő, ha nincs fa vagy ág, amely befogadja és megtartja. Nem tudja ott a formát befolyásolni, ahol nincs átadó közeg (Manasz, „elme”), s a forma nem ismeri őt.

A legmagasabb világokban három egy¹³ a Földön (eleinte) az egyből kettő lesz. Olyanok, mint egy háromszög két oldala, s az alap hiányzik – s ez a harmadik tűz. (Cathechism, Book III. Sec. 9.)

Mielőtt tovább mennénk, ez bizonyos magyarázatra szorul. Árja hindu testvéreink kedvéért – akiknek ezoterikus interpretációik esetleg különböznek a miénktől – az előbb mondottak magyarázatát saját exoterikus könyveik, éspedig a Purana-k bizonyos részleteivel fogjuk megvilágítani. A Purana-k allegóriáiban Brahma, aki kollektíve a világegyetem teremtő erejét jelenti, így van jellemezve:

A Yuga-k (ciklusok) kezdetén… eltelve a teremtés iránti vággyal és erővel, a teremtendő dolgok befolyásától késztetve, újra és újra, minden Kalpa kezdetén útjára bocsát egy újabb teremtést. (lásd: Vishnu Purana, I. kötet, 1. fejezet, 5. záró sloka, valamint Manava Dharma Shastra, I. 30.)

Ajánlatos tehát megvizsgálni a Vishnu Purana exoterikus beszámolóját, s megnézni, mennyiben egyezik vagy nem egyezik a mi okkult verziónkkal.

Az Isteni Lények teremtése az exoterikus beszámolókban

A Vishnu Purana-ban, amely bizonyára a legősibb az ilyen nevű írások között, azt találjuk – mint a többiben is – hogy Brahma, mint férfi Isten, a teremtés céljából „három tulajdonsággal felruházott négy testet vesz magára”¹⁴. Az írás így szól: „Ily módon, Maitreya, Jyotsna (hajnal), Râtri (éjszaka), Ahan (nappal) és Sandhyâ (este vagy szürkület) Brahmâ négy teste”. (Wilson fordítása, I. kötet, 81. oldal). Parasâra úgy magyarázza, hogy amikor Brahmâ újra akarja teremteni a világot, s akaratával megalkotni a négyféle állapotú nemzetséget, vagyis a lények négy rendjét, – akik az Istenek (Dhyan Chohan-ok), a Démonok¹⁵ (vagyis ezeknél anyagiasabb Dévák), az Ősök (Pitrik) és az Emberek elnevezést kaptak, – akkor „elméjét önmagában vonja össze”.

Különösen hangzik, de Brahma először a DÉMON-okat teremti meg, akik ezek szerint megelőzik az Angyalokat vagy Isteneket. Ez nem összeegyeztethetetlen a dolgok rendjével, s nem is következetlenség, hanem – akárcsak a többi – mély ezoterikus jelentéssel bír, ami teljesen világos azok előtt, akik mentesek a keresztény teológiai előítélettől. Hogy miért előzi meg a Démonok teremtése a többi rend teremtését, ennek okát csak az fogja felfogni, aki szem előtt tartja azt, hogy az Ön-tudatosság gyökere a Mahat princípium, másként Intellektus vagy „Egyetemes Elme” (Mahat szó szerint annyi, mint „Nagy”). A Mahat princípiumot az ezoterikus filozófia a „megnyilvánult mindentudásnak” tartja, – a Vishnu Purana szerint Mahat a Pradhana, az Elsődleges Anyag „első teremtménye”, az okkultizmus tanítása szerint azonban Mahat a Parabrahman vagy ezoterikus SAT, vagyis az Egyetemes Lélek első kozmikus aspektusa¹⁶. Az un. Démonok – ezoterikusan az önérvényesítő és intellektuálisan aktív princípium – voltaképpen a teremtés pozitív pólusát jelentik, – tehát először jönnek létre. A Purana-kban az allegorikusan elbeszélt folyamat röviden így hangzik:

Miután elméjét önmagában vonta össze, s a Sötétség tulajdonsága árasztotta el Brahma magára vett testét, legelőször is, combjából kiáradva, létrejöttek az Asura-k; minek utána elhagyván ezt a testet, az átváltozott az Éjszakává. (Lásd 4. köt. 2. rész, 4. szakasz: A bukott angyalok mítosza.)

Ebben két fontos dolog foglaltatik: (a) A Rig Véda-ban eredetileg az „Asura-k” mint spirituális isteni Lények szerepelnek. A szó etimológiája az Asu, lehelet, „Isten Lehelete”, kifejezésből vezethető le, ami ugyanannyit jelent, mint a „Legfőbb Szellem”, vagy a zoroaszteri „Ahura”. Csak később, teológiai és dogmatikus célokra mutatták be őket úgy, mint akik Brahma combjából áradtak ki, s nevüket is úgy magyarázták, hogy azaz a fosztóképzőből és a Sura, Isten szóból származik, tehát jelentése „nem-Isten”, s így lettek ők az Istenek ellenségei. (b) Kivétel nélkül valamennyi ősi teogónia – kezdve az árja és egyiptomitól egészen Hesiodod-ig – a kozmikus fejlődés rendjében az Éjszakát a Nappal elé helyezi. Még a Genezisben is „sötétség volt a mélység színén” (I. 2.) az „első nap” előtt (I. 5.) Ez onnan van, hogy valamennyi kozmogónia – kivéve a Titkos Tanítást – az un. „Második Teremtés”-sel kezdődik, vagyis a Megnyilvánult Világegyetemmel, amelynek származásánál határozott különbséget kell tenni az Elsődleges Teremtés örök világossága között, – melynek titka örökre „Sötétség” marad a profán ember kutató véges felfogása és értelme számára – és a megnyilvánult látható természet másodlagos fejlődése között. A Véda ezen megosztás teljes filozófiáját tartalmazza, s így a mi orientalistáik soha pontosan nem tudták megmagyarázni, minthogy egyáltalán nem értették meg.

A teremtést folytatva, Brahmâ egy másik formát vesz magára, a Nappal képét, s leheletéből megteremti az isteneket, akik a jóság (passzivitás)¹⁷ tulajdonságával bírnak. Ezen új testében a nagy passzivitás tulajdonsága uralkodott, amely egyben (negatív) jóság is, s ezen személyiség oldalából áradtak ki a Pitri-k, az emberek nemzői, minthogy – a szöveg szerint – Brahmâ „úgy gondolt magára (a folyamat alatt), mint a világ atyjára”.¹⁸ Ez a Kriya-sakti, a titokzatos Jóga-képesség, amit másutt már elmagyaráztunk. Brahmâ ezen teste, ha leveti, Sandhya lesz, az Esti Szürkület a Nappal és az Éjjel közötti idő.

Végül Brahmâ felvette legutolsó formáját, amelyet az ocsmányság tulajdonsága árasztott el. S ebből a testből, amelyet az ocsmányság (szenvedély) van túlsúlyban, jöttek létre az emberek. Ezen testből, ha leveti, keletkezik a hajnal, vagy reggeli szürkület – az Emberiség hajnala. Itt Brahmâ ezoterikusan a Pitrik helyett szerepel. Ő kollektíve Pitar, az „Atya”.

Most pedig megmagyarázzuk ezen allegórai igazi, ezoterikus jelentését. Az allegóriában Brahmâ személyesen szimbolizálja a világ és az emberek kollektív teremtőit, vagyis magát az univerzumot, annak számtalan mozgó és (látszólag) mozdulatlan teremtményével együtt¹⁹. Ő kollektíven a Prajâpati-k, a Teremtés Urai; a négy test pedig a teremtő erők vagy Dhyan Chohan-ok négy osztályát jelenti, amint az az I. kötet 7. Stanzájában, az 1. sloka kommentárjában le van írva. Brahmâ ezen Négy Testének helyes értelmezésén alapszik a világon levő jó és rossz un. „Teremtés”-ének, valamint az ebből keletkező teljes Manvantara-i Ciklusnak a teljes filozófiája.

Az olvasó már eléggé elő van készítve a most következő fejtegetések igazi, ezoterikus jelentésére. De még egy fontos dolgot is tisztázni kell. A keresztény teológia önkényesen felállította a tételt, hogy a Sátán a Bukott Angyalokkal együtt a legkorábbi teremtéshez tartozott, mivel Sátán volt Isten arkangyalai között a legelőbb teremtett, a legbölcsebb, a legszebb. A keresztény teológia ezzel megütötte az alaphangot, kiadta a jelszót. Ettől kezdve valamennyi pogány szentírásban ugyanezt a magyarázatot keresték, kimutatták, hogy e szentírások démonikusak, s azt hirdették és hirdetik ma is, hogy az igazság és a tények a kereszténységgel kezdődnek, s csak ott találhatók. Még az orientalisták és mitológusok maguk is, közöttük sok nem is keresztény, hanem „hitetlen”, továbbá a tudomány emberei, öntudatlanul, pusztán a gondolattársítás és a szokás hatalmánál fogva belezökkentek a teológus kerékvágásba.

A hatalomvágyon és ambíción alapuló tisztán brahmanikus meggondolások a tömegeket tudatlanságban hagyták a nagy igazságokra vonatkozólag. Ugyanezek az okok a korai keresztények közötti beavatottakat arra késztették, hogy hallgassanak, azok pedig, akik mit sem tudtak az igazságról, eltorzították a dolgok rendjét, s az „Angyalok” Hierarchiáját az exoterikus forma után ítélték meg. Így történt, hogy a népszerű hitvallásokban az Asura-k mint pártütő kisebb istenek szerepelnek, akik a Nagyokkal harcoltak, a legmagasztosabb Arkangyal pedig, valójában az Agathodaemon, a legősibb kegyes Logosz, a teológiában mint az „Ellenség” vagy a Sátán van feltüntetve. De vajon jogosult-e ez a beállítás, ha az ősi írásokat helyesen interpretáljuk? A választ ez: semmi esetre sem. A mazdeani írások, a Zend Avesta, a Vendidad és egyéb írások helyesbítik és kimutatják a hindu Pantheon Isteneinek későbbi korban történt cseles pozíció-eltolódásait, és visszahelyezik Ahura segítségével az Asura-kat a teogóniában őket megillető helyre. Hasonlóképpen a nemrég felfedezett kaldeai táblácskák is helyreállítják az első inteni emanációk jó hírnevét. Mindez könnyen bizonyítható. A keresztény angyaltan közvetlenül és kizárólag a farizeusoktól származik, akik dogmáikat Babilonból hozták magukkal. Mózes törvényeinek igazi őrzői, a szadduceusok, semmit sem tudtak az angyalokról, még az emberi lélek (de nem a személytelen Szellem) halhatatlanságát is tagadták. A Bibliában más angyalokról nem beszélnek, csupán „az Isten Fiairól”, akiket a Genezis VI. fejezetében említenek – ezeket most Nephilim-nek, Bukott Angyaloknak tekintik – továbbá néhány emberi formájú angyalról van szó, a Zsidó Isten „küldötteiről”. A Zsidó Isten rangja különben az eddiginél alaposabb analízisre szorul. Amint már előbb bemutattuk, a korai akkádok az Asura-kat Ea-nak, Bölcsességnek hívták. Ezt a későbbi akkádok és semiták eltorzították, s lett belőle Tismat, Tisalat és Berosus Thallath-ja, a női Tengeri Sárkány, ma pedig Satan. Valóban: „Mily mélyre buktál (az emberek kezétől) ó ragyogó Csillag, s a Hajnal Fia!”

Nos, mit mondanak el a babiloni „Teremtés”-legendák, amelyeket asszír cserép-töredékeken találtak, s amely legendákon a farizeusok megszerkesztették a saját angyal-tanukat? Nézzük meg, mit találunk Mr. George Smith: Assyrian Discoveries (398. oldal) és Chaldean Account of Genesis (107. oldal) c. műveiben. A Hét Gonosz Isten vagy Szellem történetét tartalmazó táblán a következő beszámolót találjuk; a fontosabb részeket dőlt betűvel szedtük:

1. Az első napokban a gonosz Istenek,

2. az angyalok, kik fellázadtak, kik az ég alsó részén

3. lettek teremtve,

4. gonosz munkájukat végezték

5. gonosz elmével tervezve… stb.

Itt tehát egy folyamatos szövegű töredékből, ahol nem lehet kétség az értelmezésben, a lehető legvilágosabban kitűnik, hogy a „pártütő angyalokat” az ég alsó részén teremtették, vagyis ők a fejlődés materiális síkjához tartoztak és tartoznak, s mivel ezt a síkot érzékeinkkel nem ismerhetjük fel, az számunkra általában láthatatlan marad, s így szubjektívnek tekinthető. Nem volt-e igazuk mégis a gnosztikusoknak, akik azt állították, hogy a látható világ, s különösen a Föld teremtését az alacsonyabb angyalok, a kisebb Elohim, kiknek egyike – szerintük – Izrael Istene volt, végezték? Ezek a gnosztikusok időben közelebb voltak az ősi Titkos Tanítás feljegyzéseihez, s így feltételezhetjük, hogy jobban tudták annak tartalmát, mint a be nem avatott keresztények, akik több száz évvel később elhatározták, hogy újrafogalmazzák és helyesbítik az elmondott dolgokat. De lássuk, mit mond még később ugyanaz a tábla:

7. Heten voltak (a gonosz istenek)… (Ezután leírja ezeket, a negyedik közülük a „kígyó” volt, az emberi fejlődés negyedik fajának fallikus szimbóluma.)

15. Mind a hét küldöttje Anu Istennek, királyuknak.

Nos, Anu a kaldeai Szentháromság egyik tagja, s egyik aspektusában azonos Sin-nel, a Holddal. A héber Kabbalában a Hold minden materiális élet csírájának, az Argha-ja, és még szorosabban kapcsolódik kabbalisztikusan Jehová-hoz, aki kettős nemű, mint Anu is az. Az ezoteriában mindkettő képviselve van, s e kettős aspektusból szemlélik: hímnemű vagy spirituális, és nőnemű vagy materiális, másként Szellem és Anyag, a két ellentétes princípium. Ennek következtében „Anu küldöttei” – aki különben Sin, a Hold, a 28 – 41 sorokban végül is legyőzetnek ugyanezen Sin által Bel, a Nap, és Istar, a Vésnusz segítségével. Az asszirológusok ezt ellentmondásnak tartják, pedig semmi más, mint az ezoterikus tanítás metafizikája.

Minthogy a „Bűnbeesés” misztériumának hét kulcsa van, ennek több tolmácsolását ismerjük. A teológiában ráadásul két „Bűnbeesés” van: az arkangyalok fellázadása és az ő „Bukásuk”, valamint Ádám és Éva „Bűnbeesése”. Ezek szerint úgy az alacsonyabb, mint a magasabb hierarchiák egy feltételezett bűnnel vannak terhelve. A „feltételezett” kifejezés az igazi és helyes jelző, mert mindkét esetben helytelen az értelmezés. Az okkultizmusban mindkettőt karmikus következménynek tekintik, s mindkettő a Fejlődés törvényének tartozéka – amely egyrészt intellektuális és spirituális, másrészt pedig fizikai és pszichikus. A „bűnbeesés” vagy „bukás” egy univerzális allegória. Ez az allegória a fejlődés létrájának egyik végén egy „lázadást” mutat be, vagyis a megkülönböztető intellektus vagy tudat cselekvését a különböző síkokon, hogy egyesülni tudjon az Anyaggal. A másik, az alsó végén pedig az Anyag fellázadását a Szellem ellen, vagyis cselekvést a spirituális inercia ellen. Ebben rejlik a tévedés csírája, amely oly szerencsétlen hatással volt a civilizált társadalom intellektusára több, mint 1800 éven át. Az eredeti allegóriában az Anyagot – tehát az anyagiasabb angyalokat – tekintették a Szellem legyőzőjének, vagyis az erre a síkra „bukott” Arkangyalok legyőzőjének.

Ők, a lángpallosúak (az állati szenvedélyűek) üldözőbe vették a Sötétség Szellemeit.

Mégis ez utóbbiak voltak azok, akik a tudatos és isteni spiritualitás győzelméért harcoltak a Földön, s elbuktak, mert az Anyag hatalma legyőzte őket. A teológiai dogma azonban éppen az ellenkezőjét állítja. Jehova képviselője Mihály, „aki hasonlatos Istenhez”, vezeti az Égi Seregeket – amint Milton elképzelése szerint Lucifer a pokolbeliek seregének vezére – és legyőzi a Sátánt. Igaz az, hogy Mihály természete függ Teremtőjétől és Mesterétől. Azt, hogy ki ez utóbbi, csak akkor tudhatjuk meg, ha az „Égiek Háborújának” allegóriáját az asztronómia kulcsának segítségével gondosan tanulmányozzuk. Amint Bentley kimutatta, Hesiodos „Titánok harca az Istenek ellen”, valamint a Purâna-i legenda az Asura-k (vagy Târakâmaya-k) háborúja a dévák ellen teljesen azonos egymással, kivéve a neveket. A csillagok aspektusaiból kiderül (Bentley a Kr. E. 945 évet vette, amint az ilyen együttállás legközelebbi dátumát), hogy:

Valamennyi bolygó, a Szaturnusz kivételével, az égnek

Ugyanazon oldalán volt, amint a Nap és a Hold.

Vagyis Szaturnusz ellenfelei voltak. És mégis Szaturnusz, vagyis a zsidó „Hold-isten” győz, úgy Hesiodos, mint Mózes szerint, s egyiket sem értették meg. Így történt, hogy az igazi értelem eltorzult.

8. Jöttek a lángok. A tüzek szikrákkal; az éjszaka tüzei és a nappal tüzei. (a) Kiszárították a zavaros sötét vizeket. Saját hőjükkel felitatták. A Magasság Lha-i (Szellemek), a Mélység Lhamayin-ja (szintén Szellemek) eljöttek. (b) Megölték a két- és négyarcú formákat. Legyőzték a kecske-embereket, a kutyafejű embereket, a haltestű embereket.

(a) A „Lángok” a Szellemek egy Hierarchiája, párhuzamos, sőt talán azonos az Izsaiás (VI. fej. 2 – 6.) által említett „égő” tüzes Saraph-al (Seraphim), akik a héber teogónia szerint a „Mindenható trónjánál” szolgálnak. A „Lángok” ura Melha. Egy népszerű legenda szerint, amikor a Földön megjelenik, egy Buddha személyiségét veszi magára. Ő egyike a legrégibb és legtiszteltebb Lha-knak, egy buddhista Szent Mihály.

(b) A „Mélység” szót ne csak úgy értelmezzük, hogy az pokolbeli régiókat jelent. Itt csupán egy spirituális vagy inkább éterikus, alacsonyabbrendű lényről van szó, aki Földünk közelében van, vagy egy fokkal magasabban, mint a mi földi szféránk. A Lha-k pedig a magasabb szférák szellemei, - innen ered Tibet fővárosának, Lha-ssa-nak a neve.

A fenti slokahoz – a tisztán fizikai természetű, s Földünkön levő élet fejlődéséhez tartozó magyarázaton kívül – még egy allegorikus értelmet is lehet fűzni, vagy helyesebben, amint tanítják, többet is. A LÁNGOK, vagy „Tüzek” a Szellemet vagy férfi elemet jelentik, míg a „Víz”, az anyag vagy az ellenkező elem. S itt megint megtalálhatjuk a Szellem azon cselekedetében, hogy megöli a tisztán anyagi formát, azon örök harcra való utalást, amely a fizikai és a pszichikus síkon a Szellem és az Anyag között végbemegy. Ez ráadásul egy tudományos kozmikus tény. Mert a következő versben ezt halljuk:

9. A Víz-anya, a nagy tenger, sírt. Felemelkedett, eltűnt a Holdban, amely őt felhúzta és megszülte. (a)

(a) Nos, mit jelenthet ez? Nem nyilvánvaló utalás ez azon kiáradásszerű jelenségre, amely Földünkön a Negyedik körben, történetének korai szakaszában végbement? A modern kutatás az utóbbi időkben sokat töri a fejét a paleozoikus nagy árvizekkel kapcsolatban. G. H. Darwin elmélete úgy szólt, hogy legalább 52 millió évvel ezelőtt – de valószínűleg sokkal régebben – a Hold a Föld plasztikus anyagából jött létre. Darwin, folytatva a kutatásokat ott, ahol Helmholtz, Ferrel, Sir William Thomson és mások abbahagyták, kinyomozta a Föld forgó mozgásainak áradás-késleltető folyamatát, messze visszamenve az idők méhébe, s megállapította, hogy bolygónk gyermekkorában a Hold „a jelenlegihez képest csupán töredéknyi távolságban” volt Földünktől. Röviden, elmélete szerint a Hold vált el a Földtől. Amikor a kiáradási felemelkedés összeesett a gömbölyű tömeg lendületével – lévén akkor a centrifugális tendencia csaknem ugyanakkora, mint a gravitáció – ez utóbbi legyőzetett, s így a kiáradás által kiemelt tömeg el tudott válni a Földtől.²⁰

Az okkult tanítás ennek éppen az ellenkezője. A Hold sokkal régibb, mint a Föld, s amint az I. kötetben megmagyaráztuk, a Föld köszönheti létét a Holdnak, bármiként is magyarázza az asztronómia és a geológia ezt a tényt. Innen ered a Holdhoz való vonzódás és kiáradások, amely bolygónk folyékony részében megmutatkozik, amint örökké fel akar emelkedni szülőjéhez. Ez az értelme azon megállapításnak, hogy a Víz-anya „felemelkedett, eltűnt a Holdban, amely őt felhúzta és megszülte”.

10. Amikor ezek (a Rupa-k) elpusztultak, Föld-anya csupaszon maradt.²¹ Kérte, hogy szárítsák ki.²² (a)

(a) A földkéreg megkeményedésének ideje elérkezett. A vizek elváltak egymástól, s a folyamat megindult. Ez egy új élet kezdete volt. Az egyik kulcs ezt árulja el a szövegről. Egy másik kulcs a Víz eredetét tanítja, annak vegyületét a Tűzzel – amit „Folyékony Tűz”-nek nevez²³ – s alkímiai úton levezeti e kettőből származott dolgokat – vagyis szilárd anyagokat, mint pl. az ásványok és a föld. A „Tér Vizeiből” – a hímnemű Szellem-tűz és a nőnemű (gáznemű) Víz sarjadékából – keletkezett Földünkön a tengerek nagy felülete. Varuna-t lehúzzák a végtelen Térből, hogy mint Neptun uralkodjék a véges tengereken. Mint mindig, a népies képzelet szigorúan tudományos alapokból merít.

A víz, mindenütt a női elem szimbóluma, mater, kezdőbetűje az M szerint, képszerűen a víz hieroglifából ered. Ez az univerzális Mátrix vagy a „Nagy Mélység”. Vénusz, a nagy Anya-szűz, a tenger hullámaiból születik, s Cupido vagy Erosz a fia. De Vénusz egy későbbi mitológiai variánsa Gaea-nak, Gaia-nak, a Földnek, amely magasabb aspektusában Prakriti, Természet, metafizikailag pedig Aditi, sőt éppen Mulaprakriti, Prakriti gyökere vagy annak noumenonja.

Ebből következik, hogy Cupido vagy Szerelem, primitív értelmezésében Erosz, az Isteni Akarat vagy a látható teremtésben az önmagát megnyilvánítani akaró Vágy. Következésképpen Fohat, Erosz prototípusa, a Földön mint az „élet-elektromosság” vagy az „élet-adó” Szellem mutatkozik meg. Emlékezzünk csak vissza a görög istentanra, s próbáljuk felfogni annak filozófiai szellemét. A görögök azt tanítják (lásd Iliad, IV. 201, 246), hogy minden dolog, köztük az istenek is létüket az Óceánnak és feleségének, Tethys-nek köszönhetik. Ez utóbbi Gaea, a Föld, vagy a Természet. De ki az Óceán? Az Óceán a mérhetetlen TÉR – a Káoszban levő Szellem – vagyis az Istenség (lásd I. kötet), s Tethys sem a Föld, hanem az alakulás folyamatában levő Elsődleges Anyag. A mi esetünkben tehát nem Aditi-Gaea hozza létre Ouranos-t vagy Varuna-t, a fő Aditya-t a hét Planetáris Isten közül, hanem Prakriti, amely materializálódott és helyhez kötődött. A Hold – amely teogóniai (istentani) természete szerint hímnemű – csak kozmikus aspektusában képviseli a női termékenység princípiumát, amint a Nap ugyanannak hímnemű jelképe. A víz a Hold ivadéka, amely minden nemzetnél androgün istenség.

A fejlődés az analógia törvényei szerint ugyanúgy megy végbe a Kozmoszban, mint a legkisebb bolygó kiformálódásánál. Tehát a fent lejátszódó dolgok – a modus operandi az Univerzum megjelenésének idején – alkalmazhatók Földünk kialakulásának esetére is.

A most ismertetett stanza azzal kezdődik, hogy harminc „crore”-ról, azaz 300 millió évről beszél. Meg lehet kérdezni: Mit tudhattak a régiek a geológiai korszakok tartamáról, mikor még a modern tudósok és matematikusok sem tudják e korszakok tartamát, legfeljebb megközelítő pontossággal kiszámítani? Akár rendelkeztek ehhez eszközökkel, akár nem – a zodiákusuk arra mutat, hogy igen –, a régi brahmanák kronológiáját az alábbiakban, amennyire csak lehet, az eredetihez híven, be fogjuk mutatni.

A brahmanák kronológiája

Nincs nagyobb rejtvénye a tudománynak, nincs reménytelenebbül megoldhatatlan problémája, mint a kérdés: Milyen idős – csak megközelítőleg is – a Nap és a Hold, a Föld és az ember? Mit tud a modern tudomány a világkorszakok időtartamáról, vagy akárcsak a geológiai periódusok hosszáról? Semmit, egyáltalán semmit.

Ha kronológiai információért a tudományhoz fordulunk, akkor azok, akik szókimondók és igazak, mint pl. Mr. Pengelly, a kiváló geológus, azt felelik: „Ezt nem tudjuk.”²⁴ Tudomásunkra hozzák, hogy eddig még nem lehetett megbízható számadatokkal megbecsülni a világ és az ember korát, és hogy úgy a geológia, mint az antropológia zavarban van, ha erre felelnie kell. De ha az ezoterikus filozófia egyik tanulmányozója megpróbálja ismertetni ebben a kérdésben az okkult tudomány tanításait, azonnal a körmére koppintnak. De vajon miért, hiszen a nagy tudósok, saját fizikai módszereik alapján még csak megközelítőleg sem tudtak megegyezni ebben a kérdésben?

Igaz az, hogy a tudományt alig lehet hibáztatni érte. Valóban, a történelem előtti idők kimériai sötétségében a kutatók utat vesztenek abban a labirintusban, amelynek folyosói sehová sem nyílnak, s lehetetlenné teszik a kijutást az archaikus múltba. Beleveszve saját ellentmondó spekulációjuk útvesztőjébe, elvetve – szokásuk szerint – a keleti tradíció tanúbizonyságát, iránytű vagy egyetlen mérföldkő segítsége nélkül, vajon mi mást tehetnének a geológusok vagy antropológusok, minthogy felvegyék Ariadné vékony fonalát ott, ahol először találják, s azután vaktában nekivágjanak az útnak? Így tehát azt halljuk, hogy a legtávolabbi időpontot, amelyre nézve dokumentációs feljegyzéssel bírunk, az antropológia általában úgy tekinti, mint „a történelem előtti korszak legtávolabbi ténylegesen rögzíthető pontját”, - hogy az Encyclopedia Britannica cikkírójának szavait idézzük. De ugyanakkor bevallja, hogy „e korszak mögött a történelem előtti korok hatalmas meghatározhatatlan sorozata húzódik meg.”

Először is ezekkel az u.n. „korokkal” fogjuk kezdeni. Ezek csak az anyag puszta szemével „történelem előttiek”. Minden faj látnoka vagy prófétája spirituális sas-szemével megszakítás vagy elhomályosulás nélkül követni tudja Ariadné fonalát túl a „történelem előtti korszakok” mögé, biztosan és folyamatosan, egészen az idők éjszakájáig. S a fonalat tartó kéz sokkal erősebb, semhogy elejthesse, vagy elszakítani engedje. Vannak feljegyzések, jóllehet a világi ember elutasítaná, mint képzeletbelieket. Pedig az igazság az, hogy ezeket hallgatólagosan elfogadják a filozófusok és nagy tudású emberek, míg változatlan visszautasításban csak az ortodox tudomány hivatalos és kollektív testülete részesíti őket. Minthogy tehát ez utóbbi még csak megközelítő elképzelést sem hajlandó adni a geológiai korszakok időtartamáról – kivéve néhány egymással ütköző és ellentmondó hipotézist – lássuk most, mire tanít az árja filozófia.

Azok a számítások, amelyek a Manu-ban és a Purâna-kban szerepelnek – kivéve néhány csekély és igen nyilvánvalóan szándékos túlzást – csaknem azonosak, amint már korábban is megállapítottuk az ezoterikus filozófiában tanított számításokkal. Ez kitűnik, ha a kettőt összehasonlítjuk bármely elismert ortodoxiájú kalendáriumban.

A legjobb és legteljesebb ilyen kalendárium jelenleg – Dél-India művelt brahmanjai megállapítása szerint a már említett tamil kalendárium, az u.n. Tirukkanda Panchanga, amelyet – mint mondják – Asuramâya titkos töredékeiből, s azoknak megfelelően állítottal össze. Amint Asuramâya-ról azt tartják, hogy ő volt a legnagyobb asztronómus, még azt is suttogják róla, hogy ő volt a leghatalmasabb „varázsló” a Fehér Szigeten, melyet „a bűn befeketített”, vagyis Atlantisz szigetén.

A „Fehér sziget” szimbolikus név. Asuramâya a Jhána-bhaskara hagyományai szerint nyugaton Romaka-pura-ban élt, e név pedig célzás a Harmadik Faj „Izzadság-szülöttei”-nek országára és bölcsőjére. Ez az ország vagy kontinens már korokkal azelőtt letűnt, mert Asuramâya Atlantiszbeli volt. Viszont közvetlen leszármazója volt a Bölcs Fajnak, a halhatatlan fajnak. Sok legenda kering erről a hősről, Surya tanítványáról. Az indiai beszámolók szerint Surya maga a Nap-isten volt. Hogy Asuramâya melyik szigeten élt, az ma már nem olyan fontos, a lényeges azonban az, hogy bebizonyítsuk, hogy alakja nem mítosz, amint azt Dr. Weber és mások állítják. Érdekes azonban az a tény, hogy ezen archaikus-korabeli hős szülőföldjét mint egy nyugaton levő Romaka-pura-t emlegetik, mert ez a név a Titkos Tanításban szereplő „izzadság-szülte fajok”-ra, a „szülők pórusaiból keletkezett” emberekre enged következtetni. Szanszkrit nyelven a „ROMA-KUPA” „haj-pórust” jelent. A Mahâbhârata-ban (XII. 10,308) egy Raumya-nak nevezett népről azt olvassuk, hogy őket Virabhadra, egy szörnyű óriás pórusaiból teremtették. Virabhadra volt az, aki tönkretette Daksha áldozatát. Más törzsekről és népekről is állítják, hogy így keletkeztek. Mindezek a dolgok a kései Második és a korai Harmadik Fajra vonatkoznak.

A következő számokat az előbb említett kalendáriumból vettük. Lábjegyzetben emeljük ki az eltéréseket az Arya Samaj iskola számadataival szemben:

I.	A kozmikus fejlődés25 kezdetétől a hindu Tarana évig (vagyis 1887-ig)	1,955,884,687 év
II.	Az (asztrális), ásványi, növényi és állati birodalmak fejlődési ideje az ember megjelenéséig26	300,000,000 év
III.	Az „emberiség” első megjelenése óta (a mi Planetáris Láncunkon) eltelt idő27	1,664,500,987 év
IV.	A „Vaivasvata Manvantara”28 – vagy Emberi Korszak – beköszönte óta 1887-ig eltelt idő	18,618,728 év
V.	Egy Manvantara teljes ideje	308,448,000 év
VI.	Tizennégy Manvantara és egy Satya Yuga korszak összesen jelenti Brahmâ egy napját, vagyis egy teljes Manvantarát, azaz Ezért egy Maha Yuga-ban van összesen:29 A Kali Yuga kezdetétől 1887-ig eltelt:	4,320,000,000 évet. 4,320,000 év 4989 év.

Hogy ezt még világosabbá tegyük, közöljük Rao Bahadur P. Sreenivas Row számításait a Theosophist 1885. novemberi számából.

	Földi év
A földi halandó 360 napja 1 évet tesz ki.	1
A Krita Yuga tartama	1,728,000
A Treta Yuga tartama	1,296,000
A Dwapara Yuga tartama	864,000
A Kali Yuga tartama	432,000
A fenti négy Yuga egy Maha Yuga-t tesz ki	4,320,000
71 ilyen Mahâ Yuga alkotja egy Manu uralkodásának korszakát	306,720,000
14 Manu uralkodásának tartama 994 Maha Yuga, amely összesen	4,294,080,000
Vegyük hozzá a Sandhi-kat, vagyis az egyes Manuk uralkodása közötti időközöket, amelyek összesen hat Maha Yugat-t tesznek ki	25,920,000
A 14 Manu uralkodásának és az interregnumoknak összege: 1000 Maha Yuga, amely egy Kalpa-t jelent, másként Brahmâ egy napját	4,320,000,000
Minthogy Brahmâ egy éjjele ugyanolyan hosszú, így Brahmâ egy napja és egy éjjele	8,640,000,000
360 ilyen nap és éj alkotja Brahmâ egy évét	3,110,400,000,000
100 ilyen év alkotja a teljes tartamát Brahmâ egy korszakának, vagyis egy Maha Kalpa-t	311,040,000,000,000

Ezek az Indiában általánosan elfogadott exoterikus számítások, s lehet mondani, hogy meglehetősen egyeznek a Titkos Munkák számadataival. Ez utóbbiak viszont még ki vannak bővítve néhány ezoterikus ciklusra való felosztással, amelyeket brahmanikus népszerű írások sohasem említenek, így pl. ezek egyike a Yugak felosztása a fajok ciklusaira, amiről másutt már szóltunk. Az egyéb felosztásokat, azok részleteiben természetesen sohasem hozták nyilvánosságra. Mindazonáltal ezek ismeretesek minden „kétszer-született” (Dwija vagy beavatott) brahmin előtt, és a Purâna-k is tartalmaznak néhány rájuk vonatkozó burkolt utalást, amelyeket a fantázia nélküli orientalistáink eddig még nem próbáltak kibogozni, de ha akarnák, se tudnák.

Ezek a szent asztronómiai ciklusok hallatlan ősiek, legnagyobb részüknél a számításokat – amint már megállapítottuk – Nârada és Asuramaya végezték. Ez utóbbiról azt tartották, hogy óriás és varázsló volt. De a vízözön előtti óriások – a Biblia szerinti Gibborim – nem voltak mind rosszak vagy varázslók, amint azt a keresztény teológia feltételezi, azt tartván, hogy minden okkultista a Gonosz szolgája. Rosszabbak sem voltak, mint az „egyház sok hűséges szolgája”. Egy Torquemada vagy egy Medici Katalin saját korukban bizonyára sokkal több rosszat tettek, s hozzá Mesterük nevében, mint bármely atlantiszi óriás vagy félisten az ősi időkben, nevezték légyen őket küklopszoknak, medúzáknak, vagy akár az Orphic Titan, a kígyószerű szörny, akit Ephialtes-nek ismertek. Ezek mind jó „óriások” voltak a maguk idejében, amint ma is vannak rossz „pigmeusok”. A Lankâ-i Râkshasa-k és Yaksha-k sem rosszabbak, mint a mi modern dinamitos merénylőink és a modern háborúk bizonyos keresztény és civilizált generálisa. És nem is tartoznak a mítosz világába. Ahogy egy modern író valahol megjegyzi:

Az, aki nevetni akar Briareus-on és Orionon, az sohase menjen el, de még csak ne is beszéljen Karnakról, vagy Stonehenge-ről.

Minthogy a fenti brahmanikus számadatok eléggé megközelítik a mi ezoterikus rendszerünk számításait, kérjük az olvasót, jegyezze meg jól azokat.

Az Enciclopaedia Britannica-ban azt olvassuk, mint a tudomány végső és fellebbezhetetlen kijelentését, hogy az ember létezése csak „néhány tízezer évre” nyúlik vissza.³⁰ Minthogy ez a meghatározás 10.000 és 100.000 közötti bármely időpontra érvényes, végeredményben igen keveset mond, s csak sűrűbbé teszi a kérdést övező sötétséget. Ráadásul a tudomány mit sem mond azzal, amikor az ember keletkezését a „jégkor előtti vagy utáni időszakra teszi, ha ugyanakkor kijelenti, hogy az u.n. „jégkorszak” semmi más, mint a korszakok hosszú egymásutánja, amely

… hirtelen változás nélkül ment át az u.n. emberi vagy legújabb korba … minthogy a geológiai korszakok az idők kezdetétől fogva átlapolták egymást.

Ezután még sokkal meghökkentőbb, jóllehet szigorúan tudományos és pontos közlés következik, mely szerint:

A mai ember pedig egykorú azon jégkorszakkal, amely az alpesi völgyekben és Finnországban honol.³¹

Ha tehát a Titkos Tanítás, sőt még az exoterikus hinduizmus és tradíciói nem adtak volna tanításokat erre nézve, akkor még ma is teljes bizonytalanságban lebegnénk az egyik tudományág meghatározatlan „korszakai”, a másik „néhány tízezer éve” és a bibliai magyarázók 6000 éve között. Ezért tehát ez is egyike az okoknak, amiért a modern idők tudományos embereinek – jóllehet tiszteletreméltó – következtetéseit kénytelenek vagyunk ignorálni minden olyan kérdésben, ami a történelem előtti őskorra vonatkozik.

A modern geológia és antropológia természetesen nem fogadhatja el a mi nézeteinket. E két tudománnyal szemben az okkultizmusnak legalább annyi fegyvere van, mint az asztronómiai és fizikai elméletekkel szemben. Hiába állítja Mr. Laing azt, hogy:

Az ilyen (kronológiai) számítások (a régebbi és az újabb képződményekre vonatkozólag) nem elméleten, hanem pozitív tényeken alapulnak, s az eredményt mindkét irányban csak bizonyos tévedési lehetőség (?) korlátozza.³²

Az okkultizmus be fogja bizonyítani, a tudományos beismerések alapján, hogy a geológia nagyon is sokat téved, gyakran még többet, mint az asztronómia. Mr. Laing ugyanezen passzusában, amelyben pontosság tekintetében az asztronómiával szemben a geológiának nyújtja a pálmát, találunk egy olyan részt, amely éles ellentmondásban van a legjobb geológusok beismeréseivel szemben. A szerző ezt mondja:

Röviden, a geológia következtetései, legalábbis a Szilur korig³³, – amikor a dolgok jelenlegi rendje már meglehetősen be volt iktatva – megközelítőleg (valóban) tények és nem elméletek, míg az asztronómiai következtetések adatokon alapuló elméletek, amelyek oly bizonytalanok, hogy míg egyes esetekben az eredmények hihetetlen rövid időt adnak, … addig más esetekben csaknem hihetetlen hosszú időre vonatkoznak.

Ezek után biztosítja az olvasót, hogy a legbiztosabb módszer:

Ha feltételezzük, hogy a geológia valóban bebizonyítja a dolgok jelenlegi rendjének tartamát, amely valamivel többet ad, mint 100 millió év, az asztronómia pedig mérhetetlen hosszúságú, de ismeretlen időt számít a múltban, valamint a jövőben is a Naprendszer növekedésére, teljes kifejlődésére, hanyatlására és pusztulására, mely Naprendszernek Földünk jelenleg lakható fázisban levő kis bolygója. (49. old.)

A múl tapasztalatokból ítélve semmi kétségünk nincs az iránt, hogyha egyszer válaszolni kellene „az exoterikus (és ezoterikus) árja kronológia abszurd, tudománytalan és természetellenes állításaira, akkor úgy a „hihetetlenül rövid eredményeket”, azaz csak 15 millió évet felmutató tudósok, valamint a „600 millió évvel számoló” tudósok, úgyszintén azok, akik elfogadják Mr. Huxley 1 milliárd évét, „amikor a szedimentáció megkezdődött Európában” (World Life) egytől egyig a legdogmatikusabb álláspontot fogják elfoglalni. S nem fogják elmulasztani arra emlékeztetni az okkultistát és a brâhmanát, hogy az egzakt tudományt csakis a tudomány emberei képviselik, akiknek kötelességük, hogy harcoljanak a pontatlanság és a babonaság ellen.

Földünk „lakhatósági korszaka” csak a dolgok jelenlegi rendjére vonatkozik, és a jelenlegi emberiségre, annak tényleges bőrruhájára” és foszfortartalmú csontjaira és agyára.

Hajlandók vagyunk elfogadni a geológia által ajánlott 100 millió évet, minthogy azt tanultuk, hogy a jelenlegi fizikai emberiség – másként a Vaivasvata emberiség – csak 18 millió évvel ezelőtt kezdődött. De a geológia, amint bemutattuk, nem szolgál adatokkal a geológiai korszakok tartamára nézve, még annyira sem, mint az asztronómia. Mr. W. Pengelly hiteles levelében – amelyből már másutt idéztünk – ezt mondja:

Jelenleg lehetetlen, s talán soha nem is lesz lehetséges a geológiai korokat – még megközelítőleg sem – évekbe vagy akár évmilliókba összefoglalni.

S minthogy eddig még a geológusok más emberi maradványokat nem találtak, csak olyat, amilyen az ember jelenlegi formája, – végeredményben mit tudhatnak róla? A geológusok kinyomozták a zónákat és rétegeket, s velük együtt az elsődleges állati életet, le egészen a szilur korig. Amikor majd ugyanilyen módon visszavezetik az embert annak elsődleges protoplazmikus formájáig, akkor hajlandók leszünk elismerni, hogy tud valamit az elsődleges emberről. Lehet, hogy nem túlságosan fontos a mai ember gondolkodásának szempontjából a modern tudományos felfedezésnek az a megállapítása, hogy

…az ember egy 15 millió évig tartó korszak utolsó 50 ezer évében állandó lassú fejlődésen ment keresztül, vagypedig egy 150 millió évig tartó korszak utolsó 500 ezer évében ment ugyanez végbe… (idézett mű, 49. oldal)

amint ezt Mr. S. Laing közli olvasóival, de az okkultisták számításainak szempontjából nagyon is fontos. Ha ez utóbbiak nem tudják elfogadni azt, hogy megvan a lehetősége annak, esetleg teljes bizonyossága annak, hogy az ember 18 millió évvel ezelőtt élt, akkor a Titkos Tanítást fölösleges volt megírni. Ebben az irányban kell tehát erőfeszítéseket tennünk, s éppen a modern tudomány emberei és a geológusok állításai fognak bizonyságul szolgálni errenézve majd a 4. kötet 3. részében. Addig is fel kell hívni a figyelmet arra a tényre, hogy jóllehet az orientalisták a hindu kronológiát mint légből kapott „gyermekes dicsekvést” emlegetik, amelynek semmi tényleges alapja nincs,³⁴ ugyanakkor gyakran kiforgatják és eltorzítják azért, hogy azt a nyugati elméletekkel összeegyeztethessék. Soha számokkal annyit nem operáltak, próbálkoztak, mint a Jugák és a Maha Jugák híres, 4, 3, 2 (más számjegyekkel követett) számaival.

Minthogy a történelem előtti események ciklusa, benne a fajok keletkezése és átalakulása, valamint az ember hallatlan ősisége a fenti kronológia szerint áll, rendkívül fontos, hogy azt más irányból jövő számításokkal ellenőrizzük. Ha a keleti kronológiát el kell vetni, akkor legalább meglesz az a vigasztalásunk, hogy más kronológia – akár a tudomány, akár az egyházak állították is össze – sem lesz egy jottányival sem megbízhatóbb. Amint prof. Müller mondja, gyakran éppen olyan fontos bebizonyítani valamely dolog valótlanságát, mint rámutatni arra, mi a valóság. S ha nekünk egyszer sikerül rámutatnunk úgy a keresztény, mint a tudományos feltevések tévedéseire – megadva ugyanakkor azt a lehetőséget, hogy saját kronológiánkkal összehasonlítást lehessen tenni, – akkor ezek egyike sem állhat elő azzal, hogy az ezoterikus számadatok kevésbé megbízhatók, mint az övék.

Itt emlékeztetnünk kell az olvasót egy korábbi munkánkban, az Isis Unveiled-ben (I. kötet, 32. oldal) szereplő néhány megjegyzésre, amely a néhány oldallal korábban felvetett számokra vonatkoznak.

Ma már az akkori közléseket néhány újabb adattal is ki lehet egészíteni, melyek minden orientalista számára ismertekké váltak. A 4.320-as, s további számjegyekkel megtoldott ciklus szentsége abban áll, hogy a ciklust alkotó számjegyek úgy külön, mint együttesen, különböző variációkban, a Természet legnagyobb misztériumait szimbolizálják. Valóban, akár külön vesszük a 4-et, vagy a 3-at, vagy a kettőt együtt, hogy 7 legyen, akár pedig mind a hármat, 4, 3, 2, összeadva, hogy 9 legyen, – mindezek a számok a legszentebb okkult dolgokban szerepelnek, s a Természet működéseit jegyzik fel annak örök, periodikus jelenségeiben. Ezek soha nem tévedő, minduntalan visszatérő számok, s felfedik az előtt, aki a Természet titkait tanulmányozza, az igazi, isteni Rendszer létezését, a kozmogónia intelligens tervét, amely természetesen kozmikus felosztásban rendezi el az időt, a korszakokat, a láthatatlan befolyásokat, az asztronómiai jelenségeket, azok hatását a földi, sőt erkölcsi természetre, a születésre, halálra és növekedésre, az egészségre és betegségre. Mindezek a természetes események magában a kozmoszban végbemenő ciklikus folyamatokon alapulnak, és azoktól függnek. Ezek a ciklusok időleges hatóerőket hoznak létre, amelyek kívülről hatnak, s befolyásolják a Földet, s mindent, ami rajta él és lélegzik a Manvantarák kezdetétől a végéig. Az okok és okozatok lehetnek ezoterikusak, exoterikusak, és – mondjuk – endexoterikusak.

Az Isis Unveiled-ben írtuk azt, amint most megismételünk: Mi egy ciklus végén vagyunk, s nyilvánvalóan egy átmeneti állapotban. Platón az Univerzum intellektuális fejlődését minden ciklus alatt termékeny és terméketlen periódusokra osztja. A Hold-alatti régiókban a különböző elemek szférái örökre tökéletes harmóniában maradnak az Isteni Természettel – mondja Platón – „de részei”, minthogy túlságosan közel vannak a földhöz, s minthogy földi dolgokkal (vagyis Anyaggal, tehát a gonosz birodalmával) keverednek, „olykor ellentétesek az (Isteni) Természettel”. Amikor az egyetemes éterben, amely minden elemet magában foglal, ezek a keringések – melyeket Eliphas Lévi „asztrál-fénybeli áramok”-nak nevezett – az Isteni Szellemmel harmóniában mennek végbe, akkor Földünk, s mindaz, ami hozzá tartozik, termékeny szakaszba kerül. A növények, állatok és ásványok okkult erői mágikusan szimpatizálnak a „magasabbrendű természetekkel”, s az ember Isteni Lelke tökéletes egyetértésben van ezekkel az „alsóbbrendű természetekkel”. De a terméketlen korszakokban ez utóbbiak elvesztik mágikus szimpátiájukat, s az emberiség többségének spirituális meglátása annyira meggyengül, hogy teljesen megfeledkezik saját Isteni Szellemének magasabbrendű képességeiről. Jelenleg ilyen terméketlen periódusban vagyunk. A XVIII. század, amelyben a szkepticizmus bajtokozó láza oly visszatarthatatlanul kitört, a hitetlenséget, mint öröklődő bajt hagyta a XIX. századra. Az emberben az isteni intellektus el van fátyolozva, csak állati elméje „filozofálgat”. S filozofálgatással hogyan érthetné meg a „Lélek Tanát”?

Minthogy nem akarjuk megszakítani beszámolónk fonalát, a ciklikus törvényekre vonatkozó néhány érdekes bizonyítékot a 2. kötet 4. részében fogunk bemutatni, s addig folytatjuk a geológiai és faji ciklusokra vonatkozó magyarázatainkat.

3. STANZA

KÍSÉRLETEK AZ EMBER MEGTEREMTÉSÉRE

11. A Demiurgos leszállása. 12. A lunáris istenek parancsot kapnak a teremtésre. 13. A magasabb istenek visszautasítják.

11. Jött az Uraknak Ura. A Föld testétől elválasztotta a vizeket, s lett az égbolt odafenn, az első égbolt. (az atmoszféra, vagy légkör) (a)

1. Itt a hagyomány egybeesik az Egyetemessel. Ugyanígy hangzik a legkorábbi verzióban, amelyeket a Purânakban ismételnek el, mint a legkésőbbiben, a mózesi beszámolóban. Az előbbiben ez áll:

Ő, az Úr (az Isten, Brahma formájában), amikor a világ egyetlen óceán volt, tudva, hogy a vizekben fekszik a föld, s törekedve, hogy azt kiemelje (elválassza), önmagát más formában teremtette meg. Miként az előző Kalpában (Manvantarában) a teknősbéka formáját vette fel, úgy ebben a vadkan formáját vette fel, stb. (Harivamsha, I. 36.)

Az Elohimi „teremtésben” (Genezis, 6-9. versek) „Isten elválasztotta a vizektől az égboltozatot, s megjelent a szárazföld”. S ekkor jön az a hagyományos szög, amelyre a kabbalisztikus magyarázat ezoterikus részét akasztják.

12. A Nagy Chohan-ok (az Urak) Hívták a Hold Urait, a levegőtestűeket. (a) „Teremtsetek embereket, (mondták nekik), olyan természetű embereket, mint ti vagytok. Adjátok meg (a Jiva-knak vagy Monádoknak) formáikat belülről. Ő (a Földanya vagy a Természet) megalkotja majd a külső burkokat (a külső testek számára). Hím-nők lesznek. A Láng Urai is.”

1. Kik a „Hold Urai”? Indiában Pitri-knek vagy „holdbeli ősöknek” hívják őket, de a héber kézirat-tekercseknek a „Hold Ura” maga Jehova, kollektív értelemben mint Seregek, de úgy is, mint az Elohim-ek egyike. A héberek asztronómiáját, valamint „idő-előírásaikat” a Hold szabályozta. Egy kabbalista, miután megállapítja, hogy „Dániel… az Isteni Gondviselést az előre megállapított időkben látja”, és hogy János Jelenései „egy gondosan kimért négyszögben fekvő városról beszélnek, mely a mennyből ereszkedett alá”, így folytatja:

De az élet éltető ereje főként a Holdban gyökerezett… A Hold volt a héber הןהי(Jehova). Szt. Pál pedig ezt ajánlja: „Senki meg ne ítéljen benneteket azért, mert betartjátok a hetedik napot és az újhold napját, – ezek a jövendő dolgok árnyéka; de a test (vagy lényeg) Krisztusban van”, vagyis Jehovában. Ez az a hatalom, amely „a terméketlen nőt gyermekek boldog anyjává tett”, „mert azok Jehova ajándékai”. Ez a magyarázata annak, hogy miért kifogásolta a Shunamita férje azt, hogy felesége elmenjen az Isten emberéhez: „mert nincs ma hetedik nap, sem újhold napja”. (Lásd 2. Királyok, IV. 23.) A konstellációk hatalmas spirituáliserői nagy háborúkat okoztak a csillagok és a bolygók mozgásai és helyzete folytán, s különösképpen a Hold, a Föld és a Nap együttállásának következtében. Bentley foglalkozik a hinduk „háborújával az istenek és az óriások között”, mely Kr.e. 945-ben (!) a Hold felszálló csomópontjában történő napfogyatkozáskor ment végbe. Ekkor született¹ vagy teremtetett a tengerből SRI (Sarai, S-r-i, a héber Ábrahám felesége²), aki a nyugatiak szerint Vénusz-Afrodité volt, a „luni-solar év, vagy a hold jelképe (minthogy Sri a Hold felesége – lásd a lábjegyzetet), a növekedés istennője³”. (Ezért) „a lunáris év és hónap pontos tartamának határköve és emlékműve, amelynek segítségével ezt a ciklust (a nap 19 tropikus évét és a hold 235 fordulatát) ki lehet számítani, a Sínai hegy, amelyre az Úr Jehova leszállt”. Pál azután misztériumokba beavató tanítóként beszél, amikor Ábrahám szabad asszonyáról és rab asszonyáról szól: „Mert ez a Hágár (Ábrahám rab asszonya) a Sínai hegy Arábiában”. Hogyan lehet egy asszony hegy? És ilyen hegy! Mégis, egy bizonyos értelemben… az volt, s igen csodálatosan igaz értelemben. Hágár neve héberül רגה, melynek számösszege 235, vagyis pontos számítással éppen 19 trópusi évvel egyenlő holdhónap, amellyel ez a ciklus teljessé válik, s így a hasonlat megállja a helyét. A Sínai hegy ugyanis e tudomány ezoterikus nyelvén a holdév és holdhónap pontos időpontjának emléke, segítségével ki lehet számítani e spirituálisan életadó ciklust. S valóban, ezt a hegyet a „Hold hegyének (Sin)” nevezték (lásd: Fuerst). Így Ábrahám felesége is Sarai (Sri) nem szülhetett addig gyermeket, amíg nevét Sarah-ra, הרש, nem változtatták, amely megadta neki ezen holdbeli hatás sajátosságát.⁴

Mindez úgy tűnhet fel, hogy a főtémától való eltérés, de a keresztény olvasókra való tekintettel ez nagyon szükséges volt. Mert ha valaki elfogulatlanul olvassa egymás mellett Abram vagy Ábrahám, Sarai vagy Sarah – aki „szemrevaló” volt – történetét, valamint Brahmâ és Sarasvati vagy Shri, Lakshmi-Vénusz legendáit, s ezeknek vonatkozásait a Holddal és a vízzel. Különösen ha az a valaki megérti a Jehova név kabbalisztikus jelentését, s annak vonatkozását és kapcsolatát a Holddal, vajon kételkedhet-e abban, hogy Abram története Brahmâ történetén alapul, s hogy a Genezis ugyanabból a forrásból származik, ahonnan valamennyi régi nemzet merített? Az ősi szentírásokban minden allegorikus, s minden elválaszthatatlanul egybefügg az asztronómiával és a kozmolátriával, s ezeken alapul.

13. Mindegyik (a Hold-istenek) a neki kijelölt országba ment; heten, mindegyik a saját részére. A Láng Urai visszamaradtak. Ők nem akartak menni, nem akartak teremteni. (a)

1. A titkos tanítások szerint az isteni nemzők a földgömb hét részén teremtettek embereket, „mindegyik a saját részén”, azaz külsőleg és belsőleg különböző emberfajt, különböző zónákon. A poligenetikus teremtést másutt, a 7. Stanzában találjuk. De kik „Azok”, akik teremtenek, és kik a „Láng Urai”, akik „nem akartak teremteni”? Az okkultizmus a „Teremtőket” tizenkét osztályba sorolja. Ezek közül négy elérte a felszabadulást a „nagy korszak” vége felé, az ötödik készen áll rá, de még aktívan működik az intellektuális síkon, hét alosztály viszont még a karmikus törvény alá tartozik közvetlenül. Ez utóbbiak azok, akik a mi Körünk embert hordozó glóbuszán tevékenykednek.

Az exoterikus hindu könyvek a Pitrik hét osztályáról tesznek említést, s ezek között a Nemzők vagy Ősök két megkülönböztetett fajtáját jelölik meg: a Barhishad-ok és az Agnishwatta-k, vagyis azok, akikben megvolt a „szent tűz”, és azok, akikből hiányzott. A hindu ritualizmus úgy látszik, az áldozati tűzzel hozza őket összefüggésbe, valamint a Grihastha (családapa) bráhminokkal korábbi inkarnációkban, azokkal, akik korábbi életeikben megfelelően ápolták a házi szent tüzeket, és azokkal, akik ezt nem cselekedték. A megkülönbözetés – amint mondják – a Védák-ból származik. Az exoterikus allegóriában az (ezoterikusan) első és legmagasabb osztályt, az Agnishwatta-t mint Grihastha- vagy Brahman-családapákat tüntetik fel, akik – minthogy más Manvantarákban töltött régebbi inkarnációikban elmulasztották az égetett áldozatok felajánlását és a házi tüzek ébrentartását – eljátszották azt a jogukat, hogy nekik tűzzel történő áldozatokat mutassanak be. Ezzel szemben a Barishad osztálynak, akik olyan brahmanák lévén, akik fenntartják a családi szentelt tüzeket, mai napig is ekként adják meg a tiszteletet. Ennek következtében az Agnishwatta-kat úgy tüntetik fel, mint akikből hiányzik a tűz, míg a Barishad-ok ennek birtokában vannak.

Az ezoterikus filozófia azonban az eredeti megkülönböztetést a két osztály természete közötti különbséggel magyarázza. Az Agnishwatta Pitrikből hiányzik a „tűz”, vagyis a teremtő szenvedély, mert ők túlságosan isteniek és tiszták. Viszont a Barishad-ok, a földünkkel sokkal szorosabb kapcsolatban levő Hold-szellemek, a forma, vagyis a porból teremtett Ádám teremtő Elohim-jává lettek.

Az allegória azt mondja, hogy Sanandana és a többi Vedha-k, Brahmâ fiai s első teremtményei: „Kívánság és szenvedély nélküliek voltak, szent bölcsességtől inspiráltak, akik idegenkedtek az univerzumtól, s nem kívántak utódokat.” (Vishnu Purâna, I. köt. VII.) Ez tehát a slokában levő következő szavak: „Nem akartak teremteni” értelme, amit a kommentár így magyaráz:

A Teremtő Szellem elsődleges kiáradásai túl közel vannak az Abszolút Okokhoz. Átmeneti és látens erők lévén, hatásukat csak a következő, s az azután következő fokokon fejtik ki.

Ez világos magyarázat. Ennélfogva Brahmâ-ról azt mondják, hogy haragos lett, amikor látta, hogy a „tagjaiból (gâtra) teremtett szellemek nem akarják önmagukat megsokszorozni”.

Ezek után az allegória szerint, Brahmâ további hét elme-szülte fiat teremt (lásd Moksha-Darma és Mahabhârata) név szerint a következőket: Marichi, Atri, Angiras, Pulastya, Pulaha, Kratu és Vasishta – az utolsót gyakran Daksha-val helyettesítik – a legtermékenyebbel a Teremtők között. A szövegek legnagyobb részében Vasishtha-Daksha ezen hét fiát a harmadik Manvantara hét Rishi-jének nevezik. (A „harmadik Manvantara” kifejezés egyaránt vonatkozik a harmadik Körre s a negyedik Kör harmadik gyökérfajára és alfajaira.) Ezek mind a Föld különféle lényeinek teremtői, a Prajapati-k, s ugyanakkor a korai Manvantarákban vagy Fajokban mint isteni reinkarnációk jelennek meg.

Így világossá lesz az, hogy az Agnishwatta-kat – akikben nem volt meg a durvább teremtő tűz, s ennélfogva nem teremthették meg a fizikai embert, tekintve, hogy nem volt formájuk, amelynek mását vagy az asztrális testet kilövellhették volna – az exoterikus allegóriákban miért mutatják úgy be, mint jógikat, Kumara-kat (szűz ifjakat), akik „lázadók” lettek, Asurák, akik harcban álltak és ellenkeztek az Istenekkel.⁵ Mégis egyedül ők azok, akik teljessé tudják tenni az embert, vagyis akik tudatos, csaknem isteni lénnyé tudják tenni, Istenné a földön. A Barhishad-ok, jóllehet megvolt bennük a „teremtő tűz”, híjával voltak a magasabb MAHAT-i elemnek. Minthogy egy síkon vannak az alacsonyabb „princípiumokkal” – vagyis azokkal, amelyek megelőzik a sűrű objektív anyagot – így csak a külső embert teremthették meg, helyesebben a fizikai ember modelljét, az asztrális embert. S így mivel Brahmâ – a kollektív Mahat, az Univerzális Isteni Elme – őket bízta meg a feladattal, a „teremtés misztériuma” megismétlődik a Földön, csakhogy fordított módon, mintegy tükörkép gyanánt.

Azok, akik képtelenek a spirituális halhatatlan ember megteremtésére, ők voltak azok, akik a fizikai lény értelem nélküli modelljét (az asztrálisat) kivetítették. S amint látni fogjuk, akik nem akartak szaporodni, azok voltak, akik feláldozták magukat a spirituális emberiség javára és üdvözítésére. Azért, hogy a hetes ember teljes legyen, vagyis hogy a három alacsonyabb princípium kiegészüljön, és a spirituális monád összefogja őket – minthogy ez a monád csak abszolút látens állapotban lehet meg az ilyen formában – két összekötő „princípiumra” van szükség: s e kettő a manasz és a káma. Ehhez a pleroma ötödik és harmadik állapotának középső princípiumából való élő Spirituális Tűzre van szükség. De ez a Tűz a Háromszögek birtokában van, s nem a (tökéletes) Kockák-hoz tartozik, melyek az angyali lényeket szimbolizálják.⁶ Az előbbiek az Első Teremtés óta ugyanis birtokába jutottak ennek, s feldolgozták maguk számára, amint az a Prométheusz-allegóriában be van mutatva. Ezek az aktív, s ezért – égi szempontból – többé már nem „tiszta” lények, független és szabad intelligenciákká lettek, akik minden teogóniában úgy szerepelnek, mint a függetlenség és szabadság harcosai, vagyis – a szokványos értelemben – „fellázadtak az isteni passzív törvény ellen”. Ezek azután azok a „Tüzek” – az Agnishwatta-k, – akik amint a 13. slokában le van írva, „visszamaradtak”, ahelyett, hogy a többiekkel együtt mentek volna megteremteni az embert a Földön. De az igazi ezoterikus értelme a szövegnek az, hogy ezek legtöbbje arra volt kirendelve, hogy mint Egó-k az emberiség egy későbbi termésében öltsenek testet.

Az emberi Egó nem az Atman, sem a Buddhi, hanem a magasabb Manasz, azaz az intellektuálisan öntudatos – magasabb értelemben vett – Egoizmus kivirágzása és intellektuális gyümölcsbe érése. A régi munkákban ezt Karana Sharira-nak nevezik a Sutratma síkján. Ez utóbbi az az „arany szál”, amelyre mint gyöngyszemek sorakoznak fel ezen magasabb Egó különböző személyiségei. Az olvasó aligha értené meg a szövegeket helyesen, ha közölnék vele, miként ez a fél-ezoterikus allegóriákban adva van, hogy ezek a lények visszatérő Nirvánik, akik az előző Maha-manvantarákból jöttek, azaz kiszámíthatatlan tartamú korszakokból, melyek az örökkévalóságban már lezajlottak, még kiszámíthatatlanabb időkkel ezelőtt. A vedantisták pedig talán azt mondanák: „Ez nem így van, a Nirváni nem térhet vissza”. S ez igaz is, ha az adott Manvantarát nézzük, amelyhez tartozik, de téves, ha az Örökkévalóság szempontjából tekintjük. Meg van mondva a szent slokában:

A Ragyogó Fonal, mely elpusztíthatatlan, és csak a Nirvánában oldódik fel, újra kilép belőle teljességében azon a napon, amikor a Nagy Törvény minden dolgot visszahív a cselekvésbe.

Éppen ezért, mivel a magasabb Pitrik vagy Dhyánik nem folytak bele az ember fizikai teremtésébe, az ősi ember a spirituálisan „tűznélküli” Teremtők testeiből áradt ki, s úgy írják le, mint légnemű, tömörség nélküli és értelem nélküli formát. Az ősi emberben nem volt meg a középső princípium, hogy közvetítő legyen a magasabb és az alacsonyabb között (vagyis a spirituális ember és a fizikai agy között), miután hiányzott belőle a Manasz. Azok a monádok, amelyek ezekbe az üres burkokba inkarnálódtak, oly öntudatlanok maradtak, mint amilyenek akkor voltak, amikor elváltak előző tökéletlen formáiktól és eszközeiktől. Nincs meg a tiszta Szellemben ezen a mi síkunkon az ön-tudat vagy a teremtésre való potencialitás, csak akkor van erre lehetőség, ha a Szellem túl homogén, tökéletes – minthogy isteni – természete egy más, differenciáltabb lényeggel mintegy keveredik, s ennek folytán megerősödik. A Háromszögnek csak az alsó vonala – amely az Univerzális MONÁD-ból kiáradó első hármasságot szimbolizálja – adhatja meg a szükséges öntudatosságot a differenciálódott Természet síkján. De hogyan tudnák ezek a tiszta Emanációk, amelyek a fenti elv alapján (a mi értelmünkben) öntudatlanok eredetileg maguk is, hozzásegíteni az embert a kívánt princípiumhoz, hiszen maguknak is aligha volt ez meg?

A választ nehéz lesz megérteni, hacsak valaki megfelelően nem jártas a kozmikus újraszületések kezdet- és vég nélküli sorozatának filozófiai metafizikájában, s nem ismeri a Természet változhatatlan törvényét, amely ÖRÖK MOZGÁS, ciklikus és spirális – tehát progresszív még a látszólag retrográd mozgásban is. Az egy Isteni Princípium, a Védák névtelen „AZ”-a, egy Univerzális Összesség, amely sem spirituális aspektusaiban és emanációiban, sem pedig fizikai atomjaiban sohasem lehet „abszolút nyugalomban”, kivéve Brahmâ Éjszakái alatt. Így van tehát az, hogy az „Első szülöttek” azok, akiket egy Manvantara elején először hoznak mozgásba, s így először buknak le az anyagi világ alacsonyabb szféráiba. Azok, akiket a teológiában „Trónusoknak” neveznek, s akik „Isten székei”, kell, hogy a Földön emberként elsőnek inkarnálódjanak. S így érthetővé válik, hogy ha az elmúlt Manvantarák végtelen sorozataira gondolunk, miért kell az utolsóknak elsőnek jönniük, az elsőknek utoljára. Röviden azt látjuk, hogy a magasabb angyalok számtalan aeonnal ezelőtt áttörték a „Hét Kört”, s kirabolták azokból a Szent Tüzet. Egyszerű szavakkal ez azt jelenti, hogy elmúlt inkarnációkban úgy az alsóbb, mint a magasabb világokban azok minden bölcsességét asszimilálták magukban, azaz MAHAT visszatükröződését az intenzitás különböző fokaiban. Semmiféle lény, legyen az angyali vagy emberi, nem érheti el a nirvána, vagyis az abszolút tisztaság állapotát, csak ha korszakokon át szenvedett, és megismerte a ROSSZAT éppen úgy, mint a jót, hiszen máskülönben az utóbbit nem érthetné meg.

Az ember és az állat között – melynek monádjai vagy Jivá-i alapjában véve azonosak – a mentalitásnak és az ön-tudatosságnak áthághatatlan szakadéka húzódik. Honnan jön, és mi más lehet az emberi elme magasabb aspektusában, ha nem egy magasabb lény esszenciájának egy része, sőt bizonyos ritka inkarnációkban e magasabb és isteni síkról való lény tényleges esszenciája? Vajon az ember – az állati formában lakozó Isten – éppen úgy csak a materiális természet fejlődésének eredménye lenne, mint az állat, amely külső formájában ugyan különbözik az embertől, de semmiképpen nem különbözik fizikai testének anyagában? Sőt ugyanaz a – bár kevésbé fejlett – monád lelkesíti, hiszen e kettő intellektuális képességei éppen annyira különböznek egymástól, mint a Nap fénye a szentjánosbogárétól. S mi az, ami ily hatalmas különbséget hoz létre, ha nem az a tény, hogy az ember egy állati test, plusz egy élő isten e fizikai burkon belül? Álljunk meg tehát, és tegyük fel magunknak komolyan a kérdést, félretéve úgy a materialista, mint a pszichológiai modern tudomány hóbortjait és szofizmáit.

Bizonyos fokig – elismerjük – még az ezoterikus tanítás is allegorikus. Hogy e tanítást az átlagos intelligencia számára érthetővé tegyék, szükséges a szimbólumok használata intelligens formába öntve. Innen vannak az exoterikus beszámolókban az allegorikus és fél-mitikus elbeszélések, az ezoterikus tanításokban pedig csupán félig metafizikai és objektív ábrázolások. Mert a tisztán és transzcendentálisan spirituális megfogalmazások csak azok felfogó képességéhez vannak szabva, akik:

Szem nélkül látnak, fül nélkül hallanak, és érzékszervek nélkül érzékelnek,

A Kommentár szemléletes kifejezése szerint. A túlságosan puritán idealistának szabadságában áll a tant spiritualizálni, míg a modern pszichológus egyszerűen meg fogja kísérelni, hogy eltüntesse a mi „bukott”, de még mindig isteni ember-lelkünket, melynek istenisége a buddhihoz kapcsolódik.

A földi emberben lévő isteni ember magasrendű spirituális őseihez kapcsolódó misztérium igen mély. Az ember kettős teremtésére utalnak a Purânakban, jóllehet annak ezoterikus jelentését csak úgy lehet megközelíteni, ha összehasonlítjuk a sok egymástól eltérő beszámolót, s úgy olvassuk, hogy szem előtt tartjuk e szövegek szimbolikus és allegorikus jellegét. Ugyanez a helyzet a Bibliával, úgy a Genezisben mint Szt. Pál Leveleiben is. Mert az a „Teremtő”, akit a Genezis második fejezetében az „Úr Isten”-nek neveznek, az eredeti szövegben Elohim, vagy az Istenek (az Urak), tehát többen vannak. S míg ezek egyike megteremti a porból való földi Ádámot, addig egy másik beléje leheli az Élet Leheletét, egy harmadik pedig Élő Lelket (II. 7.) teremt belőle, – s mindez az értelmezés benne foglaltatik az Elohim szó többes értelmében⁷. Pál pedig ezt mondja:

Az első ember földből való, földi; a második ember (az utolsó, vagy legmagasabb), az Úr, mennyből való. (I. Koritnh. XV. 47.)

Az árja allegóriában Brahmâ ellenszegülő fiait mint szent aszkétákat és jógikat mutatják be. Amint minden Kalpában újraszületnek, rendszerint meg akarják akadályozni az emberi nemzés művét. Amikor Seksha, a Prajâpatik vagy Teremtők feje megteremti 10.000 fiát azért, hogy velük benépesítse a Földet, Narada – Brahmâ egyik fia, a nagy Rishi, s lényegében egy Kumara, ha nem is hívják annak, – közbelép, s kétszer meghiusítja Daksha szándékát azzal, hogy rábírja ezeket a fiakat, hogy maradjanak szent aszkéták, és kerüljék a házasságot. Ezért azután Daksha megátkozza Naradát, hogy mint ember szülessen újra, minthogy Brahmâ már előbb megátkozza őt azért, mert nem akart megnősülni, és utódokat nemzeni. Az átok így hangzott: „Pusztulj el (jelenlegi – déva vagy angyali – formádban), s lakozzál a méhben” – vagyis légy emberré. (Vayu Purâna, Harivamsa, 170.)

Ugyanezen történet egymásnak ellentmondó verziói dacára is világosan kitűnik, hogy Narada Brahmâ azon „elsőszülötteinek” osztályába tartozik, akik mind ellenszegültek az állati nemzés törvényének, amiért is mint embereknek kellett inkarnálódniuk. A Véda-beli összes Rishik közül Narada, amint már bemutattuk, a legérthetetlenebb, éppen azért, mert a legszorosabban kapcsolódik az okkult tanításokhoz, s különösen a titkos ciklusokhoz és Kalpákhoz.

E bölcsről szóló bizonyos ellentmondó megállapítások igen megzavarták az orientalistákat. Például az egyik helyen határozottan visszautasítja azt, hogy „teremtsen”, vagy utódai legyenek, sőt atyját, Brahmâ-t „hamis tanítónak” nevezi, mert azt tanácsolja neki, hogy házasodjon meg – így írják azt a Narada-Pancha-Râtra-ban. S mégis úgy beszélnek róla, mint a Prajapatik vagy Nemzők egyikéről! A Naradiya Purâna-ban Narada leírja a nőtlen Adeptusok törvényeit és kötelességeit. S minthogy ezek az okkult kötelességek véletlenül nem szerepelnek az európai múzeumok birtokában levő kb. 3000 stanza töredékeiben, a brahmanokat hazugoknak kiáltották ki. Az orientalisták elfelejtik, hogy a Naradiya-ról azt tartják, hogy 25 ezer stanzát tartalmaz, s hogy nyilvánvalóan nem valószínű az, hogy ilyen kézirat profán hinduk birtokában legyen, akik bármilyen értékes ollat hajlandók lennének egy vörös levesért eladni. Legyen itt elég annyi, hogy Narada a par excellence a Déva-rishi okkult megítélés szerint, s hogy az az okkultista, aki Naradát nem mérlegeli, analizálja és tanulmányozza az ő hétszeresen ezoterikus megjelenésében, s az sohasem lesz képes kifürkészni bizonyos antropológikus, kronologikus vagy éppen kozmikus misztériumokat. Narada a már említett Tüzek egyike, s szerepet játszik ezen Kalpa fejlődésében annak kezdetétől végéig. Narada a jelenlegi manvantarikus dráma minden soron következő felvonásában, vagyis gyökérfajában megjelenik, amint ezt róla azok az ezoteriát súroló allegóriák állítják, amelyekkel az olvasó az eddigiek során jobban megismerkedett. Vagy forduljunk más ősi írásokhoz és dokumentumokhoz, hogy a „Tüzek, Szikrák, Lángok” kérdésében megerősítést nyerjünk? Ilyen írásokat bőségesen találunk, csak jó helyen kell keresni.

A Book of the Concealed Mystery kabbalisztikus írásban világosan tárgyalják ezt a kérdést, s úgyszintén a Ha Idra Zuta Quadisha, másként a „Kisebb szent együttes” című műben is. A nyelvezet igen misztikus és burkolt, de azért érthető. Ez utóbbiban a korábbi világok szikrái között, melyek az isteni kovakőből kipattanó „rezgő Lángok és Szikrák”, a „Dolgozó” nekifog az ember, a férfi és a nő teremtéséhet. (427.) Ezek a „Lángok és Szikrák” – vagyis angyalok és világaik, csillagok és bolygók – a jelképes megállapítás szerint kialszanak és elenyésznek, vagyis megnyilvánulatlanok maradnak mindaddig, amíg a természetben egy bizonyos folyamata befejezést nem nyer. Hogy mennyire sűrűn elfátyolozzák a köztudat elől az antropogenezis legfontosabb tényeit, arra nézve két idézetet közlünk két kabbalista könyvből. Az első a Ha Idra Zuta Quadisha-ból való:

(429.) Egy elviselhetetlen fényességű Fény-hordozóból (a hét szent bolygó egyikéből) sugárzó láng tört elő, magával ragadva mint egy óriási és hatalmas pörölyt, azokat a szikrákat, amelyek az Előző Világot alkották.

(430.) S ezek a legfinomabb éterrel voltak összekeveredve és összekötve, de csak akkor, amikor egymással egyesültek, a Nagy Atya és a Nagy Anya.

(431.) Hoa-ból Magából van AB, az Atya, és Hoa-ból Magából van RUACH, a Szellem, akik rejtve vannak a Napok Ősében, s benne van az éter elrejtve.

(432.) És Amaz össze volt kötve egy fény-hordozóval (egy bolygóval és annak angyalával vagy uralkodójával), amely kilépett azon elviselhetetlen ragyogású Fény-hordozóból, mely a Nagy Anya, az Aima, keblében van elrejtve.⁸

A Zohar⁹ a következő, „a Pre-adamita Királyok” című idézete ugyancsak ezzel a misztériummal foglalkozik:

A Siphrah D’Tzniootha-ban ezt tanultuk: At-tee’kah D’At-tee’keen, az Ősöknek Őse, mielőtt elkészítette volna formáját, királyokat teremtett, és királyokat vésett, és királyokat tervezett (embereket, az állatok „királyát”), s ezek nem tudtak létezni. Míg végül tönkretette őket, és egy időre elrejtette őket. S ezért írják azt, hogy „És ezek azok a királyok, akik Edom országában uralkodtak”. S addig nem volt létük, amíg Resha’Hiv’rah, a Fehér Fej, az At’tee’-kah D’At’-tee’-keen, az Ősök Őse, önmagát el nem rendezte. Amikor önmagát elrendezte, megformált minden formát fent és lent… Mikor még nem rendezte el önmagát saját formájában, nem voltak megformálva mindazok, amelyeket ö megformálni kívánt, és valamennyi világ megsemmisült… E világok azért nem maradtak helyükön, mert a királyok formája sem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna, és a Szent Város még nem volt előkészítve. (Zohar, III. 135a, 292s Indra Zootah. Brody)

A két allegorikus és metafizikai értekezésnek a nyilvánvaló értelmezése egyszerűen a következő: A fejlődés törvénye szerint már előzőleg meglevő anyagból világok és emberek lettek teremtve, majd el lettek pusztítva, s e folyamat megismétlődött mindaddig, amíg Földünk, s a rajta levő állati és emberi fajok olyanokká nem váltak, mint amilyenek most, a jelenlegi ciklusban. Azaz ellentétes poláris erők, a Szellem és az Anyag, a pozitív és a negatív, a férfi és a nő egyensúlyba hozott összetétele. Mielőtt az ember fizikailag férfivá és nővé válhatott volna, a teremtő Elohim-nak asztrálisan kellett elrendezni formáját ezen a szexuális síkon. Vagyis az atomoknak és az organikus erőknek, amelyek leszálltak erre az adott differenciálódási síkra, a Természet által megkívánt rendbe kellett felsorakozniuk azért, hogy – szeplőtelen módon – állandóan végrehajtsa azt a törvényt, amelyet a Kabbala „Egyensúly”-nak nevez, s mely törvény szerint az anyagiasság jelenlegi fokán minden, ami létezik, végső tökéletességében a férfi és a nő jellegzetessége szerint jelenik meg. Chokman, a Bölcsesség, a férfi Sephirot, ki kellett áradjon Binah-ba és Binah-on keresztül, amely az intelligens Természet, másként a Megértés. Ezért az emberek első gyökérfaja, amely nem nélküli és értelmetlen volt, el kellett pusztuljon, s egy időre el kellett rejtőzzön. Vagyis az első faj nem halt meg, hanem eltűnt a második fajban, miként bizonyos alacsonyabb életek és növények ma is így tesznek. Ez egy általános átalakulás volt. Az elsőből lett a második gyökérfaj anélkül, hogy azt nemzette volna, s anélkül, hogy elpusztult volna. „Ők együtt mentek tovább”, s amint írva van: „Ő meghalt, s egy másik uralkodott helyette”. (Genezis, XXVI, 31. és köv. Zohar III. 292a)

Miért? Azért, mert „a Szent Város még nem volt előkészítve”. És mi a „Szent Város”? A Maquom – szent hely, vagy szentély – a Földön, más szavakkal a női méh, amely mikroszkopikus másolata és tükröződése az Égi Anyaméhnek, a női Térnek, vagy ősi Káosznak, amelybe a férfi Szellem megtermékenyíti a Fiú, vagyis a látható világegyetem petéjét.¹⁰ Ez annyira így van, hogy a Zoharban, „A férfi és a női princípium kiáradásáról” szóló részben az van, hogy e Földön, a „Szent Őstől” jövő BÖLCSESSÉG „nem ragyog csak a férfiben és nőben”.

Hohmah, a Bölcsesség az Atya, BINAH pedig, a Megértés az Anya… És amikor ők egymással kapcsolódnak, Igazságot hoznak létre, terjeszkednek és kiárasztanak. Rabbi Je-yeva Sabah, vagyis az Öreg mondásaiból tudjuk: Mi Binah, a Megértés? De amikor egymásba kapcsolódnak, a י(Yod) a ח(Heh)-be, akkor megtermékenyülnek, és egy Fiút hoznak létre. Ezért azt Binah-nak, Megértésnek nevezik. Ez annyit jelent: BeN YaH, azaz YaH Fia. Ez az Egésznek a Teljessége.¹¹

Ez a magyarázat – hozzátehetjük még – a rabbik fallicizmusának „teljessége” is, a fallicizmus apoteózisa, ahol az istenit lerántják az állati síkra, a magasztost a földi durvaságba. A keleti okkultizmusban nincs semmi, ami ilyen szemléletesen durva lenne, sem a primitív Kabbalában, a kaldeai Számok Könyvében. Ezt már leírtuk az Isis Unveiled-ben:

Nem találjuk bölcs dolognak a katolikus írók részéről, hogy méregzacskójukat ilyen megállapításokba ürítik: „Számtalan pagodában látjuk a fallikus követ, melynek formája – akárcsak a görög batylos – újra meg újra a lingam… a Maha Déva durván illetlen formáját idézi”. Mielőtt sárral dobálnák meg azt a szimbólumok, amelynek mélységes metafizikai értelme túlságosan magas a római katolicizmus, a par excellence érzéki vallás modern bajnokai számára, e hitvitázóknak előbb le kellene romboltatniuk legrégibb templomaikat, meg kellene változtatniuk székesegyházaik kupoláinak formáit. Az Elephanta-i Mahadeo, a Bhagulpore-i Kerek Torony, az iszlám minaretjei – akár lekerekítettek vagy hegyesek – mindezekre, mint eredeti ősökre vezethetők vissza a velencei Szent Márk tér Campanile-je, a Rochester-i katedrális és a milánói dóm. Mindezek a templomtornyok, oszlopok, kupolák és keresztény templomok a lithos, a felálló fallosz primitív elképzelésének alakba öntése. (II. köt. 5. old.)

Mindazonáltal akárhogy is van, de tény az, hogy mindezek a héber Elohimok, Szikrák és Kerubok azonosak az ősi árják Déváival, a Rishikkel, a Tüzekkel és Lángokkal, a Rudrákkal és a negyvenkilenc Agnival, a mindezt kielégítő módon bizonyítja maga a Kabbala.

4. STANZA

AZ ELSŐ FAJOK TEREMTÉSE

14. Az emberek teremtése. 15. Ezek üres árnyékok. 16. A Teremtők tanácstalansága: miként teremtsenek GONDOLKODÓ embert. 17. Mi szükséges egy tökéletes ember megformálásához?

14. A Hét Seregek, az „Akarat- (vagy Elme-) szülte Urak”, az Élet-adás (Fohat) Szellemétől hajtva, kiválasztották magukból az embereket, mindegyik a saját földövén. (a)

1. Az „Urak” ledobták „árnyékukat”. Vagyis asztrális testüket, ha ugyan feltételezhető, hogy egy olyan éterikus lény, mint a „Lunáris Szellem” az alig kézzelfogható testén kívül egy asztrális testtel is bír. Egy másik kommentárban az áll, hogy az „Ősök” kilehelték az első embert, amint Brahmâról is azt tartják, hogy kilehelte a Sura-kat, vagy Isteneket, s ekkor azok Asurákká (Asu = lehelet) lettek. Egy harmadik kommentárban pedig azt mondják, hogy az újonnan teremtett emberek „az Árnyékok árnyékai” voltak.

Ezzel a megállapítással kapcsolatban: „Az Árnyékok árnyékai voltak” – még néhány szót kell szólnunk, megkísérelvén a teljesebb magyarázatot. Az emberiség fejlődésének ezt az első állomását sokkal könnyebb elfogadni, mint az ezt követőt, bár minden ilyen állomást kétségbe vonnak vagy elutasítanak majd egyes, különösen nyugati kabbalisták, akik jelen hatásokat tanulmányozzák ugyan, de elhanyagolják az eredeti okok tanulmányozását. A szerző nem is érzi magát kompetensnek arra, hogy megmagyarázzon egy olyan teremtési módot, amelynek megértése mindenki számára – kivéve egy keleti okkultistát – oly rendkívül nehéz. Itt tehát hiábavaló lenne e folyamatra vonatkozólag részletes leírással szolgálni, bár mindez pontosan le van írva a Titkos Könyvekben; ez annyit jelentene, mint eddig ismeretlen tényekről beszélni a profán világnak, ami csak félreértéshez vezetne. A tanulmányozók bizonyos osztálya mindig elfogadhatóbbnak fogja találni a Föld porából vett „Ádám”-ot, mint egy olyan embert, amelyet teremtője éterikus testéből lövellt ki, – jóllehet az előző eljárásra egyáltalában nincsen példa, míg az utóbbi jól ismert az európai és amerikai spiritiszták körében, akik mindenkinél jobban meg kellene értsék ezt a procedúrát. Hiszen mindazok, akik egyszer tanúi voltak annak, miként szivárog ki a médium pórusaiból – vagy más alkalommal a médium bal oldalából – egy materializált forma, nem tagadhatják legalábbis a lehetőségét egy ilyen születésnek. Miért is volna olyan lehetetlen ez a mi tanításunk, amikor a Földön milliók hiszik azt, hogy egyrészt az Univerzumban léteznek olyan lények, mint angyalok vagy szellemek, akiknek testetlen esszenciája egy intelligens lényt alkot, jóllehet nincs (számunkra legalábbis) szilárd szervezetük. Másrészt ugyancsak milliók hiszik azt, hogy Isten az első embert porból alkotta, és élő lelket lehelt belé. Igen hamar el fog következni az az idő, amikor a világnak választania kell, hogy elfogadja-e az ember (és a kozmosz) csoda általi teremtését a semmiből, a Genezis holt betűi értelmében, vagy pedig a másik hipotézist, hogy az első ember egy fantasztikus, ma még teljesen „hiányzó” láncszemből született, az ember és az emberszabású majom közös ősétől.¹ Az okkult filozófia e két téveszme között emeli fel hangját.² Azt tanítja, hogy az első emberi nemzetségeket magasabb és félisteni lények saját esszenciájukból árasztották ki. Ha ez az eljárás most abnormálisnak vagy éppen elképzelhetetlennek tűnik is fel – tekintve, hogy a természetben ez az eljárás a fejlődés jelenlegi fokán már elavult – bebizonyíthatóan lehetséges, éspedig bizonyos „spiritiszta” tények alapján. Most pedig azt kérdezzük, hogy a fenti három hipotézis vagy elmélet közül melyik a legésszerűbb, melyik a legkevésbé abszurd? Az okkult tanítást bizonyára csak a lelkileg vak materialisták fogják kifogásolni.

Nos, ahogy az okkult tanításból kivesszük, az embert nem olyan komplett lénynek „teremtették”, amilyennek ma ismerjük, bármennyire is tökéletlen teremtmény még mindig. Az ember esetében volt egy spirituális, egy pszichikus, egy intellektuális és egy állati fejlődés, vagyis a magasabb rendűtől kezdve le a legalacsonyabb rendűig. Ugyanakkor volt egy fizikai kifejlődés – ez egyszerűtől és homogéntől fel az összetett és heterogén kifejlődésig. S mindez nem egészen azokon az utakon folyt le, ahogy azt a modern evolucionisták számunkra előírják. Ez a két ellentétes irányú fejlődés sok korszakon át a spiritualitásnak és intellektusnak különböző jellegét és fokait tette szükségessé, hogy kimunkálhassa azt a lényt, akit ma úgy ismerünk, mint embert. Továbbá, az az abszolút, örökké működő és soha nem tévedő törvény, amely ugyanazon az úton halad az egyik örökkévalóságtól (vagy Manvantarától) a másikig, s amely megnyilvánult dolgoknak (amint mi a nagy Illúziónak, Maha-Maya-nak nevezünk) mindig növekvő tömegét szolgáltatja. Másfelől pedig a Szellemet mindig mélyebbre meríti az anyagiasságba, majd a testen keresztül felszabadítja azt. Ez a törvény – mondjuk mi – mindezen célokra más és magasabb síkon levő lényeket, embereket vagy elméket (Manukat) használ fel, ezen lények saját karmikus követelményeinek megfelelően.

Ennél a pontnál megint arra kell kérni az olvasót, hogy fordítsa figyelmét az indiai filozófiára és vallásra. Mindkettő ezoteriája azonos a mi Titkos Tanításunkkal, bármennyire is változó a mondanivaló formája.

A testetöltő erők azonosságáról és különbözőségeiről

Az ember ősei, akiket Indiában Atyáknak, Pitaráknak vagy Pitriknek neveznek, a mi testeink és alacsonyabb princípiumaink „teremtői”. Ők mi vagyunk. Mint az első személyiségek, és mi ők vagyunk. Az ősi ember tehát „csont a csontjukból és hús a húsukból”, ha ugyan volt csontjuk és húsuk. Amint már megállapítottuk, a Teremtők „Holdbéli (lunáris) lények” voltak.

Az ember tudatos és halhatatlan Egóját a „Napbéli (szoláris) angyaloktól” kapta, akár képletesen, akár szó szerinti értelemben. A tudatos Egó vagy emberi lélek igen nagy misztérium. Ezen Szoláris angyalok ezoterikus neve, szó szerint a „kitartó és szüntelen odaadás (pranidhâna) urai (Nath)”. Tehát ők, az ötödik princípium (Manasz) angyalai, úgy látszik, kapcsolatban vannak, vagy ők kezdeményezték azt a jógi-rendszert, amelyben a pranidhâna mint az ötödik előírás szerepel (Lásd: Yoga Shastra, II. 32.). Már korábban megmagyaráztuk, hogy miért tekintik ezen angyalokat a transz-himalájai okkultisták ugyanazon lényeknek, akiket Indiában Kumâráknak, Agnishwattáknak és Barishadoknak neveznek.

Mennyire pontos és milyen igaz Platón kifejezése, milyen mély és filozófiai az (emberi) lélekről vagy Egóról szóló megjegyzése, amikor megállapítja, hogy a lélek „ugyanannak és másnak az összetétele”. És mégis, mily kevéssé értették meg ezt a célzást, amikor azt gondolták, hogy ez a megállapítás arra vonatkozik, hogy a lélek Istennek, Jehovának a lehelete. Pedig a lélek „ugyanaz és a másik”, ahogy a nagy beavatott filozófus mondotta. Mert az Egó – a magasabb Én, amikor egyesül és belemerül az Isteni Monádba – az ember, és mégis ugyanaz, mint a „másik”, a benne testetöltött angyal ugyanaz, mint az Egyetemes Mahat. A nagy klasszikus író és filozófus érezte ezt az igazságot, amikor ezt mondta:

Kell bennünk lenni valaminek, ami a gondolatainkat létrehozza, – valami nagyon finomat: egy lehelet, egy tűz, éter, egy esszencia, egy halvány hasonlóság, értelmi szikra, egy szám, egy harmónia. (Voltaire)

Mindez a Manaszákra és Radzsaszákra, a Kumârákra, Asurákra, más uralkodókra és Pitrikre vonatkozik, akik a harmadik fajban inkarnálódtak, s ezen a módon és még más módokon megtagadták az emberiség számára az Elmét.

A Pitriknek – amint később látni fogjuk – hét osztálya van: három testetlen és négy testtel bíró, valamint két fajtájuk van: az Agnishwatták és a Barishadok. Hozzátehetjük még, hogy amint a Pitriknek két fajtája van, ugyanúgy maguknak a Barishadoknak és Agnishwattáknak is van egy kettős és hármas sorozatuk. A Barishadok – miután megteremtették asztrális másukat – újraszülettek, mint Atri fiai, s ők – a Manu megállapítása szerint (Manava-Dharma Shastra, III. 196.) – „a Démonok Pitrijei”, vagyis a testi lények. Míg az Agnishwatták mint Marichi (Brahmâ egyik fia) fiaiként születtek újra, s ők az „Istenek Pitrijei” (ismét Manu, Matsya és Padma Purânák, továbbá Kolluka a Manavas törvényeiben, III. 195.).³ A Vayu Purâna kijelenti, hogy a Pitrik hét rendjét mint a kezdeti első isteneket, a Virâjákat kell tekintenünk, akiket Brahmâ – a jóga szemével – az örök szférákban tekintett meg, s akik az istenek istenei. A Matsya pedig hozzáteszi, hogy az istenek imádták őket. A Harivamsa a Virâjákat úgy tekinti, mint csupán a Pitriknek egyik osztályát (S. I. 935.), ezt a megállapítást a titkos tanítások is igazolják. Mindazonáltal ez utóbbiban a Virâjákat azonosnak tartják az idősebb Agnishwattákkal⁴ és a Radzsaszákkal vagy Abhutaradzsaszákkal, akik testetlenek, és még asztrális másuk sincs. A legtöbb kézirat szerint Vishnu ezekben és rajtuk keresztül inkarnálódott. „A Raivata Manvantarában (korszakban) Hari, az istenek legjobbja újra megszületett Sambhuti-tól, mint isteni Manasza – a Radzsaszáknak nevezett istenektől eredve.” Sambhuti Daksha lánya és Marichi felesége volt. Marichi viszont az Agnishwatták atyja, az Agnishwatták pedig a Radzsaszákkal együtt mindig kapcsolódnak a Manaszákkal. Amint Fitzerward Hall – aki sokkal jobb szanszkritológus volt, mint Wilson – megjegyzi: „Manasza igen megfelelő név egy olyan istenség számára, aki a Radzsaszákhoz kapcsolódik. A névben benne van a Manaszam – ugyanaz, mint manasz – egy végződés-változással, ami a férfi megszemélyesítéséhez szükséges.” (Vishnu Purâna, III. köt. I. fej. 17. old.) Virâja minden fia Manasza, mondja Nilakantha. Virâja pedig Brahmâ, s ezért a testetlen Pitriket Vairâják-nak nevezik, mivel Virâja fiai – mondja a Vayu Purâna.

Bizonyítékainkat a végtelenségig sorolhatnánk tovább, de felesleges. A bölcs meg fogja érteni, mit akarunk bizonyítani, a többiekre pedig nem számítunk. Indiában 330 millió isten van. Ezek lehetnek mind dévák, de semmi esetre sem mind „istenek”, a kifejezés legmagasabb szellemi értelmezésében. Ahogy a Bhagavad Gîtâ egyik tudós tanulmányozója megjegyzi:

Az európaiak általában elkövetik ezt a szerencsétlen baklövést. A Déva egyfajta spirituális lény, és bár a mindennapi beszédben ugyanezt a szót használják az isten megjelölésére, ebből nem következik az, hogy 330 millió istent kell tisztelnünk. Ezek a lények – amint természetszerűleg következik – bizonyos affinitásban vannak azon három upadhi (alapvető princípium) egyikéhez, amelyekre mi az embert felosztottuk. (Lásd: The Theosophist, 1887. márc. 360. old)

Egy bizonyos misztikus osztályhoz tartozó istenségek neve minden Manvantarában változik. Így a Kalpa legkezdetén a Brahmâ által teremtett 12 Nagy Isten, akiknek segíteniük kellett volna a teremtés munkájában, és akik beleveszvén a Samadhi-ába elmulasztották a teremtést (aminek következtében arra ítéltettek, hogy minden egyes Manvantarában, egészen a hetedikig, újraszülessenek). Ennek megfelelően a következő neveket kapják: Ajiták, Tushiták, Satyák, Harik, Vaikunthák, Sadhyák és Adityák; ők a Tushiták (a második Kalpában), ebben a Vaivasvata-korszakban pedig Adityák (lásd: Vayu Purâna), nem beszélve a különböző korszakokhoz illő más neveikről. De mindenesetre azonosak a Manaszákkal vagy Rajasákkal, ezek pedig a mi testetöltő Dhyan Chohanjainkkal. Ezek a Gnana-dévák valamennyi osztálya.

Igen, azon lényeken kívül, mint pl. a Jakshák, Gandharvák, Kinnarák, akik mint individualitások lakoznak az asztrális síkon, vannak igazi Devagnanamák, és ezen osztályához tartoznak az Adytyák, a Vairâják, a Kumarák, az Asurák, és mindazon magasrendű égi lények, akiket az okkult tanítás Manaswin-nek, mindenek fölött Bölcseknek nevez. S akik az emberekből tudatos spirituálisan fejlett lényeket teremtettek volna, ha nem lettek volna arra „átkozva”, hogy nemzésbe merülve, maguk is mint halandók újraszülessenek kötelességük elmulasztása miatt.

15. Megszületett (így) a jövő embereinek (vagy Amanasáknak) hétszer hét árnyéka (chhaya-ja) (a), mindegyik saját színében (arcszínében) és fajtájában. (b) Mindegyik (pedig) alacsonyabb rendű atyjánál (teremtőjénél). Az Atyák, a csontnélküliek, nem adhattak életet csonttal bíró lényeknek. Szülötteik Bhuták (árnyékok) voltak, forma és elme nélküliek. Ezért ezeket Chhaya (kép vagy árnyék) fajnak nevezik. (c)

1. Manu – amint már megjegyeztük – a man tőből származik, aminek jelentése: gondolkodni, e szó tehát a „gondolkodót” jelenti. Nagyon valószínű, hogy ebből a szanszkrit szóból származik a latin mens, (elme), az egyiptomi menes („mester-elme”), a pythagoraszi monas (tudatos „gondolkodó egység”, úgyszintén elme), sőt innen származik a mi manasz, vagyis elme fogalmunk, ami az emberben levő ötödik princípiumot jelenti. Ezen árnyéklényeket tehát amanasáknak, azaz „elmenélkülieknek” hívják.

A bráhminok a Pitriket igen szenteknek tartják, mivel ők az emberek „nemzői” ^– a Földön megjelenő első Manushyák – s ezért a bráhmin, amikor fia születik, nekik mutat be áldozatot. A Pitriket tisztelik a legjobban, és a nekik bemutatott szertartás fontosabb, mint az Istenek tisztelete. (Lásd a Manu Törvényeit, Manava-Dharma Shatra, III. köt. 203. old.)

Talán helyes lenne, ha megkeresnénk a Nemzők ezen kettős csoportjának filozófiai jelentését?

Minthogy a Pitrik hét osztályba vannak sorolva, itt megint a misztikus számot látjuk. Csaknem valamennyi Purâna megegyezik abban, hogy három osztály arupa, forma nélküli, míg négy osztályuk testi. Az előzők intellektuálisak és spirituálisak, míg az utóbbiak anyagiak és nincs intellektusuk. Ezoterikusan az Asurák formálják a Pitrik első három osztályát – „akik az éjszaka testéből születtek” – míg a másik négy a „szürkület testéből” lett teremtve. Atyáik, az Istenek arra lettek kárhoztatva – a Vayu Purâna szerint – hogy mint bolondok szülessenek meg a Földön. A legendákat céltudatosan keverték össze és tették homályossá. Az egyikben a Pitrik az Istenek fiai, egy másikban Brahmâ fiai, míg egy harmadik azt mondja, hogy saját Atyáik tanítói lettek. A négy anyagi osztály seregei azok, akik az embereket a négy zónában egyidejűleg megteremtették.

Nos, a Pitrik hét osztályával kapcsolatban, amelyek mindegyike további hétre osztódik, egy szót szeretnénk szólni a tanulmányozóhoz, és egy kérdést feltenni a kívülállónak. A „Tűz-Dhyánik” osztálya, amelyeket mi kétségbevonhatatlan alapon az Aginshwattákal azonosítunk, a mi iskolánkban a Dhyán-Chohán-i test „szíve” elnevezést kapta, s azt mondják, hogy ez az osztály inkarnálódott az emberek harmadik fajában, tökéletessé téve őket. Az ezoterikus misztagógia (beavatás a misztériumokba) beszél arról a misztikus kapcsolatról, amely ezen angyali szív és az ember hetes esszenciája vagy szubsztanciája között fennáll. Az embernek ugyanis minden fizikai szerve, pszichikus és spirituális működése úgyszólván visszatükröződése, a földi síkon való másolata a fenti mintának vagy prototípusnak. Kérdezzük, miért van a hetes számnak ez a különös megismétlődése az ember anatómiai felépítésében? Miért van a szívnek négy alsó kamrája és három magasabb felosztása, ily különös módon megfelelvén az emberi princípiumok hetes felosztásának, amelyek két csoportra, a felső és az alsó csoportra oszlanak? Miért található meg ugyanez a felosztás a Pitrik különböző osztályainál, s különösen pedig a „Tűz-Dhyániknál”? Mert – amint már megállapítottuk – ezek a lények négy testi, vagy durvább anyagú, és három testetlen, vagy finomabb princípiumra – de nevezhetjük bármilyen tetszőleges néven is – oszlanak. Miért áraszt ki a test hét ideggóca hét sugarat? Miért van éppen hét ideggóc, és miért hét rétegű az emberi bőr?

A Kommentár ezt mondja:

A Nemzők, miután kivetítették árnyékukat és egy elemből (az éterből) megteremtették az embert, újra felemelkedtek a Maha-Lokába, ahonnan időnként leszállnak, valahányszor a világ megújul, és új embereknek adnak létet.

A finomtestek értelem (Manasz) nélkül maradnak, míg el nem jönnek a Surák (istenek), akiket most Asuráknak (nem-istenek) neveznek.

„Nem-istenek” a brahminok számára talán, de a legmagasabb „Leheletek” az okkultista számára. Minthogy ezek a Nemzők (Pitrik), a forma nélküliek és az intellektuálisak nem hajlandók megteremteni az embert, de megadják számára az Elmét, a négy testi osztály csak az ember testét teremti meg.

Ez igen világosan meg van írva a Rig Véda (a hinduk legirányadóbb szentírása valamennyi szekta számára) különböző szövegeiben. E helyeken az Asura „spirituálist, istenit” jelent, s e szót a Legfelsőbb Szellem szinonimájaként használják, magát az Asura kifejezést pedig – „Isten” értelemben – Varunára és Indrára, de legelsősorban Agnira alkalmazzák, minthogy a régi időkben ők hárman jelentették a három legmagasabb istent, még mielőtt a brahmani toe-mitológia eltorzított volna csaknem mindent az archaikus szövegek igazi jelentéséből. De most már, hogy a kulcs elveszett, az Asurákat alig említik.

A Zend-Avesta-ban ugyanezt találjuk. A Mazdean vagy Magian vallásban Asura az Úr Asura Visvavendas, a „mindent tudó” Úr, Asura Mazdhâ pedig, a későbbi Ahura Mazdhâ – amint Benfey is bebizonyította – „az Intelligenciát adó Úr”, másképp Asura Medhâ és Ahura Mazdâo. E műben más helyen, szintén igen hitelt érdemlő tekintély alapján bemutattuk, hogy az indo-iráni Asurát mindig hetes osztásúnak tekintették. Ez a tény – ha hozzávesszük még a fent említett Mazdhâ nevet, amely a hetes Asurát „Úrnak”, vagy kolletívan „Uraknak” nevezi, akik „Intelligenciát adnak” – kapcsolatba hozza az Amshaspendeket az Asurákkal, és a mi testet öltött Dhyán Chohánjainkkal, továbbá Elohimmal, Egyiptom, Kaldea és minden más ország vezető isteneivel.

Hogy miért utasították vissza ezek az „istenek” az ember teremtését, az nem azért volt, – ahogy az exoterikus beszámolók mondják – mert túlságos büszkeségükben nem akarták megosztani égi erőiket a Föld gyermekeivel, hanem a már felhozott indokok alapján. Az allegória azonban vég nélküli elképzelésekbe bonyolódott, a teológia pedig minden országban kihasználta ezt arra, hogy fellépjen ezen Elsőszülöttek vagy Logoszok ellen, s hogy álláspontját mint igazságot oltsa be a tudatlanok és hiszékenyek elméjébe. (Hasonlítsuk össze, amit a zodiákussal kapcsolatban a Makarákról és a Kumârákról mondottunk.)

A kereszténység nem áll egyedül abban, hogy ezeket az Isteneket démonokká degradálta. A zoroaszteri vallás, sőt még a bráhminizmus is arra használta ezt a beállítást, hogy uralmat gyakoroljanak az emberek elméjén. Még a kaldeai exoterikus vallásban is azok a lények, akik visszautasítják a teremtést, s akik ezáltal szembekerülnek a Demiurgosszal, mint a Sötétség Szellemei vannak kikiáltva. Azok a Surák, akiknek megvan az intellektuális függetlenségük, harcolnak azokkal a Surákkal, akik ebben szűkölködnek, s akik – a leírás szerint – egész életüket a vak hiten alapuló haszontalan szertartásos cselekedetekkel töltik ki. (Ezt a célzást a jelenlegi ortodox brahminok nem veszik tudomásul.) Ennek következtében az előbbieket A-Suráknak jelentik ki. Az Istenség első- és elmeszülte Fiai visszautasítják, hogy embert teremtsenek, s ezért Brahmâ megátkozza őket, hogy mint emberek szülessenek meg. Ezért letaszítják őket a Földre, amely később a teológiai dogmában átváltozik az infernális régióvá. Ahriman megöli az Ormazd által teremtett bikát – amely a földi, illuzórikus élet szimbóluma, a „bánat csírája” – s ekkor, feledve azt, hogy a romlékony, véges magnak meg kell halnia azért, hogy a halhatatlanság, a spirituális élet örök növénye kihajthasson és élhessen, Ahrimanról kijelentik, hogy ő az ellenség, a dacoló hatalom, az Ördög. Typhon 14 darabra vágja Oziriszt, hogy ezzel megakadályozza őt a világ benépesítésében, s így a nyomorúság felidézésében, – erre Typhon az exoterikus teológiai tanításokban a Sötét Hatalom lesz. De mindez csak exoterikus burok. Ezen exoterikus burok imádói engedetlenségnek és lázadásnak minősítik azok erőfeszítéseit és önfeláldozását, akik az embereket hozzá akarják segíteni az eredeti isteni állapot eléréséhez saját tudatos erőfeszítéseiken keresztül. Igen, ezek a forma imádói azok, akik a Fény Angyalaiból démonokat teremtettek.

Az ezoterikus filozófia azonban azt tanítja, hogy a Dhyánik egyharmada⁵ – vagyis az Arupa Pitrik intelligenciával megáldott három osztálya, mely intelligencia „egy forma nélküli lehelet, intellektuális és nem elementális szubsztanciából összetéve” – egyszerűen a karma és a fejlődés törvényének folytán született újra vagy inkarnálódott a Földön⁶. Egyesek közülük más Manvantarákból jövő Nirmanakayák voltak. Ezért valamennyi Purâna szerint látjuk megjelenni őket a Földön a harmadik Manvantarában – értsd: a harmadik gyökérfajban – mint királyokat, rishiket és hősöket. Minthogy ez a tanítás túlságosan filozófiai és metafizikai volt a tömegek felfogása számára, ezért a papság – mint már említettük – eltorzította azt, hogy a tömegeket vele babonás félelemben tartsa.

Az u. n. „lázadók” tehát egyszerűen azok voltak, akik – a karmikus törvény által kényszerítve a keserű pohár utolsó cseppjének kiivására – újra testet kellett öltsenek, s így felelős, gondolkodó lényeket kellett teremteniük az alsóbbrendű testvéreik által kivetített asztrális szobrokból. Egyesekről azt mondják, hogy visszautasították ezt, mert nem volt meg bennük a szükséges anyag – vagyis egy asztrális test – minthogy arupák voltak. Mások visszautasítása azzal kapcsolatos, hogy ezek rég elmúlt Manvantarákban adeptusok és jógik voltak, – egy újabb misztérium. De később, ugyanezek mint Nirmanakayák feláldozták magukat azon Monádok javára és megváltására, akik sorsukra várakoztak, s akik különben megszámlálhatatlan korszakon át felelőtlen, állatszerű – bár látszólag emberi – formában lézenghettek volna. Lehet, hogy ez példabeszéd és allegória egy másik allegóriában. Megfejtése a tanulmányozó intuíciójától függ, amennyiben az alábbiakat spirituális látással olvassa.

Ami ezen monádok formálóit, vagy „őseit” illeti – itt azon angyalokra gondolunk, akik az exoterikus legendák szerint engedelmeskedtek a törvénynek – ezek valószínűleg azonosak a Barishad Pitrikkel vagy Pitri-Devatákkal, tehát azokkal, akikben megvolt a fizikai teremtő tűz. Ezek megteremtették, illetve csak felöltöztették az emberi monádokat saját asztrális Énjükbe, de ők nem teremthették az embert saját képükre és hasonlatosságukra. „Az ember ne legyen olyan, mint mi vagyunk” – mondják a Teremtő Istenek, akikre az alsóbb állat megteremtése volt bízva, hanem legyen különb. (Lásd: Genezis és Platón Tameusa.) Amikor megteremtik az emberhez hasonló lényeket saját isteni esszenciájukból, ez ezoterikusan azt jelenti, hogy ő maguk lettek az első faj, s így osztoztak annak sorsában és fejlődésében. Ők nem akarták, egyszerűen azért, mert nem tudták megadni az embernek azt a szent szikrát, amely lobogva az emberi értelem és öntudatosság virágává teljesedik – ez ugyanis nem volt meg bennük. Ez a művelet azon Déva-osztályokra maradt, akiket Görögországban Prometheus névvel szimbolizáltak. Ezek voltak azok, akiknek semmi dolguk nem volt a fizikai testtel, viszont a tisztán spirituális emberrel annál több.

A Teremtők mindegyik osztálya azzal ajándékozta meg az embert, amit neki kell adnia: az egyik megteremti a külső formát, a másik megadja a lényegét, amelyből később az egyén személyes erőfeszítése folytán az emberi magasabb Én lesz. De ezen utóbbi Teremtők nem tehették tökéletessé az embert, amilyenek ők maguk voltak, azaz tökéletesek és bűntelenek. Ők bűntelenek voltak, mert tulajdonságuknak csak az első, halvány körvonalaival bírtak, s ezek a körvonalak – az emberi szempontból – mind tökéletesek voltak, fehérek, tiszták és hidegek, mint a szűz hó. Ahol nincs küzdelem, ott nincs érdem sem. Az emberiséget, „a földből való földit” nem teremthették meg az első isteni lehelet angyalai. Ezért mondják róluk azt, hogy visszautasították a teremtést, és az embert náluk sokkal anyagiasabb Teremtők⁷ alkották, akik viszont csak azt adhatták, ami saját természetükben volt, semmi többet. Az örök törvénynek alárendelve a tiszta Istenek csak árnyék-embereket tudtak magukból kivetíteni, maguknál valamivel kevésbé éterit és spirituálist, kevésbé istenit és tökéleteset, de mégis csak árnyékokat. Az első emberiség tehát a Nemzők halvány másolata volt, túlságosan materiális – még éteri voltában is – ahhoz, hogy belőlük az Istenek egy hierarchiája lehetett volna, és túlságosan spirituális és tiszta ahhoz, hogy EMBEREK lehettek volna, vagyis olyan emberiség, amelyben az összes negatív (nirguna) tökéletesség is megvan. Egy igazán teljes tökéletesség a tökéletlenségből kell, hogy megszülessen, a romolhatatlannak a romlandóból kell kinőnie, mert ez utóbbi annak hordozója, bázisa és ellentéte. Az abszolút Világosság abszolút Sötétség, és vice versa. Ténylegesen pedig az Igazság birodalmaiban nincs Világosság, sem Sötétség. A Jó és a Rossz ikertestvérek, a Maya uralmához tartozó Tér és Idő szülöttei. Ha elválasztják őket, mindkettő meghal. Per se egyik sem létezik, mivel mindegyik a másikból születik és teremtődik, csak így jöhet létre. Mindegyiket meg kell ismerni és értékelni, mielőtt érzékelhető tárgyak lehetnének, s ennélfogva a halandó elmében a jót és rosszat el kell különíteni.

Mindazonáltal minthogy ez a képzelt különbség létezik, a teremtő angyalok egy alacsonyabb rendje szükséges ahhoz, hogy a lakott bolygókat – különösen a miénket – „megteremtsék”, vagy hogy az anyaggal dolgozzanak ezen a földi síkon. A filozófus gnosztikusok voltak a történelmi korban az elsők, akik ezt meglátták, s akik különböző elméleteket találtak ki erre nézve. Ezért az ő teremtési rendszerükben a Teremtők a spirituális lények létrájának legalsó fokán állnak. A gnosztikusok egészen a maya-i anyag határán levőnek tartották azokat a lényeket, akik Földünket és annak halandóit teremtették, s követőiknek azt tanították – az egyházatyák nagy felháborodására – hogy azon nyomorult fajok megteremtéséért, akik bolygónkat benépesítik, spirituális és morális értelemben semmiféle magasabb Istenség nem vonható felelősségre, csupán az angyaloknak egy alacsonyabb hierarchiája⁸, s a zsidó Isten, Jehova szerintük ehhez az osztályhoz tartozik.

Az ősi kozmogóniákban a jelenlegitől eltérő emberiségről beszélnek. Platón a Phaedrus-ban az emberek „szárnyas” fajáról beszél. Aristophanes, Platón Banquet-jében androgün és kerek testű fajról beszél. A Pymander-ben még az egész állati világ is kettős nemű. Ezt olvassuk:

Miután a körút befejeződött, a csomót megoldották… s valamennyi állat, melyek eddig szintén androgünek voltak, ki lett oldva (elválasztva) az emberrel együtt… (mivel) az okoknak okozatokat kellett létrehozniuk a földön.⁹

A Popol Vuh-ban, az ősi Quiché kéziratban – melyet Abbé Brasseur de Bourbourg adott ki – az első emberek úgy szerepelnek, mint egy olyan faj, „melynek látása határtalan volt, s amely minden dolgot egyszerre tudott”, így tehát nem a halandók, hanem az Istenek tudásával bírtak. A Titkos Tanítás kijavítva a népszerű képzelet elkerülhetetlen túlzásait, közli a tényeket, amint azok az archaikus szimbólumokban fel lettek jegyezve.

(b) Ezek az „Árnyékok” megszülettek, „mindegyik saját színében és fajtájában”, de azért „mindegyik alacsonyabb rendű Atyjánál”, vagyis teremtőjénél, mivel a teremtő saját fajtájában tökéletes lény volt. A Kommentárok az első mondatot az így kifejlesztett emberi faj színére, vagyis bőrszínére vonatkoztatják. A Pymander-ben az „Égi ember”-ből a természet által teremtett hét primitív ember részesül a hét „kormányzó” vagy uralkodó természetéből, akik szerették az embert – saját maguk tükröződését és szintézisét.

A skandináv legendákban Asgard felismerhetően az Istenek lakóhelye, az Ase-k pedig ők maguk, tehát ugyanazok a misztikus helyek és személyiségek, amelyek a mi Titkos Tanításunkban is szerepelnek, vannak beleszőve a népszerű „mítoszokba”. Ugyanezeket megtalálhatjuk a Védákban, a Purânakban, a Mazdaikus Írásokban és a Kabbalában. A skandináv Ase-k, a mi világunkat megelőző világ uralkodói, akiknek neve szó szerint a „világ oszlopai, támaszai”, így tehát nem mások, mint a görög Cosmocrator-ok, a Pymanderben említett hét „Munkás” vagy „Igazgató”, az indiai hét Rishi vagy Pitri, a kaldeai hét Isten és hét Gonosz Szellem, a hét kabbalisztikus Sephirot, akiknek szintézise egy felső Hármasság, és végül a keresztény misztikusok hét planetáris szelleme. Az Ase-k a földet, a tengereket, az eget és a felhőket, az egész látható világot Ymir, a leölt óriás maradványaiból teremtik meg. EMBERT azonban nem teremtenek, csupán annak formáját az Ask vagy Ash fából. Odin az, aki életet és lelket lehel belé, miután Lodur megadta az embernek a csontrendszerét és a vért, legvégül pedig Hönir az, aki értelemmel (manasz) és tudatos érzékekkel látja el. (Asgard and the Gods, 4. old.) A skandináv Ask, a hésziodoszi Ash-fa, ahonnan a bronzszínű emberek generációja kiáradt – vagyis a harmadik gyökérfaj – ugyanaz, mint a Popol-Vuh Tzite-fája, amelyből a mexikói harmadik fajú embereket megteremtték.¹⁰ Ezt minden figyelmes olvasó megállapíthatja. De ki tudná megmondani a nyugati tudósok közül, mi az okkult indítéka annak, hogy a skandináv Yggdrasil, a hindu Ashwattha, a Gogard, a hellén életfa, a tibeti Zampun ugyanaz, mint a kabbalisztikus Sephiroth-i fa, az Ahura Mazda által teremtett szent fa, és az Édenkert fája?¹¹ Mégis, ezen „fák” gyümölcsei, akár Pippala vagy Haoma, vagy akár a sokkal prózaibb alma, ténylegesen és valóságosan „az élet gyümölcsei”. Az emberi fajok prototípusai mind benne voltak a mikrokozmikus Fában, amely a nagy űrbeli makrokozmikus Fa¹² alatt és benne növekedtek és fejlődtek ki. Ez a misztérium félig fel van fedve a Dirghotamas-ban, ahol ezt olvassuk: „Pippala, azon fa édes gyümölcse, amelyre leszállnak a tudományt szerető szellemek, és ahol az istenek csodákat művelnek”. Amint Gogard-ban is, úgy mindezen űrbéli fák buján tenyésző ágai között is ott lakozik a „kígyó”. De míg a makrokozmikus fa maga az Örökkévaló és Abszolút Bölcsesség Kígyója, a mikrokozmikus fában lakó kígyók a Kinyilvánított Bölcsesség Kígyói. Az előbbi az Egy és a Minden, a többiek csak annak visszatükröződő részei. A „fa” természetesen maga az ember, s a benne lakozó kígyó pedig a tudatos manasz, az összekötő kapocs Szellem és Anyag, Föld és Ég között.

Mindenütt ugyanerről van szó. A teremtő erők létrehozzák az embert, de végső céljukban kudarcot vallottak. Ezek a Logoszok mind tudatos, halhatatlan szellemmel akarják megáldani az embert, olyan szellemmel, amely csak az értelemben (manaszban) tud visszatükröződni, kudarcot vallanak, s ezért úgy ábrázolják őket, mint akiket megbüntetnek a kudarcért, vagy éppen a próbálkozásért. Milyen természetű ez a büntetés? Bebörtönzésre ítéltetnek az alsóbb régióban, amely a mi Földünk, ebben a Láncban a legalsó sík. Egy „örökkévalóságra” – amely egy élet-ciklus tartamát jelenti – az anyag sötétségében, vagyis az állati emberben. A félig tudatlan és félig fondorlatos egyházatyáknak kedvére való volt, hogy ezt a szemléletes szimbólumot eltorzítsák. A régi vallásokban szereplő hasonlatokat és allegóriákat kihasználták az új vallás javára. Az embert átalakították egy anyagi pokol sötétségévé, isteni tudatát pedig, amelyet a benne lakozó princípiumtól, a manasztól – azaz egy inkarnálódott Dévától – kapott, elnevezték a pokoli régió lángoló tüzének, bolygónk pedig maga a pokol lett. Pippala, Haoma, a Tudás Fájának gyümölcse tiltott gyümölcsnek lett kinyilvánítva, a s „Bölcsesség Kígyója” pedig, az értelem és tudatosság hangja, korszakokon át azonosult a Bukott Angyallal, amely az ősi Sárkány, maga az Ördög!

Ugyanez a helyzet a többi magasztos szimbólummal is. A szvasztika, India legszentebb és legősibb szimbóluma, a „Jaina-kereszt” – ahogy ma a szabadkőművesek hívják – ugyanilyen módon lett csúffá téve, jóllehet közvetlenül kapcsolódik, sőt éppen azonos a keresztény kereszttel. Az indiai misszionáriusok azt mondják a szvasztikáról, hogy „az ördög jele”. Hát nem ragyog Vishnu nagy kígyójának fején, az ezerfejű Sesha-Ananta-n, a Pâtâla (a hindu Naraka vagy pokol) mélységeiben? Valóban így van. De mi Anata? Mint Sesha a csaknem végtelen manvantarai időciklust jelenti, s ha mint Ananta szerepel, a Végtelen Idővé válik, s nagy, hétfejű kígyóvá, amelyen Vishnu, az Örök Istenség a pralajai tétlenség ideje alatt megpihen. Mi köze van ehhez a magasrendű metafizikai szimbólumhoz a Sátánnak? A szvasztika valamennyi szimbólum között a leginkább filozofikusan tudományos, s amellett a legátfogóbb. Néhány vonallal összegzi a „teremtés” vagy inkább a fejlődés egész munkáját, a kozmoteogóniától le az antropológiáig, az oszthatatlan ismeretlen Parabrahmantól le az anyagias tudomány monérájáig, amelynek genezise épp olyan ismeretlen ezen tudomány előtt, mint maga az Abszolút genezise. A szvasztika minden régi nemzet vallásos szimbólumainak legelején állt. A kaldeai Számok Könyvében mint a „Munkás kalapácsa”, a fent említett Book of Concealed Mystery-ben a „Kalapács”, amely „szikrát csihol a kovából” (térből), s amely szikrákból világok lesznek. Ez Thor kalapácsa is, a törpék által kovácsolt mágikus fegyver, amelyet az óriások, vagyis a prekozmikus titáni természeti erők ellen kovácsoltak, amelyek fellázadtak, és amelyeket – amíg az anyagi régiókban működnek – az Istenek, az Univerzális Harmónia küldöttei, nem tudnak legyőzni, s ezért előbb el kell pusztítani őket. Innen van az, hogy a világot a legyilkolt Imir maradványaiból kell kiformálni. A szvasztika e helyen Miölnir, a „Viharpöröly”, s ezért halljuk azt, hogy az Ase-k, a szent Istenek, miután tűz által megtisztultak – előbbi inkarnációik szenvedéseinek tüzében – alkalmassá lettek arra, hogy örök békében az Ida-ban lakozzanak, amikor már Miölnir-re szükség többet nem lesz. Ez akkor lesz majd, amikor Hel (a halottak régiójának királynő-istene) kötelékeitől felszabadulnak, mert a gonosz uralma már megszűnt. „Surtur lángjai nem pusztították el őket, sem a tomboló vizek (vízözönök)… Ott voltak… Thor fiai. Magukkal hozták Miölnirt, nem mint harci fegyvert, hanem mint eszközt (kalapácsot) az új egek és az új föld megszentelésére.¹³

Valóban sok jelentése van a szvasztikának! A makrokozmoszi munkában derékszögben begörbülő négy karja a láthatatlan erőkkel bíró kozmosz folytonos mozgására, keringésére utal. A megnyilvánult kozmosz és Földünk művében pedig az időciklusokban lezajló világ-tengelyek és egyenlítői övek forgására céloz. A szvasztikát alkotó két vonal a Szellemet és az Anyagot jelenti, a négy horog pedig a keringő ciklusok mozgására utal. A mikrokozmoszra, az emberre vonatkoztatva a szvasztika azt mutatja, hogy az ember kapocs az Ég és a Föld között, a vízszintes vonal végén a jobb kéz felemelkedik, a bal pedig a Föld felé mutat. Hermesz Smaragdtábláján a felemelt jobb kézhez a „Solve” szó van beírva, a bal kézhez pedig „Coagula”. A szvasztika ugyanakkor egy alkímiai, kozmogóniai, antropológiai és mágikus jel, melynek belső jelentéséhez hét kulcs szolgál. Nem mondunk sokat, ha kijelentjük, hogy ezen univerzális és mindenek fölött szuggesztív jel összetett szimbolizmusa tartalmazza azt a kulcsot, amely megnyitja a kozmosz hét nagy misztériumát. A korai árják misztikus elképzeléseiből született, ők helyezték az örökkévalóság küszöbére: Ananta kígyó fejére, de spirituális halálát nyerte a középkori antropomorfikus skolasztikus elképzelésekben. Ez a jel ama univerzális Teremtő Erő alfája és omegája, amely a tiszta Szellemből fejlődve a durva anyagban végződik. Aki megérti teljes jelentését, az örökre megszabadul a nagy Illúzió és Csaló, a Mahayama béklyóitól. Az a Fény, amely az Isteni Pöröly (ma a szabadkőművesek nagymestereinek kalapácsává degradálva) alól sugárzik, elegendő lenne arra, hogy bármely emberi kitalálás vagy elgondolás sötétségét eloszlassa.

Milyen látnoki a három skandináv istennő éneke, akiknek Odin hollói a múltról és a jövőről suttognak a folyó alatti kristály palotájuk fölött keringve! Ezek az énekek mind le voltak írva a „Bölcsesség kézirat tekercseiben”, melyekből sok elveszett, de valamennyi még mindig megmaradt; ezek költői allegória formájában elismétlik az archaikus korok tanításait. Foglaljuk össze Dr. Wagnem Asgard and the Gods című művéből azt a részt, amely a „világ megújulására” vonatkozik, s amely egy múlt időben elmondott jövendölés a mi körünk hetedik fajáról:

A Miölnir megtette kötelességét ebben a körben, és Ida Mezején, a feltámadás mezején (az ötödik kör számára) összegyűltek a legmagasabb istenek fiai, s az atyák feltámadtak bennük (az elmúlt inkarnációk Egói). Beszélgettek a múltról és a jelenről, s megemlékeztek őseik bölcsességéről és jövendöléseiről, amelyek mind bekövetkeztek. Mellettük, de számukra láthatatlanul volt az erős és hatalmas Egy, aki mindenek fölött uralkodik, békét teremt az indulatosak között, s előírja az örök törvényeket, amelyek a világot kormányozzák. Mindenki tudta, hogy ő ott van, érezték jelenlétét és hatalmát, de nem ismerték az ő nevét. Parancsára egy új föld emelkedett ki a vizekből (a térből). Ida Mezeje fölött délre egy új mennyboltot teremtett, az Audlang-ot, s még messzebb egy harmadikat, a Widblain-t. Gimil barlangja fölött egy csodálatos palota épült, arannyal fedve, s ragyogása elhomályosította a napot. (Ezek a mi láncunk három egymásután létrejövő bolygói.) Ott az isteneket megkoronázták, ahogy az szokásos, s mind örvendeztek a restauráció és a jobb idők fölött. Gimil magaslatairól (a hetedik bolygó, a legmagasabb, a legtisztább) letekintettek Lif és Lifthrasir (a jövendő Ádám és Éva, a megtisztult emberiség) boldog leszármazottjaira, és intettek nekik, hogy kapaszkodjanak feljebb, felemelkedve tudásban és bölcsességben, kegyességben és szerető cselekedetekben, lépésről lépésre, egyik mennyből a másikba, míg végül alkalmasakká lesznek arra, hogy egyesüljenek az istenségekkel a Mindenható Atya házában. (305. old.)

Aki ismeri az ezoterikus budhizmus vagy bölcsesség tanait, – bár eddig még csak hézagosan lettek felvázolva – a fentiekben foglalt allegóriát világosan felismerheti.

Filozófiai jelentését azonban még jobban meg fogja érteni az olvasó, ha gondosan latolgatja Prométheusz mítoszát. A későbbiekben a hindu Pramanthâ (köpű) fényében fogjuk megvizsgálni. Néhány orientalista ezt a mítoszt pusztán fiziológiai szimbólummá degradálta, s csak a földi tűzzel hozta kapcsolatba. Értelmezésük így sértés minden vallással szemben, beleértve a kereszténységet is, melynek egyik legnagyobb misztériumát az anyagba lerántották. Az isteni Pramanthâ és Arani „összedörzsölése” ebben a formában csupán csak a német materialisták felülmúlhatatlanul brutális felfogása számára alakulhatott fogalommá. Igaz, hogy az Isteni Gyermek – a szanszkrit nyelvet beszélő fajnál Agni, ebből Ignis a latinoknál – Pramanthâ és Arani – a szvasztika – egyesüléséből született egy áldozati szertartás alatt. Na és aztán? Twashtri (Vishvakarman) az „isteni művész és ács”¹⁴, de ugyanakkor ő az istenek és a teremtő tűz atyja is a Védákban. A szimbólum oly ősi és oly szent, hogy úgyszólván minden ősi város ásatásai közben rábukkanhatunk. Az ősi Trója romjai alatt Dr. Schliemann talált számos égetett agyagtáblát, úgynevezett fusaiolát. Mind a , mind pedig a formák nagy mennyiségben fellelhetők voltak, jelenlétük újabb bizonyíték arra, hogy az ősi trójaiak és azok ősei is tiszta árják voltak.

(c) Chhaya – amint már megmagyaráztuk – az asztrális képmás. A szanszkrit művekben ez a jelentése. Például Sanjna, a Spirituális Tudat, Surya, a Nap felesége, amikor visszavonul a dzsungelbe, hogy aszkétai életet éljen, férje számára visszahagyja Chhaya-ját, árnyékát vagy képmását.

16. Hogyan születtek a (valódi) Manushyák? Hogyan teremtették az elmével bíró Manukat? (a) Az Atyák (Barishad (?)) segítségül hívták saját tüzüket (Kavyavâhana, elektromos tűz), azt a tüzet, amely a Földben ég. A Föld szelleme segítségül hívta a Nap tüzét (Suchi, a Nap szelleme). Ez a három (a Pitrik és a két tűz) közös erőfeszítéssel egy jó rupát teremtett. Ez (a forma) tudott állni, járni, szaladni, feküdni vagy repülni. De még csak egy chhaya volt, értelem nélküli árnyék (b)…

(a) Itt újra szükséges a magyarázat az ezoterikus írásokhoz mellékelt exoterikus írások fényében és segítségével. A Manushyak (emberek) és a Manuk itt egyenlő értékűek a kaldeai Ádámmal. Ez a kifejezés egyáltalán nem az első embert jelenti, mint a zsidóknál, sem pedig egy egyedülálló személyt, hanem az emberiséget kollektíven, úgy, ahogy a kaldeusoknál és asszíroknál is szerepel. A Kommentár azt mondja, hogy a hét Dhyan Chohan-i osztályból vagy rendből négy rend volt a „rejtett ember nemzője”, vagyis a belső, finomabb ember nemzője. A holdbeli Lha-k, a lunáris szellemek – amint már megállapítottuk – csupán a forma ősei voltak, azaz minták, amelyek szerint a természet megkezdte külső munkáját rajtuk. Így tehát a primitív ember, amikor a Földön megjelent, csak értelmetlen Bhûta¹⁵ vagy „fantom” volt. Ez a „teremtés” kudarc volt, ennek okát a 20. sloka kommentárjában fogjuk elmagyarázni.

(b) Ez a kísérlet megint kudarcot vallott. Azt allegorizálja, hogy a fizikai természet saját erejére utalt kísérletei hiábavalóak még egy tökéletes állat létrehozásához is, nem beszélve az emberről. Mert az „Atyák”, az alacsonyabb angyalok, a természet-szellemek, sőt még a magasabb elementáloknak is van saját intelligenciájuk, mindez azonban nem elég a gondolkodó ember megteremtéséhez. „Élő tűzre” volt szükség, arra a Tűzre, amely megadja az emberi elmének az ön-érzékelést, az ön-tudatot, vagy manaszt. Párvaka és Suchi leszármazottjai pedig az állati-elektromos és szoláris tüzek, amelyek állatokat teremtenek, s így az ember első asztrális modelljéhez csak a fizikai élő szervezettel járulhattak hozzá. Az első Teremtők tehát az ősi ember Pygmalion-jai voltak, akiknek nem sikerült intellektuálisan életre kelteni a szobrot.

Ez a stanza – amint látni fogjuk – igen sokatmondó. Megmagyarázza az embert alkotó princípium – a magasabb Én vagy az emberi monád – és az állati monád misztériumát, és a kettő közötti szakadékot. Bár mindkettő ugyanaz, mégis az emberi monád isteni intelligenciával bír, míg az állati monádnak csak ösztönös képességei vannak. Miként lehet a különbséget megmagyarázni, és mire vezethető vissza az emberben a MAGASABB ÉN jelenléte?

A Kommentár ezt mondja: „MAHAT Fiai az emberi Palánta serkentői. Ők a Vizek, amelyek elárasztják a szunnyadó élet kiszikkadt talaját, és a Szikra, amely életre kelti az emberi állatot. Ők az Örök Spirituális Élet Urai… Kezdetben (a második fajban) egyesek (az Urak közül) csak esszenciájukat lehelték a Manushya-ba (az emberekbe), egyesek pedig lakóhelyül választották az embert.

Ebből kitűnik, hogy az „Isteni Lázadók” nem minden emberben inkarnálódtak, hanem csak néhányban. A többieknek egyszerűen csak meggyorsították az ötödik princípiumát, a beléjük lövellt Szikrával. S ez megmagyarázza az emberek és az állati fajok intellektuális képességei közötti nagy különbséget. Ha „Mahat Fiai” – allegorikusan szólva – nem ugrották volna át a közbeeső világokat intellektuális szabadságuk megszerzéséért, az állati ember soha nem lett volna képes arra, hogy földhöz tapadásából felemelkedjen, és hogy saját erőkifejtésből elérje végső célját. A ciklikus vándorlást a lét valamennyi síkján át fél-öntudatlanul vagy teljesen öntudatlanul – mint az állatok – élte volna át. A tiszta szellem ezen kóros tétlensége ellen fellázadó intelligens életnek köszönhetjük azt, amik vagyunk, – öntudatos, gondolkodó emberek, az istenek jóra és rosszra való képességeivel és sajátságaival. Ezért a LÁZADÓK a mi Megváltóink. A filozófus elmék elgondolkozhatnak ezen, s nem egy misztérium fog megvilágosodni előttük. A két ellentétpár – a Szellem és az Anyag – csak a kontraszt vonzerejénél fogva cementálódhat össze itt a Földön, és miután összeolvadtak az öntudatos tapasztalat és szenvedés tüzében, válnak elválaszthatatlanokká egy örökkévalóságra. Ez a magyarázata oly sok, eddig érthetetlen allegóriának, melyeket tévesen regéknek tartottak. (Lásd: a 10. stanza 39. slokájáról szóló Kommentárt.)

Először is megmagyarázza a Pymanderben foglalt ama megállapítást, hogy az „Égi Ember”, az „Atyának Fia”, aki részesült az anyagi világ hét kormányzójának vagy teremtőjének és uralkodójának lényében és esszenciájában, „bekukucskált az Összhangba, s miután áttörte magát a Tűz hét körén, bemutatta és megnyilvánította a lefelé tartó természetet”.¹⁶ Így kapunk magyarázatot a hermetikus leírás minden versére, és a Prométheuszról szóló görög allegóriára. De mindenek előtt magyarázatot ad az „Égi háborúkról” szóló allegorikus beszámolókra, beleértve a Jelenések könyvét, tekintettel a bukott angyalokról szóló keresztény dogmára. Megmagyarázza a legidősebb és legnagyobb angyalok „lázadását”, s annak jelentését, hogy miért vetették ki őket a Mennyekből a Pokol mélységeibe, vagyis az Anyagba. Megoldja az asszirológusok nehézségeit, akik közül George Smith ily módon fejezi ki tanácstalanságát:

„Első gondolatom erről a részről (a lázadásról) az volt, hogy a gonosz erőivel folytatott háború megelőzte a Teremtést, most azonban úgy vélem, hogy a Bűnbeesés leírása után következett.” (Chaldean Account of Genesis, 92. oldal) Ugyanebben a munkában George Smith egy korai babiloni hengerről származó metszetet közöl, amelyen a Szent Fa, a Kígyó, egy férfi és egy nő látható. A fának hét ága van, három a férfi oldalán, és négy a nő oldalán. Ezek az ágak jellemzik a hét gyökérfajt, amely gyökérfajok harmadikában – közvetlenül a végén – megtörtént a nemek szétválása és a nemzés folytán előálló u. n. Bűnbeesés. A három korai faj előbb nem nélküli, majd hermafrodita volt, a további négyben különböznek egymástól a férfi és a nő. Ahogy a fenti szerző írja:

A Teremtésről szóló kaleai beszámolóban a sárkány, amely bűnre csábítja az embert, Tiamat teremtménye, Tiamat pedig a tenger és a káosz élő princípiuma… a Föld teremtésekor szembefordult az istenekkel.

Ez tévedés. A Sárkány a hím princípium, vagy Fallosz, személyesítve, vagyis inkább állativá alakítva, Tiamat pedig „a káosz szellemének megtestesítése” (káosz = mélység, szakadék) a női princípium, a női méh. A „káosz és zavar szelleme” arra utal, hogy ez milyen mentális felkavarodást keltett. Az érzéki, vonzó, magnetikus princípium elbűvöl és elcsábít, ez az örökké élő aktív elem, amely az egész világot zűrzavarba, káoszba és bűnbe dönti. A Kígyó elcsábítja a nőt, ez utóbbi csábítja el a férfit, s mindkettejükre rászáll a karmikus átok, bár mindez csak természetes következménye egy teremtett oknak. George Smith ezt mondja:

Világos, hogy a sárkányra is reászáll az átok a bűnbeesés miatt, és hogy az istenek (az Elohim, akik féltékennyé válnak, látva, hogy a porból teremtett ember maga is teremtővé válik, akárcsak az állatok) felidézik az emberi faj fejére mindazt a rosszat, amely az emberiséget meglátogatja. A bölcsesség és a tudás kárt okoz neki, családi bajok gyötrik, zsarnokságok kell eltűrnie, megharagítja az isteneket… vágyaiban csalódik, hasztalanul imádkozik… jövendő bűnöket fog elkövetni. Kétségtelen, hogy erről a témáról még további sorok szólnak, de az elbeszélés folyamata itt újra megszakad, s csak ott folytatódik, ahol az istenek háborúra készülődnek a gonosz hatalmak ellen, akiket Tiamat (az asszony) vezet. (Babylonian Legend of Creation, 92. oldal)

Ezt a beszámolót kihagyták a Genezisből, monoteisztikus meggondolásból. Az azonban elhibázott dolog – kétségtelenül a dogmatikus vallás és annak babonái, okozta félelemből folyik – ha a kaldeai töredékeket a Genezis részleteivel akarják kiegészíteni, mikor ez utóbbi jóval későbbi, mint a töredékek. A Genezist éppen e töredékekkel kellene megmagyarázni.

17. A leheletnek (emberi Monád) szüksége volt egy formára, az Atyák megadták. A leheletnek szüksége volt egy sűrű testre, a Föld megformálta. A leheletnek szüksége volt az élet szellemére, a Nap-béli Lha-k belehelték a formába. A leheletnek szüksége volt a test tükörképére (asztrális árnyék), „Odaadtuk a magunkét!” – mondták a Dhyánik. A leheletnek szüksége volt a vágyak eszközére (Káma Rupa), „Megkapta!” – mondta a vizek lecsapolója (Suchi, a szenvedély és az állati ösztön tüze). De a leheletnek szüksége van elmére is, hogy átfogja az Univerzumot, „Ezt nem tudjuk adni!” – mondták az Atyák. „Magamnak sem volt soha!” – mondta a Föld szelleme. „A forma kiégne, ha odaadnám az enyémet” – mondta a Nagy (szoláris) Tűz… A (kialakuló) ember üres, értelem nélküli bhuta maradt… Így adtak életet a csont nélküliek azoknak, akik (később) a harmadikban (fajban) csonttal bíró emberek lettek. (a)

(a) Minthogy majd az 5. stanza kommentálásánál teljes magyarázat következik, itt csak néhány megjegyzésre szorítkozunk. A primitív fizikai ember, vagyis a fizikai ember testének „Atyja” az a vitális elektromos princípium, amely a Napban lakozik. A Hold az „anya” azon titokzatos erőnél fogva, amely nemcsak a növények és állatok növekedésére hat, hanem igen határozott befolyást gyakorol a női terhességre és a nemzedékekre is. A „Szél” vagy éter ez esetben az a közvetítő erő, amely ezeket a befolyásokat lehozza a két égitestről, és szétárasztja a Földön – erről úgy tesznek említést, mint a „Dajkákról”. De az emberből tökéletes isteni lényt csak a „Szellemi Tűz” tud alkotni.

Nos, mi ez a „Szellemi Tűz”? Az alkímiában általában a hidrogén, míg az ezoterikus realitásban a noumenon-jából jövő kiáradás vagy sugár, az „Első Elem Dhyánja”. A hidrogén csak a mi földi síkunkon számít gáznak. De még a kémiában is a hidrogén „lehetne az egyedül létező anyagfajta, a mi felfogásunk szerint”¹⁷, amely mindig szorosan kapcsolódik a protyle-hez, ez pedig a mi layam-unk. A hidrogén az atyja és úgyszólván nemzője vagy inkább Upadhi-ja (bázisa) a Levegőnek és a Víznek, valóban „tűz, levegő és víz”, a három aspektusában egy, ezért kémiailag és alkímiailag is hármasság. A megnyilvánulás vagy Anyag világában a hidrogén az objektív szimbóluma és materiális kiáradása a Noumena régiójából a tisztán spirituális entitatív Létezésnek. Godfrey Higgins a hidrogént összehasonlította, sőt azonosnak találta a TO ON-nal, a görögök „Egy”-ével. Mert – mint mondotta – a hidrogén nem víz, bár belőle lesz a víz; a hidrogén nem tűz, bár megnyilvánítja vagy teremti a tüzet; de nem is levegő, bár a levegőt úgy tekinthetjük, mint a tűz és a víz egyesülésének termékét, – mivel a hidrogén megtalálható a légkör összes vizes összetevőjében. A hidrogén az egyben levő hármasság.

Ha valaki tanulmányozza az összehasonlító teogóniát, hamarosan rátalál arra, hogy ezen „Tüzek” titkát minden ősi nép misztériumában tanították, főleg azonban Samothraciában. Kételkedni sem lehet abban, hogy a Kabeirik – minden ősi istenség közül a legmisztikusabbak – istenek és emberek, istenségek és titánok, azonosak a Kumârákkal és Rudrákkal, akiknek feje Kartikeya – önmaga is egy Kumâra. Ez még exoterikusan véve is szembeszökő, és mindezek a hindu istenségek – ugyanúgy, mint a Kabeirik – a Természet legokkultabb erőinek megszemélyesített szent Tüzei voltak. Az árja faj különböző ágai, az ázsiaiak és európaiak, a hinduk és a görögök, mindenképpen azon voltak, hogy igazi természetüket elrejtsék, ha már jelentőségüket nem tudták letagadni. Mint a Kumârák esetében is, a Kabeirik száma bizonytalan. Egyesek azt tartják, hogy csak három vagy négy volt, mások hétről beszélnek. Aschieros (az idősebb), Achiosersa (feminin), Achiochersus (a fiatalabb) és Camillus (vagy Kadmilos, a fiú-isten) valószínűleg alteregói a négy Kumârának, úgy mint Sanat-Kumâra, Sananda, Sanaka és Sanâtana. A görög istenségeket, akiknek állítólagos apjuk Vulkán volt, gyakran összetévesztik a Dioscurikkal, Corybantekkel, Anacekkel (öregek, ősök), stb. Ugyanígy összetévesztik a Kumârákat, akiknek állítólagos apjuk Brahmâ volt – vagy jobban mondva „haragjának lángja”, amely arra késztette, hogy végrehajtsa a kilencedik, azaz Kumâra-teremtést, eredményezvén Rudrát vagy Nilalohitát (Shivát) és a Kumârákat – az Asurákkal, a Rudrákkal és a Pitrikkel. Azon egyszerű oknál fogva, mert mindnyájan lényegükben egyek, vagyis egymáshoz kapcsolódó erők és tüzek. Itt nincs helyünk arra, hogy leírjuk ezeket a „Tüzeket” és valódi értelmüket, bár lehetséges, hogy meg fogjuk kísérelni, ha e mű hátralevő része valaha is kiadásra kerül. Addig is még néhány magyarázatot hozzáfűzünk.

Az előbb elmondottak mind misztériumok, amelyeket nem lehet taglalni, hanem megfejtésüket a tanuló személyes intuíciójára kell bízni. Ha meg akar valamit tudni a TÜZEK titkáról, forduljon az alkimisták műveihez, akik igen helyesen minden elemet a tűzhöz kapcsolnak, akárcsak az okkultisták. Ne felejtse el az olvasó, hogy a régiek szemében a vallás a tudománnyal valamint a filozófiával szoros és elválaszthatatlan kapcsolatban állott. Aesculapius Apollo – a Nap vagy az Élet TÜZE – fia volt, ő volt Helios, Pythios és ugyanakkor a rejtett bölcsesség istene. Az exoterikus vallásokban – éppúgy, mint az ezoterikus filozófiában – az elemeket – különösen a tűz, a víz és a levegő elemét – úgy tekintik, mint az ember öt fizikai érzékének őseit, s ezért ezek az érzékek okkult módon közvetlenül kapcsolatban vannak velük. E fizikai érzékek a Purânakban említett Pratisarga vagy „második teremtés”-nél még alacsonyabb teremtéshez tartoznak. „A folyékony tűz az összefüggő tűzből származik” – mondja egy okkult axióma.

„A Kör maga a GONDOLAT, az átmérő (vagy a vonal) az IGE, és kettejük egyesülése az ÉLET.” A Kabbalában Bath-Kol az Isteni Hang, vagy elsődleges fény, Shekinah lánya. A Purânákban és a hindu exoteriában Vâch, a Hang – Brahmâ női logosza, Aditi, az elsődleges Fény permutációja. És ha a zsidó miszticizmusban Bath-Kol egy égből jövő kifejezetten természetfeletti hang, amely a „választott népnek” szent tradíciókat és törvényeket tár fel, ez onnan ered, hogy még a júdaizmus előtt Vach-ot a „Védák anyjának” hívták, aki a Rishikbe lépve kinyilatkoztatásaival inspirálja őket. Ugyanígy mondják Bath-Kol-ról, hogy inspirálja Izrael prófétáit és főpapjait. Mindkettő fennmaradt mind a mai napig szent szimbológiáikban, mert a régiek a hangot vagy beszédet a Tér éterével hozták kapcsolatba, amelynek egyik jellegzetessége a Hang. Innen van, hogy a Tűz, a Víz és a Levegő az elsődleges kozmikus Háromság.

Én vagyok a te gondolatod, a te Istened, ősibb, mint a nedv-princípium, a Sötétben (Káoszban) sugárzó Fény, és Isten sugárzó Igéje (hangja) az Istenség Fia.¹⁸

Ezért alaposan kell tanulmányoznunk az „Elsődleges Teremtést”, mielőtt megérthetnénk a másodlagost. Az első fajban három alap-elem volt, de még hiányzott a Tűz. Az ősieknél az ember fejlődése, spirituális és fizikai érzékeinek növekedése és kialakulása Földünk kozmikus síkján levő elemek fejlődésétől függött. Minden Prabhavâpyaya-ból származik: az istenek teremtő és érzékelő princípiumainak, sőt magának az u. n. Teremtő Istenségnek a fejlődése is. Ez kivehető az exoterikus írásokban Vishnunak adott nevekből és elnevezésekből. Mint orfikus Protologoszt Pûrvaja-nak, „pregenetikusnak” hívják, s egyéb elnevezései csökkenő sorrendben mindinkább összeköti őt az Anyaggal.

Az elemek és érzékek fejlődésében a következő párhuzamos sorrendet lehet megállapítani, de vonatkozik ez a kozmikus földi „ember” vagy „szellem” és a halandó fizikai emberre is:

1. Éter Hallás Hang

2. Levegő Tapintás Hang és érintés

3. Tűz v. fény Látás Hang és érintés és szín

4. Víz Ízlelés Hang és érintés, szín és íz

5. Föld Szaglás Hang és érintés, szín, íz és szag

Amint láthatjuk, minden elem hozzáadja saját jellegzetességeit a megelőző elem jellegzetességeihez ugyanúgy, amint minden gyökérfaj magához veszi az előző faj jellemző érzékét. Ugyanez áll az ember hetes „teremtésére”, minthogy az ember hét fokozatban fejlődik, ugyanilyen alapelvek szerint, amint ezt később látni fogjuk.

Így tehát amíg az Istenek vagy Dhyan Chohan-ok (Dévák) az Első Okból fejlődnek – de ez nem Parabrahman, mert Parabrahman a MINDEN OK, s ezért nem nevezhető „Első Ok”-nak – s ezt az Első Okot a brahmani könyvekben Jagad-Yoni-nak, a „Világ Méhének” nevezik, addig az emberiség a Kozmosz ezen aktív erőiből árad ki. De az első és második fajban az emberek nem voltak fizikai lények rudimentumai a későbbi embereknek, bhûták voltak, s e szó a Bhûtadi-ból származik, amelynek értelme „eredet”, vagy „az elemek származási helye”. Az emberek tehát minden egyébbel együtt Prabjavâpyaya-ból erednek, ami „minden dolgok eredetének feloldódásának (szó szerint lerombolásának) helye”, amint azt a Vishnu Purâna kommentátora megállapítja. Innen erednem fizikai érzékeink, s innen ered a legmagasabb „teremtett” Istenség is, ahogy azt filozófiánk kifejti. Ez az Istenség egy az Univerzummal, nevezzük Brahmâ-nak, Ishvarának vagy Purushának, ő a megnyilvánult Istenség, s ezért „teremtett”, azaz korlátozott és kondicionált. Mindezt könnyű bebizonyítani, még az exoterikus tanításokból is.

Miután az örökkévaló Brahmát (a semlegest vagy absztraktot) a Punda-Rikaksha-t, (lótusz-szemű, szívet betöltő, de magyarázzák úgy is, hogy Pundarika = magasztos dicsőség, és aksha = elmúlhatatlan. Az első a szokásos etimológia.) a „magasztos és halhatatlan dicsőséget” megismerhetetlennek nevezték. Majd amikor már nem Sadaika-rupa, azaz változatlan és állandó természetűnek mondják, hanem Ekanaka-rupa „egyedüli és többszörös” az elnevezés, akkor ő, az Ok, belemerül saját okozataiba. Nevei ekkor – ha ezoterikus sorrendbe helyezzük – a következő leereszkedő skálán vannak:

Mahapurusha vagy Paramatman …. Legfelső Szellem

Atman vagy Pûrvaja (Protologos) .. a Természet Élő Szelleme

Indriyâtman vagy Hrishikesha …… Spirituális vagy Intellektuális Lélek (érzékekkel)

Bhutâtman ……………………….. az Elő- vagy Élet-lélek

Kshetrajna ………………………… Testetöltött Lélek vagy a Szellem és Anyag

Univerzuma

Bhrântidarsanatah ………………… Téves érzékelés – Anyagi Univerzum

Ez utóbbi olyan valamit jelent, amit – hamis és téves felfogás alapján – mint anyagi formát észlelünk és képzelünk, de amely a valóságban csak Maya, illúzió, mint minden a mi fizikai világunkban.

Szoros analógiában van Brahma ezen jellegzetességeivel a spirituális és anyagi világokban egyaránt a Dhyan-Chohan-i Esszencia fejlődése, a Dhyan Chohan-i Esszencia ezen jellegzetességei pedig ugyancsak visszatükröződnek az emberben, együttesen, éspedig az ember minden princípiumában. Minden emberi princípium ugyanabban a fokozatos rendben magában rejti a hozzátartozó különböző „tüzek” és elemek egy töredékét.

5. STANZA

A MÁSODIK FAJ FEJLŐDÉSE

18. A Jóga Fiai. 19. A nem nélküli második faj. 20. A „Szürkület Fiainak” fiai. 21. Az „Árnyék”, vagyis az asztrális ember belülre húzódik, és az ember kifejleszti a fizikai testet.

18. Az Elsők (gyökérfaj) a Jóga fiai voltak. Fiaik a Sárga Atya és a Fehér Anya gyermekei.

A későbbi Kommentárban ez a mondat így van lefordítva:

„A Nap és a Hold Fiai, az éter (vagy a szél) dajkálta (a) … Ezek az Urak árnyékainak árnyékai voltak (b). Ezek (az árnyékok) kitágultak. A Föld szellemei felöltöztették őket, a szoláris Lha-k melengették (azaz megőrizték a vitális tüzet az életre kelő fizikai formákban). A Leheletnek volt élete, de nem volt értelme. Nem volt sem saját tüzük, sem vizük. (c)

1. Ezzel kapcsolatban emlékezzünk vissza Hermes Tabula Smaragdinájára, amelynek ezoterikus jelentéséhez hét kulcs szolgál. Az asztrokémiait a tanulók jól ismerik, most megadhatjuk az antropológiai kulcsot. A táblán említett „Egy dolog” az Ember. Az írás így szól:

Ennek az Egyedüli Egy dolognak az Atyja a Nap, Anyja a Hold, a Szél keblében hordozza, és dajkája a Szellemi Föld.

Ugyanennek az okkult magyarázatához még hozzáteszik: „és a Spirituális Tűz a tanítója (guruja)”.

Ez a tűz a magasabb Én, a spirituális Egó, vagyis az, amely minduntalan testet ölt az alsó személyes én befolyására, amely minden újraszületésnél megváltozik, telve van Tanha-val, azaz az élet utáni vággyal. Különös törvénye a Természetnek, hogy ezen a síkon a felsőbb (spirituális) Természet úgyszólván az alsóbb rabságában van. Az Egónak az Atman-ban kell menedéket találnia, a MINDEN-SZELLEM-ben, és teljesen belemerülnie annak esszenciájába, mert ellenkező esetben a személyes egó egy keserves végkifejlet felé ösztökéli. Ezt a tanuló csak akkor értheti meg, ha ismereteket szerzett a fejlődés misztériumában, amely hármas vonalon fut: a spirituális, pszichikai és fizikai vonalon.

Két dolog van, ami a fejlődés felé hajt, és azt kierőszakolja, azaz a tökéletesedés felé kényszeríti az ember növekedését és kibontakozását: a.) elsősorban a Monád, vagyis az, ami abban öntudatlanul tevékenykedik a benne rejlő erő következtében, b.) másodsorban az alacsonyabb asztrális test, vagyis a személyes én. Az első – legyen az valamely növényi vagy állati testbe bebörtönözve – fel van ruházva ezzel az erővel, voltaképpen önmaga ez az erő. Minthogy azonos a MINDEN-ERŐ-vel, amely – amint közölték – benne lakozik, a Monád mindent megtehet az Arupa, vagyis forma nélküli síkon. A mi síkunkon – minthogy esszenciája túlságosan tiszta – potenciálisan minden benne van, de egyénileg tétlenségre van kárhoztatva. Hogy hasonlattal éljünk, a Nap sugarai, amelyek a növényzetet fejlődésre késztetik, nem választják ki, hogy melyik növényre ontsák fényüket. Ha kiássuk a növényt és elvisszük egy olyan talajba, ahol a napsugarak nem érhetik el, akkor azok nem fogják oda is követni. Ugyanez a helyzet az Atman-nal: ha a magasabb Én, vagyis az Egó nem gravitál saját napja, a Monád felé, az alacsonyabb én, vagyis a személyes én minden esetben fölébe fog kerekedni. Mert ez az én vad önzéssel és állati vágyával, hogy öntudatlan életet éljen (Tanha), képezi a „tabernákulum készítőjét”, ahogy Buddha a Dhammapada-ban (153. és 154. sloka) nevezi az alsóbb ént. Innen származik az a kifejezés, hogy a Föld Szellemei felöltöztették az árnyékokat és kitágították őket. Ezekhez a „szellemekhez” tartozik időlegesen az emberi asztrális én, ezek az asztrális én-ek adják meg, vagy építik fel az ember fizikai tabernákulumát, a Monád, és annak tudatos princípiuma, a manasz számára, hogy benne lakozzák. De azt is hallottuk, hogy a „Szoláris” Lha-k vagy Szellemek melengették az Árnyékokat. Ez fizikailag és szó szerint igaz, metafizikailag, vagyis a pszichikus és spirituális síkon ugyancsak igaz ez, mert egyedül Atman az, amely melengeti a belső embert, azaz megvilágosítja őt az Isteni Élet sugarával, s csak ő tudja megadni a belső embernek vagy reinkarnálódó Én-nek a halhatatlanságot. Így azután azt tapasztalhatjuk, hogy az első három és fél gyökérfajon át egészen a középső vagy fordulópontig a Lunáris Pitrik, azaz a „Nemzők” Asztrális Árnyékai képezik a fajok formálódó hajtóerejét. Ezek építik, és fokozatosan kikényszerítik a tökéletesedés felé a fizikai forma fejlődését, s mindezt a spiritualitásnak ezzel arányban álló veszteségére. Azután, a fordulóponttól kezdve, a magasabb Én vagy inkarnálódó princípium, a nous vagy Elme kezd uralkodni az állati én-en, s ő kormányozza azt, hacsak alul nem marad. Röviden, a spiritualitás a pálya felmenő ívén van már, és az állati vagy fizikai élet csak akkor tudja megakadályozni folyamatos előrejutását a fejlődés ösvényén, ha a személyiség önzése oly erősen beoltotta gyilkos vírusával az igazi belső embert, hogy a magasból jövő vonzás már minden hatalmát elvesztette a gondolkodó, értelmes ember felett. A józan igazság az, hogy a bűn és erkölcstelenség abnormális, természetellenes megnyilvánulás az emberi fejlődés mai periódusában – vagy legalábbis így kellene lennie. A tény az, hogy az emberiség sohasem volt annyira önző és erkölcstelen, mint manapság, tekintve, hogy a civilizált nemzeteknek sikerült az önzésből erkölcsöt, az erkölcstelenségből pedig művészetet kialakítani. Mindez csak újabb bizonyíték ezen jelenség különleges természetére.

A fejlődés egész sémája benne van a kaldeai Számok Könyvében, sőt a Zohar-ban is, ha valaki meg tudja érteni az apokaliptikus célzások jelentését. Ain Soph az első, a „Rejtettnek Rejtettje”. Azután jön a Pont, Sephira és a későbbi Sephiroth, azután az Atzilati Világ, az Emanációk Világa, amely újabb három világot teremt. Az első a Briati Világ, amelyet Trónnak neveznek, a tiszta szellemek hajléka. A második a Kialakulás világa vagy Jetzirati Világ, az angyalok lakhelye, akik kiárasztják a harmadikat, a Cselekvés Világát, az Asiati Világot, amely a Föld, vagyis a mi világunk. És erről a világról – amelynek neve Kliphoth, és magában tart (hat más) szférát םילכלכ, és anyagot – mégis azt mondják, hogy az a „Sötétség Fejedelmének” a székhelye. Ez a megállapítás teljesen félreérthetetlen, mert Metatron, a második Briati Világ, az első lakható Világ Angyala, s neve Küldött άγγελος, Angyalt jelent. Őt nevezik a nagy Tanítónak, s alatta vannak a harmadik világ, azaz a Jetzirai Világ angyalai, amelyeknek tíz és hét osztályát Sephiroth-nak¹ nevezik, s akikről azt mondják:

Ők lakják vagy elevenítik meg mint lényegi entitások és intelligenciák ezt a világot, s az őhozzájuk kapcsolódó és az ő logikai ellentéteik lakják a harmadik és lakható világot, amelyet Asiatinak neveznek.

Ezek az „ellentétek” az u. n. „Burkok”, הדםילכ, vagy démonok², akik a Sheba Hachaloth-nak nevezett hét helyen laknak, s ez a hét hely egyszerűen a mi földünk hét zónája. Fejedelmüket a Kabbalában Samael-nek, a Halál Angyalának nevezik, de ugyanakkor ő a csábító Sátán-kígyó is. De ez a Sátán egyben Lucifer is, a Világosság ragyogó angyala, a Fény- és Élethozó, a „Lélek”, aki egy időre eltávolodott a Szent Lényektől, a többi angyaltól, megelőzve az ő idejüket, amikor ők is leszállnak majd a Földre, hogy maguk is inkarnálódjanak.

„Minden Lélek (Monád) már előbb létező az Emanációk világában” (Bölcsességek könyve, VIII. 20.), a Zohar pedig azt tanítja, hogy ebben a „Lélekben” van „az igazi ember, vagyis az Egó és a tudatos ÉN VAGYOK, a Manasz”.

Josephus az esszénusok meggyőződését ismételve ezt mondja: „(A lelkek) leszállnak a tiszta levegőből, hogy testekhez láncoltassanak.” (De Bello Judaeo, II. 12.) Philo megállapítja: „A levegő tele van Lelkekkel, s azok, amelyek legközelebb voltak a földhöz, leszállóban lévén, hogy halandó testekhez köttessenek, visszatértek testetöltésbe, mert abban kívántak élni”. (De Gignat, 222 c; De Somniis, 455. oldal)³ Éspedig azért, mert az emberi formában és azon keresztül e lelkekből progresszív lények válnak, míg az angyalok természete teljesen nem átható, ennélfogva az emberben megvan a potencia, hogy az angyalok képességein felülemelkedjen. Ezért mondják az indiai beavatottak, hogy a brahmin, a kétszer-született uralkodik az isteneken és dévákon. Pál ugyanezt mondja a korinthusiakhoz írt levelében (I. VI, 3.): „Nem tudjátok-e, hogy (mi, beavatottak) angyalok fölött fogunk ítélkezni?”

Végül minden ősi írásban és kozmogóniában benne van, hogy az ember elsődlegesen mint fénylő testetlen forma fejlődött ki, amelyre – mint a szobrász modelljébe öntött olvasztott fém – az ember fizikai testének a formáját ráépítették a földi állati élet alacsonyabb formái és típusai. A Zohar ezt mondja: „A Lélek és a Forma, amikor a Földre száll, földi öltözéket ölt magára”. Az ember őstípusú testét nem olyan anyagból formálták, mint amilyenből a mi halandó vázunk épült. „Amikor Ádám az Édenkertben tartózkodott, égi köntösbe volt öltöztetve, az égi fény köntösébe… Ennek az égi fénynek a fényét használták fel az Édenkertben”. (Zohar, II. 229b.) „Az embert (az égi Ádámot) a Jetzirati Világ tíz Sephiroth-ja teremtette, egy alacsonyabb világ hét angyala pedig közös erővel megformálta a földi Ádámot… Először Samael bukott el, és megcsalva (?) az embert, az ő bukásának is okozója lett”.

(b) Az a megállapítás, hogy „ezek az Urak Árnyékainak árnyékai voltak” – vagyis hogy a Nemzők az embert saját asztrális testükből teremtették – egy általános hiedelmet magyaráz meg. Keleten azt tartják, hogy a Déváknak nincs saját „árnyékuk”. „A Dévák nem vetnek árnyékot”, s ez a biztos jele minden jó és szent szellemnek.

Miért nem volt „saját Tüzük vagy Vizük”?⁴

(c) Azért, mert ami az objektív síkon a gázok és elemek szempontjából a hidrogént jelenti, annak noumenonja (magánvalója) a mentális vagy szubjektív jelenségek világába tartozik. S ennek hármas rejtett természete az emberben lévő három magasabb princípiumból – azaz Szellem, Lélek és Elme, vagy másként Atma, Buddhi és Manasz – jövő három aktív emanációban tükröződik vissza. A hidrogén noumenonja a spirituális és egyben a materiális emberi bázis. A kezdetleges ember, akit a „levegő” vagy a „szél” dajkált, csak később válik tökéletesebb emberré, akkor, amikor a „Spirituális tűz”, az Én-jében levő „Egy a Háromban” noumenon kifejlődésével megkapja Belső Én-jétől vagy Tanítójától az Ön-tudatosság bölcsességét, amivel kezdetben még nem bírt. Itt újra a Nappal vagy a Tűzzel szimbolizálják az Isteni Szellemet; az Isteni Lelket pedig a Holddal és a Vízzel, amely két utóbbi a Pneuma – az emberi lélek vagy elme – Atyja és Anyja szerepét tölti be. A Pneumát pedig, amely „leheletet” jelent, a Szél vagy a levegő szimbolizálja.

Ezért mondja a Smaragd Tábla (amit a keresztények eltorzítottak):

A magasabb rendű egyezik az alacsonyabb rendűvel, az alacsonyabb rendű pedig a magasabb rendűvel; így hozzák létre az egy igazi csodálatos művet – vagyis az EMBERT.

Mert Chiram – vagy a Kabbalában Hiram király – aki egy lényegében, de három aspektusában, titkos műve az Egyetemes Cselekvő, vagy Lapis Philisophorum. A Titkos Mű csúcspontja a Spirituális Tökéletes Ember a vonal egyik végén. A másik végén a három Elem egyesítése az Okkult Oldatban, ami a „Világlélek”, a Kozmikus Lélek, vagy Asztrális Fény; és végül a Titkos Mű az anyagi síkon a hidrogén, a többi gázokkal való kapcsolatában. A TO ON valóban, az EGY, „akit a Fiún kívül senki nem látott”; ez a megállapítás egyaránt vonatkozik a metafizikai és fizikai Kozmoszra, és a spirituális és anyagi Emberre. Mert hogyan érthetné meg ez utóbbi a TO ON-t, az „Egy Atyát”, ha Manasza, a „Fiú” nem válik „eggyé az Atyával”, s ezen feloldódás által nem kapna megvilágosodást az isteni „Tanítótól” vagy Gurutól – Atma-Buddhi-tól?

Ha meg akarod érteni a MÁSODLAGOSAT (az u. n. Teremtést), óh Lanoo, akkor előbb tanulmányoznod kellene az ELSŐDLEGESHEZ való kapcsolatában. (Kommentárok, Dzyan könyve, III. 19.)

Az első fajban három elem volt, de nem volt élő Tüze. Miért? Mert:

„Négy elemről beszélünk, Fiam, de csak hármat kellene mondanunk” – jelenti ki Hermes Trismegistos. Háromról van szó az „Elsődleges Körben”, vagy Teremtésben, amelynek jele, és amely „gyökeret” jelent éppen úgy, mint a Másodlagosban.

Ezért találjuk az alkímiában vagy a nyugati hermetikában – amely a keleti ezotéria egyik változata – a következőt:

X. X.

Sulphur (kén) Flamma (láng) Spiritus (szellem)

Hydrargyum (higany) Natura (természet) Aqua (víz)

Sal (só) Mater (anya) Sanguis (vér)

És ezek a hármak mind négyességek, amelyeket a Gyökerük, a Tűz egészít ki. A megnyilvánult természeten túli Szellem a maga abszolút Egységében a tüzes Lehelet. A megnyilvánult univerzumban a Tűz a központi szellemi Nap, a minden életben levő elektromos Tűz. És a Föld tüzes szelleme, amely benne, rajta és körülötte van: a levegő, áramló tűz, a víz, folyékony tűz, a föld, szilárd tűz. Mindegyik tűz – ignis a maga végső összetételében, vagyis a mi felfogásunkban: I, amelynek gyökere a 0 (nulla), a Természetben és a Természet Elméjében levő Minden. „Pro-Mater” – az Isteni Tűz. Ő a Teremtő, a Pusztító, a Megtartó. Az istenek primitív nevei mind a tűzzel vannak kapcsolatban, kezdve az árja Agni-tól, a zsidó Istenig, ami „emésztő tűz”. Indiában a különböző nyelvjárások szerint Isten neve: Eashoor, Esur, Iswur és Is’wara. Szanszkrit nyelven az Úr az Isa tőből ered, de ez a név elsősorban Shiva, a Pusztító neve. A három fő védikus isten: Agni (ignis), Vayu és Sûrya – Tűz, Levegő és a Nap, a Tűz három okkult fokozata. A héberben אזא (aza) annyit jelent, mint „megvilágítani, és אשא (asha) annyi, mint „tűz”. Az okkultizmusban a „tüzet gyújtani” azonos értelmű a három nagy tűz-erő felidézésével, vagy annyi, mint „hívni Istent”. A szanszkritban az Osch vagy Asch szótő tüzet vagy hőséget jelent. Az egyiptomi Osiris szó pedig – amint azt Schelling kimutatta – két alapszó – az aish és az asr – összetétele, ami „tűzvarázslót” jelent. A régi etruszk Aesar jelentése Isten, valószínűleg a Védák Asura-jából származik. Aeswar és Eswara azonos értelmű kifejezés, amint azt Dr. Kenaely gondolta. A Bhagavad Gîtâ-ban ezt olvashatjuk:

Iswara minden halandóban benne van, és természetfölötti erejével mozgásba hoz minden dolgot, amely az idő kerekére hág.

Valóban, Ő a Teremtő és a Pusztító egyben.

A kezdetleges (primitív) Tűzről az volt a feltételezés, hogy kielégíthetetlen étvággyal mindent felfal. Tirusi Maximus elmondja, hogy az ősi perzsák éghető anyagokat dobtak a tűzbe, és azt kiáltották: „Fald fel, óh Isten!” Az ír nyelvben az Easam vagy Asam annyit jelent, mint készíteni, teremteni. Aesar továbbá egyike volt az ősi ír isteneknek, a szó betű szerinti értelme: „tüzet gyújtani”. (Kenealy, The Book of God, 114-115. old.)

A keresztény kabbalisták és szimbológusok, akik a Pymandert kiforgatták – kivált közülük Ayr püspöke, Francois de Tours, a XVI. Században – a következő módon osztályozzák az elemeket:

Az isteni Lényegből teremtett négy Elem és a Természeti Sók Szellemi és képviselőik:

Szt. Máté Angyal-ember Víz (Jézus Krisztus, Angyal-ember, Mihály)

A – ω Szt. Márk Oroszlán Tűz

E – Y Szt. Lukács Bika Föld

I – O Szt János Sas Levegő⁵

H, A KVINTESSZENCIA, H ΦΛΟΞ, FLAMMA-VIRGO (szűz olaj), FLAMMA DURISSIMA, VIRGO, LUCIS AETERNA MATER.

Az első faj tehát egyszerűen az Atyák Képeiből, az Asztrális Másból állott, ezek az Atyák az úttörők vagy fejlettebb Lények voltak egy előző, bár alacsonyabb szférából, amelynek burka a mi jelenlegi Holdunk. De még ez a burok is teljes potenciával bír, mert a Hold, miután létrehozta a Földet, saját fantomját, a magnetikus hasonlóság vonzásánál fogva, megpróbálta kiformálni első lakóit, az ember előtti szörnyeket (lásd: II. Stanza). Ha a tanulmányozó erről bizonyosságot akar szerezni, forduljon újra a kaldeai Töredékekhez, s olvassa el, mit mond Berosus, aki információit – állítása szerint – Ea-tól, a Bölcsesség hím-nő Istenségétől nyerte. Azalatt, míg az istenek ezen Bölcsesség androgün kebelében (Svâbhâvat, Anya-tér) létrejöttek, tükröződéseikből létrejött a Földön az asszony, Omoroka, aki a kaldeai Thavatth (vagy Thalatth), a görög Thalassa, a Mélység vagy a Tenger, ami ezoterikusan, sőt exoterikusan is a Hold. A Hold (Omoroka) volt az, aki a leírhatatlan lények szörnyű teremtésénél elnökölt, akiket később a Dhyanik elpusztítottak. (Lásd: Hibbert Lectures, 1887, 370. oldal és köv.)

A Holdbeli Atyákat a fejlődési törvény kényszerített, hogy monádikus állapotban átmenjenek ezen a bolygón az élet és a lét minden formáján. A harmadik kör végére azonban emberivé váltak isteni természetükben, és ezért reájuk bízták azon formák teremtését, amelyek a kevésbé fejlett, de az inkarnációra kész monádok tabernákulumai lettek. E „formákat” a „Jóga Fiai”-nak hívták. Azért Jóga – ami exoterikusan Brahmâval való egységet jelent – mert a Jóga a passzív végtelen Istenség legmagasabb rendű állapota. Ez az állapot az összes isteni energiát tartalmazza, ez Brahmâ esszenciája, akiről azt mondják, hogy mint Brahmâ mindent Jóga-erővel teremte. Brahmâ, Vishnu és Shiva az Isten, Brahma (a semleges) leghatékonyabb energiái – mondja a purânai szöveg. A jóga itt ugyanaz, mint Dhyâna, s ez utóbbi megint csak szinonim a tibeti szövegekben a Jógával, ahol a „Jóga Fiai”, „Dhyâna Fiai”, s a Dhyâna itt azt az absztrakt meditációt jelenti, amelynek folytán a Dhyani-Buddhák létrehozták mennyei fiaikat, a Dhyani-Boddhiszattvákat.

A földön minden teremtett lénynek van fent egy felettese. „Ez a felettes, akinek belső örömet okoz, ha beléjük emanálódik, nem adhatja át a kiáradást, csak ha azok imádnak” – értsd: meditálnak, mint a jógában. (Sepher M’bo Sha-arim, fordította Isaac Myer, Qabbalah, 109-111. oldalak.)

18. A második faj sarjadzással és kiterjeszkedéssel jött létre, a nem-nélküliből (árnyékból) lett az ivartalan (forma). A második faj, óh Lanoo, így teremtődött. (a)

(a) A tudományos tekintélyek talán leginkább ezt az ivartalan fajt, a másodikat, az u. n. „Verejték-szülöttek” nemzőit, s talán még inkább a harmadik fajt, a „Tojásból kelt” androgün embereket vonják kétségbe. E nemzés ezen két módját a legnehezebb megérteni, különösen a nyugati embernek. Nyilvánvaló, hogy magyarázatot csak az okkult metafizika tanulmányozói számára próbálhatunk megfogalmazni. Az európai nyelveknek nincs szavuk olyan dolgok kifejezésére, amelyeket a Természet a fejlődés jelenlegi fokán nem alkalmaz többé, s amelyeknek ennél fogva a materialista számára semmiféle jelentése nem lehet. Vannak viszont analógiák. Tagadhatatlan, hogy a fizikai fejlődés kezdetén léteztek a természetben olyan folyamatok – például a már megszűnt ön-nemzés – amelyek más formákban megismétlődnek. Hallottunk arról, hogy a mikroszkopikus kutatások szerint a szaporodásra nincs semmi állandó mód. E kutatások szerint:

ugyanaz a szervezet különböző átalakulásokon mehet keresztül életciklusának folyamán, s ezalatt külső megjelenése lehet szexuális vagy aszexuális, vagyis szaporodása hol két ellenkező nemű egyed közreműködésével, hol pedig egynemű, nem nélküli egyedből való hasadással vagy sarjadással mehet végbe.⁶

A Stanza a „sarjadás” kifejezést használja. De hogyan is szaporodhattak volna ezek a Chhaya-k másként, vagyis hogyan hozták volna létre a második fajt, hiszen éterikusak, aszexuálisak voltak, sőt a vágyeszközzel, a Kama Rupával sem bírtak, mely utóbbi csak a harmadik fajban fejlődött ki. Az első faj a másodikat öntudatlanul fejlesztette ki, mint ahogy ezt bizonyos növények teszik. Vagy talán úgy, mint az amőba, csak egy sokkal éterikusabb, hatásosabb és nagyobb méretekben. Ha a sejtelmélet egyformán alkalmazható a növénytanra és az állattanra, és a mikroszkopikus nagyságú sejteket a fizikai tudomány független lényeknek tekinti – az okkultizmus a „Tüzes életeket”⁷ tartja annak – akkor a szaporodás egyszerű folyamatának elképzelése nem ütközik különösebb nehézségbe.

Vegyük szemügyre egy csírasejt fejlődésének első fokozatát. A belső mag növekedni kezd, megváltozik, s a sejten belül egy kettős kúpot vagy orsót képez ki: Ez az orsó kifelé nyomul, s végül kilép a sejtfalon az u. n. „poláris sejtek” formájában. Ezek a poláris sejtek azután elhalnak, az embrió pedig a belső mag megmaradó részének növekedéséből és sejtekre osztódásából jön létre, amelyet a sejt szubsztanciája táplál. Ha ez így van, miért ne lehetne az, hogy az emberi és emlősi fejlődés legkezdetén az élőlények ily módon éltek és szaporodtak?

Talán a fenti analógia megvilágítja bizonyos mértékig azt a folyamatot, amely szerint az első faj kifejlesztette a másodikat.

A Monádot beburkoló asztrális formát akkor is, és most is egy tojás formájú aura vette körül, s ez az aura megfelel a csírasejt vagy ovum szubsztanciájának. Az asztrális forma maga a belső mag (nucleus), amely akkor is, és most is az Élet-princípium hordozója.

Amikor a szaporodás időszaka elérkezik, a szub-asztrális „kitaszítja” önmagának egy miniatűr mását a környező aura tojásából. Ez a csíra az aurából táplálkozva növekszik a teljes kifejlődésig, amikor is fokozatosan elválik szülőjétől, és magával viszi a saját aurikus szféráját. Éppen olyan módon, amiként az elő sejtek önmaguk mását létrehozzák előbb növekedéssel, majd a kettéválással.

A „poláris sejtek” analógiája itt megfelelően látszik, mivel azok elmúlása most megfelelne annak a változásnak, amit a nemek szétválása hozott létre, vagyis amikor a terhesség a méhben (in utero), tehát magában a sejtben megy végbe. Amint a Kommentár mondja:

A korai második (gyökér) faj a „Verejték-szülöttek” nemzői voltak, a késői második (gyökér) faj maguk a „Verejték-szülöttek” voltak.

A Kommentárnak ez a megállapítása arra a fejlődésre utal, amely a faj kezdetétől annak végéig végbement. A „Jóga fiai”, vagyis a primitív asztrális faj kollektíven vagy fajilag a fejlődés hét fokozatán ment át, éppen úgy, amint a hozzátartozó minden egyes individuális lény akkor is átment, és most is átmegy ezeken a fokozatokon. Nemcsak Shakespeare volt az, aki az emberi kort egy hetes sorozatra osztotta fel, hanem maga a természet. A második faj első alfajai a fent leírt, s az analógiával megvilágított folyamat szerint jöttek létre, míg a későbbi alfajok fokozatosan kezdtek – az emberi test fejlődésével pari passu – egy másfajta szaporodási módra áttérni. A szaporodás módja továbbá minden fajban hét fokozat szerint történt, s ezek mindegyike korszakokat vett igénybe. A fiziológusok és biológusok vajon biztonsággal állíthatják-e, hogy a nemzés jelenlegi módja a terhesség különböző fázisaival együtt fél millió évnél messzebbre vagy legfeljebb egy millió évre nyúlik vissza? Hiszen erre vonatkozó megfigyeléseik sorozatát mindössze csak egy fél évszázada rendszerezik.

A régiek jól ismerték azt a természeti tényt, hogy léteztek ősi hermafrodita emberek, s ez a tény Darwin megoldatlan kérdései közé tartozik. Pedig nincs abban semmi lehetetlenség, sőt éppen igen valószínű, hogy a hermafroditizmus a korai fajok fejlődésében szerepet játszott. Az analógia alapján pedig, továbbá a fizikai fejlődésben jelentkező egy univerzális törvény alapján – mely egyaránt vonatkozik növényre, állatra és emberre – ez nem is lehetett másként. A monogenizmus⁸ félreértett elméletei, továbbá az az elképzelés, hogy az ember származott az emlősöktől, és nem fordítva, megcsonkítják a fejlődési törvény teljességét, amint azt jelenleg a modern iskolákban Darwin után tanítják, s idővel kénytelenek lesznek ezeket az elméleteket – a legyőzhetetlen nehézségek miatt – feladni. Csakis az okkult tradíció – már amennyiben a tudomány és a tudás elismerését megvonják az antik világtól – tudja összeegyeztetni az ellentmondásokat és kiegészíteni a hiányzó láncszemet. Egy talmudi axióma szerint: „ha meg akarod ismerni a láthatatlant, nézd meg jól a láthatót”.

Darwin: „Az ember származása” című könyvében találjuk a következő sorokat, amelyekből kitűnik, hogy Darwin milyen közel járt ezen ősi tanítás elfogadásához:

Már régen is tudták, hogy a gerincesek világában az egyik nem rendelkezik a másik nemhez tartozó nemzőszerv kiegészítő részeinek rudimentumaival. A gerincesek valamely távoli őse úgy látszik, hermafrodita, vagy androgün volt. ⁹ De itt egy különös nehézséggel állunk szemben. Az emlősök rendjében a hímeknél megvannak az uterus csökevényei a csatlakozó csövekkel a vesiculae prostaticae-ben, megvannak továbbá az emlők csökevényei, s az erszényes állatok hímjeinél megvan az erszény nyoma. Több hasonló tényt is felsorolhatnánk. Feltehetjük tehát azt, hogy valamely ősi emlős továbbra is angrogün maradt, miután már megszerezte az emlősi fő tulajdonságokat, vagyis miután már kiemelkedett a gerincesek birodalmának alacsonyabb osztályaiból. Ez nagyon lehetségesnek látszik,¹⁰ mert egészen a halakig kell visszamennünk, a gerincesek legalacsonyabb rendjéig, hogy jelenleg is létező androgün formát találjunk.

Darwin nyilvánvalóan erősen vonakodik attól, hogy elfogadja azt a hipotézist, amit a tények szinte kényszerítően sugallnak, vagyis azt, hogy létezett egy ősi androgün törzs, amelyből az emlősök leszármaztak. Darwin magyarázata különben így hangzik:

Az a tény, hogy különböző, csak az egyik nemhez tartozó kiegészítő szervek csökevényes formában a másik nemnél is megtalálhatók, azzal magyarázható, hogy ezeket a szerveket az egyik nem fokozatosan kifejlesztette, s azután egy többé-kevésbé tökéletlen formában átadta a másik nemnek.

Felhozza azt a példát, hogy „a sarkantyúk, tollak, ragyogó tollazat, amelyet a hím madarak a harchoz vagy díszként magukra öltenek, csak részben örökítődnek át a nőstény leszármazottakra. Ennél a problémánál azonban nyilvánvalóan sokkal kielégítőbb magyarázatra van szükség, tekintettel a tények fontos és szembetűnő jellegére, melyekkel szemben Darwin csupán felületes részletekre utal. Miért nem ismerné be őszintén, hogy az érvek a hermafroditaság oldalán sorakoznak fel, amely különben is jellemző volt a régi állatvilágra? Az okkultizmus olyan megoldást ajánl, amely a tényeket sokkal átfogóbban és egyszerűbben öleli fel. Az ősi angrogün törzs maradványait ugyanebbe a kategóriába kellene sorolni, mint a tobozmirigyet és egyéb titokzatos szervet, melyek némán tanúskodnak az állati és emberi fejlődés során már régen elcsökevényesedett szervek valóságos funkciójáról. Ezek a funkciók valamikor, az ősi életrendben jelentős szerepet játszottak.

Az okkult tanítás mindenesetre előnyére hasonlítható össze a legliberálisabb tudósok állításaival, akik az ember eredetét kutatták.

Jóval Darwin előtt Naudin, aki a darwinisták protoplazmájának a blastema nevet adta, a következő félig okkult, félig tudományos materialista elméletet dolgozta ki. Szerinte Adam, az a-szexuális teremtmény, hirtelen jött elő a Biblia szerint agyagból, azaz a tudomány szerinti blastema-ból. Ezt Naudin így magyarázza:

Az emberiségnek ebből a lárvaszerű formájából hozta létre a fejlődés ereje a fajták beteljesedését. Hogy ez az óriási eredmény létrejöhessen, Ádámnak a mozdulatlanság és a tudatnélküliség állapotán kellett keresztül mennie, ami igen hasonlatos folyamat a bábszerű állapot alatt más formát öltő állatok esetéhez.¹¹

Naudin, a kiváló botanikus szerint Ádám nem egy ember, hanem az egész emberiség, amely „egy időleges szervezetben rejtőzött, amely minden mástól különbözött, és amely nem tudott semmi más szervezettel kapcsolatba kerülni”. Naudin szerint a nemek szétválása „csírázásos folyamatban történt, hasonlóan a medúzák és tengeri zsákállatok nemek szerinti szétválásához”. A fiziológiailag így kialakuló emberiség így „megfelelő fejlődési erőt tudott fenntartani a nagy emberi fajták gyors kibontakozására”.

De Quatrefages ezt az állásfoglalást a The Human Species-ben kritizálja, és kifejti, hogy szerinte ez nem tudományos, vagyis az igazat megvallva Naudin elképzelései „nem képeznek tudományos elméletet”, minthogy Naudin elméletében az elsődleges blastema az Első Okhoz kapcsolódik, amelyről pedig azt tartják, hogy minden múlt, jelen és jövőbeli lényt potenciálisan a blastemából teremtett, vagyis mindezeket a lényeket en masse [tömegesen] teremtett. Naudin még csak figyelemre sem méltatja a másodlagos okokat, vagyis ezen okok szerepét a szerves világ fejlődésében. Minthogy a tudomány csak a „másodlagos okokkal” foglalkozik, „M. Naudin elméletéhez nincs mit szólnia”. (125. oldal)

Ugyanúgy nem lesz mit szólnia az okkult tanításokhoz sem, amelyet Naudin bizonyos mértékig megközelített. Ha ugyanis Naudin „elsődleges blastema-jában” a Dhyan Chohan-i esszenciát, a chhaya-t vagy a Pitrik mását látjuk, amely minden forma potencialitását magába zárja, akkor a két nézet egyezik. Van azonban két igazi és igen lényeges különbség a két tanításban. M. Naudin szerint a fejlődés nem hosszú millió évekre terjed ki, hanem hirtelen ugrásokkal halad előre. Másrészt pedig Naudin elsődleges blastema-ja csak vak ösztönösséggel bír – valamiféle öntudatlan Első Ok a megnyilvánult Kozmoszban – ami abszurd elképzelés. Ezzel szemben a mi Dhyan Chohan-i esszenciánk – az Elsődleges Ok kauzalitása, amely megteremtette a fizikai embert – egy elő, aktív és potenciális anyag (per se egy magasabb rendű állati tudattal átitatva, mint amilyen például a hangyák és a hódok tudata) hozza létre végül a fiziológiai differenciálódás hosszú sorozatait. Ettől eltekintve M. Naudin „teremtésének ősi és általános folyamata”, mely a proto-szervezetekből indul ki, legalább olyan okkult, mint akár Paracelsus vagy Khunrath elmélete.

Másfelől, a kabbalista munkák mind ezt az elméletet igazolják. A Zohar például azt állítja, hogy minden látható dolognak megvan a prototípusa a láthatatlan Univerzumban. „Mindaz, ami az Alsó Világban van, megtalálható a Felsőben. Alsó és Felső kölcsönösen hat egymásra”. (186. fol.)

20. Atyáik az Ön-szülték voltak. Az Ön-szülték, a Chhaya az Urak, az Atyák, a Szürkület Fiai ragyogó testéből keletkeztek. (a)

(a) Az „Árnyékok” vagy Chhaya-k voltak a fiai az „Ön-szülték”-nek, ez utóbbi névvel illetnek minden olyan Istent vagy lényt, akik az Akarat – akár isteni, akár adeptusi akarat – folytán születnek. Paracelsus homunkuluszának talán szintén ezt a nevet kellene adni, bár ez az utóbbi folyamat sokkal anyagibb síkon megy végbe. A „Szürkület Fiai” kifejezés arra mutat, hogy a mi tanításunk „ön-szülte” őse azonosak a brahmani rendszerben szereplő Pitrikkel, mivel ez az elnevezés utalás születésük módjára, e Pitrikről ugyanis a Purânakban állapítják meg, hogy Brahmâ „Szürkület-testéből” keletkeztek.

21. Amikor a faj megöregedett, a régi vizek az újabb vizekkel keveredtek. (a) Mikor a régi cseppek zavarossá váltak, eltűntek és beleolvadtak az új áramba, az élet forró áramába. Az elsőnek külseje a második belsejévé lett. (b) A régi szárnya az új árnyék lett, és a szárny árnyéka. (c)

1. A régi vagy primitív faj beleolvadt a második fajba, és azzal eggyé vált.

(b) Az emberiség fejlődése és átváltozása ilyen rejtélyes módon megy végbe. Az első formák anyaga – amely árnyékszerű, éterikus és negatív volt – felszívódott a második fajba, és kiegészítette annak formáit. A Kommentár ezzel azt magyarázza, hogy miután az első faj a teremtő – és természetesen sem fizikai, sem asztrális testtel nem rendelkező – Ősök Asztrális Árnyékából képződött, ezért ez a faj nem halt meg, hanem „emberei” fokozatosan beolvadtak, abszorbeálódtak a saját „Izzadság-szülte” utódaik testébe, amely test sokkal szilárdabb volt, mint a sajátjuk. A régi forma eltűnt, felszívódott az új formába, amely sokkal emberibb és anyagibb volt. Azokban az időkben nem volt halál, ez a korszak sokkal boldogabb volt, mint az Aranykor. Halál helyett az történt, hogy az első vagy szülő anyag felhasználódott az új lény, az új test megalkotására, sőt még a belső vagy alacsonyabb princípiumok vagy másként testek kiformálására.

(c) Amikor az „Árnyék” visszavonul, vagyis amikor az asztrális testet szilárdabb burok takarja, akkor fejlődik ki az ember fizikai teste. A „Szárny”, vagyis az éterikus forma, amely létrehozza saját árnyékát, saját képét, így vált az asztrális test árnyékává és saját utódjává. A kifejezés különös és eredeti.

Minthogy valószínűleg nem lesz rá alkalom, hogy erről a misztériumról később is szóljunk, itt kell rámutatnunk a fejlődésnek ezen különleges szakaszára vonatkozó görög mítosz kettős értelmére. Megtalálható ez Léda és két fia, Castor és Pollux allegóriájának különböző változataiban, melyeknek mindegyike speciális jelentéssel bír. Így például az Odüsszeia XI. könyvében Léda Tyndarus hitvese, aki férjétől „két bátor szívű fiat” szült, Castort és Polluxot. Jupiter csodálatos ajándékkal és előjoggal látja el őket: megkapják a fél-halhatatlanságot, azaz egymást váltva minden második nap újra élnek és halnak. (έτερήμεροι)¹². Mint Tyndaridae-k, az ikrek asztronómiai szimbólumot jelentenek, a nappal és az éjszaka szimbólumát. A feleségek, Phoebe és Hilaeira, Apolló, vagyis a Nap leányai az alkonyt és a hajnalt személyesítik meg¹³. Abban az allegóriában viszont, amelyben Zeusz a két hős atyja – akik a Léda által lerakott tojásból születtek – a mítosz teljesen teogóniai jellegű, s a kozmikus allegóriák azon csoportjához tartozik, amelyben az szerepel, hogy a világ egy tojásból kelt ki. Ebben a mítoszban ugyanis Léda egy fehér hattyú formáját ölti magára, amikor az Isteni Hattyúval egyesül.¹⁴ Léda tehát az a mitikus madár, amelyet az árja faj különböző népeinek tradíciói más-más madár képében írtak le, melyek min arany tojásokat raktak le.¹⁵ A finnek epikus költeményében, a Kalevala-ban az Éter, a „Víz-anya” gyönyörű leánya teremti meg a világot egy „Kacsa” – a hattyú vagy liba, Kalahamsa egy másik formája – közreműködésével, s ez a kacsa hat arany tojást és egy hetedik „vastojást” rak le ölébe. De a Léda-allegóriának az a változata, amely közvetlenül utal a misztikus emberre, csak Pindarosnál¹⁶ található, amire a homéroszi himnuszokban is¹⁷ kapunk némi utalást. Cas­tor és Pollux itt már nem Apollodorus ikrei, (Apollodorus, III. 10.7) hanem a kettős embert, a halandót és a halhatatlant szimboli­zálják. De nemcsak azt jelentik, hanem – amint mindjárt látni fogjuk – ők szimbolizálják a harmadik fajt, és an­nak átalakulását az állati-emberből az Isten-emberbe, melynek csak teste állati.

Pindaros szerint a Léda ugyanazon az éjszakán nemcsak férjével, hanem az Istenek Atyjával, Zeusszal is közösül. Így lesz Castor-ból a Halandó fia, Pollux­ból pedig a Halhatatlan ivadéka. Ebben a különleges cél­ra alkotott allegóriában azt halljuk, hogy az Apharidák¹⁸ elleni bosszuló hadjáratban Pollux megöli Lynceust – „azt, aki minden halandó között a legélesebb tekinte­tű”, – Castort azonban megsebzi Idas, „aki lát és tud”. Zeus villámaival véget vet a küzdelemnek, és megöli a két utolsó küzdőt. Pollux látja, hogy fivére haldoklik.¹⁹ Kétségbeesésében arra kéri Zeuszt, hogy ölje meg őt is. „Te nem tudsz meghalni – feleli az istenek ura – te isteni fajból származol”. De felajánlja, hogy vá­laszthat: vagy örökre, mint halhatatlan élő az Olümpo­szon marad, vagy pedig – ha mindenben osztozni akar fivé­re sorsában – életének egyik felét a föld alatt, másik felét pedig az arany égi mezőkön töltheti. Ezt a fél-­halhatatlanságot, amelyben Castor is osztozik, Pollux elfogadta²⁰. És így az ikerfivérek felváltva élnek, az egyik nappal, a másik éjszaka²¹.

Vajon ez csak a költői képzelet játéka? Allegó­ria csupán, egyike azon „szoláris mítosznak”, amelyeken túl a modern orientalista képtelen bármiféle magasabbren­dű interpretációra? Nem, ez a történet sokkal több ezek­nél. Itt a harmadik faj „tojásból kelt” emberére történik utalás; a harmadik faj első felében halandók az emberek, azaz személyiségük öntudatlan, és hiányzik belőlük az, ami a továbbéléshez szükséges²². A faj második fele hal­hatatlanná válik az emberek egyéniségében, miután az ötö­dik princípiumot a serkentő istenek életre szólították, összekötvén ezáltal a Monádot a Földdel. Ezeket az embe­reket jelenti Pollux, míg Castor a személyes, halandó em­bert képviseli, egy nem is valami magasabbrendű állatot, ha isteni egyéniségétől el van választva. „Ikrek” ők va­lóban, a halál örökre elválasztaná őket, hacsak Pollu­xot ikertestvére iránti szeretete arra nem indítaná, hogy isteni természetét megossza kevesebb előjoggal bíró ha­landó testvérével, részt adva így neki saját halhatatlan­ságából.

Az allegória metafizikai aspektusának ez az ok­kult magyarázata. A széltében elterjedt modern interpre­táció pedig – Plutarchos szerint²³ a testvéri szeretet szimbólumaként dicsőítették az ókorban – vagy ez a magya­rázat, hogy a legenda a természetből vett kép a Napról és a Holdról, igen keveset mond, és a titkos jelentés ma­gyarázatára nem felel meg. Nem is szólva arról, hogy a görögöknél a Hold az ezoterikus mitológia szerint femi­nin volt, s ezért aligha lehetett Castor-nak tekinteni, hiszen a Holdat ugyanakkor Dianával azonosították. Az ősi szimbológusok pedig, akik a Napot, a minden égites­tek királyát, a legmagasabb Istenség látható képének te­kintették, aligha személyesíthették meg azt Pollux alak­jával, aki csak egy félisten volt²⁴.

Ha a görög mitológiáról áttérünk a mózesi alle­góriákra és szimbolizmusra, akkor ugyanennek a tételnek egy még sokkal szembeszökőbb igazolását találjuk más forma alatt. Jóllehet nem tudjuk kimutatni bennük a „To­jásból született” embereket, mégis félreérthetetlenül megtaláljuk a Genezis négy első fejezetében a Titkos Ta­nítás androgünjeit és az első három fajt, a legeredetibb szimbológiába burkolva.

Az isteni hermafrodita

Az atlantiszi faj utolsó maradványának elsüllyedése után, ami mintegy 12.000 évvel ezelőtt történt, az okkult és vallásos misztériumokat sűrű és mindent elta­karó fátyollal borították be, nehogy azokban méltatlanok is részt vehessenek, és így megszentségtelenítsék. Ezeknek a tudományoknak egynémelyike azóta exoterikussá vált – például az asztronómia, e tudománykör tisztán ma­tematikai és fizikai aspektusában. Az okkult tudományok dogmáit és tantételeit azonban elfelejtették, minthogy ezek mind szimbolizálva voltak, s csak a példabeszédek és allegóriák őrizetében maradtak fenn, ez utóbbiak értelme így ki lett forgatva. Mindazonáltal a hermafro­dita úgyszólván minden nemzet írásaiban és tradícióiban szerepel; honnan ez az egyértelműség, ha a dolog csak egy elképzelés?

Ezen titoktartás kötelezettsége mellett vezették el az ötödik fajt a vallásos misztériumok létesítéséhez vagy jobban mondva újraalapításához azért, hogy ezekben az ősi igazságokat az allegória és a szimbolizmus nyel­vén a jövendő generációk számára megtanítsák. Íme, a korszakok rejtélye, az egyiptomi Szfinx, mint az Iste­nitől származó emberfajok és különösen az androgün faj elpusztíthatatlan tanúja! Tanúbizonysága annak, hogy az Isteni Bölcsesség testet öltött a Földön, s kénytelen volt megízlelni a fájdalom és a szenvedés személyes ta­pasztalatának keserű gyümölcsét, amelyet a Földön csupán a Jó és a Rossz Tudásának Fája alatt lehet megszerezni, – ez az a titok, amelyet először csupán az Elohim, az Ön-beavatott, „Magasabb Istenek”²⁵ ismertek.

A Book of Enoch-ben (Enoch könyve) szerepel Ádám²⁶, az első Isteni Androgün, aki szétválik férfivá és nővé, s lesz belőle JAH-HEVA az egyik fajban vagy for­mában, majd Káin és Ábel²⁷ – hím és nő – a második fajban vagy formában, a kettős nemű Jehovah²⁸, az ár­ja prototípus: Barmâ-Vach megismétlődése. Mindezek után jön az emberiség harmadik és negyedik gyökérfaja²⁹, melyekben férfiak és nők, tehát ellenkező nemű egyének élnek, nem pedig nem-nélküli fél-szellemek és androgünok, mint a két előző fajban. Erre a tényre minden antropogóniában találunk utalásokat. Megtalálható a mesékben és allegóriákban, a mítoszokban és kinyilatkoztatott Szent­írásokban, a legendákban és hagyományokban. Mert minden nagy misztérium között, melyeket az ősrégi múltból a Be­avatottakon keresztül örököltünk, ez egyike a legnagyob­baknak. Magyarázatul szolgál ez arra a bi-szexuális elemre, amely minden teremtő Istenségnél megtalálha­tó, – példa erre Brahmâ-Virâj-Vâch, továbbá Ádám-Jehova­Éva, valamint Káin-Jehova-Ábel. Mert az „Ádám nemzetségé­nek könyve” még csak meg sem említi Káint és Ábelt, hanem csak annyit mond: „Férfiúvá és asszonnyá teremté őket... és nevezé az ő nevüket Ádámnak. (Gen. V. 2.) Azután így folytatja: „Ádám... nemze fiat az ő képére és hasonlatosságá­ra és nevezé annak nevét Séthnek”. (V. 3.) Azután még más fiakat és leányokat nemze, bizo­nyítékául annak, hogy Káin és Ábel csupán saját magá­nak allegorikus változatai. Ádám a primitív emberi fajt jelenti, különösen annak kozmikus-csillagászati értel­mében. Teo-antropológiai értelmében azonban nem. Jeho­va vagy Jah-Hovah mint összetett név, melynek értelme: hímnemű és nőnemű élet, (először androgün, majd nemek­re szétvált élet) a Genezis V. fejezetétől kezdve ilyen értelemben szerepel. Amint a Source of Measures szerzője mondja (159. old.): „A Jehovah-t alkotó két szó a hím-nő, mint születést eredményező elsődleges fogalomból indul ki”. Mert a Jod héber betű a membrum virile volt, a Hovah pedig Éva, a minden élő anyja vagy létrehozója, a Föld és a Természet. A fenti szerző ebből arra követ­keztet, hogy: „Látható tehát, hogy a tökéletes egy (a tökéletes női kör vagy Jóni, szám szerint 20612), mint a mérté­kek alkotója, magára veszi a születés-eredet formáját is, mint az egy hermafrodita; innen a fal­likus forma és használata”.

Pontosan, csakhogy a „fallikus forma és hasz­nálata” korszakokkal később jött; Seth fia, Enos erede­ti és első jelentésében az első olyan faj, amely a je­lenlegi szokásos módon, nő és férfi közreműködésével jött létre. Seth ugyanis nem embert jelent, hanem egy fajt. Előtte az emberiség hermafrodita volt. Seth az első (fiziológiai) eredmény a „Bukás” után, s egyszers­mind ő az első ember; ezért szokták fiáról, Enos-ról azt mondani, hogy ő az „Ember Fia”. Seth a késői har­madik fajt jelenti.

A kabbalisták, hogy elrejtsék az Ain Soph-nak (a Határtalan és Végtelen Valaminek) igazi misztikus nevét, az egyik személyes Teremtő-Elohim összetett tu­lajdonságjelző nevét állították előtérbe. Ezen Elohim neve Yah vagy Jah volt – az i vagy j betűk egymással felcserélhetők – vagy másként Jah-Hovah, azaz hím és női³⁰; Jah-Eve tehát egy hermafrodita, vagyis az embe­riség első formája, az eredeti Földi Ádám, tehát nem Adam Kadmon, akinek „elme-szülte fia” a földi Jah-Hovah, misztikus értelmezésben. Tudva ezt, a furfangos rabbi-ka­bbalista egy olyan titkos nevet szerkesztett belőle, ame­lyet később nem árulhatott volna el az egész rendszer is­mertetése nélkül, ezért kénytelen volt azt szent névként kezelni.

 

Hogy milyen szoros az azonosság Brahmâ-Prajâpati és Jehovah-Sephiroth, Brahmâ-Virâj és Jehovah-Ádám kö­zött, azt csak a Biblia és a Purânák összehasonlítása tudná kimutatni. A kettő analízise és egyforma szempont­ból való megvilágítása meggyőző bizonyítékul fog szolgál­ni arra, hogy a két mű ugyanazon eredeti iratnak két má­solata, melyeket két különböző, egymástól időben távol eső korszakokban készítettek. Ezzel kapcsolatban érdemes összehasonlítani a Genezis IV. 1. és 26. valamint a Manu I. 32 szövegeit, s akkor mindkettő értelme világos lesz. A Manu-ban Brahmâ – aki hasonlatosan a Jehovához vagy Ádámhoz a Genezis-ben egyszemélyben ember és Isten, és testét férfivá és nővé osztja, – az ezoterikus értelme­zés szerint a teremtő és nemző erőnek szimbolikus megsze­mélyesítése mind isteni, mind emberi fokon. A Zohar még nyomósabb érvelést nyújt az azonosság szempontjából, sőt egyes rabbik szóról szóra ismételnek bizonyos eredeti pu­rânai kifejezéseket. Így például a világ „teremtését” a brahmani könyvekben Lilâ-nak, a sportban való örömnek, a Legfelső Teremtő szórakozásának tekintik. „Vishnu, aki ezek szerint különálló és egybefüggő szubsztancia, szellem és idő, úgy sportol, mint egy játékos fiú, amint látni fogjátok, ha megfigyelitek dévajkodásait. (Vishnu Purâna, I. köt. II. fej.) Most hasonlítsuk így össze azzal, amit a Nobeleth' Hokhman Könyv-ben mondanak: „A kabbalista azt mondja, hogy a világok létrejötte gyönyörűségből történt, mivel Ain Soph (?!) gyönyörkö­dött Önmagában, Önmagától Önmagáig sugárzott és lán­golt... amit gyönyörnek neveznek. (Idézve Myer: Qabbalah c. művében a 110. oldalon.) A fenti tehát nem „a kabbalisták különös elképze­lése”, amint az idézett szerző megjegyzi, hanem egy tisz­tán purânai, árja elképzelés. Csak azt kérdezzük, miért tették meg Ain Soph-ot Teremtőnek?

Az „Isteni Hermafrodita” tehát Brahmâ-Vâch-Virâj; a sémitáknál, helyesebben a zsidóknál pedig Jehovah-Ká­in-Ábel. Csakhogy a „pogányok” sokkal őszintébbek és egye­nesebbek voltak, mint az izraeliták és a rabbik, akik tagadhatatlanul tudták exoterikus istenségük igazi je­lentését. A zsidók a nekik adott nevet – a yahoudit – sértésnek tekintik. Pedig éppen olyan joguk van, vagy lenne, ha akarnák, önmagukat az ősi Yah-oudi-nak, „Jah-ho­viáknak” nevezni, mint ahogy a brahmanok ősi nemzeti istenségük szerint brahminoknak nevezik magukat. Mert Jah-hovah azon teremtő planetáris angyalok hierarchiájá­nak vagy csoportjának energikus neve, amely csillagzat alatt a zsidó nemzet kifejlődött. Jehovah egyike a Szaturnuszi uralkodó csoport planetáris Elohim-jének. A Ge­nezis IV. fej. 28. verse – ha helyesen olvassák – feljo­gosítja őket erre, mert az emberek új faját – akik Seth-­től és Enos-tól származnak – Jehovah-nak nevezi; a Bib­lia elfogadott fordítása tehát helytelen, mert ezt a szöveget így kellett volna fordítani: „Seth-nek is született fia: Enos; akkor kezdték az em­berek magukat Jah-nak, vagy Yah-hovah-nak nevezni”. Értsd, férfiaknak és nőknek, a „teremtés urainak”. Elég, ha ezt a verset az eredeti héber szövegben és a Kabbala megvilágítása mellett olvassa valaki, hogy rájöj­jön arra, a jelenlegi fordítás helyett a helyes szöveg a következő kellene, hogy legyen: „Akkor kezdték az emberek magukat Jehovának nevezni”. Nem pedig: „Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét”, mert az utóbbi helytelen fordítás, akár szándékosan tör­tént, akár akaratlanul. Azután a jól ismert kitétel: „Nyertem férfiat az Úrtól” így kellene, hogy hangozzék: „Nyertem férfiat, éspedig Jehovah-t”³¹. Luther ezt a kitételt egészen másképp fordította, mint a római katolikusok. Wordsworth püspök így fordítja: „Cain-t nyertem, – Káint Kânithitől nyertem”. Luther így fordítja: „Nyertem egy férfiút – éspedig az Urat” (Jehovát). A „The Source of Measures” szerzője pedig: „Mértem egy férfiút, éspedig Jehovah-t”. Ez utóbbi a helyes fordítás, mert: a.) Egy híres rabbi, egy kabbalista ezt a kitételt a szerzőnek pontosan így fordította le, és b.) ez a fordítás azonos a Keleti Titkos Tanítás Brah­mâ-ra vonatkozó megállapításával.

Az Isis Unveiled-ben a szerző megmagyarázza³², hogy: „Cain... az ’Úr’ fia, nem pedig Ádám fia”. (Ld. Genezis, IV. 1.) Az „Úr” – Adam Kadmon, Yodcheva, „Ádám-Éva” vagy Jehovah „Atyja”, s a fiú nem testből és vérből származik, hanem a bűnös gondolatból. Seth más oldalról viszont a földi emberfajok vezetője és ősapja; exoterikusan Ádám fia, de ezoterikusan Káin és Ábel utódja, mivel Ábel vagy Hebel nőnemű lény, a hímnemű Káin női fele és mása, Ádám pedig egy gyűjtőnév a férfira és a nőre: „férfiúvá és asszonnyá (Zachar va Nakobeh) teremté őket... és nevezé őket Ádámnak”.