HP Blavatsky: Titkos Tanítás II. kötet 1. rész


H. P. BLAVATSKY

TITKOS TANÍTÁS

THE SECRET DOCTRINE

ANTROPOGENÉZIS

A TUDOMÁNY, A VALLÁS ÉS A FILOZÓFIA SZINTÉZISE




Satyât Nâsti Paro Dharmah

„Nincs magasztosabb vallás az igazságnál”







Fordította: Dr. Harry Györgyné, 1957


Számítógépes változat: Szabari János, 2003



Magyar Teozófiai Társulat










EZT A MUNKÁT

MINDEN FAJOK ÉS MINDEN ORSZÁGOK

IGAZ TEOZÓFUSÁNAK

AJÁNLOM,


MERT ŐK AKARTÁK, ÉS SZÁMUKRA KÉSZÜLT.

A modern tudomány a fejlődéstan alapján áll. Ugyanezt vallja a józan ész és a Titkos Tan is, s ezt az eszmét támogatják az ősi legendák és mítoszok is, sőt maga a Biblia is, ha tudunk a sorok között olvasni. Látjuk, hogyan fejlődik ki lassan a virág a bimbóból, ez pedig a magból. De honnan van ez a mag, mely magában foglalja a fizikai átalakulás előre megszabott programját, s azokat a láthatatlan, tehát spirituális erőket, amelyek arra késztetik, hogy lassanként fejtse ki formáját, színét és illatát? Maga a szó, fejlődés önmagát magyarázza. A jelenlegi emberi faj csírájának meg kellett lennie már e fajt megelőző ősökben; a mag is, amely a következő nyár virágát rejti magában, az anya-növényben érlelődött meg. A kettő alig különbözik egymástól, de valami különbség mégis van. A mi elefántjaink és gyíkjaink özönvíz előtti ősei talán a mamut és a plesiosaurus voltak, - a Védák, a Völuspa és a Genezis Könyve „óriásai” miért ne lehettek volna a mi emberi fajunk ősei? Míg ténylegesen abszurdum azt hinni, hogy a „fajok átalakulása” az evolucionisták legmaterialisztikusabb elképzelései szerint ment végbe, igen természetes viszont az a gondolat, hogy minden faj, kezdve a puhányoktól fel egészen a majom-emberig, a saját elsődleges megkülönböztetett formájából alakult ki.


(Isis Unveiled, I. köt. 152-3.)

Bevezető jegyeztek

az ősi stanzákról és a négy történelem előtti kontinensről


Facies totius universi, quamvis

infinitis modis vareet,

manet tamen semper eadem.

Spinoza1


Az ebben a kötetben tárgyalt stanzákat és a róluk írt kommentárokat ugyanazon ősi feljegyzésekből vettük, mint az 1. és 2. kötetben tárgyalt Kozmogóniáról szóló stanzákat. Amennyire lehetséges volt, szószerinti fordítást adtunk. De egyes stanzák túlságosan homá­lyosak ahhoz, hogy magyarázat nélkül meg lehessen őket érteni, s ezért - miként az előző kötetekben is - előbb teljes terjedelmük­ben leközöljük, s azután - amint sorról sorra, a kommentárokkal együtt tárgyaljuk őket - igyekszünk megvilágítani értelmüket, lábjegyzetekkel is kiegészítve, hogy a kommentárban foglalt ma­gyarázat még világosabb legyen.


Az emberiség fejlődésére vonatkozólag a Titkos Tanítás három új tételt állít fel, amelyek teljesen ellentmondanak úgy a modern tudomány, mint az ismert vallásos dogmák állításainak. Ezek a tételek a következők: a) hét embercsoport egyidejű fejlődése földünk hét különböző részén; b) az asztrális test korábban megvolt, mint a fizikai test, mivel az asztrális test volt a minta, ami szerint a fizikai test kifejlődött; és c) az ember ebben a körben megelőzte fejlődésében az állatvilágot, beleértve az emberszabású majmokat is2.


A Titkos Tanítás nem áll egyedül akkor, amikor a hét ősi Emberről beszél, akik egyidejűleg születtek a Föld hét különböző részén. Hermes Trismegistos „Isteni Pymander”-ében ugyanerről a hét ősi Emberről3 olvasunk, akik a Természetből és az Égi Emberből fejlődtek ki, - az Égi Embert kollektív értelemben véve, mint Teremtő Szellemeket. A George Smith által össze­gyűjtött kaldeai táblák töredékeiben, ahol a babiloni Teremtés Legenda van feljegyezve, a Cutha tábla első oszlopában hét „holló-arcú” emberi lény - vagyis barna arcbőrű ember - van meg­említve, akiket „a (hét) Nagy Isten teremtett”. S amint a 16. 17. és 18. sorban ez részletesen ki van fejtve:


A Föld közepén nőttek fel és lettek nagyok,

És sokasodtak számban,

Hét király, testvérek ugyanazon családból.4


Ez az az Edom-i hét király, akikről a Kabbala is beszél; az Első Faj amely tökéletlen volt, vagyis még az egyensúly (a nemek egyensúlyának) létrejötte előtt teremtődött, s ezért meg kellett semmisíteni5.


Hét király, mind fivérek, megjelent s gyermekeket nemzett, népeik száma 6000 volt. Negras (a halál) Istene elpusztította őket. „Hogyan pusztította el őket?” Egyensúlyba hozta azokat, akik még nem lé­teztek.6


Mint Fajt, úgy „pusztították” el őket, hogy átolvasztották saját (kiizzadás által keletkezett) utódaikba. Ez annyit jelent, hogy a nem-nélküli Faj a (potenciálisan) kétnemű Fajba reinkarnálódott, ez utóbbi a hermafroditákba, s végül ezek a különvált nemiségű, a későbbi Harmadik Fajba. Ha ezek a táblák nem lennének ilyen töredékesek, bizonyára szóról szóra ugyanazt a beszámolót tartalmaznák, mint az Ősi Feljegyzések és Hermes írása, - ha nem is az apróbb részletek, de legalábbis az alapvető tények tekintetében. Hermes feljegyzéseit ugyanis a rossz fordítások erősen eltorzították.


Nyilvánvaló, hogy ezen tanítások látszólagos természetfölötti­sége, - jóllehet e tanítások allegorikusak - szenvedélyes tagadást fog kiváltani, tekintve, hogy éles ellentétben állnak a Biblia7 betűszerinti megállapításaival, valamint a tudomány legújabb feltevéseivel. Az okkultista azonban tudja azt, hogy az ezoterikus filozófia hagyományai a helyesek, egyszerűen azért, mert ezek sokkal logikusabbak, s mert a nehézségeket jobban megoldják. De itt vannak még az egyiptomi Toth Könyvek, a Halottak Könyve, azután a hindu Puranák a hét Manuval, valamint a kaldeo-asszír feljegyzések, amelyeknek cseréptábláin szerepel a hét primitív Ember, vagy Ádám. Ez utóbbi név valódi értelmét a Kabbala segítségével lehet megtudni. Azok, akik hallottak valamit a Samothracia-i Misztériumokról, emlékezni fognak, hogy a Kabiri-k neve a „Szent Tüzek”-ből származott. Ezek a „Szent Tüzek” teremtették Electria vagy Samothrace – Vulkánnak szentelt – szigetének hét helységében a „Szent Lemnos-ban született Kabir-t”.


Pindaros szerint ez a Kabir, akinek neve Adamas8 volt, a Lemnos-i hagyományok szerint a Föld méhéből született primitív ember típusa volt. Ez az Adamas volt a nemzési rendszerben az első hímnemű emberek őstípusa, s egyike volt az emberiség ősének vagy nemzőjének.9 Ha mellé állítjuk ehhez még azt a tényt, hogy Samothrace-t a föníciaiak gyarmatosították, ő előttük azonban a titokzatos pelazguszuk uralkodtak a szigeten, akik keletről jöttek, s ha ugyanakkor emlékezetünkbe idézzük azt is, hogy a föníciaiak, kaldeusok és az izraeliták misztériumbeli Istenei azonosak voltak, akkor könnyen visszavezethetjük a Noé-féle vízözön zavaros leírásának eredetét is.


Az utóbbi időkben bebizonyosodott, hogy a zsidók, akik a teremtésről szóló kezdetleges elképzeléseiket Mózestól, Mózes viszont az egyiptomiaktól szerezte, Genézisüket és első kozmogóniai hagyományaikat a kaldeo-akkád beszámolókból gyűjtötték össze úgy, hogy azokat Ezra és a többiek újraírták. Elegendő tehát, ha megvizsgáljuk a babiloni és asszír ékírásos és egyéb feljegyzéseket, s ott megtaláljuk, különböző helyeken elszórva, nemcsak az Adam, Admi vagy Adami név eredeti jelentését, hanem a hét Ádám vagy emberi ős teremtését is, akik fizikailag a Föld Anyától lettek, spirituálisan vagy asztrálisan pedig a Nemzők Isteni Tüzéből keletkeztek. Az asszirológusoktól, akik mit sem tudnak az ezoterikus tanításokról, nemigen várhatjuk azt, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek a babiloni hengereken minduntalan visszatérő, titokzatos hetes számnak, sem azt nem várhatjuk, hogy feltűnjön nekik e számok kiemelése a Genezisben és a Biblia többi részében. Mindenesetre tény az, hogy e hengereken – töredékességük és hiányos voltuk mellett is – éppen olyan világosan megtalálható az Ősszellemek száma és az azoktól származó hét embercsoport, mint amilyen félreérthetetlenül le van ez írva a Pymander-ben és a KabbalaRejtett misztériumok könyvében”. Ez utóbbiban Adam Kadmon a Sephiroth-i Fa, s ugyanakkor „a Jó és Rossz tudásának Fája”. A 32. vers azt mondja, hogy ezen Fa körül „hét oszlop van”, vagy másként: azon teremtő Angyalok hét palotája van, akik a Földünkön a hét bolygó hatáskörében működnek. Minthogy Adam Kadmon kollektív név, ugyanúgy kollektív név az ember Adam neve. George Smith ezt írja a „Chaldean Account of Genesis” c. könyvében:


Az Ádám név, amelyet ezekben a legendákban az első emberi lényre alkalmaznak, nyilvánvalóan nem személynév, hanem az emberi faj meghatározására szolgáló név. A genezisben Adam mint személynév szerepel, de bizonyos helyeken nyilvánvalóan ugyanolyan értelemben használatos, mint az asszír kifejezés.10


Továbbá sem a kaldeai, sem a bibliai vízözön-történetek – az egyikben Xisuthrus, a másikban Noé alakjával – nem az egyetemes vízözönről, sem pedig a Vaivasvata Manu indiai allegóriájában szereplő atlantiszi vízözönökről szólnak. Ezek (mármint a kaldeai és bibliai) vízözön történetek a Samothrace-i ezoterikus misztériumokon alapuló exoterikus allegóriák. Még ha a régi kaldeaiak tudtak is a Puranák-beli legendákban elrejtett ezoterikus igazságokról, a későbbi népek már csak a Samothrace-i misztériumokat ismerték, és azokat allegorizálták. Éspedig úgy, hogy saját asztronómiai és antropológiai vagy inkább fallikus elképzeléseikhez alkalmazták őket.


Samothrace-ről történelmileg ismert az, hogy az ókorban híres volt a rajta lejátszódott vízözönről, amely elborított az egész szigetet, elérte a legmagasabb hegyek csúcsait. Ez az esemény még az argonauták kora előtt történt. A szigetet hirtelen gyorsasággal az Euxine vizei borították el, amelyről addig azt hitték, hogy tó.11


De az izraeliták ezenfelül még egy másik legendán is alapíthatták szimbólumukat, éspedig azon a vízözön-legendán, amely a jelenlegi Góbi-sivatagot a legutolsó alkalommal tengerré változtatta át, kb., 10.000 vagy 12.000 évvel ezelőtt, amelynek következtében sok Noé és családja a környező hegyvidékbe volt kénytelen menekülni. Minthogy a babiloni beszámolókat csak nemrégiben restaurálták a több százezer törött cserépből, - csupán a Kouyunjik domb mélyéből Layard ásatásai folytán eddig húszezer töredéket szedtek ki – a fenti bizonyítékok aránylag hiányosak. De még ilyen töredékes állapotukban is megerősítik csaknem valamennyi tanításunkat, de hármat legalábbis feltétlenül. Ez a három tanítás a következő:


  1. Az első faj, amely a nemzésig eljutott, egy sötét faj volt (zalmat-qaqadi), s ezt ők Adamu-nak, vagy Sötét Fajnak nevezték, míg Sarku, vagy Világos Faj ezután még hosszú ideig tiszta maradt.

  2. A babiloniak a Bűnbeesés idején két főfajt ismertek, s e kettőt az Istenek Faja, a Pitrik éterikus mása még megelőzte. Sir H. Rawlinson-nak ez a véleménye. Ez a két faj az, amit mi Második és Harmadik Fajnak nevezünk.

  3. A hét Isten, akiknek mindegyike teremtett egy Embert vagy embercsoportot, „bebörtönzött vagy testetöltött Istenek” voltak. Ez az Istenek a következők: Zi Isten, Zi-ku Isten (Nemes Élet, a Tisztaság Igazgatója), Mir-ku Isten (Nemes Korona), „az Istenek haláltól való (később) bebörtönzött Megváltója” és a „saját kezével teremtett sötét fajok” teremtője, Lbzu Isten, „a bölcs az Istenek között”, Nissi Isten, Suhhab Isten. Végül Hea vagy Sa, az előbbiek szintézise, a Bölcsesség és Mélység Istene, akit a bűnbeesés idején Oannes-Dagon-nal azonosították, és kollektíve Demiurge vagy Teremtő néven nevezték.12


A babiloni töredékekben két un. „Teremtés” van, minthogy a Genezis is ezekhez ragaszkodott, két első fejezetében olvashatjuk az Elohim-i és a Jehova-i teremtést. E teremtések megfelelő sorrendjét sem ez a leírás, sem más exoterikus beszámoló nem rögzítette le. Az Okkult Tanítások szerint azonban ez a két „teremtés” egyrészt a Nemzők, Pitrik vagy Elohimek által teremtett elsődleges hét Emberre, másrészt a Bűnbeesés után kialakult Embercsoportokra vonatkozik.


Mindezeket a későbbiek folyamán a tudomány fényében fogjuk megvizsgálni, összehasonlítva valamennyi régi nép írásait, köztük a Bibliát is. Addig is, mielőtt a történelem előtti Fajok antropogenezisét ismertetnénk, meg kellene egyeznünk abban, hogy milyen nevet adjunk azoknak a földrészeknek, amelyeken a mi ádámi fajunkat megelőző négy nagy faj született, élt és meghalt. E kontinenseknek sokféle ősi és ezoterikus nevet adtak, s ezek is változtak azon nemzetek nyelve szerint, amelyek feljegyzéseikben vagy szentírásaikban megemlítették azokat. Pl. a Vendidad-ban Airyana Vaejo-t13, ahol az eredeti Zoroaszter14 született, a puranai irodalomban Shveta Dvipa-nak, Meru Hegyének, Vishnu Hajlékának, stb. nevezik; a Titkos Tanításban pedig egyszerűen az „Istenek Országának” nevezik, akiknek főnökei „e Bolygó Szellemei”.


Ezért, hogy elkerüljük a lehetséges és igen valószínű zavart, ami a különböző nevek használatából keletkezhet, a következőkben állandóan előforduló négy kontinensnek a kulturált olvasó számára megfelelőbb elvezéseket fogunk adni. Azt ajánljuk tehát, hogy az első kontinensnek, helyesebben az első terra firma-nak, amelyen az isteni Nemzők az Első Fajt kifejlesztették, a következő elnevezést adjuk:


  1. Az elpusztíthatatlan Szent Föld. Azért adjuk ezt a nevet, mert a megállapítás szerint ez az „elpusztíthatatlan Szent Föld” nem osztja a többi kontinens sorsát, mert ez lesz az egyedüli, amelynek fenn kell maradnia valamennyi Körön át a Manvantara kezdetétől a végéig. Ez a kontinens a bölcsője az első embernek, és lesz lakhelye az utolsó isteni halandónak, akit mint Shishta-t kiválasztanak az emberiség jövendő magvának. Erről a titokzatos szent földről csak keveset lehet mondani, legfeljebb csak annyit, hogy – amint azt az egyik kommentár poétikusan kifejezi – „A sarkcsillag szeme vigyáz reá a Nagy Lehelet egy napjának hajnalától napnyugtáig.”15


  1. A Hiperboreai Föld. A második kontinens ezt a nevet kapta. Hegynyúlványai az Északi Sarktól délre és nyugatra húzódtak, hogy befogadják a Második fajt, s magába foglalta mindazt, amit most Észak-Ázsiaként ismerünk. Ezt a nevet adták a régi görögök annak a távoli és titokzatos tájnak, ahová – a hagyomány szerint – Apolló, a Hiperboreai, minden évben elutazott. Asztronómiai szempontból természetesen a Nap, aki elhagyva hellén szentélyét évente egyszer szerette meglátogatni távoli országát, ahol a nap tudomás szerint egy félévig nem nyugszik le. Ahogy az Odüsszeia egyik verse mondja:


Mint egymáshoz a nap meg az éj ösvénye közel van.16

De történelmileg, helyesebben talán etnológiailag és geológiailag ennek más az értelme. A Hiperboreaiak földje, vagyis az az ország, amely a hó és szélviharok fagyottszívű Istenének, Boreas-nak földjén túl terül el (ez az Isten különben a Rhipaeus hegylánc ormain szeretett mély szendergésben pihenni), - nem egy elképzelt ország volt, amint azt a mitológusok feltételezik, s nem is Scythia és a Duna szomszédságában terült el.17 A Hyperboreai Föld egy tényleges kontinens volt, egy bona fide ország, amely azokban a korai időkben nem ismerte a telet, s szomorú maradványainak még ma is csak egy éjszakájuk és egy nappaluk van egész éven át. A görögök azt mondták, hogy az éjszaka árnyai sohasem borulnak rá, mert az „Istenek Országa”, Apolló, a Világosság Istenének kedvenc lakhelye, lakosai pedig az ő szeretett papjai és szolgái. Ezt manapság csak poétikus meséknek tekintik, de akkoriban ez a poétikus igazság volt.


  1. Lemúria. A harmadik kontinenst Lemúriának ajánljuk elnevezni. Ez az elnevezés P. L. Sclater-nek a kitalálása vagy elgondolása, aki 19850 és 1860 között zoológiai alapon bizonyította egy olyan kontinens létezését a történelem előtti időkben, amely szerinte Madagaszkártól Ceylonig és Szumátráig terjedt. Ez a kontinens magába foglalta a jelenlegi Afrika egyes részeit, de különben ez a gigantikus földrész, amely az Indiai-óceántól Ausztráliáig terjedt, ma már teljesen elsüllyedt a Csendes-óceánban, s csak itt-ott maradtak fenn legmagasabb hegycsúcsai, amelyek ma szigeteket képeznek. A természettudós A. R. Wallace így ír Charles Gould-nak:


A harmadkor-béli Ausztrália Új-Guinea-ig és a Salamon-szigetekig, talán a Fidzsi-szigetekig terjed, s erszényes állatai alapján feltételezni lehet, hogy összeköttetése volt az északon levő kontinenssel a Másodkor folyamán.18

Ezt a témát másutt hosszabban fogjuk tárgyalni.19

  1. Atlantisz. A negyedik kontinens az Atlantisz nevet kapja. Ez lenne az első történelmi kontinens, ha a régiek hagyományainak több figyelmet szentelnének. Platón ugyanilyen nevű híres szigete csak egy töredéke volt ennek a nagy kontinensnek.20


  1. Európa. Az ötödik kontinens Amerika volt, de mivel a földgömb túlsó felén van, az indo-árja okkultisták rendszerint a vele csaknem egyidős Európát és Kisázsiát emlegetik, mint ötödik kontinenst. Ha az okkultisták tanításai a kontinensek megjelenését azok geológiai és földrajzi sorrendjében vennék figyelembe, akkor a besorolást meg kellene változtatni. De a kontinensek egymásutániságát a fajok fejlődési sorrendje szerint állapították meg, éspedig az elsőtől az ötödikig, a mi jelenlegi árja gyökérfajunkig, s így Európa az, amelyet az ötödik nagy kontinensnek kell neveznünk. A Titkos Tanítás nem veszi figyelembe a szigeteket és félszigeteket, s nem követi a föld és tenger modern földrajzi megoszlását. Legkorábbi tanításai és a nagy Atlantisz elpusztulása óta a Föld felszíne többször megváltozott. Volt idő, amikor Egyiptom deltája és Észak-Afrika Európához tartozott, még mielőtt a Gibraltári szoros kialakult volna, és azután a kontinens újabb megrázkódtatása teljesen megváltoztatta Európa földrajzi arculatát. Az utolsó komoly változás kb. 12.000 évvel ezelőtt történt21, s ezt követte Platón kis Atlantisz szigetének elmerülése, mely szigetet Platón az anya-kontinens után nevezett el. A régi időkben a földrajz a misztériumok része volt. A Zohar ezt mondja:


A (földrészek és tenger) titkait feltárták a titkos tudomány emberei előtt, de a földrajztudósok előtt nem.22

Az az állítás, hogy a fizikai ember eredetileg egy kolosszális, harmadkor előtti óriás volt, s hogy már 18 millió évvel ezelőtt létezett, természetesen abszurdnak tűnhet fel a modern tudomány csodálói és hívei szemében. A biológusok egész posse comitatus-a elképzelhetetlennek fogja tartani a másodkor ezen harmadik fajbeli titánját, amely alkalmas volt arra, hogy sikeresen felvegye a harcot az akkori, a levegőt, vizet és földet benépesítő gigantikus szörnyetegekkel, míg elődeiknek – az Atlantiszbeliek éterikus őstípusainak – nem volt okuk félni a nekik ártani nem tudó őslényektől. A modern antropológus csak hadd nevessen a mi titánjainkon, mint ahogy nevet a bibliai Ádámon is, míg a teológus őket neveti a majomősökkel együtt. Az okkultisták és azok szigorú bírálói ma már úgy érzik, hogy meglehetősen jól összeegyeztették beszámolóikat. Az okkult tudományok mindenesetre igénytelenebbül lépnek fel, és többet nyújtanak, mint akár a darwini antropológia, akár pedig a bibliai teológia.


Nem kell, hogy az ezoterikus kronológia akárkit is meghökkentsen, mert a kor legnagyobb tekintélyei, ami a számokat illeti, éppen olyan állhatatlanok és bizonytalanok, mint a Földközi-tenger hullámai. Csak a geológiai korszakok tartamát illetően is a Royal Society tudós tagja reménytelenül összezavarodtak, s a legnagyobb könnyedséggel ugornak át egy millió évről öt millióra, amint azt az összehasonlítás folyamán nem is egyszer látni fogjuk.


Vegyünk csak erre egy példát, - Dr. James Croll, F.R.S. számításait. E szaktekintély szerint – ahogyan egy amerikai geológus23 idézi őt – „2.500.000 év telt el a Harmadkor kezdetétől”, vagyis az eocén kortól, viszont egy angol geológus24 azt írja, hogy Dr. Croll „szerint 15 millió év telt el az eocén korszak kezdetétől”. A Titkos Tanítás adataiba mindkét számadat beilleszthető,25 mivel ha négy-öt millió évet veszünk, amint azt a Titkos Tanítás tartja, a negyedik gyökérfaj kezdeti és végső kifejlődésének korszakára a Lemuro-Atlantiszi kontinensen, azután egy millió évet az ötödik, vagy árja fajra a jelen időkig, és kb. 850 ezer évet a nagy Atlantisz utolsó szigetországának elsüllyedésére – mindez könnyen lebonyolódhatott a Dr. Croll által a harmadkor tartamára engedélyezett 15 millió év alatt. De kronologikusan szólva a korszak tartama másodlagos fontosságú, hiszen végül is hivatkozhatunk egynéhány amerikai tudósra, akik mit sem törődve azzal, hogy megállapításaik nemcsak létes értékűek, hanem egyenesen abszurdnak tartják, amellett törnek lándzsát, hogy az ember megjelenése a Földön más a másodkorban történt. Ők ugyanis emberi lábnyomokat találtak ilyen képződményű sziklákon. Sőt M. de Quatrefages sem talál komoly tudományos ellenérvet arra nézve, miért ne élhetett volna már a másodkorban.


A geológiai korok és időszakok – ez a józan igazság – tisztára konvencionális kifejezések, eddig még csak puszta körvonalak. A Számadatokra vonatkozólag pedig ráadásul nincs két geológus vagy természettudós, akik megegyeznének egymással. Így tehát az okkultistának bőséges választék áll rendelkezésére, ha a tudomány embereihez fordul. Támaszkodjunk például T. Mellard Reade megállapításaira? Ez az úriember egyik előadásában, amit a Royal Society-ben 1878-ban „Limestone as an Index of Geological Time” (A mészkő, mint a geológiai korszak egyik mutatója) címen tartott, azt állítja, hogy minimálisan 600 millió év kell ahhoz, hogy az üledékes rétegek kialakuljanak és a meszes anyagok kiküszöbölődjenek.26 Avagy forduljunk Darwinhoz kronológiánk alátámasztására, aki műveiben kifejti, hogy felfogása szerint a szerves átalakulásokhoz 300-500 millió év szükséges? Sir Charles Lyell és Prof. Houghton megelégednek azzal, hogy a kambriumi kor kezdetét 200-240 millió évvel ezelőttre helyezték. Geológusok és zoológusok elméleteikben a maximális időkhöz ragaszkodnak, bár Mr. Huxley egy időben a földkéreg megszilárdulásának kezdetét 1.000 millió évvel ezelőttre helyezte, s ebből egy ezer évet sem akart engedni.


A mi szempontunkból azonban nem az a fontos, hogy a természettudósok a geológiai korszakok tartamára nézve megegyeznek-e vagy sem, hanem inkább az, hogy egyetlen egy pontban csodálatosképpen megegyeznek, éspedig egy igen lényeges dologban. Egyetértenek abban, hogy a miocén kor alatt – akár egy, akár 10 millió évvel ezelőtt is volt az – Grönland, sőt még a Spitzbergák földjén is, az általunk másodiknak vagy Hyperboreai kontinensnek mondott földrész maradványain „csaknem tropikus klíma volt”. Nos, a Homérosz előtti görögök megőrizték az élő hagyományt az „Örök Nap ezen országáról”, ahova Apolló évente egyszer elutazott. A modern tudomány pedig ezt mondja:


… a miocén korszak alatt Grönlandon (70 északi szélesség) a fákból óriási választék tenyészett, mint pl. tiszafa, a kaliforniai fajtákhoz hasonló szikvójafenyő, bükkfák, platánok, fűzfák, tölgyek, nyárfák, diófák, és magnólia és zamia fák.27


Tehát röviden, Grönlandon olyan déli növények voltak, amelyek az északi földrészen ismeretlenek.


S most természetszerűen adódik a kérdés: Ha a görögök Homérosz idejében tudtak a Hyperboreai országról, vagyis egy olyan áldott földrészről, amely a tél és a forgószél istenének, Boreas-nak uralmán kívül esett, erről az ideális földről, amelyet a későbbi görögök és íróik eredménytelenül próbálkoztak Scythia-n túl elhelyezni, ahol a napok hosszúak és az éjszakák rövidek voltak. Azon túl pedig volt egy ország, ahol a Nap sohasem nyugodott le, és a pélma szabadon nőtt, - ha mondom, mindezt tudták a görögök, vajon ki mondta el nekik? Az ő idejükben, és korszakokkal azelőtt is, Grönland bizonyára már örök hóval és soha el nem olvadó jégpáncéllal volt befedve, mint ahogy van ma is. Minden jel arra mutat, hogy a hosszú nappalok és a rövid éjszakák földje Norvégia vagy Skandinávia volt, s azon túl terült el az örök fény és nyár áldott hona. Ha a görögök tudtak erről, akkor a hagyomány egy náluk sokkal régibb néptől származhatott, akik tisztában voltak azokkal a klímabeli különbségekkel, amelyekről maguk a görögök mit sem tudhattak. Még napjainkban is, a tudomány azt gyanítja, hogy a sarki tengereken túl, az Északi Sark közepén van egy tenger, amely sohasem fagy be, és van egy örökzöld kontinens. Az Ősi Tanítások, úgyszintén a Purana-k is – ha az ember megérti a bennük rejlő allegóriákat – ugyanezen állításokat tartalmazzák. Elégedjünk meg tehát azzal az igen erős valószínűséggel, hogy a modern tudomány szerinti miocén korban, abban az időben, amikor Grönland csaknem trópusi ország volt, élt ott egy nép, amelynek történelmét nem ismerjük.


Megjegyzés

Kérjük az olvasót, jegyezze meg, hogy e könyv következő részei nincsenek szoros időrendiségbe foglalva. E kötet 1. részében ismertetjük a Stanzákat, amelyes a tanítások vázát képezik, valamint a fontosabb részeiről szóló kommentárjainkat és magyarázatainkat. A 4. kötetben, a 2. és 3. részekben különböző kiegészítő részleteket gyűjtöttünk össze, s megpróbáljuk a tárgyat alaposabban megmagyarázni.

ANTROPOGENÉZIS


Negyvenkilenc slokát magába foglaló tizenkét stanza, kommentárokkal, a titkos DZYAN KÖNYVÉBŐL fordítva


Vala íme egy szűz, ég leánya,

Kave szép teremtő tündér,

Nagy szentségben élt az égben,

Mind szüntelen szüzességben.

……………………………………..


Hordja méhe magzatterhét

Hordja hétszáz álló évig

Nem lesz meg a létlen magzat.


Kacsa jön, kecses madárka,

Kóvályogva, karingálva,

Földet néz, hol fészkelhetne.

……………………………………..


Észreveszi kék víz tükrén

Vízasszonya térét tüstént.

…………………………………….


A térdfőre lassan leszáll,

Fészkét rajta meg is rakja,

Tojásokat tojik abba.

…………………………………….


Arany tojást, hat darabot,

Hetediket vasból valót.



(Kalevala, 1. rúna)

ANTROPOGENÉZIS a DZYAN STANZÁI szerint1


  1. STANZA


    1. Lha, amely a Negyediket forgatja, azon hét Lha szolgája, akik keringenek, Szekereiket hajtván Uruk, az Egy Szem körül. Lehelete Életet adott a Hétnek. Életet adott az Elsőnek.

    2. Szólt a Föld: „Ragyogó Arc Ura, Hátam üres … Küldd el Fiaidat, hogy benépesítsék ezt a Kereket. Elküldted Hét Fiadat a Bölcsesség Urához. Hétszer közelebb lát Téged, hétszeresen érez Téged. Megtiltottad Szolgáidnak, a kis Köröknek, hogy elfoglalják Világosságodat és Melegedet, hogy feltartóztassák útjában nagy Adományodat. Küldd el most ezt Szolgádhoz”.

    3. Szólt a Ragyogó Arc Ura: „Küldök neked egy Tüzet, amikor munkád megkezdődik. Emeld fel szavadat más Loká-khoz: fordulj Atyádhoz, a Lótusz Urához, Fiaiért … Néped az Atyák uralma alatt lesz. Embereid halandók lesznek. A Bölcsesség Urának Emberei halhatatlanok, de a Soma Fiai nem. Szüntesd be panaszaidat. A hét Bőr még rajtad van… Még nem vagy kész. Embereid még nincsenek készen”.

    4. Nagy vajúdások után a Föld levetette a régi Hármat és felvette Hét új Bőrét, s íme, ott állt az Elsőben.



  1. STANZA


5. A Kerék még forgott harmincszor tízmillióig. Rupa-kat teremtett; lágy Köveket, melyek megkeményedtek, kemény Növényeket, melyek megpuhultak. Láthatót teremtett a láthatatlanból, Rovarokat és kis Életeket. Az Anya lerázta őket hátáról, valahányszor azokkal elborították. … Harmincszor tízmillió után megfordult. Hátára feküdt, oldalára feküdt. … Nem kiáltott az Ég Fiaiért, nem kérte a Bölcsesség Fiait. Saját kebeléből teremtett. Kifejlesztette a Víz-embereket, a retteneteseket és rosszakat.

  1. A rettenetes és rossz Víz-embereket ő maga teremtette a többiek maradványaiból. Megalkotta az Első, a Második és a Harmadik salakjából és iszapjából. A Dhyani-k jöttek és megnézték… jöttek a Dhyani-k a ragyogó Atya-Anyától, a Fehér Tájakról, a Halhatatlan Halandó Hajlékaiból.

  2. Nem tetszett nekik. „Nem a mi Testünk. Nem alkalmas Rupa-k az Ötödikhez tartozó Fivéreinknek. Nem jó lakhely az Életeknek. Tiszta Vizet kell inniuk, nem zavarosat. Szárítsuk ki a vizeiket”.

  3. Jöttek a Lángok. A Tüzek a Szikrákkal, az Éjszaka Tüzei és Nappal Tüzei. Kiszárították a zavaros, sötét Vizeket. Saját hőjüket felitatták. A Magasság Lha-i, a Mélység Lhamayin-ja jöttek. Megölték a két- és négyarcú Formákat. Legyőzték a Kecske-embereket, a Kutyafejű Embereket, a Haltestű Embereket.

  4. A Víz-anya, a Nagy Tenger sírt. Felemelkedett, eltűnt a Holdban, amely őt felhúzta és megszülte.

  5. Amikor ezek elpusztultak, a Föld Anya csupaszon maradt. Kérte, hogy szárítsák ki.



  1. STANZA


  1. Jött az Uraknak Ura. A Föld Testéből elválasztotta a Vizeket, s ez lett az Égbolt odafenn, az első Ég.

  2. A nagy Chohan-ok hívták a Hold Urait, a Levegő-testűeket: „Teremtsetek Embereket, olyan természetű Embereket, mint ti vagytok. Adjátok meg Formáikat belülről. A Föld megalkotja majd a külső Burkokat. Hím-nők lesznek. A Láng Urai is…”

  3. Mindegyik a neki kijelölt Országba ment; Heten, mindegyik a saját részére. A Láng Urai visszamaradtak. Ők nem akartak menni, nem akartak teremteni.



  1. STANZA


  1. A Hét Seregnek az „Akarat-szülte Urak”, az Élet-adás Szellemétől hajtva, kiválasztották magukból az Embereket, mindegyik a saját Földövén.

  2. Megszületett a Jövő Embereinek hétszer hét Árnyéka, mindegyik saját Színében és Fajtájában. Mindegyik alacsonyabbrendű Atyjánál. Az Atyák, a Csontnélküliek, nem adhattak életet Csonttal bíró Lényeknek. Az ő szülötteik Bhûta voltak, Forma és Elme nélküliek. Ezért ezeket Chhâyâ Fajnak nevezik.

  3. Hogyan születtek a Mânushya-k? Hogyan teremtették az elmével bíró Manu-kat? Az Atyák segítségül hívták saját Tüzüket, azt a Tüzet, amely a Földben ég. A Föld Szelleme segítségül hívta a Nap Tüzét. Ez a Három közös erőfeszítéssel egy jó Rûpa-t teremtett. Ez tudott állni, járni, szaladni, feküdni vagy repülni. De még csak egy Chhâyâ volt, Értelem nélküli Árnyék…

  4. A Leheletnek szüksége volt egy Formára; az Atyák megadták. A Leheletnek szüksége volt egy Sűrű Testre; a Föld megformálta. A Leheletnek szüksége volt az Élet Szellemére; a Napból való Lha-k belehelték a Formába. A Leheletnek szüksége volt a Test Tükörképére; „Odaadtuk a magunkét!” – mondták a Dhyân-ik. A Leheletnek szüksége volt a Vágyak Eszközére; „Megkapta!” – mondta a Vizek Lecsapolója. De a Leheletnek szüksége van az Elmére is, hogy átfogja az Univerzumot; „Ezt nem tudjuk adni!” – mondták az Atyák. „Magamnak sem volt soha!” – mondta a Föld Szelleme. „A Forma kiégne, ha odaadnám az enyémet!” – mondta a Nagy Tűz. … Az Ember üres, értelemnélküli Bhuta maradt… Így adtak Életet a Csont Nélküliek azoknak, akik a Harmadikban Csonttal bíró Emberek lettek.


  1. STANZA


  1. Az Elsők a Jóga Fiai voltak. Fiaik a Sárga Atya és a Fehér Anya gyermekei.

  2. A Második Faj sarjadással és kiterjeszkedéssel jött létre, a Nem-nélküliből lett Egy-nemű2 . A Második faj, óh Lanoo, így teremtődött.

  3. Atyáik az Ön-szülték voltak Ön-szülték, Chhâyâ-juk az Urak, az Atyák, a Szürkület Fiai ragyogó Testéből keletkezett.

  4. Amikor a Faj megöregedett, a régi Vizek újabb Vizekkel keveredtek. Mikor a régi Cseppek zavarossá váltak, eltűntek és beolvadtak az új Áramba, az Élet forró Áramába. Ez Elsőnek Külseje a Második Belsejévé lett. A régi Szárny az új Árnyék lett, és a Szárny Árnyéka.



  1. STANZA


  1. Ekkor a Második kifejlesztette a Harmadikat, a Tojásból-keltet. A Verejték nőtt, Csöppjei nőttek, és a Csöppek megkeményedtek és kikerekedtek. A Nap felmelegítette; a Hold lehűtötte és megformálta; a Szél táplálta, míg meg nem ért. A Fehér Hattyú a Csillagos Égboltról beárnyékolta a nagy Cseppet. A Jövendő Faj Tojását, a késő Harmadik Hattyú Emberét. Először hím-nő, majd Férfi és Nő.

  2. Az Ön-szülték voltak a Chhâyâ-k, a Szürkület Fiainak Testéből képződött Árnyak. Sem tűz, sem víz nem pusztíthatta el őket. (A fiaikat igen.)



  1. STANZA


  1. A Bölcsesség Fiai, az Éjszaka Fiai, készen az újraszületésre, lejöttek. Látták az Első Harmadik rút formáit. „Mi választhatunk”, - mondották az Urak, - „mi bölcsek vagyunk”. Egyesek beléptek a Chhâyâ-kba. Egyesek Szikrát lövelltek. Egyesek késlekedtek a Negyedikig. Saját Rûpa-jukból töltötték a Kâma-t. Azok, akik beléptek, Arhatok lettek. Azok, akik csak egy Szikrát kaptak, tudás nélkül maradtak; a Szikra pislákolt. Egy harmad elme-nélküli maradt. Jiva-ik nem voltak készen. Ezeket félretették a Hét közé. Ezek szűk-fejűek lettek. Egy harmad készen volt. „Ezekben fogunk lakozni” – mondták a Láng Urai (és a Sötét Bölcsesség Urai).

  2. Miként cselekedtek a Bölcsesség Fiai, a Mânasa-k? Visszautasították az Ön-szültéket. Azok nincsenek készen. Megvetették a Verejték-szültéket. Azok nincsenek egészen készen. Nem akartak az első Tojásból-keltekbe belépni.

  3. Amikor a Verejték-szülték létrehozták a Tojásból-kelteket, a kettősöket, a hatalmasokat, az erőteljesen csontosakat, a Bölcsesség Urai szóltak: „Most fogunk teremteni”.

  4. A Harmadik faj a Bölcsesség Urainak Vâhan-ja lett. „Akarat és Jóga Fiai”-t teremtett, Kriyâshakti által teremtett, a Szent Atyákat, az Arhatok Őseit…



  1. STANZA


  1. Az első állatokat a verejtékcseppekből, az anyag maradványaiból, az előző Kerék embereinek és állatainak holttesteiből és felkavart porból teremtették.

  2. A csúszó-mászókon kívül teremtettek csontos állatokat, tengeri sárkányokat és repülő sharpa-kat. A földön csúszók szárnyakat kaptak. A hosszúnyakú vízlakók lettek a nemzői a levegő madarainak.

  3. A Harmadik alatt a csontnélküli állatok fejlődtek és megváltoztak; csontos állatokká váltak, Chhâyâ-juk megszilárdult.

  4. Először az állatok váltak ketté. Nemzeni kezdtek. A kettős ember szintén kettévált. Azt mondta: „legyünk mi is olyanok, mint ők, egyesüljünk és teremtsünk”. És úgy tettek…

  5. Azok, akikben nem volt Szikra, hatalmas nőstényállatokat vettek magukhoz. Ezekkel néma fajokat nemzettek. Ők maguk is némák voltak. De nyelvük feloldódott. Ivadékaik nyelve néma maradt. Szörnyetegeket nemzettek. Hajlott hátú, négylábon járó, vörös hajjal borított szörnyeteg-fajtákat nemzettek. Néma fajt, hogy szégyenüket nem mondhassák el.



  1. STANZA


  1. Ezt látva, a Lha-k, akik nem teremtettek embereket, sírtak, mondván:

  2. Az Amânasa-k meggyalázták jövendő lakhelyeinket. Ez Karma. Lakjunk másokban. Tanítsuk jobbra őket, nehogy még rosszabb legyen.” Ezt tették…

  3. Azután minden ember kapott Mans-t. Látták az értelem-nélküliek bűnét.

  4. A negyedik Faj kifejlesztette a beszédet.

  5. Az Egy-ből Kettő lett; ugyanis minden élő és csúszó-mászó, mely még egy volt: óriás halak, madarak és kagylófejű kígyók.



  1. STANZA


  1. Így, kettesével, a Hét Földövön, a Harmadik Faj létrehozta a Negyediket; a Sura-ból A-sura lett.

  2. Az Első, minden Földövön, holdszínű volt; a Második sárga, mint az arany; a Harmadik vörös; a Negyedik barna, amely bűntől fekete lett. Az első hét emberi sarj mind egyszínű volt. A következő hét keveredni kezdett.

  3. Azután a Harmadik és a Negyedik gőgjükben felfuvalkodtak. „Mi vagyunk a királyok, mi vagyunk az istenek.”

  4. Gyönyörű nőket vettek magukhoz. Az értelem-nélküliek, a szűk fejűek fajtájából vettek feleségeket. Szörnyetegeket nemzettek, gonosz démonokat, hímneműeket és nőneműeket, valamint Khado-kat (dâkinî) kis értelemmel.

  5. Templomokat építettek az emberi test imádására, a hím és a nő imádására. Ettől kezdve a Harmadik Szem nem működött többé.



  1. STANZA


  1. Hatalmas városokat építettek. Különleges földanyagból és fémekből építettek. A kiokádott tüzekből, a hegyek fehér köveiből és fekete kövekből kifaragták saját képeiket, saját méretükre és hasonlóságukra, és azokat imádták.

  2. Óriási képmásokat faragtak, kilenc yati magasat, amekkora testük volt. Atyáik földjét a belső tüzek pusztították el. A Negyediket a víz fenyegette.

  3. Jöttek az első Vízözönök. Elborították a Hét Nagy Szigetet.

  4. A Szentek mind megmenekültek, a Gonoszok elpusztultak. Velük együtt a legtöbb óriás állat, amelyek a Föld veretékéből születtek.



  1. STANZA


  1. Kevés ember maradt meg. Kevés sárga, kevés barna és fekete, és kevés vörös maradt meg. A Hold-színűek örökre kipusztultak.

  2. A Szent nemzetségből származó Ötödik megmaradt; felettük uralkodtak az első Isteni Királyok.

  3. (A Kígyók), akik újra lejöttek, kibékültek az Ötödikkel, tanították és vezették őt…

    1. STANZA1


AZ ÉRZÉKELŐ ÉLET KEZDETEI


      1. Lha, vagy a Föld Szelleme (2) A Föld invokációja a Naphoz (3) A Nap válasza (4) A Föld átalakulása



1. Lha (a), amely a Negyediket (bolygó, vagyis a mi Földünk) forgatja, a Hét (a planetáris szellemek) Lha-Úrnak szolgája (b). Ők azok, akik uruk körül hajtván szekereiket, a mi világunk egyik szemét (Loka-Chakshub) forgatják. Lehelete életet adott a Hétnek (a bolygók). Életet adott az Elsőnek (c). „Ők mind a Bölcsesség Sárkányai” – teszi hozzá a kommentár (d).


      1. A „Lha” a transzhimalájai vidékek ősi kifejezése a „szellem”-re, tehát minden égi vagy emberfeletti lényre. Ez a kifejezés érvényes az égi hierarchiák legkülönbözőbb csoportjaira, kezdve az Arkangyaltól vagy Dhyani-tól egészen a sötétség angyaláig, vagy földi szellemig.


(b) Ezen egyszerű szavakba foglalt kifejezés azt jelenti, Földünk, amely negyedik a Láncban, Szellem-őrzője a Hét Planetáris Géniusz vagy Szellem fő Szellemének (vagy Istenének) alá van rendelve. Amint már magyaráztuk, a régiek isteneik sorában hét fő misztérium-istenséget tartottak számon, akiknek feje exoterikusan a látható Nap volt, vagyis a nyolcadik Isten, ezoterikusan azonban a Második Logosz, a Demiurgos. A Hét – akiket a keresztény vallásban az „Úr Hét Szemének” neveztek el – a hét fő bolygó uralkodói voltak. De ezeket nem úgy tekintették, mint azok a népek, amelyek elfelejtették vagy helytelenül ismerték az igazi Misztériumokat, s a felsorolásukban nem vették fel sem a Napot, sem a Holdat, sem pedig a Földet. Exoterikusan a Nap volt a tizenkét Nagy Isten vagy zodiákus konstellációk feje. Ezoterikusan pedig a Nap volt a Messiás, Chrestos – a Nagy Lehelet vagy az EGY által felkent alany – akit tizenkét alája rendelt hatalom vesz körül, s ezek viszont alája vannak rendelve a bolygók a hét „Misztérium-istenének”.


A Hét Magasabb megparancsolta a Hét Lha-nak, hogy teremtsék meg a világot” – állapítja meg a kommentár. Ez azt jelenti, hogy Földünk – a többiről nem beszélve – teremtését vagy megformálását a Földi Szellemek végzik, a „Régensek” csupán ellenőrzik. Ez az a kezdeti mag, amiből később az asztrológia és az asztrolátria fája kifejlődött. A Magasabb Lények a Kozmokrátorok voltak, Naprendszerünk megformálói. Ezt valamennyi ősi kozmogónia igazolja, pl. a Hermészé, a kaldeusoké, az árjáké, az egyiptomiaké, vagy akár a zsidóké is. A zodiákus jelei – a „Szent állatok” vagy az „Égi Öv” – éppen úgy B’ne Alhim – az Istenfiak vagy Elohim – mint a Föld Szellemei; de a zodiákus jelek ezeknél korábbiak. Soma és Sin, Isis és Diana mind holdbeli Istenek vagy Istennők úgynevezett Atyái és Anyái Földünknek, amely alájuk van rendelve. De a holdbeli istenek is saját „Atyáik” és „Anyáik” alá tartoztak, ezek a különböző nemzetek szerint váltakoznak és felcserélődnek, alárendelve az Isteneknek és Bolygóiknak, mint Jupiter, Szaturnusz, Bel, Brihaspati, stb.

(c) „Lehelete Életet adott a Hétnek”, ez éppen úgy vonatkozik a Napra, amely életet ad a bolygóknak, mint a „Magasságos Egyre”, a Spirituális Napra, amely életet ad az egész Kozmosznak. A teogónia misztériumaihoz vezető kapu asztronómiai és asztrológiai kulcsait csak a Stanzákat kísérő későbbi jegyzetekben lehet megtalálni.


Az Ősi Feljegyzések homályos slokáiban a nyelvezet épp annyira szimbolikus, bár kevésbé misztikus, mint a Purâna-kban. A későbbi jegyzetek segítsége nélkül, amelyeket az Adeptusok generációi gyűjtöttek össze, lehetetlen lenne pontosan megérteni a slokák jelentését. Az ősi kozmogóniákban a látható és láthatatlan világok ugyanazon lánc kettős összeköttetését jelentik. Amint a Láthatatlan Logosz, Hét Hierarchiájával – melyeket fő Angyaluk vagy Rektoruk képvisel vagy személyesít meg – egyetlen HATALMAT, a belsőt és láthatatlant képezik, ugyanúgy a Formák világában a Nap és a hét fő bolygó alkotják a látható és tevékeny erőket. Ez utóbbi „Hierarchia” úgyszólván láthatatlan – alacsonyabb fokozatok kivételével – (a mindig szubjektív) Angyalok látható és objektív Logoszát képezi.

Ezek szerint – kissé elébe vágva a későbbi kifejtéseknek – azt tartják, hogy minden Faj valamelyik bolygó közvetlen befolyása alatt születik. Az Első Faj – amint később kifejtjük – a Naptól kapta az élet-leheletet, míg a Harmadik Emberiség – azok, akik nemzeni kezdtek, vagy az androgün állapotból kettéváltak férfira és nőre – a Vénusz közvetlen befolyása alatt áll, amelyről azt tartják, hogy az „a kis nap, amelybe a nap gömbje felhalmozza fényét.”

A Stanzák összefoglalásánál az I. kötetben láttuk, hogy az Istenek és emberek genezise2 ugyanabból az egy pontból ered, ami nem más, mint az Egy Egyetemes, Változatlan, Örök és Abszolút EGYSÉG. Elsődleges, megnyilvánult aspektusában ebből az egységből lesz: (1) az objektivitás és a fizika síkján az ELSŐDLEGES SZUBSZTANCIA és ERŐ, - vagyis a centripetális és centrifugális, a pozitív és negatív, a férfi és női, stb. erő; (2) a metafizika világában pedig az UNIVERZUM SZELLEME, a Kozmikus Szellemiség, amelyet egyesek LOGOSZ-nak neveznek.

A Pithagoraszi Háromszög csúcsán a Logosz van. Ha a Háromszög teljes, akkor Tetraktisz lesz belőle, vagyis a Négyzetben levő Háromszög, lévén ez kettős szimbólum: a négy lényegű Tetragrammaton a megnyilvánult Kozmoszban, a megnyilvánulatlan Kozmoszban pedig az alapvető hármas Sugár, a noumenon.

A metafizikai szempontból azonban a Kozmikus Végokok fenti osztályozása nem tart igényt az abszolút filozófiai pontosságra, inkább csak alkalmassága miatt használtuk. Egy nagy Manvantara kezdetén, Parabrahman előbb mint Mulaprakriti nyilvánul meg, azután mint Logosz. Ez a Logosz megfelel a nyugati panteisták „Öntudatlan Egyetemes Elmé”-jének, vagy ezzel egyenértékű hasonló kifejezésének. Ez a Logosz a Bázisa a megnyilvánult Létezés ALANYI oldalának, s ez a forrása minden egyéni tudat-megnyilvánulásnak. Mulaprakriti, vagy az Elsődleges Kozmikus Szubsztancia képezi a dolgok TÁRGYI alapját, tehát a Kozmogenezis és minden objektív fejlődés bázisát. Az Erő tehát nem parabrahmani látensségből bukkan elő az Elsődleges Szubsztanciával együtt. Az erő a Logosz tudat-feletti gondolatának energiává való átalakítása, amelyet ez a gondolat úgyszólván a potenciális látensségből az Egy Valósággá objektivizál. Innen erednek az Anyag csodálatos törvényei; innen az „első impresszum”, melyet oly hiábavalóan fejteget Temple püspök. Az erő tehát nem egyidejű Mulaprakriti első objektivizálódásával. Mindazonáltal minthogy erő nélkül ez utóbbi szükségszerűen és abszolút élettelen – puszta absztrakció – nincs sok értelme annak, hogy a Kozmikus Végokok egymásutániságára nézve a túlzott finomságok pókhálóját szőjük. Az Erő követi időben Mulaprakritit, de Erő nélkül Mulaprakriti minden gyakorlati célra nem létező3.


Az „Égi Ember” vagy tetragrammaton, aki a Protogonos, a Tikkoun, a passzív Istenség Elsőszülöttje, és aki az Istenség Árnyékának első megnyilvánulása, olyan univerzális Forma vagy Eszme, amelyből a Megnyilvánult Logosz, Adam Kadmon ered, vagy pedig – a Kabbalában – magának az Univerzumnak, másként nevezve a Második Logosznak négy lényegű szimbóluma. A Második az Elsőből jön elő, s kifejleszti a Harmadik Háromszöget (lásd a Sephirot-i Fát). Ennek utolsójából (az Angyalok alacsonyabb rendjéből) jön létre az EMBER. Mi itt most ezzel a harmadik aspektussal fogunk foglalkozni.


Az olvasó ne felejtse el, hogy igen nagy különbség a Logosz és a Demiurgos között, mert az első Szellem, a második pedig Lélek; vagy ahogy Dr. Wilder mondja:


Dianoia és Logosz egy értelműek. Az Ész magasabbrendű, és szoros affinitásban lévén a Τò άγαθον-nal, az egyik a magasabbrendű megragadó, a másik a megértő, – az egyik a noetikus, a másik a frenikus.


De ezen felül, különböző rendszerekben az Embert úgy tekintették, mint a Harmadik Logoszt. A Logosz szó ezoterikus értelmezése – Logosz = beszéd, vagy szó, verbum – a rejtett gondolat objektív, mintegy lefényképezett kifejezésén alapul. A Logosz az ISTENI ELMÉ-t visszatükröző tükör, az Univerzum pedig a Logosz tükre, jóllehet ez az utóbbi az Univerzum esse-je (léte). Amint a Logosz mindent visszatükröz a Pleroma Univerzumban, ugyanígy az ember is önmagában visszatükröz mindent, amit a saját Univerzumában, a Földön lát és felfedet. Az a Kabbala Három Feje – „unum intra alterum, et alterum super alterum4 ”. (Zohar, Idra Suta, VII. rész) „Minden Univerzumnak (világnak, bolygónak) megvan a maga Logosza” – mondja a Tanítás. Az egyiptomiak a Napot „Ozirisz Szemé”-nek hívták, s ő volt a Logosz, az Elsőszülött, vagy a Világ Világossága, „az Elrejtőzött isteni Intellektusa és Elméje”. Mi csak ezen Világosság hétszeres Sugarán keresztül ismerhetjük meg a Logoszt a Demiurgos-on keresztül, lévén ez utóbbi a bolygónk és minden rajta levő „Teremtője”, az előbbi pedig ezen „Teremtő” irányító Ereje, mely ugyanakkor jó és rossz, a rossznak és a jónak az eredete. Ez a „Teremtő” per se (önmagában) sem jó, sem rossz, csak a Természetben differenciálódó aspektusai vesznek magukra ilyen vagy olyan jellegzetességet. A Térben szétszórt láthatatlan és ismeretlen Univerzumokkal a Nap-isteneknek semmi dolguk sem volt. Ez a gondolat igen világosan van kifejezve a Hermész Könyvében, s valamennyi ősi népeposzban. Szimbolikája rendszerint a Sárkány és a Kígyó, - az Isteni Sárkány és a Gonosz Kígyó, amelyet a Földön a jobb kézről és a balkézről való Mágia képvisel. A finn eposzban, a Kalevalában5 le van írva a Gonosz Kígyó eredete: a Gonosz Kígyó Suoyatar nyálából születik, s élő Lelket a Gonosz Princípiuma, Hisi lehel belé. Le van írva a küzdelem a „gonosz”, a Kígyó vagy Varázsló, és Ahti, a Sárkány vagy Lemminkainen, a fehér mágus között. Ez utóbbi egyike Ilmatar hét fiának. Ilmatar, a szűz, a „levegő leánya”, aki a Teremtés előtt „az égből a tengerbe esett”, vagyis a Szellem átalakult érző élettel bíró anyaggá. A következő néhány sorban egész tárháza van a belső értelemnek és okkult tényeknek. A hős Lemminkainen, a jó varázsló:


Töri falat mágiával,

Darabokra a kerítést,

Szilánkokra a hét karót,

Pozdorjává kígyó fészkét.

……………

Támad a szörny mit se nézve

…………….

Tűzokádó állkapcsával

Lemminkainen fejéhez vág.

Hősünk gyorsan emlékezve

Mondja ki a tudás szavát,

Mit ősei tanítottak,

Régi korok tárházából.


(d) Kínában a Fohi emberek, másként az „Égi Ember” elnevezést kap a tizenkét Tien-Hoang, a Dhyanik vagy Angyalok tizenkét hierarchiája, akiknek emberi arcuk, és sárkány testük van. A Sárkány az Isteni Bölcsességet vagy Szellemet6 jelenti. Ezek úgy teremtik az embereket, hogy hét agyagfigurába (víz és föld) inkarnálódnak, amelyeket e Tien-Hoang-ok alakjára formálnak, s ez a harmadik allegória. (Vesd össze a Bonzok Szimbólumaival.) A skandináv Eddák tizenkét Aeser-je ugyanezt teszi. Szíria drúzainak Titkos Katekizmusában van egy legenda, amelyet az Eufrátesz partjain lakó legősibb törzsek szóról szóra azonosan mondanak el, s amely szerint az embereket az „Istenfiak” teremtették, akik leszálltak a Földre, s összeszedtek hét Mandragórát, majd életet leheltek a gyökerekbe, s azok egyszerre emberek lettek7.

Mindezek az allegóriák egy és ugyanazon eredetre utalnak: az ember kettős és hármas természetére. Kettős, amennyiben férfi és nő, és hármas, mert belülről spirituális és pszichikai esszenciából, kívülről pedig anyagi szövedékből áll.


2. Szólt a Föld: „Ragyogó Arc Ura, (a Nap) Hátam üres… Küldd el Fiaidat, hogy benépesítsék ezt a Kereket (a Föld). Elküldted Hét Fiadat a Bölcsesség Urához (a). Hétszer közelebb lát Téged, hétszeresen érez Téged (b). Megtiltottad Szolgáidnak, a kis Köröknek, hogy megkapják a Te Világosságodat és a Te Melegedet, hogy feltartóztassák útjában a Te nagy Adományodat. Küldd el most ezt Szolgádhoz” (c).



(a) A „Bölcsesség Ura” Merkúr, vagy Budha.


      1. A modern Kommentár szerint ezek a szavak arra a jól ismert asztronómiai tényre vonatkoznak, hogy a Merkúr hétszer annyi világosságot és meleget kap a Naptól, mint a Föld, vagy akár a gyönyörű Vénusz, amely csak kétszeresét kapja annak, ami a mi jelentéktelen bolygónkra esik. Hogy mindez tudott dolog volt a régieknél, kitűnik a „Föld-szellemnek” a Naphoz intézett kéréséből, amint azt a szövegből láthatjuk8. A Nap azonban nem teljesíti a bolygó kérését, hogy benépesítse, mert az még nem kész az élet befogadására.


A Merkúr, mint asztrológiai bolygó még a Vénusznál is sokkal több titokzatos és okkult vonást mutat. Merkúr azonos a Mazdean Mithra-val, a Geniusz-szal vagy Istennek, „a Nap és Hold között helyezkedik el, a Bölcsesség Istenének örökös társa lévén”. Pausanias (V. könyv) úgy mutatja be, mint Jupiterrel közös oltárra helyezett istent. Merkúrt szárnyai azt fejezték ki, hogy szolgálatot teljesít a Nap útján; Nuntis-nak és Nap-farkasnak nevezték, „solaris luminis particeps”-nek (a Nap fényében részesülőnek). Ő volt a lelkek vezetője és felidézője, a nagy Mágus, a Főpap. Vergilius pálcával a kezében írja le, hogy azzal felidézze az Orcus-ba süllyedt lelkeket – tum virgam capit, hac animas ille evocat Orco. (Akkor fogja pálcáját, és kihívja vele a lelkeket az Orcusból – Lásd még a Vendidad 21. Fargard-ját az égi milíciáról.) Ő az aranyszínű Merkúr, az χρυσοφαής Ερμής (Aranyarcú Hermész), akit a főpapoknak nem volt szabad megnevezniük. A görög mitológiában az egyik „kutyával” szimbolizálták (éberség), amely az égi nyáj (okkult bölcsesség) fölött őrködik, nevezték Hermes Anubisnak, más helyen Agathodaemon-nak. Argus ő, amint a Földet őrzi, s amit (mármint Merkúrt) a Föld tévesen a Napnak vélt. Julianus császár a Merkúr közbenjárásával imádkozott az Okkult Naphoz minden éjszaka, mert amiként Vossius mondja:


A teológusok mind azt állítják, hogy Merkúr és a Nap egyek… Ő volt valamennyi Isten közül a legékesszólóbb és legbölcsebb, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen Merkúr oly szoros közelségben van a Bölcsességgel és az Isten Igéjével (a Nappal), hogy mindkettővel összetévesztették. (Idolatry, II. köt. 373. old.)


Vossius nem is sejtette, milyen nagy okkult igazságot mondott itt. A görögök Hermésze szoros összefüggésben van a hindu Sarama és Sarameya-val*, az isteni pásztorral, „aki a napsugarak és csillagok arany nyáját őrzi”.

A Kommentár világosabb megszövegezésében pedig:


A Gömb, amelyet a Föld-szellem és hat segítőtársa hajt, a Nap-szellemtől kapja az életet, az életerőket és képességeket a hét planetáris Dhyani közvetítésével. Ők a Nap fény- és életvivői.


Miként a Föld hét tájának mindegyike, úgy a hét9 Elsőszülött (az elsődleges emberi csoportok) mindegyike is spirituálisan a saját speciális Dhyanijától kapja a fényt és életet, fizikailag pedig ezen Dhyani Palotájától (Házától vagy Bolygójától); ugyanez a helyzet a Földön megszületendő hét nagy fajjal is. Az Első Faj a Nap jegyében születik; a Második Brihaspati (Jupiter) jegyében; a Harmadik Lohitanga (Mars, a „tüzes testű”, úgyszintén Vénusz vagy Shukra) jegyében. A Negyedik a Soma (a Hold jegyében, a mi Gömbünk, a Negyedik szintén a Hold jegyében és a Holdtól született), továbbá Shani, Szaturnusz10, a Krura-lochana (a Gonosz-szemű) és Asita (a Sötét) jegyében; az Ötödik a Budha (Merkúr) jegyében.


Ugyanígy van ez az emberrel és az emberben levő minden „emberrel” (minden princípiummal). Mindegyik a saját Elsőjétől (a Planetáris Szellemétől) kapja sajátos tulajdonságát, s ezért minden ember egy hétség (vagy olyan princípiumok kombinációja, amelyek azon a speciális Dhyani egyik tulajdonságából erednek). A Föld valamennyi aktív erejét vagy hatalmát a hét Úr valamelyikétől kapja. A Világosság Shukra-tól (Vénusztól) jön, amely háromszoros adagot kap belőle, s annak egyharmadát átadja a Földnek. Ezért a kettőt „Iker-nővéreknek” nevezik, de a Föld Szelleme alatta áll a Shukra „Urának”. A mi bölcseink a két Gömböt úgy ábrázolják, hogy az egyik felette, a másik alatta van a kettős Jel-nek (az ősi Szvasztikának, amelyről hiányzik a négy kar, vagyis a keresztnek)11.


A „kettős jel”, amint azt az okkultizmus minden tanulmányozója tudja, a Természet férfi és női princípiumainak, a pozitívnak és a negatívnak a szimbóluma, mert a Szvasztika vagy mindez, és még sokkal több. Az ősi időkben mindig, az asztronómia – amelyre az isteni dinasztiából származó egyik király tanította meg a Negyedik Fajt – és az asztrológia születésétől kezdve a Vénuszt úgy ábrázolták az asztronómiai táblázatokban min egy kereszten álló Gömböt, a Földet pedig úgy, mint egy kereszt alatt álló Gömböt. Ennek ezoterikus értelme az, hogy a Föld nemzésbe merült, vagyis fajainak szaporodását a szexuális egyesülésen keresztül éri el. De a későbbi nyugati nemzetek ezt a szimbólumot egészen másként értelmezték. Misztikusaikon keresztül – akik a római Egyháztól kapták a vezetést – e jelet úgy magyarázták, hogy Földünket és minden rajtalevőt a kereszt váltotta meg, míg a Vénusz – másként Lucifer vagy Sátán – rátapos a keresztre. A Vénusz a legokkultabb a leghatalmasabb és a legtitokzatosabb valamennyi bolygó között; befolyása a Földünkre és hozzánk való kapcsolata a legerősebb. Az ezoterikus brahmanizmusban Vénusz vagy Shukra – különben férfi istenség12 – Bhrigu fia, a Prajapati-k egyike, védikus bölcs, s ő a Daitya-Guru, vagy pap-tanítója az ősi óriásoknak. A Purana-kban levő Shukra-ról szóló teljes történet a Harmadik és a Negyedik Fajra vonatkozik. Amint a Kommentár mondja:


Shukra-n át származtak le az első „Izzadság-szülöttekből” a Harmadik (gyökérfaj) „kettős egyedei” (a hermafroditák). Ezért a Harmadik (Faj) alatt a (kör és átmérő) szimbólummal ábrázolták, míg a Negyedik alatt a jellel.


Ez magyarázatra szorul. Az átmérő, ha a körbe zárva találjuk, a női Természetet jelenti, vagyis az első eszmei világot, mely önmagát nemzette és önmagából itatódott át az egyetemesen szétszórt Élet-szellem által, - így tehát ez vonatkozik a primitív gyökérfajra is. Androgün lesz akkor, amint a fajok, s minden, ami a földön volt, kifejlesztették fizikai formáikat, s így a szimbólum átalakul a körbe zárt átmérővé, amelyből egy függőleges vonal ereszkedik le, kifejezvén vele a még el nem vált férfi és női nemet. Ez az első és legkorábbi egyiptomi tau: Τ, majd ebből lesz a ✚, vagyis a szétvált férfi és nő, nemzésbe merülve13. (Lásd I. kötet.) Vénusz (a bolygó) szimbóluma egy gömb a kereszten, amely azt mutatja, hogy e bolygó uralkodik a természetes emberi nemzésen. Az egyiptomiak Ankh-ot, az „életet” a gömbfejű kereszttel: ábrázolták, amely csupán módosított formája Vénusznak (Isisnek): , s ezoterikusan azt jelentette, hogy az emberiség és minden állati élet kilépett az isteni spirituális körből, és belemerült a fizikai férfi és női nemzésbe. Ez a jel a Harmadik Faj végétől kezdődően ugyanolyan fallikus jelentőséggel bír, mint az édenkert „Életfája”. Anouki, Isis egyik formája, az Élet Istennője; Ankh-ot pedig a héberek az egyiptomiaktól vették át. E szót Mózes vezette be, akit az egyiptomi papok tanítottak a bölcsességre, s aki még több más misztikus szót átvett tőlük. Héber nyelven Ankh, a személyes raggal „életem” – lényem – jelentéssel bír, s ez az „Anouchi személyes névmás” az egyiptomi Anouki Istennő nevéből14.

Dél-India (Madras tartomány) egyik legrégibb katekizmusában (Lásd Edward Moor: Hindu panteon) a hermafrodita Ardhanari Istennő középső testrészén gömbfejű kereszttel, a szvasztikával, a „hím és női jellel” van ábrázolva, jelezvén ezzel a Harmadik Faj pre-szexuális állapotát. Vishnu, akit most a köldökéből kinövő lótusszal ábrázolnak – vagyis jelezvén Brahma univerzumát, amint az a központból, Nara-ból kifejlődik – az egyik legrégibb faragványon kétneműnek (Vishnu és Lakshmi) van ábrázolva, amint egy vízen úszó lótuszlevélen áll, a víz félkörben felemelkedve körülötte, s a szvasztikán, „a nemzés (vagyis az ember származásának) eredetén” át árad beléje.


Pythagoras Shukra-Vénuszt Sol alter-nek, azaz a „másik Nap”-nak nevezi. A „Nap hét Palotája” közül a keresztény és zsidó Kabbalában a Lucifer-Vénuszé a harmadik, a Zohar Samael hajlékának nevezi. Az okkult tanítás szerint ez a bolygó a Föld őse, valamint spirituális prototípusa. Ezért mondják, hogy Shukra (Vénusz-Lucifer) kocsiját „földszülötte lovak” Ogdoad-ja húzza, míg a többi bolygó szekereinek paripái másfélék.


A Földön minden elkövetett bűnt megéreznek az Ushanák, a Shukrák. A Daityák Guruja a Föld és az emberek Védőszelleme. A Föld a Shukrán levő minden változást megérez és visszatükröz.


Shukra, vagy Vénusz, tehát mint a Daitya-k, a Negyedik Faj óriásainak tanítójaként van ábrázolva, akik a hindu mitológiában egy időben az egész Föld felett uralkodtak, s legyőzték a kisebb isteneket. A nyugati allegória titánjai is szorosan Vénusz-Luciferhez kapcsolódnak, akit a későbbi keresztények a Sátánnal azonosítottak. S minthogy Vénuszt, úgyszintén Isist is fején tehénszarvval ábrázolják, a misztikus Természet szimbólumával – ami jellemző és átváltoztatható a Holdra, hiszen ezek holdbeli istennők voltak – e bolygót a teológusok jelenleg a misztikus Lucifer szarvai közé helyezik.15 Az ősi hagyományt, mely szerint Vénusz (geológiai) változásai egyidejűek a Földével, s hogy az, ami az egyiken történik, az a másikon is végbemegy, s hogy többrendbeli nagyszabású közös változásokon mentek keresztül, később fantasztikus módon interpretálták. Szent Ágoston pl. a két bolygó konfigurációs, színbeli, sőt pályabeli változásait Vénusz-Lucifer teológiailag kieszelt jellemére vonatkoztatja. Annyira megy kegyes elképzelésében, hogy a bolygón végbement legutóbbi változásokat a Noé-féle és mitikus vízözönnel hozza kapcsolatba, amelyekről azt tartja, hogy Kr. E. 1796-ban mentek végbe. (Lásd: De Civitate Dei, LXXXI. VIII. fej.)


Minthogy Vénusznak nincs holdja, allegorikus értelemben azt szokták mondani, hogy Asphujit (ez a „bolygó”) adoptálta a Földet, a Hold sarjadékát, s hogy a Föld „nagyobb lett szülőjénél, s sok gondot okozott” – ez utalás a kettő közötti kapcsolatra. A Shukra16 (bolygó) uralkodója annyira megszerette adoptált gyermekét, hogy mint Ushanas reinkarnálódott nála, s tökéletes törvényeket alkotott számára, amiket a későbbi korok semmibe vettek és elvetettek. Egy másik allegória a Harivamsha-ban arról szól, hogy Shukra elment Shivához, s kérte őt, védelmezné meg tanítványát a Daitya-któl és az Asura-któl, a harcos Istenektől. Shukra céljának elősegítésére egy jóga-rítust hajtott végre: „fejjel lefelé ezer éven át szívta eb a pelyvának a füstjét”. Ez a Vénusz tengelyének nagy elhajlására vonatkozik – amely 50 fokot tesz ki – s arra, hogy örök felhőkbe van burkolva. Mindez azonban csak a bolygó fizikai alkatára vonatkozik. Az okkult miszticizmus a bolygó Uralkodójával, a vezető Dhyan Chohan-nal foglalkozik. Az allegória, mely szerint Shukra megátkozta Vishnut, hogy büntetésből hétszer megszülessen a Földön, mert megölte (Shukra) anyját, telve van filozófiai értelemmel. Ez nem a Vishnu-Avatárok-ra vonatkozik, minthogy ezek eddig kilencen voltak – s a tizedik még eljövendő – hanem a Föld emberfajaira. Vénusz vagy Lucifer – másként Shukra és Ushanas – mint bolygó, a mi Földünk fényhordozója, úgy fizikai, mint misztikus értelemben. A keresztények a korai időkben mindezt jól tudták, hiszen egyik legkorábbi római pápájukat főpapi néven Lucifernek hívták.


Minden világnak megvan a szülő csillaga és a testvér bolygója. Ezek szerint a Föld a Vénusz adoptált gyermeke és fiatalabb testvére, de lakói a saját fajtája béliek… Minden érző, tökéletes lény (teljes hetességű ember vagy magasabb lény) kezdettől fogva olyan formákkal és szervezettel van ellátva, amelyek teljesen összhangban vannak az általuk lakott bolygó természetével és állapotával.17


A Lét Bolygói, vagy Élet-központok, amelyeken elkülönülten fejlődnek emberek és állatok, száma megszámlálhatatlan. Egyik sem hasonlít semmiben sem testvérbolygójára vagy bármely más bolygóra saját speciális ivadékaiban.18


Mindegyiknek kettős fizikai és spirituális természete van.


A nucleolák örökkévalók és örökké tartók; a nucleusok időszakosak és végesek. A nucleolák az Abszolút részét képezik. A nucleolák azon sötét és áthatolhatatlan erőd lőrései, amely örökké rejtve marad az emberi, sőt Dhyani látástól. A nucleusok viszont a belőle kiszabaduló örökkévaló fény.


Ez a FÉNY az, amely a „Lét Urainak” formáivá sűrűsödik. Az elsők és legmagasabbrendűek ezek közül kollektíve a JIVATMA vagy Pratyagatma. (Jelképesen szólva a Paramatma-ból származó. Ez a görög filozófusok Logosza, az egyes új Manvantarák elején megjelenő Logosz.) Ezektől lefelé – ezen Fénynek mindinkább állandósuló, az objektív síkon durva anyaggá váló rezgéseiből kialakulva – jönnek elő a Teremtő Erők megszámlálhatatlan hierarchiái. Közöttük vannak forma nélküliek, mások határozott formával bírnak, megint mások pedig, a legalacsonyabbak (az elementálok), felvesznek bármely formát a környező körülményeknek megfelelően.


Spirituális értelemben csak egyetlen Abszolút Upadhi (bázis) létezik, amelyből, amelyen, és amelyben a Manvantára céljára felépülnek azok a megszámlálhatatlan alapvető központok, amelyekből az aktív periódus alatt az egyetemes, a ciklikus és az egyéni evolúciók kiindulnak.


A Lét ezen központjait átható és éltető intelligenciákat a Nagy Hegyláncon túl19 válogatás nélkül Manuknak, Rishiknek, Pitriknek20, Prajapatiknak, stb. nevezik; az innenső oldalon pedig Dhyani-Buddháknak, Chohánoknak, Melháknak (Tűz-istenek), Bodhiszattváknak, és így tovább.21 Az igazán tudatlanok Isteneknek hívják őket, a művelt világiak az Egy Istennek, a bölcsek pedig, a beavatottak, bennük csupán a Megnevezhetetlennek manvantárai megnyilvánulásait látják és tisztelik, akit sem a mi Teremtőink (a Dhyan Chohanok), sem azok teremtményei sohasem ismerhetnek meg, sem meg nem magyarázhatnak. Az ABSZOLÚT meg nem határozható, sem halandó sem halhatatlan sohasem látta, sem meg nem érthette a Létezés korszaka alatt. A változó nem ismerheti a Változatlant, sem az élő nem foghatja fel az Abszolút Életet.


„Ezért az ember nem ismerhet magasabb lényeket, mint saját Őseit”. „Ne is imádja őket”, hanem tanulja meg, hogy miként jött ebbe a világba.


(c) A hetes számnak, amely minden vallásos rendszerben a kozmogóniától kezdve az emberig alapvető szám a többi között, meg kell, hogy legyen a raison d’être-je. Az ősi amerikaiaknál éppen olyan vezető szerepet játszik, mint az archaikus árjáknál és egyiptomiaknál. E kérdéssel bővebben fogunk foglalkozni a 4. kötet 2. részében, de addig is néhány adatot megemlíthetünk. A Sacred Mysteries among the Mayas and the Quiches szerzője22azt mondja, hogy 11,500 évvel ezelőtt:


A hetes szám valamennyi civilizált ősi népnél úgy látszik par exellence szent szám volt. Hogy miért? Erre soha kielégítő választ nem kaptunk. E népek mindegyike más magyarázatot ad erre, saját (exoterikus) vallásának megfelelően. Kétségen kívül áll azonban, hogy a szent misztériumokba beavatottak számára ez volt a számok száma. Pythagoras… az „élet tartályának” nevezi, amely magába foglalja a testet és a lelket, minthogy egyrészt egy négyességből áll, vagyis Bölcsességből és Intellektusból, másrészt egy hármasságból, vagyis cselekvésből és anyagból. Julianus császár a Matrem-ben és az Oratio-ban (pontosabban in Matrem Deorum, Oratio V.) így fejezi ki magát:


Ha hivatkoznánk a mi szent misztériumainkba való beavatásra, mely misztériumokat a kaldeaiak bacchizáltak a hétsugarú istennel kapcsolatban, általa világosítván meg az emberi lelket, akkor olyan dolgokat mondanék, amelyek teljesen ismeretlenek a csőcselék előtt, de nagyon jól ismertek az áldott teurgisták előtt.” (141. old.)


Aki ismeri a Puranakat, a Holtak Könyvét, a Zendavestát, az asszír Cserepeket és végül a Bibliát, s aki megfigyelte a hetes szám folytonos visszatérését a legrégibb időkből származó, s egymástól távol eső és kapcsolatban nem lévő népek feljegyzéseiben, nem tekintheti véletlen összetalálkozásnak a következő tényt, amelyet az ősi misztériumok ugyanez a kutatója közöl velünk. A hetes számnak, mint misztikus számnak Amerika „Nyugati kontinensén” élő bennszülöttek közötti vezető szerepéről szólva, nem kevésbé érdekes megállapítást tesz. Szerinte a hetes szám:


Gyakran előfordul a Popul-Vuh-ban. Megtaláljuk a hét család esetében is, akik Sahagun és Clavigero szerint azon misztikus személyiség kíséretében voltak, akit Votan-nak neveztek. Ő volt Nachan nagy városának híres alapítója, mely várost egyesek Palanque-vel azonosítják. Megtaláljuk a hét barlangban23, ahonnan – úgy mondják – Nahutls ősei eredtek; Cibola hét városában, amelyeket Coronado és Niza írtak le… a hét Antillákban; a hét hősben, akikről azt mondják, hogy megmenekültek a Vízözönből.


A „hősök” minden vízözön-történetben heten vannak, kezdve a hét Rishi-től, akiket a Vaivasvata Manu mentett meg, egészen Noé bárkájáig, amelybe „hetesével” vitték be az állatokat, madarakat és egyéb élőlényeket. Ezek szerint az 1, 3, 5, 7 számok, mint tökéletes – mert velejükben misztikus – számok elsőrendű szerepet játszanak minden kozmogóniában, és az élőlények fejlődésében. Kínában az 1, 3, 5 és 7 számokat „égi számoknak” nevezik úgy az egyházi „Változások Könyvében” (Yi King vagy transzformáció), mint az „evolúcióban”.


A magyarázat nyilvánvaló, ha az ősi szimbólumokat megvizsgáljuk. Ezek az I. kötet előszavában említett Ősi Kéziratban megadott számokból veszik eredetüket. A fejlődés és a nemzésbe, illetve anyagba merülés szimbóluma a , amely megtalálható a régi mexikói szobrokon és festményeken éppen úgy, mint a kabbalisztikus Sephiroth-ban és az egyiptomi Tauban. Vizsgáljuk meg a mexikói kéziratot (Add. MSS. Brit. Mus. 9789)24; egy fát látunk, amelynek törzsét tíz gyümölcs van. A fa egyik oldalán egy férfi, a másik oldalán egy nő áll, hogy leszedje a gyümölcsöket, a fatörzs tetején pedig két ág nyúlik ki vízszintes irányban, kialakítva ekként a tökéletes Τ-t (tau). Az ágak végén ezenkívül egy-egy hármas nyaláb van, közöttük pedig egy madár ül – a halhatatlanság madara, Atma vagy az Isteni Szellem – ez lévén a hetedik. Ez ugyanazt az eszmét fejezi ki, mint a Sephiroth-i Fa, amelynek összege tíz, de ha elválasztjuk a felső hármastól, akkor hét marad. Ezek az égi gyümölcsök, a tíz vagy , 10, amelyek a láthatatlan férfi és női csírából születtek, kitéve velük együtt a 12-t, vagyis az Univerzum Dodekaéderét. A misztikus rendszer magában foglalja a -ot, a középpontot; a 3-at, vagy Δ-et; az 5-öt, vagy -ot; és a 7-et, vagy -t; vagy -t; tehát a háromszöget, a négyzetben és a két egymásba fonódó háromszögben lévő egybefogó pontot. Ez vonatkozik az őstípusok világára. A jelenségek világa az EMBER-ben éri el legfelsőbb szintjét (kulminációját), és mindennek visszatükröződését. Ezért az ember – metafizikai aspektusában – a misztikus négyzet, a Tetraktisz, a teremtő síkon pedig a Kocka. Az ember szimbóluma a kiterített kocka25, a 6, amelyből 7 lesz, vagyis a , 3 keresztirányú (a női) és a 4 függőleges (a férfi); ez tehát az ember, az istenség kulminációja a földön, akinek a teste a hús keresztje, amelyen keresztül, és amelyben állandóan keresztre feszíti és megöli az isteni Logoszt, vagyis saját MAGASABB ÉN-jét.


Minden bölcselet és kozmogónia ezt mondja: „A világegyetem fölött áll az Uralkodó (kollektíve uralkodók), amelynek neve az IGE (Logosz); Királynéja a működő Szellem; s a kettő együtt az Első Hatalom, az EGY után.”


E kettő a Szellem és a Természet, amelyek ketten képezik a mi illuzórikus világegyetemünket. E két elválaszthatatlan az Eszmék Univerzumában marad mindaddig, amíg az tart, s azután visszamerül a Parabrahman-ba, az Egy örökké változatlanba. „A Szellem, melynek lényege örök, egy és önmagában létező”, egy tiszta éterikus Fényt áraszt ki – egy kettős fényt, melyet az egyszerű érzékek nem tudnak felfogni – mondja a Purâna-k, a Biblia, a Sepher Yetzireh, a görög és latin himnuszok, a Hermész Könyve, a kaldeai Számok Könyve, Lao-tze ezoterikus tanításai és egyéb írások. A Kabbala, amely a Genezis titkos értelmét magyarázza, azt mondja, hogy ez a Fény a KETTŐS EMBER, másként az androgün (jobban mondva: nem-nélküli) Angyalok, akiknek generikus nevük: ADAM KADMON. Ők azok, akik befejezik az embert, míg az ember éterikus formáját már isteni, de alacsonyabb lények árasztják ki, s a testet agyaggal szilárdítják, vagy másként „a föld porával” – amely valóban allegória, de éppen annyira tudományos, mint bármely darwini fejlődéstan, s amellett sokkal igazabb.


A Source of Measures szerzője azt mondja, hogy a Kabbala, s annak valamennyi misztikus könyve tíz Sephiroth-on alapul, ami egy sarkalatos igazság26. A szerző a Tíz Sephirot-ot vagy a 10 számot a következőképpen mutatja be:

 


ahol a kör a nulla; a függőleges átmérője az első vagy elsődleges EGY (az Ige vagy Logosz), amelyből jön a 2, a 3, fel egészen 9-ig, a számjegyek határáig. A 10 az első Isteni Megnyilvánulás27, amely az arányok pontos kifejezésének minden lehetőségét magában foglalja, - a szent Jod. A Kabbala azt tanítja, hogy ezek a Sephiroth-ok az Égi Fény (20612 – 6561 számai vagy kiáradásai), ők a 10 „Szó”, a DBRIM, 41224, s a fény, melynek ők az egybeáradását képezik, jelenti az Adam KDM-et (a 144 – 144); és a Fény, az Új Testamentum vagy Frigyszövetség (41224) teremtette Istent; éppen úgy, mint az Ótestamentum szerint Isten (Alhim, 31415) teremti a Fényt (a Világosságot), (20612, 6561).


Nos, az okkultizmus szerint – ugyanúgy, mint a Kabbala szerint is – három féle Fény vagy Világosság van. (1) Az absztrakt és abszolút Világosság, amely Sötétség; (2) a Megnyilvánult-megnyilvánulatlannak a Világossága, amelyet egyesek Logosznak neveznek, és (3) egy későbbi világosság, amely a Dhyan Chohanokban, a kisebb Logoszokban – kollektív néven Elohim – tükröződik vissza, akik azután kiárasztják azt az objektív univerzumra. De a Kabbalában, amelyet a XIII. századi kabbalisták újra kiadtak, és gondosan úgy forgattak, hogy az megfeleljen a keresztény hitelveknek, e három Világosságot Így határozzák meg: (1) a Jehova-i világos és átható világosság; (2) a visszatükröződött világosság; és (3) az absztrakt világosság. „Ez a Világosság, absztrakt szempontból (metafizikai vagy szimbolikus értelemben) Alhim (Elohim, Isten), míg a tiszta átható Világosság a Jehova. Alhim világossága általában a világhoz tartozik, annak egészében és általános teljességében, de a Jehova világossága a világ legfőbb teremtményéhez, az emberhez tartozik, akibe a világosság behatolt, és akit ez a világosság teremtett.” A Source of Measures szerzője helyesen idézi az olvasónak Inman Faiths Embodied in Ancient Names című művének II. 648. oldalát, ahol egy metszetről van szó, „amelyet Velencében, 1542-ben nyomtattak ki, s a Boldogságos Szűz egyik rózsafüzérjéről való vesica piscis, Mária, és a női szimbólum ábrázolását mutatja”. Következésképp, amint Inman „az inkvizíció, tehát ortodox engedélyezéssel” megjegyzi, ez az ábrázolás világossá teszi az olvasó előtt, hogy mit értett a Római Egyház ezen „világosság átható erejéről és annak hatásairól”. Milyen sajnálatosan eltorzultak a keleti filozófiának legmagasztosabb, legnemesebb és legemelkedettebb istenfogalmai, amikor a keresztény interpretáció azokat szinte a legdurvább antropomorfikus fogalmakra alkalmazta!


Keleten az okkultisták ezt a Világosságot Daiviprakriti-nek hívják, nyugaton pedig Christos Világosságának. Ez a LOGOSZ Világossága, az örökké Megismerhetetlennek közvetlen visszfénye az egyetemes megnyilvánulás síkján. A modern keresztények a Kabbala alapján pedig az előbb idézett szerző szerint ezt így magyarázzák:


A világ teljességére általában, annak legfőbb tartalmával, az emberrel együtt az Elohim-Jehova kifejezés alkalmazható. A Zohar-ból vett kivonataiban Rev. Dr. Cassel (egy kabbalista) annak bizonyítására, hogy a Kabbala a Háromság dogmáját adja elő, többek között a következőket mondja: „Jehova ugyanaz, mint Elohim/Alhim”… Három fokozatban Isten (Alhim) és Jehova ugyanazzá váltak, s jóllehet különállók, külön és együtt ugyanazt az Egyet alkotják.


Hasonlóképpen, Vishnu lesz a Nap, a Személytelen Istenség látható szimbóluma. Vishnut úgy írják le, amint „áthalad három lépéssel az Univerzum hét régióján”. De a hinduk ezt mint exoterikus beszámolót, mint felszínes tantételt és allegóriát tekintik, míg a kabbalistáknál ez az ezoterikus és végleges magyarázat. De folytassuk:


A Világosság tehát, amint mondottuk, 20612 aránya a 6561-hez, amely a kör átmérőjének a kerülethez való integrális és számbeli arányának pontos megjelölése. Isten (Alhim, tehát 31415 aránya az Egyhez, a fentinek egy módosított formája) ennek a redukálása azért, hogy megkapjuk a szabvány egységet, az Egyet, mint minden számítás és mérés általános alapját. De az állati élet létrehozásához, és a speciális időmértékhez vagy holdévhez, melynek hatásaként a fogantatás és az embrionális fejlődés létrejön, s Jehova mértékszámai (tehát az „ember egyenlő Jehova” mérték) vagyis a 113 aránya a 355-höz külön tanulmányozandó.27 Ez az arány a Világosságnak, azaz a 20612:6561-nek egy módosított formája, lévén egy πérték, s csupán ugyanannak egy variációja (vagyis 20612:6561 = 3.1415:1, és 355:113 = 3.1415, vagyis Alhim, vagyis Isten), éspedig oly módon, hogy az egyiket át lehet olvasztani a másikba, és le lehet vezetni egymásból. Ez az a három lépés, amelyekkel az isteni nevek egységét és azonosságát ki lehet mutatni. Vagyis a kettő ne más, mint ugyanazon aránynak, a π-nek változatai. E fejtegetés célja az, hogy bemutassuk, mennyire azonos a Kabbalában tanított szimbolikus mérési rendszer a bibliai Három Frigykötéssel és a szabadkőművesség fent említett tételével.


Először is, a Sephiroth úgy szerepel, mint Világosság, vagyis az Ain Soph-nak ők képezik egyik működését, helyesebben ők maguk annak megnyilvánulása. Ez abból a tényből következik, hogy a „Világosság” a 20612-nek a 6561-hez való arányát jelenti, része lévén e DBRIM, 41224 „szavaknak”, vagy a Dabar, 206 (= 10 rőf) szónak. A „Világosság” annyira velejét képezi a Kabbalának a Sephiroth magyarázatával kapcsolatban, hogy a Kabbaláról írt leghíresebb könyvet Zohar-nak, azaz „Világosság”-nak nevezik. Ebben a könyvben a következő kifejezéseket találjuk: „A végtelen teljesen ismeretlen volt, s nem árasztott világosságot mindaddig, amíg a fénylő pont erőszakkal át nem tört, és láthatóvá nem vált”. „Amikor Ő először vett formát magára (a korona, vagy ez első Sephira formáját), abból 9 ragyogó fényt sugároztatott ki, amelyek azon keresztül kiragyogva minden irányba fénylő világosságot terjesztettek” – vagyis ez a 9 az 1-gyel (amely az eredete volt a fentiek szerint a 9-nek) együtt összesen 10-et tesz ki. Vagyis a -t, vagy -t, vagy a szent Tíz-et (szám vagy Sephiroth), vagy Jod-ot – s ezek a számok voltak „a Világosság”. Éppen úgy, mint a János evangéliumában Isten (Alhim, 31415 az egyhez) volt az a Világosság (20612 a 6561-hez), amely által minden dolog teremtetett.


A Sepher Yetzireh-ben, másként a „Teremtés számá”-ban a fejlődés folyamatát számokban adják meg. E mű szerint „a Bölcsesség harminckét Ösvényén” a 3-as szám négyszer ismétlődik, a 4-es szám pedig ötször (3*4+4*5=32). Ezért az Isten Bölcsessége számokban fejezhető ki (Sephrim vagy Sephiroth), mert Sepher (vagy S-ph-r magánhangzók nélkül) annyit jelent, mint „számolni”. Hasonlóképpen Platón is megállapította, hogy az Istenség geometrizál, amikor a világegyetemet megteremti.


A kabbalista könyv, a Sepher Yetzireh annak megállapításával kezdi, hogy Alhim rejtett bölcsessége Sephrim-ben van, vagyis Elohim bölcsessége a Sephiroth-ban.


A harminckét ösvény, a rejtett bölcsesség Három Sephrim-ben állapította meg a következőket: Jah, JHVH, Tzabaoth, Izrael Elohi-ja, az Élet Alhim-ja, a Kegyelem és Könyörület El-je – magasztos magasságbéli Lakó, Örökkévaló Király, akinek neve – Szent! A három Sephrim a következő: B – S’ph-r, V – S’ph-r, V – Siph-o-r.


Mr. Ralston Skinner így folytatja:


Ez a magyarázat az eredeti szöveg „rejtett bölcsességét” rejtett bölcsességgel mutatja be, vagyis olyan szavak használatával, amelyek speciális számsorokat és speciális frazeológiát tartalmaznak. Ezek ugyanazt a magyarázati rendszert képviselik, mint amit a héber Bibliában is pontosan megtalálhatunk… A szerző, amikor magyarázatait kifejti, tételének elfogadtatása és a részletes kifejtés végeredményének összefoglalása végett azt az egy szót: „Sephrim” (Sephiroth) – a Jezirah Számából – úgy magyarázza, hogy szétválasztja három alárendelt egységre, a s-ph-r vagy szám jelentésű közismert szó felett mintegy szójátékként.


Al-Chazari28 herceg azt mondja a rabbinak: „Azt szeretném, ha közölnéd velem a Természetes Filozófia néhány fontos vagy legfőbb elvét, amelyeket – mint mondod – ők (az ősi bölcsek) a régmúlt időkben kidolgoztak”. Erre a rabbi így felelt: „Egyik ilyen alapelv fajunk atyjának, Abrahamnak Teremtés Száma”. (Vagyis Abram és Abraham, másként a 41224 és 41252 szám.) Azután azt mondja, hogy ezen számok könyve azt tanítja, hogy az „Alhim-ság és Egy-ség a DBRIM-ben”, vagyis a „szavak” jelentésű szó számaiban van meg. Ezek szerint tehát tanítja a 31415 arányát az Egy-hez a 41224 számon keresztül, mely utóbbi a Frigyláda leírásában két részre volt választva, két kőtáblán, s erre vésték vagy írták ezeket a számokat, azaz DBRIM-et, másként 41224-t, tehát 20612*2-t. Azután magyarázza ezt a három másodlagosan használt szót, s az egyikkel kapcsolatban megjegyzésként kiemeli: „és Alhim (31415 az Egy-hez) szólt, legyen Világosság (20612 a 6561-hez)”.


A szöveg szerinti három szó a következő: רומים רמם רמם, s a rabbi így magyarázza őket: „Tanítja az Alhim-ságot (31415) és az Egy-séget (az Alhim átmérője) a Szavakon át (DBRIM=41224), amely annyit jelent, hogy egyrészről a teremtés különbözőségében a kifejeződés végtelensége rejlik, másrészről van egy harmonikus végcél az Egy-ség felé”. (Mindenki tudja, hogy az iskolák π-jének ez a matematikai funkciója, mely megmérvén, megszámlálván és meghatározván az ég csillagait, végén mégis az Univerzum végső egységébe foglalja össze.) „S mindez a Szavak segítségével. Végső összhangjuk tökéletessé válik abban az Egy-ségben, amely elrendelte őket, s amely megvan a רומם רמם רמם-ban”. Vagyis a rabbi első magyarázatában kihagyja a szavakból a jod- vagy i-betűt, majd utána megint beleveszi. Ha most megnézzük ezen másodlagos (alárendelt) szavakat, akkor ezek értékét 340, 340 és 346-ban állapíthatjuk meg, összesen tehát 1026, s az általános szó felosztását azért végezték, hogy ezeket a számokat elnyerjék, - melyeket Temurah által különböző módokon, különböző célokra lehet átváltoztatni. (Kabbala)


Kérjük az olvasót, lapozza fel az I. kötet 4. Stanzájának 3. slokáját és a kommentárt, ahol megtalálhatja, hogy a 3, 4, (7) és a háromszor hét, vagy 1065, Jehova száma, a Mahábháratá-ban említett 21 Prajapati száma, azaz a három Sephrim száma (betűkkel vagy ábrákkal kifejezett szavak). Ha a tanulmányozó összehasonlítja az Ősi Filozófia Teremtő Hatalmait és az exoterikus júdaizmus (minthogy a zsidók ezoteriája azonos a Titkos Tanítással) antropomorfikus Teremtőjével, ki fog tűnni az, hogy valójában Jehova csak „holdbeli” és „nemzedékbeli” Isten. Jól ismert tény a Kabbala minden lelkiismeretes tanulmányozója előtt az, hogy minél mélyebbre merül a Kabbala – illetve ami belőle megmaradt - tanulmányozásába, annál bizonyosabbá válik afelől, hogy – az exoterikus júdaizmus és kereszténység által lefektetett elvek szerint – e kettő monoteizmusa nem más, mint asztrolatria, amelyet a modern asztronómia ma már magáénak tart. A kabbalisták mindig is hangoztatták, hogy az Elsődleges Intelligenciát megérteni nem lehet. Minthogy sem megérteni, sem térben elhelyezni nem lehet, névtelen és negatív. Innen ered az Ain Soph – „Megismerhetetlen” és „Megnevezhetetlen” – kifejezés, s minthogy megnyilvánulásra bírni lehetetlen, tehát úgy képzelték el, mint amely kiárasztja magából a Megnyilvánuló Erőket. Következésképpen az emberi intellektus csak kiáradásaiban foglalkozik és foglalkozhat vele. A keresztény teogónia, miután elvetette a kiáradások tantételét, s ezt az Angyalok közvetlen tudatos teremtésével és a világ többi dolgainak a semmiből való létrehozásával helyettesítette, ma már reménytelenül zátonyra futott egyfelől a Természetfölötti vagy Csoda, másfelől pedig a materializmus között. Egy extra-kozmikus Isten végzetes a filozófia szempontjából, egy intra-kozmikus Istenség – vagyis az egymástól elválaszthatatlan szellem és anyag – filozófiai szükségesség. Ha e kettőt el akarjuk választani egymástól, akkor nem marad más, mint durva babona az érzelgősség álarca alatt. De miért kell a „geometrizálás”, ahogy Platón mondja, és miért kell ezeket a kiáradásokat egy hatalmas számtábla formájában bemutatni? Az előbb idézett szerző jól megválaszolja a kérdést, amikor ezt mondja:


Mentális érzékelésből csak úgy válhat fizikai érzékelés, ha az előbbi a Világosság kozmikus princípiumával bír, s így a mi mentális körünk a világosság által válik láthatóvá, vagy ja teljes megnyilvánulásról van szó, akkor a körnek fizikailag láthatóvá, vagyis Világossággá kell válnia. Az így megfogalmazott elképzeléseken alapult az univerzumban megnyilvánuló Istenséget taglaló filozófia.


Ez tehát a Filozófia. Másként beszél azonban az Al-Chazari című műben a rabbi, amikor ezeket mondja:


Az s’ph-r alatt a teremtett testek kiszámítása és megmérése értendő. Mert a kiszámítás, vagyis amivel egy testet egybevágóan és szimmetrikusan fel lehet építeni, szerkezetileg jól elrendezve és megfelelve az eltervezett célnak, végre is számokból, terjedelemből, tömegből, súlyból tevődik össze; a mozgások koordinációs kapcsolata, továbbá a zenei összhang teljesen a számokon alapszik, vagyis s’ph-r-en… Sippor (s’phor) kifejezésen értsük Alhim (206 az 1-hez, vagy 31415 az 1-hez), s ehhez kapcsolódik a szerkezeti forma vagy keret szándéka; például így szól a mondás: „Legyen Világosság”. A mű létrejött, amint a szavakat kimondták, vagyis amikor a mű számai előjöttek.


Ez annyi, mint minden lelkiismeret-furdalás nélkül elanyagiasítani a szellemit. De a Kabbala nem mindig volt ennyire alkalmas az antropo-monoteisztikus elképzelésekre. Hasonlítsuk össze ezt India hat filozófiai iskolájával. Például Kapila-nak Sankhya filozófiájában az áll, hogy hacsak Purusha nem mászik fel Prakriti vállára, – szimbolikus értelemben – akkor az utóbbi értelmetlen marad, míg az előbbi az utóbbi nélkül cselekvésre képtelen. Ezért a Természet (az emberben) a Szellem és az Anyag összetételévé kell váljon, mielőtt tényleg azzá lesz, ami; s az Anyagban lévő Szellemet fokozatosan kell életre és tudatosságra ébreszteni. A monádnak először át kell mennie az ásványi, növényi és állati formákon, mielőtt a Logosz Világossága felébredhetne az állatemberben. Éppen ezért, ez utóbbit mindaddig nem nevezhetjük „EMBER”-nek, hanem csak úgy kell tekinteni, mint a mindig változó formába börtönzött monádot. A keletei filozófiában a SZAVAK által történő Fejlődést és nem Teremtést ismerik el, még az exoterikus feljegyzések szerint is. Ex orinete lux (A világosság keletről jön). A mózesi Bibliában még az első ember neve is Indiából származik, bármennyire is tagadja ezt prof. Max Müller. A zsidók az Ádám nevet Kaldeából vették át; az Adam-Adami pedig egy összetett szó, következésképp egy több jelentésű szimbólum, s az okkult tételeket bizonyítja.


Itt nincs hely a filozófiai boncolgatásokra. De azért emlékeztetnünk kell az olvasót arra, hogy az Âdi szó szanszkrit nyelven annyit jelent, mint az „első”; arámi nyelven annyit jelent, mint „egy” (Ad-ad, az „egyetlen egy”); asszír nyelven annyi, mint „Atya”, s innen származik az Ak-ad, vagy „teremtő atya”.29 S ha már egyszer a fentiek bebizonyosodtak, akkor kissé nehéz az Adam szót a mózesi Biblia eredeti kifejezésének tekinteni, s benne egyszerűen egy zsidó személynevet látni. Lásd ezen kötet II. részében az Adam-Adami-ról szóló fejtegetéseket.


Gyakran találjuk összekeveredve a különböző teogóniákban szereplő Istenek genealógiáját és jellemzőit, ahogy e szimbolikus tudomány alapvető tételeit a félig beavatott brahmanikus és biblikus írók a világgal közölték. De a legkorábbi nemzetek megállapításaiban nincs ilyen eltérés, minthogy ezek az Isteni Tanítók tanítványai és leszármazottjai voltak. Náluk ugyanis az istenek genealógiája és jellemzői elválaszthatatlanul kozmikus szimbólumokhoz kapcsolódtak, minthogy ezek az „istenek” képezték a világegyetem különböző régióinak életét és életadó „lélek-princípiumait”. Soha sehol semmiféle népnek nem volt megengedve, hogy ezen megnyilvánult isteneken túl spekulációkba bocsátkozzanak. A határtalan és végtelen Egység minden nemzetnél tiltott szűzi talaj volt, amelyen emberi gondolat nem járhatott, s melyet nem érinthetett a terméketlen elmefuttatás. Mindössze annyit tanítottak róla, hogy egyik sajátsága az összehúzódás és elernyedés, hogy időnként kitágul vagy összehúzódik. A világegyetem, mely telve van a naprendszerek és világok miriádjaival, felbukkanva, majd eltűnve az örökkévalóságban, az antropomorfikus hatalmak vagy azok lelkei, az istenek nem maradhattak meg testeikkel együtt. Amint a mi katekizmusunk mondja: „A Lehelet visszatér az Örök Kebelbe, amely kileheli és beleheli azt.”


Az ideális Természet, az absztrakt Tér, amelyben az egész Univerzum titokzatosan és láthatatlanul gyökerezik, úgy a védák, mint minden más kozmogónia szerint a Természetben lévő teremtő erőnek női oldalát jelenti. Aditi ugyanaz, mint Sephira és a gnosztikusok Sophia-ja, valamint Isis, Hórusz szűz anyja. Minden kozmogóniában a teremtő istenség mögött és felett van egy felsőbb istenség, a Tervező, az Építész, akinek a Teremtő csak végrehajtó közege. És még ennél is magasabban, mindenen túl köröskörül, belül és kívül ott van a Megismerhetetlen és az Ismeretlen, mindezen Kiáradások Forrása és Oka.


Ezek szerint könnyű megtalálni az okát annak, hogy miért szerepel Adam-Adami a kaldeai szentírásokban, amelyek kétségkívül korábbiak, mint a mózesi könyvek. Asszír nyelven Ad annyi, mint „atya”, arámii nyelven Ad „egy”-et jelent, míg Ad-ad az „egyetlen egy”, Ak pedig asszír nyelven „teremtő”. Így lett az Ad-am-ak-ad-mon-ból a Kabbalában (Zohar) Adam-Kadmon, amely azt jelentette, hogy „Egy (Fiú) az isteni Atyától vagy Teremtőtől”, az am vagy om szavak ugyanis időben úgyszólván isteni-t vagy istenség-et jelentettek. Tehát Adam-Kadmon és Adam-Adami jelentése az lett, hogy „az Atya-Anya vagy Isteni Természet első Kiáradása”, szó szerint pedig az „első Isteni Egy”. Könnyen belátható, hogy ezek szerint Ad-Argat (vagy Aster’t, a szíriai istennő, Ad-on, a szíriai Úristen felesége, Ad-on, a zsidó Adonai), továbbá Vénusz, Isis, Istar, Mylitty, Éva, stb. azonosak a hinduk Aditi és Vach istennőjével. Ezek mind „minden élők anyja” és „istenanyák”. Másrészről viszont – kozmikusan és asztronómiailag – a férfi istenek először mind „Napistenek” voltak, s azután – teológiailag – lett belőlük az „Igazság napja” és egyéb logoszok, melyeket mind a Nap szimbolizált30. Ezek mind Protogonos-ok (Elsőszülöttek) és Microprosopus-ok. A zsidóknál Adam-Kadmon ugyanaz volt, mint Athamaz, Tamaz vagy a görögök Adonis-a – „aki egy az Atyával, és aki az Atyától van” – az Atya pedig a későbbi fajokban Helios, a Nap, például Apollo Karneios31, a „Nap-szülötte” volt. Osirist, Ormazd-ot és a többit később sokkal földibb típusok követték, sőt jóformán maguk is azzá változtak, mint például Prometheus, a Kajbee hegy keresztrefeszítettje, Hercules és még sokan mások, Nap-istenek és hősök, míg végül is valamennyi elvesztette eredeti jelentőségét, s alig jelentenek többet, mint fallikus szimbólumokat.


A Zohar-ban ez áll: „Az embert a Sephiroth (Elohim-Javeh másként) teremtette, s közös erővel létrehozták a földi Ádámot”. Ezért mondja a Genezis-ben Elohim: „Lám az Ember olyan lett, mint egy közülünk”. De a hindu kozmogóniában vagy „Teremtés”-ben Brahmâ-Prajâpati Viraj-t és a Rishi-ket szellemi úton teremti; éppen ezért az utóbbiakat világosan „Brahma Elme-szülte Fiai”-nak nevezik; a nemzésnek ez a specifikus módja teljesen kizárja a fallicizmus gondolatát is, legalábbis a korai nemzeteknél. Ez a példa jól illusztrálja a két nemzet egymáshoz viszonyított spiritualitását.



3. Szólt a Ragyogó Arc Ura: „Küldök neked egy tüzet, amikor a munkád megkezdődik. Emeld fel szavadat más lokákhoz, folyamodj Atyádhoz, a Lótusz Urához (Kumuda Pati) (a) az ő fiaiért… A te néped az Atyák (Pitri-Pati) uralma alatt lesz. A te embereid halandók lesznek. A Bölcsesség Urának (Budha, Merkur) emberei halhatatlanok, de Szóma (a Hold) fiai nem. Szüntesd be panaszaidat. (b) A hét bőr még rajtad van… te még nem vagy kész. A te embereid még nincsenek készen. (c)



  1. Kumuda-Pati a Hold, a Föld szülője, Soma-loka körzetében. Jóllehet a Pitrik vagy Atyák, az Istenek Fiai, másutt Brahmâ Fiai vagy éppen Rishi-k, általában úgy ismerik őket, mint holdbeli ősöket.


  1. Pitri-Pati a Pitrik Ura vagy Királya, Yama, a Halál Istene és a halandók Bírája. Budha (Merkur) emberei képletes értelemben bölcsességük révén halhatatlanok. Ezt általánosan úgy tartják azok, akik szerint minden bolygó vagy csillag lakott hely – sőt a tudomány emberei között vannak olyanok, mint pl. C. Flammarion többek között, akik erősen hisznek ebben, részben logikai, részben pedig asztronómiai alapokból kiindulva. Minthogy a Hold egy alsóbbrendű test, – még a Föld is fölötte áll, nem is szólva a többi bolygóról – azok a földi emberek, akik a Hold fiaitól származnak, vagyis a Hold burkából vagy testéből való holdbéli emberektől vagy ősöktől, nem lehetnek halhatatlanok. A földi ember nem remélheti azt, hogy valóságos, öntudatos és intelligens lénnyé válik, hacsak máshonnan való teremtők úgyszólván be nem fejezik őt. Így a Purana-i legendában a Hold (Soma) fia Budha (Merkur), az intelligens és bölcs, minthogy Soma-tól, a láthatatlan Hold uralkodójától származik, és nem Indu-tól, a fizikai Holdtól. Ezek szerint Merkur a Föld idősebb fivére, képletesen szólva féltestvére, lévén ő a Szellem ivadéka, míg a Föld a Test sarja, Ezeknek az allegóriáknak sokkal mélyebb és tudományosabb értelme van – asztronómiailag és geológiailag egyaránt – mint ahogy azt a modern fizikusok hajlandók lennének elismerni. Az első „háborúskodás az Egekben”, a Târaka-maya, teljes egészében telve van úgy filozófiai, mint kozmogóniai és asztronómiai igazságokkal. Ebből a leírásból le lehet vezetni valamennyi bolygó élettörténetét, aszerint, hogy mi történt e bolygók isteneivel és uralkodóival. Ushanas (Shukra, másként Vénusz), aki Soma-nak legjobb barátja, és Brihaspati (Jupiter) ellensége volt, cselekvőleg vett részt az „Istenek” elleni harcban. Brihaspati, az „Istenek nevelőjének” feleségét, Târâ-t vagy Târakâ-t, elrabolta a Hold, Soma, „s vele nemzette Budha-t”, minthogy pedig Ushanas ebben segítségükre volt, nyomban Demon (Asura) istenséggé degradálták, s az is maradt, mind a mai napig.32


Itt az „emberek” kifejezés azon égi emberekre vonatkozik, akiket Indiában Pitara-knak vagy Pitri-knek, az Atyáknak, az ember nemzőinek neveznek. Ezzel ugyan még nem tüntettük el a tanítás azon látszólagos nehézségét, – legalábbis a modern hipotézisek szempontjából – hogy ezek a Nemzők vagy Ősök az első emberi Ádámokat, mint asztrális árnyékokat, saját magukból teremtették, Jóllehet ez a tanítás haladást jelent az Ádám bordájáról szóló bibliai hagyománnyal szemben, mégis geológiai és klimatikus kifogásokat fognak ellene felhozni. Az okkult tanítás azonban megmarad állítása mellett.


(c) Az ember szervezete minden fajban alkalmazkodott a környezetéhez. Az első gyökérfaj oly mértékben volt éterikus, mint amennyire a mi fajunk fizikai. A Hét Teremtő ivadékának, a Hét Elsődleges Ádámnak33 bizonyára nem volt szüksége az élet folytatásához és a lélegzéshez tisztult gázokra. Ezért, bármennyire is lehetetlennek tartják ezt a tanítást a modern tudomány hívei, az okkultizmus állítja, hogy ez volt a helyzet aeonokkal korábban, mintsem az első fizikai ember, a lemúriai emberfaj fejlődése elkezdődött volna 18 millió évvel ezelőtt.


Az ősi írások azt tanítják, hogy minden helyi Kalpa vagy Kör megkezdésekor a Föld újra születik, előzetes fejlődését pedig így írják le a DZYAN KÖNYVEI-nek egyikében és a reá vonatkozó kommentárban: „Miként az emberi Jîva (monád), amikor új anyaméhbe költözik, új testet vesz magára, úgy van ez a Föld Jîva-jával is. Minden Körben tökéletesebb és szilárdabb takarót ölt magára, amint újra kiemelkedik a tér méhéből az objektivitás mezejére.” Ezt a folyamatot természetesen az újraszületés vajúdásai, vagyis geológiai megrázkódtatások kísérik.


Az erre vonatkozó egyetlen utalást az előttünk levő DZYAN KÖNYV-ének csupán egyetlen versében találjuk, amely így szól:



4. Nagy vajúdások után (a Föld) levetette a régi hármat, és felvett hét új bőrt, s ez ott állt az elsőben. (a)


(a) Ez a Föld növekedésére vonatkozik, míg a Kommentárok szerint az Első Körről szóló Stanzában ez áll:


Miután a változatlan (avikâra) maradandó Természet (Lényeg, sadaikarûpa) felébredt és átváltozott (differenciálódott) az esetlegesség (avayakta) egyik állapotába, s az okból (Karana) saját különálló okozatává (vyakta) vált, láthatatlanból látható lett. A parányinak a legparányibbja (az atomok legatomibbja, másként aniyânsam aniyasâm) eggyé és a sokká vált (ekaneka-rûpa), és létrehozván a világegyetemet, megteremtette a negyedik Loka-t (Földünket) a hét lótusz koszorújában. Az Achyuta ekkor a Chyuta lett.34


A Földről azt halljuk, hogy levetette a „régi hármat”, ami arra vonatkozik, hogy már előzőleg három Körön ment át, s a jelenlegi a negyedik a hét közül. Minden új Kör kezdetén, egy „elsötétülési” korszak után, a Föld – ugyanúgy, mint a többi hat „Föld” – leveti, vagy legalábbis feltételezhető, hogy leveti régi bőreit, mint a kígyó szokta. Ezért nevezik a Földet az Aitareya-Brâhmana-ban Sarpa Rajni-nak, a „Kígyók Királynőjének”, és „minden mozgó lény anyjának”. A „hét bőr”, amelynek elsejében most ott áll, arra a hét geológiai változásra vonatkozik, amely az emberiség hét gyökérfajának fejlődését kíséri, s amely a fejlődésnek megfelel.


A 2. Stanza, amely erről a Körről szól, azzal kezdődik, hogy a Föld életkorára vonatkozóan pár szóban felvilágosításokat ad. A kronológiát a megfelelő helyen közölni fogjuk. A Stanzához tartozó Kommentárban két személyiséget említenek: Narada-t, és Asura Maya-t, különösen az utolsót. Az összes számításokat ennek az ősi hírességnek tulajdonítják. A következőkben az olvasó nagy vonalakban meg fog ismerkedni néhány adattal.



Két özönvíz előtti asztronómus


A keleti okkultizmus tanulójának tudatában két személy van elválaszthatatlanul egybekötve a misztikus asztronómiával, kronológiával és azok ciklusaival. Valahányszor Yuga-król, Kalpá-król kell beszélnie, két hatalmas misztikus alak tornyosul elébe, mint két óriás az ősi múltból. Hogy mikor, a történelem előtti kor melyik szakaszában éltek, azt csak igen kevesen tudják és tudhatják azzal a pontossággal, amely az egzakt kronológiához szükséges. Lehet, hogy 100 ezer évvel ezelőtt éltek, lehet, hogy 1 millió évvel ezelőtt, – a világ ennél többet nem fog tudni róluk. A misztikus nyugat és a szabadkőművesség fennen hangoztatja Énoch és Hermes nevét. A misztikus kelet Nârada-t, az ősi védabeli Rishit, és Asuramaya-t, az atlantiszit emlegeti.


Már utaltunk arra, hogy a Mahâbhârata és a Purâna-k érthetetlen szereplői közül a legtitokzatosabb Nârada, aki a Matsya Purâna szerint Brahmâ fia, míg a Vishnu Purâna-ban mint Kashyapa és Daksha leányának sarja szerepel. A Deva-Rishi (isteni rishi, jobb kifejezés, mint a félisten) megtisztelő címet adta neki Parâshara, mégis Nârada az, akit Daksha, sőt Brahmâ is megátkoz. Nârada tudatja Kansa-val, hogy Bhagavân, vagy az exoteria szerint Vishnu újra fog születni Devaki nyolcadik gyermekében, s ezzel az indiai Heródes haragját rázúdítja Krishna anyjára. Azután a felhőkből, ahol – mint egy igazi Mânasaputra - láthatatlanul trónol, dicséri Krishnát afeletti örömében, hogy az Avatâra hősiesen legyőzte Keshin-t, a szörnyeteget. Nârada itt is, ott is, mindenütt található. És mégis, a Purâna-k egyike sem ad igazi jellemzést a fizikai nemzés eme nagy ellenségéről. Bármiként is jellemzik a hindu ezoteriában, Nârada – akit a cis-himalájai okkultizmusban Pesh-Hun-nak, a „Küldött”-nek, vagy görögül Angelos-nak neveznek – az egyedüli megbízottja és végrehajtója a Karma és Adi-Budha egyetemes végzéseinek. Nârada olyan, mint egy cselevő, mindig újra inkarnálódó Logosz, aki az emberek ügyeit a Kalpa kezdetétől annak végeztéig vezeti és irányítja.


Pesh-Hun egy általános és nem speciálisan hindu személyiség. Ő az a misztikus vezető intelligens hatalom, amely megindítja a ciklusokat, Kalpákat és egyetemes eseményeket, s azután szabályozza azok leforgását.35 Ő a Karma látható irányítója az általános vonatkozásokban. Ő ezen Manvantara legnagyobb hőseinek inspirálója és vezetője. Az ezoterikus munkákban bizonyos kevéssé hízelgő néven emlegetik, pl. Kali-kâraka, Bajkeverő, Kapi-vaktra, Majomarcú, sőt Pishuna, Kém, míg másutt ennek dacára Deva-Brahmâ-nak hívják. Maga Sir William Jones is erősen elcsodálkozott a titokzatos jellemen szanszkrit tanulmányai során. Hermeshez és Merkurhoz hasonlítja, „az Istenek ékes-szavú küldöttének” nevezi. (Lásd: Asiatic Researches, I. 264. oldal.) Mindezek a dolgok, nem is szólva arról a tényről, hogy a hinduk Narâda-t nagy Rishi-nek tartják, „aki örökké a Földön él, jó tanácsokat osztva”, arra bírták Dr. Kenealy-t, (Book of God) hogy benne az általa felsorolt tizenkét Messiás egyikét lássa. Talán nem is járt olyan messze a helyes nyomtól, mint egyesek képzelik.


Hogy valójában kicsoda Nârada, azt nyomtatásban nem lehet megmagyarázni; a világi emberek modern generációja sokat úgysem tudna felfogni a magyarázatból. De annyit megjegyezhetünk, hogy ha a hindu Pantheonban lenne egy olyan istenség, aki Jehovához hasonlítana abban, hogy kísértésbe hozhat bizonyos gondolatok „szuggerálásával”, s azzal, hogy „megkeményíti” azok szívét, akiket eszközül és áldozatul fel akar használni, akkor Nârada lenne az. Csakhogy ez utóbbi nem keresi az ürügyet arra, hogy „pestist bocsásson a népre”, ezzel mutatván ki, hogy „Én vagyok az Úristen”. Benne nincs semmi becsvágy vagy önző indíték, mert valóban csak azért cselekszik, hogy vezesse és szolgálja az egyetemes fejlődést és haladást.


A Purâna-kban Nârada egyike azon kevés kiemelkedő személyiségnek, – néhány istent számításon kívül hagyva – akik meglátogathatják Pâtâla-t, az úgynevezett alvilágot vagy poklot. Nem tudjuk, hogy az ezerfejű Shesha, a Hét Pâtâla-t tartó Kígyó – aki az egész világot, mint diadémot viseli a fején, s aki az asztronómia nagy tanítója36 – adta-e át Nârada-val való érintkezése során tudását. Annyi azonban bizonyos, hogy Nârada többet tud a ciklusok bonyolult titkairól, mint Garga Guru-ja. Ő az, aki gondoskodik haladásunkról és nemzeti jó- vagy balsorsunkról. Ő az, aki háborúkat hoz, és végüket veti. A régi Stanzákban Pesh-Hun az, aki kiszámította és lejegyezte az eljövendő összes asztronómiai és kozmikus ciklusokat, s megtanította a csillagos égbolt első kutatóinak ezt a tudományt. És Asuramaya az, akiről azt tartják, hogy ezen feljegyzések alapján írta meg összes asztronómiai munkáit, meghatározta az elmúlt geológiai és kozmikus korszakok tartamát, úgyszintén az eljövendő ciklusok hosszát is, egészen ezen élet-ciklus végéig, vagyis a hetedik faj végéig.


A Titkos Könyvek között van egy mű, az un. A Jövő Tükre, amelybe a Kalpákon belüli valamennyi Kalpa, s a Shesha – vagy végtelen idő – kebelében levő valamennyi ciklus fel van jegyezve. Azt tartják, hogy e munkát Pesh-Hun-Nârada írta. Ezenkívül van még egy ősi munka, amelyet különböző Atlantisz-bélieknek tulajdonítanak. E két könyvből vesszük a ciklusok adatait és azt a lehetőséget, hogy kiszámítsuk az eljövendő ciklusok idejét. A következőkben megadandó kronológiai számítások azonban – amint azt a későbbiekben kifejtjük – a brâhmanak szerint vannak összeállítva, de legnagyobb részük ugyancsak a Titkos Tanításból származik.


A brâhman beavatottak kronológiája és számításai az indiai zodiákus feljegyzéseken és a fent említett asztronómus és mágus – mármint Asuramaya – munkáin alapulnak. Az atlantiszi zodiákus feljegyzései tévedhetetlenek, minthogy ezeket azok vezetése alatt gyűjtötték össze, akik első ízben tanították asztronómiára – más egyebek között – az emberiséget.


De itt megint új nehézséggel vagyunk kénytelenek megbirkózni. Azt halljuk, hogy megállapításunkat megtámadja a tudomány, éspedig egy olyan férfiú személyében, akit (nyugaton) nagy tekintélynek tartanak, s ez a férfi prof. Albrecht Weber, Berlinből. Ezen a legnagyobb sajnálatunkra nem tudunk segíteni, de fenntartjuk vele szemben is állításainkat. Az elbeszélő hagyomány, az Aryâvarta-ban kiemeli Asuramaya-ról azt, hogy ő a legkorábbi asztronómus, akivel „a Napisten közölte a csillagokra vonatkozó tudást”. Nos, prof. Weber állítása szerint Asuramaya in propria persona valami titokzatos módon azonos a görögök Ptolemaios-ával. Erre az azonosításra nem tus érvényesebb indító okot felhozni, mint azt:


Ez utóbbi név (Ptolemaios), amint azt a Piíadasi feliratain láthatjuk, a „Puramaya” névre változott Indiában, s ebből a névből könnyen „Asuramya” válhatott.


A lehetőség nem kérdéses, de a döntő kérdés az: Van-e arra megfelelő bizonyíték, hogy tényleg átváltozott? Az egyedüli bizonyíték, amit prof. Weber erre felhoz, az, hogy így kell lennie, „mivel… ezt a Maya-t határozottan a nyugati Romaka-pura-hoz kapcsolják”37. A Maya evidens, minthogy az európai szanszkrit kutatók közül senki nem tudja megmondani, hogy volt ez a Romaka-pura, legfeljebb csak azt tudják, hogy valahol „nyugaton” lehetett. S mivel sem az Asiatic Society tagjai, sem más nyugati orientalisták sohasem fogják tekintetbe venni a brahmani tanításokat, felesleges tehát az európai orientalisták ellenvetéseivel foglalkozni. Romaka-pura tényleg „nyugaton” volt, lévén az a letűnt Atlantisz földrész egy része. Az is hasonlóképpen biztos, hogy a hindu Purana-kban Atlantiszt jelölték meg Asuramaya születési helyéül, aki „mágusnak éppen olyan nagy volt, mint asztrológusnak és asztronómusnak”. Prof. Weber még az indiai zodiákusnak sem hajlandó semmiféle antikvitást engedélyezni, s úgy tartja, hogy a hinduk semmit sem tudtak a zodiákusról mindaddig, amíg azt „a görögöktől át nem vették”38. Ez a megállapítás teljesen ellentétben van India legősibb hagyományaival, s ezért vissza kell utasítani. Ez a visszautasítás annál is inkább jogosult, mivel maga a német professzor mondja el könyvének előszavában, hogy: „a természetes akadályokon kívül, amelyek (Indiában) megakadályozzák a kutatást, ráadásul még az előítéleteknek és a téveszméknek sűrű köde lebeg az ország fölött, mintegy hálóként borítva be azt.”


Fennakadva ebben a hálóban, nem csoda, ha prof. Weber akaratlan tévedéseket követett el. Reméljük, most már többet tud.


Nos, akár modern mítosznak minősítjük is Asuramaya-t, s elhisszük, hogy a macedóniai görögök idejéből való személyiség volt, akár annak tartjuk, aminek őt az okkultisták mondják, egy bizonyos, az, hogy számításai teljesen megegyeznek a titkos feljegyzések számításaival.


1884 és 1885 években két igen képzett brahmana39 összeállította a könyvünk más helyén tárgyalt „kalendáriumot” ezen atlantiszi asztronómusnak tulajdonított roppant ősi munkák Dél-Indiában feltalált töredékeiből. Ezt a művet – brahmanikus szempontból – a legkiválóbb pandit-ok kifogástalannak jelentették ki, így az megegyezik az ortodox tanításokban foglalt kronológiával. Ha összehasonlítjuk a fenti mű megállapításait a néhány évvel korábban megjelent Isis Unveiled megállapításaival, valamint egynéhány teozófus által nyilvánosságra hozott töredékes tanítással, végül pedig e könyvben levő, s az okkultizmus titkos könyveiből vett adatokkal, akkor azt találjuk, hogy mindezek tökéletesen megfelelnek egymásnak, kivéve néhány részletkérdést, amelyek megmagyarázhatatlanok. Magasabb beavatások titkait – amelyek épp olyan ismeretlenek a szerző előtt, mint az olvasó előtt – kellene ugyanis feltárni, s erre nincsen mód.

2. STANZA


A TERMÉSZET SEGÍTSÉG NÉLKÜL KUDARCOT VALL


5. Hatalmas korszakok után a Föld szörnyetegeket teremt. 6. A Teremtőknek nem tetszik. 7. Kiszárítják a Földet. 8. Elpusztítják a formákat. 9. Az első nagy vízözönök. 10. A kéregalakulás kezdete.


5. A kerék még forgott harmincszor tízmillióig (évig, vagy 300.000.000-ig1). Rupa-kat (formák) teremtett; lágy köveket, melyek megmerevedtek (ásványok), kemény növényeket, melyek megpuhultak (növények). Láthatót teremtett a láthatatlanból, rovarokat és kis életeket (Sarisripa, svapada). Az Anya (a Föld) lerázta őket hátáról, valahányszor azok elborították (a)… Harmincszor tízmillió után megfordult. Hátára feküdt, oldalára feküdt… Nem kiáltott az Ég Fiaiért, nem kérte a Bölcsesség Fiait. Saját kebeléből teremtett. Kifejlesztette a víz-embereket, a retteneteseket és rosszakat (b).


(a) Ez a földtengely elfordulására vonatkozik – ami többször megtörtént – ami vízözönt és káoszt vont maga után (jóllehet ez a káosz egész más volt, mint az elsődleges káosz). Ekkor szörnyetegek, félig emberi, félig állati lények keletkeztek. Találunk erre utalást a Halottak Könyvében, úgyszintén az igen erősen megcsonkított Cutha táblácskákon, amelyeken a kaldeaiak a teremtés történetét leírták.


Ezek a dolgok nem allegóriák. Itt tényekről van szó, amelyeket éppen úgy megtalálunk Pymander beszámolóiban, mint a kaldeai teremtés-történetet közlő táblácskákban. E versek csaknem pontosan ellenőrizhetők a Berosus-szerkesztette kozmogóniával, amelyet a felismerhetetlenségig eltorzított Eusebius, de amelynek egyes részeit mégis meg lehet találni ősi görög írók – mint Apollodorus, Alexander Poyhistor, stb. – után fennmaradt töredékekben. Stanzáinkban kudarcnak nevezik a „rettenetes és rossz víz-embereket”, akiket a fizikai Természet egyedül hozott létre a „fejlődési impulzus” eredményeként. Ez volt az első kísérlet az ember teremtésére, amely a Földön levő minden állati élet törekvése, célja és koronája. Ugyanerről olvasunk a Berosus-féle kozmogóniában, amelyet, mint a pogány képtelenségek csúcspontját, oly hevesen visszautasítottak. De vajon mivel bizonyíthatnák az evolucionisták, hogy a dolgok nem úgy folytak le a kezdet kezdetén, mint azok az ősi könyvekben le vannak írva? Mivel cáfolhatnák meg azt, hogy – amint az a Purana-kban, az egyiptomi és kaldeai töredékekben, sőt még a Genezis-ben is le van írva – két, sőt több „teremtés” is volt bolygónk utolsó kialakulása előtt, s hogy bolygónk változó geológiai és klimatikus viszonyai között megváltozott a Föld növény- és állatvilága, sőt megváltoztak az emberek is? De ezt az állításunkat nemcsak minden ősi kozmogónia igazolja, hanem megegyezik az a modern tudomány feltevéseivel is, sőt egy bizonyos fokig még a fejlődés-elmélettel sem áll ellentétben, mint azt pár szóval mindjárt be is mutatjuk.


A legkorábbi világ-kozmogóniákban nincs „sötét teremtés”, nincs „gonosz sárkány”, akit a Napisten legyőz. Még az akkádoknál is a Nagy Mélység – a Vizes Szakadék vagy Tér – Ea-nak, a Bölcsességnek, a megismerhetetlen végtelen Istenségnek volt a szülőföldje és lakhelye. De a semitáknál és a későbbi kaldeusoknál a Bölcsesség mérhetetlen Mélye durva Anyaggá válik, bűnös szubsztanciává. Ea átváltozik Tiamat-tá, a Merodach vagy Sátán által az asztrális hullámokkal leölt Sárkánnyá.


A hindu Purâna-kban Brahmâ, a Teremtő, többször, minden egyes kudarc után, de novo nekikezd a „teremtés”-nek. A mű két nagy Teremtést említ2, a Padma-t és a Varâha-féle teremtést, amikor a Földet Brahma, vaddisznó formájában, mint Varâha Avatâra, kiemeli a vizekből. A teremtés itt, mint a Teremtő Isten sportja, szórakozása (Lîlâ) szerepel. A Zohar elsődleges világokról beszél, amelyek alighogy létrejöttek, mindjárt el is pusztultak. Ugyanezt mondja a Midraish is, ahol Abahu rabbi világosan megmagyarázza (Lásd: Bereschith Rabba, Parscha IX.), hogy a „Szent Egy” különböző világokat teremtett és rombolt szét, mielőtt a jelenlegit sikerült létrehozni. Ez nemcsak a Tér egyéb világaira vonatkozik, hanem saját bolygónk egyik misztériumára, amelyet az „Edomi Királyok”-ról szóló allegóriában lehet megtalálni. A szavakat: „Ez tetszik nekem” – elismétli a Genezis is (I. 31.), jóllehet eltorzított módon, mint rendesen. A kaldeai kozmogóniai töredék, az ékírásos feljegyzésekben és másutt is, az emberek és állatok két különálló teremtéséről számol be. Az első teremtést el kellett pusztítani, mert nem sikerült. A kozmogóniáról szóló táblácskák azt bizonyítják, hogy jelenlegi teremtésünket több teremtés előzte meg (Lásd Hibbert Lectures, 390. oldal). S amint a The Quabbalah szerzője kimutatja, a Zohar-ban, a Siphra Dzenioutha-ban, a Jovah Rabba-ban, 128a, stb. a Kabbala ugyanezt állapítja meg.


(b) Oannes vagy Dagon, a kaldeai „ember-hal”, két részre osztja kozmogóniáját és genezisét. Először beszél a sötétségről és a vizek mélyéről, ahol a legfertelmesebb lények laktak – szárnyas emberek négy- és két szárnnyal, kétfejű emberi lények kecskeszarvakkal és lábakkal – lásd a mi „bakkecske-embereinket”3 – hippocentaurok, emberfejű bikák, halfarkú kutyák. Egyszóval különböző állatok és emberek, halak, csúszómászók és egyéb szörnyállatok kombinációiról beszél, amelyek egymás formáját és fejét öltik magukra. Az a női elem, amelyben ezek éltek, a Tenger vagy „Víz”, megszemélyesítője pedig Thalatth, akit végül is Belus, a férfi princípium győz le. Alexander Polyhistor ezt mondja:


Belus jött és kettévágta a nőt; egyik feléből megformálta a földet, a másik feléből pedig az eget; ugyanakkor pedig elpusztította a benne lévő állatokat.


Amint Isaac Myer igen helyesen megjegyzi:


Az akkádoknál minden természeti erőnek vagy tárgynak megvolt a Zi-je vagy Szelleme. Az akkádok isteneiket háromságokra osztották, többnyire férfi háromságokra (talán inkább nem nélküliekre?); a semitáknak szintén hármas isteneik voltak, de ők már bevezették a nemeket, vagyis a fallicizmust. Az árjáknál és a korai akkádoknál minden dolog a Teremtőből vagy a Logoszból közvetített emanáció. A semitáknál minden dolog nemzés által keletkezik.


6. A retteneteseket és rossz víz-embereket ő maga teremtette a többiek maradványaiból. (Az ásványi, növényi és állati maradványokból.) Megalkotta őket az első, a második és a harmadik (Körök) salakjából és iszapjából. A Dhyanik jöttek és megnézték… Jöttek a Dhyanik4 a ragyogó Atya-Anyától, a fehér (Nap-Hold - szoláris-lunáris) tájakról, a halhatatlan halandók hajlékaiból. (a)


(a) A mi magyarázataink, a Stanzák szerint, sokkal világosabbak, mint a Cutha táblácskán adott teremtés-legenda lenne, ha az teljes egészében megmaradt volna. Mindazonáltal az, ami fennmaradt, egybehangzó a mi állításainkkal. A táblácskán pl. az „Angyalok Ura” elpusztítja a mélyben levő embereket, s a leöldösés után „nem maradtak hullák és roncsok”. Ezek után a Nagy Istenek embereket teremtenek a pusztaság madarainak testével, emberi lényeket, „hét királyt, testvéreket ugyanabból a családból”, stb.; ez utalás akar lenni az elsődleges éterikus testre, amellyel az emberek menni éppen úgy tudtak, mint repülni5, de azután ezeket is „elpusztították”, mert nem voltak „tökéletesek”, vagyis „nem nélküliek voltak, mint Edom Királyai”.


A metaforákat és allegóriákat félretéve, vajon mit szólna a tudomány a fajok elsődleges teremtésének ehhez az elképzeléséhez? Természetesen tiltakozni fog az ellen, hogy „Angyalok” és „Szellemek” is kivették volna részüket a teremtésből. De ha szerintük csak a Természet és a fejlődés fizikai törvényei hoztak létre mindent, ami a Földön jelenleg van, akkor miért ne lehetne elképzelni azt, hogy akkor, amikor a bolygónk vízzel volt borítva, létezhettek olyan „mélységek”, amelyekben szörny-lények sokasága élt? Vajon azt kifogásolnák, hogy léteztek „emberi lények” és állatok emberi fejjel és kettős arccal? De ha az ember csak magasabbrendű állat, s az átalakulások hosszú sorozatain át fejlődött ki az állatból, akkor miért ne lehetett volna a hiányzó láncszemnek, a Természet korai erőfeszítései idején állati testhez tartozó emberi feje, vagy fordítva, emberi testhez állati feje? Hát nincsenek-e bizonyítékaink arra nézve, hogy a geológiai korszakok alatt a csúszómászók és emlősök periódusában léteztek gyíkok madárszárnyakkal, s kígyófejű emlősök?6 Sőt tovább érvelve a tudomány szemszögéből, a mai modern emberi faj nem produkál-e olykor szörny példányokat: kétfejű gyermekeket, emberfejű állati testeket, kutyafejű csecsemőket, stb.? Mindez azt bizonyítja, hogyha a Természet még manapság is képes ilyen csínytevésekre, jóllehet már korszakok óta megállapodott a fejlődés rendes menetében, akkor – kezdeti próbálkozásai idején – a Berosus leírásához hasonló szörnyek előfordulásának megvolt a lehetősége; sőt ez a lehetőség valamikor törvény volt, még mielőtt a Természet a különféle adottságokból kiválasztotta, és módszeresen kidolgozta volna a megfelelő típust. Mindezeknek tényleges bizonyítéka a tudomány által is elismert „reverzió” (az eredeti alakhoz való visszatérés) puszta ténye.


Tantételeink tehát ezt tanítják, s számtalan bizonyítékkal igazolják is. Mi azonban nem várunk arra, hogy akár a dogmatikus teológia, akár pedig a materialista tudomány elismerje igazunkat, hanem folytatjuk Stanzáinkat. Hadd beszéljenek e Stanzák magukért, amint megvilágítjuk őket a kommentárokkal és azok magyarázataival. E kérdések tudományos vonatkozásait pedig később fogjuk tárgyalni.


Bemutattuk tehát, hogy a fizikai természet, ha magától kell állati és emberi fajt teremtenie, kudarcot vall. A természet létre tudja hozni a két első birodalmát, valamint az alacsonyabbrendű állatok birodalmát is, de amikor az ember következik sorra, akkor már intelligens, független és spirituális erőkre van szükség megteremtéséhez, a „bőrtakarón” és az „állati élet leheletén” kívül. Az előző körök monádjainak személyiségük felépítéséhez valamivel többre is szükségük van, mint tisztán fizikai anyagra, különben a „Frankenstein-szörnynél” is alacsonyabbra süllyednek7.



7. Nem tetszett nekik. Nem a mi testünk. (Mondták ők.) Nem alkalmas Rúpák az Ötödikhez tartozó Fivéreknek. Nem jó darabjai az életeknek8. Tiszta vizet kell inniuk, nem zavarosat. (a) Szárítsuk ki a vizeket.



  1. A Kommentárokhoz tartozó Katekizmus ezt mondja:


Anyagi világokból szállnak le azok, akik az új Manvantara-kban megalkotják a fizikai embert. Ezek alsóbbrendű Lha-k (Szellemek), akiknek kettős testük van (asztrális test, éterikus formában). Ők alakítják és teremtik a mi illúzió-testünket…

 

A Lha (Pitrik) által kilövellt formákban a Várakozás Szféráiból9 leszáll a Két Betű (a Monád, más néven Kettős Sárkány)10 E két betű azonban olyan, mint a tető, s nincsenek falai vagy oszlopai, amelyekre támaszkodhatna…


Az embernek négy Lángra és három Tűzre van szüksége, hogy eggyé váljon a Földön, s a tökéletességhez pedig meg kell szereznie a negyvenkilenc Tűz lényegét.11 Azok, akik elhagyták a Felső Szférákat, az Akarat Istenei12, fogják befejezni az illúzió Manuját. Mert a „Kettős Sárkány” nem tudja megragadni a puszta formát. Olyan ő, mint a szellő, ha nincs fa vagy ág, amely befogadja és megtartja. Nem tudja ott a formát befolyásolni, ahol nincs átadó közeg (Manasz, „elme”), s a forma nem ismeri őt.


A legmagasabb világokban három egy13 a Földön (eleinte) az egyből kettő lesz. Olyanok, mint egy háromszög két oldala, s az alap hiányzik – s ez a harmadik tűz. (Cathechism, Book III. Sec. 9.)


Mielőtt tovább mennénk, ez bizonyos magyarázatra szorul. Árja hindu testvéreink kedvéért – akiknek ezoterikus interpretációik esetleg különböznek a miénktől – az előbb mondottak magyarázatát saját exoterikus könyveik, éspedig a Purana-k bizonyos részleteivel fogjuk megvilágítani. A Purana-k allegóriáiban Brahma, aki kollektíve a világegyetem teremtő erejét jelenti, így van jellemezve:


A Yuga-k (ciklusok) kezdetén… eltelve a teremtés iránti vággyal és erővel, a teremtendő dolgok befolyásától késztetve, újra és újra, minden Kalpa kezdetén útjára bocsát egy újabb teremtést. (lásd: Vishnu Purana, I. kötet, 1. fejezet, 5. záró sloka, valamint Manava Dharma Shastra, I. 30.)


Ajánlatos tehát megvizsgálni a Vishnu Purana exoterikus beszámolóját, s megnézni, mennyiben egyezik vagy nem egyezik a mi okkult verziónkkal.



Az Isteni Lények teremtése az exoterikus beszámolókban


A Vishnu Purana-ban, amely bizonyára a legősibb az ilyen nevű írások között, azt találjuk – mint a többiben is – hogy Brahma, mint férfi Isten, a teremtés céljából „három tulajdonsággal felruházott négy testet vesz magára”14. Az írás így szól: „Ily módon, Maitreya, Jyotsna (hajnal), Râtri (éjszaka), Ahan (nappal) és Sandhyâ (este vagy szürkület) Brahmâ négy teste”. (Wilson fordítása, I. kötet, 81. oldal). Parasâra úgy magyarázza, hogy amikor Brahmâ újra akarja teremteni a világot, s akaratával megalkotni a négyféle állapotú nemzetséget, vagyis a lények négy rendjét, – akik az Istenek (Dhyan Chohan-ok), a Démonok15 (vagyis ezeknél anyagiasabb Dévák), az Ősök (Pitrik) és az Emberek elnevezést kaptak, – akkor „elméjét önmagában vonja össze”.


Különösen hangzik, de Brahma először a DÉMON-okat teremti meg, akik ezek szerint megelőzik az Angyalokat vagy Isteneket. Ez nem összeegyeztethetetlen a dolgok rendjével, s nem is következetlenség, hanem – akárcsak a többi – mély ezoterikus jelentéssel bír, ami teljesen világos azok előtt, akik mentesek a keresztény teológiai előítélettől. Hogy miért előzi meg a Démonok teremtése a többi rend teremtését, ennek okát csak az fogja felfogni, aki szem előtt tartja azt, hogy az Ön-tudatosság gyökere a Mahat princípium, másként Intellektus vagy „Egyetemes Elme” (Mahat szó szerint annyi, mint „Nagy”). A Mahat princípiumot az ezoterikus filozófia a „megnyilvánult mindentudásnak” tartja, – a Vishnu Purana szerint Mahat a Pradhana, az Elsődleges Anyag „első teremtménye”, az okkultizmus tanítása szerint azonban Mahat a Parabrahman vagy ezoterikus SAT, vagyis az Egyetemes Lélek első kozmikus aspektusa16. Az un. Démonok – ezoterikusan az önérvényesítő és intellektuálisan aktív princípium – voltaképpen a teremtés pozitív pólusát jelentik, – tehát először jönnek létre. A Purana-kban az allegorikusan elbeszélt folyamat röviden így hangzik:


Miután elméjét önmagában vonta össze, s a Sötétség tulajdonsága árasztotta el Brahma magára vett testét, legelőször is, combjából kiáradva, létrejöttek az Asura-k; minek utána elhagyván ezt a testet, az átváltozott az Éjszakává. (Lásd 4. köt. 2. rész, 4. szakasz: A bukott angyalok mítosza.)


Ebben két fontos dolog foglaltatik: (a) A Rig Véda-ban eredetileg az „Asura-k” mint spirituális isteni Lények szerepelnek. A szó etimológiája az Asu, lehelet, „Isten Lehelete”, kifejezésből vezethető le, ami ugyanannyit jelent, mint a „Legfőbb Szellem”, vagy a zoroaszteri „Ahura”. Csak később, teológiai és dogmatikus célokra mutatták be őket úgy, mint akik Brahma combjából áradtak ki, s nevüket is úgy magyarázták, hogy azaz a fosztóképzőből és a Sura, Isten szóból származik, tehát jelentése „nem-Isten”, s így lettek ők az Istenek ellenségei. (b) Kivétel nélkül valamennyi ősi teogónia – kezdve az árja és egyiptomitól egészen Hesiodod-ig – a kozmikus fejlődés rendjében az Éjszakát a Nappal elé helyezi. Még a Genezisben is „sötétség volt a mélység színén” (I. 2.) az „első nap” előtt (I. 5.) Ez onnan van, hogy valamennyi kozmogónia – kivéve a Titkos Tanítást – az un. „Második Teremtés”-sel kezdődik, vagyis a Megnyilvánult Világegyetemmel, amelynek származásánál határozott különbséget kell tenni az Elsődleges Teremtés örök világossága között, – melynek titka örökre „Sötétség” marad a profán ember kutató véges felfogása és értelme számára – és a megnyilvánult látható természet másodlagos fejlődése között. A Véda ezen megosztás teljes filozófiáját tartalmazza, s így a mi orientalistáik soha pontosan nem tudták megmagyarázni, minthogy egyáltalán nem értették meg.


A teremtést folytatva, Brahmâ egy másik formát vesz magára, a Nappal képét, s leheletéből megteremti az isteneket, akik a jóság (passzivitás)17 tulajdonságával bírnak. Ezen új testében a nagy passzivitás tulajdonsága uralkodott, amely egyben (negatív) jóság is, s ezen személyiség oldalából áradtak ki a Pitri-k, az emberek nemzői, minthogy – a szöveg szerint – Brahmâ „úgy gondolt magára (a folyamat alatt), mint a világ atyjára”.18 Ez a Kriya-sakti, a titokzatos Jóga-képesség, amit másutt már elmagyaráztunk. Brahmâ ezen teste, ha leveti, Sandhya lesz, az Esti Szürkület a Nappal és az Éjjel közötti idő.


Végül Brahmâ felvette legutolsó formáját, amelyet az ocsmányság tulajdonsága árasztott el. S ebből a testből, amelyet az ocsmányság (szenvedély) van túlsúlyban, jöttek létre az emberek. Ezen testből, ha leveti, keletkezik a hajnal, vagy reggeli szürkület – az Emberiség hajnala. Itt Brahmâ ezoterikusan a Pitrik helyett szerepel. Ő kollektíve Pitar, az „Atya”.


Most pedig megmagyarázzuk ezen allegórai igazi, ezoterikus jelentését. Az allegóriában Brahmâ személyesen szimbolizálja a világ és az emberek kollektív teremtőit, vagyis magát az univerzumot, annak számtalan mozgó és (látszólag) mozdulatlan teremtményével együtt19. Ő kollektíven a Prajâpati-k, a Teremtés Urai; a négy test pedig a teremtő erők vagy Dhyan Chohan-ok négy osztályát jelenti, amint az az I. kötet 7. Stanzájában, az 1. sloka kommentárjában le van írva. Brahmâ ezen Négy Testének helyes értelmezésén alapszik a világon levő jó és rossz un. „Teremtés”-ének, valamint az ebből keletkező teljes Manvantara-i Ciklusnak a teljes filozófiája.


Az olvasó már eléggé elő van készítve a most következő fejtegetések igazi, ezoterikus jelentésére. De még egy fontos dolgot is tisztázni kell. A keresztény teológia önkényesen felállította a tételt, hogy a Sátán a Bukott Angyalokkal együtt a legkorábbi teremtéshez tartozott, mivel Sátán volt Isten arkangyalai között a legelőbb teremtett, a legbölcsebb, a legszebb. A keresztény teológia ezzel megütötte az alaphangot, kiadta a jelszót. Ettől kezdve valamennyi pogány szentírásban ugyanezt a magyarázatot keresték, kimutatták, hogy e szentírások démonikusak, s azt hirdették és hirdetik ma is, hogy az igazság és a tények a kereszténységgel kezdődnek, s csak ott találhatók. Még az orientalisták és mitológusok maguk is, közöttük sok nem is keresztény, hanem „hitetlen”, továbbá a tudomány emberei, öntudatlanul, pusztán a gondolattársítás és a szokás hatalmánál fogva belezökkentek a teológus kerékvágásba.


A hatalomvágyon és ambíción alapuló tisztán brahmanikus meggondolások a tömegeket tudatlanságban hagyták a nagy igazságokra vonatkozólag. Ugyanezek az okok a korai keresztények közötti beavatottakat arra késztették, hogy hallgassanak, azok pedig, akik mit sem tudtak az igazságról, eltorzították a dolgok rendjét, s az „Angyalok” Hierarchiáját az exoterikus forma után ítélték meg. Így történt, hogy a népszerű hitvallásokban az Asura-k mint pártütő kisebb istenek szerepelnek, akik a Nagyokkal harcoltak, a legmagasztosabb Arkangyal pedig, valójában az Agathodaemon, a legősibb kegyes Logosz, a teológiában mint az „Ellenség” vagy a Sátán van feltüntetve. De vajon jogosult-e ez a beállítás, ha az ősi írásokat helyesen interpretáljuk? A választ ez: semmi esetre sem. A mazdeani írások, a Zend Avesta, a Vendidad és egyéb írások helyesbítik és kimutatják a hindu Pantheon Isteneinek későbbi korban történt cseles pozíció-eltolódásait, és visszahelyezik Ahura segítségével az Asura-kat a teogóniában őket megillető helyre. Hasonlóképpen a nemrég felfedezett kaldeai táblácskák is helyreállítják az első inteni emanációk jó hírnevét. Mindez könnyen bizonyítható. A keresztény angyaltan közvetlenül és kizárólag a farizeusoktól származik, akik dogmáikat Babilonból hozták magukkal. Mózes törvényeinek igazi őrzői, a szadduceusok, semmit sem tudtak az angyalokról, még az emberi lélek (de nem a személytelen Szellem) halhatatlanságát is tagadták. A Bibliában más angyalokról nem beszélnek, csupán „az Isten Fiairól”, akiket a Genezis VI. fejezetében említenek – ezeket most Nephilim-nek, Bukott Angyaloknak tekintik – továbbá néhány emberi formájú angyalról van szó, a Zsidó Isten „küldötteiről”. A Zsidó Isten rangja különben az eddiginél alaposabb analízisre szorul. Amint már előbb bemutattuk, a korai akkádok az Asura-kat Ea-nak, Bölcsességnek hívták. Ezt a későbbi akkádok és semiták eltorzították, s lett belőle Tismat, Tisalat és Berosus Thallath-ja, a női Tengeri Sárkány, ma pedig Satan. Valóban: „Mily mélyre buktál (az emberek kezétől) ó ragyogó Csillag, s a Hajnal Fia!”


Nos, mit mondanak el a babiloni „Teremtés”-legendák, amelyeket asszír cserép-töredékeken találtak, s amely legendákon a farizeusok megszerkesztették a saját angyal-tanukat? Nézzük meg, mit találunk Mr. George Smith: Assyrian Discoveries (398. oldal) és Chaldean Account of Genesis (107. oldal) c. műveiben. A Hét Gonosz Isten vagy Szellem történetét tartalmazó táblán a következő beszámolót találjuk; a fontosabb részeket dőlt betűvel szedtük:


  1. Az első napokban a gonosz Istenek,

  2. az angyalok, kik fellázadtak, kik az ég alsó részén

  3. lettek teremtve,

  4. gonosz munkájukat végezték

  5. gonosz elmével tervezve… stb.

Itt tehát egy folyamatos szövegű töredékből, ahol nem lehet kétség az értelmezésben, a lehető legvilágosabban kitűnik, hogy a „pártütő angyalokat” az ég alsó részén teremtették, vagyis ők a fejlődés materiális síkjához tartoztak és tartoznak, s mivel ezt a síkot érzékeinkkel nem ismerhetjük fel, az számunkra általában láthatatlan marad, s így szubjektívnek tekinthető. Nem volt-e igazuk mégis a gnosztikusoknak, akik azt állították, hogy a látható világ, s különösen a Föld teremtését az alacsonyabb angyalok, a kisebb Elohim, kiknek egyike – szerintük – Izrael Istene volt, végezték? Ezek a gnosztikusok időben közelebb voltak az ősi Titkos Tanítás feljegyzéseihez, s így feltételezhetjük, hogy jobban tudták annak tartalmát, mint a be nem avatott keresztények, akik több száz évvel később elhatározták, hogy újrafogalmazzák és helyesbítik az elmondott dolgokat. De lássuk, mit mond még később ugyanaz a tábla:


  1. Heten voltak (a gonosz istenek)… (Ezután leírja ezeket, a negyedik közülük a „kígyó” volt, az emberi fejlődés negyedik fajának fallikus szimbóluma.)

15. Mind a hét küldöttje Anu Istennek, királyuknak.


Nos, Anu a kaldeai Szentháromság egyik tagja, s egyik aspektusában azonos Sin-nel, a Holddal. A héber Kabbalában a Hold minden materiális élet csírájának, az Argha-ja, és még szorosabban kapcsolódik kabbalisztikusan Jehová-hoz, aki kettős nemű, mint Anu is az. Az ezoteriában mindkettő képviselve van, s e kettős aspektusból szemlélik: hímnemű vagy spirituális, és nőnemű vagy materiális, másként Szellem és Anyag, a két ellentétes princípium. Ennek következtében „Anu küldöttei” – aki különben Sin, a Hold, a 28 – 41 sorokban végül is legyőzetnek ugyanezen Sin által Bel, a Nap, és Istar, a Vésnusz segítségével. Az asszirológusok ezt ellentmondásnak tartják, pedig semmi más, mint az ezoterikus tanítás metafizikája.


Minthogy a „Bűnbeesés” misztériumának hét kulcsa van, ennek több tolmácsolását ismerjük. A teológiában ráadásul két „Bűnbeesés” van: az arkangyalok fellázadása és az ő „Bukásuk”, valamint Ádám és Éva „Bűnbeesése”. Ezek szerint úgy az alacsonyabb, mint a magasabb hierarchiák egy feltételezett bűnnel vannak terhelve. A „feltételezett” kifejezés az igazi és helyes jelző, mert mindkét esetben helytelen az értelmezés. Az okkultizmusban mindkettőt karmikus következménynek tekintik, s mindkettő a Fejlődés törvényének tartozéka – amely egyrészt intellektuális és spirituális, másrészt pedig fizikai és pszichikus. A „bűnbeesés” vagy „bukás” egy univerzális allegória. Ez az allegória a fejlődés létrájának egyik végén egy „lázadást” mutat be, vagyis a megkülönböztető intellektus vagy tudat cselekvését a különböző síkokon, hogy egyesülni tudjon az Anyaggal. A másik, az alsó végén pedig az Anyag fellázadását a Szellem ellen, vagyis cselekvést a spirituális inercia ellen. Ebben rejlik a tévedés csírája, amely oly szerencsétlen hatással volt a civilizált társadalom intellektusára több, mint 1800 éven át. Az eredeti allegóriában az Anyagot – tehát az anyagiasabb angyalokat – tekintették a Szellem legyőzőjének, vagyis az erre a síkra „bukott” Arkangyalok legyőzőjének.


Ők, a lángpallosúak (az állati szenvedélyűek) üldözőbe vették a Sötétség Szellemeit.


Mégis ez utóbbiak voltak azok, akik a tudatos és isteni spiritualitás győzelméért harcoltak a Földön, s elbuktak, mert az Anyag hatalma legyőzte őket. A teológiai dogma azonban éppen az ellenkezőjét állítja. Jehova képviselője Mihály, „aki hasonlatos Istenhez”, vezeti az Égi Seregeket – amint Milton elképzelése szerint Lucifer a pokolbeliek seregének vezére – és legyőzi a Sátánt. Igaz az, hogy Mihály természete függ Teremtőjétől és Mesterétől. Azt, hogy ki ez utóbbi, csak akkor tudhatjuk meg, ha az „Égiek Háborújának” allegóriáját az asztronómia kulcsának segítségével gondosan tanulmányozzuk. Amint Bentley kimutatta, Hesiodos „Titánok harca az Istenek ellen”, valamint a Purâna-i legenda az Asura-k (vagy Târakâmaya-k) háborúja a dévák ellen teljesen azonos egymással, kivéve a neveket. A csillagok aspektusaiból kiderül (Bentley a Kr. E. 945 évet vette, amint az ilyen együttállás legközelebbi dátumát), hogy:


Valamennyi bolygó, a Szaturnusz kivételével, az égnek

Ugyanazon oldalán volt, amint a Nap és a Hold.


Vagyis Szaturnusz ellenfelei voltak. És mégis Szaturnusz, vagyis a zsidó „Hold-isten” győz, úgy Hesiodos, mint Mózes szerint, s egyiket sem értették meg. Így történt, hogy az igazi értelem eltorzult.


  1. Jöttek a lángok. A tüzek szikrákkal; az éjszaka tüzei és a nappal tüzei. (a) Kiszárították a zavaros sötét vizeket. Saját hőjükkel felitatták. A Magasság Lha-i (Szellemek), a Mélység Lhamayin-ja (szintén Szellemek) eljöttek. (b) Megölték a két- és négyarcú formákat. Legyőzték a kecske-embereket, a kutyafejű embereket, a haltestű embereket.


(a) A „Lángok” a Szellemek egy Hierarchiája, párhuzamos, sőt talán azonos az Izsaiás (VI. fej. 2 – 6.) által említett „égő” tüzes Saraph-al (Seraphim), akik a héber teogónia szerint a „Mindenható trónjánál” szolgálnak. A „Lángok” ura Melha. Egy népszerű legenda szerint, amikor a Földön megjelenik, egy Buddha személyiségét veszi magára. Ő egyike a legrégibb és legtiszteltebb Lha-knak, egy buddhista Szent Mihály.


(b) A „Mélység” szót ne csak úgy értelmezzük, hogy az pokolbeli régiókat jelent. Itt csupán egy spirituális vagy inkább éterikus, alacsonyabbrendű lényről van szó, aki Földünk közelében van, vagy egy fokkal magasabban, mint a mi földi szféránk. A Lha-k pedig a magasabb szférák szellemei, - innen ered Tibet fővárosának, Lha-ssa-nak a neve.


A fenti slokahoz – a tisztán fizikai természetű, s Földünkön levő élet fejlődéséhez tartozó magyarázaton kívül – még egy allegorikus értelmet is lehet fűzni, vagy helyesebben, amint tanítják, többet is. A LÁNGOK, vagy „Tüzek” a Szellemet vagy férfi elemet jelentik, míg a „Víz”, az anyag vagy az ellenkező elem. S itt megint megtalálhatjuk a Szellem azon cselekedetében, hogy megöli a tisztán anyagi formát, azon örök harcra való utalást, amely a fizikai és a pszichikus síkon a Szellem és az Anyag között végbemegy. Ez ráadásul egy tudományos kozmikus tény. Mert a következő versben ezt halljuk:



9. A Víz-anya, a nagy tenger, sírt. Felemelkedett, eltűnt a Holdban, amely őt felhúzta és megszülte. (a)


(a) Nos, mit jelenthet ez? Nem nyilvánvaló utalás ez azon kiáradásszerű jelenségre, amely Földünkön a Negyedik körben, történetének korai szakaszában végbement? A modern kutatás az utóbbi időkben sokat töri a fejét a paleozoikus nagy árvizekkel kapcsolatban. G. H. Darwin elmélete úgy szólt, hogy legalább 52 millió évvel ezelőtt – de valószínűleg sokkal régebben – a Hold a Föld plasztikus anyagából jött létre. Darwin, folytatva a kutatásokat ott, ahol Helmholtz, Ferrel, Sir William Thomson és mások abbahagyták, kinyomozta a Föld forgó mozgásainak áradás-késleltető folyamatát, messze visszamenve az idők méhébe, s megállapította, hogy bolygónk gyermekkorában a Hold „a jelenlegihez képest csupán töredéknyi távolságban” volt Földünktől. Röviden, elmélete szerint a Hold vált el a Földtől. Amikor a kiáradási felemelkedés összeesett a gömbölyű tömeg lendületével – lévén akkor a centrifugális tendencia csaknem ugyanakkora, mint a gravitáció – ez utóbbi legyőzetett, s így a kiáradás által kiemelt tömeg el tudott válni a Földtől.20


Az okkult tanítás ennek éppen az ellenkezője. A Hold sokkal régibb, mint a Föld, s amint az I. kötetben megmagyaráztuk, a Föld köszönheti létét a Holdnak, bármiként is magyarázza az asztronómia és a geológia ezt a tényt. Innen ered a Holdhoz való vonzódás és kiáradások, amely bolygónk folyékony részében megmutatkozik, amint örökké fel akar emelkedni szülőjéhez. Ez az értelme azon megállapításnak, hogy a Víz-anya „felemelkedett, eltűnt a Holdban, amely őt felhúzta és megszülte”.



10. Amikor ezek (a Rupa-k) elpusztultak, Föld-anya csupaszon maradt.21 Kérte, hogy szárítsák ki.22 (a)


(a) A földkéreg megkeményedésének ideje elérkezett. A vizek elváltak egymástól, s a folyamat megindult. Ez egy új élet kezdete volt. Az egyik kulcs ezt árulja el a szövegről. Egy másik kulcs a Víz eredetét tanítja, annak vegyületét a Tűzzel – amit „Folyékony Tűz”-nek nevez23 – s alkímiai úton levezeti e kettőből származott dolgokat – vagyis szilárd anyagokat, mint pl. az ásványok és a föld. A „Tér Vizeiből” – a hímnemű Szellem-tűz és a nőnemű (gáznemű) Víz sarjadékából – keletkezett Földünkön a tengerek nagy felülete. Varuna-t lehúzzák a végtelen Térből, hogy mint Neptun uralkodjék a véges tengereken. Mint mindig, a népies képzelet szigorúan tudományos alapokból merít.


A víz, mindenütt a női elem szimbóluma, mater, kezdőbetűje az M szerint, képszerűen a víz hieroglifából ered. Ez az univerzális Mátrix vagy a „Nagy Mélység”. Vénusz, a nagy Anya-szűz, a tenger hullámaiból születik, s Cupido vagy Erosz a fia. De Vénusz egy későbbi mitológiai variánsa Gaea-nak, Gaia-nak, a Földnek, amely magasabb aspektusában Prakriti, Természet, metafizikailag pedig Aditi, sőt éppen Mulaprakriti, Prakriti gyökere vagy annak noumenonja.


Ebből következik, hogy Cupido vagy Szerelem, primitív értelmezésében Erosz, az Isteni Akarat vagy a látható teremtésben az önmagát megnyilvánítani akaró Vágy. Következésképpen Fohat, Erosz prototípusa, a Földön mint az „élet-elektromosság” vagy az „élet-adó” Szellem mutatkozik meg. Emlékezzünk csak vissza a görög istentanra, s próbáljuk felfogni annak filozófiai szellemét. A görögök azt tanítják (lásd Iliad, IV. 201, 246), hogy minden dolog, köztük az istenek is létüket az Óceánnak és feleségének, Tethys-nek köszönhetik. Ez utóbbi Gaea, a Föld, vagy a Természet. De ki az Óceán? Az Óceán a mérhetetlen TÉR – a Káoszban levő Szellem – vagyis az Istenség (lásd I. kötet), s Tethys sem a Föld, hanem az alakulás folyamatában levő Elsődleges Anyag. A mi esetünkben tehát nem Aditi-Gaea hozza létre Ouranos-t vagy Varuna-t, a fő Aditya-t a hét Planetáris Isten közül, hanem Prakriti, amely materializálódott és helyhez kötődött. A Hold – amely teogóniai (istentani) természete szerint hímnemű – csak kozmikus aspektusában képviseli a női termékenység princípiumát, amint a Nap ugyanannak hímnemű jelképe. A víz a Hold ivadéka, amely minden nemzetnél androgün istenség.


A fejlődés az analógia törvényei szerint ugyanúgy megy végbe a Kozmoszban, mint a legkisebb bolygó kiformálódásánál. Tehát a fent lejátszódó dolgok – a modus operandi az Univerzum megjelenésének idején – alkalmazhatók Földünk kialakulásának esetére is.


A most ismertetett stanza azzal kezdődik, hogy harminc „crore”-ról, azaz 300 millió évről beszél. Meg lehet kérdezni: Mit tudhattak a régiek a geológiai korszakok tartamáról, mikor még a modern tudósok és matematikusok sem tudják e korszakok tartamát, legfeljebb megközelítő pontossággal kiszámítani? Akár rendelkeztek ehhez eszközökkel, akár nem – a zodiákusuk arra mutat, hogy igen –, a régi brahmanák kronológiáját az alábbiakban, amennyire csak lehet, az eredetihez híven, be fogjuk mutatni.



A brahmanák kronológiája


Nincs nagyobb rejtvénye a tudománynak, nincs reménytelenebbül megoldhatatlan problémája, mint a kérdés: Milyen idős – csak megközelítőleg is – a Nap és a Hold, a Föld és az ember? Mit tud a modern tudomány a világkorszakok időtartamáról, vagy akárcsak a geológiai periódusok hosszáról? Semmit, egyáltalán semmit.


Ha kronológiai információért a tudományhoz fordulunk, akkor azok, akik szókimondók és igazak, mint pl. Mr. Pengelly, a kiváló geológus, azt felelik: „Ezt nem tudjuk.”24 Tudomásunkra hozzák, hogy eddig még nem lehetett megbízható számadatokkal megbecsülni a világ és az ember korát, és hogy úgy a geológia, mint az antropológia zavarban van, ha erre felelnie kell. De ha az ezoterikus filozófia egyik tanulmányozója megpróbálja ismertetni ebben a kérdésben az okkult tudomány tanításait, azonnal a körmére koppintnak. De vajon miért, hiszen a nagy tudósok, saját fizikai módszereik alapján még csak megközelítőleg sem tudtak megegyezni ebben a kérdésben?


Igaz az, hogy a tudományt alig lehet hibáztatni érte. Valóban, a történelem előtti idők kimériai sötétségében a kutatók utat vesztenek abban a labirintusban, amelynek folyosói sehová sem nyílnak, s lehetetlenné teszik a kijutást az archaikus múltba. Beleveszve saját ellentmondó spekulációjuk útvesztőjébe, elvetve – szokásuk szerint – a keleti tradíció tanúbizonyságát, iránytű vagy egyetlen mérföldkő segítsége nélkül, vajon mi mást tehetnének a geológusok vagy antropológusok, minthogy felvegyék Ariadné vékony fonalát ott, ahol először találják, s azután vaktában nekivágjanak az útnak? Így tehát azt halljuk, hogy a legtávolabbi időpontot, amelyre nézve dokumentációs feljegyzéssel bírunk, az antropológia általában úgy tekinti, mint „a történelem előtti korszak legtávolabbi ténylegesen rögzíthető pontját”, - hogy az Encyclopedia Britannica cikkírójának szavait idézzük. De ugyanakkor bevallja, hogy „e korszak mögött a történelem előtti korok hatalmas meghatározhatatlan sorozata húzódik meg.”


Először is ezekkel az u.n. „korokkal” fogjuk kezdeni. Ezek csak az anyag puszta szemével „történelem előttiek”. Minden faj látnoka vagy prófétája spirituális sas-szemével megszakítás vagy elhomályosulás nélkül követni tudja Ariadné fonalát túl a „történelem előtti korszakok” mögé, biztosan és folyamatosan, egészen az idők éjszakájáig. S a fonalat tartó kéz sokkal erősebb, semhogy elejthesse, vagy elszakítani engedje. Vannak feljegyzések, jóllehet a világi ember elutasítaná, mint képzeletbelieket. Pedig az igazság az, hogy ezeket hallgatólagosan elfogadják a filozófusok és nagy tudású emberek, míg változatlan visszautasításban csak az ortodox tudomány hivatalos és kollektív testülete részesíti őket. Minthogy tehát ez utóbbi még csak megközelítő elképzelést sem hajlandó adni a geológiai korszakok időtartamáról – kivéve néhány egymással ütköző és ellentmondó hipotézist – lássuk most, mire tanít az árja filozófia.


Azok a számítások, amelyek a Manu-ban és a Purâna-kban szerepelnek – kivéve néhány csekély és igen nyilvánvalóan szándékos túlzást – csaknem azonosak, amint már korábban is megállapítottuk az ezoterikus filozófiában tanított számításokkal. Ez kitűnik, ha a kettőt összehasonlítjuk bármely elismert ortodoxiájú kalendáriumban.


A legjobb és legteljesebb ilyen kalendárium jelenleg – Dél-India művelt brahmanjai megállapítása szerint a már említett tamil kalendárium, az u.n. Tirukkanda Panchanga, amelyet – mint mondják – Asuramâya titkos töredékeiből, s azoknak megfelelően állítottal össze. Amint Asuramâya-ról azt tartják, hogy ő volt a legnagyobb asztronómus, még azt is suttogják róla, hogy ő volt a leghatalmasabb „varázsló” a Fehér Szigeten, melyet „a bűn befeketített”, vagyis Atlantisz szigetén.


A „Fehér sziget” szimbolikus név. Asuramâya a Jhána-bhaskara hagyományai szerint nyugaton Romaka-pura-ban élt, e név pedig célzás a Harmadik Faj „Izzadság-szülöttei”-nek országára és bölcsőjére. Ez az ország vagy kontinens már korokkal azelőtt letűnt, mert Asuramâya Atlantiszbeli volt. Viszont közvetlen leszármazója volt a Bölcs Fajnak, a halhatatlan fajnak. Sok legenda kering erről a hősről, Surya tanítványáról. Az indiai beszámolók szerint Surya maga a Nap-isten volt. Hogy Asuramâya melyik szigeten élt, az ma már nem olyan fontos, a lényeges azonban az, hogy bebizonyítsuk, hogy alakja nem mítosz, amint azt Dr. Weber és mások állítják. Érdekes azonban az a tény, hogy ezen archaikus-korabeli hős szülőföldjét mint egy nyugaton levő Romaka-pura-t emlegetik, mert ez a név a Titkos Tanításban szereplő „izzadság-szülte fajok”-ra, a „szülők pórusaiból keletkezett” emberekre enged következtetni. Szanszkrit nyelven a „ROMA-KUPA” „haj-pórust” jelent. A Mahâbhârata-ban (XII. 10,308) egy Raumya-nak nevezett népről azt olvassuk, hogy őket Virabhadra, egy szörnyű óriás pórusaiból teremtették. Virabhadra volt az, aki tönkretette Daksha áldozatát. Más törzsekről és népekről is állítják, hogy így keletkeztek. Mindezek a dolgok a kései Második és a korai Harmadik Fajra vonatkoznak.


A következő számokat az előbb említett kalendáriumból vettük. Lábjegyzetben emeljük ki az eltéréseket az Arya Samaj iskola számadataival szemben:


I.

A kozmikus fejlődés25 kezdetétől a hindu Tarana évig (vagyis 1887-ig)


1,955,884,687 év

II.

Az (asztrális), ásványi, növényi és állati birodalmak fejlődési ideje az ember megjelenéséig26


300,000,000 év

III.

Az „emberiség” első megjelenése óta (a mi Planetáris Láncunkon) eltelt idő27


1,664,500,987 év

IV.

A „Vaivasvata Manvantara”28 – vagy Emberi Korszak – beköszönte óta 1887-ig eltelt idő


18,618,728 év

V.

Egy Manvantara teljes ideje

308,448,000 év

VI.

Tizennégy Manvantara és egy Satya Yuga korszak összesen jelenti Brahmâ egy napját, vagyis egy teljes Manvantarát, azaz

        • Ezért egy Maha Yuga-ban van összesen:29

        • A Kali Yuga kezdetétől 1887-ig eltelt:


4,320,000,000 évet.

4,320,000 év

4989 év.


Hogy ezt még világosabbá tegyük, közöljük Rao Bahadur P. Sreenivas Row számításait a Theosophist 1885. novemberi számából.



Földi év

A földi halandó 360 napja 1 évet tesz ki.

1

A Krita Yuga tartama

1,728,000

A Treta Yuga tartama

1,296,000

A Dwapara Yuga tartama

864,000

A Kali Yuga tartama

432,000

A fenti négy Yuga egy Maha Yuga-t tesz ki

4,320,000

71 ilyen Mahâ Yuga alkotja egy Manu uralkodásának korszakát

306,720,000

14 Manu uralkodásának tartama 994 Maha Yuga, amely összesen


4,294,080,000

Vegyük hozzá a Sandhi-kat, vagyis az egyes Manuk uralkodása közötti időközöket, amelyek összesen hat Maha Yugat-t tesznek ki



25,920,000

A 14 Manu uralkodásának és az interregnumoknak összege: 1000 Maha Yuga, amely egy Kalpa-t jelent, másként Brahmâ egy napját



4,320,000,000

Minthogy Brahmâ egy éjjele ugyanolyan hosszú, így Brahmâ egy napja és egy éjjele


8,640,000,000

360 ilyen nap és éj alkotja Brahmâ egy évét

3,110,400,000,000

100 ilyen év alkotja a teljes tartamát Brahmâ egy korszakának, vagyis egy Maha Kalpa-t


311,040,000,000,000


Ezek az Indiában általánosan elfogadott exoterikus számítások, s lehet mondani, hogy meglehetősen egyeznek a Titkos Munkák számadataival. Ez utóbbiak viszont még ki vannak bővítve néhány ezoterikus ciklusra való felosztással, amelyeket brahmanikus népszerű írások sohasem említenek, így pl. ezek egyike a Yugak felosztása a fajok ciklusaira, amiről másutt már szóltunk. Az egyéb felosztásokat, azok részleteiben természetesen sohasem hozták nyilvánosságra. Mindazonáltal ezek ismeretesek minden „kétszer-született” (Dwija vagy beavatott) brahmin előtt, és a Purâna-k is tartalmaznak néhány rájuk vonatkozó burkolt utalást, amelyeket a fantázia nélküli orientalistáink eddig még nem próbáltak kibogozni, de ha akarnák, se tudnák.


Ezek a szent asztronómiai ciklusok hallatlan ősiek, legnagyobb részüknél a számításokat – amint már megállapítottuk – Nârada és Asuramaya végezték. Ez utóbbiról azt tartották, hogy óriás és varázsló volt. De a vízözön előtti óriások – a Biblia szerinti Gibborim – nem voltak mind rosszak vagy varázslók, amint azt a keresztény teológia feltételezi, azt tartván, hogy minden okkultista a Gonosz szolgája. Rosszabbak sem voltak, mint az „egyház sok hűséges szolgája”. Egy Torquemada vagy egy Medici Katalin saját korukban bizonyára sokkal több rosszat tettek, s hozzá Mesterük nevében, mint bármely atlantiszi óriás vagy félisten az ősi időkben, nevezték légyen őket küklopszoknak, medúzáknak, vagy akár az Orphic Titan, a kígyószerű szörny, akit Ephialtes-nek ismertek. Ezek mind „óriások” voltak a maguk idejében, amint ma is vannak rossz „pigmeusok”. A Lankâ-i Râkshasa-k és Yaksha-k sem rosszabbak, mint a mi modern dinamitos merénylőink és a modern háborúk bizonyos keresztény és civilizált generálisa. És nem is tartoznak a mítosz világába. Ahogy egy modern író valahol megjegyzi:


Az, aki nevetni akar Briareus-on és Orionon, az sohase menjen el, de még csak ne is beszéljen Karnakról, vagy Stonehenge-ről.


Minthogy a fenti brahmanikus számadatok eléggé megközelítik a mi ezoterikus rendszerünk számításait, kérjük az olvasót, jegyezze meg jól azokat.


Az Enciclopaedia Britannica-ban azt olvassuk, mint a tudomány végső és fellebbezhetetlen kijelentését, hogy az ember létezése csak „néhány tízezer évre” nyúlik vissza.30 Minthogy ez a meghatározás 10.000 és 100.000 közötti bármely időpontra érvényes, végeredményben igen keveset mond, s csak sűrűbbé teszi a kérdést övező sötétséget. Ráadásul a tudomány mit sem mond azzal, amikor az ember keletkezését a „jégkor előtti vagy utáni időszakra teszi, ha ugyanakkor kijelenti, hogy az u.n. „jégkorszak” semmi más, mint a korszakok hosszú egymásutánja, amely


hirtelen változás nélkül ment át az u.n. emberi vagy legújabb korba … minthogy a geológiai korszakok az idők kezdetétől fogva átlapolták egymást.


Ezután még sokkal meghökkentőbb, jóllehet szigorúan tudományos és pontos közlés következik, mely szerint:


A mai ember pedig egykorú azon jégkorszakkal, amely az alpesi völgyekben és Finnországban honol.31


Ha tehát a Titkos Tanítás, sőt még az exoterikus hinduizmus és tradíciói nem adtak volna tanításokat erre nézve, akkor még ma is teljes bizonytalanságban lebegnénk az egyik tudományág meghatározatlan „korszakai”, a másik „néhány tízezer éve” és a bibliai magyarázók 6000 éve között. Ezért tehát ez is egyike az okoknak, amiért a modern idők tudományos embereinek – jóllehet tiszteletreméltó – következtetéseit kénytelenek vagyunk ignorálni minden olyan kérdésben, ami a történelem előtti őskorra vonatkozik.


A modern geológia és antropológia természetesen nem fogadhatja el a mi nézeteinket. E két tudománnyal szemben az okkultizmusnak legalább annyi fegyvere van, mint az asztronómiai és fizikai elméletekkel szemben. Hiába állítja Mr. Laing azt, hogy:


Az ilyen (kronológiai) számítások (a régebbi és az újabb képződményekre vonatkozólag) nem elméleten, hanem pozitív tényeken alapulnak, s az eredményt mindkét irányban csak bizonyos tévedési lehetőség (?) korlátozza.32


Az okkultizmus be fogja bizonyítani, a tudományos beismerések alapján, hogy a geológia nagyon is sokat téved, gyakran még többet, mint az asztronómia. Mr. Laing ugyanezen passzusában, amelyben pontosság tekintetében az asztronómiával szemben a geológiának nyújtja a pálmát, találunk egy olyan részt, amely éles ellentmondásban van a legjobb geológusok beismeréseivel szemben. A szerző ezt mondja:


Röviden, a geológia következtetései, legalábbis a Szilur korig33, – amikor a dolgok jelenlegi rendje már meglehetősen be volt iktatva – megközelítőleg (valóban) tények és nem elméletek, míg az asztronómiai következtetések adatokon alapuló elméletek, amelyek oly bizonytalanok, hogy míg egyes esetekben az eredmények hihetetlen rövid időt adnak, … addig más esetekben csaknem hihetetlen hosszú időre vonatkoznak.


Ezek után biztosítja az olvasót, hogy a legbiztosabb módszer:


Ha feltételezzük, hogy a geológia valóban bebizonyítja a dolgok jelenlegi rendjének tartamát, amely valamivel többet ad, mint 100 millió év, az asztronómia pedig mérhetetlen hosszúságú, de ismeretlen időt számít a múltban, valamint a jövőben is a Naprendszer növekedésére, teljes kifejlődésére, hanyatlására és pusztulására, mely Naprendszernek Földünk jelenleg lakható fázisban levő kis bolygója. (49. old.)


A múl tapasztalatokból ítélve semmi kétségünk nincs az iránt, hogyha egyszer válaszolni kellene „az exoterikus (és ezoterikus) árja kronológia abszurd, tudománytalan és természetellenes állításaira, akkor úgy a „hihetetlenül rövid eredményeket”, azaz csak 15 millió évet felmutató tudósok, valamint a „600 millió évvel számoló” tudósok, úgyszintén azok, akik elfogadják Mr. Huxley 1 milliárd évét, „amikor a szedimentáció megkezdődött Európában” (World Life) egytől egyig a legdogmatikusabb álláspontot fogják elfoglalni. S nem fogják elmulasztani arra emlékeztetni az okkultistát és a brâhmanát, hogy az egzakt tudományt csakis a tudomány emberei képviselik, akiknek kötelességük, hogy harcoljanak a pontatlanság és a babonaság ellen.


Földünk „lakhatósági korszaka” csak a dolgok jelenlegi rendjére vonatkozik, és a jelenlegi emberiségre, annak tényleges bőrruhájára” és foszfortartalmú csontjaira és agyára.


Hajlandók vagyunk elfogadni a geológia által ajánlott 100 millió évet, minthogy azt tanultuk, hogy a jelenlegi fizikai emberiség – másként a Vaivasvata emberiség – csak 18 millió évvel ezelőtt kezdődött. De a geológia, amint bemutattuk, nem szolgál adatokkal a geológiai korszakok tartamára nézve, még annyira sem, mint az asztronómia. Mr. W. Pengelly hiteles levelében – amelyből már másutt idéztünk – ezt mondja:


Jelenleg lehetetlen, s talán soha nem is lesz lehetséges a geológiai korokat – még megközelítőleg sem – évekbe vagy akár évmilliókba összefoglalni.


S minthogy eddig még a geológusok más emberi maradványokat nem találtak, csak olyat, amilyen az ember jelenlegi formája, – végeredményben mit tudhatnak róla? A geológusok kinyomozták a zónákat és rétegeket, s velük együtt az elsődleges állati életet, le egészen a szilur korig. Amikor majd ugyanilyen módon visszavezetik az embert annak elsődleges protoplazmikus formájáig, akkor hajlandók leszünk elismerni, hogy tud valamit az elsődleges emberről. Lehet, hogy nem túlságosan fontos a mai ember gondolkodásának szempontjából a modern tudományos felfedezésnek az a megállapítása, hogy


az ember egy 15 millió évig tartó korszak utolsó 50 ezer évében állandó lassú fejlődésen ment keresztül, vagypedig egy 150 millió évig tartó korszak utolsó 500 ezer évében ment ugyanez végbe… (idézett mű, 49. oldal)


amint ezt Mr. S. Laing közli olvasóival, de az okkultisták számításainak szempontjából nagyon is fontos. Ha ez utóbbiak nem tudják elfogadni azt, hogy megvan a lehetősége annak, esetleg teljes bizonyossága annak, hogy az ember 18 millió évvel ezelőtt élt, akkor a Titkos Tanítást fölösleges volt megírni. Ebben az irányban kell tehát erőfeszítéseket tennünk, s éppen a modern tudomány emberei és a geológusok állításai fognak bizonyságul szolgálni errenézve majd a 4. kötet 3. részében. Addig is fel kell hívni a figyelmet arra a tényre, hogy jóllehet az orientalisták a hindu kronológiát mint légből kapott „gyermekes dicsekvést” emlegetik, amelynek semmi tényleges alapja nincs,34 ugyanakkor gyakran kiforgatják és eltorzítják azért, hogy azt a nyugati elméletekkel összeegyeztethessék. Soha számokkal annyit nem operáltak, próbálkoztak, mint a Jugák és a Maha Jugák híres, 4, 3, 2 (más számjegyekkel követett) számaival.


Minthogy a történelem előtti események ciklusa, benne a fajok keletkezése és átalakulása, valamint az ember hallatlan ősisége a fenti kronológia szerint áll, rendkívül fontos, hogy azt más irányból jövő számításokkal ellenőrizzük. Ha a keleti kronológiát el kell vetni, akkor legalább meglesz az a vigasztalásunk, hogy más kronológia – akár a tudomány, akár az egyházak állították is össze – sem lesz egy jottányival sem megbízhatóbb. Amint prof. Müller mondja, gyakran éppen olyan fontos bebizonyítani valamely dolog valótlanságát, mint rámutatni arra, mi a valóság. S ha nekünk egyszer sikerül rámutatnunk úgy a keresztény, mint a tudományos feltevések tévedéseire – megadva ugyanakkor azt a lehetőséget, hogy saját kronológiánkkal összehasonlítást lehessen tenni, – akkor ezek egyike sem állhat elő azzal, hogy az ezoterikus számadatok kevésbé megbízhatók, mint az övék.


Itt emlékeztetnünk kell az olvasót egy korábbi munkánkban, az Isis Unveiled-ben (I. kötet, 32. oldal) szereplő néhány megjegyzésre, amely a néhány oldallal korábban felvetett számokra vonatkoznak.


Ma már az akkori közléseket néhány újabb adattal is ki lehet egészíteni, melyek minden orientalista számára ismertekké váltak. A 4.320-as, s további számjegyekkel megtoldott ciklus szentsége abban áll, hogy a ciklust alkotó számjegyek úgy külön, mint együttesen, különböző variációkban, a Természet legnagyobb misztériumait szimbolizálják. Valóban, akár külön vesszük a 4-et, vagy a 3-at, vagy a kettőt együtt, hogy 7 legyen, akár pedig mind a hármat, 4, 3, 2, összeadva, hogy 9 legyen, – mindezek a számok a legszentebb okkult dolgokban szerepelnek, s a Természet működéseit jegyzik fel annak örök, periodikus jelenségeiben. Ezek soha nem tévedő, minduntalan visszatérő számok, s felfedik az előtt, aki a Természet titkait tanulmányozza, az igazi, isteni Rendszer létezését, a kozmogónia intelligens tervét, amely természetesen kozmikus felosztásban rendezi el az időt, a korszakokat, a láthatatlan befolyásokat, az asztronómiai jelenségeket, azok hatását a földi, sőt erkölcsi természetre, a születésre, halálra és növekedésre, az egészségre és betegségre. Mindezek a természetes események magában a kozmoszban végbemenő ciklikus folyamatokon alapulnak, és azoktól függnek. Ezek a ciklusok időleges hatóerőket hoznak létre, amelyek kívülről hatnak, s befolyásolják a Földet, s mindent, ami rajta él és lélegzik a Manvantarák kezdetétől a végéig. Az okok és okozatok lehetnek ezoterikusak, exoterikusak, és – mondjuk – endexoterikusak.


Az Isis Unveiled-ben írtuk azt, amint most megismételünk: Mi egy ciklus végén vagyunk, s nyilvánvalóan egy átmeneti állapotban. Platón az Univerzum intellektuális fejlődését minden ciklus alatt termékeny és terméketlen periódusokra osztja. A Hold-alatti régiókban a különböző elemek szférái örökre tökéletes harmóniában maradnak az Isteni Természettel – mondja Platón – „de részei”, minthogy túlságosan közel vannak a földhöz, s minthogy földi dolgokkal (vagyis Anyaggal, tehát a gonosz birodalmával) keverednek, „olykor ellentétesek az (Isteni) Természettel”. Amikor az egyetemes éterben, amely minden elemet magában foglal, ezek a keringések – melyeket Eliphas Lévi „asztrál-fénybeli áramok”-nak nevezett – az Isteni Szellemmel harmóniában mennek végbe, akkor Földünk, s mindaz, ami hozzá tartozik, termékeny szakaszba kerül. A növények, állatok és ásványok okkult erői mágikusan szimpatizálnak a „magasabbrendű természetekkel”, s az ember Isteni Lelke tökéletes egyetértésben van ezekkel az „alsóbbrendű természetekkel”. De a terméketlen korszakokban ez utóbbiak elvesztik mágikus szimpátiájukat, s az emberiség többségének spirituális meglátása annyira meggyengül, hogy teljesen megfeledkezik saját Isteni Szellemének magasabbrendű képességeiről. Jelenleg ilyen terméketlen periódusban vagyunk. A XVIII. század, amelyben a szkepticizmus bajtokozó láza oly visszatarthatatlanul kitört, a hitetlenséget, mint öröklődő bajt hagyta a XIX. századra. Az emberben az isteni intellektus el van fátyolozva, csak állati elméje „filozofálgat”. S filozofálgatással hogyan érthetné meg a „Lélek Tanát”?


Minthogy nem akarjuk megszakítani beszámolónk fonalát, a ciklikus törvényekre vonatkozó néhány érdekes bizonyítékot a 2. kötet 4. részében fogunk bemutatni, s addig folytatjuk a geológiai és faji ciklusokra vonatkozó magyarázatainkat.

3. STANZA


KÍSÉRLETEK AZ EMBER MEGTEREMTÉSÉRE


11. A Demiurgos leszállása. 12. A lunáris istenek parancsot kapnak a teremtésre. 13. A magasabb istenek visszautasítják.



11. Jött az Uraknak Ura. A Föld testétől elválasztotta a vizeket, s lett az égbolt odafenn, az első égbolt. (az atmoszféra, vagy légkör) (a)


  1. Itt a hagyomány egybeesik az Egyetemessel. Ugyanígy hangzik a legkorábbi verzióban, amelyeket a Purânakban ismételnek el, mint a legkésőbbiben, a mózesi beszámolóban. Az előbbiben ez áll:


Ő, az Úr (az Isten, Brahma formájában), amikor a világ egyetlen óceán volt, tudva, hogy a vizekben fekszik a föld, s törekedve, hogy azt kiemelje (elválassza), önmagát más formában teremtette meg. Miként az előző Kalpában (Manvantarában) a teknősbéka formáját vette fel, úgy ebben a vadkan formáját vette fel, stb. (Harivamsha, I. 36.)


Az Elohimi „teremtésben” (Genezis, 6-9. versek) „Isten elválasztotta a vizektől az égboltozatot, s megjelent a szárazföld”. S ekkor jön az a hagyományos szög, amelyre a kabbalisztikus magyarázat ezoterikus részét akasztják.


12. A Nagy Chohan-ok (az Urak) Hívták a Hold Urait, a levegőtestűeket. (a) „Teremtsetek embereket, (mondták nekik), olyan természetű embereket, mint ti vagytok. Adjátok meg (a Jiva-knak vagy Monádoknak) formáikat belülről. Ő (a Földanya vagy a Természet) megalkotja majd a külső burkokat (a külső testek számára). Hím-nők lesznek. A Láng Urai is.”


  1. Kik a „Hold Urai”? Indiában Pitri-knek vagy „holdbeli ősöknek” hívják őket, de a héber kézirat-tekercseknek a „Hold Ura” maga Jehova, kollektív értelemben mint Seregek, de úgy is, mint az Elohim-ek egyike. A héberek asztronómiáját, valamint „idő-előírásaikat” a Hold szabályozta. Egy kabbalista, miután megállapítja, hogy „Dániel… az Isteni Gondviselést az előre megállapított időkben látja”, és hogy János Jelenései „egy gondosan kimért négyszögben fekvő városról beszélnek, mely a mennyből ereszkedett alá”, így folytatja:


De az élet éltető ereje főként a Holdban gyökerezett… A Hold volt a héber הןהי(Jehova). Szt. Pál pedig ezt ajánlja: „Senki meg ne ítéljen benneteket azért, mert betartjátok a hetedik napot és az újhold napját, – ezek a jövendő dolgok árnyéka; de a test (vagy lényeg) Krisztusban van”, vagyis Jehovában. Ez az a hatalom, amely „a terméketlen nőt gyermekek boldog anyjává tett”, „mert azok Jehova ajándékai”. Ez a magyarázata annak, hogy miért kifogásolta a Shunamita férje azt, hogy felesége elmenjen az Isten emberéhez: „mert nincs ma hetedik nap, sem újhold napja”. (Lásd 2. Királyok, IV. 23.) A konstellációk hatalmas spirituáliserői nagy háborúkat okoztak a csillagok és a bolygók mozgásai és helyzete folytán, s különösképpen a Hold, a Föld és a Nap együttállásának következtében. Bentley foglalkozik a hinduk „háborújával az istenek és az óriások között”, mely Kr.e. 945-ben (!) a Hold felszálló csomópontjában történő napfogyatkozáskor ment végbe. Ekkor született1 vagy teremtetett a tengerből SRI (Sarai, S-r-i, a héber Ábrahám felesége2), aki a nyugatiak szerint Vénusz-Afrodité volt, a „luni-solar év, vagy a hold jelképe (minthogy Sri a Hold felesége – lásd a lábjegyzetet), a növekedés istennője3”. (Ezért) „a lunáris év és hónap pontos tartamának határköve és emlékműve, amelynek segítségével ezt a ciklust (a nap 19 tropikus évét és a hold 235 fordulatát) ki lehet számítani, a Sínai hegy, amelyre az Úr Jehova leszállt”. Pál azután misztériumokba beavató tanítóként beszél, amikor Ábrahám szabad asszonyáról és rab asszonyáról szól: „Mert ez a Hágár (Ábrahám rab asszonya) a Sínai hegy Arábiában”. Hogyan lehet egy asszony hegy? És ilyen hegy! Mégis, egy bizonyos értelemben… az volt, s igen csodálatosan igaz értelemben. Hágár neve héberül רגה, melynek számösszege 235, vagyis pontos számítással éppen 19 trópusi évvel egyenlő holdhónap, amellyel ez a ciklus teljessé válik, s így a hasonlat megállja a helyét. A Sínai hegy ugyanis e tudomány ezoterikus nyelvén a holdév és holdhónap pontos időpontjának emléke, segítségével ki lehet számítani e spirituálisan életadó ciklust. S valóban, ezt a hegyet a „Hold hegyének (Sin)” nevezték (lásd: Fuerst). Így Ábrahám felesége is Sarai (Sri) nem szülhetett addig gyermeket, amíg nevét Sarah-ra, הרש, nem változtatták, amely megadta neki ezen holdbeli hatás sajátosságát.4


Mindez úgy tűnhet fel, hogy a főtémától való eltérés, de a keresztény olvasókra való tekintettel ez nagyon szükséges volt. Mert ha valaki elfogulatlanul olvassa egymás mellett Abram vagy Ábrahám, Sarai vagy Sarah – aki „szemrevaló” volt – történetét, valamint Brahmâ és Sarasvati vagy Shri, Lakshmi-Vénusz legendáit, s ezeknek vonatkozásait a Holddal és a vízzel. Különösen ha az a valaki megérti a Jehova név kabbalisztikus jelentését, s annak vonatkozását és kapcsolatát a Holddal, vajon kételkedhet-e abban, hogy Abram története Brahmâ történetén alapul, s hogy a Genezis ugyanabból a forrásból származik, ahonnan valamennyi régi nemzet merített? Az ősi szentírásokban minden allegorikus, s minden elválaszthatatlanul egybefügg az asztronómiával és a kozmolátriával, s ezeken alapul.



13. Mindegyik (a Hold-istenek) a neki kijelölt országba ment; heten, mindegyik a saját részére. A Láng Urai visszamaradtak. Ők nem akartak menni, nem akartak teremteni. (a)


  1. A titkos tanítások szerint az isteni nemzők a földgömb hét részén teremtettek embereket, „mindegyik a saját részén”, azaz külsőleg és belsőleg különböző emberfajt, különböző zónákon. A poligenetikus teremtést másutt, a 7. Stanzában találjuk. De kik „Azok”, akik teremtenek, és kik a „Láng Urai”, akik „nem akartak teremteni”? Az okkultizmus a „Teremtőket” tizenkét osztályba sorolja. Ezek közül négy elérte a felszabadulást a „nagy korszak” vége felé, az ötödik készen áll rá, de még aktívan működik az intellektuális síkon, hét alosztály viszont még a karmikus törvény alá tartozik közvetlenül. Ez utóbbiak azok, akik a mi Körünk embert hordozó glóbuszán tevékenykednek.


Az exoterikus hindu könyvek a Pitrik hét osztályáról tesznek említést, s ezek között a Nemzők vagy Ősök két megkülönböztetett fajtáját jelölik meg: a Barhishad-ok és az Agnishwatta-k, vagyis azok, akikben megvolt a „szent tűz”, és azok, akikből hiányzott. A hindu ritualizmus úgy látszik, az áldozati tűzzel hozza őket összefüggésbe, valamint a Grihastha (családapa) bráhminokkal korábbi inkarnációkban, azokkal, akik korábbi életeikben megfelelően ápolták a házi szent tüzeket, és azokkal, akik ezt nem cselekedték. A megkülönbözetés – amint mondják – a Védák-ból származik. Az exoterikus allegóriában az (ezoterikusan) első és legmagasabb osztályt, az Agnishwatta-t mint Grihastha- vagy Brahman-családapákat tüntetik fel, akik – minthogy más Manvantarákban töltött régebbi inkarnációikban elmulasztották az égetett áldozatok felajánlását és a házi tüzek ébrentartását – eljátszották azt a jogukat, hogy nekik tűzzel történő áldozatokat mutassanak be. Ezzel szemben a Barishad osztálynak, akik olyan brahmanák lévén, akik fenntartják a családi szentelt tüzeket, mai napig is ekként adják meg a tiszteletet. Ennek következtében az Agnishwatta-kat úgy tüntetik fel, mint akikből hiányzik a tűz, míg a Barishad-ok ennek birtokában vannak.


Az ezoterikus filozófia azonban az eredeti megkülönböztetést a két osztály természete közötti különbséggel magyarázza. Az Agnishwatta Pitrikből hiányzik a „tűz”, vagyis a teremtő szenvedély, mert ők túlságosan isteniek és tiszták. Viszont a Barishad-ok, a földünkkel sokkal szorosabb kapcsolatban levő Hold-szellemek, a forma, vagyis a porból teremtett Ádám teremtő Elohim-jává lettek.


Az allegória azt mondja, hogy Sanandana és a többi Vedha-k, Brahmâ fiai s első teremtményei: „Kívánság és szenvedély nélküliek voltak, szent bölcsességtől inspiráltak, akik idegenkedtek az univerzumtól, s nem kívántak utódokat.” (Vishnu Purâna, I. köt. VII.) Ez tehát a slokában levő következő szavak: „Nem akartak teremteni” értelme, amit a kommentár így magyaráz:


A Teremtő Szellem elsődleges kiáradásai túl közel vannak az Abszolút Okokhoz. Átmeneti és látens erők lévén, hatásukat csak a következő, s az azután következő fokokon fejtik ki.


Ez világos magyarázat. Ennélfogva Brahmâ-ról azt mondják, hogy haragos lett, amikor látta, hogy a „tagjaiból (gâtra) teremtett szellemek nem akarják önmagukat megsokszorozni”.


Ezek után az allegória szerint, Brahmâ további hét elme-szülte fiat teremt (lásd Moksha-Darma és Mahabhârata) név szerint a következőket: Marichi, Atri, Angiras, Pulastya, Pulaha, Kratu és Vasishta – az utolsót gyakran Daksha-val helyettesítik – a legtermékenyebbel a Teremtők között. A szövegek legnagyobb részében Vasishtha-Daksha ezen hét fiát a harmadik Manvantara hét Rishi-jének nevezik. (A „harmadik Manvantara” kifejezés egyaránt vonatkozik a harmadik Körre s a negyedik Kör harmadik gyökérfajára és alfajaira.) Ezek mind a Föld különféle lényeinek teremtői, a Prajapati-k, s ugyanakkor a korai Manvantarákban vagy Fajokban mint isteni reinkarnációk jelennek meg.


Így világossá lesz az, hogy az Agnishwatta-kat – akikben nem volt meg a durvább teremtő tűz, s ennélfogva nem teremthették meg a fizikai embert, tekintve, hogy nem volt formájuk, amelynek mását vagy az asztrális testet kilövellhették volna – az exoterikus allegóriákban miért mutatják úgy be, mint jógikat, Kumara-kat (szűz ifjakat), akik „lázadók” lettek, Asurák, akik harcban álltak és ellenkeztek az Istenekkel.5 Mégis egyedül ők azok, akik teljessé tudják tenni az embert, vagyis akik tudatos, csaknem isteni lénnyé tudják tenni, Istenné a földön. A Barhishad-ok, jóllehet megvolt bennük a „teremtő tűz”, híjával voltak a magasabb MAHAT-i elemnek. Minthogy egy síkon vannak az alacsonyabb „princípiumokkal” – vagyis azokkal, amelyek megelőzik a sűrű objektív anyagot – így csak a külső embert teremthették meg, helyesebben a fizikai ember modelljét, az asztrális embert. S így mivel Brahmâ – a kollektív Mahat, az Univerzális Isteni Elme – őket bízta meg a feladattal, a „teremtés misztériuma” megismétlődik a Földön, csakhogy fordított módon, mintegy tükörkép gyanánt.


Azok, akik képtelenek a spirituális halhatatlan ember megteremtésére, ők voltak azok, akik a fizikai lény értelem nélküli modelljét (az asztrálisat) kivetítették. S amint látni fogjuk, akik nem akartak szaporodni, azok voltak, akik feláldozták magukat a spirituális emberiség javára és üdvözítésére. Azért, hogy a hetes ember teljes legyen, vagyis hogy a három alacsonyabb princípium kiegészüljön, és a spirituális monád összefogja őket – minthogy ez a monád csak abszolút látens állapotban lehet meg az ilyen formában – két összekötő „princípiumra” van szükség: s e kettő a manasz és a káma. Ehhez a pleroma ötödik és harmadik állapotának középső princípiumából való élő Spirituális Tűzre van szükség. De ez a Tűz a Háromszögek birtokában van, s nem a (tökéletes) Kockák-hoz tartozik, melyek az angyali lényeket szimbolizálják.6 Az előbbiek az Első Teremtés óta ugyanis birtokába jutottak ennek, s feldolgozták maguk számára, amint az a Prométheusz-allegóriában be van mutatva. Ezek az aktív, s ezért – égi szempontból – többé már nem „tiszta” lények, független és szabad intelligenciákká lettek, akik minden teogóniában úgy szerepelnek, mint a függetlenség és szabadság harcosai, vagyis – a szokványos értelemben – „fellázadtak az isteni passzív törvény ellen”. Ezek azután azok a „Tüzek” – az Agnishwatta-k, – akik amint a 13. slokában le van írva, „visszamaradtak”, ahelyett, hogy a többiekkel együtt mentek volna megteremteni az embert a Földön. De az igazi ezoterikus értelme a szövegnek az, hogy ezek legtöbbje arra volt kirendelve, hogy mint Egó-k az emberiség egy későbbi termésében öltsenek testet.


Az emberi Egó nem az Atman, sem a Buddhi, hanem a magasabb Manasz, azaz az intellektuálisan öntudatos – magasabb értelemben vett – Egoizmus kivirágzása és intellektuális gyümölcsbe érése. A régi munkákban ezt Karana Sharira-nak nevezik a Sutratma síkján. Ez utóbbi az az „arany szál”, amelyre mint gyöngyszemek sorakoznak fel ezen magasabb Egó különböző személyiségei. Az olvasó aligha értené meg a szövegeket helyesen, ha közölnék vele, miként ez a fél-ezoterikus allegóriákban adva van, hogy ezek a lények visszatérő Nirvánik, akik az előző Maha-manvantarákból jöttek, azaz kiszámíthatatlan tartamú korszakokból, melyek az örökkévalóságban már lezajlottak, még kiszámíthatatlanabb időkkel ezelőtt. A vedantisták pedig talán azt mondanák: „Ez nem így van, a Nirváni nem térhet vissza”. S ez igaz is, ha az adott Manvantarát nézzük, amelyhez tartozik, de téves, ha az Örökkévalóság szempontjából tekintjük. Meg van mondva a szent slokában:


A Ragyogó Fonal, mely elpusztíthatatlan, és csak a Nirvánában oldódik fel, újra kilép belőle teljességében azon a napon, amikor a Nagy Törvény minden dolgot visszahív a cselekvésbe.

Éppen ezért, mivel a magasabb Pitrik vagy Dhyánik nem folytak bele az ember fizikai teremtésébe, az ősi ember a spirituálisan „tűznélküli” Teremtők testeiből áradt ki, s úgy írják le, mint légnemű, tömörség nélküli és értelem nélküli formát. Az ősi emberben nem volt meg a középső princípium, hogy közvetítő legyen a magasabb és az alacsonyabb között (vagyis a spirituális ember és a fizikai agy között), miután hiányzott belőle a Manasz. Azok a monádok, amelyek ezekbe az üres burkokba inkarnálódtak, oly öntudatlanok maradtak, mint amilyenek akkor voltak, amikor elváltak előző tökéletlen formáiktól és eszközeiktől. Nincs meg a tiszta Szellemben ezen a mi síkunkon az ön-tudat vagy a teremtésre való potencialitás, csak akkor van erre lehetőség, ha a Szellem túl homogén, tökéletes – minthogy isteni – természete egy más, differenciáltabb lényeggel mintegy keveredik, s ennek folytán megerősödik. A Háromszögnek csak az alsó vonala – amely az Univerzális MONÁD-ból kiáradó első hármasságot szimbolizálja – adhatja meg a szükséges öntudatosságot a differenciálódott Természet síkján. De hogyan tudnák ezek a tiszta Emanációk, amelyek a fenti elv alapján (a mi értelmünkben) öntudatlanok eredetileg maguk is, hozzásegíteni az embert a kívánt princípiumhoz, hiszen maguknak is aligha volt ez meg?


A választ nehéz lesz megérteni, hacsak valaki megfelelően nem jártas a kozmikus újraszületések kezdet- és vég nélküli sorozatának filozófiai metafizikájában, s nem ismeri a Természet változhatatlan törvényét, amely ÖRÖK MOZGÁS, ciklikus és spirális – tehát progresszív még a látszólag retrográd mozgásban is. Az egy Isteni Princípium, a Védák névtelen „AZ”-a, egy Univerzális Összesség, amely sem spirituális aspektusaiban és emanációiban, sem pedig fizikai atomjaiban sohasem lehet „abszolút nyugalomban”, kivéve Brahmâ Éjszakái alatt. Így van tehát az, hogy az „Első szülöttek” azok, akiket egy Manvantara elején először hoznak mozgásba, s így először buknak le az anyagi világ alacsonyabb szféráiba. Azok, akiket a teológiában „Trónusoknak” neveznek, s akik „Isten székei”, kell, hogy a Földön emberként elsőnek inkarnálódjanak. S így érthetővé válik, hogy ha az elmúlt Manvantarák végtelen sorozataira gondolunk, miért kell az utolsóknak elsőnek jönniük, az elsőknek utoljára. Röviden azt látjuk, hogy a magasabb angyalok számtalan aeonnal ezelőtt áttörték a „Hét Kört”, s kirabolták azokból a Szent Tüzet. Egyszerű szavakkal ez azt jelenti, hogy elmúlt inkarnációkban úgy az alsóbb, mint a magasabb világokban azok minden bölcsességét asszimilálták magukban, azaz MAHAT visszatükröződését az intenzitás különböző fokaiban. Semmiféle lény, legyen az angyali vagy emberi, nem érheti el a nirvána, vagyis az abszolút tisztaság állapotát, csak ha korszakokon át szenvedett, és megismerte a ROSSZAT éppen úgy, mint a jót, hiszen máskülönben az utóbbit nem érthetné meg.


Az ember és az állat között – melynek monádjai vagy Jivá-i alapjában véve azonosak – a mentalitásnak és az ön-tudatosságnak áthághatatlan szakadéka húzódik. Honnan jön, és mi más lehet az emberi elme magasabb aspektusában, ha nem egy magasabb lény esszenciájának egy része, sőt bizonyos ritka inkarnációkban e magasabb és isteni síkról való lény tényleges esszenciája? Vajon az ember – az állati formában lakozó Isten – éppen úgy csak a materiális természet fejlődésének eredménye lenne, mint az állat, amely külső formájában ugyan különbözik az embertől, de semmiképpen nem különbözik fizikai testének anyagában? Sőt ugyanaz a – bár kevésbé fejlett – monád lelkesíti, hiszen e kettő intellektuális képességei éppen annyira különböznek egymástól, mint a Nap fénye a szentjánosbogárétól. S mi az, ami ily hatalmas különbséget hoz létre, ha nem az a tény, hogy az ember egy állati test, plusz egy élő isten e fizikai burkon belül? Álljunk meg tehát, és tegyük fel magunknak komolyan a kérdést, félretéve úgy a materialista, mint a pszichológiai modern tudomány hóbortjait és szofizmáit.


Bizonyos fokig – elismerjük – még az ezoterikus tanítás is allegorikus. Hogy e tanítást az átlagos intelligencia számára érthetővé tegyék, szükséges a szimbólumok használata intelligens formába öntve. Innen vannak az exoterikus beszámolókban az allegorikus és fél-mitikus elbeszélések, az ezoterikus tanításokban pedig csupán félig metafizikai és objektív ábrázolások. Mert a tisztán és transzcendentálisan spirituális megfogalmazások csak azok felfogó képességéhez vannak szabva, akik:


Szem nélkül látnak, fül nélkül hallanak, és érzékszervek nélkül érzékelnek,


A Kommentár szemléletes kifejezése szerint. A túlságosan puritán idealistának szabadságában áll a tant spiritualizálni, míg a modern pszichológus egyszerűen meg fogja kísérelni, hogy eltüntesse a mi „bukott”, de még mindig isteni ember-lelkünket, melynek istenisége a buddhihoz kapcsolódik.


A földi emberben lévő isteni ember magasrendű spirituális őseihez kapcsolódó misztérium igen mély. Az ember kettős teremtésére utalnak a Purânakban, jóllehet annak ezoterikus jelentését csak úgy lehet megközelíteni, ha összehasonlítjuk a sok egymástól eltérő beszámolót, s úgy olvassuk, hogy szem előtt tartjuk e szövegek szimbolikus és allegorikus jellegét. Ugyanez a helyzet a Bibliával, úgy a Genezisben mint Szt. Pál Leveleiben is. Mert az a „Teremtő”, akit a Genezis második fejezetében az „Úr Isten”-nek neveznek, az eredeti szövegben Elohim, vagy az Istenek (az Urak), tehát többen vannak. S míg ezek egyike megteremti a porból való földi Ádámot, addig egy másik beléje leheli az Élet Leheletét, egy harmadik pedig Élő Lelket (II. 7.) teremt belőle, – s mindez az értelmezés benne foglaltatik az Elohim szó többes értelmében7. Pál pedig ezt mondja:


Az első ember földből való, földi; a második ember (az utolsó, vagy legmagasabb), az Úr, mennyből való. (I. Koritnh. XV. 47.)


Az árja allegóriában Brahmâ ellenszegülő fiait mint szent aszkétákat és jógikat mutatják be. Amint minden Kalpában újraszületnek, rendszerint meg akarják akadályozni az emberi nemzés művét. Amikor Seksha, a Prajâpatik vagy Teremtők feje megteremti 10.000 fiát azért, hogy velük benépesítse a Földet, Narada – Brahmâ egyik fia, a nagy Rishi, s lényegében egy Kumara, ha nem is hívják annak, – közbelép, s kétszer meghiusítja Daksha szándékát azzal, hogy rábírja ezeket a fiakat, hogy maradjanak szent aszkéták, és kerüljék a házasságot. Ezért azután Daksha megátkozza Naradát, hogy mint ember szülessen újra, minthogy Brahmâ már előbb megátkozza őt azért, mert nem akart megnősülni, és utódokat nemzeni. Az átok így hangzott: „Pusztulj el (jelenlegi – déva vagy angyali – formádban), s lakozzál a méhben” – vagyis légy emberré. (Vayu Purâna, Harivamsa, 170.)


Ugyanezen történet egymásnak ellentmondó verziói dacára is világosan kitűnik, hogy Narada Brahmâ azon „elsőszülötteinek” osztályába tartozik, akik mind ellenszegültek az állati nemzés törvényének, amiért is mint embereknek kellett inkarnálódniuk. A Véda-beli összes Rishik közül Narada, amint már bemutattuk, a legérthetetlenebb, éppen azért, mert a legszorosabban kapcsolódik az okkult tanításokhoz, s különösen a titkos ciklusokhoz és Kalpákhoz.


E bölcsről szóló bizonyos ellentmondó megállapítások igen megzavarták az orientalistákat. Például az egyik helyen határozottan visszautasítja azt, hogy „teremtsen”, vagy utódai legyenek, sőt atyját, Brahmâ-t „hamis tanítónak” nevezi, mert azt tanácsolja neki, hogy házasodjon meg – így írják azt a Narada-Pancha-Râtra-ban. S mégis úgy beszélnek róla, mint a Prajapatik vagy Nemzők egyikéről! A Naradiya Purâna-ban Narada leírja a nőtlen Adeptusok törvényeit és kötelességeit. S minthogy ezek az okkult kötelességek véletlenül nem szerepelnek az európai múzeumok birtokában levő kb. 3000 stanza töredékeiben, a brahmanokat hazugoknak kiáltották ki. Az orientalisták elfelejtik, hogy a Naradiya-ról azt tartják, hogy 25 ezer stanzát tartalmaz, s hogy nyilvánvalóan nem valószínű az, hogy ilyen kézirat profán hinduk birtokában legyen, akik bármilyen értékes ollat hajlandók lennének egy vörös levesért eladni. Legyen itt elég annyi, hogy Narada a par excellence a Déva-rishi okkult megítélés szerint, s hogy az az okkultista, aki Naradát nem mérlegeli, analizálja és tanulmányozza az ő hétszeresen ezoterikus megjelenésében, s az sohasem lesz képes kifürkészni bizonyos antropológikus, kronologikus vagy éppen kozmikus misztériumokat. Narada a már említett Tüzek egyike, s szerepet játszik ezen Kalpa fejlődésében annak kezdetétől végéig. Narada a jelenlegi manvantarikus dráma minden soron következő felvonásában, vagyis gyökérfajában megjelenik, amint ezt róla azok az ezoteriát súroló allegóriák állítják, amelyekkel az olvasó az eddigiek során jobban megismerkedett. Vagy forduljunk más ősi írásokhoz és dokumentumokhoz, hogy a „Tüzek, Szikrák, Lángok” kérdésében megerősítést nyerjünk? Ilyen írásokat bőségesen találunk, csak jó helyen kell keresni.


A Book of the Concealed Mystery kabbalisztikus írásban világosan tárgyalják ezt a kérdést, s úgyszintén a Ha Idra Zuta Quadisha, másként a „Kisebb szent együttes” című műben is. A nyelvezet igen misztikus és burkolt, de azért érthető. Ez utóbbiban a korábbi világok szikrái között, melyek az isteni kovakőből kipattanó „rezgő Lángok és Szikrák”, a „Dolgozó” nekifog az ember, a férfi és a nő teremtéséhet. (427.) Ezek a „Lángok és Szikrák” – vagyis angyalok és világaik, csillagok és bolygók – a jelképes megállapítás szerint kialszanak és elenyésznek, vagyis megnyilvánulatlanok maradnak mindaddig, amíg a természetben egy bizonyos folyamata befejezést nem nyer. Hogy mennyire sűrűn elfátyolozzák a köztudat elől az antropogenezis legfontosabb tényeit, arra nézve két idézetet közlünk két kabbalista könyvből. Az első a Ha Idra Zuta Quadisha-ból való:


(429.) Egy elviselhetetlen fényességű Fény-hordozóból (a hét szent bolygó egyikéből) sugárzó láng tört elő, magával ragadva mint egy óriási és hatalmas pörölyt, azokat a szikrákat, amelyek az Előző Világot alkották.


(430.) S ezek a legfinomabb éterrel voltak összekeveredve és összekötve, de csak akkor, amikor egymással egyesültek, a Nagy Atya és a Nagy Anya.


(431.) Hoa-ból Magából van AB, az Atya, és Hoa-ból Magából van RUACH, a Szellem, akik rejtve vannak a Napok Ősében, s benne van az éter elrejtve.


(432.) És Amaz össze volt kötve egy fény-hordozóval (egy bolygóval és annak angyalával vagy uralkodójával), amely kilépett azon elviselhetetlen ragyogású Fény-hordozóból, mely a Nagy Anya, az Aima, keblében van elrejtve.8


A Zohar9 a következő, „a Pre-adamita Királyok” című idézete ugyancsak ezzel a misztériummal foglalkozik:


A Siphrah D’Tzniootha-ban ezt tanultuk: At-tee’kah D’At-tee’keen, az Ősöknek Őse, mielőtt elkészítette volna formáját, királyokat teremtett, és királyokat vésett, és királyokat tervezett (embereket, az állatok „királyát”), s ezek nem tudtak létezni. Míg végül tönkretette őket, és egy időre elrejtette őket. S ezért írják azt, hogy „És ezek azok a királyok, akik Edom országában uralkodtak”. S addig nem volt létük, amíg Resha’Hiv’rah, a Fehér Fej, az At’tee’-kah D’At’-tee’-keen, az Ősök Őse, önmagát el nem rendezte. Amikor önmagát elrendezte, megformált minden formát fent és lent… Mikor még nem rendezte el önmagát saját formájában, nem voltak megformálva mindazok, amelyeket ö megformálni kívánt, és valamennyi világ megsemmisült… E világok azért nem maradtak helyükön, mert a királyok formája sem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna, és a Szent Város még nem volt előkészítve. (Zohar, III. 135a, 292s Indra Zootah. Brody)


A két allegorikus és metafizikai értekezésnek a nyilvánvaló értelmezése egyszerűen a következő: A fejlődés törvénye szerint már előzőleg meglevő anyagból világok és emberek lettek teremtve, majd el lettek pusztítva, s e folyamat megismétlődött mindaddig, amíg Földünk, s a rajta levő állati és emberi fajok olyanokká nem váltak, mint amilyenek most, a jelenlegi ciklusban. Azaz ellentétes poláris erők, a Szellem és az Anyag, a pozitív és a negatív, a férfi és a nő egyensúlyba hozott összetétele. Mielőtt az ember fizikailag férfivá és nővé válhatott volna, a teremtő Elohim-nak asztrálisan kellett elrendezni formáját ezen a szexuális síkon. Vagyis az atomoknak és az organikus erőknek, amelyek leszálltak erre az adott differenciálódási síkra, a Természet által megkívánt rendbe kellett felsorakozniuk azért, hogy – szeplőtelen módon – állandóan végrehajtsa azt a törvényt, amelyet a Kabbala „Egyensúly”-nak nevez, s mely törvény szerint az anyagiasság jelenlegi fokán minden, ami létezik, végső tökéletességében a férfi és a nő jellegzetessége szerint jelenik meg. Chokman, a Bölcsesség, a férfi Sephirot, ki kellett áradjon Binah-ba és Binah-on keresztül, amely az intelligens Természet, másként a Megértés. Ezért az emberek első gyökérfaja, amely nem nélküli és értelmetlen volt, el kellett pusztuljon, s egy időre el kellett rejtőzzön. Vagyis az első faj nem halt meg, hanem eltűnt a második fajban, miként bizonyos alacsonyabb életek és növények ma is így tesznek. Ez egy általános átalakulás volt. Az elsőből lett a második gyökérfaj anélkül, hogy azt nemzette volna, s anélkül, hogy elpusztult volna. „Ők együtt mentek tovább”, s amint írva van: „Ő meghalt, s egy másik uralkodott helyette”. (Genezis, XXVI, 31. és köv. Zohar III. 292a)


Miért? Azért, mert „a Szent Város még nem volt előkészítve”. És mi a „Szent Város”? A Maquom – szent hely, vagy szentély – a Földön, más szavakkal a női méh, amely mikroszkopikus másolata és tükröződése az Égi Anyaméhnek, a női Térnek, vagy ősi Káosznak, amelybe a férfi Szellem megtermékenyíti a Fiú, vagyis a látható világegyetem petéjét.10 Ez annyira így van, hogy a Zoharban, „A férfi és a női princípium kiáradásáról” szóló részben az van, hogy e Földön, a „Szent Őstől” jövő BÖLCSESSÉG „nem ragyog csak a férfiben és nőben”.


Hohmah, a Bölcsesség az Atya, BINAH pedig, a Megértés az Anya… És amikor ők egymással kapcsolódnak, Igazságot hoznak létre, terjeszkednek és kiárasztanak. Rabbi Je-yeva Sabah, vagyis az Öreg mondásaiból tudjuk: Mi Binah, a Megértés? De amikor egymásba kapcsolódnak, a י(Yod) a ח(Heh)-be, akkor megtermékenyülnek, és egy Fiút hoznak létre. Ezért azt Binah-nak, Megértésnek nevezik. Ez annyit jelent: BeN YaH, azaz YaH Fia. Ez az Egésznek a Teljessége.11


Ez a magyarázat – hozzátehetjük még – a rabbik fallicizmusának „teljessége” is, a fallicizmus apoteózisa, ahol az istenit lerántják az állati síkra, a magasztost a földi durvaságba. A keleti okkultizmusban nincs semmi, ami ilyen szemléletesen durva lenne, sem a primitív Kabbalában, a kaldeai Számok Könyvében. Ezt már leírtuk az Isis Unveiled-ben:


Nem találjuk bölcs dolognak a katolikus írók részéről, hogy méregzacskójukat ilyen megállapításokba ürítik: „Számtalan pagodában látjuk a fallikus követ, melynek formája – akárcsak a görög batylos – újra meg újra a lingam… a Maha Déva durván illetlen formáját idézi”. Mielőtt sárral dobálnák meg azt a szimbólumok, amelynek mélységes metafizikai értelme túlságosan magas a római katolicizmus, a par excellence érzéki vallás modern bajnokai számára, e hitvitázóknak előbb le kellene romboltatniuk legrégibb templomaikat, meg kellene változtatniuk székesegyházaik kupoláinak formáit. Az Elephanta-i Mahadeo, a Bhagulpore-i Kerek Torony, az iszlám minaretjei – akár lekerekítettek vagy hegyesek – mindezekre, mint eredeti ősökre vezethetők vissza a velencei Szent Márk tér Campanile-je, a Rochester-i katedrális és a milánói dóm. Mindezek a templomtornyok, oszlopok, kupolák és keresztény templomok a lithos, a felálló fallosz primitív elképzelésének alakba öntése. (II. köt. 5. old.)


Mindazonáltal akárhogy is van, de tény az, hogy mindezek a héber Elohimok, Szikrák és Kerubok azonosak az ősi árják Déváival, a Rishikkel, a Tüzekkel és Lángokkal, a Rudrákkal és a negyvenkilenc Agnival, a mindezt kielégítő módon bizonyítja maga a Kabbala.

4. STANZA


AZ ELSŐ FAJOK TEREMTÉSE


14. Az emberek teremtése. 15. Ezek üres árnyékok. 16. A Teremtők tanácstalansága: miként teremtsenek GONDOLKODÓ embert. 17. Mi szükséges egy tökéletes ember megformálásához?



14. A Hét Seregek, az „Akarat- (vagy Elme-) szülte Urak”, az Élet-adás (Fohat) Szellemétől hajtva, kiválasztották magukból az embereket, mindegyik a saját földövén. (a)


  1. Az „Urak” ledobták „árnyékukat”. Vagyis asztrális testüket, ha ugyan feltételezhető, hogy egy olyan éterikus lény, mint a „Lunáris Szellem” az alig kézzelfogható testén kívül egy asztrális testtel is bír. Egy másik kommentárban az áll, hogy az „Ősök” kilehelték az első embert, amint Brahmâról is azt tartják, hogy kilehelte a Sura-kat, vagy Isteneket, s ekkor azok Asurákká (Asu = lehelet) lettek. Egy harmadik kommentárban pedig azt mondják, hogy az újonnan teremtett emberek „az Árnyékok árnyékai” voltak.


Ezzel a megállapítással kapcsolatban: „Az Árnyékok árnyékai voltak” – még néhány szót kell szólnunk, megkísérelvén a teljesebb magyarázatot. Az emberiség fejlődésének ezt az első állomását sokkal könnyebb elfogadni, mint az ezt követőt, bár minden ilyen állomást kétségbe vonnak vagy elutasítanak majd egyes, különösen nyugati kabbalisták, akik jelen hatásokat tanulmányozzák ugyan, de elhanyagolják az eredeti okok tanulmányozását. A szerző nem is érzi magát kompetensnek arra, hogy megmagyarázzon egy olyan teremtési módot, amelynek megértése mindenki számára – kivéve egy keleti okkultistát – oly rendkívül nehéz. Itt tehát hiábavaló lenne e folyamatra vonatkozólag részletes leírással szolgálni, bár mindez pontosan le van írva a Titkos Könyvekben; ez annyit jelentene, mint eddig ismeretlen tényekről beszélni a profán világnak, ami csak félreértéshez vezetne. A tanulmányozók bizonyos osztálya mindig elfogadhatóbbnak fogja találni a Föld porából vett „Ádám”-ot, mint egy olyan embert, amelyet teremtője éterikus testéből lövellt ki, – jóllehet az előző eljárásra egyáltalában nincsen példa, míg az utóbbi jól ismert az európai és amerikai spiritiszták körében, akik mindenkinél jobban meg kellene értsék ezt a procedúrát. Hiszen mindazok, akik egyszer tanúi voltak annak, miként szivárog ki a médium pórusaiból – vagy más alkalommal a médium bal oldalából – egy materializált forma, nem tagadhatják legalábbis a lehetőségét egy ilyen születésnek. Miért is volna olyan lehetetlen ez a mi tanításunk, amikor a Földön milliók hiszik azt, hogy egyrészt az Univerzumban léteznek olyan lények, mint angyalok vagy szellemek, akiknek testetlen esszenciája egy intelligens lényt alkot, jóllehet nincs (számunkra legalábbis) szilárd szervezetük. Másrészt ugyancsak milliók hiszik azt, hogy Isten az első embert porból alkotta, és élő lelket lehelt belé. Igen hamar el fog következni az az idő, amikor a világnak választania kell, hogy elfogadja-e az ember (és a kozmosz) csoda általi teremtését a semmiből, a Genezis holt betűi értelmében, vagy pedig a másik hipotézist, hogy az első ember egy fantasztikus, ma még teljesen „hiányzó” láncszemből született, az ember és az emberszabású majom közös ősétől.1 Az okkult filozófia e két téveszme között emeli fel hangját.2 Azt tanítja, hogy az első emberi nemzetségeket magasabb és félisteni lények saját esszenciájukból árasztották ki. Ha ez az eljárás most abnormálisnak vagy éppen elképzelhetetlennek tűnik is fel – tekintve, hogy a természetben ez az eljárás a fejlődés jelenlegi fokán már elavult – bebizonyíthatóan lehetséges, éspedig bizonyos „spiritiszta” tények alapján. Most pedig azt kérdezzük, hogy a fenti három hipotézis vagy elmélet közül melyik a legésszerűbb, melyik a legkevésbé abszurd? Az okkult tanítást bizonyára csak a lelkileg vak materialisták fogják kifogásolni.


Nos, ahogy az okkult tanításból kivesszük, az embert nem olyan komplett lénynek „teremtették”, amilyennek ma ismerjük, bármennyire is tökéletlen teremtmény még mindig. Az ember esetében volt egy spirituális, egy pszichikus, egy intellektuális és egy állati fejlődés, vagyis a magasabb rendűtől kezdve le a legalacsonyabb rendűig. Ugyanakkor volt egy fizikai kifejlődés – ez egyszerűtől és homogéntől fel az összetett és heterogén kifejlődésig. S mindez nem egészen azokon az utakon folyt le, ahogy azt a modern evolucionisták számunkra előírják. Ez a két ellentétes irányú fejlődés sok korszakon át a spiritualitásnak és intellektusnak különböző jellegét és fokait tette szükségessé, hogy kimunkálhassa azt a lényt, akit ma úgy ismerünk, mint embert. Továbbá, az az abszolút, örökké működő és soha nem tévedő törvény, amely ugyanazon az úton halad az egyik örökkévalóságtól (vagy Manvantarától) a másikig, s amely megnyilvánult dolgoknak (amint mi a nagy Illúziónak, Maha-Maya-nak nevezünk) mindig növekvő tömegét szolgáltatja. Másfelől pedig a Szellemet mindig mélyebbre meríti az anyagiasságba, majd a testen keresztül felszabadítja azt. Ez a törvény – mondjuk mi – mindezen célokra más és magasabb síkon levő lényeket, embereket vagy elméket (Manukat) használ fel, ezen lények saját karmikus követelményeinek megfelelően.


Ennél a pontnál megint arra kell kérni az olvasót, hogy fordítsa figyelmét az indiai filozófiára és vallásra. Mindkettő ezoteriája azonos a mi Titkos Tanításunkkal, bármennyire is változó a mondanivaló formája.



A testetöltő erők azonosságáról és különbözőségeiről


Az ember ősei, akiket Indiában Atyáknak, Pitaráknak vagy Pitriknek neveznek, a mi testeink és alacsonyabb princípiumaink „teremtői”. Ők mi vagyunk. Mint az első személyiségek, és mi ők vagyunk. Az ősi ember tehát „csont a csontjukból és hús a húsukból”, ha ugyan volt csontjuk és húsuk. Amint már megállapítottuk, a Teremtők „Holdbéli (lunáris) lények” voltak.


Az ember tudatos és halhatatlan Egóját a „Napbéli (szoláris) angyaloktól” kapta, akár képletesen, akár szó szerinti értelemben. A tudatos Egó vagy emberi lélek igen nagy misztérium. Ezen Szoláris angyalok ezoterikus neve, szó szerint a „kitartó és szüntelen odaadás (pranidhâna) urai (Nath)”. Tehát ők, az ötödik princípium (Manasz) angyalai, úgy látszik, kapcsolatban vannak, vagy ők kezdeményezték azt a jógi-rendszert, amelyben a pranidhâna mint az ötödik előírás szerepel (Lásd: Yoga Shastra, II. 32.). Már korábban megmagyaráztuk, hogy miért tekintik ezen angyalokat a transz-himalájai okkultisták ugyanazon lényeknek, akiket Indiában Kumâráknak, Agnishwattáknak és Barishadoknak neveznek.


Mennyire pontos és milyen igaz Platón kifejezése, milyen mély és filozófiai az (emberi) lélekről vagy Egóról szóló megjegyzése, amikor megállapítja, hogy a lélek „ugyanannak és másnak az összetétele”. És mégis, mily kevéssé értették meg ezt a célzást, amikor azt gondolták, hogy ez a megállapítás arra vonatkozik, hogy a lélek Istennek, Jehovának a lehelete. Pedig a lélek „ugyanaz és a másik”, ahogy a nagy beavatott filozófus mondotta. Mert az Egó – a magasabb Én, amikor egyesül és belemerül az Isteni Monádba – az ember, és mégis ugyanaz, mint a „másik”, a benne testetöltött angyal ugyanaz, mint az Egyetemes Mahat. A nagy klasszikus író és filozófus érezte ezt az igazságot, amikor ezt mondta:


Kell bennünk lenni valaminek, ami a gondolatainkat létrehozza, – valami nagyon finomat: egy lehelet, egy tűz, éter, egy esszencia, egy halvány hasonlóság, értelmi szikra, egy szám, egy harmónia. (Voltaire)


Mindez a Manaszákra és Radzsaszákra, a Kumârákra, Asurákra, más uralkodókra és Pitrikre vonatkozik, akik a harmadik fajban inkarnálódtak, s ezen a módon és még más módokon megtagadták az emberiség számára az Elmét.


A Pitriknek – amint később látni fogjuk – hét osztálya van: három testetlen és négy testtel bíró, valamint két fajtájuk van: az Agnishwatták és a Barishadok. Hozzátehetjük még, hogy amint a Pitriknek két fajtája van, ugyanúgy maguknak a Barishadoknak és Agnishwattáknak is van egy kettős és hármas sorozatuk. A Barishadok – miután megteremtették asztrális másukat – újraszülettek, mint Atri fiai, s ők – a Manu megállapítása szerint (Manava-Dharma Shastra, III. 196.) – „a Démonok Pitrijei”, vagyis a testi lények. Míg az Agnishwatták mint Marichi (Brahmâ egyik fia) fiaiként születtek újra, s ők az „Istenek Pitrijei” (ismét Manu, Matsya és Padma Purânák, továbbá Kolluka a Manavas törvényeiben, III. 195.).3 A Vayu Purâna kijelenti, hogy a Pitrik hét rendjét mint a kezdeti első isteneket, a Virâjákat kell tekintenünk, akiket Brahmâ – a jóga szemével – az örök szférákban tekintett meg, s akik az istenek istenei. A Matsya pedig hozzáteszi, hogy az istenek imádták őket. A Harivamsa a Virâjákat úgy tekinti, mint csupán a Pitriknek egyik osztályát (S. I. 935.), ezt a megállapítást a titkos tanítások is igazolják. Mindazonáltal ez utóbbiban a Virâjákat azonosnak tartják az idősebb Agnishwattákkal4 és a Radzsaszákkal vagy Abhutaradzsaszákkal, akik testetlenek, és még asztrális másuk sincs. A legtöbb kézirat szerint Vishnu ezekben és rajtuk keresztül inkarnálódott. „A Raivata Manvantarában (korszakban) Hari, az istenek legjobbja újra megszületett Sambhuti-tól, mint isteni Manasza – a Radzsaszáknak nevezett istenektől eredve.” Sambhuti Daksha lánya és Marichi felesége volt. Marichi viszont az Agnishwatták atyja, az Agnishwatták pedig a Radzsaszákkal együtt mindig kapcsolódnak a Manaszákkal. Amint Fitzerward Hall – aki sokkal jobb szanszkritológus volt, mint Wilson – megjegyzi: „Manasza igen megfelelő név egy olyan istenség számára, aki a Radzsaszákhoz kapcsolódik. A névben benne van a Manaszam – ugyanaz, mint manasz – egy végződés-változással, ami a férfi megszemélyesítéséhez szükséges.” (Vishnu Purâna, III. köt. I. fej. 17. old.) Virâja minden fia Manasza, mondja Nilakantha. Virâja pedig Brahmâ, s ezért a testetlen Pitriket Vairâják-nak nevezik, mivel Virâja fiai – mondja a Vayu Purâna.


Bizonyítékainkat a végtelenségig sorolhatnánk tovább, de felesleges. A bölcs meg fogja érteni, mit akarunk bizonyítani, a többiekre pedig nem számítunk. Indiában 330 millió isten van. Ezek lehetnek mind dévák, de semmi esetre sem mind „istenek”, a kifejezés legmagasabb szellemi értelmezésében. Ahogy a Bhagavad Gîtâ egyik tudós tanulmányozója megjegyzi:


Az európaiak általában elkövetik ezt a szerencsétlen baklövést. A Déva egyfajta spirituális lény, és bár a mindennapi beszédben ugyanezt a szót használják az isten megjelölésére, ebből nem következik az, hogy 330 millió istent kell tisztelnünk. Ezek a lények – amint természetszerűleg következik – bizonyos affinitásban vannak azon három upadhi (alapvető princípium) egyikéhez, amelyekre mi az embert felosztottuk. (Lásd: The Theosophist, 1887. márc. 360. old)


Egy bizonyos misztikus osztályhoz tartozó istenségek neve minden Manvantarában változik. Így a Kalpa legkezdetén a Brahmâ által teremtett 12 Nagy Isten, akiknek segíteniük kellett volna a teremtés munkájában, és akik beleveszvén a Samadhi-ába elmulasztották a teremtést (aminek következtében arra ítéltettek, hogy minden egyes Manvantarában, egészen a hetedikig, újraszülessenek). Ennek megfelelően a következő neveket kapják: Ajiták, Tushiták, Satyák, Harik, Vaikunthák, Sadhyák és Adityák; ők a Tushiták (a második Kalpában), ebben a Vaivasvata-korszakban pedig Adityák (lásd: Vayu Purâna), nem beszélve a különböző korszakokhoz illő más neveikről. De mindenesetre azonosak a Manaszákkal vagy Rajasákkal, ezek pedig a mi testetöltő Dhyan Chohanjainkkal. Ezek a Gnana-dévák valamennyi osztálya.


Igen, azon lényeken kívül, mint pl. a Jakshák, Gandharvák, Kinnarák, akik mint individualitások lakoznak az asztrális síkon, vannak igazi Devagnanamák, és ezen osztályához tartoznak az Adytyák, a Vairâják, a Kumarák, az Asurák, és mindazon magasrendű égi lények, akiket az okkult tanítás Manaswin-nek, mindenek fölött Bölcseknek nevez. S akik az emberekből tudatos spirituálisan fejlett lényeket teremtettek volna, ha nem lettek volna arra „átkozva”, hogy nemzésbe merülve, maguk is mint halandók újraszülessenek kötelességük elmulasztása miatt.



15. Megszületett (így) a jövő embereinek (vagy Amanasáknak) hétszer hét árnyéka (chhaya-ja) (a), mindegyik saját színében (arcszínében) és fajtájában. (b) Mindegyik (pedig) alacsonyabb rendű atyjánál (teremtőjénél). Az Atyák, a csontnélküliek, nem adhattak életet csonttal bíró lényeknek. Szülötteik Bhuták (árnyékok) voltak, forma és elme nélküliek. Ezért ezeket Chhaya (kép vagy árnyék) fajnak nevezik. (c)


  1. Manu – amint már megjegyeztük – a man tőből származik, aminek jelentése: gondolkodni, e szó tehát a „gondolkodót” jelenti. Nagyon valószínű, hogy ebből a szanszkrit szóból származik a latin mens, (elme), az egyiptomi menes („mester-elme”), a pythagoraszi monas (tudatos „gondolkodó egység”, úgyszintén elme), sőt innen származik a mi manasz, vagyis elme fogalmunk, ami az emberben levő ötödik princípiumot jelenti. Ezen árnyéklényeket tehát amanasáknak, azaz „elmenélkülieknek” hívják.


A bráhminok a Pitriket igen szenteknek tartják, mivel ők az emberek „nemzői” a Földön megjelenő első Manushyák – s ezért a bráhmin, amikor fia születik, nekik mutat be áldozatot. A Pitriket tisztelik a legjobban, és a nekik bemutatott szertartás fontosabb, mint az Istenek tisztelete. (Lásd a Manu Törvényeit, Manava-Dharma Shatra, III. köt. 203. old.)


Talán helyes lenne, ha megkeresnénk a Nemzők ezen kettős csoportjának filozófiai jelentését?


Minthogy a Pitrik hét osztályba vannak sorolva, itt megint a misztikus számot látjuk. Csaknem valamennyi Purâna megegyezik abban, hogy három osztály arupa, forma nélküli, míg négy osztályuk testi. Az előzők intellektuálisak és spirituálisak, míg az utóbbiak anyagiak és nincs intellektusuk. Ezoterikusan az Asurák formálják a Pitrik első három osztályát – „akik az éjszaka testéből születtek” – míg a másik négy a „szürkület testéből” lett teremtve. Atyáik, az Istenek arra lettek kárhoztatva – a Vayu Purâna szerint – hogy mint bolondok szülessenek meg a Földön. A legendákat céltudatosan keverték össze és tették homályossá. Az egyikben a Pitrik az Istenek fiai, egy másikban Brahmâ fiai, míg egy harmadik azt mondja, hogy saját Atyáik tanítói lettek. A négy anyagi osztály seregei azok, akik az embereket a négy zónában egyidejűleg megteremtették.


Nos, a Pitrik hét osztályával kapcsolatban, amelyek mindegyike további hétre osztódik, egy szót szeretnénk szólni a tanulmányozóhoz, és egy kérdést feltenni a kívülállónak. A „Tűz-Dhyánik” osztálya, amelyeket mi kétségbevonhatatlan alapon az Aginshwattákal azonosítunk, a mi iskolánkban a Dhyán-Chohán-i test „szíve” elnevezést kapta, s azt mondják, hogy ez az osztály inkarnálódott az emberek harmadik fajában, tökéletessé téve őket. Az ezoterikus misztagógia (beavatás a misztériumokba) beszél arról a misztikus kapcsolatról, amely ezen angyali szív és az ember hetes esszenciája vagy szubsztanciája között fennáll. Az embernek ugyanis minden fizikai szerve, pszichikus és spirituális működése úgyszólván visszatükröződése, a földi síkon való másolata a fenti mintának vagy prototípusnak. Kérdezzük, miért van a hetes számnak ez a különös megismétlődése az ember anatómiai felépítésében? Miért van a szívnek négy alsó kamrája és három magasabb felosztása, ily különös módon megfelelvén az emberi princípiumok hetes felosztásának, amelyek két csoportra, a felső és az alsó csoportra oszlanak? Miért található meg ugyanez a felosztás a Pitrik különböző osztályainál, s különösen pedig a „Tűz-Dhyániknál”? Mert – amint már megállapítottuk – ezek a lények négy testi, vagy durvább anyagú, és három testetlen, vagy finomabb princípiumra – de nevezhetjük bármilyen tetszőleges néven is – oszlanak. Miért áraszt ki a test hét ideggóca hét sugarat? Miért van éppen hét ideggóc, és miért hét rétegű az emberi bőr?


A Kommentár ezt mondja:

A Nemzők, miután kivetítették árnyékukat és egy elemből (az éterből) megteremtették az embert, újra felemelkedtek a Maha-Lokába, ahonnan időnként leszállnak, valahányszor a világ megújul, és új embereknek adnak létet.


A finomtestek értelem (Manasz) nélkül maradnak, míg el nem jönnek a Surák (istenek), akiket most Asuráknak (nem-istenek) neveznek.


Nem-istenek” a brahminok számára talán, de a legmagasabb „Leheletek” az okkultista számára. Minthogy ezek a Nemzők (Pitrik), a forma nélküliek és az intellektuálisak nem hajlandók megteremteni az embert, de megadják számára az Elmét, a négy testi osztály csak az ember testét teremti meg.


Ez igen világosan meg van írva a Rig Véda (a hinduk legirányadóbb szentírása valamennyi szekta számára) különböző szövegeiben. E helyeken az Asura „spirituálist, istenit” jelent, s e szót a Legfelsőbb Szellem szinonimájaként használják, magát az Asura kifejezést pedig – „Isten” értelemben – Varunára és Indrára, de legelsősorban Agnira alkalmazzák, minthogy a régi időkben ők hárman jelentették a három legmagasabb istent, még mielőtt a brahmani toe-mitológia eltorzított volna csaknem mindent az archaikus szövegek igazi jelentéséből. De most már, hogy a kulcs elveszett, az Asurákat alig említik.


A Zend-Avesta-ban ugyanezt találjuk. A Mazdean vagy Magian vallásban Asura az Úr Asura Visvavendas, a „mindent tudó” Úr, Asura Mazdhâ pedig, a későbbi Ahura Mazdhâ – amint Benfey is bebizonyította – „az Intelligenciát adó Úr”, másképp Asura Medhâ és Ahura Mazdâo. E műben más helyen, szintén igen hitelt érdemlő tekintély alapján bemutattuk, hogy az indo-iráni Asurát mindig hetes osztásúnak tekintették. Ez a tény – ha hozzávesszük még a fent említett Mazdhâ nevet, amely a hetes Asurát „Úrnak”, vagy kolletívan „Uraknak” nevezi, akik „Intelligenciát adnak” – kapcsolatba hozza az Amshaspendeket az Asurákkal, és a mi testet öltött Dhyán Chohánjainkkal, továbbá Elohimmal, Egyiptom, Kaldea és minden más ország vezető isteneivel.


Hogy miért utasították vissza ezek az „istenek” az ember teremtését, az nem azért volt, – ahogy az exoterikus beszámolók mondják – mert túlságos büszkeségükben nem akarták megosztani égi erőiket a Föld gyermekeivel, hanem a már felhozott indokok alapján. Az allegória azonban vég nélküli elképzelésekbe bonyolódott, a teológia pedig minden országban kihasználta ezt arra, hogy fellépjen ezen Elsőszülöttek vagy Logoszok ellen, s hogy álláspontját mint igazságot oltsa be a tudatlanok és hiszékenyek elméjébe. (Hasonlítsuk össze, amit a zodiákussal kapcsolatban a Makarákról és a Kumârákról mondottunk.)


A kereszténység nem áll egyedül abban, hogy ezeket az Isteneket démonokká degradálta. A zoroaszteri vallás, sőt még a bráhminizmus is arra használta ezt a beállítást, hogy uralmat gyakoroljanak az emberek elméjén. Még a kaldeai exoterikus vallásban is azok a lények, akik visszautasítják a teremtést, s akik ezáltal szembekerülnek a Demiurgosszal, mint a Sötétség Szellemei vannak kikiáltva. Azok a Surák, akiknek megvan az intellektuális függetlenségük, harcolnak azokkal a Surákkal, akik ebben szűkölködnek, s akik – a leírás szerint – egész életüket a vak hiten alapuló haszontalan szertartásos cselekedetekkel töltik ki. (Ezt a célzást a jelenlegi ortodox brahminok nem veszik tudomásul.) Ennek következtében az előbbieket A-Suráknak jelentik ki. Az Istenség első- és elmeszülte Fiai visszautasítják, hogy embert teremtsenek, s ezért Brahmâ megátkozza őket, hogy mint emberek szülessenek meg. Ezért letaszítják őket a Földre, amely később a teológiai dogmában átváltozik az infernális régióvá. Ahriman megöli az Ormazd által teremtett bikát – amely a földi, illuzórikus élet szimbóluma, a „bánat csírája” – s ekkor, feledve azt, hogy a romlékony, véges magnak meg kell halnia azért, hogy a halhatatlanság, a spirituális élet örök növénye kihajthasson és élhessen, Ahrimanról kijelentik, hogy ő az ellenség, a dacoló hatalom, az Ördög. Typhon 14 darabra vágja Oziriszt, hogy ezzel megakadályozza őt a világ benépesítésében, s így a nyomorúság felidézésében, – erre Typhon az exoterikus teológiai tanításokban a Sötét Hatalom lesz. De mindez csak exoterikus burok. Ezen exoterikus burok imádói engedetlenségnek és lázadásnak minősítik azok erőfeszítéseit és önfeláldozását, akik az embereket hozzá akarják segíteni az eredeti isteni állapot eléréséhez saját tudatos erőfeszítéseiken keresztül. Igen, ezek a forma imádói azok, akik a Fény Angyalaiból démonokat teremtettek.


Az ezoterikus filozófia azonban azt tanítja, hogy a Dhyánik egyharmada5 – vagyis az Arupa Pitrik intelligenciával megáldott három osztálya, mely intelligencia „egy forma nélküli lehelet, intellektuális és nem elementális szubsztanciából összetéve” – egyszerűen a karma és a fejlődés törvényének folytán született újra vagy inkarnálódott a Földön6. Egyesek közülük más Manvantarákból jövő Nirmanakayák voltak. Ezért valamennyi Purâna szerint látjuk megjelenni őket a Földön a harmadik Manvantarában – értsd: a harmadik gyökérfajban – mint királyokat, rishiket és hősöket. Minthogy ez a tanítás túlságosan filozófiai és metafizikai volt a tömegek felfogása számára, ezért a papság – mint már említettük – eltorzította azt, hogy a tömegeket vele babonás félelemben tartsa.


Az u. n. „lázadók” tehát egyszerűen azok voltak, akik – a karmikus törvény által kényszerítve a keserű pohár utolsó cseppjének kiivására – újra testet kellett öltsenek, s így felelős, gondolkodó lényeket kellett teremteniük az alsóbbrendű testvéreik által kivetített asztrális szobrokból. Egyesekről azt mondják, hogy visszautasították ezt, mert nem volt meg bennük a szükséges anyag – vagyis egy asztrális test – minthogy arupák voltak. Mások visszautasítása azzal kapcsolatos, hogy ezek rég elmúlt Manvantarákban adeptusok és jógik voltak, – egy újabb misztérium. De később, ugyanezek mint Nirmanakayák feláldozták magukat azon Monádok javára és megváltására, akik sorsukra várakoztak, s akik különben megszámlálhatatlan korszakon át felelőtlen, állatszerű – bár látszólag emberi – formában lézenghettek volna. Lehet, hogy ez példabeszéd és allegória egy másik allegóriában. Megfejtése a tanulmányozó intuíciójától függ, amennyiben az alábbiakat spirituális látással olvassa.


Ami ezen monádok formálóit, vagy „őseit” illeti – itt azon angyalokra gondolunk, akik az exoterikus legendák szerint engedelmeskedtek a törvénynek – ezek valószínűleg azonosak a Barishad Pitrikkel vagy Pitri-Devatákkal, tehát azokkal, akikben megvolt a fizikai teremtő tűz. Ezek megteremtették, illetve csak felöltöztették az emberi monádokat saját asztrális Énjükbe, de ők nem teremthették az embert saját képükre és hasonlatosságukra. „Az ember ne legyen olyan, mint mi vagyunk” – mondják a Teremtő Istenek, akikre az alsóbb állat megteremtése volt bízva, hanem legyen különb. (Lásd: Genezis és Platón Tameusa.) Amikor megteremtik az emberhez hasonló lényeket saját isteni esszenciájukból, ez ezoterikusan azt jelenti, hogy ő maguk lettek az első faj, s így osztoztak annak sorsában és fejlődésében. Ők nem akarták, egyszerűen azért, mert nem tudták megadni az embernek azt a szent szikrát, amely lobogva az emberi értelem és öntudatosság virágává teljesedik – ez ugyanis nem volt meg bennük. Ez a művelet azon Déva-osztályokra maradt, akiket Görögországban Prometheus névvel szimbolizáltak. Ezek voltak azok, akiknek semmi dolguk nem volt a fizikai testtel, viszont a tisztán spirituális emberrel annál több.


A Teremtők mindegyik osztálya azzal ajándékozta meg az embert, amit neki kell adnia: az egyik megteremti a külső formát, a másik megadja a lényegét, amelyből később az egyén személyes erőfeszítése folytán az emberi magasabb Én lesz. De ezen utóbbi Teremtők nem tehették tökéletessé az embert, amilyenek ők maguk voltak, azaz tökéletesek és bűntelenek. Ők bűntelenek voltak, mert tulajdonságuknak csak az első, halvány körvonalaival bírtak, s ezek a körvonalak – az emberi szempontból – mind tökéletesek voltak, fehérek, tiszták és hidegek, mint a szűz hó. Ahol nincs küzdelem, ott nincs érdem sem. Az emberiséget, „a földből való földit” nem teremthették meg az első isteni lehelet angyalai. Ezért mondják róluk azt, hogy visszautasították a teremtést, és az embert náluk sokkal anyagiasabb Teremtők7 alkották, akik viszont csak azt adhatták, ami saját természetükben volt, semmi többet. Az örök törvénynek alárendelve a tiszta Istenek csak árnyék-embereket tudtak magukból kivetíteni, maguknál valamivel kevésbé éterit és spirituálist, kevésbé istenit és tökéleteset, de mégis csak árnyékokat. Az első emberiség tehát a Nemzők halvány másolata volt, túlságosan materiális – még éteri voltában is – ahhoz, hogy belőlük az Istenek egy hierarchiája lehetett volna, és túlságosan spirituális és tiszta ahhoz, hogy EMBEREK lehettek volna, vagyis olyan emberiség, amelyben az összes negatív (nirguna) tökéletesség is megvan. Egy igazán teljes tökéletesség a tökéletlenségből kell, hogy megszülessen, a romolhatatlannak a romlandóból kell kinőnie, mert ez utóbbi annak hordozója, bázisa és ellentéte. Az abszolút Világosság abszolút Sötétség, és vice versa. Ténylegesen pedig az Igazság birodalmaiban nincs Világosság, sem Sötétség. A Jó és a Rossz ikertestvérek, a Maya uralmához tartozó Tér és Idő szülöttei. Ha elválasztják őket, mindkettő meghal. Per se egyik sem létezik, mivel mindegyik a másikból születik és teremtődik, csak így jöhet létre. Mindegyiket meg kell ismerni és értékelni, mielőtt érzékelhető tárgyak lehetnének, s ennélfogva a halandó elmében a jót és rosszat el kell különíteni.


Mindazonáltal minthogy ez a képzelt különbség létezik, a teremtő angyalok egy alacsonyabb rendje szükséges ahhoz, hogy a lakott bolygókat – különösen a miénket – „megteremtsék”, vagy hogy az anyaggal dolgozzanak ezen a földi síkon. A filozófus gnosztikusok voltak a történelmi korban az elsők, akik ezt meglátták, s akik különböző elméleteket találtak ki erre nézve. Ezért az ő teremtési rendszerükben a Teremtők a spirituális lények létrájának legalsó fokán állnak. A gnosztikusok egészen a maya-i anyag határán levőnek tartották azokat a lényeket, akik Földünket és annak halandóit teremtették, s követőiknek azt tanították – az egyházatyák nagy felháborodására – hogy azon nyomorult fajok megteremtéséért, akik bolygónkat benépesítik, spirituális és morális értelemben semmiféle magasabb Istenség nem vonható felelősségre, csupán az angyaloknak egy alacsonyabb hierarchiája8, s a zsidó Isten, Jehova szerintük ehhez az osztályhoz tartozik.


Az ősi kozmogóniákban a jelenlegitől eltérő emberiségről beszélnek. Platón a Phaedrus-ban az emberek „szárnyas” fajáról beszél. Aristophanes, Platón Banquet-jében androgün és kerek testű fajról beszél. A Pymander-ben még az egész állati világ is kettős nemű. Ezt olvassuk:


Miután a körút befejeződött, a csomót megoldották… s valamennyi állat, melyek eddig szintén androgünek voltak, ki lett oldva (elválasztva) az emberrel együtt… (mivel) az okoknak okozatokat kellett létrehozniuk a földön.9


A Popol Vuh-ban, az ősi Quiché kéziratban – melyet Abbé Brasseur de Bourbourg adott ki – az első emberek úgy szerepelnek, mint egy olyan faj, „melynek látása határtalan volt, s amely minden dolgot egyszerre tudott”, így tehát nem a halandók, hanem az Istenek tudásával bírtak. A Titkos Tanítás kijavítva a népszerű képzelet elkerülhetetlen túlzásait, közli a tényeket, amint azok az archaikus szimbólumokban fel lettek jegyezve.


(b) Ezek az „Árnyékok” megszülettek, „mindegyik saját színében és fajtájában”, de azért „mindegyik alacsonyabb rendű Atyjánál”, vagyis teremtőjénél, mivel a teremtő saját fajtájában tökéletes lény volt. A Kommentárok az első mondatot az így kifejlesztett emberi faj színére, vagyis bőrszínére vonatkoztatják. A Pymander-ben az „Égi ember”-ből a természet által teremtett hét primitív ember részesül a hét „kormányzó” vagy uralkodó természetéből, akik szerették az embert – saját maguk tükröződését és szintézisét.


A skandináv legendákban Asgard felismerhetően az Istenek lakóhelye, az Ase-k pedig ők maguk, tehát ugyanazok a misztikus helyek és személyiségek, amelyek a mi Titkos Tanításunkban is szerepelnek, vannak beleszőve a népszerű „mítoszokba”. Ugyanezeket megtalálhatjuk a Védákban, a Purânakban, a Mazdaikus Írásokban és a Kabbalában. A skandináv Ase-k, a mi világunkat megelőző világ uralkodói, akiknek neve szó szerint a „világ oszlopai, támaszai”, így tehát nem mások, mint a görög Cosmocrator-ok, a Pymanderben említett hét „Munkás” vagy „Igazgató”, az indiai hét Rishi vagy Pitri, a kaldeai hét Isten és hét Gonosz Szellem, a hét kabbalisztikus Sephirot, akiknek szintézise egy felső Hármasság, és végül a keresztény misztikusok hét planetáris szelleme. Az Ase-k a földet, a tengereket, az eget és a felhőket, az egész látható világot Ymir, a leölt óriás maradványaiból teremtik meg. EMBERT azonban nem teremtenek, csupán annak formáját az Ask vagy Ash fából. Odin az, aki életet és lelket lehel belé, miután Lodur megadta az embernek a csontrendszerét és a vért, legvégül pedig Hönir az, aki értelemmel (manasz) és tudatos érzékekkel látja el. (Asgard and the Gods, 4. old.) A skandináv Ask, a hésziodoszi Ash-fa, ahonnan a bronzszínű emberek generációja kiáradt – vagyis a harmadik gyökérfaj – ugyanaz, mint a Popol-Vuh Tzite-fája, amelyből a mexikói harmadik fajú embereket megteremtték.10 Ezt minden figyelmes olvasó megállapíthatja. De ki tudná megmondani a nyugati tudósok közül, mi az okkult indítéka annak, hogy a skandináv Yggdrasil, a hindu Ashwattha, a Gogard, a hellén életfa, a tibeti Zampun ugyanaz, mint a kabbalisztikus Sephiroth-i fa, az Ahura Mazda által teremtett szent fa, és az Édenkert fája?11 Mégis, ezen „fák” gyümölcsei, akár Pippala vagy Haoma, vagy akár a sokkal prózaibb alma, ténylegesen és valóságosan „az élet gyümölcsei”. Az emberi fajok prototípusai mind benne voltak a mikrokozmikus Fában, amely a nagy űrbeli makrokozmikus Fa12 alatt és benne növekedtek és fejlődtek ki. Ez a misztérium félig fel van fedve a Dirghotamas-ban, ahol ezt olvassuk: „Pippala, azon fa édes gyümölcse, amelyre leszállnak a tudományt szerető szellemek, és ahol az istenek csodákat művelnek”. Amint Gogard-ban is, úgy mindezen űrbéli fák buján tenyésző ágai között is ott lakozik a „kígyó”. De míg a makrokozmikus fa maga az Örökkévaló és Abszolút Bölcsesség Kígyója, a mikrokozmikus fában lakó kígyók a Kinyilvánított Bölcsesség Kígyói. Az előbbi az Egy és a Minden, a többiek csak annak visszatükröződő részei. A „fa” természetesen maga az ember, s a benne lakozó kígyó pedig a tudatos manasz, az összekötő kapocs Szellem és Anyag, Föld és Ég között.


Mindenütt ugyanerről van szó. A teremtő erők létrehozzák az embert, de végső céljukban kudarcot vallottak. Ezek a Logoszok mind tudatos, halhatatlan szellemmel akarják megáldani az embert, olyan szellemmel, amely csak az értelemben (manaszban) tud visszatükröződni, kudarcot vallanak, s ezért úgy ábrázolják őket, mint akiket megbüntetnek a kudarcért, vagy éppen a próbálkozásért. Milyen természetű ez a büntetés? Bebörtönzésre ítéltetnek az alsóbb régióban, amely a mi Földünk, ebben a Láncban a legalsó sík. Egy „örökkévalóságra” – amely egy élet-ciklus tartamát jelenti – az anyag sötétségében, vagyis az állati emberben. A félig tudatlan és félig fondorlatos egyházatyáknak kedvére való volt, hogy ezt a szemléletes szimbólumot eltorzítsák. A régi vallásokban szereplő hasonlatokat és allegóriákat kihasználták az új vallás javára. Az embert átalakították egy anyagi pokol sötétségévé, isteni tudatát pedig, amelyet a benne lakozó princípiumtól, a manasztól – azaz egy inkarnálódott Dévától – kapott, elnevezték a pokoli régió lángoló tüzének, bolygónk pedig maga a pokol lett. Pippala, Haoma, a Tudás Fájának gyümölcse tiltott gyümölcsnek lett kinyilvánítva, a s „Bölcsesség Kígyója” pedig, az értelem és tudatosság hangja, korszakokon át azonosult a Bukott Angyallal, amely az ősi Sárkány, maga az Ördög!


Ugyanez a helyzet a többi magasztos szimbólummal is. A szvasztika, India legszentebb és legősibb szimbóluma, a „Jaina-kereszt” – ahogy ma a szabadkőművesek hívják – ugyanilyen módon lett csúffá téve, jóllehet közvetlenül kapcsolódik, sőt éppen azonos a keresztény kereszttel. Az indiai misszionáriusok azt mondják a szvasztikáról, hogy „az ördög jele”. Hát nem ragyog Vishnu nagy kígyójának fején, az ezerfejű Sesha-Ananta-n, a Pâtâla (a hindu Naraka vagy pokol) mélységeiben? Valóban így van. De mi Anata? Mint Sesha a csaknem végtelen manvantarai időciklust jelenti, s ha mint Ananta szerepel, a Végtelen Idővé válik, s nagy, hétfejű kígyóvá, amelyen Vishnu, az Örök Istenség a pralajai tétlenség ideje alatt megpihen. Mi köze van ehhez a magasrendű metafizikai szimbólumhoz a Sátánnak? A szvasztika valamennyi szimbólum között a leginkább filozofikusan tudományos, s amellett a legátfogóbb. Néhány vonallal összegzi a „teremtés” vagy inkább a fejlődés egész munkáját, a kozmoteogóniától le az antropológiáig, az oszthatatlan ismeretlen Parabrahmantól le az anyagias tudomány monérájáig, amelynek genezise épp olyan ismeretlen ezen tudomány előtt, mint maga az Abszolút genezise. A szvasztika minden régi nemzet vallásos szimbólumainak legelején állt. A kaldeai Számok Könyvében mint a „Munkás kalapácsa”, a fent említett Book of Concealed Mystery-ben a „Kalapács”, amely „szikrát csihol a kovából” (térből), s amely szikrákból világok lesznek. Ez Thor kalapácsa is, a törpék által kovácsolt mágikus fegyver, amelyet az óriások, vagyis a prekozmikus titáni természeti erők ellen kovácsoltak, amelyek fellázadtak, és amelyeket – amíg az anyagi régiókban működnek – az Istenek, az Univerzális Harmónia küldöttei, nem tudnak legyőzni, s ezért előbb el kell pusztítani őket. Innen van az, hogy a világot a legyilkolt Imir maradványaiból kell kiformálni. A szvasztika e helyen Miölnir, a „Viharpöröly”, s ezért halljuk azt, hogy az Ase-k, a szent Istenek, miután tűz által megtisztultak – előbbi inkarnációik szenvedéseinek tüzében – alkalmassá lettek arra, hogy örök békében az Ida-ban lakozzanak, amikor már Miölnir-re szükség többet nem lesz. Ez akkor lesz majd, amikor Hel (a halottak régiójának királynő-istene) kötelékeitől felszabadulnak, mert a gonosz uralma már megszűnt. „Surtur lángjai nem pusztították el őket, sem a tomboló vizek (vízözönök)… Ott voltak… Thor fiai. Magukkal hozták Miölnirt, nem mint harci fegyvert, hanem mint eszközt (kalapácsot) az új egek és az új föld megszentelésére.13


Valóban sok jelentése van a szvasztikának! A makrokozmoszi munkában derékszögben begörbülő négy karja a láthatatlan erőkkel bíró kozmosz folytonos mozgására, keringésére utal. A megnyilvánult kozmosz és Földünk művében pedig az időciklusokban lezajló világ-tengelyek és egyenlítői övek forgására céloz. A szvasztikát alkotó két vonal a Szellemet és az Anyagot jelenti, a négy horog pedig a keringő ciklusok mozgására utal. A mikrokozmoszra, az emberre vonatkoztatva a szvasztika azt mutatja, hogy az ember kapocs az Ég és a Föld között, a vízszintes vonal végén a jobb kéz felemelkedik, a bal pedig a Föld felé mutat. Hermesz Smaragdtábláján a felemelt jobb kézhez a „Solve” szó van beírva, a bal kézhez pedig „Coagula”. A szvasztika ugyanakkor egy alkímiai, kozmogóniai, antropológiai és mágikus jel, melynek belső jelentéséhez hét kulcs szolgál. Nem mondunk sokat, ha kijelentjük, hogy ezen univerzális és mindenek fölött szuggesztív jel összetett szimbolizmusa tartalmazza azt a kulcsot, amely megnyitja a kozmosz hét nagy misztériumát. A korai árják misztikus elképzeléseiből született, ők helyezték az örökkévalóság küszöbére: Ananta kígyó fejére, de spirituális halálát nyerte a középkori antropomorfikus skolasztikus elképzelésekben. Ez a jel ama univerzális Teremtő Erő alfája és omegája, amely a tiszta Szellemből fejlődve a durva anyagban végződik. Aki megérti teljes jelentését, az örökre megszabadul a nagy Illúzió és Csaló, a Mahayama béklyóitól. Az a Fény, amely az Isteni Pöröly (ma a szabadkőművesek nagymestereinek kalapácsává degradálva) alól sugárzik, elegendő lenne arra, hogy bármely emberi kitalálás vagy elgondolás sötétségét eloszlassa.


Milyen látnoki a három skandináv istennő éneke, akiknek Odin hollói a múltról és a jövőről suttognak a folyó alatti kristály palotájuk fölött keringve! Ezek az énekek mind le voltak írva a „Bölcsesség kézirat tekercseiben”, melyekből sok elveszett, de valamennyi még mindig megmaradt; ezek költői allegória formájában elismétlik az archaikus korok tanításait. Foglaljuk össze Dr. Wagnem Asgard and the Gods című művéből azt a részt, amely a „világ megújulására” vonatkozik, s amely egy múlt időben elmondott jövendölés a mi körünk hetedik fajáról:


A Miölnir megtette kötelességét ebben a körben, és Ida Mezején, a feltámadás mezején (az ötödik kör számára) összegyűltek a legmagasabb istenek fiai, s az atyák feltámadtak bennük (az elmúlt inkarnációk Egói). Beszélgettek a múltról és a jelenről, s megemlékeztek őseik bölcsességéről és jövendöléseiről, amelyek mind bekövetkeztek. Mellettük, de számukra láthatatlanul volt az erős és hatalmas Egy, aki mindenek fölött uralkodik, békét teremt az indulatosak között, s előírja az örök törvényeket, amelyek a világot kormányozzák. Mindenki tudta, hogy ő ott van, érezték jelenlétét és hatalmát, de nem ismerték az ő nevét. Parancsára egy új föld emelkedett ki a vizekből (a térből). Ida Mezeje fölött délre egy új mennyboltot teremtett, az Audlang-ot, s még messzebb egy harmadikat, a Widblain-t. Gimil barlangja fölött egy csodálatos palota épült, arannyal fedve, s ragyogása elhomályosította a napot. (Ezek a mi láncunk három egymásután létrejövő bolygói.) Ott az isteneket megkoronázták, ahogy az szokásos, s mind örvendeztek a restauráció és a jobb idők fölött. Gimil magaslatairól (a hetedik bolygó, a legmagasabb, a legtisztább) letekintettek Lif és Lifthrasir (a jövendő Ádám és Éva, a megtisztult emberiség) boldog leszármazottjaira, és intettek nekik, hogy kapaszkodjanak feljebb, felemelkedve tudásban és bölcsességben, kegyességben és szerető cselekedetekben, lépésről lépésre, egyik mennyből a másikba, míg végül alkalmasakká lesznek arra, hogy egyesüljenek az istenségekkel a Mindenható Atya házában. (305. old.)


Aki ismeri az ezoterikus budhizmus vagy bölcsesség tanait, – bár eddig még csak hézagosan lettek felvázolva – a fentiekben foglalt allegóriát világosan felismerheti.


Filozófiai jelentését azonban még jobban meg fogja érteni az olvasó, ha gondosan latolgatja Prométheusz mítoszát. A későbbiekben a hindu Pramanthâ (köpű) fényében fogjuk megvizsgálni. Néhány orientalista ezt a mítoszt pusztán fiziológiai szimbólummá degradálta, s csak a földi tűzzel hozta kapcsolatba. Értelmezésük így sértés minden vallással szemben, beleértve a kereszténységet is, melynek egyik legnagyobb misztériumát az anyagba lerántották. Az isteni Pramanthâ és Arani „összedörzsölése” ebben a formában csupán csak a német materialisták felülmúlhatatlanul brutális felfogása számára alakulhatott fogalommá. Igaz, hogy az Isteni Gyermek – a szanszkrit nyelvet beszélő fajnál Agni, ebből Ignis a latinoknál – Pramanthâ és Arani – a szvasztika – egyesüléséből született egy áldozati szertartás alatt. Na és aztán? Twashtri (Vishvakarman) az „isteni művész és ács14, de ugyanakkor ő az istenek és a teremtő tűz atyja is a Védákban. A szimbólum oly ősi és oly szent, hogy úgyszólván minden ősi város ásatásai közben rábukkanhatunk. Az ősi Trója romjai alatt Dr. Schliemann talált számos égetett agyagtáblát, úgynevezett fusaiolát. Mind a , mind pedig a formák nagy mennyiségben fellelhetők voltak, jelenlétük újabb bizonyíték arra, hogy az ősi trójaiak és azok ősei is tiszta árják voltak.


(c) Chhaya – amint már megmagyaráztuk – az asztrális képmás. A szanszkrit művekben ez a jelentése. Például Sanjna, a Spirituális Tudat, Surya, a Nap felesége, amikor visszavonul a dzsungelbe, hogy aszkétai életet éljen, férje számára visszahagyja Chhaya-ját, árnyékát vagy képmását.



16. Hogyan születtek a (valódi) Manushyák? Hogyan teremtették az elmével bíró Manukat? (a) Az Atyák (Barishad (?)) segítségül hívták saját tüzüket (Kavyavâhana, elektromos tűz), azt a tüzet, amely a Földben ég. A Föld szelleme segítségül hívta a Nap tüzét (Suchi, a Nap szelleme). Ez a három (a Pitrik és a két tűz) közös erőfeszítéssel egy jó rupát teremtett. Ez (a forma) tudott állni, járni, szaladni, feküdni vagy repülni. De még csak egy chhaya volt, értelem nélküli árnyék (b)…


(a) Itt újra szükséges a magyarázat az ezoterikus írásokhoz mellékelt exoterikus írások fényében és segítségével. A Manushyak (emberek) és a Manuk itt egyenlő értékűek a kaldeai Ádámmal. Ez a kifejezés egyáltalán nem az első embert jelenti, mint a zsidóknál, sem pedig egy egyedülálló személyt, hanem az emberiséget kollektíven, úgy, ahogy a kaldeusoknál és asszíroknál is szerepel. A Kommentár azt mondja, hogy a hét Dhyan Chohan-i osztályból vagy rendből négy rend volt a „rejtett ember nemzője”, vagyis a belső, finomabb ember nemzője. A holdbeli Lha-k, a lunáris szellemek – amint már megállapítottuk – csupán a forma ősei voltak, azaz minták, amelyek szerint a természet megkezdte külső munkáját rajtuk. Így tehát a primitív ember, amikor a Földön megjelent, csak értelmetlen Bhûta15 vagy „fantom” volt. Ez a „teremtés” kudarc volt, ennek okát a 20. sloka kommentárjában fogjuk elmagyarázni.


(b) Ez a kísérlet megint kudarcot vallott. Azt allegorizálja, hogy a fizikai természet saját erejére utalt kísérletei hiábavalóak még egy tökéletes állat létrehozásához is, nem beszélve az emberről. Mert az „Atyák”, az alacsonyabb angyalok, a természet-szellemek, sőt még a magasabb elementáloknak is van saját intelligenciájuk, mindez azonban nem elég a gondolkodó ember megteremtéséhez. „Élő tűzre” volt szükség, arra a Tűzre, amely megadja az emberi elmének az ön-érzékelést, az ön-tudatot, vagy manaszt. Párvaka és Suchi leszármazottjai pedig az állati-elektromos és szoláris tüzek, amelyek állatokat teremtenek, s így az ember első asztrális modelljéhez csak a fizikai élő szervezettel járulhattak hozzá. Az első Teremtők tehát az ősi ember Pygmalion-jai voltak, akiknek nem sikerült intellektuálisan életre kelteni a szobrot.


Ez a stanza – amint látni fogjuk – igen sokatmondó. Megmagyarázza az embert alkotó princípium – a magasabb Én vagy az emberi monád – és az állati monád misztériumát, és a kettő közötti szakadékot. Bár mindkettő ugyanaz, mégis az emberi monád isteni intelligenciával bír, míg az állati monádnak csak ösztönös képességei vannak. Miként lehet a különbséget megmagyarázni, és mire vezethető vissza az emberben a MAGASABB ÉN jelenléte?


A Kommentár ezt mondja: „MAHAT Fiai az emberi Palánta serkentői. Ők a Vizek, amelyek elárasztják a szunnyadó élet kiszikkadt talaját, és a Szikra, amely életre kelti az emberi állatot. Ők az Örök Spirituális Élet Urai… Kezdetben (a második fajban) egyesek (az Urak közül) csak esszenciájukat lehelték a Manushya-ba (az emberekbe), egyesek pedig lakóhelyül választották az embert.


Ebből kitűnik, hogy az „Isteni Lázadók” nem minden emberben inkarnálódtak, hanem csak néhányban. A többieknek egyszerűen csak meggyorsították az ötödik princípiumát, a beléjük lövellt Szikrával. S ez megmagyarázza az emberek és az állati fajok intellektuális képességei közötti nagy különbséget. Ha „Mahat Fiai” – allegorikusan szólva – nem ugrották volna át a közbeeső világokat intellektuális szabadságuk megszerzéséért, az állati ember soha nem lett volna képes arra, hogy földhöz tapadásából felemelkedjen, és hogy saját erőkifejtésből elérje végső célját. A ciklikus vándorlást a lét valamennyi síkján át fél-öntudatlanul vagy teljesen öntudatlanul – mint az állatok – élte volna át. A tiszta szellem ezen kóros tétlensége ellen fellázadó intelligens életnek köszönhetjük azt, amik vagyunk, – öntudatos, gondolkodó emberek, az istenek jóra és rosszra való képességeivel és sajátságaival. Ezért a LÁZADÓK a mi Megváltóink. A filozófus elmék elgondolkozhatnak ezen, s nem egy misztérium fog megvilágosodni előttük. A két ellentétpár – a Szellem és az Anyag – csak a kontraszt vonzerejénél fogva cementálódhat össze itt a Földön, és miután összeolvadtak az öntudatos tapasztalat és szenvedés tüzében, válnak elválaszthatatlanokká egy örökkévalóságra. Ez a magyarázata oly sok, eddig érthetetlen allegóriának, melyeket tévesen regéknek tartottak. (Lásd: a 10. stanza 39. slokájáról szóló Kommentárt.)


Először is megmagyarázza a Pymanderben foglalt ama megállapítást, hogy az „Égi Ember”, az „Atyának Fia”, aki részesült az anyagi világ hét kormányzójának vagy teremtőjének és uralkodójának lényében és esszenciájában, „bekukucskált az Összhangba, s miután áttörte magát a Tűz hét körén, bemutatta és megnyilvánította a lefelé tartó természetet”.16 Így kapunk magyarázatot a hermetikus leírás minden versére, és a Prométheuszról szóló görög allegóriára. De mindenek előtt magyarázatot ad az „Égi háborúkról” szóló allegorikus beszámolókra, beleértve a Jelenések könyvét, tekintettel a bukott angyalokról szóló keresztény dogmára. Megmagyarázza a legidősebb és legnagyobb angyalok „lázadását”, s annak jelentését, hogy miért vetették ki őket a Mennyekből a Pokol mélységeibe, vagyis az Anyagba. Megoldja az asszirológusok nehézségeit, akik közül George Smith ily módon fejezi ki tanácstalanságát:


„Első gondolatom erről a részről (a lázadásról) az volt, hogy a gonosz erőivel folytatott háború megelőzte a Teremtést, most azonban úgy vélem, hogy a Bűnbeesés leírása után következett.” (Chaldean Account of Genesis, 92. oldal) Ugyanebben a munkában George Smith egy korai babiloni hengerről származó metszetet közöl, amelyen a Szent Fa, a Kígyó, egy férfi és egy nő látható. A fának hét ága van, három a férfi oldalán, és négy a nő oldalán. Ezek az ágak jellemzik a hét gyökérfajt, amely gyökérfajok harmadikában – közvetlenül a végén – megtörtént a nemek szétválása és a nemzés folytán előálló u. n. Bűnbeesés. A három korai faj előbb nem nélküli, majd hermafrodita volt, a további négyben különböznek egymástól a férfi és a nő. Ahogy a fenti szerző írja:


A Teremtésről szóló kaleai beszámolóban a sárkány, amely bűnre csábítja az embert, Tiamat teremtménye, Tiamat pedig a tenger és a káosz élő princípiuma… a Föld teremtésekor szembefordult az istenekkel.


Ez tévedés. A Sárkány a hím princípium, vagy Fallosz, személyesítve, vagyis inkább állativá alakítva, Tiamat pedig „a káosz szellemének megtestesítése” (káosz = mélység, szakadék) a női princípium, a női méh. A „káosz és zavar szelleme” arra utal, hogy ez milyen mentális felkavarodást keltett. Az érzéki, vonzó, magnetikus princípium elbűvöl és elcsábít, ez az örökké élő aktív elem, amely az egész világot zűrzavarba, káoszba és bűnbe dönti. A Kígyó elcsábítja a nőt, ez utóbbi csábítja el a férfit, s mindkettejükre rászáll a karmikus átok, bár mindez csak természetes következménye egy teremtett oknak. George Smith ezt mondja:


Világos, hogy a sárkányra is reászáll az átok a bűnbeesés miatt, és hogy az istenek (az Elohim, akik féltékennyé válnak, látva, hogy a porból teremtett ember maga is teremtővé válik, akárcsak az állatok) felidézik az emberi faj fejére mindazt a rosszat, amely az emberiséget meglátogatja. A bölcsesség és a tudás kárt okoz neki, családi bajok gyötrik, zsarnokságok kell eltűrnie, megharagítja az isteneket… vágyaiban csalódik, hasztalanul imádkozik… jövendő bűnöket fog elkövetni. Kétségtelen, hogy erről a témáról még további sorok szólnak, de az elbeszélés folyamata itt újra megszakad, s csak ott folytatódik, ahol az istenek háborúra készülődnek a gonosz hatalmak ellen, akiket Tiamat (az asszony) vezet. (Babylonian Legend of Creation, 92. oldal)


Ezt a beszámolót kihagyták a Genezisből, monoteisztikus meggondolásból. Az azonban elhibázott dolog – kétségtelenül a dogmatikus vallás és annak babonái, okozta félelemből folyik – ha a kaldeai töredékeket a Genezis részleteivel akarják kiegészíteni, mikor ez utóbbi jóval későbbi, mint a töredékek. A Genezist éppen e töredékekkel kellene megmagyarázni.


17. A leheletnek (emberi Monád) szüksége volt egy formára, az Atyák megadták. A leheletnek szüksége volt egy sűrű testre, a Föld megformálta. A leheletnek szüksége volt az élet szellemére, a Nap-béli Lha-k belehelték a formába. A leheletnek szüksége volt a test tükörképére (asztrális árnyék), „Odaadtuk a magunkét!” – mondták a Dhyánik. A leheletnek szüksége volt a vágyak eszközére (Káma Rupa), „Megkapta!” – mondta a vizek lecsapolója (Suchi, a szenvedély és az állati ösztön tüze). De a leheletnek szüksége van elmére is, hogy átfogja az Univerzumot, „Ezt nem tudjuk adni!” – mondták az Atyák. „Magamnak sem volt soha!” – mondta a Föld szelleme. „A forma kiégne, ha odaadnám az enyémet” – mondta a Nagy (szoláris) Tűz… A (kialakuló) ember üres, értelem nélküli bhuta maradt… Így adtak életet a csont nélküliek azoknak, akik (később) a harmadikban (fajban) csonttal bíró emberek lettek. (a)


(a) Minthogy majd az 5. stanza kommentálásánál teljes magyarázat következik, itt csak néhány megjegyzésre szorítkozunk. A primitív fizikai ember, vagyis a fizikai ember testének „Atyja” az a vitális elektromos princípium, amely a Napban lakozik. A Hold az „anya” azon titokzatos erőnél fogva, amely nemcsak a növények és állatok növekedésére hat, hanem igen határozott befolyást gyakorol a női terhességre és a nemzedékekre is. A „Szél” vagy éter ez esetben az a közvetítő erő, amely ezeket a befolyásokat lehozza a két égitestről, és szétárasztja a Földön – erről úgy tesznek említést, mint a „Dajkákról”. De az emberből tökéletes isteni lényt csak a „Szellemi Tűz” tud alkotni.


Nos, mi ez a „Szellemi Tűz”? Az alkímiában általában a hidrogén, míg az ezoterikus realitásban a noumenon-jából jövő kiáradás vagy sugár, az „Első Elem Dhyánja”. A hidrogén csak a mi földi síkunkon számít gáznak. De még a kémiában is a hidrogén „lehetne az egyedül létező anyagfajta, a mi felfogásunk szerint”17, amely mindig szorosan kapcsolódik a protyle-hez, ez pedig a mi layam-unk. A hidrogén az atyja és úgyszólván nemzője vagy inkább Upadhi-ja (bázisa) a Levegőnek és a Víznek, valóban „tűz, levegő és víz”, a három aspektusában egy, ezért kémiailag és alkímiailag is hármasság. A megnyilvánulás vagy Anyag világában a hidrogén az objektív szimbóluma és materiális kiáradása a Noumena régiójából a tisztán spirituális entitatív Létezésnek. Godfrey Higgins a hidrogént összehasonlította, sőt azonosnak találta a TO ON-nal, a görögök „Egy”-ével. Mert – mint mondotta – a hidrogén nem víz, bár belőle lesz a víz; a hidrogén nem tűz, bár megnyilvánítja vagy teremti a tüzet; de nem is levegő, bár a levegőt úgy tekinthetjük, mint a tűz és a víz egyesülésének termékét, – mivel a hidrogén megtalálható a légkör összes vizes összetevőjében. A hidrogén az egyben levő hármasság.


Ha valaki tanulmányozza az összehasonlító teogóniát, hamarosan rátalál arra, hogy ezen „Tüzek” titkát minden ősi nép misztériumában tanították, főleg azonban Samothraciában. Kételkedni sem lehet abban, hogy a Kabeirik – minden ősi istenség közül a legmisztikusabbak – istenek és emberek, istenségek és titánok, azonosak a Kumârákkal és Rudrákkal, akiknek feje Kartikeya – önmaga is egy Kumâra. Ez még exoterikusan véve is szembeszökő, és mindezek a hindu istenségek – ugyanúgy, mint a Kabeirik – a Természet legokkultabb erőinek megszemélyesített szent Tüzei voltak. Az árja faj különböző ágai, az ázsiaiak és európaiak, a hinduk és a görögök, mindenképpen azon voltak, hogy igazi természetüket elrejtsék, ha már jelentőségüket nem tudták letagadni. Mint a Kumârák esetében is, a Kabeirik száma bizonytalan. Egyesek azt tartják, hogy csak három vagy négy volt, mások hétről beszélnek. Aschieros (az idősebb), Achiosersa (feminin), Achiochersus (a fiatalabb) és Camillus (vagy Kadmilos, a fiú-isten) valószínűleg alteregói a négy Kumârának, úgy mint Sanat-Kumâra, Sananda, Sanaka és Sanâtana. A görög istenségeket, akiknek állítólagos apjuk Vulkán volt, gyakran összetévesztik a Dioscurikkal, Corybantekkel, Anacekkel (öregek, ősök), stb. Ugyanígy összetévesztik a Kumârákat, akiknek állítólagos apjuk Brahmâ volt – vagy jobban mondva „haragjának lángja”, amely arra késztette, hogy végrehajtsa a kilencedik, azaz Kumâra-teremtést, eredményezvén Rudrát vagy Nilalohitát (Shivát) és a Kumârákat – az Asurákkal, a Rudrákkal és a Pitrikkel. Azon egyszerű oknál fogva, mert mindnyájan lényegükben egyek, vagyis egymáshoz kapcsolódó erők és tüzek. Itt nincs helyünk arra, hogy leírjuk ezeket a „Tüzeket” és valódi értelmüket, bár lehetséges, hogy meg fogjuk kísérelni, ha e mű hátralevő része valaha is kiadásra kerül. Addig is még néhány magyarázatot hozzáfűzünk.


Az előbb elmondottak mind misztériumok, amelyeket nem lehet taglalni, hanem megfejtésüket a tanuló személyes intuíciójára kell bízni. Ha meg akar valamit tudni a TÜZEK titkáról, forduljon az alkimisták műveihez, akik igen helyesen minden elemet a tűzhöz kapcsolnak, akárcsak az okkultisták. Ne felejtse el az olvasó, hogy a régiek szemében a vallás a tudománnyal valamint a filozófiával szoros és elválaszthatatlan kapcsolatban állott. Aesculapius Apollo – a Nap vagy az Élet TÜZE – fia volt, ő volt Helios, Pythios és ugyanakkor a rejtett bölcsesség istene. Az exoterikus vallásokban – éppúgy, mint az ezoterikus filozófiában – az elemeket – különösen a tűz, a víz és a levegő elemét – úgy tekintik, mint az ember öt fizikai érzékének őseit, s ezért ezek az érzékek okkult módon közvetlenül kapcsolatban vannak velük. E fizikai érzékek a Purânakban említett Pratisarga vagy „második teremtés”-nél még alacsonyabb teremtéshez tartoznak. „A folyékony tűz az összefüggő tűzből származik” – mondja egy okkult axióma.


„A Kör maga a GONDOLAT, az átmérő (vagy a vonal) az IGE, és kettejük egyesülése az ÉLET.” A Kabbalában Bath-Kol az Isteni Hang, vagy elsődleges fény, Shekinah lánya. A Purânákban és a hindu exoteriában Vâch, a Hang – Brahmâ női logosza, Aditi, az elsődleges Fény permutációja. És ha a zsidó miszticizmusban Bath-Kol egy égből jövő kifejezetten természetfeletti hang, amely a „választott népnek” szent tradíciókat és törvényeket tár fel, ez onnan ered, hogy még a júdaizmus előtt Vach-ot a „Védák anyjának” hívták, aki a Rishikbe lépve kinyilatkoztatásaival inspirálja őket. Ugyanígy mondják Bath-Kol-ról, hogy inspirálja Izrael prófétáit és főpapjait. Mindkettő fennmaradt mind a mai napig szent szimbológiáikban, mert a régiek a hangot vagy beszédet a Tér éterével hozták kapcsolatba, amelynek egyik jellegzetessége a Hang. Innen van, hogy a Tűz, a Víz és a Levegő az elsődleges kozmikus Háromság.


Én vagyok a te gondolatod, a te Istened, ősibb, mint a nedv-princípium, a Sötétben (Káoszban) sugárzó Fény, és Isten sugárzó Igéje (hangja) az Istenség Fia.18


Ezért alaposan kell tanulmányoznunk az „Elsődleges Teremtést”, mielőtt megérthetnénk a másodlagost. Az első fajban három alap-elem volt, de még hiányzott a Tűz. Az ősieknél az ember fejlődése, spirituális és fizikai érzékeinek növekedése és kialakulása Földünk kozmikus síkján levő elemek fejlődésétől függött. Minden Prabhavâpyaya-ból származik: az istenek teremtő és érzékelő princípiumainak, sőt magának az u. n. Teremtő Istenségnek a fejlődése is. Ez kivehető az exoterikus írásokban Vishnunak adott nevekből és elnevezésekből. Mint orfikus Protologoszt Pûrvaja-nak, „pregenetikusnak” hívják, s egyéb elnevezései csökkenő sorrendben mindinkább összeköti őt az Anyaggal.


Az elemek és érzékek fejlődésében a következő párhuzamos sorrendet lehet megállapítani, de vonatkozik ez a kozmikus földi „ember” vagy „szellem” és a halandó fizikai emberre is:


1. Éter Hallás Hang

2. Levegő Tapintás Hang és érintés

3. Tűz v. fény Látás Hang és érintés és szín

4. Víz Ízlelés Hang és érintés, szín és íz

5. Föld Szaglás Hang és érintés, szín, íz és szag


Amint láthatjuk, minden elem hozzáadja saját jellegzetességeit a megelőző elem jellegzetességeihez ugyanúgy, amint minden gyökérfaj magához veszi az előző faj jellemző érzékét. Ugyanez áll az ember hetes „teremtésére”, minthogy az ember hét fokozatban fejlődik, ugyanilyen alapelvek szerint, amint ezt később látni fogjuk.


Így tehát amíg az Istenek vagy Dhyan Chohan-ok (Dévák) az Első Okból fejlődnek – de ez nem Parabrahman, mert Parabrahman a MINDEN OK, s ezért nem nevezhető „Első Ok”-nak – s ezt az Első Okot a brahmani könyvekben Jagad-Yoni-nak, a „Világ Méhének” nevezik, addig az emberiség a Kozmosz ezen aktív erőiből árad ki. De az első és második fajban az emberek nem voltak fizikai lények rudimentumai a későbbi embereknek, bhûták voltak, s e szó a Bhûtadi-ból származik, amelynek értelme „eredet”, vagy „az elemek származási helye”. Az emberek tehát minden egyébbel együtt Prabjavâpyaya-ból erednek, ami „minden dolgok eredetének feloldódásának (szó szerint lerombolásának) helye”, amint azt a Vishnu Purâna kommentátora megállapítja. Innen erednem fizikai érzékeink, s innen ered a legmagasabb „teremtett” Istenség is, ahogy azt filozófiánk kifejti. Ez az Istenség egy az Univerzummal, nevezzük Brahmâ-nak, Ishvarának vagy Purushának, ő a megnyilvánult Istenség, s ezért „teremtett”, azaz korlátozott és kondicionált. Mindezt könnyű bebizonyítani, még az exoterikus tanításokból is.


Miután az örökkévaló Brahmát (a semlegest vagy absztraktot) a Punda-Rikaksha-t, (lótusz-szemű, szívet betöltő, de magyarázzák úgy is, hogy Pundarika = magasztos dicsőség, és aksha = elmúlhatatlan. Az első a szokásos etimológia.) a „magasztos és halhatatlan dicsőséget” megismerhetetlennek nevezték. Majd amikor már nem Sadaika-rupa, azaz változatlan és állandó természetűnek mondják, hanem Ekanaka-rupa „egyedüli és többszörös” az elnevezés, akkor ő, az Ok, belemerül saját okozataiba. Nevei ekkor – ha ezoterikus sorrendbe helyezzük – a következő leereszkedő skálán vannak:


Mahapurusha vagy Paramatman …. Legfelső Szellem

Atman vagy Pûrvaja (Protologos) .. a Természet Élő Szelleme

Indriyâtman vagy Hrishikesha …… Spirituális vagy Intellektuális Lélek (érzékekkel)

Bhutâtman ……………………….. az Elő- vagy Élet-lélek

Kshetrajna ………………………… Testetöltött Lélek vagy a Szellem és Anyag

Univerzuma

Bhrântidarsanatah ………………… Téves érzékelés – Anyagi Univerzum


Ez utóbbi olyan valamit jelent, amit – hamis és téves felfogás alapján – mint anyagi formát észlelünk és képzelünk, de amely a valóságban csak Maya, illúzió, mint minden a mi fizikai világunkban.


Szoros analógiában van Brahma ezen jellegzetességeivel a spirituális és anyagi világokban egyaránt a Dhyan-Chohan-i Esszencia fejlődése, a Dhyan Chohan-i Esszencia ezen jellegzetességei pedig ugyancsak visszatükröződnek az emberben, együttesen, éspedig az ember minden princípiumában. Minden emberi princípium ugyanabban a fokozatos rendben magában rejti a hozzátartozó különböző „tüzek” és elemek egy töredékét.

5. STANZA


A MÁSODIK FAJ FEJLŐDÉSE


18. A Jóga Fiai. 19. A nem nélküli második faj. 20. A „Szürkület Fiainak” fiai. 21. Az „Árnyék”, vagyis az asztrális ember belülre húzódik, és az ember kifejleszti a fizikai testet.



  1. Az Elsők (gyökérfaj) a Jóga fiai voltak. Fiaik a Sárga Atya és a Fehér Anya gyermekei.


A későbbi Kommentárban ez a mondat így van lefordítva:


A Nap és a Hold Fiai, az éter (vagy a szél) dajkálta (a) … Ezek az Urak árnyékainak árnyékai voltak (b). Ezek (az árnyékok) kitágultak. A Föld szellemei felöltöztették őket, a szoláris Lha-k melengették (azaz megőrizték a vitális tüzet az életre kelő fizikai formákban). A Leheletnek volt élete, de nem volt értelme. Nem volt sem saját tüzük, sem vizük. (c)


  1. Ezzel kapcsolatban emlékezzünk vissza Hermes Tabula Smaragdinájára, amelynek ezoterikus jelentéséhez hét kulcs szolgál. Az asztrokémiait a tanulók jól ismerik, most megadhatjuk az antropológiai kulcsot. A táblán említett „Egy dolog” az Ember. Az írás így szól:


Ennek az Egyedüli Egy dolognak az Atyja a Nap, Anyja a Hold, a Szél keblében hordozza, és dajkája a Szellemi Föld.


Ugyanennek az okkult magyarázatához még hozzáteszik: „és a Spirituális Tűz a tanítója (guruja)”.


Ez a tűz a magasabb Én, a spirituális Egó, vagyis az, amely minduntalan testet ölt az alsó személyes én befolyására, amely minden újraszületésnél megváltozik, telve van Tanha-val, azaz az élet utáni vággyal. Különös törvénye a Természetnek, hogy ezen a síkon a felsőbb (spirituális) Természet úgyszólván az alsóbb rabságában van. Az Egónak az Atman-ban kell menedéket találnia, a MINDEN-SZELLEM-ben, és teljesen belemerülnie annak esszenciájába, mert ellenkező esetben a személyes egó egy keserves végkifejlet felé ösztökéli. Ezt a tanuló csak akkor értheti meg, ha ismereteket szerzett a fejlődés misztériumában, amely hármas vonalon fut: a spirituális, pszichikai és fizikai vonalon.


Két dolog van, ami a fejlődés felé hajt, és azt kierőszakolja, azaz a tökéletesedés felé kényszeríti az ember növekedését és kibontakozását: a.) elsősorban a Monád, vagyis az, ami abban öntudatlanul tevékenykedik a benne rejlő erő következtében, b.) másodsorban az alacsonyabb asztrális test, vagyis a személyes én. Az első – legyen az valamely növényi vagy állati testbe bebörtönözve – fel van ruházva ezzel az erővel, voltaképpen önmaga ez az erő. Minthogy azonos a MINDEN-ERŐ-vel, amely – amint közölték – benne lakozik, a Monád mindent megtehet az Arupa, vagyis forma nélküli síkon. A mi síkunkon – minthogy esszenciája túlságosan tiszta – potenciálisan minden benne van, de egyénileg tétlenségre van kárhoztatva. Hogy hasonlattal éljünk, a Nap sugarai, amelyek a növényzetet fejlődésre késztetik, nem választják ki, hogy melyik növényre ontsák fényüket. Ha kiássuk a növényt és elvisszük egy olyan talajba, ahol a napsugarak nem érhetik el, akkor azok nem fogják oda is követni. Ugyanez a helyzet az Atman-nal: ha a magasabb Én, vagyis az Egó nem gravitál saját napja, a Monád felé, az alacsonyabb én, vagyis a személyes én minden esetben fölébe fog kerekedni. Mert ez az én vad önzéssel és állati vágyával, hogy öntudatlan életet éljen (Tanha), képezi a „tabernákulum készítőjét”, ahogy Buddha a Dhammapada-ban (153. és 154. sloka) nevezi az alsóbb ént. Innen származik az a kifejezés, hogy a Föld Szellemei felöltöztették az árnyékokat és kitágították őket. Ezekhez a „szellemekhez” tartozik időlegesen az emberi asztrális én, ezek az asztrális én-ek adják meg, vagy építik fel az ember fizikai tabernákulumát, a Monád, és annak tudatos princípiuma, a manasz számára, hogy benne lakozzák. De azt is hallottuk, hogy a „Szoláris” Lha-k vagy Szellemek melengették az Árnyékokat. Ez fizikailag és szó szerint igaz, metafizikailag, vagyis a pszichikus és spirituális síkon ugyancsak igaz ez, mert egyedül Atman az, amely melengeti a belső embert, azaz megvilágosítja őt az Isteni Élet sugarával, s csak ő tudja megadni a belső embernek vagy reinkarnálódó Én-nek a halhatatlanságot. Így azután azt tapasztalhatjuk, hogy az első három és fél gyökérfajon át egészen a középső vagy fordulópontig a Lunáris Pitrik, azaz a „Nemzők” Asztrális Árnyékai képezik a fajok formálódó hajtóerejét. Ezek építik, és fokozatosan kikényszerítik a tökéletesedés felé a fizikai forma fejlődését, s mindezt a spiritualitásnak ezzel arányban álló veszteségére. Azután, a fordulóponttól kezdve, a magasabb Én vagy inkarnálódó princípium, a nous vagy Elme kezd uralkodni az állati én-en, s ő kormányozza azt, hacsak alul nem marad. Röviden, a spiritualitás a pálya felmenő ívén van már, és az állati vagy fizikai élet csak akkor tudja megakadályozni folyamatos előrejutását a fejlődés ösvényén, ha a személyiség önzése oly erősen beoltotta gyilkos vírusával az igazi belső embert, hogy a magasból jövő vonzás már minden hatalmát elvesztette a gondolkodó, értelmes ember felett. A józan igazság az, hogy a bűn és erkölcstelenség abnormális, természetellenes megnyilvánulás az emberi fejlődés mai periódusában – vagy legalábbis így kellene lennie. A tény az, hogy az emberiség sohasem volt annyira önző és erkölcstelen, mint manapság, tekintve, hogy a civilizált nemzeteknek sikerült az önzésből erkölcsöt, az erkölcstelenségből pedig művészetet kialakítani. Mindez csak újabb bizonyíték ezen jelenség különleges természetére.


A fejlődés egész sémája benne van a kaldeai Számok Könyvében, sőt a Zohar-ban is, ha valaki meg tudja érteni az apokaliptikus célzások jelentését. Ain Soph az első, a „Rejtettnek Rejtettje”. Azután jön a Pont, Sephira és a későbbi Sephiroth, azután az Atzilati Világ, az Emanációk Világa, amely újabb három világot teremt. Az első a Briati Világ, amelyet Trónnak neveznek, a tiszta szellemek hajléka. A második a Kialakulás világa vagy Jetzirati Világ, az angyalok lakhelye, akik kiárasztják a harmadikat, a Cselekvés Világát, az Asiati Világot, amely a Föld, vagyis a mi világunk. És erről a világról – amelynek neve Kliphoth, és magában tart (hat más) szférát םילכלכ, és anyagot – mégis azt mondják, hogy az a „Sötétség Fejedelmének” a székhelye. Ez a megállapítás teljesen félreérthetetlen, mert Metatron, a második Briati Világ, az első lakható Világ Angyala, s neve Küldött άγγελος, Angyalt jelent. Őt nevezik a nagy Tanítónak, s alatta vannak a harmadik világ, azaz a Jetzirai Világ angyalai, amelyeknek tíz és hét osztályát Sephiroth-nak1 nevezik, s akikről azt mondják:


Ők lakják vagy elevenítik meg mint lényegi entitások és intelligenciák ezt a világot, s az őhozzájuk kapcsolódó és az ő logikai ellentéteik lakják a harmadik és lakható világot, amelyet Asiatinak neveznek.


Ezek az „ellentétek” az u. n. „Burkok”, הדםילכ, vagy démonok2, akik a Sheba Hachaloth-nak nevezett hét helyen laknak, s ez a hét hely egyszerűen a mi földünk hét zónája. Fejedelmüket a Kabbalában Samael-nek, a Halál Angyalának nevezik, de ugyanakkor ő a csábító Sátán-kígyó is. De ez a Sátán egyben Lucifer is, a Világosság ragyogó angyala, a Fény- és Élethozó, a „Lélek”, aki egy időre eltávolodott a Szent Lényektől, a többi angyaltól, megelőzve az ő idejüket, amikor ők is leszállnak majd a Földre, hogy maguk is inkarnálódjanak.


„Minden Lélek (Monád) már előbb létező az Emanációk világában” (Bölcsességek könyve, VIII. 20.), a Zohar pedig azt tanítja, hogy ebben a „Lélekben” van „az igazi ember, vagyis az Egó és a tudatos ÉN VAGYOK, a Manasz”.


Josephus az esszénusok meggyőződését ismételve ezt mondja: „(A lelkek) leszállnak a tiszta levegőből, hogy testekhez láncoltassanak.” (De Bello Judaeo, II. 12.) Philo megállapítja: „A levegő tele van Lelkekkel, s azok, amelyek legközelebb voltak a földhöz, leszállóban lévén, hogy halandó testekhez köttessenek, visszatértek testetöltésbe, mert abban kívántak élni”. (De Gignat, 222 c; De Somniis, 455. oldal)3 Éspedig azért, mert az emberi formában és azon keresztül e lelkekből progresszív lények válnak, míg az angyalok természete teljesen nem átható, ennélfogva az emberben megvan a potencia, hogy az angyalok képességein felülemelkedjen. Ezért mondják az indiai beavatottak, hogy a brahmin, a kétszer-született uralkodik az isteneken és dévákon. Pál ugyanezt mondja a korinthusiakhoz írt levelében (I. VI, 3.): „Nem tudjátok-e, hogy (mi, beavatottak) angyalok fölött fogunk ítélkezni?”


Végül minden ősi írásban és kozmogóniában benne van, hogy az ember elsődlegesen mint fénylő testetlen forma fejlődött ki, amelyre – mint a szobrász modelljébe öntött olvasztott fém – az ember fizikai testének a formáját ráépítették a földi állati élet alacsonyabb formái és típusai. A Zohar ezt mondja: „A Lélek és a Forma, amikor a Földre száll, földi öltözéket ölt magára”. Az ember őstípusú testét nem olyan anyagból formálták, mint amilyenből a mi halandó vázunk épült. „Amikor Ádám az Édenkertben tartózkodott, égi köntösbe volt öltöztetve, az égi fény köntösébe… Ennek az égi fénynek a fényét használták fel az Édenkertben”. (Zohar, II. 229b.) „Az embert (az égi Ádámot) a Jetzirati Világ tíz Sephiroth-ja teremtette, egy alacsonyabb világ hét angyala pedig közös erővel megformálta a földi Ádámot… Először Samael bukott el, és megcsalva (?) az embert, az ő bukásának is okozója lett”.


(b) Az a megállapítás, hogy „ezek az Urak Árnyékainak árnyékai voltak” – vagyis hogy a Nemzők az embert saját asztrális testükből teremtették – egy általános hiedelmet magyaráz meg. Keleten azt tartják, hogy a Déváknak nincs saját „árnyékuk”. „A Dévák nem vetnek árnyékot”, s ez a biztos jele minden jó és szent szellemnek.


Miért nem volt „saját Tüzük vagy Vizük”?4


(c) Azért, mert ami az objektív síkon a gázok és elemek szempontjából a hidrogént jelenti, annak noumenonja (magánvalója) a mentális vagy szubjektív jelenségek világába tartozik. S ennek hármas rejtett természete az emberben lévő három magasabb princípiumból – azaz Szellem, Lélek és Elme, vagy másként Atma, Buddhi és Manasz – jövő három aktív emanációban tükröződik vissza. A hidrogén noumenonja a spirituális és egyben a materiális emberi bázis. A kezdetleges ember, akit a „levegő” vagy a „szél” dajkált, csak később válik tökéletesebb emberré, akkor, amikor a „Spirituális tűz”, az Én-jében levő „Egy a Háromban” noumenon kifejlődésével megkapja Belső Én-jétől vagy Tanítójától az Ön-tudatosság bölcsességét, amivel kezdetben még nem bírt. Itt újra a Nappal vagy a Tűzzel szimbolizálják az Isteni Szellemet; az Isteni Lelket pedig a Holddal és a Vízzel, amely két utóbbi a Pneuma – az emberi lélek vagy elme – Atyja és Anyja szerepét tölti be. A Pneumát pedig, amely „leheletet” jelent, a Szél vagy a levegő szimbolizálja.


Ezért mondja a Smaragd Tábla (amit a keresztények eltorzítottak):


A magasabb rendű egyezik az alacsonyabb rendűvel, az alacsonyabb rendű pedig a magasabb rendűvel; így hozzák létre az egy igazi csodálatos művet – vagyis az EMBERT.


Mert Chiram – vagy a Kabbalában Hiram király – aki egy lényegében, de három aspektusában, titkos műve az Egyetemes Cselekvő, vagy Lapis Philisophorum. A Titkos Mű csúcspontja a Spirituális Tökéletes Ember a vonal egyik végén. A másik végén a három Elem egyesítése az Okkult Oldatban, ami a „Világlélek”, a Kozmikus Lélek, vagy Asztrális Fény; és végül a Titkos Mű az anyagi síkon a hidrogén, a többi gázokkal való kapcsolatában. A TO ON valóban, az EGY, „akit a Fiún kívül senki nem látott”; ez a megállapítás egyaránt vonatkozik a metafizikai és fizikai Kozmoszra, és a spirituális és anyagi Emberre. Mert hogyan érthetné meg ez utóbbi a TO ON-t, az „Egy Atyát”, ha Manasza, a „Fiú” nem válik „eggyé az Atyával”, s ezen feloldódás által nem kapna megvilágosodást az isteni „Tanítótól” vagy Gurutól – Atma-Buddhi-tól?


Ha meg akarod érteni a MÁSODLAGOSAT (az u. n. Teremtést), óh Lanoo, akkor előbb tanulmányoznod kellene az ELSŐDLEGESHEZ való kapcsolatában. (Kommentárok, Dzyan könyve, III. 19.)


Az első fajban három elem volt, de nem volt élő Tüze. Miért? Mert:


„Négy elemről beszélünk, Fiam, de csak hármat kellene mondanunk” – jelenti ki Hermes Trismegistos. Háromról van szó az „Elsődleges Körben”, vagy Teremtésben, amelynek jele, és amely „gyökeret” jelent éppen úgy, mint a Másodlagosban.


Ezért találjuk az alkímiában vagy a nyugati hermetikában – amely a keleti ezotéria egyik változata – a következőt:


X. X.

Sulphur (kén) Flamma (láng) Spiritus (szellem)

Hydrargyum (higany) Natura (természet) Aqua (víz)

Sal (só) Mater (anya) Sanguis (vér)


És ezek a hármak mind négyességek, amelyeket a Gyökerük, a Tűz egészít ki. A megnyilvánult természeten túli Szellem a maga abszolút Egységében a tüzes Lehelet. A megnyilvánult univerzumban a Tűz a központi szellemi Nap, a minden életben levő elektromos Tűz. És a Föld tüzes szelleme, amely benne, rajta és körülötte van: a levegő, áramló tűz, a víz, folyékony tűz, a föld, szilárd tűz. Mindegyik tűz – ignis a maga végső összetételében, vagyis a mi felfogásunkban: I, amelynek gyökere a 0 (nulla), a Természetben és a Természet Elméjében levő Minden. „Pro-Mater” – az Isteni Tűz. Ő a Teremtő, a Pusztító, a Megtartó. Az istenek primitív nevei mind a tűzzel vannak kapcsolatban, kezdve az árja Agni-tól, a zsidó Istenig, ami „emésztő tűz”. Indiában a különböző nyelvjárások szerint Isten neve: Eashoor, Esur, Iswur és Is’wara. Szanszkrit nyelven az Úr az Isa tőből ered, de ez a név elsősorban Shiva, a Pusztító neve. A három fő védikus isten: Agni (ignis), Vayu és Sûrya – Tűz, Levegő és a Nap, a Tűz három okkult fokozata. A héberben אזא (aza) annyit jelent, mint „megvilágítani, és אשא (asha) annyi, mint „tűz”. Az okkultizmusban a „tüzet gyújtani” azonos értelmű a három nagy tűz-erő felidézésével, vagy annyi, mint „hívni Istent”. A szanszkritban az Osch vagy Asch szótő tüzet vagy hőséget jelent. Az egyiptomi Osiris szó pedig – amint azt Schelling kimutatta – két alapszó – az aish és az asr – összetétele, ami „tűzvarázslót” jelent. A régi etruszk Aesar jelentése Isten, valószínűleg a Védák Asura-jából származik. Aeswar és Eswara azonos értelmű kifejezés, amint azt Dr. Kenaely gondolta. A Bhagavad Gîtâ-ban ezt olvashatjuk:


Iswara minden halandóban benne van, és természetfölötti erejével mozgásba hoz minden dolgot, amely az idő kerekére hág.


Valóban, Ő a Teremtő és a Pusztító egyben.


A kezdetleges (primitív) Tűzről az volt a feltételezés, hogy kielégíthetetlen étvággyal mindent felfal. Tirusi Maximus elmondja, hogy az ősi perzsák éghető anyagokat dobtak a tűzbe, és azt kiáltották: „Fald fel, óh Isten!” Az ír nyelvben az Easam vagy Asam annyit jelent, mint készíteni, teremteni. Aesar továbbá egyike volt az ősi ír isteneknek, a szó betű szerinti értelme: „tüzet gyújtani”. (Kenealy, The Book of God, 114-115. old.)


A keresztény kabbalisták és szimbológusok, akik a Pymandert kiforgatták – kivált közülük Ayr püspöke, Francois de Tours, a XVI. Században – a következő módon osztályozzák az elemeket:


Az isteni Lényegből teremtett négy Elem és a Természeti Sók Szellemi és képviselőik:


Szt. Máté Angyal-ember Víz (Jézus Krisztus, Angyal-ember, Mihály)

A – ω Szt. Márk Oroszlán Tűz

E – Y Szt. Lukács Bika Föld

I – O Szt János Sas Levegő5


H, A KVINTESSZENCIA, H ΦΛΟΞ, FLAMMA-VIRGO (szűz olaj), FLAMMA DURISSIMA, VIRGO, LUCIS AETERNA MATER.


Az első faj tehát egyszerűen az Atyák Képeiből, az Asztrális Másból állott, ezek az Atyák az úttörők vagy fejlettebb Lények voltak egy előző, bár alacsonyabb szférából, amelynek burka a mi jelenlegi Holdunk. De még ez a burok is teljes potenciával bír, mert a Hold, miután létrehozta a Földet, saját fantomját, a magnetikus hasonlóság vonzásánál fogva, megpróbálta kiformálni első lakóit, az ember előtti szörnyeket (lásd: II. Stanza). Ha a tanulmányozó erről bizonyosságot akar szerezni, forduljon újra a kaldeai Töredékekhez, s olvassa el, mit mond Berosus, aki információit – állítása szerint – Ea-tól, a Bölcsesség hím-nő Istenségétől nyerte. Azalatt, míg az istenek ezen Bölcsesség androgün kebelében (Svâbhâvat, Anya-tér) létrejöttek, tükröződéseikből létrejött a Földön az asszony, Omoroka, aki a kaldeai Thavatth (vagy Thalatth), a görög Thalassa, a Mélység vagy a Tenger, ami ezoterikusan, sőt exoterikusan is a Hold. A Hold (Omoroka) volt az, aki a leírhatatlan lények szörnyű teremtésénél elnökölt, akiket később a Dhyanik elpusztítottak. (Lásd: Hibbert Lectures, 1887, 370. oldal és köv.)


A Holdbeli Atyákat a fejlődési törvény kényszerített, hogy monádikus állapotban átmenjenek ezen a bolygón az élet és a lét minden formáján. A harmadik kör végére azonban emberivé váltak isteni természetükben, és ezért reájuk bízták azon formák teremtését, amelyek a kevésbé fejlett, de az inkarnációra kész monádok tabernákulumai lettek. E „formákat” a „Jóga Fiai”-nak hívták. Azért Jóga – ami exoterikusan Brahmâval való egységet jelent – mert a Jóga a passzív végtelen Istenség legmagasabb rendű állapota. Ez az állapot az összes isteni energiát tartalmazza, ez Brahmâ esszenciája, akiről azt mondják, hogy mint Brahmâ mindent Jóga-erővel teremte. Brahmâ, Vishnu és Shiva az Isten, Brahma (a semleges) leghatékonyabb energiái – mondja a purânai szöveg. A jóga itt ugyanaz, mint Dhyâna, s ez utóbbi megint csak szinonim a tibeti szövegekben a Jógával, ahol a „Jóga Fiai”, „Dhyâna Fiai”, s a Dhyâna itt azt az absztrakt meditációt jelenti, amelynek folytán a Dhyani-Buddhák létrehozták mennyei fiaikat, a Dhyani-Boddhiszattvákat.


A földön minden teremtett lénynek van fent egy felettese. „Ez a felettes, akinek belső örömet okoz, ha beléjük emanálódik, nem adhatja át a kiáradást, csak ha azok imádnak” – értsd: meditálnak, mint a jógában. (Sepher M’bo Sha-arim, fordította Isaac Myer, Qabbalah, 109-111. oldalak.)



  1. A második faj sarjadzással és kiterjeszkedéssel jött létre, a nem-nélküliből (árnyékból) lett az ivartalan (forma). A második faj, óh Lanoo, így teremtődött. (a)


(a) A tudományos tekintélyek talán leginkább ezt az ivartalan fajt, a másodikat, az u. n. „Verejték-szülöttek” nemzőit, s talán még inkább a harmadik fajt, a „Tojásból kelt” androgün embereket vonják kétségbe. E nemzés ezen két módját a legnehezebb megérteni, különösen a nyugati embernek. Nyilvánvaló, hogy magyarázatot csak az okkult metafizika tanulmányozói számára próbálhatunk megfogalmazni. Az európai nyelveknek nincs szavuk olyan dolgok kifejezésére, amelyeket a Természet a fejlődés jelenlegi fokán nem alkalmaz többé, s amelyeknek ennél fogva a materialista számára semmiféle jelentése nem lehet. Vannak viszont analógiák. Tagadhatatlan, hogy a fizikai fejlődés kezdetén léteztek a természetben olyan folyamatok – például a már megszűnt ön-nemzés – amelyek más formákban megismétlődnek. Hallottunk arról, hogy a mikroszkopikus kutatások szerint a szaporodásra nincs semmi állandó mód. E kutatások szerint:


ugyanaz a szervezet különböző átalakulásokon mehet keresztül életciklusának folyamán, s ezalatt külső megjelenése lehet szexuális vagy aszexuális, vagyis szaporodása hol két ellenkező nemű egyed közreműködésével, hol pedig egynemű, nem nélküli egyedből való hasadással vagy sarjadással mehet végbe.6


A Stanza a „sarjadás” kifejezést használja. De hogyan is szaporodhattak volna ezek a Chhaya-k másként, vagyis hogyan hozták volna létre a második fajt, hiszen éterikusak, aszexuálisak voltak, sőt a vágyeszközzel, a Kama Rupával sem bírtak, mely utóbbi csak a harmadik fajban fejlődött ki. Az első faj a másodikat öntudatlanul fejlesztette ki, mint ahogy ezt bizonyos növények teszik. Vagy talán úgy, mint az amőba, csak egy sokkal éterikusabb, hatásosabb és nagyobb méretekben. Ha a sejtelmélet egyformán alkalmazható a növénytanra és az állattanra, és a mikroszkopikus nagyságú sejteket a fizikai tudomány független lényeknek tekinti – az okkultizmus a „Tüzes életeket”7 tartja annak – akkor a szaporodás egyszerű folyamatának elképzelése nem ütközik különösebb nehézségbe.


Vegyük szemügyre egy csírasejt fejlődésének első fokozatát. A belső mag növekedni kezd, megváltozik, s a sejten belül egy kettős kúpot vagy orsót képez ki: Ez az orsó kifelé nyomul, s végül kilép a sejtfalon az u. n. „poláris sejtek” formájában. Ezek a poláris sejtek azután elhalnak, az embrió pedig a belső mag megmaradó részének növekedéséből és sejtekre osztódásából jön létre, amelyet a sejt szubsztanciája táplál. Ha ez így van, miért ne lehetne az, hogy az emberi és emlősi fejlődés legkezdetén az élőlények ily módon éltek és szaporodtak?


Talán a fenti analógia megvilágítja bizonyos mértékig azt a folyamatot, amely szerint az első faj kifejlesztette a másodikat.


A Monádot beburkoló asztrális formát akkor is, és most is egy tojás formájú aura vette körül, s ez az aura megfelel a csírasejt vagy ovum szubsztanciájának. Az asztrális forma maga a belső mag (nucleus), amely akkor is, és most is az Élet-princípium hordozója.


Amikor a szaporodás időszaka elérkezik, a szub-asztráliskitaszítja” önmagának egy miniatűr mását a környező aura tojásából. Ez a csíra az aurából táplálkozva növekszik a teljes kifejlődésig, amikor is fokozatosan elválik szülőjétől, és magával viszi a saját aurikus szféráját. Éppen olyan módon, amiként az elő sejtek önmaguk mását létrehozzák előbb növekedéssel, majd a kettéválással.


A „poláris sejtek” analógiája itt megfelelően látszik, mivel azok elmúlása most megfelelne annak a változásnak, amit a nemek szétválása hozott létre, vagyis amikor a terhesség a méhben (in utero), tehát magában a sejtben megy végbe. Amint a Kommentár mondja:


A korai második (gyökér) faj a „Verejték-szülöttek” nemzői voltak, a késői második (gyökér) faj maguk a „Verejték-szülöttek” voltak.


A Kommentárnak ez a megállapítása arra a fejlődésre utal, amely a faj kezdetétől annak végéig végbement. A „Jóga fiai”, vagyis a primitív asztrális faj kollektíven vagy fajilag a fejlődés hét fokozatán ment át, éppen úgy, amint a hozzátartozó minden egyes individuális lény akkor is átment, és most is átmegy ezeken a fokozatokon. Nemcsak Shakespeare volt az, aki az emberi kort egy hetes sorozatra osztotta fel, hanem maga a természet. A második faj első alfajai a fent leírt, s az analógiával megvilágított folyamat szerint jöttek létre, míg a későbbi alfajok fokozatosan kezdtek – az emberi test fejlődésével pari passu – egy másfajta szaporodási módra áttérni. A szaporodás módja továbbá minden fajban hét fokozat szerint történt, s ezek mindegyike korszakokat vett igénybe. A fiziológusok és biológusok vajon biztonsággal állíthatják-e, hogy a nemzés jelenlegi módja a terhesség különböző fázisaival együtt fél millió évnél messzebbre vagy legfeljebb egy millió évre nyúlik vissza? Hiszen erre vonatkozó megfigyeléseik sorozatát mindössze csak egy fél évszázada rendszerezik.


A régiek jól ismerték azt a természeti tényt, hogy léteztek ősi hermafrodita emberek, s ez a tény Darwin megoldatlan kérdései közé tartozik. Pedig nincs abban semmi lehetetlenség, sőt éppen igen valószínű, hogy a hermafroditizmus a korai fajok fejlődésében szerepet játszott. Az analógia alapján pedig, továbbá a fizikai fejlődésben jelentkező egy univerzális törvény alapján – mely egyaránt vonatkozik növényre, állatra és emberre – ez nem is lehetett másként. A monogenizmus8 félreértett elméletei, továbbá az az elképzelés, hogy az ember származott az emlősöktől, és nem fordítva, megcsonkítják a fejlődési törvény teljességét, amint azt jelenleg a modern iskolákban Darwin után tanítják, s idővel kénytelenek lesznek ezeket az elméleteket – a legyőzhetetlen nehézségek miatt – feladni. Csakis az okkult tradíció – már amennyiben a tudomány és a tudás elismerését megvonják az antik világtól – tudja összeegyeztetni az ellentmondásokat és kiegészíteni a hiányzó láncszemet. Egy talmudi axióma szerint: „ha meg akarod ismerni a láthatatlant, nézd meg jól a láthatót”.


Darwin: „Az ember származása” című könyvében találjuk a következő sorokat, amelyekből kitűnik, hogy Darwin milyen közel járt ezen ősi tanítás elfogadásához:


Már régen is tudták, hogy a gerincesek világában az egyik nem rendelkezik a másik nemhez tartozó nemzőszerv kiegészítő részeinek rudimentumaival. A gerincesek valamely távoli őse úgy látszik, hermafrodita, vagy androgün volt. 9 De itt egy különös nehézséggel állunk szemben. Az emlősök rendjében a hímeknél megvannak az uterus csökevényei a csatlakozó csövekkel a vesiculae prostaticae-ben, megvannak továbbá az emlők csökevényei, s az erszényes állatok hímjeinél megvan az erszény nyoma. Több hasonló tényt is felsorolhatnánk. Feltehetjük tehát azt, hogy valamely ősi emlős továbbra is angrogün maradt, miután már megszerezte az emlősi fő tulajdonságokat, vagyis miután már kiemelkedett a gerincesek birodalmának alacsonyabb osztályaiból. Ez nagyon lehetségesnek látszik,10 mert egészen a halakig kell visszamennünk, a gerincesek legalacsonyabb rendjéig, hogy jelenleg is létező androgün formát találjunk.


Darwin nyilvánvalóan erősen vonakodik attól, hogy elfogadja azt a hipotézist, amit a tények szinte kényszerítően sugallnak, vagyis azt, hogy létezett egy ősi androgün törzs, amelyből az emlősök leszármaztak. Darwin magyarázata különben így hangzik:


Az a tény, hogy különböző, csak az egyik nemhez tartozó kiegészítő szervek csökevényes formában a másik nemnél is megtalálhatók, azzal magyarázható, hogy ezeket a szerveket az egyik nem fokozatosan kifejlesztette, s azután egy többé-kevésbé tökéletlen formában átadta a másik nemnek.


Felhozza azt a példát, hogy „a sarkantyúk, tollak, ragyogó tollazat, amelyet a hím madarak a harchoz vagy díszként magukra öltenek, csak részben örökítődnek át a nőstény leszármazottakra. Ennél a problémánál azonban nyilvánvalóan sokkal kielégítőbb magyarázatra van szükség, tekintettel a tények fontos és szembetűnő jellegére, melyekkel szemben Darwin csupán felületes részletekre utal. Miért nem ismerné be őszintén, hogy az érvek a hermafroditaság oldalán sorakoznak fel, amely különben is jellemző volt a régi állatvilágra? Az okkultizmus olyan megoldást ajánl, amely a tényeket sokkal átfogóbban és egyszerűbben öleli fel. Az ősi angrogün törzs maradványait ugyanebbe a kategóriába kellene sorolni, mint a tobozmirigyet és egyéb titokzatos szervet, melyek némán tanúskodnak az állati és emberi fejlődés során már régen elcsökevényesedett szervek valóságos funkciójáról. Ezek a funkciók valamikor, az ősi életrendben jelentős szerepet játszottak.


Az okkult tanítás mindenesetre előnyére hasonlítható össze a legliberálisabb tudósok állításaival, akik az ember eredetét kutatták.


Jóval Darwin előtt Naudin, aki a darwinisták protoplazmájának a blastema nevet adta, a következő félig okkult, félig tudományos materialista elméletet dolgozta ki. Szerinte Adam, az a-szexuális teremtmény, hirtelen jött elő a Biblia szerint agyagból, azaz a tudomány szerinti blastema-ból. Ezt Naudin így magyarázza:


Az emberiségnek ebből a lárvaszerű formájából hozta létre a fejlődés ereje a fajták beteljesedését. Hogy ez az óriási eredmény létrejöhessen, Ádámnak a mozdulatlanság és a tudatnélküliség állapotán kellett keresztül mennie, ami igen hasonlatos folyamat a bábszerű állapot alatt más formát öltő állatok esetéhez.11


Naudin, a kiváló botanikus szerint Ádám nem egy ember, hanem az egész emberiség, amely „egy időleges szervezetben rejtőzött, amely minden mástól különbözött, és amely nem tudott semmi más szervezettel kapcsolatba kerülni”. Naudin szerint a nemek szétválása „csírázásos folyamatban történt, hasonlóan a medúzák és tengeri zsákállatok nemek szerinti szétválásához”. A fiziológiailag így kialakuló emberiség így „megfelelő fejlődési erőt tudott fenntartani a nagy emberi fajták gyors kibontakozására”.


De Quatrefages ezt az állásfoglalást a The Human Species-ben kritizálja, és kifejti, hogy szerinte ez nem tudományos, vagyis az igazat megvallva Naudin elképzelései „nem képeznek tudományos elméletet”, minthogy Naudin elméletében az elsődleges blastema az Első Okhoz kapcsolódik, amelyről pedig azt tartják, hogy minden múlt, jelen és jövőbeli lényt potenciálisan a blastemából teremtett, vagyis mindezeket a lényeket en masse [tömegesen] teremtett. Naudin még csak figyelemre sem méltatja a másodlagos okokat, vagyis ezen okok szerepét a szerves világ fejlődésében. Minthogy a tudomány csak a „másodlagos okokkal” foglalkozik, „M. Naudin elméletéhez nincs mit szólnia”. (125. oldal)


Ugyanúgy nem lesz mit szólnia az okkult tanításokhoz sem, amelyet Naudin bizonyos mértékig megközelített. Ha ugyanis Naudin „elsődleges blastema-jában” a Dhyan Chohan-i esszenciát, a chhaya-t vagy a Pitrik mását látjuk, amely minden forma potencialitását magába zárja, akkor a két nézet egyezik. Van azonban két igazi és igen lényeges különbség a két tanításban. M. Naudin szerint a fejlődés nem hosszú millió évekre terjed ki, hanem hirtelen ugrásokkal halad előre. Másrészt pedig Naudin elsődleges blastema-ja csak vak ösztönösséggel bír – valamiféle öntudatlan Első Ok a megnyilvánult Kozmoszban – ami abszurd elképzelés. Ezzel szemben a mi Dhyan Chohan-i esszenciánk – az Elsődleges Ok kauzalitása, amely megteremtette a fizikai embert – egy elő, aktív és potenciális anyag (per se egy magasabb rendű állati tudattal átitatva, mint amilyen például a hangyák és a hódok tudata) hozza létre végül a fiziológiai differenciálódás hosszú sorozatait. Ettől eltekintve M. Naudin „teremtésének ősi és általános folyamata”, mely a proto-szervezetekből indul ki, legalább olyan okkult, mint akár Paracelsus vagy Khunrath elmélete.


Másfelől, a kabbalista munkák mind ezt az elméletet igazolják. A Zohar például azt állítja, hogy minden látható dolognak megvan a prototípusa a láthatatlan Univerzumban. „Mindaz, ami az Alsó Világban van, megtalálható a Felsőben. Alsó és Felső kölcsönösen hat egymásra”. (186. fol.)



20. Atyáik az Ön-szülték voltak. Az Ön-szülték, a Chhaya az Urak, az Atyák, a Szürkület Fiai ragyogó testéből keletkeztek. (a)


(a) Az „Árnyékok” vagy Chhaya-k voltak a fiai az „Ön-szülték”-nek, ez utóbbi névvel illetnek minden olyan Istent vagy lényt, akik az Akarat – akár isteni, akár adeptusi akarat – folytán születnek. Paracelsus homunkuluszának talán szintén ezt a nevet kellene adni, bár ez az utóbbi folyamat sokkal anyagibb síkon megy végbe. A „Szürkület Fiai” kifejezés arra mutat, hogy a mi tanításunk „ön-szülte” őse azonosak a brahmani rendszerben szereplő Pitrikkel, mivel ez az elnevezés utalás születésük módjára, e Pitrikről ugyanis a Purânakban állapítják meg, hogy Brahmâ „Szürkület-testéből” keletkeztek.



21. Amikor a faj megöregedett, a régi vizek az újabb vizekkel keveredtek. (a) Mikor a régi cseppek zavarossá váltak, eltűntek és beleolvadtak az új áramba, az élet forró áramába. Az elsőnek külseje a második belsejévé lett. (b) A régi szárnya az új árnyék lett, és a szárny árnyéka. (c)


  1. A régi vagy primitív faj beleolvadt a második fajba, és azzal eggyé vált.


(b) Az emberiség fejlődése és átváltozása ilyen rejtélyes módon megy végbe. Az első formák anyaga – amely árnyékszerű, éterikus és negatív volt – felszívódott a második fajba, és kiegészítette annak formáit. A Kommentár ezzel azt magyarázza, hogy miután az első faj a teremtő – és természetesen sem fizikai, sem asztrális testtel nem rendelkező – Ősök Asztrális Árnyékából képződött, ezért ez a faj nem halt meg, hanem „emberei” fokozatosan beolvadtak, abszorbeálódtak a saját „Izzadság-szülte” utódaik testébe, amely test sokkal szilárdabb volt, mint a sajátjuk. A régi forma eltűnt, felszívódott az új formába, amely sokkal emberibb és anyagibb volt. Azokban az időkben nem volt halál, ez a korszak sokkal boldogabb volt, mint az Aranykor. Halál helyett az történt, hogy az első vagy szülő anyag felhasználódott az új lény, az új test megalkotására, sőt még a belső vagy alacsonyabb princípiumok vagy másként testek kiformálására.


(c) Amikor az „Árnyék” visszavonul, vagyis amikor az asztrális testet szilárdabb burok takarja, akkor fejlődik ki az ember fizikai teste. A „Szárny”, vagyis az éterikus forma, amely létrehozza saját árnyékát, saját képét, így vált az asztrális test árnyékává és saját utódjává. A kifejezés különös és eredeti.


Minthogy valószínűleg nem lesz rá alkalom, hogy erről a misztériumról később is szóljunk, itt kell rámutatnunk a fejlődésnek ezen különleges szakaszára vonatkozó görög mítosz kettős értelmére. Megtalálható ez Léda és két fia, Castor és Pollux allegóriájának különböző változataiban, melyeknek mindegyike speciális jelentéssel bír. Így például az Odüsszeia XI. könyvében Léda Tyndarus hitvese, aki férjétől „két bátor szívű fiat” szült, Castort és Polluxot. Jupiter csodálatos ajándékkal és előjoggal látja el őket: megkapják a fél-halhatatlanságot, azaz egymást váltva minden második nap újra élnek és halnak. (έτερήμεροι)12. Mint Tyndaridae-k, az ikrek asztronómiai szimbólumot jelentenek, a nappal és az éjszaka szimbólumát. A feleségek, Phoebe és Hilaeira, Apolló, vagyis a Nap leányai az alkonyt és a hajnalt személyesítik meg13. Abban az allegóriában viszont, amelyben Zeusz a két hős atyja – akik a Léda által lerakott tojásból születtek – a mítosz teljesen teogóniai jellegű, s a kozmikus allegóriák azon csoportjához tartozik, amelyben az szerepel, hogy a világ egy tojásból kelt ki. Ebben a mítoszban ugyanis Léda egy fehér hattyú formáját ölti magára, amikor az Isteni Hattyúval egyesül.14 Léda tehát az a mitikus madár, amelyet az árja faj különböző népeinek tradíciói más-más madár képében írtak le, melyek min arany tojásokat raktak le.15 A finnek epikus költeményében, a Kalevala-ban az Éter, a „Víz-anya” gyönyörű leánya teremti meg a világot egy „Kacsa” – a hattyú vagy liba, Kalahamsa egy másik formája – közreműködésével, s ez a kacsa hat arany tojást és egy hetedik „vastojást” rak le ölébe. De a Léda-allegóriának az a változata, amely közvetlenül utal a misztikus emberre, csak Pindarosnál16 található, amire a homéroszi himnuszokban is17 kapunk némi utalást. Cas­tor és Pollux itt már nem Apollodorus ikrei, (Apollodorus, III. 10.7) hanem a kettős embert, a halandót és a halhatatlant szimboli­zálják. De nemcsak azt jelentik, hanem – amint mindjárt látni fogjuk – ők szimbolizálják a harmadik fajt, és an­nak átalakulását az állati-emberből az Isten-emberbe, melynek csak teste állati.


Pindaros szerint a Léda ugyanazon az éjszakán nemcsak férjével, hanem az Istenek Atyjával, Zeusszal is közösül. Így lesz Castor-ból a Halandó fia, Pollux­ból pedig a Halhatatlan ivadéka. Ebben a különleges cél­ra alkotott allegóriában azt halljuk, hogy az Apharidák18 elleni bosszuló hadjáratban Pollux megöli Lynceust – „azt, aki minden halandó között a legélesebb tekinte­tű”, – Castort azonban megsebzi Idas, „aki lát és tud”. Zeus villámaival véget vet a küzdelemnek, és megöli a két utolsó küzdőt. Pollux látja, hogy fivére haldoklik.19 Kétségbeesésében arra kéri Zeuszt, hogy ölje meg őt is. „Te nem tudsz meghalni – feleli az istenek ura – te isteni fajból származol”. De felajánlja, hogy vá­laszthat: vagy örökre, mint halhatatlan élő az Olümpo­szon marad, vagy pedig – ha mindenben osztozni akar fivé­re sorsában – életének egyik felét a föld alatt, másik felét pedig az arany égi mezőkön töltheti. Ezt a fél-­halhatatlanságot, amelyben Castor is osztozik, Pollux elfogadta20. És így az ikerfivérek felváltva élnek, az egyik nappal, a másik éjszaka21.


Vajon ez csak a költői képzelet játéka? Allegó­ria csupán, egyike azon „szoláris mítosznak”, amelyeken túl a modern orientalista képtelen bármiféle magasabbren­dű interpretációra? Nem, ez a történet sokkal több ezek­nél. Itt a harmadik faj „tojásból kelt” emberére történik utalás; a harmadik faj első felében halandók az emberek, azaz személyiségük öntudatlan, és hiányzik belőlük az, ami a továbbéléshez szükséges22. A faj második fele hal­hatatlanná válik az emberek egyéniségében, miután az ötö­dik princípiumot a serkentő istenek életre szólították, összekötvén ezáltal a Monádot a Földdel. Ezeket az embe­reket jelenti Pollux, míg Castor a személyes, halandó em­bert képviseli, egy nem is valami magasabbrendű állatot, ha isteni egyéniségétől el van választva. „Ikrek” ők va­lóban, a halál örökre elválasztaná őket, hacsak Pollu­xot ikertestvére iránti szeretete arra nem indítaná, hogy isteni természetét megossza kevesebb előjoggal bíró ha­landó testvérével, részt adva így neki saját halhatatlan­ságából.


Az allegória metafizikai aspektusának ez az ok­kult magyarázata. A széltében elterjedt modern interpre­táció pedig – Plutarchos szerint23 a testvéri szeretet szimbólumaként dicsőítették az ókorban – vagy ez a magya­rázat, hogy a legenda a természetből vett kép a Napról és a Holdról, igen keveset mond, és a titkos jelentés ma­gyarázatára nem felel meg. Nem is szólva arról, hogy a görögöknél a Hold az ezoterikus mitológia szerint femi­nin volt, s ezért aligha lehetett Castor-nak tekinteni, hiszen a Holdat ugyanakkor Dianával azonosították. Az ősi szimbológusok pedig, akik a Napot, a minden égites­tek királyát, a legmagasabb Istenség látható képének te­kintették, aligha személyesíthették meg azt Pollux alak­jával, aki csak egy félisten volt24.


Ha a görög mitológiáról áttérünk a mózesi alle­góriákra és szimbolizmusra, akkor ugyanennek a tételnek egy még sokkal szembeszökőbb igazolását találjuk más forma alatt. Jóllehet nem tudjuk kimutatni bennük a „To­jásból született” embereket, mégis félreérthetetlenül megtaláljuk a Genezis négy első fejezetében a Titkos Ta­nítás androgünjeit és az első három fajt, a legeredetibb szimbológiába burkolva.


Az isteni hermafrodita


Az atlantiszi faj utolsó maradványának elsüllyedése után, ami mintegy 12.000 évvel ezelőtt történt, az okkult és vallásos misztériumokat sűrű és mindent elta­karó fátyollal borították be, nehogy azokban méltatlanok is részt vehessenek, és így megszentségtelenítsék. Ezeknek a tudományoknak egynémelyike azóta exoterikussá vált – például az asztronómia, e tudománykör tisztán ma­tematikai és fizikai aspektusában. Az okkult tudományok dogmáit és tantételeit azonban elfelejtették, minthogy ezek mind szimbolizálva voltak, s csak a példabeszédek és allegóriák őrizetében maradtak fenn, ez utóbbiak értelme így ki lett forgatva. Mindazonáltal a hermafro­dita úgyszólván minden nemzet írásaiban és tradícióiban szerepel; honnan ez az egyértelműség, ha a dolog csak egy elképzelés?


Ezen titoktartás kötelezettsége mellett vezették el az ötödik fajt a vallásos misztériumok létesítéséhez vagy jobban mondva újraalapításához azért, hogy ezekben az ősi igazságokat az allegória és a szimbolizmus nyel­vén a jövendő generációk számára megtanítsák. Íme, a korszakok rejtélye, az egyiptomi Szfinx, mint az Iste­nitől származó emberfajok és különösen az androgün faj elpusztíthatatlan tanúja! Tanúbizonysága annak, hogy az Isteni Bölcsesség testet öltött a Földön, s kénytelen volt megízlelni a fájdalom és a szenvedés személyes ta­pasztalatának keserű gyümölcsét, amelyet a Földön csupán a Jó és a Rossz Tudásának Fája alatt lehet megszerezni, – ez az a titok, amelyet először csupán az Elohim, az Ön-beavatott, „Magasabb Istenek”25 ismertek.


A Book of Enoch-ben (Enoch könyve) szerepel Ádám26, az első Isteni Androgün, aki szétválik férfivá és nővé, s lesz belőle JAH-HEVA az egyik fajban vagy for­mában, majd Káin és Ábel27 – hím és nő – a második fajban vagy formában, a kettős nemű Jehovah28, az ár­ja prototípus: Barmâ-Vach megismétlődése. Mindezek után jön az emberiség harmadik és negyedik gyökérfaja29, melyekben férfiak és nők, tehát ellenkező nemű egyének élnek, nem pedig nem-nélküli fél-szellemek és androgünok, mint a két előző fajban. Erre a tényre minden antropogóniában találunk utalásokat. Megtalálható a mesékben és allegóriákban, a mítoszokban és kinyilatkoztatott Szent­írásokban, a legendákban és hagyományokban. Mert minden nagy misztérium között, melyeket az ősrégi múltból a Be­avatottakon keresztül örököltünk, ez egyike a legnagyob­baknak. Magyarázatul szolgál ez arra a bi-szexuális elemre, amely minden teremtő Istenségnél megtalálha­tó, – példa erre Brahmâ-Virâj-Vâch, továbbá Ádám-Jehova­Éva, valamint Káin-Jehova-Ábel. Mert az „Ádám nemzetségé­nek könyve” még csak meg sem említi Káint és Ábelt, hanem csak annyit mond: „Férfiúvá és asszonnyá teremté őket... és nevezé az ő nevüket Ádámnak. (Gen. V. 2.) Azután így folytatja: „Ádám... nemze fiat az ő képére és hasonlatosságá­ra és nevezé annak nevét Séthnek”. (V. 3.) Azután még más fiakat és leányokat nemze, bizo­nyítékául annak, hogy Káin és Ábel csupán saját magá­nak allegorikus változatai. Ádám a primitív emberi fajt jelenti, különösen annak kozmikus-csillagászati értel­mében. Teo-antropológiai értelmében azonban nem. Jeho­va vagy Jah-Hovah mint összetett név, melynek értelme: hímnemű és nőnemű élet, (először androgün, majd nemek­re szétvált élet) a Genezis V. fejezetétől kezdve ilyen értelemben szerepel. Amint a Source of Measures szerzője mondja (159. old.): „A Jehovah-t alkotó két szó a hím-nő, mint születést eredményező elsődleges fogalomból indul ki”. Mert a Jod héber betű a membrum virile volt, a Hovah pedig Éva, a minden élő anyja vagy létrehozója, a Föld és a Természet. A fenti szerző ebből arra követ­keztet, hogy: „Látható tehát, hogy a tökéletes egy (a tökéletes női kör vagy Jóni, szám szerint 20612), mint a mérté­kek alkotója, magára veszi a születés-eredet formáját is, mint az egy hermafrodita; innen a fal­likus forma és használata”.


Pontosan, csakhogy a „fallikus forma és hasz­nálata” korszakokkal később jött; Seth fia, Enos erede­ti és első jelentésében az első olyan faj, amely a je­lenlegi szokásos módon, nő és férfi közreműködésével jött létre. Seth ugyanis nem embert jelent, hanem egy fajt. Előtte az emberiség hermafrodita volt. Seth az első (fiziológiai) eredmény a „Bukás” után, s egyszers­mind ő az első ember; ezért szokták fiáról, Enos-ról azt mondani, hogy ő az „Ember Fia”. Seth a késői har­madik fajt jelenti.


A kabbalisták, hogy elrejtsék az Ain Soph-nak (a Határtalan és Végtelen Valaminek) igazi misztikus nevét, az egyik személyes Teremtő-Elohim összetett tu­lajdonságjelző nevét állították előtérbe. Ezen Elohim neve Yah vagy Jah volt – az i vagy j betűk egymással felcserélhetők – vagy másként Jah-Hovah, azaz hím és női30; Jah-Eve tehát egy hermafrodita, vagyis az embe­riség első formája, az eredeti Földi Ádám, tehát nem Adam Kadmon, akinek „elme-szülte fia” a földi Jah-Hovah, misztikus értelmezésben. Tudva ezt, a furfangos rabbi-ka­bbalista egy olyan titkos nevet szerkesztett belőle, ame­lyet később nem árulhatott volna el az egész rendszer is­mertetése nélkül, ezért kénytelen volt azt szent névként kezelni.

 

Hogy milyen szoros az azonosság Brahmâ-Prajâpati és Jehovah-Sephiroth, Brahmâ-Virâj és Jehovah-Ádám kö­zött, azt csak a Biblia és a Purânák összehasonlítása tudná kimutatni. A kettő analízise és egyforma szempont­ból való megvilágítása meggyőző bizonyítékul fog szolgál­ni arra, hogy a két mű ugyanazon eredeti iratnak két má­solata, melyeket két különböző, egymástól időben távol eső korszakokban készítettek. Ezzel kapcsolatban érdemes összehasonlítani a Genezis IV. 1. és 26. valamint a Manu I. 32 szövegeit, s akkor mindkettő értelme világos lesz. A Manu-ban Brahmâ – aki hasonlatosan a Jehovához vagy Ádámhoz a Genezis-ben egyszemélyben ember és Isten, és testét férfivá és nővé osztja, – az ezoterikus értelme­zés szerint a teremtő és nemző erőnek szimbolikus megsze­mélyesítése mind isteni, mind emberi fokon. A Zohar még nyomósabb érvelést nyújt az azonosság szempontjából, sőt egyes rabbik szóról szóra ismételnek bizonyos eredeti pu­rânai kifejezéseket. Így például a világ „teremtését” a brahmani könyvekben Lilâ-nak, a sportban való örömnek, a Legfelső Teremtő szórakozásának tekintik. „Vishnu, aki ezek szerint különálló és egybefüggő szubsztancia, szellem és idő, úgy sportol, mint egy játékos fiú, amint látni fogjátok, ha megfigyelitek dévajkodásait. (Vishnu Purâna, I. köt. II. fej.) Most hasonlítsuk így össze azzal, amit a Nobeleth' Hokhman Könyv-ben mondanak: „A kabbalista azt mondja, hogy a világok létrejötte gyönyörűségből történt, mivel Ain Soph (?!) gyönyörkö­dött Önmagában, Önmagától Önmagáig sugárzott és lán­golt... amit gyönyörnek neveznek. (Idézve Myer: Qabbalah c. művében a 110. oldalon.) A fenti tehát nem „a kabbalisták különös elképze­lése”, amint az idézett szerző megjegyzi, hanem egy tisz­tán purânai, árja elképzelés. Csak azt kérdezzük, miért tették meg Ain Soph-ot Teremtőnek?


Az „Isteni Hermafrodita” tehát Brahmâ-Vâch-Virâj; a sémitáknál, helyesebben a zsidóknál pedig Jehovah-Ká­in-Ábel. Csakhogy a „pogányok” sokkal őszintébbek és egye­nesebbek voltak, mint az izraeliták és a rabbik, akik tagadhatatlanul tudták exoterikus istenségük igazi je­lentését. A zsidók a nekik adott nevet – a yahoudit – sértésnek tekintik. Pedig éppen olyan joguk van, vagy lenne, ha akarnák, önmagukat az ősi Yah-oudi-nak, „Jah-ho­viáknak” nevezni, mint ahogy a brahmanok ősi nemzeti istenségük szerint brahminoknak nevezik magukat. Mert Jah-hovah azon teremtő planetáris angyalok hierarchiájá­nak vagy csoportjának energikus neve, amely csillagzat alatt a zsidó nemzet kifejlődött. Jehovah egyike a Szaturnuszi uralkodó csoport planetáris Elohim-jének. A Ge­nezis IV. fej. 28. verse – ha helyesen olvassák – feljo­gosítja őket erre, mert az emberek új faját – akik Seth-­től és Enos-tól származnak – Jehovah-nak nevezi; a Bib­lia elfogadott fordítása tehát helytelen, mert ezt a szöveget így kellett volna fordítani: „Seth-nek is született fia: Enos; akkor kezdték az em­berek magukat Jah-nak, vagy Yah-hovah-nak nevezni”. Értsd, férfiaknak és nőknek, a „teremtés urainak”. Elég, ha ezt a verset az eredeti héber szövegben és a Kabbala megvilágítása mellett olvassa valaki, hogy rájöj­jön arra, a jelenlegi fordítás helyett a helyes szöveg a következő kellene, hogy legyen: „Akkor kezdték az emberek magukat Jehovának nevezni”. Nem pedig: „Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét”, mert az utóbbi helytelen fordítás, akár szándékosan tör­tént, akár akaratlanul. Azután a jól ismert kitétel: „Nyertem férfiat az Úrtól” így kellene, hogy hangozzék: „Nyertem férfiat, éspedig Jehovah-t”31. Luther ezt a kitételt egészen másképp fordította, mint a római katolikusok. Wordsworth püspök így fordítja: „Cain-t nyertem, – Káint Kânithitől nyertem”. Luther így fordítja: „Nyertem egy férfiút – éspedig az Urat” (Jehovát). A „The Source of Measures” szerzője pedig: „Mértem egy férfiút, éspedig Jehovah-t”. Ez utóbbi a helyes fordítás, mert: a.) Egy híres rabbi, egy kabbalista ezt a kitételt a szerzőnek pontosan így fordította le, és b.) ez a fordítás azonos a Keleti Titkos Tanítás Brah­mâ-ra vonatkozó megállapításával.


Az Isis Unveiled-ben a szerző megmagyarázza32, hogy: „Cain... az ’Úr’ fia, nem pedig Ádám fia”. (Ld. Genezis, IV. 1.) Az „Úr” – Adam Kadmon, Yodcheva, „Ádám-Éva” vagy Jehovah „Atyja”, s a fiú nem testből és vérből származik, hanem a bűnös gondolatból. Seth más oldalról viszont a földi emberfajok vezetője és ősapja; exoterikusan Ádám fia, de ezoterikusan Káin és Ábel utódja, mivel Ábel vagy Hebel nőnemű lény, a hímnemű Káin női fele és mása, Ádám pedig egy gyűjtőnév a férfira és a nőre: „férfiúvá és asszonnyá (Zachar va Nakobeh) teremté őket... és nevezé őket Ádámnak”.


A Genezisben az I. – V. fejezetek szándékosan, kabba­lisztikus okokból össze vannak keverve. A Genezis (I. 26.) helyén szereplő EMBER és Enos után jön a (IV. 26.) helyén szereplő Ember Fia, Ádám után jön az első androgün; a nem-nélküli (első) Logosz, Adam Kadmon után jön a szétvált Ádám és Éva, végül pedig Jehova-Éva és Káin-Jehova. Ezek mind különálló gyökérfajokat jelentenek, melyek között több millió év telt el.


Így tehát mind az árja, mind a sémita teo-antro­pográfia ugyanazon gallyról való két levél; megszemélye­sítéseik és szimbolikus alakjaik megfelelnek egymásnak, éspedig a következő összefüggésben:


1. A Megismerhetetlen, akire a Rig Véda-i szöveg különbözőképpen utal, mint például „Semmi nem volt”, s akit később Parabrahman-nak neveztek, ugyanazt jelenti, mint ויא (Ain, semmi, vagy Ain Soph a kabbalistáknál), vagy pedig a Genezisben a „Szellem” (Isten Szelleme), aki a Vizek fölött lebegett. Ezek azonosak egymással. Egyéb­ként a titkos kabbalista szövegekben a Genezis I. V. 2. ver­se az 1. vers helyén szerepel, s ezt követi az, amikor Elohim „megteremti az eget és a földet”. A versek sor­rendjének ez a szándékos felcserélése monoteisztikus és kabbalisztikus okokból volt szükséges. Jeremiás átka azon Elohim (Istenek)-re, akik nem teremtették meg az egeket és a földet (X. fej. V. 11.) azt mutatja, hogy voltak olyan Elohimek, akik teremtettek.


2. Ugyancsak azonos az Égi Manu-Swâyambhuva, aki Swâyambhu-Narayana, az „Önmagától Létező”-től eredt, a kabbalisták Adam Kadmoná-val, és a Genezis-i androgün EMBER-ével.


3. Manu-Swâyambhuva pedig Brahmâ, vagy a Logosz; a sémita megszemélyesítésben ő Adam Kadmon, aki a Gene­zis (IV. 5.) szerint két részre osztja magát, férfiúvá és asszonnyá, s így lesz belőle Jah-Hovah vagy Jahovah­-Éva; az árja megszemélyesítésben Manu-Swâyambhûva vagy Brahmâ elválasztja magát, s lesz belőle „Brahmâ-Virâj ­és Vâch-Virâj”, férfi és nő. A szövegek és a változatok többi része szándékos mellébeszélés.


4. Vâch ezek szerint Brahmâ leánya, neve Sata-­Rupa, „a száz formájú”, továbbá Savitri, „generatix”, az Istenek és minden élők anyja. Vâch azonos Évával (az összes Urak vagy Istenek, másként) „A minden élők Anyjá­val”. De ezen felül itt még sok okkult jelentés is rejt­ve van.


Ami erről a tárgyról az Isis Unveiled-ben jól­lehet elszórva és nagyon óvatos kifejezésekbe burkolva található, teljesen helytálló.


Fenti műben az Ezékiel Kerekének33 ezoterikus je­lentését magyarázza, Jodhevah-ról vagy Jehovah-ról a következők találhatók:


Ha a Tetragram elejének három első betűjét vesszük, akkor az az Isteni Teremtést fejezi ki spirituálisan, azaz eredendő bűn nélkül. Ha a Tetragram három utolsó betűjét vesszük, akkor az az eredendő bűnt fe­jezi ki, és ez feminin. Az Éva szó három betűből áll, de a primitív vagy égi Ádámot csak egy betűvel írják, a Jod- vagy Yodh-dal; tehát nem Jehovah-nak hanem Ievah-nak vagy Évá-nak kell olvasni. Az első fejezet (a Genezis első fejezete) Ádámja spirituális, tehát tiszta androgün Adam Kadmon. Amikor a második (a porból teremtett) Ádám oldalbordájából asszony lesz, a tiszta Virgo (szűz) szétválik, „nemzésbe” merül, vagyis a lefelé hajló ívre kerül, s lesz belőle Skor­pió, a bűnnek és az anyagnak a szimbóluma. S míg a felfelé tartó ív a tisztán spirituális fajok helye, azaz a tíz özönvíz előtti pátriárka, a Prajâpatik és Sephiroth helye, akiket a teremtő Istenség vezérel, aki Adam Kadmon vagy Yod-cheva (spirituális értelem­ben), – addig a lefelé tartó ív (Jehovah) a földi fajfoké, akiket Enoch vagy Libra, a hetedik vezérel. Ez utóbbiról – miután félig isteni és félig földi – azt mondják, hogy Isten élve vette el. Enoch, Hermes, Libra – mind ugyanaz.


A sokféle értelmezés közül a fentiekben csak egyet mondtunk el. Nem szükséges arra figyelmeztetni a tanul­mányozót, hogy a Skorpió a nemzőszervek asztrológiai je­le. Miként az Indiai Rishi-k, úgy a pátriárkák is átvál­toztathatók számaikká, és egymást helyettesíthetik. Asze­rint, hogy milyen témával kapcsolatban említik őket, le­hetnek tízen, tizenketten, de lehet hét vagy öt, vagy éppen tizennégy pátriárka, minthogy ugyanolyan ezoteri­kus értelmük van, mint a Manuknak vagy Rishiknek.


A mondottakhoz még hozzá kell tenni azt is, hogy Jehova – amint kimutattuk – számtalan etimológiai vari­ációval bír, de csak azok a variációk igazak, amelyeket a Kabbalában találunk. הוהי (Ieve) az Ó-testamentumból vett kifejezés, kiejtése: Ya-va. Inman szerint ez két szóból: היוהי Yaho-Iah, Jaho-Jah, van összevonva, a Jaho lehet Jah is. Pontozott formában הוהי, de ez csak egy rab­binisztikus szeszély, hogy összekapcsolhassák azt az Adoni névvel, vagy ינדא-val, mely utóbbi ugyanígy van pontozva. Különös és alig hihető, hogy a zsidók ré­gen ezt a nevet הוהי (Adoni) -nak olvasták, mikor oly sok művük volt, Jeho, Jah és Iah összetétellel. De így volt. Philo Byblus, akinek az u. n. Sanchuniathon-töredéket kö­szönhetjük, görög betűkkel IEΓΩ, Javo vagy Jevo-nak írta. Theodoret azt mondja, hogy a szamaritánusok Yahva-nak, a zsidók pedig Yaho-nak ejtették. Gibbs professzor szerint azonban a pontozás ilyen volt: הוהי (Ye-hou-vih), és ezzel elvágja a szó igazi okkult értelmezésének gordiuszi csomóját. Mert ebben az utolsó formában, mint héber ige annyit jelent: „ő lesz”34. Ez pedig egy kaldeai igéből származott: אוה vagy הוה eue (eva) vagy eua (Eva), ami annyit jelent, hogy „lenni”. És ez helytálló, mert csak Enosh-tól, az „Ember Fiától” kezdődhettek el „lenni” az igazán emberi fajok, a férfiakból és nőkből álló emberi fajok. Ezt a megállapítást támogatja még Parkhurst is, aki a הוה ige jelentését a következőkben adja meg: 1. „leesni” (azaz nemzésbe vagy anyagba merülni), és 2. „lenni, folytatni” – mármint a fajt. Az eua (Eva), הו „lenni” szó hehezetes hangja Heve (Eve), ami a הוהי szó feminin formája; s ugyan­ez a szó, mint Hebe, a görögök ifjúság-istentője, Héraklész olümposzi mennyasszonya. Mindez újabb fényt vet a Jehova szó eredeti kettős-nemű formájára.


Miután a szanszkritban is találunk olyan szótago­kat, mint Jah és Yah, pl. Jah-navi (Gangesz) és Jagan-­nâtha (a „Világ Ura”), világos, hogy Mr. Rawlinson miért tulajdonít műveiben oly erős árja vagy védikus hatást a korai babilóniai mitológiára. Azon sincs mit csodálkozni, hogy az állítólagos tíz izraeli törzs nyomtalanul eltűnt a babilóniai fogság ideje alatt, amikor is azt halljuk, hogy a zsidóknak de facto csak két törzsük van: a Juda és a Lévi törzs. A leviták ráadásul nem is képeztek törzset, hanem csak a papi kasztot jelentették. Mindössze annyi történt, hogy a törzsek leszármazottai követték ős­apáikat, a különböző pátriárkákat a ritka, sziderikus légbe. A régi időkben valóban voltak Brahm-ok és A-brahm-­ok, még mielőtt az első zsidó megszületett volna. Minden nemzetnél az első Istent vagy Isteneket androgünnek tar­tották. Nem is lehetett ez másként, hiszen a távoli ős­ködbe vesző elődöket, a kettős-nemű ősapákat isteni lé­nyeknek, Isteneknek tartották mindenütt, úgy ahogy azt a mai napig a kínaiak teszik. S bizonyos értelemben is­teniek voltak, mint ahogy az volt az első emberi leszár­mazott, az „elme-szülte” primitív emberiség, amely a leg­határozottabban bi-szexuális volt, amint azt a legrégibb szimbólumok és tradíciók bizonyítják. Az ősi papság képletes mesterfogásaiban és különös frazeológiájában oly tudományokra találunk utalásokat, amelyeket a jelenkor még nem fedezett fel. Bármennyi­re is jól ismeri a ma tudósa az egyiptomiak papi írá­sát és hieroglifikus rendszerét, értenie kellene még a feljegyzések átrostálásához is. Körzővel és vonalzó­val kezében kell meggyőződnie arról, hogy az általa vizsgált képírás beleillik-e bizonyos előre megadott mértani alakok körvonalába, mert a feljegyzéseknek ez a rejtett kulcsa, csak akkor vállalkozzék a megfejtés­re.


Vannak azonban önmagukért beszélő mítoszok. Ebbe az osztályba sorolhatnánk minden kozmogónia ket­tős-nemű első teremtőit. A görög Zeus-Zên (Aether) és feleségei: Chthonia (a kaotikus föld) és Metis (a víz), Ozirisz és Izisz-Latona, – Ozirisz szintén az Étert szimbolizálja, Amun, a Legfelsőbb Istenség, a Világos­ság ősforrásának első emanációját, míg az istennők itt is a Földet és a Vizet jelentik. Mithras, a szik­lából született Isten, a hímnemű Világ-Tűz vagy a meg­személyesített Ős-Világosság szimbóluma és Mithra, a Tűz-Istennő, aki egyben anyja és felesége, itt a Tűz (az aktív vagy hím-princípium) tiszta elemét világos­ságnak és hőnek tekintik, párosulva a Földdel és a Vízzel, vagyis az Anyaggal (ami a kozmikus nemzés női vagy passzív eleme)”35.


És mindezek a feljegyzések az ősi isteni Hermafro­ditáról szólnak.

6. STANZA


A „VEREJTÉK-SZÜLÖTTEK” FEJLŐDÉSE


(22) A három faj fejlődésének folytatása. (23) A Második faj megteremti a harmadikat, és elpusztul.


22. Ekkor a második kifejlesztette a harmadikat (fajt), a tojásból-keltet. A verejték nőtt, csöppjei nőttek, és a csöppek megkeményedtek és kirekedtek; a nap felmelegítette, a hold lehűtötte és kiformálta, a szél táplálta, míg meg nem ért. A fehér hattyú a csillagos égboltról (a Hold) beárnyékolta a nagy csep­pet, a jövendő faj tojását, a késő harmadik hattyú-emberét (Hamsa) (a). Először hím-nő, majd férfi és nő (b).


  1. A Stanza szövege világosan kifejezi, hogy az emberi embriót Kozmikus erők ab extra táplálták, és hogy az „Atya-Anya” kétségtelenül a csírát szolgáltatta, amely kiérlelődött. Ez valószínűleg egy „verejték-szülte tojás” volt, amit a „kettős” szülőtől elválasztva kellett kiköl­teni valamilyen titokzatos módon. Nem is olyan nehéz egy tojásról szaporodó emberiséget elképzelni, hiszen még ma is – egy bizonyos értelemben – „tojásból” születik az ember. Magendie, a Précis Elementaire de Physiologie c. munkájában idéz „... egy esetet, ahol a köldökzsinór (még a méhben) elszakadt, és helye teljesen begyógyult”, s a gyermek mégis élve született. Magendie találóan azt kérdezi: hogyan mehetett végbe a cirkuláció ebben a szer­vezetben? A követező oldalon pedig azt mondja: „Semmit sem tudunk jelenleg a foetus-ban végbemenő emésztésről”. A táplálkozására vonatkozóan pedig fel­teszi a kérdést: „Ezek után pedig mit mondhatunk a fo­etus táplálkozásáról? Ebben a tárgyban a fiziológiai művek csak bizonytalan feltevéseket tartalmaznak.


A szkeptikus erre azt mondaná: „Igenám, de Magen­die könyve még az elmúlt generációhoz tartozik, a tudo­mány azóta olyan nagy lépésekkel haladt előre, hogy a tudatlanság bélyegzőjét már nem lehet rásütni”. Valóban, de akkor forduljunk a fiziológia egyik kiváló tekinté­lyéhez, Sir Michael Foster-hez, s akkor – a modern tudo­mányra egyáltalán nem hízelgően – azt halljuk tőle: „Az embrió funkcionális tevékenységeinek keletkezésére és fejlődésére vonatkozólag tudásunk úgyszólván üres lap. Alig tudunk valamit azokról a különböző lépcső­fokokról, amelyeken keresztül az evum protoplazmájá­nak elsődleges alaptulajdonságaiból az a komplex je­lenség fog differenciálódni, amelynek magyarázatára e könyvben kísérletet tettem”. (Text-Book of Physiology, Third Edition, 1879, 623. old.) A Cambridge-i Trinity College tanulói jól tennék, ha letakarnák Hygieia szobrát, Galenus és Hippokratész mellszobrán pedig bekötnék a szemeket, nehogy azok szem­rehányóan tekintsenek elfajzott utódaikra. Még egy to­vábbi tényt azonban meg kell említenünk. Sir Michael Foster diszkréten hallgat nagynevű francia kollegája ál­tal felhozott esetről: a méhben elszakadt köldökzsinór­ról.


(b) Ez egy igen különös megállapítás, ahogy azt a Kommentárok magyarázzák. Tisztázzuk a dolgokat: Miután az első faj „sarjadással” megteremtette a másodikat – amint ezt előzőleg megmagyaráztuk – a második faj élet­re hozza a harmadikat, s ez a faj maga is három elkülö­nült csoportból áll, s a csoportokhoz tartozó emberek különbözőképpen szaporodnak. Ezek közül a két első cso­port emberei tojásból szaporodó módszerrel jönnek létre, – s ezt a módszert a modern természettudományok valószí­nűleg nem ismerik. A harmadik emberiség korai alfajai fajtáikat egy bizonyos nedv vagy vitális fluidum kiizza­dásával szaporították, amelynek egybeolvadó csöppjei egy tojásszerű gömböt képeztek, s ez az u. n. tojás mintegy kívülálló eszköz volt a benne kiformálódó foetus-nak és gyermeknek. A későbbi alfajok szaporodási módja azonban megváltozott, legalább is eredményeiben. A korai alfa­jok gyermekei teljesen nem nélküliek voltak – szinte for­ma nélküliek, már amennyit róluk egyáltalán tudhatunk1, de a későbbi alfajok gyermekei androgünnek születtek. A fajok szétválása a harmadik fajban történt meg. Az em­beriség ugyanis legelőször a-szexuális, nem nélküli volt, majd kifejezetten hermafrodita, bi-szexuális lett, vé­gül pedig az embert-teremtő tojásokból fokozatosan, szin­te észrevétlen fejlődéssel előbb olyan lények születtek, akiknél az egyik nemi jellegzetesség erősebb volt, mint a másik, végül pedig egymástól eltérő férfiak és nők születtek. Most pedig nézzük, mennyiben hitelesítik eze­ket a megállapításokat a Kelet és a Nyugat vallásos le­gendái. Vegyük először a „Tojásból-kelt fajt”. Gondoljunk Kasyapa-ra, a védikus bölcsre, a minden teremtők legter­mékenyebbjére. Ő Brahmâ Elme-szülte fiának, Marichi-nek volt a fia. Azt halljuk róla, hogy egyéb teremtett lé­nyek mellett ő volt az apja a nágáknak vagy kígyóknak. Exoterikusan a nágák félisteni lények, akiknek ember-ar­cuk és kígyó-farkuk van. De volt a nágáknak egy olyan fajuk is, – mint mondják mindössze csak ezren voltak, – akik Kasyapa feleségétől, Kadru-tól születtek, vagy inkább belőle ugrottak ki azért, hogy benépesítsék Pâtâla-t, amely kétségen kívül Amerika, amint azt később bebizo­nyítjuk. Azután volt egy Naga-Dwipa, Bhârata-Varsha hét osztálya közül egy, éspedig India, melyet az ugyanezen nevű népek laktak. Ezekről azt tartják, – ezt még néhány orientalista is elismeri, – hogy történelmi népek voltak, akik több emléket hagytak maguk után, melyek mind a mai napig fennmaradtak.


Jelenleg most elsősorban azzal szeretnénk foglal­kozni, hogy – függetlenül attól, hogy milyen eredetet tulajdonítanak neki – az ember fizikai fejlődése a követ­kező sorrendben ment végbe: 1. Nem nélküli, mint ahogyan minden ősi forma nem nél­küli volt; 2. Azután – természetes átmenettel – „Magányos hermaf­rodita”, bi-szexuális lény lett; és 3. Végül szétváltak a nemek, és létrejött az ember jelenlegi formája. A tudomány arra tanít bennünket, hogy az összes primitív formák, jóllehet nem nélküliek voltak, „mégis képesek voltak arra, hogy átmenjenek az a-szexuális sza­porodás különböző folyamatain”. Nos, miért lenne éppen az ember kizárva a természet ezen törvényéből? A bi-sze­xuális szaporodás a fejlődés menetében van, s az osztó­dással szaporodó anyagi világ történetében bizonyos spe­cializált és tökéletesebb módszert jelent. Az okkult ta­nítások rendkívül mérlegelő természetűek, s így az embe­riség korai történetét csak „a mindennapi halandók elől” rejtik el. A primitív fajok története nincs elrejtve az idők sírjában nyugvó Beavatottakkal együtt, bár el van rejtve a profán tudományok számára. Ezért most megkísé­reljük ezt a tantételt világosan megállapítani, segít­ségül hívva egyrészt a tudományt, amely természeti tör­vénynek tartja a progresszív fejlődést, és minden külső módosulásnál feltételez egy belső okot, másrészt fenn­tartás nélkül támaszkodhatunk arra a bölcsességre, – azt is mondhatnánk pansophia-ra – amely a Beavatottak által összegyűjtött és megőrzött univerzális tradíciók összes­sége, s amelyet ők egy csaknem hibátlan rendszerben foglaltak össze.


Tízegynéhány évvel ezelőtt tudós és tisztelt ba­rátunk, Prof. Alexander Wilder, New York, egy érdekes cikkben foglalkozott azzal, hogy teljesen logikus és szükségszerű elfogadni azt, miszerint „az ősi faj ket­tős-nemű volt”, s ezt a tételét számos tudományos indok­kal támogatja2. Először is azzal érvel, hogy a növény­világ jó része tanúskodik a kétneműség jelenségéről. Lin­né osztályozása majdnem minden növényt így sorol fel. A növényi birodalom magasabbrendű családjainál éppen úgy, mint az alacsonyabb formáknál ugyanez a helyzet, kezdve a kendertől a jegenyefáig és a bálványfáig. Ugyanez áll az állati birodalomra is. A rovarok életében például a pille életet ad a hernyónak, s a hernyóból pille lesz. Ahogy a nagy titkot a Misztériumokban szavakba öltötték: „Taurus Draconem genuit, et Taurum Draco” (A bika sárkányt nemz, és a sárkány bikát). A korall család, amely Agassiz szerint a jelenlegi geológiai korban sok százezer év alatt hozta létre a Florida-félszigetet, leszármazottait saját magából hozza létre, mint a fa a gallyakat és rü­gyeket. A méhek is nagyjából egy ilyesféle rendszerhez tartoznak. A levéltetvek úgy élnek, mint valaha az ama­zonok, s szűz szülők tartják fenn a fajt tíz generáción keresztül.


Mit is mondanak a régi bölcsek, az ókor filozófus tanítói? Aristophanes erről a tárgyról így beszél Platón Lakomájában: „A mi régi természetünk nem olyan volt, mint amilyen most. Androgün volt, a férfi és a női jellegzetessé­gek közösek voltak... Testük... kerek volt, futásuk forogva történt3. Szörnyű erővel és hatalommal ren­delkeztek, ambíciójuk óriási volt. Ezért Zeusz kettéválasztotta őket, hogy gyengébbek legyenek. Utasítása szerint Apolló zárta le a bőrt.


A régi perzsáknál Meshia és Meshiane csak egyet­len egyén volt. „Azt is tanították, hogy az Élet Fája az Ember volt, hogy androgün párokban éltek, amíg szét nem váltak az emberi forma egy későbbi módosulása következtében”4.

 

Ádám Nemzetségének Könyvében (Toleduth) a követ­kező vers: „Amely napon Isten teremté (bara = világra hozta) az embert, Isten hasonlatosságára teremté azt. Férfiú­vá és asszonnyá teremté őket”. Ha ezoterikusan olvassuk, elárulja igazi jelentését, azaz: „Az Elohim (Istenek) magukból hozták létre (módosí­tással) az embert saját hasonlatosságukra, megteremtették őt (a kollektív emberiséget vagy Ádámot), férfiúvá és asszonnyá teremté ő (a kollektív Isten­ség) őket”5. Ez a verzió már az ezoterikus felfogást adja. A nem-nélküli faj volt az Istenek első teremtése, saját mag­ukból – a tiszta spirituális létezőkből – alkotott, s általuk módosított teremtmény; ez volt az egyedüli Ádám. Innen származott a második faj: Ádám-Éva, vagy Jod-Heva, a tétlen androgünek. És végül a harmadik faj, a „szétvá­ló hermafroditák”, Káin és Ábel, akik létrehozzák a ne­gyediket, Seth-Enos-t, stb. Ez a harmadik, az utolsó fél­szellemi faj volt az utolsó hordozója az isteni és ere­deti Bölcsességnek, amely az Enoch-okba, az emberiség látnokaiba ment át. A negyedik faj, amely már megízlelte a Jó és a Rossz Tudásának Fájáról szedett gyümölcsöt – mivel a Bölcsesség ekkor már a földi, tehát tisztáta­lan intelligenciával egyesült6 – ugyanez a Bölcsességet már csak nagy küzdelmekkel és beavatással tudja megszerezni. És amikor a Bölcsesség és az Intelligencia egyesül, s az előbbi uralkodik az utóbbin, arra mondják a hermetikus könyvek: „Isten bírja a két nem kettős ter­mékenységét”. Misztikus értelemben Jézust férfi-nőnek tartot­ták. Ugyanígy a misztériumokban énekelt orfikus himnu­szok szövege az egyik helyen így szól: „Zeusz férfi, Ze­usz egy halhatatlan leányzó”. Az egyiptomi Ammon másik fele Neîth istennő. Jupitert női mellekkel, Vénuszt pe­dig szakálasan látjuk némely szobron. Ila, az indiai is­tennő pedig ugyanakkor Su-dyumna (ragyogás, dicsőség) az Isten, mint Vaivasvata ivadéka.


Prof. Wilder azt mondja: „Maga az Ádám vagy ember név is a létnek ezt a kettős formáját fejezi ki. Az Ádám név azonos az Atha­mas vagy Thomas (tamil Tam) szóval, amit a görögök Di­dumos-nak, ikernek fordítottak; ha tehát az első nő utó­lag lett kiformálva az első férfi mellé, akkor logiku­san következik, hogy őt a ’férfiből vették ki’. Követke­zéskép ezt olvassuk: ’... és az oldal, amit az Úristen (Elohim) kivett a férfiból, lett az asszony’. Az itt használt héber szó a Tzala, s ez megfelel a mi fenti for­dításunknak. Könnyű a legendát visszavezetni Berosus-hoz, aki azt mondja, hogy Thalatth (az Omoroca, vagy Urka hölgye) volt a teremtés kezdete. Ugyancsak ő volt Melita, a Hold királynője... A Genezis két emlékezetes ikerpárja, Káin és Ábel, valamint Ézsau és Jákob, ugyanezt az eszmét tükrözik. A ’Hebel’ szó ugyanaz, mint Éva, jellegzetessége is nőinek látszik. ’... Reád van vágyódása – mondja az Úr Káinnak – de te uralkodjál rajta’. Ugyanezekkel a szavakkal szól Évához: ’és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad’. ”


Kimondható tehát, hogy az emberek harmadik törzs­fajának eredeti bi-szexuális egysége a Titkos Tanítás egyik alapigazsága. A faj szűzi egyéneit „isteni” rang­ra emelték, mert ők képviselték a faj „isteni dinasztiá­ját”. A modern ember megelégszik a negyedik faj férfi hőseinek felmagasztalásával, akik isteneiket saját sze­xuális képükre teremtették; azonban az ősi emberiség is­tenei „férfi és nő” voltak.


Amint az I. és II. kötetben megállapítottuk, a különböző emberiségek egymás mellett fejlődtek, parallel vonalon a négy Elemmel, s minden új faj fiziológiailag alkalmazkodott az újonnan belépő Elemhez. A mi ötödik fa­junk sebesen közeledik az ötödik Elemhez – ha úgy tet­szik, nevezhetjük intersztelláris (csillagközi) éternek –, ennek az elemnek azonban nem annyira a fizikához, mint a pszichológiához van köze. Mi emberek megtanultuk, hogy különböző – hideg vagy trópusi – klímában éljünk, de az első két fajnak semmi köze sem volt a klímához, – semmi­féle hőmérséklet vagy hőmérsékleti változás nem hatott reájuk. Ilyen körülmények között éltek – amint nekünk tanítják – a harmadik gyökérfaj végéig az emberek, ami­kor az egész bolygón örök tavasz uralkodott, olyan ta­vasz, amelyet most a Jupiter lakói élveznek. Ez a világ M. Camille Flammarion szavai szerint: „Nincs alávetve, mint a miénk, a forgó évszakoknak, a hirtelen hőmérsékleti változásoknak, hanem az örök tavasz gazdag ajándékait élvezi”. (Pluralité des Mondes, 69. old.) Azok a csillagászok, akik a Jupiterről azt tart­ják, hogy olvadásos állapotban van (saját terminológiánk értelmében), ellenvetéseiket próbálják meg e neves fran­cia asztronómussal tisztázni.7 Nem szabad azonban el­felejteni, hogy az u. n. „örök tavasz” nem más, mint egy olyan állapot, amelyet csak a Jupiter lakói ismernek an­nak. Ez nem a mi értelmezésünk szerinti „tavasz”. Ezzel a fenntartással a fent idézett két elméletet össze lehet egymással egyeztetni. Mindkét elmélet részleges igazsá­got tartalmaz.


Univerzális hagyománynak tekinthetjük tehát azt, hogy az emberiség fokozatosan fejlődött ki jelenlegi formájába egy csaknem áttetsző anyagállapotból, s ez a kifejlődés nem csodaképpen, sem pedig szexuális közre­működéssel történt. Mindez teljesen megegyezik az ősi filozófiákkal, kezdve Egyiptom és India filozófiáival és ezen országok Isteni Dinasztiáival, le egészen Platón filozófiájáig. S ezeket az egyetemesen elfogadott néze­teket egy osztályba sorolhatjuk a népi hitek „megérzé­seivel”, „makacs elképzeléseivel”, melyeknek jórészét nem lehet a népek emlékezetéből kitörölni. Amint Louis Figuer megjegyzi, az ilyen népi hitek „gyakran megszámlálhatatlan generációk bölcsességé­nek és megfigyeléseinek kicsengése... (Mert) az olyan hagyomány, amely egyetemesen és azonos jelle­gű, a tudományos bizonyíték súlyával bír8. Ilyenfajta hagyományokkal a Purânai allegóriák­ban nem egyszer találkozunk, amint már erről szóltunk. Azt a tételt pedig, hogy az emberiség első faja a chha­ya-kból, vagyis a Pitrik asztrális képéből alakult ki, még a Zohar is megerősíti: „A Tzalam-ban, az Elohim (a Pitrik) árnyékképében, megteremti Ádámot (az embert). (Cremona kiad. III. 76a. Brody kiad. III. 159a, Qabbalah, Isaac Myer, 420. old.)


Ismételten fel szokták hozni azt a kifogást, hogy jóllehet az ősi Indiában rendkívül magas fokon állt a metafizikai gondolat, a régi Egyiptomban azonban csak durva bálvány – illetve állatimádás folyt, Hermész pe­dig – amint mondják – az Egyiptomban tartózkodó görög misztikusok munkája volt. Erre azt válaszoljuk: Közvet­len bizonyíték arra nézve, hogy az egyiptomiak hittek a TITKOS TANÍTÁS-ban az, hogy ezt a tanítást a Beavatáskor tanították meg nekik. Akik ezt nem hiszik, nyissák ki StobaeusEclogae Physicae et Ethicae”-ját. Az ősi tö­redékeknek ez a görög kompilátora Kr. u. az V. században élt. Az ő átiratában idézzük egy régi hermetikus töre­dék szövegét, amelyből megtudhatjuk az egyiptomiak elmé­letét a Lélekről. Lefordítva a szöveg szóról-szóra így hangzik:


Egy lélekből, a Minden-lélekből jönnek elő a lel­kek, akik szétszóródnak az egész világon, mintha szándékosan elrendezték volna. Ezek a lelkek sok áta­lakuláson mennek keresztül, amelyek már csúszó-mászók lettek, átváltoznak vízi állatokká, ezekből a vízi állatokból lesznek a szárazföldi állatok, s ez utób­biakból pedig a madarak. Azokból a lényekből, akik fent a levegőben (a mennyben) élnek, megszülettek az emberek. Amikor az emberi állapotot elérik, a lel­kek megkapják a (tudatos) halhatatlanság princípiumát, szellemekké lesznek, majd átmennek az Istennek kóru­sába.



23. Az Ön-szültek voltak a Chhaya-k, a Szürkület fiainak testéből képződött árnyak, sem tűz, sem víz nem pusz­títhatta el őket. Fiaikat igen. (a)


(a) Ezt a verset csak a Kommentárok segítségével le­het megérteni. Azt jelenti, hogy az első gyökérfajt, a Nemzők „Árnyékait” nem lehetett megsebezni, sem elpusz­títani. Minthogy olyan éterikusak, és felépítésükben annyira kevéssé voltak emberek, semmiféle földi elem nem árthatott nekik, – sem víz, sem tűz. De „fiaikat”, azaz a második gyökérfajt már el lehetett pusztítani és el is pusztultak. Ahogyan a Nemzők teljesen beleolvadtak saját asztrális testükbe, utódaikba, ugyanígy ezek az utódok is belemerültek leszármazottaikba, az „Izzadság-­szülöttekbe”. Ez volt a második emberiség, melynek tag­jai a legkülönbözőbb gigantikus, fél-emberi szörnyetegek voltak, – az anyagi természet első próbálkozásai emberi testek felépítésére. A mindig virágzó országok (Grönland, többek között) fokozatosan átváltoztak virágzó édenker­tekből hyperboreai hadeszekig. Az átváltozást a bolygó vizeinek átcsoportosítása okozta, az óceánok megváltoz­tatták medreiket, és a második faj zöme elpusztult boly­gónk fejlődésének és konszolidációjának hatalmas vajúdá­saiban, már az emberi korszakban. Eddig négy ilyen nagy kataklizma volt.9 A magunk részéről még egy ötödiket várhatunk idővel.



„Vízözönök” és „Noék”


A különböző Purâna-kban az emberiség Nemzőiről szóló beszámolók – részleteikben – rendkívül eltérnek egymástól. Például a Rig Véda szerint Ida vagy Ila a Vaivasvata Manu tanítónője, a Sayana szerint viszont a Föld istennője, a Shatapatha Brâhmana pedig azt mondja, hogy Ida vagy Ila a Manu leánya, az ő áldozatából született, később viszont azt halljuk, hogy Ida az ő felesége, aki­től a Manuk faját nevezi. A Purânak-ban Ida megint csak Vaivasvata leánya, de felesége Budha-nak (a Bölcsesség-nek), aki viszont a Hold (Szóma) és a Jupiter bolygó (Brihaspati) feleségének, Tara-nak házasságtörésből szü­letett fia. Mindez az avatatlan előtt dzsungelnek lát­szik, az okkultista számára azonban telve van filozófi­ai értelemmel. Az elbeszélés nagy körvonalaiból valami titok és szent jelentés érezhető ki, – a részletek azon­ban szándékosan annyira össze vannak keverve, hogy csak a beavatott tapasztalt szeme követheti az elbeszélés fo­nalát, helyükre állítva az eseményeket.


A Mahabhârata-ban elmondott özönvíz-történet meg­adja az alaphangot, de magyarázatához a Bhagavad Gîtâ-­ban rejlő titkos értelem szükséges. Ez a történet pro­lógus a mi (ötödik) emberiségünk drámájához. Megtudjuk, hogy mialatt Vaivasvata a folyó partján ájtatosságba me­rült, egy hal esedezett hozzá, hogy mentse meg egy nála nagyobb haltól. Vaivasvata megmenti a kis halat, s be­teszi egy korsóba. Itt mind nagyobbra nő, végül pedig közli megmentőjével az eljövendő vízözön hírét. Ez a hal a jól ismert Matsya Avatara, Vishnu első Avatarája, a kaldeus Xisuthrus Dagon-ja10, és még sok más egyéb. A történet túlságosan is ismert ahhoz, hogy elismételjük. Vishnu megparancsolja egy hajó építését, amiben a Manu megmenekül, – a Mahabhârata szerint a hét Rishivel együtt, ez utóbbi körülmény azonban más szövegekben nem szerepel. A hét Rishi itt a hét fajt, a hét princípiu­mot és még sok mást jelent, mert ebben a változatos al­legóriában újra kettős misztériumra bukkanunk.


Már másutt mondottuk, hogy a Nagy Vízözönnek – akárcsak a bűnbeesésnek – sokféle jelentése volt. A Vízözön kozmikus és földi vonatkozásban egyaránt spiri­tuális és fizikai eseményekre utal, mert hiszen amint fönt, úgy alant. A hajónak vagy bárkának – navis – mint a női generatív princípium szimbólumának égi típusa a Hold, földi típusa pedig a női méh, mindkettő az élet­magok, a létezés tartályai és hordozói, ezeket a mago­kat a Nap vagy Vishnu, a hím princípium kelti életre és termékenyíti meg.11 Az Első Kozmikus Vízözön az elsődle­ges Teremtésre, vagyis az Ég és a Föld kiformálására utal. Ez esetben a Káosz és a nagy Mélység jelenti az Áradást, a Hold pedig az „Anyát”, akiből az életcsírák kiindulnak.12 De a földi Vízözön és története szintén kettős jelentéssel bír. Az egyik jelentés arra a titokra utal, amikor az emberiséget – a harmadik faj vége felé13 – a földi asszony, az emberi csíra hordozója mentet­te meg a tökéletes elpusztulástól, másik jelentése Atlan­tisz tényleges és valóságos elmerülése a vizekben. Mind­két esetben a „Gazda” – vagyis a csírát megmentő Manu – neve Vaivasvata Manu. Íme a különbség a Purânai és egyéb verziók között: a Sathapatha Brâhmana szerint Vaivasvata egy leányt hoz létre, és vele nemzi a Manuk faját. Ez uta­lás az első emberi Manushyak-ra, akik Akarattal (Kriyasakti-val) teremtették a nőt, mielőtt azok természetes úton – mint független nem – kiváltak volna a hermafrodi­tákból. Ezért tekintették őket létrehozóik leányainak. A Purânai beszámolóban pedig Ida vagy Ila a Budha (Böl­csesség) felesége. Ez a verzió már az atlantiszi vízözön eseményeire utal, amikor Vaivasvata, a nagy Bölcs megmen­tette az ötödik gyökérfajt, nehogy a negyedik faj marad­ványaival együtt elpusztuljon.


Igen világosan kitűnik ez a Bhagavad Gitá-ból, ahol Krishna e szavakat mondja:


A hét nagy Rishi, a négy előző Manu, kik részesei ter­mészetemnek, elmémből születtek; belőlük ugrott elő (született) az emberi faj és a világ. (X. fej. 6. vers)


Itt a négy előző Manu (a hétből) a négy fajt14 jelenti, amelyek már letűntek, míg Krishna az ötödik fajhoz tartozik. Az ő halálával kezdődött meg a Káli Yuga. Így tehát a Vaivasvata Manu a Nap (Sûrya) fia, fajunk megmentője fizikailag és spirituálisan összekap­csolódik az „élet-csírával”. Egyelőre azonban csak a két elsővel foglalkozunk, bár mindről beszélünk.


A „vízözön” kétségtelenül univerzális hagyomány. Több „jégkorszak” volt, s ugyanígy – különböző okokból – több „özönvízről” is beszélünk. Stockwell és Croll vagy fél tucat jégkorszakot sorol fel az őket követő vízözö­nökkel együtt; a legkorábbi 850.000 évvel ezelőtt zaj­lott le, a legutolsó pedig kb. 100.000 évvel ezelőtt.15 De melyik volt a mi vízözönünk? Bizonyára a legko­rábbi, amelynek emlékezete mind a mai napig fennmaradt a legősibb korokból származó népek hagyományaiban. Ez volt az a vízözön, amely véglegesen elsodorta Atlantisz utolsó félszigeteit, kezdve a Ruta és Daitya félszige­tekkel, s végezve a Platón által említett aránylag kis szigettel. Ez kimutatható az összes legendákban szereplő bizonyos részletek egyezéséből. Ez volt az utolsó gigan­tikus méretű özönvíz. Az a kisebb özönvíz, amelynek nyo­mait Bunsen báró Közép-Ázsiában felfedezte, s amelyet kb. Kr. e. 10.000 évre tesz, egészen más, mint a fél-univer­zális vagy Noé-féle vízözön (mely végeredményben semmi más, mint a régi tradíciók mitikus bemutatása), vagy az atlantiszi földrész elsüllyedése; ezekkel legfeljebb morá­lis kapcsolatban van.


Az ötödik fajban az emberiség – be nem avatott ré­sze – annyi vízözönről hallott, hogy egybeolvasztotta ezeket, és ma már csak egyről tud. Ez utóbbi megváltoz­tatta a földgömb egész képét, a szárazföldek és vizek ugyanis elmozdultak helyükről.


Nézzük, mit mond a perui tradíció: „Az Inkák – akik heten voltak – újra benépesítették a földet a vízözön után”. (Coste, I, IV. 19. old.) Humboldt ugyanennek a legendának mexikói változa­tát említi, de kissé összezavarja az amerikai Noéról szóló, máig is élő legenda részleteit. A kitűnő természettudós azonban kétszer hét társról beszél, valamint az isteni madárról, amely az aztékok bárkája előtt szállt, s így összesen tizenöt választottról van szó, nem pedig hétről és tizennégyről. Ez a beszámoló valószínűleg aka­ratlanul a mózesi hatás alatt íródott. Mózes ugyanis Noé tizenöt unokájáról beszél, akik nagyapjukkal együtt túl­élték a vízözönt. Xisuthrus viszont, a kaldeai Noé, a vízözönből megmenekülve élve vitetik a mennybe – mint Enoch – a hét Istennel, a Kabirim-mel vagy másként a hét Titánnal együtt. Vagy lássuk a kínai Yao-t, aki hét ala­kot visz hajóján, melyeket – a szárazföldre lépve – élet­re kelt, és „emberi csíraként” használ. Ozírisz, amikor belép a bárkába, vagy Napcsónakba, hét Sugarat visz ma­gával, stb.


Sanchoniathon egykorúnak tartja az Aletae-kat vagy Titánokat (a Kabirim-t) Agruerus-szal, a nagy föníciai istennel, akit viszont Faber Noéval akart azonosí­tani,16 továbbá feltételezni lehet, hogy a „titán” név a Tit-Ain-ból, a „kaotikus mélység forrásaiból”17 ered (Tit-Theus vagy Tityus az „isteni vízözönt” jelenti). S így a titánok, akik heten vannak, nyilvánvalóan összekapcsolhatók a Vízözönnel, és a Vaivasvata Manu ál­tal megmentett hét Rishivel.18


Ezek a Titánok Kronosz (az Idő) és Rhea (a Föld) fiai. Minthogy pedig Agruerus, Szaturnusz és Sydyk egy és ugyanazon személyiség, s minthogy a hét Kabiri-ről is azt mondják, hogy ők Sydyk (vagyis Kronosz-Szaturnusz) fiai, tehát a Kabirik és Titánok azonos személyek. Ez esetben a jámbor Faber helyesen következtet, amikor ezt írta: „Kétségtelennek tartom, hogy a hét Titán vagy Kabiri ugyanaz, mint a hindu mitológia (?) hét Rishi-je, akikről azt tanítják, hogy egy bárkában menekültek meg a család fejével, a Manuval (?)”.


De kevésbé szerencsés következtetéseiben, ami­kor még hozzáteszi: „A hinduk szertelen legendáikban különböző módon el­ferdítették a Noachidák (?!) történetét, megjegyzésre méltó azonban, hogy vallásosan ragaszkodtak a hetes számhoz”.19 Ezért Wilford kapitány igen jogosan jegy­zi meg, hogy „talán a hét Manu, hét Brahmadica, va­lamint a hét Rishi ugyanazt jelenti, s ez esetben csupán hét egyéni személyről van szó.20 A hét Brahmadica volt a hét Prajâpati, – a praja-k, vagyis a teremtmények urai. Tőlük született az emberiség, s ők valószínűleg ugyanazok, mint a hét Manu... Az emberi fajnak ez a hét nagy őse azt a célt szolgálta, hogy a földet emberekkel népesítse be”. (Asiatic Researches, V. 246. old.) „A Kabiri, a Titánok a Rishik és a Noé-család kölcsönös hasonló­ságai oly feltűnőek, hogy nem lehet puszta véletlen­nek tulajdonítani”.21


Faber tévedését – amire majd a Kabirire vonatko­zó egész elméletét is alapozza – az okozta, hogy a bib­liai Japhet név az orfeuszi himnuszok egyik versében a hét Titán neve között szerepel. Orfeusz szerint a hét „Arkite” Titán – akiket Faber nem akar azonosítani a hi­tetlen Titánokkal, (leszármazottaikkal) – a következő: Koeus, Kroeus, Phorcys, Kronos, Oceanus, Hy­perion és Iapetus.


Κοϊόν, τε Κροϊόν τε μέλαν, Φορκύν τε κραταιόν,

Καί Κρόνον, ’Ωκεανόν δ’, ’Γπερίοα τε, ’Ιαπετόντε.

(Orpheus apud Proclum. In Timaeum, V. 295. old.)


De miért ne adhatta volna a babiloni Ezra az Ia­petos nevet Noé egyik fiának? Araobius szerint (Adversum Gentes, Lib. III. 124. old.) a Kabirit, a Titánokat, Manes-nek is hívták, anyjuk pedig Mania volt. A hinduk sokkal több jogcímmel állíthatják, hogy a Mane-sek az ő Manuik voltak, és hogy Mania a női Manu, amint az a Ramayana-ban írva van. Mania ugyanis Ila vagy Ida, Vaivasvata Manu felesége és leánya, aki­vel „a Manuk faját nemzette”. Mania mint Rhea – a Titá­nok anyja – egyben a Föld is (Sayana őt a föld Istennő­jének mondja), s így voltaképpen Vâch második kiadása és ismétlése. Mind Ida, mind Vâch átváltoztatható férfi­vá és nővé; Idá-ból lesz Sudyumna, Vâch pedig a „női Virâj”, aki azért változott nővé, hogy megbüntesse a Gandharva-kat; a két verzió közül az egyik a kozmikus és isteni teogóniára, a másik pedig a későbbi korszakra vo­natkozik. Az Arnobius által használt Manes és Mania ne­vek indiai eredetűek, amelyeket a görögök és latinok ki­sajátítottak és kiforgattak.


Tehát nem véletlen, hanem minden népek közös arc­haikus tanításának eredménye az, amit az izraeliták Ez­rán – a modern mózesi könyvek szerzőjén – keresztül, mint legkésőbbi feldolgozók közre adtak. Annyira nem te­ketóriáztak más népek tulajdonaival, hogy a Bero­sus (Antiquitates Libyae, I. fol. 8.) szerint Titea - akit Diodorus Siculus (lásd: Bibl. Lib. III. 170. old.) a Titánok vagy a diluviálisok anyjának tart – Noé felesége volt. Faber Ezrát „Pszeudo-Berosus”-nak hívja, de elfo­gadja közléseit azért, hogy újabb bizonyítékot kovácsol­jon arra nézve, miszerint a pogányok összes isteneiket a zsidóktól vették, átalakítva a pátriárkák anyagát. Sze­rény véleményünk szerint a fentiek éppen az ellenkezőre adnak nagyszerű példát. Világosan kitűnik, hogy a bibli­ai pszeudo-személyeket pogány mítoszokból (amennyiben ezek mítoszok) kölcsönözték ki. Mindenesetre azt mutat­ja, hogy Berosus jól ismerte a Genezis forrását, s azt is tudta, hogy annak ugyanolyan kozmikus asztronómiai jellege van, mint az Izisz-Ozirisz legendáknak, a Bárká­nak és más „Arkite” (bárka) szimbólumnak. Berosus ugyan­is azt mondja, hogy a „Titaea Magna”-t később Aretia-­nak22 nevezték, s hogy a Földdel együtt imádták. Így Noé felesége, Titaea azonos Rhea-val, a Titánok anyjá­val és Ida-val, minthogy mindkettő a Földet kormányzó is­tennő volt, s mindkettő a Manuk vagy Manes-ek (vagy Titan-­Kabiri) anyja volt. Ugyanezen Berosus szerint Titea-Aretia-t mint Horchia-t tisztelték, ez pedig a Vesta, a Föld-istennő egyik címe. „Sicanus deificavit Aretiam, et nominavit eam linguâ Janigenâ Horchiam”. (U. o. V. 64.) [Sicanus istenné tette Aretia-t, és a Janus családból való Horchia-nak nevezte el.]


A történelmi vagy történelem előtti korok jóformán minden régi poétája megemlíti valamilyen formában a két – sok helyen szigetként szereplő – kontinens elme­rülését. Atlantisz mellett így emlegetik a Phlegyan szi­get pusztulását is. Peusanias és Nonnus elmondják, ho­gyan történt:

 

Mélyen lenyúló gyökereit a Phlegyan szigetnek

Zord Neptunus kitépte s hullámokba meríté

Istentelen lakóit.

Dionysius lib. XVIII. 319. old.


Faber meggyőződése szerint „a Phlegyan sziget Atlantisz volt. De mindezek az allegóriák többé-kevésbé eltorzult visszhangjai a hindu tradícióknak azon nagy kataklizmáról, amely az árjákat megelőző negyedik - tény­legesen emberi, bár gigantikus nagyságú – fajt utolérte. De, amint már előbb is említettük, a Vízözön legendájá­nak – hasonlóan minden más legendához – több jelentése van. Vonatkozik ez a legenda a teogóniában a prekozmi­kus átalakulásokra, a spirituális korrelációkra – bármi­lyen abszurdnak tűnik fel ez a kifejezés a tudományos szemlélet számára –, továbbá az ezt követő kozmogóniára, vonatkozik ez a legenda a VIZEK-re (Anyagra) a KÁOSZ-ban, a Szellem-sugarak által felébresztett és megtermékenyí­tett anyagra, amelyben a titokzatos differenciálódás el­sodorta és elpusztította az életre ébresztőket, – ez va­lóban pre-kozmikus misztérium, a létezés drámájának pro­lógusa. Anu, Bel és Noé megelőzték Adam Kadmont, a Vö­rös Ádámot és Noét, éppen úgy, amint Brahmâ, Vishnu és Shiva megelőzték Vaivasvatát, és a többieket”. (Lásd Isis Unveiled, II. 420. és köv. oldalak, ahol a hét jelentés egynémelyikére célzás történik.)


Mindez arra mutat, hogy a fél-univerzális, a geo­lógia által ismert vízözön – az első jégkorszak – azon időben történhetett, amit a Titkos Tanítás megjelölt: azaz kereken 200.000 évvel a mi ötödik fajunk kezdete után, azon időben, amit Croll és Stockwell az első jég­korszak idejének tartanak, azaz kb. 850.000 évvel ezelőtt. Minthogy pedig ezt a jégkorszakot a geológusok és asztro­nómusok a „földpálya túlzott excentricitásának” tulajdo­nítják, s a Titkos Tanítás szintén ugyanezen oknak, de egy másik tényező, a földtengely elfordulásának bevoná­sával – erre nézve bizonyítékot találhatunk az Enoch könyvében23, ha már a Purânák leplezett előadásmódja nem talál megértésre, – akkor tehát mindez arra mutat, hogy a régiek is tudtak valamit a tudomány „modern felfe­dezéséiről”. Enoch, amikor a „vajúdó Föld nagy elhajlásá­ról” beszél, igen pontos és világos jelentést ad.


Hát nem nyilvánvaló ez? Nuah, amint bárkájában lebeg a vizeken, Noét jelenti, a bárka pedig az Argha vagy Hold jelképe, a női princípiumé, Noé a „Szellem”, amely leszáll az Anyagba. S amint leszállt a földre, azt látjuk, hogy szőlőt telepít, bort iszik, s ettől megrészegszik, azaz a tiszta Szellem megmérgeződik, amint az anyag végső rabságába kerül. A Genezis hete­dik fejezete csupán az elsőnek egy másik verziója. S amint az elsőben azt olvassuk: „És sötétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek fölött”, ugyanígy olvashatjuk a hetedikben: „A vizek pedig áradának... és a bárka (Noéval, a Szellemmel) jár vala a vizek színén”. Így tehát Noé, ha azonos a kaldeai Nuah-val, az anyagot éltető szellem, az anyag pedig a Káosz, amelyet a Mélység, vagy a vizek ára­dása jelenít meg. A babiloni legendában (ahol a pre-kozmikus összevegyül a földi eseménnyel) Istar (Ashtaroth vagy Vénusz, a Hold-istennő) van bezárva a bárkába, s ő küldi ki „a galambot a szárazföld ke­resésére”. (Isis Unveiled, II. 423 - 424. old.)

 

George Smith a „táblácskákból” előbb a Hold teremtését s utána pedig a Nap teremtését olvassa ki.­ „Szépségét és tökéletességét magasztalták, és pályái­nak szabályosságát, amely arra vezette az embereket, hogy őt a bíró típusának, a világ szabályozójának tartsák”. Ha ez a történet egyszerűen csak egy koz­mogóniai kataklizmát mutatna be – még akkor is, ha az univerzális természetű volt – miért beszél Istar vagy Astoreth Istennő, a Hold, a Nap teremtéséről a vízözön után? A vizek a kaldeai verzió szerint oly magasra emelkedhettek, mint a Nizir hegye, vagy az arábiai legendában a Jebel Djudi, vagy a bibliai tör­ténetben az Ararát hegye, vagy éppen a Himalája a hindu tradícióban, és mégsem érték el a Napot. Még ma­ga a Biblia is félbeszakad e csoda láttán. Nyil­vánvaló, hogy a vízözön azon népek számára, akik elő­ször feljegyezték, egész más jelentéssel bírt, kevésbé problematikus és sokkal inkább filozofikus je­lentéssel, s nem egy univerzális vízözönre vonatko­zott, amelyről semmiféle geológiai nyomokat nem le­het felfedezni.

 

Minden ilyenféle kataklizma periodikus és cikli­kus jellegű, és amint a Vaivasvata Manu a különböző ese­ményekben és körülményekben általános személyként sze­repel, ugyanígy jogosult az a feltevés, hogy az első „nagy vízözön” allegorikus és kozmikus jelentéssel bírt, s hogy a Satya Yuga – „az Igazság Korszaka” utolsó sza­kaszában történt, amikor a második gyökérfaj, „a csonttal bíró Manu” legelőször megjelent, mint „Izzadság-szü­lött”.


A második vízözön – az u. n. „univerzális” vízö­zön – a negyedik gyökérfajt, a mai teológia által ké­nyelmesen „óriások átkozott fajának” tekintett fajt, a kainitákat, és „Ham fiait” érintette. A geológia, erről a második „vízözönről” vesz tudomást. Ha gondosan összehasonlítjuk a különböző kaldeai legendák beszámolóit és más népek ezoterikus írásait, az fog kiderülni, hogy mind megegyeznek a brahmani könyvekben adott ortodox elbeszélésekkel. Az is ki fog tűnni, hogy amíg a vízö­zönről szóló első beszámolóban, amikor Vaivasvata Manu kiszáll a Himavan-ra. (Himalájára), „a Földön még nincs sem Isten, sem halandó”, a második beszámolóban már hét Rishi csatlakozik hozzá. Mindez arra mutat, hogy ami egyes beszámolók az u. n. „teremtést” megelőző csillag­közi és kozmikus vízözönt tárgyalják, a többiek részben a földi anyag nagy özönére, részben pedig egy valódi vízözönre vonatkoznak. A Shatapatha Brâhmana-ban a Manu azt látja, hogy „a vízözön minden élő teremtményt elso­dort, s egyedül ő maradt meg”, vagyis csak az élet magja mentődött át az Univerzum egy korábbi feloszlásából, a Mahapralaya-ból „Brahmâ egy napja” után. A Mahabhârata viszont egyszerűen arra a nagy geológiai kataklizmára utal, amely csaknem az egész negyedik fajt elsodorta, hogy helyet teremtsen az ötödiknek. Az ezoterikus kozmo­góniában tehát Vaivasvata Manu három különálló sajátos­ságban jelentkezik:24 (a) Mint „Gyökér-Manu” az Első Kör A bolygóján, (b) mint az „élet-mag” a D bolygón a negyedik körben, és (c) mint az „ember-mag” minden új gyökérfaj kezdetén – különösen pedig a mi ötödik fajunkban. E faj legkezdetén, a Dvapara Yuga-ban25 ment végbe a sö­tét mágusok elpusztítása, vagyis „azon szigeté, (Platón csak az utolsó szigetről beszél) amely az Atlanti-óceánban, Herkules Oszlopai mögött volt, s amelyről könnyen át lehetett hajózni egy másik hatalmas kontinens (Amerika) közelében fekvő szi­geteire”. Az „atlantiszi” szárazföld kapcsolatban volt a „Fehér Szigettel”, s ez a Fehér Sziget volt Ruta, de ez nem volt Atala, sem pedig Wilford ezredes „Fehér Ördö­ge” (Lásd: Asiatic Researches, VIII. köt. 280. old.), amint erre már rámutattunk. Meg kell itt még azt is jegyezni, hogy a Dvapara Yuga, a szanszkrit szövegek sze­rint, 864.000 évig tart, továbbá, ha a Káli Yuga csak kb. 5.000 évvel ezelőtt kezdődött, akkor éppen 869.000 éve annak, hogy a sziget pusztulása megtörtént. Itt a számadatok újra igen közel járnak a geológusok által adott korhoz, akik szerint a Jégkorszak 850.000 évvel ezelőtt volt.


A Shatapatha ezután elmondja, hogy „egy nő jött a Manu-hoz, aki magát a Manu leányának mondotta, s akivel a Manu együtt nemzette a Manuk ivadékát”. Ez a nemek fi­ziológiai átváltozására utal a harmadik gyökérfaj végén. Az allegória túlságosan is világos ahhoz, hogy sok ma­gyarázatra szoruljon. Természetesen, amint már megjegyez­tük, a nemek szétválásánál egy androgün lényt tételez­nek fel, aki két részre osztja a testét – akárcsak Brah­mâ és Vâch, sőt Ádám és Éva esetében is – s ezek szerint a női lény egy bizonyos értelemben a másik lény leánya, éppen úgy, mint ahogy a férfi is egy bizonyos értelemben a női lény fia, „csontjából való csont és testéből való test”. Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy tudós ori­entalistáink még nem fedezték fel az „ellentmondásokban és elképesztő értelmetlenségekben” – ahogy egyes tudó­sok a Purânákat jellemzik – azt, hogy a Yuga kifejezés vonatkozhat egy Körre, egy gyökérfajra, gyakran egy alfajra, sőt jelentheti a pre-kozmikus teogóniának egyik kitépett lapját is. Ezt a kettős és hármas jelentést bizonyítja az, amikor látszólag ugyanazon személyre ugyanazon név alatt utalnak különböző eseményekkel kapcsolatban, jóllehet ezeket az eseményeket teljes Kal­pák választják el egymástól. Jó példa erre Ila ábrázolá­sa. Ila egyszer ilyen alakban, egyszer pedig amolyan alakban szerepel. Az exoterikus legendákban azt halljuk, hogy Vaivasvata Manu Mitrának és Varunának áldozatot mutatott be, mert fiakat akart teremteni. Az áldozatot bemutató brahmána tévedése folytán azonban csak lánya született – Ila vagy Ida. Azután, „a két istenség kegyé­ből” Ila neme megváltozott, férfivá lett, s nevezték vala Su-dyumna-nak. Azután megint átváltozik nővé, és így to­vább, a mese hozzáteszi, hogy Shiva és férje örültek annak, hogy gyermekük „egy hónapig férfi, egy hónapig pedig nő”. Ez világos utalás a harmadik fajra, ahol az emberek androgünök voltak. De néhány „igen képzett” ori­entalista (Lásd Dowson: Hindu Classical Dictionary, "Ida" címszó alatt.) elgondolása a következő: „Ida elsősorban élelem, táplálék vagy tej-áldozat; innen lett belőle dicsőítő áradat, a beszéd istennő­jének megszemélyesítésében”. A „laikusoknak” azonban már nem mondják el, mi­ként lehet a „tej-áldozat” vagy a „dicsőítő áradat” vál­takozva férfi és nő, vagy talán valami „belső nyilvánva­lóság” van mögötte, amit az okkultisták nem képesek ész­revenni.


Legmisztikusabb értelmében Swâyambhûva Manu egye­sülése Vâch-Shata-Rupa-val, saját lányával – s ez az el­ső „euhemerizmus” [euhemerizmus = a mitológiát tényleges történések át­alakult ismertetésének tekintő tan. (Ford. megjegyz.)] azon kettős princípiumra vonatko­zólag, amelynek Vaivasvata Manu és Ila a másodlagos és harmadik formája – a kozmikus szimbolizmusban az Élet-gyökeret jelenti, a Csírát, amelyből minden naprendszer, minden világ, angyal és isten származik. Mert, amint Vish­nu mondja:


A Manuból kell eljönnie minden teremtésnek, istennek, Asurának, embernek.

Általa teremtődik a világ, mely mozog és mozdulatlan.


De a nyugati tudósoknál és orientalistáknál még sokkal keményebb ellenfeleket is találhatunk. Ha a szám­adatokban a brahmanák meg is egyeznek talán a mi tanítá­sainkkal, feltételezhető, hogy egyes ortodox konzerva­tívok kifogást emelnek azon szaporodási mód ellen, amit Pitri Devatáiknak tulajdonítunk. Kénytelenek leszünk be­mutatni azokat a munkákat, amelyekből idéztünk, s fel­szólítani őket arra, hogy valamivel gondosabban olvas­sák saját Purânáikat, tekintetbe véve az ezoterikus je­lentést is. És akkor, újra csak azt mondjuk, ki fog de­rülni, hogy a többé-kevésbé átlátszó allegóriák fátyla mögött az általunk közölt állításokat saját könyveik fogják megerősíteni. Egy-két példát már bemutattunk, a második faj, az u. n. „Izzadság-szülték” megjelenésére vonatkozóan. Ezt az allegóriát tündérmesének tartják, pedig titkos jelentése egy pszicho-fiziológiai jelenség, a Természet egyik legnagyobb misztériuma.


Az itt közölt kronológiai megállapításokra vonat­kozólag természetesnek tartjuk a kérdést:


Lehettek-e a földön emberek 18 millió évvel ezelőtt?


Erre a kérdésre az okkultizmus igenlően válaszol, nem törődve semmiféle tudományos ellenvetéssel. Ez a 18 millió év ráadásul csak a Vaivasvata-Manu emberére vo­natkozik, vagyis a már különálló férfi és női egyedekre. Az ezt megelőző két és fél faj 300 millió évre tekint vissza, bármit is mondjon a tudomány. Azok a geológiai és fizikai nehézségek ugyanis, amelyek ennek az elmélet­nek útjában állnak, egyszerűen nem létezhettek az okkult tanításokban szereplő ősi, éterikus ember számára. A világi és az ezoterikus tudomány közötti vita sorsa tel­jesen azon múlik, hogy a vitázók hisznek-e, illetve be tudják-e bizonyítani a fizikai testen belüli asztrális test létezését, mely utóbbi független az előbbitől. Pa­ul d'Assier, a pozitivista, azt a tényt látszólag elég világosan bebizonyította,26 nem is szólva a régmúlt korok összegyűjtött tanúságairól, valamint a modern „spi­ritiszták” és misztikusok bizonyítékairól. Ezt a tényt elég nehéz lenne visszautasítani a mi korunkban, amely oly sokat ad a bizonyításokra, kísérletekre és bemutatá­sokra.


A Titkos Tanítás fenntartja azt az állítást, hogy a fizikai emberiség 18.000.000 éve él a Földön, s ebben nem akadályozták meg glóbuszunk negyedik körének általános kataklizmái és háborgásai.27 Ez a negyedik kör ugyanis a legnagyobb fizikai fejlődés korszaka, mert az élet-ciklus középpontja a negyedik kör, s a kataklizmák sokkal intenzívebbek és pusztítóbbak ebben a körben, mint a megelőző három kör alatt – a Föld korábbi pszic­hikus és spirituális életének és fél-éterikus körülmé­nyeinek ciklusai során – lejátszódott bármelyik katak­lizma. A 18.000.000 évet egy 300.000.000 évet magában foglaló ásványi és növényi fejlődés periódusa előzte meg. Ezt természetesen mindazok, akik nem akarják elis­merni a „csontnélküli”, tisztán éterikus ember elméle­tét, tagadni fogják. A tudomány, amely csak a fizikai szervezetet ismeri, fel lesz háborodva, és még inkább a materialista teológia. A tudomány logikai és okszerű alapokból kiindulva fog ellenkezni, azon elképzelés sze­rint, hogy minden élő szervezet minden időkben az anyagi lét ugyanazon síkján létezett, – a teológia pedig a leg­abszurdabb elképzelések alapján. A teológusok nevetséges felfogása, melyet rendszerint elő szoktak hozni, azon az eszmei feltételezésen alapul, hogy csak a bolygónkon élő emberiséget (értsd a kereszténységet) érte az a megtisz­teltetés, hogy az egész Kozmoszban ők az egyedüli embe­rek, s hogy következésképp saját nemében páratlan.28


Az okkultisták, akik biztosan hisznek az Ősi Filo­zófia tanításaiban, egyaránt elvetik a teológusok és tu­dósok ellenvetéseit. Saját részükről azt tartják, hogy már azokban a korszakokban, amikor a földön még a pólu­soknál is elviselhetetlen hőség uralkodott, egymást kö­vető özönvizekkel, hegyek kitüremkedésével, s a föld vi­zeinek és tengereinek folytonos helyváltoztatásával, a körülmények nem akadályozhatták meg azt a fajta életet és szervezetet, amelyet az okkultisták a korai emberiség­nek tulajdonítanak. Sem a környező, mérges gázokkal ter­hes levegő vegyes összetétele, sem az éppen csak megszi­lárduló földkéreg veszélyei nem képezhettek akadályt az első és második faj számára, amelyek már a szén vagy szi­lur korban megjelentek.


A jövendő emberfajokat alkotó Monádok már készen voltak egy újabb átalakulásra. Befejezték az ásványi, a növényi és az állati élet különböző fázisait, alulról kezdve a legmagasabb szintig, s várták emberi, sokkal intelligensebb formájukat. De mit tehettek vajon a For­málók, mint azt, hogy kövessék a fejlődő Természet tör­vényeit? Vajon megtehették-e azt, amit a bibliai holt-be­tű állít, hogy „Úristen”-szerű Ádámot formáljanak, vagy mint a görög mitológia Pygmalionja Galateát keltsenek életre a vulkáni porból, és „élő lelket” leheljenek az emberbe? Nem. A lélek már megvolt, látensen a Monádban, s ennek a léleknek csak burkolatra volt szüksége. Pygma­lion, aki nem tudja életre kelteni szobrát, és a nazaré­nus gnosztikusok Bahak Zivo-ja, aki képtelen „emberi lelket helyezni teremtményébe”, mint elgondolások sokkal filozofikusabbak és tudományosabbak, mint a holt-betű sze­rinti Ádám, vagy a bibliai Elohim-Teremtők. Az ezoteri­kus filozófia szerint, amely a spontán teremtést tanítja, – miután előzőleg Shishta és Prajâpati elvetették az élet­magot a Földön – az alacsonyabb angyalok csak a fizikai embert tudják kiformálni a Természet segítségével, éspe­dig úgy, hogy előbb saját magukból egy éterikus formát bocsátanak ki, amelyből – mint u. n. protoplazmikus modell­ből – fokozatosan kifejlődik a fizikai forma.


Erre újabb ellenvetést kapunk: a „spontán terem­tés – mondják – egy felrobbantott elmélet. Ezt az elmé­letet Pasteur kísérletei már húsz évvel ezelőtt elintéz­ték, és Tyndall professzor is ellene van. Nos, tegyük fel, hogy ellene van. A professzornak tudnia kellene, hogy ha a jelenlegi világperiódusban, a tényleges körülmények kö­zött a spontán teremtés valóban lehetetlennek bizonyul – amit az okkultisták különben is tagadnak – arra nézve vi­szont nem tudna bizonyítékot találni, hogy más kozmikus feltételek mellett nem történt-e spontán teremtés nem­csak a Laurenciai korszak tengereiben, hanem az akkor még vonagló szárazföldön is. Érdekes volna tudni, hogyan ad valamikor is számot a tudomány az életről és a fajok megjelenéséről a Földön, de különösen az ember keletkezésé­ről, ha egyszer visszautasítja mind a bibliai tanításokat, mind pedig a spontán teremtést. Pasteur megfigyelései azonban távol állnak attól, hogy tökéletesek vagy bizonyítottak legyenek. Blanchard és Dr. Lutaud nem tu­lajdonítanak nekik jelentőséget, és ténylegesen bebizonyít­ják, hogy e megállapításoknak nincs alapjuk. Ez a kérdés egyelőre tehát sub-judice marad, úgyszintén az a másik kérdés, hogy vajon mikor és milyen korszakban jelent meg az élet a Földön? Ami azt az elképzelést illeti, hogy Haeckel moneron-ja – egy csipetnyi só – megoldotta volna az élet eredetének problémáját, ez egyszerűen ab­szurd állítás. Azok a materialisták, akik lefitymálják az éterikus, asztrális emberként elképzelt „önmagától-­létező”, „ön-szülte égi ember” elméletét, ne csodálják, ha majd egy kezdő okkultista is nevetni fog a modern gondolkodás bizonyos elképzelésein. Például a legtudományo­sabban bebizonyítva azt halljuk, hogy a primitív protop­lazma-szemcse (moneron) se nem állati, se nem növényi, hanem jellegében mindkettő, és hogy nincs őse sem az ál­latok, sem a növények között, minthogy éppen ez a moneron a minden szerves létezés kiindulópontja; és végül azt magyarázzák be nekünk, hogy ugyanezek a moneronok saját maguk ősei. Ez lehet nagyon tudományos elmélet, de túl­ságosan is metafizikai, – még az okkultista számára is túlságosan az.


Ha a spontán teremtés ma már – talán a rendelke­zésre álló anyag felszaporodása folytán – más rendszerek­kel is dolgozik, s ezeket szinte lehetetlen felismerni, a földi élet keletkezése idején azonban óriási lendület­tel működött. A Természet működési módját különben még a legegyszerűbb fizikai forma, valamint a fajok fejlődése is mutatja. A hatalmas őskori pikkelyes gyík, a szárnyas gyík (pterodactylus), az óriásgyík (megalosaurus) és a későbbi korok száz láb hosszú iguanodon-ja átalakult utódai a primerkor üledékes kőzeteiben található legré­gibb állati lényeknek. Volt idő, amikor a fenti „özönvíz-­előtti” szörnyek még csak fonalas ázalékok voltak, burok és páncél nélküli véglények, izomnak, szerveknek nyoma sem volt, s nem-nélküliek lévén utódaikat sarjadzással szaporították csakúgy, mint a jelenleg élő mikroszkopi­kus állatkák, melyek – a tudomány tanításai szerint – hegyláncaink építészei és kőművesei. S miért ne lehetett volna ugyanez a helyzet az emberrel is? Miért ne követte volna az ember is ugyanazt a növekedési törvényt, azaz a fokozatos sűrűsödés törvényét? Egy előítéletek nélkü­li ember könnyebben elhiszi, hogy az ősi emberiségnek először éterikus – vagy ha úgy tetszik – óriási rostos, kocsonyás formája volt, melyet az Istenek vagy természe­ti „Erők” formáltak ki. S azután korszakok millióin ke­resztül megsűrűsödött, gigantikus erőre tett szert fizi­kai ösztöneiben és hajlamaiban, míg végül megállapodott a negyedik faj emberének hatalmas fizikai formájában, – mintsem elhiggye azt, hogy az ember a szó szoros értel­mében a Föld porából alkottatott, vagy valami ismeretlen emberszabású majomtól származott.


A mi ezoterikus elméletünk nem ütközik a tudományos adatokkal sem, legfeljebb első látásra, amint azt Dr. A. Wilson (a Royal Society tagja) mondja a Knowledge-ben (1881. dec. 23.) írt levelében: „A fejlődést – helyesebben a természetet a fejlődés fényében – mindössze csak valami huszonöt éve tanul­mányozzák. Ez természetesen csak töredéknyi idő az emberi gondolkodás történetében”. Éppen ezért nem mondunk le minden reményről arra nézve, hogy a materialista tudomány javítani fog módsze­rein, és fokozatosan elfogadja az ezoterikus tanításokat, – még ha eleinte lehántja is róluk a számára túlságosan metafizikai jellegű elemeket.


Vajon kimondták-e már az utolsó szót az emberi fejlődés tárgyában? Amint Huxley professzor mondja: „Erre a nagy kérdésre (az ember igazi helyére a termé­szetben) adott minden egyes válasz, amelyet a követők – esetleg maga az elmélet megteremtője is – teljesnek és véglegesnek hirdetnek, száz évig, esetleg két­ezer évig örvend tekintélynek és megbecsülésnek. De az idő mindig bebizonyítja, hogy minden egyes ilyen válasz legfeljebb csak megközelítése lehet az igaz­ságnak, s a követők csak tudatlanságuk folytán tart­ják elfogadhatónak, de teljességgel elfogadhatatlan­ná válik, ha a későbbi korok nagyobb tudásával meg­vizsgálják”. Vajon ez a kiváló darwinista elfogadja-e a lehe­tőségét annak, hogy az ő „majmoktól való leszármazási” elmélete az okkultisták „nagyobb tudása” számára a „tel­jességgel elfogadhatatlan” elméletek listájára tartozik? De honnan jöttek a primitív népek? A „civilizált álla­potba való felemelkedés” puszta ténye nem magyarázza meg a forma fejlődését.


A fent már hivatkozott levélben („Az ember fejlő­dése” címen) Dr. Wilson még más különös beismeréseket is tesz. Így például válaszként „G. M.” által a Knowledge-­nek beküldött kérdésekre, a következőket jegyzi meg: „Változtatott-e a fejlődés az emberen? Ha igen, miben áll ez? Ha nem, miért nem?... Ha nem vagyunk hajlandók (mármint a tudomány) elismerni, hogy az ember előbb tökéletes lényként teremtetett, s csak azután alacsonyodott le, akkor csak egy másik lehetőség ma­radt, – a fejlődés lehetősége. Ha az ember a vademberi státusból a civilizált státusba emelkedett, ak­kor ez bizonyára fejlődés. Még nem tudjuk, mivel az arra vonatkozó tudást igen nehéz megszerezni, vajon az emberi forma is ugyanolyan befolyásoknak van-e alá­vetve, mint a fejletlenebb állatok teste. De kétséges, hogy a vademberi állapotból a civilizált életbe való felemelkedés „fejlődést” jelent és fog­lal magában, éspedig jelentős fejlődést. A mentális emberi fejlődést nem lehet kétségbe vonni, a mindig szélesebb körű gondolkodás ugyanolyan kicsiny és nyers kezdetekből indult el, mint maga a beszéd. De az ember életmódja, a környezethez való alkalmazkodá­si képessége és egyéb számtalan tényező igen nehézzé teszi hogy a „fejlődésnek” tényeit és folyamatát kö­vessük.


Éppen ez a nehézség bírhatná arra az evolucionis­tákat, hogy sokkal óvatosabbak legyenek állításaikban. De miért lehetetlen a fejlődés, ha „az embert tökéletes lényként teremtették, s csak azután alacsonyodott le”? A fejlődést legjobb esetben csak a külső, fizikai ember­re lehet alkalmazni. Amint az Isis Unveiled-ben megje­gyeztük, Darwin fejlődési elmélete egy középső pontnál kezdődik, ahelyett, hogy az ember kezdeteinél – mint min­den másnál is – az univerzálisból indulna ki. Az Ariszto­telész-Bacon-féle módszernek meglehetnek az előnyei, de kétségtelenül már bebizonyultak a hibái is. Pythagorasz és Platón, akik az univerzáliákból jöttek lefelé, a mo­dern tudomány fényében mindinkább nagyobb tudásúaknak tűnnek fel, mint amilyen Arisztotelész volt. Ez utóbbi például elvetette a Föld forgásának eszméjét, sőt a Föld gömb alakját sem fogadta el, amikor így ír: „Csaknem mindenki, aki az eget egységességében tanul­mányozza, azt tartja, hogy a föld a középpontban van; az itáliai iskola filozófusai azonban, akiket másként Pythagorasz követőinek neveznek, éppen az ellenkezőjét tanítják”. Éspedig azért, mert (a) a pythagoraeusok beavatottak voltak és (b) a deduktív módszert követték. Ezzel szemben Arisztotelész, az induktív módszer atyja, kifogásolja azo­kat, akiknek tanításai szerint: „rendszerünk központját a Nap foglalta el, a Föld pe­dig csak egy csillag, amely e központ körüli körfor­gásával hozza létre az éjjelt és a nappalt. (De Caelo, II. Cap. 13.) Ugyanez a helyzet az emberrel is. A Titkos Taní­tásban kapott és most bemutatott elmélet az egyetlen, amely számot tud adni az ember megjelenéséről a földön anélkül, hogy olyan abszurditásokba esne, hogy az ember teremtését „csoda” által a föld porából képzelné el, vagy azt a még nagyobb téveszmét követné, amely szerint az ember egy csipetnyi mész-sóból, az ex-protoplazmikus moneron-ból keletkezett.


A Természetben vezetésként az analógia törvényét kell elfogadnunk, ez az egyedüli igazi Ariadné fonala, amely elvezethet bennünket a Természet birodalmának út­vesztőin a kezdeti és végső misztériumok felé. A Termé­szet, mint teremtő potencia végtelen, s a fizikusok egyik generációja sem fog tudni soha eldicsekedni, hogy ki­merítette útjainak és módjainak összességét, bármilyen egységesek is a Természet törvényei. Ha el tudunk kép­zelni a csillagközi térben egy hosszú aeon-ok alatt for­gó „tűzköd-golyót”, amint fokozatosan bolygóvá, saját fénnyel bíró gömbbé formálódik, s végül embert hordozó világ vagy föld válik belőle, vagyis a puha, plasztikus anyagból sziklákkal borított bolygó lesz. Ha azt lát­juk, hogy e bolygón minden egy magtalan, kocsonya-szerű foltból fejlődik ki (a moneron Sarcodéja29 ugyanis ilyenné válik), s a protista állapotból30 kialakul egy állati forma, létrejön a mezozoikus idők gigantikus csú­szómászó szörnyetege, majd elsorvad, a lesz belőle a trópusok alatt élő (hozzá képest) törpe krokodil, és az általánosan jól ismert gyík.31 Nos, ha mindezt könnyen el tudjuk képzelni, akkor miért gondoljuk azt, hogy csak az ember kerüli el az általános törvényt? „Az óriá­sok valának a földön abban az időben” – mondja a Gene­zis elismételve az összes keleti szentírások meg­állapítását. A titánok antropológiai és fiziológiai té­nyen alapulnak.


És, amint a kemény páncélú rákféle valamikor egy kocsonyaszerű petty volt, „teljesen homogén albumin ré­szecske erősen adhéziós állapotban”, ugyanilyen volt a primitív ember külső burka is, korai „bőr-ruhája”, plusz egy halhatatlan spirituális monád, valamint a burkon be­lül egy pszichikus időleges forma és test. A modern ke­mény felépítésű, úgyszólván minden éghajlathoz alkalmaz­kodó izmos ember 25 millió évvel ezelőtt talán éppen olyan volt, mint a Haeckel-féle moneron, pontosan megha­tározva egy „szervek nélküli szervezet”, egy teljesen homogén szubsztancia, alaktalan testtel belülről, s csak kívülről mutatva emberi formát.


E században semmiféle tudományos embernek nincs joga esztelennek tartani a brahmanák számadatait a kro­nológiai kérdésekben, mert saját számításaik sokszor még az ezoterikus tudomány adatait is túlszárnyalják. Ezt könnyen bemutathatjuk.


Hemholtz a Föld 2.000 °C-ról 200 °C-ra történő lehűlési idejére 350.000.000 évet számol. A nyugati tu­domány (beleértve a geológiát is) általánosan kb. 500 millió évesnek gondolja bolygónkat (azóta 3-4 milliárd évesnek). Sir Williams Thomson viszont a legkorábbi nö­vényi élet jelentkezését 100.000.000 évvel ezelőttre te­szi, – e megállapítását különben az ősi feljegyzé­sek tisztelettudóan cáfolják. Ráadásul a tudomány terüle­tén az elképzelések szinte naponként változnak. Néhány geológus viszont ellene van az ilyen időbeli elhatárolá­soknak. „Volger számításai szerint az általunk ismert kőzet-rétegek kialakulásához szük­séges idő legalábbis 648 millió évre rúg”. Mind az idő, mind pedig a tér végtelen és örök. „A föld, mint anyagi létezés valóban végtelen, csak a rajta végbement változásokat lehet véges időszakaszok­kal meghatározni.” (Burmeister) „Ezért azt kell feltételeznünk, hogy a csillagos ég nemcsak térbelileg – amiben különben egy asztronó­mus sem kételkedik – hanem időbelileg is kezdet és vég nélküli; vagyis nem teremtés által jött létre, s így elmúlhatatlan.” (Czolbe)


Czolbe pontosan azt ismétli, amit az okkultisták mondanak. De az árja okkultisták – mondanák egyesek – semmit sem tudtak ezekről a későbbi elméletekről. Cole­man ugyanis ezt mondja: „Még a Föld gömb-alakjáról sem tudtak”. Erre a Vishnu Purâna olyan választ tartalmaz, amely bizonyos orientalistákat rendkívüli módon elképesz­tett.

A Nap, Maitreya, valamennyi dwipa-ban (kontinen­sen) egyidőben állomásozik, délidőben éppúgy, mint éj­félkor. De mivel a napfelkelte és a napnyugta mindig egymással szemben van – s ugyanúgy szemben vannak a világtájak és a keresztező pontok is – az emberek azt mondják, Maitreya, hogy a nap felkel, ahol ők felkelni látják, és lenyugszik ott, ahol az ő számuk­ra lebukik a láthatáron. A Nap, amely mindig egy és ugyanazon a helyen áll, nem kel fel és nem nyugszik le, mert az, amit mi napfelkeltének és napnyugtának nevezünk, semmi más, mint az, hogy látjuk, és később nem látjuk a napot (Vishnu Purâna, II. köt. VIII. fej.)


Erre jegyzi meg Fitzedward Hall: „Figyelemre méltó e szakasz heliocentrikus világnézete. Valamivel később azonban erre cáfolat következik”. Szándékos cáfolat, mert ez titkos templomi tanítás volt. Martin Haug ugyanezt a tanítást egy másik sza­kaszban fedezte fel. Tehát felesleges az árjákat rágal­mazni.


De térjünk vissza a geológusok és antropológusok kronológiájához. Úgy véljük, hogy a tudomány nem tudja elfogadhatóan cáfolni az okkultisták felfogását ezen a téren. Egyelőre a tudomány csak azzal érvelhet, hogy „az emberről, a teremtés legmagasabb rendű lényéről, az el­sődleges sztrátumban semmi nyom sem található, csupán az u. n. alluviális, legfelső rétegben”. A tudomány azon­ban egy napon kénytelen lesz elismerni, hogy ebben a Körben az emlősök családjában az ember nem az utolsó, hanem az első jelentkező. Hasonló felfogást vitattak meg Franciaországban igen illetékes körökben.


A tudomány nem tudja megcáfolni azt a megállapítást, hogy az ember a Közép-Harmadkorban élt, egy olyan geológiai korban, amikor a most ismert emlősöknek egyetlen példánya sem létezhetett. Ezt a megállapítást Quatrefa­ges most bebizonyította.32 De tegyük fel, hogy az ember létezése az eocén korszak alatt még nincs bebizo­nyítva, – vajon a kréta kor óta mennyi idő telt el? Jól tudjuk, hogy csak a legmerészebb biológus veszi magának a bátorságot, hogy az ember megjelenését a miocén kornál korábbi időszakra tegye. De – kérdezzük – milyen hosszúságú korok és korszakok teltek el a mezozoikus kor óta? Erre vonatkozólag – hosszas spekulációk és vi­ták után – a tudomány hallgat, s e tárgyban a legnagyobb tekintélyek is csak azt felelhetik: „Nem tudjuk”. Ez annyit jelent, hogy ebben a tárgyban a tudomány emberei sem jelentenek nagyobb tekintélyt, mint a laikusok. Ha prof. Huxley szerint „a szén-képződés maga hat millió évig tartott”,33 hány millió évnek kellett eltelnie a Jura-kortól, vagy az u. n. mezozoikum közepétől – a har­madik faj megjelenésétől – a miocén korig, amikor a ne­gyedik faj elsüllyedése már bekövetkezett?34


A szerző jól tudja, hogy azok a specialisták, akik a Föld és az ember korára vonatkozólag a legliberá­lisabban számoltak, mindig kihívták maguk ellen az óva­tosabb többséget. Ez azonban nem sokat bizonyít, mert hiszen a többség véleménye – idők múltán – igen ritkán vagy talán sohasem bizonyul helyesnek. Harvey véleményé­vel egyedül állt hosszú évekig. A gőzhajó szószólói an­nak a veszélynek voltak kitéve, hogy életüket a bolondokházában végzik. Mesmert mind a mai napig – Cagliostro-­val és St. Germain-nel együtt – a lexikonok mint sarla­tánt és szálhámost emlegetik. És most, hogy Charcot és Richet beigazolták Mesmer elképzeléseit, s a mesmeriz­must új néven, mint hipnotizmust – hamis orral az ősi arcon – elismerik, mindez nem növeli tiszteletüket a többséggel szemben, amikor látjuk, hogy ebbe a többségbe tartozók milyen könnyen és természetesen tárgyalják a „hipnotizmust”, a „telepatikus észleléseket” és egyéb jelenségeket. Röviden úgy beszélnek róla, mintha Salamon király óta hittek volna benne, elfelejtve, hogy csak néhány éve eszelősöknek és szélhámosoknak tartották az ügy szószólóit.35


Ugyanígy várható a gondolkodásmód hirtelen megváltozása azon hosszú korszak megítélésében is, amelyet az ezoterikus filozófia a szexuális és fiziológiai embe­riség kialakulási korának tart. A jövő tudósainál talán még a következő Stanza is elfogadására talál:


Az elme-szülöttek, a csontnélküliek létrehozták az akarat-szülötteket, a csontosokat”, hozzátéve, hogy ez a harmadik faj közepén történt, 18.000.000 évvel ez­előtt.


Ami a XIX. századi gondolkodást illeti, azt a vá­laszt fogjuk kapni – még személyes barátainktól is, akik túlságos tisztelettel viseltetnek a tudomány válto­zékony következtetései iránt –, hogy ez a megállapítás képtelenség. Még sokkal kevésbé hihetőnek fogják talál­ni azt a további állítást, hogy az első faj keletkezésé­nek ideje még sok millió évvel ennél is korábbra tehető. Mert jóllehet a pontos számadatok nincsenek megadva – nyilvánvaló, hogy a kezdeti Isteni fajok színrelépését nem lelet bizonyítottan a geológia szerint korai szekun­der vagy akár primer korban helyezni – egy dolog mégis világos: a 18.000.000 évnyi időtartamot, amely a szexuális, fizikai ember korszaka, meg kell sokszorozni, ha azt akarjuk, hogy az ember spirituális, asztrális és fi­zikai teljes fejlődési folyamatát magába foglalja. És valóban számos geológus úgy véli, hogy a negyedkori és harmadkori korszakok tartama megkívánja az ilyen becs­lés elfogadását. Az is egészen bizonyos, hogy egy eocén­kori ember létezése ellen semmiféle földi feltételeket nem lehet felhozni, ha egyszer bizonyság merül fel e hi­potézis realitásáról. Azok az okkultisták, akik azt tart­ják, hogy a fenti adatok messze a szekunder vagy „mezo­zoikus” korba visznek bennünket, forduljanak M. de Quatrefages-hoz, aki bebizonyította, hogy ebben a mes­sze őskorban létezhetett az ember. A legkorábbi gyökér­fajokra vonatkozólag azonban más a helyzet. Minthogy a szedimentáció elején a földből feltörő, és az atmoszférában lebegő sűrű szénsavval telített gőzök jelenleg ismert emberi szervezet fennmaradását lehetetlenné tették, hogyan létezhettek tehát – kérdeznék egyesek – az ősi emberek? Ez az ellenvetés valójában szóba sem jöhet. Az akkori földi körülmények nem érintették azt a síkot, amelyen az éterikus asztrális fajok fejlődése végbement. A ciklikus törvény spirituális árama csak a viszonylagosan közeli geológiai korokban sodorta az emberiséget a fizikai fejlődés legalacsonyabb síkjára – a durva anyagi kauzalitás síkjára. Azon ősi korban az embernek csak az asztrális fejlődés volt folyamatban, és a két sík, az asztrális és a fizikai36 – jóllehet párhuzamosan fejlő­dött – nem érintkezett közvetlenül egymással. Nyilvánva­ló, hogy egy árnyékszerű éterikus ember szervezete foly­tán – ha ugyan szervezetnek nevezhetjük – csak ahhoz a síkhoz kapcsolódik, ahonnan Upadhi-jának szubsztanciája származik.


Vannak dolgok, amelyek talán még a széles látókö­rű – de nem mindent látó – modern természettudósok fi­gyelmét is elkerülhette. És mégis, maga a Természet vállalja magára a hiányzó láncszem bemutatását. A szabadon gondolkodó, spekulatív kutatóknak választaniuk kell az ember eredetére vonatkozólag a keleti Titkos Tanítás ál­tal adott verzió, a reménytelenül materialista darwini tan és a bibliai beszámoló között. Választaniuk kell, hogy elfogadják-e a lelket és a spirituális fejlődést ta­gadó elméletet, vagy magukévá teszik az okkult tanítást, amely egyaránt elveti a „speciális teremtést” és az „evo­lucionisták” antropogenezisét.


De foglalkozzunk újra a „spontán teremtés” kérdé­sével; volt idő, amikor az élet – ahogy a tudomány tanít­ja – még nem mutatkozott ezen a földi síkon. Volt idő, amikor még a Haeckel-féle moneron – a protoplazma egysze­rű gömböcskéje – sem jelentkezett a tengerek mélyén. Honnan jött az impulzus, amely a szén, nitrogén, oxigén, stb. molekulákat arra indította, hogy az Oken által Ursc­hleimnek nevezett, manapság protoplazmának keresztelt, organikus „nyálkában” rendeződjenek el? Milyenek voltak a moneronok prototípusai? Ezek legalábbis nem jöhettek földünkre más – már fejlettebb – bolygókról a meteorkö­vekben, bármit is mond Sir William Thomson erre vonatko­zó valószínűtlen elmélete. De még ha ez történt volna, ha Földünk csakugyan más bolygókról kapta életcsíra-el­látását, ki vagy mi vitte ezeket az életcsírákat a többi bolygóra? Ennél a pontnál, ha csak el nem fogadjuk az okkult tanítást, megint csak egy csodával állunk szemben, vagyis el kell foganunk a személyes, antropomorf Terem­tő elméletét, akinek a monoteisták által megfogalmazott sajátosságai és lénye éppen úgy ellenkezik a filozófiával és logikával, mint amennyire degradáló magára a végtelen és univerzális Istenségre, melynek felfoghatatlan nagy­sága előtt még a legóriásibb emberi intellektus is törpé­nek érzi magát. Ne legyen tehát a modern filozófus, aki magát önkényesen az eddig elért emberi intellektualitás legmagasabb fokára állítja, spirituálisan és intuíció dolgában oly mélyen alatta még az ősi görögök elképzelé­seinek is, akik ebben a vonatkozásban maguk is sokkal alacsonyabb fokon álltak, mint az őskor keleti árja fi­lozófusai. A hylozoizmus, filozófusan értékelve a pante­izmus legmagasabb aspektusa. Ez az egyedül lehetséges kiút a gyilkos materializmuson alapuló bárgyú ateizmus­ból és a monoteisták még együgyűbb antropomorf elképzelé­seiből. A hylozoizmus e kettő között áll a saját teljesen semleges talaján. A hylozoizmus alaptétele, hogy létezik egy abszolút Isteni Gondolat, amely áthatja azon számta­lan aktív és teremtő Erőt vagy „Alkotót”, amely Entitá­sokat ezen Isteni Gondolat bírja mozgásra, és amely létü­ket minden vonatkozásban az Isteni Gondolatnak köszönhe­tik, bár ez utóbbi személyesen éppoly kevéssé van érde­kelve az Entitásokban vagy azok teremtményeiben, mint a Nap a napraforgóban, s általában az egész vegetációban. Ilyen „Alkotókról” tudnak az okkultisták, és hisznek ben­nük, mert a belső ember felfogja és érzékeli őket. Ezért azt tartják, hogy miután az Abszolút Istenség feltétel és vonatkozás nélkül kell hogy legyen, az eszme teljes lefokozását jelentené, ha reá mint aktív, teremtő, egyetlen élő Istenre gondolnánk.37 Az olyan Istenség, amely Térben és Időben nyilvánul meg – miután e kettő csupán formája ANNAK, ami az Abszolút MINDEN – az egésznek csu­pán töredék része lehet. És mivel a „Minden” abszolút voltát tekintve nem osztható fel, ezért az érzékelt Al­kotó (szerintünk Alkotók) legjobb esetben is csak annak aspektusa lehet. Hogy ugyanazt a hasonlatot használjuk – mely jóllehet alkalmatlan a teljes eszme kifejezésére, de a jelen esetre megfelel – ezek az Alkotók olyanok, mint sugarak egy napkorongban, mely természetesen nem tud a sugarak munkájáról, s nincs is érdekelve benne, jóllehet ezek a sugarak minden tavasszal – a Föld man­vantarai hajnalán – közvetítő eszközök lesznek, hogy fel­ébresszék, és megtermékenyítsék a Természet alvó vitalitá­sát és annak differenciált anyagát. Ezt olyan jól megér­tették az ősi korokban, hogy még a mérsékelten vallásos Arisztotelész is azt jegyezte meg, hogy olyanféle munka, mint a közvetlen teremtés teljességgel nem illő Istenhez – άπρεπέρ τώ Θεώ. Platón és más filozófusok ugyan­ezt tanították: az istenség nem teremthet saját kezével – αύτουρνείν άπαντα. Ezt nevezi Cudworth „hylozoizmus­nak”. Mint ahogy Laertius szerint az öreg Zeno is ezt mondja:


A Természet a fejlődési elvek szerinti önmagától moz­gó szokás; tökéletesíti és magába zárja azokat a dol­gokat, melyeket meghatározott időben, kitermel, s műkö­dése megfelel annak, amelyből kiválasztódott.38


Térjünk most vissza tárgyunkhoz, újra átgondolva azt. Valóban, ha azokban a korokban olyan növényzet volt, amely fennmaradhatott az akkori ártalmas környezetben, és ha még állatok is éltek, melyeknek vizes szervezete kifejlődhetett az akkori állítólag oxigén-szegény klímá­ban, – miért ne lehetett volna emberi élet is egy kezde­ti fizikai formában, vagyis egy olyan faj, melynek tag­jai alkalmazkodtak azon geológiai korszakhoz és környe­zetükhöz? De különben is, a tudomány maga is bevallja, hogy semmit sem tud a geológiai korszakok igazi tartamá­ról.


A fő kérdés azonban az, hogy az azoikus kornak ne­vezett időtől kezdve vajon igazán olyan atmoszféra volt-­e a földön, mint amilyent a természettudósok feltételez­nek. Nem minden fizikus osztja ezt a nézetet. Ha a szer­ző a Titkos Tanítás adatait éppen az egzakt tudománnyal akarná alátámasztani, mi sem lenne könnyebb, mint néhány fizikus felfogása alapján bemutatni, hogy az atmoszféra alig változott az óceánok első kondenzációja óta, vagyis a laurenti periódus, a pyrolithikus kor óta. Mindeneset­re ezt a nézetet vallják Blanchar, S. Meunier, sőt maga Bischof is, amint ez utóbbiak a bazaltokkal végzett kí­sérleteivel bizonyítja. Mert ha hinnénk a tudósok többsé­gének az elemi szénnel és nitrogénnel teljesen telített mérges gázok és elemek mennyiségére vonatkozólag, amelyek­en szerintük a növényi és állati világ akkoriban élt, gyarapodott és fejlődött, akkor arra a különös következ­tetésre kellene jutnunk, hogy azon időkben az óceánok nem vízből, hanem folyékony széndioxidból álltak. Ilyen természeti elem feltételezésével pedig kétséges, – amint azt Blanchard bebizonyította – hogy a vérteshalak, vagy akár maguk a primitív trilobiták létezhettek volna a primer kor óceánjaiban, nem is szólva a sziluri kor ten­gereiről.


Az emberiség legkorábbi fajának létezéséhez szük­séges feltételek azonban nem kívántak meg semmiféle egy­szerű vagy összetett természeti elemet. Amit már a kez­detben is leszögeztünk, most is fenntartjuk. Annak a spi­rituális éterikus lénynek, aki a Földtől távoli Tereken élt, még mielőtt az első csillagközi „kocsonyaszerű folt” kifejlődött volna a nyers kozmikus anyag óceánjában – billió és trillió évekkel azelőtt, hogy a Földnek neve­zett petty a végtelenben létrejött volna, és kifejlesztet­te volna saját cseppjeiben (mondjuk óceánjaiban) a mone­ronokat – nem volt szüksége semmiféle „elemre”. A „puha csonttal bíró Manu” könnyen ellehetett kalcium foszfát nélkül, hiszen nem voltak csontjai, legfeljebb csak kép­letes értelemben. És amíg maguknak a moneronoknak is homogén összetételük ellenére is – szükségük volt fizikai életkörülményekre, hogy tovább fejlődhessenek, az a Lény, akiből a primitív ember és az „Ember Atyja” lett, miután előzőleg a tudomány által elképzelhetetlen létezési sí­kokon fejlődött, nyugodtan érzéketlen maradhatott bármi­lyen atmoszférikus körülmények között. Az a primitív ős, akit Brasseur de Bourbourg a Popul Vuh-ban leír, s aki a mexikói legenda szerint ugyanolyan könnyedséggel élt és mozgott a föld alatt, vízben és a föld felett, a mi szö­vegeink szerint csak a második és a korai harmadik faj­nak felel meg. És ha a Természet három birodalma az özön­víz előtti korokban annyira más volt, miért ne állhatott volna az ember olyan atomkombinációkból és anyagokból, amelyek a mai fizikai tudomány számára teljesen ismeret­lenek? A ma ismert és jóformán megszámlálhatatlan válto­zatosságú és fajtájú növények és állatok a tudományos feltevés szerint primitív és kisszámú organikus formákból fejlődtek ki. Miért ne történhetett volna ugyanez az emberek, az elemek és más egyebek esetében is? Amint a Kommentár mondja:


Az univerzális Genezis elindult az Egyből, fel­oszlik Háromra, majd Ötre, s végül a Hétben kulminál, hogy visszatérjen a Négybe, a Háromba és az Egybe.

7. STANZA


A FÉL-ISTENI FAJOKTÓL KEZDVE AZ ELSŐ EMBERI FAJOKIG



24. A magasabb Teremtők gőgjükben visszautasítják a „Jó­ga Fiai” által kiformált formákat. 25. Nem akarnak a ko­rai „Tojásból szülöttek”-be inkarnálódni. 26. A későbbi androgünöket választják. 27. Az első, elmével bíró ember.


24. A Bölcsesség Fiai, az Éjszaka Fiai, (Akik akkor származtak Brahma testéből, amikor az Éjszaka lett) készen az újraszületésre, lejöttek. Látták az egyharmad (még értelem nélküli faj) rút (intellektuálisan) formát. (a) „Mi választhatunk”, mondták az Urak, „mi bölcsek vagyunk”. Egyesek beléptek a chhayak-ba. Egyesek szikrát lövelltek. Egyesek késlekedtek a negyedikig (fajig). Saját esszenciájukból töltötték (erősítették) Kámát (a vágy eszközét). Akik csak egy szikrát kaptak, (magasabb) tudás nélkül maradtak. A szikra csak pislákolt (b). Egyharmad részük elme nélküli maradt. Jiváik (monádjaik) nem voltak készen. Ezeket félretették a hét (primitív emberfaj) közé. Ezek szűk-fejűek lettek. Egyharmad rész készen volt. „Ezekben fogunk lakozni” – mondták a Láng Urai és a Sötét Bölcses­ség Urai (c).


Ebben a Stanzában benne van a rossz misztériumai­nak teljes kulcsa, az Angyalok u. n. Bukása és még sok más probléma magyarázata, amelyeken emberemlékezet óta tépelődtek a filozófusok. Megoldja az intellektuális képességek újra meg újra jelentkező egyenlőtlenségének, a születési vagy társadalmi helyzetből folyó különböző­ségeknek titkát és logikus magyarázattal szolgál az utá­na következő aeonok érthetetlen karmikus lefolyására nézve. Most megpróbáljuk e nehézségekben bővelkedő tárgyra vonatkozólag a lehető legjobb magyarázatot adni.


(a) Egészen a negyedik körig, sőt ebben a körben is egészen a harmadik faj későbbi idejéig, az ember – ha ugyan ezt a félrevezető nevet adhatjuk azoknak a folytonosan változó formáknak, amelyekbe a monádok az elmúlt három körben és a jelenlegi kör kezdeti két és fél fajában beleöltöztek – intellektuális szempontból mindössze csak egy állat. Az ember csak a jelenlegi kö­zépső körben fejleszti ki magában teljesen a negyedik princípiumot, mint az ötödik princípium megfelelő eszkö­zét. De a manasz viszonylag teljes kifejlődése csak a kö­vetkező körben várható, amikor alkalma lesz tökéletesen istenivé válni, a körök végéig. Amint Christian Schoett­gen mondja a Horae Hebraicae művében, az első föl­di Ádám „csak az élet leheletét” kapta meg, - a Nep­hesh-t, de nem az élő lelket.


(b) Itt az alsóbbrendű fajokról van szó, melyek­hez hasonlók még mindig vannak, mint pl. a hamarosan ki­haló ausztráliaiak, egyes afrikai és csendes-óceáni tör­zsek. „Nem voltak készen” – annyit jelent, hogy e monádok karmikus fejlődése még nem tette alkalmassá őket arra, hogy olyan emberi formákat foglaljanak el, amelyek maga­sabb intellektuális fajok inkarnációjára voltak szánva. Ezt azonban később megmagyarázzuk.


(c) A Zohar „Fekete Tűz”-ről beszél, amely az Ab­szolút Világosság, Bölcsesség. Egyesek az ősi teológiai előítéletből kiindulva azt mondhatnák: „Az Asurák a párt­ütő Dévák, az Istenek ellenfelei, tehát ördögök és go­nosz szellemek”. Válaszunk erre: az ezoterikus filozófia nem ismeri el a természetben sem a jót, sem a rosszat per se, mint egymástól függetlenül létezőket. A kozmosz­ra vonatkoztatva mindkettő az ellentétek vagy kontrasz­tok szükségességéből ered, az emberre vonatkoztatva pe­dig a jó és a rossz az emberi természetben, az ember tu­datlanságában és szenvedélyeiben gyökerezik. Nincsenek ördögök, vagyis tökéletesen elfajult lények, mint ahogy nincsenek teljesen tökéletes angyalok sem, bár léteznek lények, akiket a Világosság és a Sötétség Szellemeinek nevezhetnénk. Így pl. LUCIFER – a spirituális megvilágo­sodás és a szabad gondolkodás szelleme – átvitt értelem­ben egy világítótorony, amely az embert az Élet szirt­jei és homokzátonyai között útba igazítja. Lucifer leg­magasabb aspektusában a Logosz, legalacsonyabb aspek­tusában pedig a „Sátán”, s mindezek az aspektusok visszatükröződnek saját Egónkban. Lactantius, amikor Krisztus természetéről szólott, a Logosz – az Ige - je­lentését is magyarázza: „Sátán elsőszülött testvére, és minden teremtmények elseje”. (Inst. Div. II. köt. VIII. idézi: Myer: Qabbalah, 116.)


A Vishnu Purâna leírásában a legkorábbi teremtmé­nyek az Arvaksroták voltak, kanyargós emésztőcsatornák­kal: (Ezeknek) „belső megnyilvánulásaik voltak, de saját fajtájukról és természetükről kölcsönösen nem tudtak”. A huszonnyolc féle Badha vagy „tökéletlenség” nem vonat­kozik – mint Wilson gondolta – a jelenleg ismert és álta­la felsorolt állatokra,1 mert ezek nem léteztek azokban a geológiai korokban. A Vishnu Purânából világosan kitűnik ez, ebben az első teremtmények „Az ötszörösen mozdulat­lan alkotás”, vagyis az ásványok és a növények, azután jönnek a mesés állatok, a Tiryaksroták, a mélység szörnyei, akiket az „Urak” legyilkoltak, amint ez a 2. és 3. Stanzában olvasható. Azután következtek az Urdhwas­roták, a boldog égi lények, akik ambrózián éltek. Utol­jára pedig az Arvaksroták, emberi lények, – Brahmâ u. n. hetedik teremtése. De ezek a „teremtések” – az utolsót is beleértve – nem ezen a bolygón történtek, jóllehet másutt megtörténhettek. Ezen a Földön nem Brahmâ teremt dolgokat és embereket, hanem a Prajâpatik – a létezés és földi teremtés urainak vezetője és ura.2 Brahmâ paran­csárnak engedelmeskedve Daksha – a földi teremtők és nemzők, köztük a Pitrik szintézise vagy összessége - megte­remtette a felsőbbrendű és alsóbbrendű (vara és avara) dolgokat – az a „putra leszármazottakra” vonatkozik - továbbá a „kétlábúakat és négylábúakat, majd ezt követő­en akaratából (az Akarat és Jóga Fiaira utalva) létrehoz­ta a női nemhez tartozókat” – vagyis szétválasztot­ta az androgüneket. Itt – újra – azt halljuk, hogy a „két­lábúak” vagyis az emberek korábban léptek a színre, mint a „négylábúak”, – ahogy ezt az ezoterikus tanítások is állítják. (Lásd a XII. Stanzát, ahol ezt elmagyarázzuk.)


Minthogy az exoterikus beszámolókban az Asurák az első lények, akik az „éjszaka testéből” keletkeztek, míg a Pitrik a Szürkületből származtak, az „isteneket” pedig Parâshara – a Vishnu Purânaban – a kettő közé helyez, mutatván, hogy azok a „nappal-testből” jöt­tek elő, – könnyen fel lehet ismerni azt a határozott törekvést, hogy a teremtés sorrendjét eltitkolják. Az ember – az Arvaksrota – a „Hajnal-testből” származik, de más helyen is utalnak az emberre, amikor Brahmâ, a Világ Teremtője, „vad lényeket teremt, akik kifejezett Bhûták és húsevők voltak”, vagy ahogy a szövegben áll: „félelmes szörnyek, majom-színűek és vérengzők”.3 Ezzel szemben a Rakshasákat rendszerint „gonosz szellemeknek” és az „istenek ellenségeinek” fordítják, s így azonosíthatók az Asurákkal. A Ramâyanában, amikor Hanuman felfedezi

az ellenséget Lankában, Rakshasákat talál ott, kiknek né­melyike förtelmes, „míg másokra gyönyörűséggel lehetett tekinteni”, végül pedig a Vishnu Purânában közvetlen utalás van arra, hogy ők lettek az „Emberiség” vagy Brah­mâ Megváltói.


Az allegória igen leleményes. A nagy intellektus és a túl sok tudás kétélű fegyver, jóra és rosszra egy­formán használható eszköz. Ha ezek a tulajdonságok ön­zéssel párosulnak, tulajdonosuk az egész emberiséget ar­ra fogja felhasználni, hogy önmagát felmagasztalja, és céljait elérje; ha pedig önzetlen, emberbaráti célokra irányulnak, akkor a tömegek megváltásának eszközévé lesznek. Az azonban bizonyos, hogy ha az öntudatosság és az intellektus hiányzik ez emberből, akkor abból idió­ta, embertestű állat lesz. Brahmâ annyi, mint Mahat, az Egyetemes Elme, s ezért a Rakshasák közül a túlságosan önzők teljesen birtokolni szeretnék, másként „fölfalni” szeretnék Mahat-ot. Az allegória félreérthetetlen.


Az ezoterikus filozófia mindenesetre azonosítja a pre-brahmani Asurákat, Rudrákat,4 Rakshasákat és az allegóriákban szereplő valamennyi, az istenek ellen támadó „ellenséget” az Egókkal, akik a harmadik faj még értelmetlen emberében inkarnálódva ezt tudatosan halha­tatlanná tették. Ezek az Egók tehát inkarnációik folya­mata alatt az igazi kettős Logoszt, – az emberben meg­nyilvánuló, konfliktus-teremtő, két-arcú isteni princí­piumot jelentik. Az alábbi Kommentár és a következő Stan­zák kétségtelenül jobban megvilágítják ezt a nehéz tant, – a szerző azonban nem érzi feljogosítva magát arra, hogy azt teljes egészében közreadja. A fajok sorrendjé­ről különben a Kommentár azt mondja:

E Földön először az ÖNMAGUKTÓL LÉTEZŐK jelennek meg, a „Spirituális életek”, az abszolút AKARAT és a TÖRVÉNY által kiárasztva a világok újraszületéseinek hajnalán. Ezek az ÉLETEK az isteni „SHISTA” (a Mag-Manuk, vagyis Prajâpatik és a Pitrik).


Ezekből jönnek elő:


1. Az első faj, az „Önszülték”, akik nemzőiknek (asztrális) árnyékai. A test semmiféle értelemmel (elme, intelligencia és akarat) nem bírt. A Belső Lény (a magasabb Én, vagy a monád) jóllehet benne volt a földi testben, nem kapcsolódott hozzá. Az összekötő kapocs, a Manasz még nem volt jelen.


2. Az elsőből (fajból) áradt ki a második, az u. n. „Izzadság-szülték5 és a „Csontnélküliek”. Ez a második gyökérfaj, amelyet a Megtartók (Râkshasák)6 és ez in­karnálódó Istenek (Asurák és Kumârák) elláttak az első primitív és gyenge szikrával (az intelligencia csírájá­val)... Azután ezekből következett:


3. A harmadik gyökér faj, a „kettős” (Androgünök). Ennek első fajai puszta burkok voltak, míg az utolsó fajt a Dhyanik „lakták” (vagyis lelkesítették).


Amint már fent megállapítottuk, a második faj – nem-nélküli lévén – saját magából keletkezett; a harma­dik, az androgün faj kezdetben ugyanígy, ehhez hasonló, de már sokkal bonyolultabb módszerrel jött létre. Amint a Kommentárok leírják, ezen faj legkorábbi egyedei:


A „Passzív Jóga Fiai”7 voltak. A Második Manushyákból (emberi fajból) keletkeztek, és tojásról szaporod­tak. Testükből a szaporodási időben tojásformájú emanációk áradtak ki, s a kis, gömbszerű magvak nagy, puha, tojásszerű eszközzé fejlődtek, fokozatosan megkeményed­tek, s végül – egy vemhességi periódus után - meghasad­tak, és a fiatal emberi állat segítség nélkül jött elő be­lőle, akárcsak jelenlegi fajunkban a madarak.


Az olvasó számára ez bizonyára nevetségesen abszurd­nak fog feltűnni. Mindazonáltal, ez pontosan követi a fejlődési analógia vonalát, amelyet a tudomány az élő állatfajok fejlődésénél észlelt. Először a moneron-szerű szaporodás „önosztódás” formájában, majd néhány közbeeső fokozat után jön a tojásról való szaporodás, mint a csú­szómászóknál vagy madaraknál. És végül az emlősök, ame­lyek fiaikat eleventojó módszerrel hozzák létre.


Ha az „eleventojó” kifejezést alkalmazzuk néhány halra és csúszómászóra, amelyek tojásaikat testükben tö­rik fel, miért ne alkalmazhatnánk ugyanezt a kifejezést a nőstény emlősök – köztük a nők – esetére is? A pete, amelyben a megtermékenyítés után a foetus kifejlődik, tulajdonképpen egy tojás.


Mindenesetre, ez az elképzelés sokkal filozofiku­sabb, mint az, hogy Éva egy előzmények nélkül teremtett placentával szüli meg Káint, csak azért, mert evett az „almából”. Hiszen a legkorábbi emlősök, az erszényes ál­latok még nem is méhhel szaporodtak.


Végül pedig a szaporodás módjainak progresszív rendje, úgy ahogy azt a tudomány feltárta, a legragyo­góbb igazolása az ezoterikus etnológiának. (Lásd különösen Schmidt: Doctrine of Descent of Dar­winism, 39. és köv. old; továbbá Laing: A Modern Zoro­astrian, 102-11. old.) Most pedig csoportosítsuk az adatokat, az általunk mondottak bizo­nyítására.


  1. Osztódással való szaporodás

a.) Pl. a protoplazma homogén szemcséjének két részre osztódása a moneron vagy amőba esetében.

b.) Pl. a magszerű sejt osztódása, amelyben a sejtmag két újabb maggá hasad, s ezek vagy az eredeti sejtfalon belül fejlődnek ki, vagy pedig azt feltépve azon kívül szaporodnak, mint független egyedek. (Lásd az első gyökérfajt.)


  1. Sarjadzás

A szülő-szervezet egy kis része kidudorodik a fe­lületen, és végül elválik tőle, s felnövekszik az eredeti szervezet nagyságára. Pl. sok növény, tengeri anemóna, stb. (Lásd a második gyökérfajt.)8


  1. Spórák

A szülő-szervezet kivet magából egyetlen sejtet, amelyből a szülő-szervezethez hasonló soksejtű szervezet keletkezik. Lásd a baktériumokat és mohaféléket.


  1. Közbeeső hermafroditaság

A hím- és női szervek ugyanabban az egyénben meg­találhatók. Pl. a növények és férgek legnagyobb része, kígyók, stb.; a sarjadzáshoz kapcsolódik. (Lásd a második és a korai harmadik gyökérfajt.)


  1. Valódi szexuális egyesülés

(Lásd a késői harmadik gyökérfajt.)


Most az emberi faj kettős fejlődésének egy igen fontos pontját fogjuk megvizsgálni. A Bölcsesség Fiai, vagy a spirituális Dhyanik az anyaggal való kapcsolatuk révén „intellektuálisakká” váltak, minthogy már korábbi inkarnációs ciklusok alatt elérték az intellektus azon fokát, amelyen független és öntudatos entitásokká válhat­tak az anyagnak ezen a síkján. Újraszületésük kizárólag kar­mikus okok folytán történt. Beléptek azokba, akik „készen” voltak, s amint már fent említettük, arhátokká, vagy bölcsekké váltak. Itt további magyarázatra van szükség.


Ez nem azt jelenti, hogy a monádok beléptek olyan formákba, amelyekben már más monádok voltak. A belépő mo­nádok „esszenciák”, „intelligenciák” és tudatos szelle­mek voltak, entitások, amelyek még tudatosabbakká akar­tak válni azáltal, hogy egyesülnek a fejlettebb anyaggal. Esszenciájuk túlságosan tiszta volt ahhoz, hogy az uni­verzális esszenciától függetlenül létezzen; de „Egójuk”, vagyis manaszuk (minthogy Manasaputrának, Mahatból vagy Brahmâtól születettnek hívták őket) át kellett, hogy men­jen a korai emberi tapasztalatokon, hogy ezáltal tökéle­tesen bölcs legyen, s hogy elindulhasson a visszatérés felfelé tartó ciklusán. A monádok nem különálló elhatá­rolt vagy kondicionált princípiumok, hanem az egyetlen univerzális abszolút Princípium sugarai csupán. Ha egy sötét szobába valamilyen hasadékon bejut egy napsugár pászma, amelyet azon a helyen egy másik pászma követ, akkor abból nem két sugár lesz, hanem egyetlen felerősí­tett sugár. A természeti törvény folyamata azt hozza ma­gával, hogy az ember csak a hetedik kör hetedik fajában válhat tökéletes hetes lénnyé. De születésétől kezdve mindezek a princípiumok látensen benne vannak. A fejlő­dési törvény szerint az ember ötödik princípiumának (a manasznak) teljes kifejlődését csak az ötödik körben ér­heti el. Saját fajunkban rendellenesnek tekinthetők az időnap előtt (spirituális síkon) kifejlődött intellektu­sok; ők azok, akiket „ötödik körbelieknek” neveztünk. Még az eljövendő hetedik fajban is, a negyedik kör vége felé, jóllehet négy alsó princípiumunk teljesen kifejlő­dik, a manasz viszont csak aránylagosan fejlett. Ez a korlátozás azonban csak a spirituális fejlődésre vonat­kozik. Az intellektuális fejlettség a fizikai síkon a ne­gyedik gyökérfaj folyamán már bekövetkezett. Azok, akik „félig voltak készen”, akik „csak egy szikrát” kaptak, képezik az átlag emberiséget. Ezeknek a jelenlegi manvantárai fejlődés alatt kell megszerezniük az intellektua­litást, s ha ez megtörténik, akkor a következő Manvantá­rában készen lesznek arra, hogy teljesen befogadják a „Bölcsesség Fiait”. Akik pedig „egyáltalában nem voltak készen”, a legkésőbbi monádok, akik éppen hogy csak ki­fejlődtek legutolsó és átmeneti alacsonyrendű állati for­máikból a harmadik kör vége felé, ezekből lettek a „szűk-fejűek”, ahogy a Stanza mondja. Ez a magyarázata annak a különben megokolhatatlan intellektuális különb­ségeknek az emberi fajokban még ma is, - lásd pl. a bus­man vademberek és az európai fajok közötti különbséget. Azok a vad törzsek, amelyeknek észbeli képességei igen kevéssé hagyják el az állati színvonalat, nem tekinthe­tők kitagadottaknak vagy mostohagyerekeknek, mint egyesek gondolnák. Ezek egyszerűen csak a legkésőbb érkezettek az emberi monádok között, akik „nem voltak készen”. Ezek­nek a monádoknak a jelen körben, valamint a három hátra­lévő bolygón – tehát a létezés négy különböző síkján – annyira kell kifejlődniük, hogy elérjék az átlagos emberi szintet, mire az ötödik körbe érkeznek. Még egy megjegy­zés talán hasznos lesz, mint gondolkodási anyag ezzel kapcsolatban a kutató számára. Az emberiség legalsóbbren­dű fajtáinak monádjai – vagyis a „szűk agyvelejű”9 va­dak a Csendes-óceán déli szigetvilágában, egyes afrikai és ausztrálisi törzsek – amikor mint emberek először meg­születtek, nem hoztak magukkal kidolgozni való karmát, mint az intelligencia dolgában kedvezőbb testvéreik már karmikus adósságokkal születtek. Az előbbiek most szövik csak karmájukat, míg az utóbbiak a múlt, a jelen és a jövő karmája terheli. Ebből a szempontból a szegény vad­ember sokkal szerencsésebb, mint a civilizált országok legnagyobb géniusza.


Mielőtt további különös tanításokat adnánk, áll­junk meg egy pillanatra. Nézzük meg, vajon a mi antropo­genézisünkben található hihetetlen elképzelések lehetőség­ét mennyiben engedik meg, vagy éppen támasztják alá a ré­gi írások, vagy a tudomány maga.


Összefoglalva az eddig mondottakat, úgy találjuk, hogy a Titkos Tanítás szerint az ember: 1. poligenetikus eredetű. 2. Átment a szaporodás legkülönbözőbb módjain, s csak azután tért át az emberiségnél jelenleg általános szaporodási módra. 3. Az állatok fejlődése – elsősorban az emlősöké – nem előzte meg, hanem követte az ember fejlődését. Mindez homlokegyenest ellenkezik a manapság általánosan elfogadott fejlődési elméletekkel, és az em­bernek állati ősből való származtatásával.


Először is adjuk meg a császárnak, ami a császáré, s ezért vizsgáljuk meg, milyen elfogadásra találna a tudósok között a poligenetikus származás.


A darwini fejlődéstan híveinek többsége hajlamos a fajok eredetének kérdésében a poligenetikus magyarázat elfogadására. De ebben is, mint sok más kérdésben, a tu­dósok között teljes összevisszaság van: csak abban egyez­nek meg, hogy nem értenek egyet egymással.


Vajon az ember egyetlen emberpárból vagy több csoportból ered, – monogenézisről vagy poligenézisről van szó? Amennyiben egyáltalán véleményt lehet nyil­vánítani olyan dologról, amely a tanúk (?) hiányában örökre ismeretlen marad (?), a második feltevés sok­kal valószínűbbnek látszik.”10 Abel Hovelacque „Science of Language” című művében ha­sonló következtetésre jut, a nyelvész által hozzáférhető bizonyítékokra támaszkodva.


A British Association összejövetelén tartott elő­adásában W. H. Flower professzor e kérdéssel kapcsolatban a következőket jegyezte meg:


A leginkább összhangban lévő elmélet az emberi fajok megoszlására és jelenleg ismert jellegzetességeire vonatkozólag... a monogenetikus hipotézis módosítása (!). Mielőtt hozzáfognánk azon nehéz kérdés tárgyalásához, hogy milyen módon jelent meg az ember legelőször a földön, először is mérhetetlen hosszú múltat kell számára feltételeznünk, olyat, amelyet semmiképpen sem lehet történelmileg megmérni. Ha hoz­zá tudnánk jutni egy teljes őslénytani feljegyzéshez, akkor az ember történetét rekonstruálni lehetne, de ilyesféle feljegyzésre nem számíthatunk.


Egy ilyen nyilatkozat mindenesetre alapjaiban tá­madja meg a fizikai evolucionisták dogmatizmusát, és széles teret nyit az okkult spekulációknak. A darwini elmé­let ellenfelei most is és a múltban is a poligenézis támogatói voltak. Olyan „intellektuális óriások”, mint John Crawford és James Hunt megtárgyalták ezt a problémát, és a poligenézis mellett nyilatkoztak. Az ő idejükben a köz­hangulat általában inkább támogatta, mint ellenezte ezt az elméletet. Csak 1864-ben kezdtek a darwinisták az egy­séges származás elméletéhez ragaszkodni, amelynek azután Huxley és Lubbock lettek a fő támogatói.


Ami a másik kérdést illeti, vagyis az ember prioritását a fejlődésben az állatokkal szemben, erre vonatkozólag a választ gyorsan meg lehet adni. Ha az ember valóban a makrokozmosz kicsinyített mása, akkor ez a tanítás egyáltalán nem lehetetlen, hanem egyenesen logikus. Az ember eszerint a három alacsonyabb világ makrokozmo­szává lesz. Fizikai szempontból érvelve, az összes alacsonyabb birodalmak – az ásványi birodalmat kivéve, amely kikristályosodott és fémmé átalakult világosság – vagyis kezdve a növényektől az első emlősöket megelőző teremtmé­nyekig, fizikai szerkezetük konszolidációját az ásványok „kivetett porának”, valamint emberi anyagból (élő vagy holt testből) származó hulladékoknak segítségével vitték végbe, vagyis ezekből táplálkoztak, és külső testüket ezek­ből alkották meg. Az ember pedig hasonlóképpen sokkal fi­zikaibb lett azáltal, hogy újra felvette szervezetébe azt, amit már kiadott belőle, miután ez az anyag sorjá­ban átalakult az élő állati olvasztótégelyekben a Természet alkímiai transzmutációi következtében. Azokban az időkben olyan állatok éltek, amilyenekről a mai modern természettudósok nem is álmodnak. És minél erősebb lett a fizikai materiális ember – azon idők óriása –, annál erősebbek lettek emanációi. Amikor már az androgün „embe­riség” kétneművé lett, s a Természet átalakította az em­bert gyermeket létrehozó géppé, attól kezdve megszűnt a szaporodásnak az a módja, hogy az ember a testéből kiára­dó vitális-energia cseppek segítségével teremtse meg ha­sonmását. De mindaddig, amíg az ember még nem volt tuda­tában az emberi síkon teremtő képességének – a Bűnbeesés előtt, ahogy az Ádámban hívők mondanák –, mindezt a vitá­lis-energiát, amelyet messzire kisugárzott magából, a Természet arra használta fel, hogy megteremtse vele az első emlős-állati formákat. Az evolúció – amint nekünk ta­nítják – egy örökös valamivé válási folyamat, és a Termé­szet egyetlen atomot sem hagy felhasználatlanul. Azonkí­vül e kör kezdetétől fogva a Természetben minden az emberré válás felé igyekszik. A kettős, centripetális és centrifugális erő minden impulzusa egyetlen pontra irá­nyul – az EMBERRE. Agassiz szerint a lények egymásutáni­ságában a fejlődés abban áll, hogy az élő fauna mindinkább hasonlóvá lesz egymáshoz, s a gerincesek pedig mindinkább hasonlóvá lesznek az em­berhez. Az ember az a cél, amely felé az egész állati teremtés a legkorábbi paleozoikus halaktól kezdve igyekszik.11


Valóban így van. De a „palaeozoikus halak” a for­mák fejlődésének alsó görbéjén vannak, a jelenlegi kör pedig az asztrális emberrel kezdődött, a Dhyan Chohanok tükörképével, akiket az „Építőknek” hívnak. Az ember az objektív teremtés alfája és omegája. Amint az Isis Unve­iled-ben olvasható: „Minden dolgok a Szellemből erednek, – mert a fej­lődés felülről kezdődött, és lefelé tart, nem pedig for­dítva, ahogy a darwini elmélet tanítja”.12 Ezért, ahogy Agessiz is mondja, ez a tendencia benne van minden atomban. De ha ezt a fejlődés mindkét oldalán alkalmaznánk, akkor a megfigyelések erősen ellen­tétbe kerülnének a modern elmélettel, amely ma már csak­nem törvénnyé (darwini törvénnyé) vált.


De abból, hogy Agassiz művéből helyeslőleg idéz­tünk, még nem következik az, hogy az okkultisták bármifé­le engedményt tennének azon elmélet javára, mely az em­bert az állati birodalomból származtatja. Az a tény, hogy ebben a körben az ember megelőzte az emlősöket, nyilvánvalóan csak megerősíti azt a felfogást, hogy az utóbbiak az ember nyomdokait követik.



25. Miként cselekedtek a Bölcsesség Fiai, a Manaszák? Visszautasították az Ön-szültéket (a csont-nélkülieket). Azok nincse­nek készem. Megvetették az (első) Verejték-szültéket.13 Azok nincsenek egészen készen. Nem akartak az (első) Tojásból-keltekbe belépni.14


Ez a vers egy teistában vagy egy keresztényben szinte teológiai gondolatot kelt: Az angyalok bukását büszkeségük miatt. A Titkos Tanítás szerint azonban az inkarnálódás megtagadása a félig-kész fizikai testekben inkább fiziológiai, mint metafizikai okokkal kapcsolható össze. Az emberi testalkatok nem voltak kellően bevégez­ve. Az inkarnálódó erők a legérettebb gyümölcsöket vá­lasztották, s a többieket elvetették.


Különös véletlen folytán, amikor e könyv szerzője egy ismerős nevet keresett azon kontinens számára, ame­lyen ez első androgünök, a harmadik gyökérfaj kettévált, földrajzi meggondolásból kifolyólag a P. L. Sclater által kitalált „Lemuria” nevet választotta. Csak később, Haec­kel „Pedigree of Man” című könyvét olvasva derült ki, hogy a német „animalista” is ezt a nevet választotta az egykori kontinens számára. Haeckel – helyesen – az emberi fejlő­dés középpontját Lemuriába helyezi, azonban némi tudomá­nyos módosítással. Lemuria szerinte az „emberiség bölcső­je”, ahol az emberszabású emlős fokozatosan átalakult az ősi vademberré! Vogt viszont azt tartja, hogy Amerikában az ember egy laposorrú majomfajtából alakult ki, függetle­nül azon afrikai és ázsiai embertörzsek eredetétől, akik az ó-világi keskenyorrú majmoktól származtak. Ebben a kérdésben – mint sok másban is – az antropológusok megint nem tudnak megegyezni. Vogt állítását az ezoterikus filo­zófia fényében fogjuk majd a 8. Stanza tárgyalásánál meg­vizsgálni. Addig is szenteljünk némi figyelmet a szaporo­dási módok egymást követő különböző fajtáinak, ahogy eze­ket a fejlődés törvényei megszabják.


Kezdjük a harmadik emberi faj késői alfajainak szaporodási módjával. Ezek a fajok megkapták a szent tü­zet azon magasabb, és akkor még független lények szikrá­jából, akik az ember pszichikus és spirituális szülői vol­tak ugyanúgy, mint ahogy az alsó Pitar Devaták (a Pitrik) az ember fizikai testének voltak nemzői. Ez a harmadik és szent faj olyan emberekből állott, akik – a leírás szerint – fejlődésük csúcspontjának idején „az isteni erő és szép­ség kimagasló óriásai, az Ég és a Föld valamennyi miszté­riumának letéteményesei” voltak. Vajon ők is elbuktak, ha – akkoriban – az inkarnálódás jelentette a Bukást?


Erről majd később. Most csak annyit jegyzünk meg, hogy a negyedik és ötödik faj, valamint a hozzánk legkö­zelebb álló antik világ fő istenei és hősei a harmadik faj ezen embereinek istenített képmásai voltak. Leszárma­zottaik emlékezete és szíve egyaránt megőrizte ezen embe­rek fiziológiai tisztaságának napjait, és u. n. Bukásukat. Ezért ezek az istenek kettős természetűek: erény és bűn a legmagasabb fokon egyaránt megvan bennük, ahogy az utó­kor által összeállított életleírásokban szerepel. Ők ké­pezték a pre-adamita és isteni fajokat, amelyekkel még a teológia is kezd foglalkozni, jóllehet „átkozott Káini fajnak” tekinti őket.


De először is meg kell magyaráznunk e faj „spirituális nemzőinek” cselekedetét. A 26. és 27. slokával kapcsolatban egy igen bonyolult és rejtett értelmet kell megvilágítani.


26. Amikor a verejték-szülték létrehozták a tojásból kel­teket, a kettősöket (az androgün harmadik faj15), a hatalmasokat, az erőteljes csontosokat, a bölcsesség urai szóltak: „Most fogunk teremteni”. (a)


Miért „most” – és nem korábban? – erre a követ­kező sloka felel:


27. A harmadik (faj) a Bölcsesség Urainak vahanja (eszköze) lett. Megteremtette az „Akarat és Jóga Fiait” Kriyasaktival (b), a Szent Atyákat, az Arhatok Őseit...


(a) Hogyan teremtettek, ha egyszer a „Bölcsesség Urai” azonosnak a hindu Dévákkal, akik visszautasították a „teremtést”? Nyilvánvalóan ők a hindu Panteon és a Pu­rânák Kumârái, Brahmâ idősebb fiai. Sanandana és a Vedhák egyéb fiai (akiket ő) elő­zőleg megteremtett, „vágy és szenvedély nélküliek, szüzek maradtak a szent bölcsességtől inspirálva, nem kívánva a nemzést”.16


Éppen az az erő, amellyel először teremtettek, a későbbiek szemében degradálta őket, s így magas méltó­ságukból lesüllyedtek a gonosz szellemek, a Sátán és se­regei közé, – akiket viszont az exoterikus hittételek tisztátalan képzelete teremtett. Ez az erő a Kriyasak­ti volt, ama titokzatos és isteni erő, amely minden em­ber akaratában megvan, de millió emberből 999.999-nél szunnyad, és így elsorvad, hacsak fel nem keltik, és ki nem fejlesztik bizonyos jóga-gyakorlatokkal. Ez az erő a „Zodiákus tizenkét jelé”-ben17 a következőképpen van megmagyarázva:


(b) „Kriyasakti: A gondolatnak ama titokzatos ereje, ami lehetővé teszi, hogy a gondolat külső, észlelhető, megnyilvánuló eredményeket hozzon létre sajátos ener­giája folytán. A régiek azt tartották, hogy bármely eszme külsőleg is megnyilvánul, ha valaki figyelmét (és akaratát) erősen reá koncentrálja. Hasonlóképpen követi a mélységes akarást a kívánt eredmény. A jógi csodáit rendszerint az Itchasakti (akarat-erő) és a Kriyasakti segítségével hajtja végre”.


A harmadik faj így hozta létre – valóban szeplőt­len módon – az u. n. AKARAT ÉS JÓGA FIAIT, vagyis az „őseit” – a spirituális ősatyáit – az utánuk következő valamennyi Arhatnak és jelenlegi Mahatmának. Ők valóban teremtés és nem nemzés útján léptek színre, mint negye­dik faj-béli testvéreik, akik a nemek szétválása – a „Bűnbeesés” után – szexuális egyesülésből születtek. Mert minden teremtés mögött az akarat áll, az hat az ér­zékelhető anyagra, az hívja ki belőle az elsődleges iste­ni Világosságot és az örök Életet. E spirituális ősapák az emberiség jövendő Megváltóinak „szent vetőmagjai” voltak.


Itt most újra meg kell állnunk, hogy megvilágít­sunk bizonyos nehezen érthető pontokat, amelyek bőven vannak. Csaknem lehetetlen elkerülni az ilyen félbesza­kításokat. Ha az olvasó többet akar megtudni a Kriyasaktival teremtőkről, akikről ma úgy beszélnek, mint „gonosz” és lázadó szellemekről, a magyarázatot és a filozófiai be­számolót a 4. kötet. 2. rész, 4. szakaszában, „A Bukott Angyal mítosza” c. fejezetben fogja megtalálni.


Az emberi fajok fejlődési rendje a következőkép­pen szerepel a Kommentárok ötödik könyvében:


Az első emberek a Chhayák voltak (1), a második faj a „Verejték-szülték” (2), a harmadik a „Tojásból-­keltek” és a Kriyasakti erejéből megszülető szent Atyák (3), a negyedik Padmapani (Chenresi) gyermekei voltak (4).


Természetesen a szaporodásnak ezen ősi módjai – a saját képmás kivetítésével, verejtékcseppekből, majd jó­gával és végül Kriyasaktival (amit az emberek mágiának fognak tartani) – már eleve arra vannak kárhoztatva, hogy tündérmeséknek tartsák. Mindazonáltal, kezdve az elsővel és végezve az utolsóval, nincs bennük semmi cso­daszerű, semmi, amit ne lehetne természetesnek találni. Lássuk tehát a bizonyítást.


1. A Chhaya-születésre, vagyis a nem-nélküli sza­porodás ősi módjára – az első faj a Pitrik testéből ugyanis mintegy kiszivárgott – a Puranákban18 egy koz­mikus allegória utal. A gyönyörű allegória Visvakarman leányáról Sanjnâról szól, aki hozzáment a Naphoz, de „nem bírván Urának nevét elviselni” hátrahagyja neki chhaya-ját (árnyékát, képét vagy asztrális testét), önmaga pedig elmenekül a dzsungelbe, hogy vallásos gyakorlato­kat, vagyis Tapas-t folytasson. A Nap pedig – úgy vélvén, hogy a chhaya az ő hitvese – gyermekeket nemzett vele, akárcsak Ádám Lilithtel, aki a legenda szerint ugyancsak egy éterikus árnyék volt, a valóságban azonban egy tény­legesen élő nőnemű szörnyeteg sok millió évvel ezelőtt.


Lehet, hogy a fenti példa keveset bizonyít, leg­feljebb csak azt, hogy a purânai szerzőknek fantáziájuk volt. Íme egy másik bizonyíték. Ha azok a materializált formák, amelyeket gyakran látnak bizonyos médiumok tes­téből kiszivárogni, eltűnés helyett megmaradnának és megszilárdulnának, akkor az első faj teremtése könnyen érthetővé válnék. A szaporodásnak ez a módja feltétlenül megragadja a tanulmányozó képzeletét. Egy ilyen módszer titokzatossága vagy lehetetlensége nem múlja felül a fo­etus fogantatásának, fejlődésének és gyermekként való megszüntetésének mai, általánosan ismert misztériumát – az igazán metafizikai gondolkodás számára pedig sokkal érthetőbb.


Most pedig térjünk át a Purânákban olvasható kü­lönös, és csak kevesek által értett történetre, mely a „Verejték-szülöttekre” vonatkozik.


2. A szent bölcsességéről és ájtatos önmegtartóz­tatásáról nevezetes jógi, Kandu, végül is felkelti az Istenek féltékenységét, akik a hindu szentírásokban véget nem érő viszályt folytatnak az aszkétákkal. Indra, az „Istenek királya”19 végül elküldi egyik női Asparas-át a bölcs megkísértésére. Olyasféle ez, mint amikor Jehova elküldi Sárát, Ábrahám feleségét Gérár királyának megkí­sértésére. Tulajdonképpen ezeket az isteneket (és istent) – akik mindig háborgatják az aszkétákat, hogy kiragadhas­sák kezükből megtartóztatásuk gyümölcsét – inkább lehet­ne kísértő démonoknak tekinteni, mint a Rudrákat, Kumâ­rákat és Asurákat (bár e kifejezésekkel őket szokták illetni), akik éppen nagy szentségük és szüzességük foly­tán szinte állandó szemrehányást jelentettek a Pantheon érzéki élvezeteket hajhászó isteneinek. De éppen az el­lenkezőjét halljuk róluk az összes purânai allegóriákban, éspedig alapos ezoterikus megfontolásból.


Tehát az Istenek Királya, vagy Indra, elküldi Pramlochâ-t, a gyönyörű Apsaras-t (nimfát) Kandu elcsábí­tására és vezeklése megzavarására. Pramlochâ eléri gonosz célját, és az a „kilencszázhét év, hat hónap és három nap”20, melyet Kanduval eltölt, egy napnak tűnik a bölcs sze­mében. Amikor ez a pszichológiai vagy hipnotikus állapot elmúlt, a Muni keserűen megátkozta azt, aki őt elcsábí­totta, s így megzavarta ájtatosságában. „Menj, takarodj! – kiált fel – káprázat hitvány batyuja!” És Pramlochâ ré­mülten elrepül, s a fák leveleivel törli le izzadságát testéről, amint fölöttük elsuhan. A nimfa fáról-fára szállt, s amint a fák csúcsán levő sötét hajtásokkal leszárította tagjait, a gyer­mek, akit a Rishitől fogant, kiáradt bőrének pórusain izzadságcseppek formájában. A fák befogadták az élő harmatot, a szelek pedig összegyűjtötték egy tömegbe. „Ezt sugaraimmal megérleltem – mondta Szóma (a Hold) –, és fokozatosan gyarapodott, míg végül a fák csúcsa­in fennakadt párából létrejött e kedves leányzó, akit Mârishâ-nak neveztek el.”21


Nos, Kandu az első fajt jelenti. Ő a Pitrik fia, tehát nincs elméje, s erre vonatkozik az a célzás, hogy egy csaknem ezeréves időszakot egyetlen napnak vélt. Ezért is lehetett oly könnyen elcsábítani és megtévesz­teni. E történet egy variánsa a Genezisben elmondott Ádám-allegóriának. Ádám az anyagból teremett képmás, amelyet az „Úristen” az „élet leheletével” töltött meg, de nem kapott intellektust és ítélőképességet. Ezek csak akkor fejlődtek ki, amikor már megkóstolta a Tudás Fájá­nak gyümölcsét. Más szavakkal, amikor az Elme első csí­ráját megkapta, és beléje plántálták a manaszt, melynek földből vett aspektusa földi, de legmagasabb képességei­vel a Szellemhez és az Isteni Lélekhez kapcsolódik. Pram­lochâ az árja Ádám hindu Lilith-je. Mârishâ pedig, aki pórusaiból kipárolgott, a „verejték-szülött”, aki az em­beriség második faját szimbolizálja.


A Purânákban ugyan Indra szerepel, de tulajdonkép­pen nem ő, hanem Kamadeva, a szerelem és vágy istene kül­di le Pramlochât a Földre. A logika éppen úgy erre enged következtetni, mint az ezoterikus tanítás. Pramlochâ egyike az Asparasáknak, akiknek ura és királya Kama. Ezért, amikor a Pramlochât megátkozó Kandu felkiált: „El­végezted, amit az Istenek uralkodója rád bízott, menj!” – akkor az uralkodón csakis Kámát értheti, nem pedig Ind­rát, akinek nincs hatalma az Asparasák fölött: A Rig Védában (X. 129.) ugyancsak Kama személyesíti meg azt az érzést, ami a teremtésre ösztökél. Kama volt az első mozgás, amely teremtésre késztette az EGY-et; miután az a puszta Absztrakt Princípiumból a megnyilvánulás mezejére lépett. „Elsőnek a vágy ébredt fel ABBAN, s ez volt az elme ős-csírája, az intellektussal kutató Bölcsek rájöttek arra, hogy ez a vágy az a kötelék, amely az entitást a nem-entitással összeköti”. Az Atharva Védában az egyik himnusz Kamát mint a legfőbb Istent és Teremtőt dicsőíti, mondván: „Kama az elsőszülött. Nincs hozzá hasonló sem az istenek, sem az Atyák (Pitrik), sem az emberek között”. Az Atharva Véda Kamát Agnival azonosítja, de többre tartja, mint ezt az istent. A Taittarîya Brahmana sze­rint Kama allegorikusan fia Dharmának (erkölcsi-vallási kötelesség, kegyesség és igazságosság) és Shraddának (hit). Kama máshelyen Brahmâ szívéből születik, s ezért ő At­ma-Bhu „Önmagától-való” és Aja, a „nem-született”. Az, hogy ő küldi Pramlochât, mély filozófiai értelemmel bír. Ha Indra küldené, a történetnek nem volna értelme. A ko­rai görög mitológiában Erosz a világ teremtéséhez kapcso­lódott, s csak később lett belőle a szexuális Cupido, ugyanígy volt Kama is eredeti védikus jellegében. A Ha­rivansa Lakshmi – Vénusz – fiának mondja. Mint mondtuk, az allegória azt mutatja be, hogy a pszichikus elem fejleszti ki a fizikait, még Daksha – az igazi fizikai ember nemzője – születése előtt, Daksha pedig Mârishâtól születik. Mârishâ előtt az élőlényeket és embereket „akarattal, látással, érintéssel és jógával” teremtet­ték, amint majd látni fogjuk.


Mârishâ allegóriája tehát a második faj, vagyis a „Verejték-szüllöttek” szaporodási módjára vonatkozik. Ugyanez érvényes a harmadik fajra is egészen végső kia­lakulásáig.


Mârishât – Szóma, a Hold biztatására – feleségül adják a Prachetas-okhoz, akik Brahmâ „Elme-szülte” fiai közé22 tartoznak, s akik vele nemzik Dakshát, a pátriárkát. Daksha egy korábbi Kalpában vagy életben szintén Brahmâ fia volt, teszi hozzá és magyarázza a Purânák szö­vege félrevezetésként, s mégis az igazat mondva.


3. A korai harmadik faj tehát az „izzadság” csepp­jeiből alakult, majd sok-sok átváltozás után emberi tes­tet fejlesztett ki. Ezt semmivel sem nehezebb elképzelni, mint azt, hogy a végtelen parányi csírából foetus fejlő­dik, majd tovább növekedve gyermekként megszületik, s végül felnő erős emberré. A kommentárok szerint azonban a harmadik fajban egy újabb szaporodási mód is jelentke­zett. Azt halljuk, hogy egy vis formativa (formáló erő) áradt ki, ami átalakította az izzadságcseppeket nagyobb cseppekké, ezek pedig nőttek, és ovális alakú testekké, hatalmas tojásokká lettek. Ezekben a tojásokban hosszú évekig érlelődött az emberi foetus. A Purânákban Mâris­hâ – Kandu, a bölcs leánya – feleségül megy a Pracheta­s-okhoz, és Daksha anyjává lesz. Nos, Daksha az első, emberhez hasonló nemzők atyja, szintén ezen a módon szü­letett. Erről később említés történik. Az ember, a mik­rokozmosz fejlődése hasonló a világegyetem, a makrokoz­mosz fejlődéséhez. Fejlődésében középen van a makrokoz­mosz és az állat között, mely utóbbihoz képest most már ő a makrokozmosz.


A harmadik faj ezután:


4. Androgün vagy hermafrodita lesz. Az emberi sza­porodásnak talán erre a módjára vonatkozik az, amikor Aristophanes Platón lakomájában a régi fajt mint andro­günt írja le, ahol minden egyén kör alakú volt: „Hátuk és oldaluk kört képezett”... „forogva szaladtak”, akik „szörnyű erősek és hatalmasak voltak, telve rendkívüli becsvággyal”. Ezért, hogy kevésbé legyenek erősek, „Ze­usz kettéosztotta őket (a harmadik fajban), Apolló (a Nap) pedig Zeusz irányítása alatt bezárta a bőrt”. A valaha Lemuriához tartozó Madagaszkár szigetén őriznek egy legendát az első emberről. E hagyomány sze­rint az első ember eleinte evés nélkül élt, majd átadta magát az evés szenvedélyének, s ekkor lábán egy daganat képződött. Ez a daganat falfakadt, s egy nő jött elő belő­le, aki azután a faj anyja lett. Valóban helyes az a meg­állapítás, hogy „a heterogenézisről és a partenogenézis­ről szóló tudomány megmutatja, merre lehet az út. A polipok... magukból fejtik ki leszármazottakat, mint a fa az ágakat és virágokat...” Miért lett volna ez lehe­tetlen a primitív emberi polip számára? A Stauridium ne­vű igen érdekes polip váltakozva használja a sarjadzást és a nemi módszert a szaporodásnál. Igen érdekes, hogy amikor mint polip száron növekszik, gemmulákat (csírarü­gyeket) növeszt, amelyek végül medúzává lesznek. A medú­za egyáltalán nem hasonlít a szülőjéhez, a Stauridiumhoz. Nem is úgy szaporodik, hanem szexuális módon, s az ennek következtében létrejövő tojásokból megint csak Staudiri­ák jönnek elő. Ez a meglepő jelenség könnyebbé fogja tenni sokak számára annak megértését, hogy lehet olyan formát kifejleszteni, amely egyáltalában nem hasonlít nemzőihez, mint például a hermafrodita szülőktől szár­mazó szexuális lemuriaiak. Kétségbevonhatatlan az is, hogy az emberi inkarnációk esetében a Karma törvénye, legyen az faji vagy egyéni törvény, hatálytalanítja szol­gájának, az átöröklésnek alárendelt tendenciáit.

 

A korábban idézett kommentárban a 27. slokára vonatkozó utolsó mondat jelentését, vagyis azt, hogy a negyedik faj Padmapani gyermekei vol­tak, talán magyarázza az „Esoteric Buddhism” sugalmazó­jának egyik, a 68. oldalról idézett levele:


Az emberiség nagyobbik része a negyedik gyökérfaj hetedik alfajához tartozik, – tehát idetartoznak a fent említett kínaiak és elágazásaik (malájok, mongolok, ti­betiek, magyarok, finnek, sőt még az eszkimók is mind­nyájan ez utolsó sarj maradványai).


Padmapani, vagy szanszkrit néven Avalôkitêswara a tibetieknél Chenresi. Nos, Avalôkitêswara legmagasabb aspektusában és az isteni régiókban a nagy Logosz. De a megnyilvánult síkon ő is, akárcsak Daksha az emberek (spirituális értelemben vett) nemzője. Padmapani-Avalô­kitêswara ezoterikus elnevezéssel a Bodhisattva (vagy Dhyan Chohan) Chenresi Vanchug, „a hatalmas és mindentudó”. Mai felfogás szerint ő Ázsiának általában és Tibet­nek speciálisan a legnagyobb pártfogója. Azt tartják, hogy ez az égi lény időről-időre emberi formában nyilvá­nítja ki magát, hogy szent életre vezesse a tibetieket és lámákat, és hogy megóvja a világban a nagy arhátokat. Egy népszerű legenda szerint, valahányszor kihalóban van az emberek hite, Padnapani Chenresi, a „Lótusz-vivő” ra­gyogó fénysugarat bocsát ki, s azonnal inkarnálódik a két nagy láma közül (a dalai és a teshu láma) valamelyik­be. Azt is tartják, hogy Tibetben fog inkarnálódni mint a „Legtökéletesebb Buddha”, tehát nem Indiában, mint elő­dei, a nagy Rishik és Manuk, akik fajunk kezdetén ott je­lentek meg, de már többet nem jelennek meg. Még az exote­rikus megjelenítési formában is Dhyani Chenresi az ezote­rikus tanokra enged következtetni. Akárcsak Daksha, ő is az összes előző fajok szintézise és a harmadik - az első teljes - faj utáni valamennyi emberi faj nemzője. Ezért úgy ábrázolják, mint a négy ősi faj kulminációját tizen­egy-arcú formában. Ábrázolása a követkelő: egy vízszin­tesen négy sorba tagolt oszlopon minden sorban három-há­rom különböző színű arc vagy fej látható, három arc jel­lemző ugyanis minden fajra, a faj három alapvető fizio­lógiai változásának megfelelően. Az első sorozat fehér (hold-színű), a második sárga, a harmadik vörösesbarna. A negyedik sorban csak két arc van, a harmadik helye üresen maradt, utalásként az atlantisziak korai végére, e két arc barnás fekete. Padmapani (Daksha) az oszlop te­tején ül, ő képezi a csúcsot. Erre vonatkozólag lásd a 39. slokát. A Dhyan Chohan négy karral van ábrázolva, ez újabb utalás a négy fajra. Két karja keresztbe van fonva, a harmadik egy lótuszt tart kezében (Padmapani, a „lótusz-vivő”), a virág a nemzést szimbolizálja, míg a negyedik karja egy kígyót tart kezében, a hatalmában lévő Bölcsesség szimbólumát. Nyakában egy rózsakoszorú van, fején a víz jele: – anyag, vízözön – homlokán a harmadik szem (Shiva szeme, ami spirituális belátást, intuíciót jelent). Neve a „Vé­dő” (Tibet védője), az „Emberiség Megváltója”. Más ábrá­zolásokon, ahol csak két karja van, ott ő Chenresi a Dhyani, valamint Boddhiszattva, Chakna-padma-karpo, „a fehér lótusz tartó”. Egy másik neve Chantong, „az ezer­szemű”, s ekkor ezer karja és ezer keze van, minden te­nyerében ott a Bölcsességszem, a karjai a sugarak erde­jeként áradnak ki testéből. Egy másik szanszkrit neve Lokapati vagy Lokanâtha, „a Világ Ura”, tibeti neve pe­dig Jingten-gonpo, „Védő és Megváltó” a gonosz minden fajtájától.


Padmapani azonban csak a profánok számára jelen­ti szimbolikusan a „lótusz-vivőt”. Ezoterikusan Padmapa­ni a Kalpák fenntartóját jelenti. Az utolsó Kalpa neve Padma, s ez Brahmâ életének felét jelképezi. Jóllehet ez egy kisebb Kalpa, mégis Maha-nak, „nagynak” nevezik, mert magába zárja azt a kort, amikor Brahma kiugrott a lótuszból. Elméletileg a Kalpák végtelenek, de gyakorla­tilag többszörösen felosztódnak térben és időben, s mindegyik felosztásnál – még a legkisebbnél is – külön Dhyani van, mint védnök vagy uralkodó. Padmapani (Avalô­kitêshvara) Kínában női aspektusában Kwan-Yin, „aki tetszése szerint bármilyen formát ölt magára, hogy meg­mentse az emberiséget”. Az okkultista, ha tudja ezen Dhyanik – köztük Amitabha (a kínai O-mi-to Fo) – megfe­lelő „születésnapjain”, pl. a második hónap 19. napján, a tizenegyedik hónap 17. napján, a harmadik hónap 6. napján, stb. – az asztrológiai konstellációkat, könnyebben végrehajthatja az u. n. „mágikus” cselekedeteket. Ha ugyanis bizonyos konstellációk sugarába beállít egy tükröt, akkor abban megláthatja bárkinek a jö­vőjét a sorban következő eseményekkel együtt. De vigyáz­zunk, az érem másik oldala: BOSZORKÁNYSÁG.

 

8. STANZA


AZ ÁLLATI EMLŐSÖK FEJLŐDÉSE: AZ ELSŐ BUKÁS


28. Hogyan jöttek létre az első emlősök. 29. Ez a fejlődés szinte darwini. 30. Az állatok teste megszilár­dul. 31. Szétválásuk nemekre. 32. Az elme-nélküli emberek első bűne.


28. Az első állatokat (ebben a körben) a verejtékcseppekből, (a) az anyag maradványaiból, az előző kerék (az előző harmadik kör) embereinek és ál­latainak holttesteiből és a felkavart porból terem­tették.


(a) Az okkult tanítás azt tartja, hogy ebben a körben a fejlődés később hozta létre az emlősöket, mint az em­bereket. A fejlődés ciklusokban történik. A hét kör nagy manvantarai ciklusa, amely az első körben az ásványi, nö­vényi és állati fejlődéssel kezdi, a negyedik kör első felének végeztével, a negyedik faj közepén a lefelé haj­ló íven holtpontra jut fejlődési művében. Ezt a középső pontot földünkön – a negyedik és legalsó bolygón – a je­lenlegi körben értük el. Minthogy pedig a monád az A bolygón történt első „immetalizációja” után keresztülment az ásványi, növényi és állati világon, kipróbálva a há­rom anyagállapot minden fokozatát – kivéve a harmadik, vagyis szilárd anyagállapot legutolsó fokát, amelyet csak „a fejlődés felezőpontján” ért el –, nyilvánvalóan logikus és természetes, hogy a negyedik kör kezdetén, a D bolygón elsőnek az embernek kell megjelennie. Az is világos, hogy ez az emberi forma az objektivitással ös­szeegyeztethető legfinomabb anyagból kell, hogy legyen. Még világosabb megfogalmazásban: ha a monád inkarnációs ciklusait a lefelé hajló íven a három objektív birodalomban kezdi el, akkor egy gömb fölfelé hajló ívét már mint ember kell, hogy elkezdje. A lefelé hajló íven a spi­rituális az, ami fokozatosan átváltozik anyagivá. A mélypont középső vonalán a Szellem és az Anyag az ember­ben kiegyensúlyozódik. A fölfelé tartó íven a Szellem azután lassanként érvényesülni kezd a fizikum, vagyis az Anyag fölött úgy, hogy a hetedik kör hetedik fajának végeztével a monád olyan független lesz az anyagtól és annak tulajdonságaitól, mint kezdetben volt; de meg­szerezte a személyes életek gyümölcseként a tapasztala­tot és bölcsességet, mentesen az anyag kísértéseitől és gonosz voltától.


Ugyanezt a fejlődési rendet találjuk a Genezis első és második fejezetében, ha azt helyes ezoterikus megértéssel olvassuk. Az I. fejezet ugyanis az első há­rom kör történetét tartalmazza, valamint a negyedik kör első három fajának történetét egészen addig az időpontig, amikor a Bölcsesség Elohimje tudatos életre nem hívja az embert. Az I. fejezetben az állatok, „vízi állatok” és „szárnyas repdesők” teremtése hamarább történik, mint az androgün Ádám teremtése.1 A II. fejezetben a (nem nélküli) Ádám jelenik meg először, s az állatok csak utána jönnek. A Genezis II. fejezetében azonkívül az el­ső két fajra és a harmadik faj első felére oly jellemző öntudatlanság és mentális tompaság is szimbolikusan kife­jezést kap Ádám mély álmában. Ez a mentális tétlenség álomtalan alvását, a Lélek és az Elme szendergését je­lenti, nem pedig – ahogy a nagy tudású francia elméleti szakember, M. Naudin képzeli – a nemek szétválásának fi­ziológiai folyamatát.


A fejlődés lefolyására és rendjére vonatkozólag mind a Purânák, mind a kaldeai és egyiptomi töredékek, valamint a kínai tradíciók is egyezést mutatnak a TITKOS TANÍTÁS állításaival. A fent felsorolt csaknem valamen­nyi tanításunkat megerősítik. Többek között, pl. a harma­dik faj tojásról szaporodó módját, sőt utalás történik az első emlős formák egy kevésbé ártatlan nemzési mód­jára is. A Kommentár azt mondja: „Gigantikusak, átlátszók, némák és iszonyatosak voltak.” Ezzel kapcsolatban tanulmányozásra ajánljuk egyes Rishik és különböző utódaik történetét. Pulastya az összes Kígyók és Nágák atyja – íme a tojásról szaporodó nemzetség; Kashyapa pedig feleségével Tamrával a mada­rak királyának, Garudárak őse, míg másik feleségével Su­rabhival (vagy Kamadhenuval, az Isteni Tehénnel) a teheneket, bivalyokat, stb. nemzette.


A Titkos Tanításban az első Nágák – a kígyóknál bölcsebb lények – „az Akarat és Jóga Fiai”, akik még a nemek teljes szétválása előtt születtek, és a korai har­madik fajban2 élő „Szent Bölcsek erejéből (Kriyasak­ti) létrehozott embert hordozó tojásokban3 fejlődtek”.


„Ezekben inkarnálódtak a három (felső) világ Urai” –, a Rudrák különböző osztályai; ők voltak a Tushiták, ők voltak a Jayák, és ők az Adityák. Mert – amint Parâsa­ra magyarázza: „Száz elnevezést is kaptak a mérhetetle­nül hatalmas Rudrák”.


A Bölcsesség Kígyóinak, a primitív Nágáknak né­hány leszármazottja benépesítette Amerikát, amidőn ez a kontinens a hatalmas Atlantisz fénykorában kiemelkedett. Amerika ugyanis a Jambu-Dwipa, nem pedig a Bharata-Varsha pâtâlája vagy antipodusa (ellenlábasa). Különben honnan erednének azok a Mexikóban még ma is élő tradíciók és le­gendák – s ezek, ahogy Augustin Thierry mondja, sokkal igazabbak, mint a történelem –, sőt bizonyos „varázslók” és papok neveinek azonossága is. Majd szólunk még a Nar­gálokról és Nagálokról, úgyszintén a nagalizmusról, ame­lyet a misszionáriusok „ördögimádásnak” neveznek.


Majdnem valamennyi Purânában elmondják „Daksha áldozatának” történetét. Ezek közül a legrégibb beszá­molót a Vayu Purânában találjuk. Jóllehet allegorikus, mégis sokkal több jelentést és biológiai revelációt ta­lálhat benne a természettudós, mint azokban az áltudomá­nyos elképzelésekben, melyeket tudományos teóriáknak és hipotéziseknek tartanak.


Daksha, akit a Fő Ősnek tartanak, a „mese” sze­rint egyben az első fizikai ember teremtője is, aki az istenek és a raumák közötti általános harcban elveszti fejét testéről. Minthogy ezt a fejet tűzben elégetik, helyébe egy kos-fejet tesznek, amint azt a Skanda Purâ­nában a Kasi-Khanda elmondja. A kos-fej a szarvakkal ré­gi szimbóluma a nemző erőnek és a szaporodási képesség­nek, s ez fallikus szimbólum. Amint már a korábbiakban bemutattuk, Daksha vezeti be azt a korszakot, amelyben az emberek szexuális módon szaporodnak. A szaporodásnak ez a módja nem hirtelen történt, mint ahogy gondolnánk, hanem hosszú korszakokba telt, amíg ez lett az egyedüli „természetes” mód. Erre vonatkozik a történetnek az a ré­sze, amikor az Istenekek áldozó Dakshát megzavarja Shi­va, a Pusztító Istenség, a megszemélyesített Fejlődés és Haladás, aki egyben az Újjáalkotó is. Ő az, aki el­pusztítja a dolgokat régi formájukban csak azért, hogy újra életre keltse őket egy sokkal tökéletesebb típusban. Shiva-Rudra megteremti a rettenetes Virabhadrát, aki lélegzetéből születik, megbízza ezt az „ezerfejű, ezerkarú” szörnyet, hogy rombolja szét Daksha bemutatott áldozatát. Ekkor Virabhadra „a szellemek (az éterikus emberek) régiójában lakozva... bőrének pórusaiból (Roma­kupák) megteremti a hatalmas Raumákat”.4 Nos, bármeny­nyire is mitikus ez az allegória, a Mahabhâratában5 – amely éppen annyira történelem, mint az Iliász – azt olvassuk, hogy a raumák és egyéb fajok ugyanilyen módon keletkeztek a Romakupákból, a haj- vagy bőrpórusokból. Daksha „áldozatának” ez az allegorikus leírása telve van jelentőséggel a TITKOS TUDOMÁNY tanulmányozói szá­mára, akik tudnak a „verejték-szülöttekről”.


A Vaju Purâna szerinti beszámolóban Daksha áldo­zatának leírásánál még hozzáteszik, hogy mindez olyan teremtmények jelenlétében történt, akik tojásból szület­tek, gőzből, sarjadzásból, bőrpórusokból jöttek elő, s csak a legutolsók születtek méhből.


Daksha a korai harmadik fajt jelképezi, amely szent és tiszta volt, de hiányzott belőle az egyéni Egó, és csupán passzív képességei voltak. Brahmâ ezért (az ezoterikus szövegekben) megparancsolja, hogy teremtsen. Ekkor Daksha a parancsnak engedelmeskedve megteremti az „alsó és a felső” (avara és vara) utódokat (putrákat), a kétlábúakat és négylábúakat, majd akaratával létrehoz­za a nőnemű lényeket, az isteneket, a Daityákat (a ne­gyedik faj óriásait), a kígyó-isteneket, állatokat, a szarvasmarhákat és Danavákat (Titánok és Démon-mágusok) és még egyéb lényeket.


Ezen időtől kezdve az élő lények szexuális érintkezés­ből szaporodtak, Daksha ideje előtt a szaporodás más módon történt: akarattal, látással és a jámbor bölcsek, az ájtatos szentek vallásos vezeklésének következté­ben.6 Ami ezután következik, az egyszerű zoológiai tanítás.



29. A csúszó-mászókon kívül teremtettek csontos állatokat, tengeri sárkányokat és repülő sarpákat (kígyókat). A föl­dön csúszók szárnyakat kaptak. A hosszúnyakú vízla­kók lettek a nemzői a levegő madarainak. (a)


(a) Ebben a pontban tanításaink és a modern biológiai spekulációk tökéletesen egyeznek. Még a legbigottabb fel­fogás sem tagadhatja, hogy hiányzó láncszemek alkották az átmenetet a csúszómászók és a madarak között; különö­sen kitűnik ez a Vogt által ismertetett ornithoscelidae, hesperornis és archaeopteryx fajoknál.


30. A harmadik (faj) alatt a csontnélküli állatok fejlőd­tek és megváltoztak: csontos állatokká váltak, (a) chhá­yájuk (is) megszilárdult.

 

31. Először az állatok váltak ketté (hímre és nőstényre) (b)...


(a) Gerincesek, majd emlősök következtek. E korszakot megelőzően az állatok - az emberekhez hasonlóan - éte­rikus ős-szervezetűek voltak.


(b) A korábbi hermafrodita emlősök és a később bekö­vetkező nemekre való szétválás ténye ma már vitán felül áll, még a biológia szempontjából is. Amint Oscar Schmidt professzor, a köztudomásúan darwinista tudós mondja: „A használat és a nem-használat, kombinálva a kiválasz­tással megvilágítja (?) a nemek szétválását, valamint a csökevényes nemi szervek különben teljesen érthetet­len létezését. Különösen a gerinceseknél mindkét nem oly világos nyomait mutatja a másik nemre jellemző ne­mi szerveknek, hogy még az antik világ is feltételezte a hermafroditaságot, mint az emberiség természetes ősi állapotát... Figyelemre méltó, milyen csökönyösen öröklődnek a nemi szerveknek ezek a rudimentumai. Az emlősök rendjében a tényleges hermafroditaság ismeret­len, jóllehet fejlődésük egész periódusa alatt ki tud­ja mióta magukkal hurcolják ezeket az ismeretlen őseik­től eredő maradványokat.”7


31. …(Az állatok) nemzeni kezdtek. A kettős ember (azután) szintén kettévált. Azt mondta: „Legyünk mi is olyanok, mint ők, egyesüljünk és teremt­sünk”. És úgy tettek...


32. Azok, akikben nem volt szikra (a „szűk-fejűek”8), hatalmas nőstény állatokat vettek magukhoz. (a) Ezekkel néma fajokat nem­zettek. Ők maguk (a „szűk-fejűek”) is némák voltak. De nyelvük feloldódott (b). Ivadékaik nyelve néma maradt. Szörnyetegeket nemzettek. Hajlott hátú, négy lábon já­ró, vörös szőrrel fedett szörnyeteg-fajtát nemzettek.9 Néma fajt, hogy szégyenüket ne mondhassák el.10


(a) „Először az állatok váltak ketté” – mondja a 31. Stanza. Ne felejtsük el, hogy abban a korban az emberek még fiziológiailag is különböztek a mai ember­től, amely már túljutott az ötödik faj felező pontján. Nem közölték velünk, hogy milyenek voltak ezek a nőstény­állatok, de bizonyára annyira különböztek a ma általunk ismert állatoktól, mint amennyire az akkori „emberek” a mai emberektől.


Ez volt az első fizikai „anyagba bukása” néhány ak­kor létező és alacsonyabb rendű fajnak. Emlékezzünk a 24. Slokára. A „Bölcsesség Fiai” el­vetették a korai harmadik fajt, azaz a még fejletleneket, és csak a késői harmadik fajban inkarnálódtak, megadva ezáltal nekik az intellektust. Így tehát az ostoba vagy „elme-nélküli” fajok bűne – mely fajok nem kaptak „szik­rát”, s felelőtlenek voltak – azokra hullt, akik nem akar­tak velük szemben megfelelni karmikus kötelességüknek.


(b) Az emberi beszéd kialakulásával kapcsolatban lásd a további részeket.


Milyen ellenvetésekkel találkozhatunk?


Az okkultizmus tehát elveti azt az elképzelést, hogy az ember a majomtól, vagy akár egy közös őstől szár­mazna. Sőt éppen ellenkezőleg az emberszabású majmok legnagyobb részéről azt tartja, hogy azok a korai atlan­tiszi korszakban élt harmadik fajhoz tartozó emberektől származnak. Minthogy ezt az állítást könyvünk más részé­ben is hangoztatni és védelmezni fogjuk, e helyen csupán röviden foglalkozunk vele. A nagyobb világosság kedvéért azonban néhány szóban elismételjük azt, amit az I. kötet­ben a 6. Stanzára vonatkozólag mondtunk.


Tanításaink úgy szólnak, hogy jóllehet a Termé­szet egy távoli korban az emberi asztrális forma köré egy majomszerű külső burkot formált, ez a forma azonban éppoly kevéssé volt a „hiányzó láncszem”, mint amennyire azon számos egyéb – az asztrális formát eltakaró – burkok sem voltak azok, melyeket ezen asztrá­lis formák a Természet valamennyi birodalmában történő természetes fejlődésük folyamán felöltöttek. Ez a hosszas fejlődés pedig – mint ahogy rámutattunk – nem is ezen negyedik körhöz tartozó bolygón ment végbe, hanem az el­ső, második és a harmadik kör folyamán, amikor az EMBER előbb „kő, majd növény, végül állat” volt, hogy végül is elérje a jelenlegi emberiség első gyökérfaját. A fejlődés tényleges folyamata eltér a darwini rendszertől, s a ket­tőt csak akkor lehetne egymással összeegyeztetni, ha az evolucionisták félretennék a „természetes kiválasztódás” és más hasonló dogmákat. Valóban, Haeckel moneronja és a Manu Sarisripa-ja11 között áthidalhatatlan szakadék tátong, amelynek neve Jiva; mert az „emberi” monád, akár immetallizálódva a kő atomjában, akár ivegetalizá­lódva a növényben vagy inanimalizálódva az állatban, mindvégig isteni, s ennélfogva EMBERI monád. S csak ak­kor szűnik meg emberi lenni, amikor abszolút istenivé válik. Az „ásványi”, „növényi” és „állati” monád elneve­zés pusztán felszínes megkülönböztetés; a monád (Jiva) mindenképpen csakis isteni, akár emberi volt a múltban, vagy azzá válik a jövőben. A kettő közötti különbséget jól meg kell értenünk, ha az „emberi monád”-ról beszé­lünk. A monád egy csepp azon partnélküli óceánból, amely az elsődleges differenciálódás síkján túl, vagy ponto­sabban e síkon belül létezik. A monád magasabb állapotá­ban isteni, alacsonyabb állapotában emberi – a „magasabb” és az „alacsonyabb” kifejezést jobb meghatározás híján használtuk, – de mindvégig monád marad, bármilyen fel­tételek vagy külső formák közé kerül – a nirvánai álla­potot kivéve. Amint a Logosz visszatükrözi az Univerzu­mot az Isteni Elmében, s a megnyilvánult Univerzum vis­szatükröződik minden egyes monádban, – ahogy Leibnitz mondja egy keleti tanítást ismételve – úgy kell a monád­nak inkarnációi körforgásában az élet-birodalmak minden egyes alap-formájában visszatükröződnie. Ezért mondják helyesen a kabbalisták, hogy az „ember előbb kő, majd növény, majd állat, majd ember, majd szellem, és végül is Isten lesz”, így fejezvén be körforgását, visszatér­ve ahhoz a ponthoz, ahonnan mint égi ember elindult. De az „Ember” kifejezésen az Isteni Monádot kell érteni, nem pedig a Gondolkodó entitást, s még kevésbé annak fi­zikai testét. A tudomány emberei úgy próbálják az ere­dethez visszavezetni a halhatatlan Lelket – amelynek lé­tezésében különben nem hisznek –, hogy végigvezetik a legalacsonyabb állati formáktól kezdve a legmagasabb rendű formákig, pedig valójában a jelenlegi állatok azon ősi szörnyek leszármazottai, amelyekről a Stanzák szól­nak. A csúszómászók és vízi állatok, amelyek ebben a ne­gyedik körben megelőzték az embert, úgyszintén a harmadik fajjal egyidős hasonló jellegű állatok, továbbá a harmadik és negyedik fajnál későbbi emlősök, – mindezek az állatok akár közvetlenül, akár közvetve az emberi kölcsönhatásból keletkező fizikai produktumok. Helyes az a megállapítás, hogy ezen Manvantara embere, éspedig a három megelőző körben, átment a Természet valamennyi birodalmán. Volt már „kő, növény, állat”. Igen ám, de (a) ezek a kövek, növények és állatok, amelyek a negye­dik körben később jelentkeztek, prototípusai, fátyolsze­rű bemutatásai voltak azoknak, és (b) még a negyedik kör elején is a jelenlegi kövek, növények és állatot pusztán asztrális árnyékok voltak, – okkultista kifejezéssel él­ve. Végül pedig sem embernek, sem állatnak, sem növény­nek nem olyan volt a formája és fajtája, mint amilyenné később vált. Így tehát a negyedik kör állati birodalmá­hoz tartozó alsóbbrendű lények asztrális prototípusai, amelyek megelőzték az emberek chháyáit, voltaképpen csu­pán konszolidált, de még mindig nagyon éteri burkai vol­tak azon még sokkal éterikusabb formáknak vagy modellek­nek, melyek a harmadik kör vége felé a D bolygón létez­tek, ahogy ezt az Esoteric Buddhism (III. fej.) mondja. Ezeket az alsóbbrendű állati lényeket „az anyag maradvá­nyaiból, az előző kerék – vagyis a harmadik kör - embe­reinek és (egyéb kihalt) állatainak holttesteiből terem­tették” – amint azt a 28. Slokában olvassuk. Így tehát, Földünk ezen életciklusának kezdetén e leírhatatlan, s az asztrális embert megelőző „állatok” voltaképpen a harma­dik kör emberének következményei voltak, a jelenlegi kör emlősei viszont nagyrészt megint csak az embernek köszön­hetik létüket. Sőt, mi több, a jelenlegi emberszabású majom „őse” közvetlen teremtménye az akkor még értelem nélküli embernek, aki emberi méltóságát meggyalázva fi­zikailag leereszkedett az állat szintjére.


A fent elmondottak érthetővé teszik az antropoló­gusok azon állítólagos bizonyítékait, amelyek az ember állati eredetének bemutatására szolgálnak.


Az evolucionisták által legjobban hangsúlyozott tétel az, hogy „az embrió története a faj összegezése”. Továbbá, hogy „a tojásból kifejlődő minden szervezet sorjában átmegy mindazokon a formákon, amelyeken ősei átmentek a Föld történetének hosszú folyamán.12 Az embrió története... kicsiben tükrözi a faj történetét. Ez az elképzelés alapvető, biogenetikus törvényünk lényegét jelenti, s az organikus fejlődés alapvető törvényének tanulmányozásánál ezt kell a fő helyre állítanunk.”13


Ezt a modem elméletet mint tényt ismerték, és sokkal filozofikusabb módon fejezték ki a legősibb idők bölcsei és okkultistái. Összehasonlításként hadd idéz­zünk egy részt az Isis Unveiled című munkámból. Azzal a kérdéssel foglalkozva, hogy a fiziológusok nagy tudásuk mellett miért nem tudnak magyarázatot találni a torzszü­lött jelenségekre, a fenti könyv ezeket mondja: Az anatómus, aki „speciális tárgyként” az embrió fejlődését és növekedését választotta... minden kü­lönösebb agymunka nélkül, pusztán a mindennapi ta­pasztalat és saját szemének tanúbizonysága alapján beszámolhat arról, hogy egy bizonyos időszakig az embrió pontos másolata egy fiatal békafélének, a pe­téből kikelő ebihalnak. De még eddig egyetlen fizio­lógusnak vagy anatómusnak sem jutott eszébe, hogy az emberi lény fejlődésére – fizikai megjelenésének el­ső percétől kezdve egészén addig, amíg végső formá­jában megszületik – a lélekvándorlás (metempszichó­zis) pithagoraszi ezoterikus tantételét alkalmazza, melyet oly helytelenül értelmeznek bírálói. A kabba­lista axióma: „A kőből növény, a növényből állat, az állatból ember, stb.” jelentését már említettük más helyen az ember spirituális és fizikai fejlődésével kapcsolatban itt a Földön. Most még néhány újabb megjegyzéssel próbáljuk világosabbá tenni ezt a kérdést.


Mi az első, primitív formája a leendő embernek? Egy mag, egy testecske, mondják egyes fiziológusok; egy molekula, pete a petében, mondják mások. Ha ana­lizálnánk – mikroszkóppal vagy másként – milyen összetételre számíthatunk? Analógiát használva mond­hatnánk azt, hogy az összetevők a következők: a vérkeringés által a csíráztató helyen lerakott szervetlen anyagrészecske, és a vele egyesülő organikus anyag­részecske. Más szóval, a jövendő embernek ez a mér­hetetlen kicsiny magja ugyanolyan elemekből áll, mint a kő – tehát ugyanolyan elemekből, mint a Föld, amely az ember lakóhelyéül van kijelölve. A kabbalisták Mózest mint tekintélyt idézik azon megjegyzés­sel kapcsolatban, hogy egy élőlény teremtéséhez föld és víz szükséges, tehát jogosult a mondás, hogy az ember először mint kő jelenik meg.


Az emberi pete három vagy négy hét után növény­szerű formát ölt: egyik vége gömbszerű lesz, a másik pedig elvékonyodó, mint egy répa. Részeire bontva ki­derül, hogy igen finom hagymához hasonló lemezekből vagy burkokból áll, belül pedig folyadékot tartalmaz. A lemezek az alsó végén összefutnak, s az embrió ezen a gyökércsúcson függ, csaknem úgy, mint egy gyümölcs a szárán. A kő „metempszichózis” (lélekvándorlás) útján megváltozott, növénnyé vált. Ekkor az embrió­szerű teremtmény ágakat hajt belülről kifelé, ezek a végtagok, s kifejlődnek az arcvonások. Két fekete pont a szem, a fül, az orr, a száj előbb csak horpadások, mint az ananász pontjai, mielőtt kidomborodná­nak. Az embrió egy állatszerű foetus – egy ebihal – lett, olyan, mint egy kétéltű csúszómászó, mely vízben él, és abból táplálkozik. Még nincs emberi, azaz hal­hatatlan monádja, mert ez – ahogy a kabbalisták mond­ják – csak a „negyedik órában” éri el a halhatatlan­ságot. Fokról fokra a foetus kifejleszti az emberi jellegzetességeket, az örök lehelet első rebbenése átmegy rajta, a foetus megmozdul... és az isteni es­szencia letelepszik a gyermeki alkatba, amelyben an­nak fizikai haláláig – az ember szellemmé válásáig – tartózkodni fog.


A kabbalisták szerint a kilenchónapos kiformáló­dás ezen misztikus folyamata a „fejlődés egyéni cik­lusának” teljessé tétele. Amint a foetus fejlődik a női méh magzatvizében, ugyanúgy csíráznak ki a boly­gók az univerzum méhében, az univerzális éterben vagy asztrális fluidumban. Ezek a kozmikus gyermekek, akár­csak apró lakóik, eleinte csak magvak, azután petévé lesznek, majd lassan megérnek, most már ők lesznek anyává és kifejlesztik az ásványi, növényi, állati és emberi formákat. A központból a kerülethez a szem­mel láthatatlan vízhólyagtól a kozmosz egyáltalán el­képzelhetetlen, illetve elképzelhető határáig vezet­nek végig az okkultisták, ezek a ragyogó gondolkodók az egymást átható ciklusokon, melyek vég nélküli szé­riákban tartalmazzák egymást. Az embrió fejlődése prenatális állapotában az egyén családjában, a csa­lád az államban, az állam az emberiségben, a Föld naprendszerünkben, e rendszer a központi univerzum­ban (Tejútrendszerben), az univerzum a kozmoszban, és a Kozmosz pedig az EGY OK-ban, amely határtalan és végtelen. Ezek a fő vonásai az Ő fejlődési filozófiájuknak, s amint látjuk, ez nem egyezik Haeckel tanával:


Csak részei vagyunk a csodás egésznek,

aminek testét a Természet, lelkét Parabrahm képezi.”


Ezek az okkultizmus bizonyítékai, s ezeket utasít­ja el a tudomány. De hogyan lehetne másként áthidalni az emberi lélek és az állati lélek közötti szakadékot? Ha az emberszabású majomnak és a homo primigeniusnakargumenti gratia – közös őse volt – úgy, ahogy azt a mo­dern spekulációk kifejtik – miért van olyan óriási el­térés a két csoport között észbeli képesség dolgában? Igaz, azt válaszolhatnák, hogy az okkultizmus is csak azt teszi, amit a tudomány állít: közös őst ad majomnak és embernek, mert hiszen a majmot az ősi embertől szár­maztatja. Ez igaz, de ez az „ősi ember” csak külső for­májára nézve volt ember. Értelem és lélek nélküli lény volt akkor, amikor egy nőstény állati szörnnyel a majom­fajták ősapját nemzette. Ez a spekuláció – ha ugyan az – legalább is logikus, és áthidalja azt a szakadékot, amely az emberi és az állati elme között van. Magyará­zatot ad arra, ami eddig érthetetlen és felfoghatatlan volt. Azt a tényt pedig – amit a tudomány csaknem biz­tosra vesz – hogy t.i. a fejlődés jelenlegi szakaszában az ember és az állat egyesüléséből nem jönnek létre utó­dok, majd másutt fogjuk tárgyalni és megvilágítani.


Nos, miben áll az alapvető különbség a „The Pedig­ree of Man” alapján ma már (majdnem) elfogadott következ­tetés – vagyis az ember és a majom közös ősének hirdeté­se – valamint az okkultizmus tanításai között, mely utóbbi fenti állítást tagadva azt a tényt fogadja el, hogy minden élő lény és minden dolog ugyanabból a közös forrásból származik? A materialista tudomány fokozato­san fejleszti ki az embert azzá, ami az ember ma. Kezdi az első protoplazmikus, moneronnak nevezett szemcsével, – amely állítása szerint, akárcsak a többi, „mérhetet­len korszakok folyamán kezdődött el egy vagy több egy­szerű, spontán módon keletkező, a fejlődés törvényének engedelmeskedő eredeti formából – és folytatja az „is­meretlen és megismerhetetlen” típusokon át a majomig, s onnan tovább az emberi lényig. De nem mondja el, hogy hol találhatók az átmeneti formák, – azon egyszerű ok­nál fogva, mivel eddig még semmiféle „hiányzó láncsze­met” nem fedeztek fel, jóllehet mindez nem akadályozza meg a Haeckelhez hasonló embereket abban, hogy tetszésük szerint kitaláljanak ilyeneket.


De nem is fognak ilyen hiányzó láncszemet talál­ni. Egyszerűen azért, mert az objektív síkon és a for­mák materiális világában keresik ezt a láncszemet, amely biztonságosan el van rejtve a mikroszkóp és a bonckés elől az embert hordozó állati tabernákulumon belül. Elismételjük azt, amit az Isis Unveiled-ben mondottunk:


„...Minden dolog a Szellemből ered, mert a fejlő­dés felülről indul el, és lefelé száll, nem pedig fordítva, ahogy a darwini elmélet tanítja. Más szavakkal, a formák fokozatosan materializálódtak, amíg a lealacsonyodásnak egy végső pontját el nem érték. Ez az a pont, ahol a modern fejlődés-elmélet belép a spekulatív feltevések arénájába. Ha elérkeztünk eddig a korszakig, akkor könnyebben megértjük Haeckel Anthropogeny-jét, amely az ember származását „azon tengeri iszapban ázó protoplazmikus gumóig” vezeti vissza, amely „már akkor is létezett, amikor a legré­gibb kövületeket tartalmazó sziklák még le sem üleped­tek” –, hogy Mr. Huxley szavait használjuk. De még en­nél is könnyebben elképzelhetjük azt, hogy a (harma­dik körhöz tartozó) ember „egy majomszerű (asztrális) emlősből fokozatos átalakulással” fejlődött ki. Hiszen ugyanezt az elméletet – ámbár tömörebb és kevésbé elegáns, de éppen úgy érthető megfogalmazásban - Be­rosus szerint sok ezer évvel ő előtte tanította Oannesz vagy Dagon, az ember-hal, a babiloniak fél-démonja14 (bár kissé másként körvonalazva).


„De milyen érvek támogatják a darwini leszármazási vonalat? Ami magát Darwint illeti, semmi más, mint „bizonyíthatatlan hipotézis”. Saját szavai szerint, Darwin minden lényt úgy tekint, mint „egyenes leszár­mazottait azon kevés számú lényeknek, melyek már akkor is régen éltek, amikor a szilur rendszer első rétegei még le sem rakódtak”.15 Darwin nem tesz kísérletet arra, hogy bemutassa, mifélék voltak ezek a „kevés­számú élőlények”. De célunknak annyi is elegendő, mert azzal, hogy megengedi létezésüket, tudományosan meg­engedhető, hogy a régiekhez forduljunk a tétel mege­rősítése és részletes kidolgozása céljából.”16


Valóban, amint már előző munkánkban is mondtuk, ha elfogadjuk Darwinnak a fajok fejlődéséről szóló elmé­letét, ez egy kiinduló pontot képez egy nyitott ajtó kü­szöbén. Szabadságunkban áll megmaradni Darwinnal együtt a küszöbön belül, vagy átléphetjük ezt a küszöböt, amely mögött a határtalan és érthetetlen, vagy inkább a Kimond­hatatlan áll. Ha halandó nyelvünk nem is tudja kifejezni azt, amit szellemünk – még itt a földön – homályosan fel­fog a nagy „Túloldalról”, az időtlen Örökkévalóság vala­mely pontján csak fel kell, hogy ismerje a valóságot. De mi van Haeckel elméletén „túl”? Úgy látszik csak a Bathybius Haeckelii, és semmi más!

9. STANZA


AZ EMBER VÉGSŐ KIFEJLŐDÉSE


33. A teremtők bánják tettüket. 34. Jóváteszik mulasztá­sukat. 35. Az emberek megkapják az elmét. 36. A negyedik faj kifejleszti a tökéletes beszédet. 37. Minden andro­gün egység szétválik és kétnemű lesz.


33. Ezt (az állatokkal elkövetett bűnt) látva a Lha-k, (a Szellemek, a „Bölcsesség Fiai”) akik nem alkottak embere­ket (akik visszautasították a „teremtést”), sírtak, mondván:


34. „Az amanaszák (az „elme-nélküliek”) meggyalázták jövendő lakhelyeinket. (a) Ez karma. Lakjunk másokban. Tanítsuk jobbra őket, nehogy még rosszabb legyen.” Ezt tették...


35. Azután minden ember kapott manaszt (elmét). Látták az értelem-nélküliek bűnét.


De a szétválás korábban történt, még mielőtt az isteni értelem sugara megvilágította volna szunnyadó el­méjük sötétségét, s ezért estek bűnbe. Vagyis öntudatla­nul követtek el rosszat, amikor természetellenes követ­kezményt hoztak létre. És mégis, akárcsak a többi hat primitív testvérfaj, ez a hetedik, immár degenerált faj, jóllehet az elkövetett bűn miatt hosszú időt kell várnia végső kifejlődéséhez, az utolsó napon szintén rálép a hét ösvény egyikére. Mert: „a bölcsek1 őrzik a természet rendjének ottho­nát, titokban öltenek magukra tökéletes formát”.2 De most lássuk, hogy vajon a bűntársul vett „állatok” olyanok voltak-e, amilyeneket a mai zoológia ismer.


(a) A „Bűnbeesés” az ősi Bölcsesség és a régi feljegy­zések tanúsága szerint akkor történt, amikor Daksha – a korai harmadik faj embereinek és dolgainak testet öltött teremtője – eltávozott, hogy helyet adjon az emberiség azon részének, amely „szétvált”. Az egyik Kommentár a következőképpen magyarázza a „Bűnbeesést” megelőző körülményeket:


Az emberi negyedik fejlődés kezdeti időszakában az emberiség számos különböző irányba ágazódott el. Az első emberi példányok külső formája nem volt egységes, mert az eszközöket (a tojás-szerű, külső burkokat, amely­ben a későbbi teljesen fizikai ember kifejlődött) még megszilárdulásuk előtt hatalmas – ma már ismeretlen és a Természet kezdeti próbálkozásai közé tartozó - álla­tok hatalmukba kerítették. Az eredmény az lett, hogy a közbeeső szörny-fajok, félig állat – félig emberszerű lények keletkeztek. De minthogy ezek kudarcok voltak, nem élhettek sokáig, jóllehet a „Tojásból-szülött” Fiak – akinél igen gyenge volt még az elsődleges pszichikus erő ahhoz, hogy a fizikai természeten uralkodjék – ezen lények nőstényeit párként magukhoz vették, s velük újabb emberi szörnyeket nemzettek. Később az állati fajták és az emberi fajok fokozatos kiegyensúlyozódásuk következ­tében eltávolodtak egymástól, s többet nem párosodtak. Az ember nem teremtett többé, hanem nemzéssel szaporo­dott. De az ősi időkben nemcsak embereket, hanem álla­tokat is nemzettek. Igazat szóltak tehát azok a Bölcsek, akiknek elbeszélése szerint voltak olyan emberi hímek, akik utódaikat nem akaratukból teremtették, hanem más fajták nőstényeivel különböző állatokat és Danavákat (óriásokat) nemzettek, s ezek az állatok mintegy fiai voltak az emberi hímeknek, akik később nem akarták el­ismerni, hogy e néma fajokat ők nemzették. Látván a dol­gok ilyen állását, az utolsó fajok (a harmadik és a ne­gyedik) királyai és urai megtiltották e bűnös közösülést. Ez beavatkozás volt a karmába, s új karmát teremtett.3 Ők (az Isteni Királyok) sterilitással sújtották a bűnö­söket. Elpusztították a vörös és kék fajokat.4


Más helyen ezt olvassuk:

A későbbi időkben kék- és vörös arcú állat-embe­rek éltek, ezek már nem a tényleges (emberi és állati fajták) közösüléséből jöttek létre, hanem leszármazot­tak voltak.


Egy másik hely pedig említést tesz:

Vörös hajú, sötétbőrű, négy lábon járó emberekről, akik lehajoltak és kiegyenesedtek (álltak, majd újra kezükre támaszkodtak), akik úgy beszéltek, mint ősapáik, és úgy szaladtak a kezükön, mint óriástermetű ősanyáik.


Lehet, hogy ezekben a fajtákban a Haeckel-köve­tők ráismernek – ha nem is éppen a Homo primigeniusra, hanem – néhány alacsonyabb rendű fajra, mint például az ausztráliai vademberek néhány törzsére. De még ezek sem származtak az emberszabású majmoktól, hanem emberi apák­tól és fél-emberi anyáktól, pontosabban szólva emberi szörnyektől –, ezek azon „kudarcok” leszármazottai, ame­lyeket az első Kommentár említ. Az igazi emberszabású majmok, Haeckel Catarrhini-ja és Platyrrhini-je, később jöttek, éspedig Atlantisz végső korszakából. Az orángu­tán, a gorilla, a csimpánz és a kutyafejű majom legké­sőbb és teljesen fizikai úton fejlődtek ki az alsórendű emberszabású emlősökből. Van bennük a tiszta emberi esszenciából egy szikra, de az ember ereiben viszont a majmok véréből egy csepp sem folyik.5 Így szól az ősi Bölcsesség és az egyetemes tradíció.


Most azt kérdezhetnék: Hogyan történt a nemek szétválása? Higgyünk a régi zsidó mesében, az Ádám ol­dalbordájából teremtett Évában? Még ez a hit is sokkal logikusabb és ésszerűbb, mintha az ember származását feltétel nélkül a négykezű állathoz vezetjük vissza, mert az előbbi meseszerű formában egy ezoterikus igaz­ságot rejt magában, míg az utóbbi csak azt a kívánságot leplezi, hogy az emberiségre ráerőltessen egy materialis­ta fikciót. A borda csontot jelent, s ha azt olvassuk a Genezisben, hogy Évát Ádám bordájából teremtették, ez csak annyit jelent, hogy a csontos fajt egy korábbi faj­ból és fajokból teremtették, amelyek „csont nélküliek” voltak. Ez általánosan ismert ezoterikus tanítás, s csaknem egyetemesnek nevezhető különböző formái mögött. Egy Tahitiból való tradíció arról szól, hogy az embert az Araea-ból, „a vörös földből” teremtették. Taaroa, a teremtő erő, a fő isten, „hosszú évekre, több életre el­altatta az embert”. Itt faji periódusokról van szó, s utalás egyben az ember mentális álmára is, amint más he­lyen már bemutattuk. Ez idő alatt az istenség kivett egy Ivit (csontot) az emberből, s ebből lett az asszony.6


Mindazonáltal, bármit is akarjon jelenteni az al­legória, még ezoterikus jelentésében is feltételez egy isteni Alkotót – az ember „Nemzőjét”. Ha azt kérdezik tőlünk, hogy hiszünk-e ilyen „természetfölötti” lények­ben, akkor azt feleljük: Nem. Az okkultizmus semmiféle olyan élő vagy élettelen dologban nem hisz, ami kívül áll a Természeten. Nem vagyunk kozmolátorok vagy politeis­ták, hogy higgyünk az „Égi Emberben” és isteni emberek­ben, mert ismerjük a korok összegyűjtött tanúságtételét, mely minden lényeges pontban változatlan bizonyítékkal szolgál, és támogatja megállapításainkat, ez az Ősök Böl­csessége és az EGYETEMES tradíció. Elvetjük viszont az olyan alaptalan és megokolatlan tradíciókat, amelyek ki­nőttek a szigorúan vett allegóriákból és szimbolizmus­ból, még akkor is, ha ezek elfogadásra találtak az exo­terikus hittételekben. De azt, amit az egybehangzó tra­díció megőrzött, csak az akarattal vakok tagadhatják. Ezért tehát hiszünk a mieinktől eltérő fajtájú lények­ben, akik régmúlt geológiai korokban éltek, hiszünk ét­erikus fajokban, tehát test nélküli (Arupa) emberekben, akiknek formája nem volt szilárd halmazállapotú, hiszünk óriásokban, akik megelőztek minket, törpéket. Hiszünk isteni lények dinasztiáiban, akik mint a harmadik faj királyai olyan művészetekre és tudományokra tanították ezt a fajt, melyekhez képest a mi kis modern tudományunk még annyira sem állná meg a helyét, mint az alapfokú számtani műveletek a trigonometria mellett.


Nem, semmiképpen sem hiszünk természetfölötti, hanem csak emberfölötti vagy inkább emberek közötti in­telligenciákban. Érthető, amikor a művelt ember idegen­kedik attól, hogy egy osztályba sorolják a babonás és tudatlan emberrel, sőt nagy igazságot fejezett ki Renan, amikor azt mondja:


A természetfölötti olyan lett, mint az eredendő bűn, szégyenfolt, melyet úgy látszik, mindenki szé­gyell, még azon mélységesen vallásos személyek is, akik azon törekvésükben, hogy ezeket minimálisra le­csökkentsék, a természetfölöttit inkább elrejtik a múlt legtávolabbi zugaiban.7


De Renan „természetfölöttije” a dogmához és annak holt betűjéhez tartozik, és semmi köze sincs a mögötte lévő szellemhez és a Természetben fellelhető tények rea­litásához. Ha a teológia szerint abban kellene hinnünk, hogy az emberek négy vagy ötezer évvel ezelőtt 900 évig éltek vagy még tovább, hogy az emberiség egy része, Izra­el népeinek ellenségeit kivéve, óriásokból és szörnyek­ből állt –, nos, akkor elvetjük azt az elképzelést, hogy mindezek a dolgok a Természetben csupán ötezer évvel ezelőtt történtek. Mert a Természet nem fejlődik ugrás­szerűen, a logika és a józanész pedig – nem is szólva a geológiáról, az antropológiáról és az etnológiáról – jogosan tiltakozik az ilyen megállapítások ellen. De ha ugyanez a teológia, félretéve fantasztikus kronológiáját, azt állítaná, hogy ötmillió évvel ezelőtt az emberek 969 évig (Matuzsálem koráig) éltek, akkor ez ellen egy szavunk sincs. Mert azokban az időkben az ember fizikai formája olyan volt a jelenlegi emberi testhez képest, mint egy Megalossaurus a közönséges gyíkhoz képest.


A természettudós még egy nehézségre is felhívja a figyelmet. Az emberi nem az egyetlen, amely egyedeiben a nemem belüli különböző fajtákkal párosulni tud. „Az emberi fajok között nincs szó kiválasztódásról” – mondja az anti-darwinista, s ezt a megállapítást az evolucionis­ták sem tagadják. Ez az érv diadalmasan bizonyítja a faj specifikus egységét. Hogyan állíthatja akkor az okkultiz­mus azt, hogy a negyedik fajhoz tartozó emberiség egy része egy másik – csak fél-emberi vagy éppen teljesen állati – faj nőstényeivel utódokat nemzett, s ezen egye­sülésből keletkező félvérek nemcsak szabadon szaporod­tak, hanem őseivé is váltak a modern emberszabású maj­moknak? Az ezoterikus tudomány erre azt feleli, hogy mindez a fizikai ember kialakulásának legelején történt. Azóta a Természet megváltoztatta módszereit, és az embe­ri bestialitás bűnének egyedüli eredménye a magtalanság. S erre még a mi időnkben is van bizonyíték. A Titkos Tanítás szerint az emberiség specifikus egységében még ma is léteznek kivételek. Vannak még, illetve néhány évvel ezelőtt még voltak leszármazottaik azoknak a fél-állati törzseknek vagy fajoknak, amelyek a távoli Lemuriából vagy Lemur-Atlantiszból származtak. Ezek a tazmánok (ma ­már kihaltak), ausztrálok, Ardaman-sziget béliek, stb. A tazmánok leszármazását csaknem bizonyítottnak vehetjük azon tény alapján, amely Darwint rendkívül meglepte, anélkül azonban, hogy magyarázatot tudott volna reá ta­lálni. Vizsgáljuk meg ezt a tényt.


De Quatrefages és más természettudósok, akik a monogenézist (az emberi fajoknak közös törzsből való leszármaztatása, ford.) azzal a ténnyel próbálják magya­rázni, hogy az emberiség minden faja tud kereszteződni egymással, kihagyták számításaikból a kivételeket, ame­lyek ebben az esetben egyáltalán nem erősítik meg a sza­bályt. Az emberi kereszteződés lehet, hogy általános gyakorlat volt a nemek szétválásának megtörténte után, de ugyanakkor érvényesül egy másik törvény, éppen olyan hatásosan, mint a különböző állatfajok közötti keresz­teződésnél, az ugyanis, hogy a két különböző emberfaj egyesülése magtalan marad, mint például azokban a ritka esetekben, amikor egy európai férfi valamely vademberi törzs nőstényéhez leereszkedve, társul választ magának egy ilyen keveréktörzsből származó egyedet.8 Darwin feljegyzett egy ilyen esetet egy tazmán törzsről, amely­nek asszonyai – en masse – egyszerre meddők lettek sokkal azután, hogy európai gyarmatosítók telepedtek le közöttük. A nagy természettudós ezt a tényt az életkö­rülmények, a táplálkozás stb. megváltozásával próbálta magyarázni, de végül is lemondott a titok megfejtéséről. Az okkultista számára a megfejtés igen egyszerű. A med­dőséget az európaiak és a tazmán nők közötti u. n. „ke­reszteződés” okozta, amelyet az európaiak egy olyan faj képviselőivel végeztek, amelynek ősanyja egy „lélekte­len”9 és elme nélküli szörny, ősapja pedig egy valóban emberi, de ugyancsak elme nélküli ember volt. S ez nem­csak a fiziológiai törvény következménye, hanem a karmi­kus fejlődés parancsa is, amely tiltja az abnormális faj további fennmaradását. A fenti megállapításokat a tudo­mány még nem hajlandó elhinni, de idővel kénytelen lesz elfogadni őket. Az ezoterikus filozófia – ne felejtsük el – csak kitölti a tudomány által hagyott hézagokat, és helyesbíti annak téves premisszáit.


Viszont éppen ebben a kérdésben a geológia, sőt a botanika és a zoológia is támogatja az ezoterikus ta­nításokat. Számos geológus mutatott rá arra, hogy az arc­haikus faunával és flórával együtt élő ausztráliai benn­szülöttek mérhetetlen ősiségből kell, hogy származzanak. Ennek a titokzatos fajnak az eredetéről hallgat az etno­lógia, márpedig környezete mindenestül bizonyíték az ezo­terikus álláspont igazságára. Amint Jukes mondja:


Igen érdekes tény, hogy nemcsak ezek az erszényes állatok (az Oxfordshire Stone-field Slates-ben talált emlősök maradványai) hanem különböző kagylók – pl. a trigóniák, sőt az ikraköves sziklákban talált növé­nyi kövületek egynémelyike – sokkal inkább hasonlíta­nak az Ausztráliában jelenleg élő példányokhoz, mint a Föld bármely más táján lévő élő formákhoz. Ezt az­zal a feltevéssel lehetne magyarázni, hogy az ikrakö­ves (jura) korszak óta Ausztráliában kevesebb válto­zás történt, mint másutt, és hogy az ausztrál flóra és fauna ennek folytán megőrzött valamit az ikraköves típusból, míg ugyanakkor a föld más részein ezt a tí­pust csaknem kiszorította és helyettesítette egy más forma. (!!)10


Nos, miért történt kevesebb változás Ausztráliá­ban, mint másutt? Mi okozta ezt a „retardációs átkot”? Egyszerűen az, hogy a környező természet pari passu fej­lődik a szóban forgó emberfajjal. A megfelelések minden vonalon érvényesülnek. A jelenlegi bennszülött törzsek egy részének az ősei azon késő lemúriai népek maradékai voltak, akik a fő kontinens elmerülésekor megmenekültek a társaikat érő pusztulástól. Ennek az igen alsórendű alfajnak az ősei olyan állatok és szörnyek méhében fo­gantak, melyeknek már a kövületei is több ezer méterrel a tengerfenék alatt pihennek. A fennmaradó törzs pedig azóta is olyan környezetben él, mely erősen alá van vet­ve a retardáció törvényének. Ausztrália egyike a vizek fölött lévő legrégibb szárazföldeknek, és az elöregedés szenilis jegyeit hordja magán „szűz talaja” ellenére. Új formákat már nem tud teremteni, ha csak új és friss fajok, a mesterséges megművelés és állattenyésztés se­gítségére nem jönnek.


De térjünk vissza még egyszer a harmadik faj, az „Izzadság-szülték”, a „Tojásból-keltek” és az androgünök történetére. Ez a faj korai kezdeteiben csaknem nem-nél­küli volt, majd kétneművé, azaz androgünné vált, – mind­ez természetesen igen fokozatosan. Az átmenet a kezdet­től az utolsó átalakulásig számtalan generációt vett igénybe. Az egyszerű sejt, amely a legkorábbi szülőtől (a kettő az egyben) származott, először egy kétnemű lényt fejlesztett ki. Később ez a sejt szabályos tojássá vált, melyből egy egynemű lényt kelt ki. A harmadik fajhoz tartozó emberiség a legtitokzatosabb az eddig megjelent öt faj között. A két különálló nem kifejlesztésének „mi­kéntje” itt természetesen csak homályos körvonalakban szerepelhet, mert ennek magyarázata embriológust és specialistát kíván, s a jelenlegi munka folyamatokról csak nagy általánosságban szólhat. Annyi mindenesetre nyilvánvaló, hogy a harmadik fajhoz tartozó emberiség egyedei még a pre-natális burkokban vagy tojásokban11 kezdtek szétválni, s abból mint kifejezett hímnemű vagy nőnemű gyermekek kibújni, – korszakokkal természetesen az ős-szülők megjelenése után. És amint az idő leperget­te geológiai korszakait, az újszülött alfajok kezdték elveszíteni a születéskor magukkal hozott képességei­ket. A harmadik faj negyedik alfajának vége felé, az új­szülött gyermek már nem tudott azonnal járni, amint ki­szabadult a burokból, az ötödik alfaj vége felé pedig az emberiség már ugyanolyan körülmények között született, azonos folyamatok mellett, mint a mi történelmi generá­cióink. Ez természetesen millió éveket vett igénybe. Az olvasóval már korábban megismertettük a hozzávetőleges számokat, legalább is az exoterikus számítások szerint a 2. stanzában.


Most közeledünk a fajok fejlődésének fordulópont­jához. Lássuk, mit mond az okkult filozófia a beszéd ere­detéről.


36. A negyedik faj kifejlesztette a beszédet.


A Kommentárok azt mondják, hogy az első faj – az éterikus vagy asztrális Jóga Fiai, akiket „ön-szülték­nek” is neveznek – a mi értelmezésünk szerint néma volt, mert a földi síkon nem volt birtokában az elmének. A má­sodik faj egy „hang-nyelvet” beszélt, azaz énekszerű, csak magánhangzókból álló hangokat adott ki. A harmadik faj, kezdeti időszakában, kifejlesztett egy bizonyos be­szédfélét, amely a természet különböző hangjainak kissé kiművelt változata volt. Ez a beszéd többek között az óriás rovarok valamint az első állatok hangját utánozta, jóllehet ez utóbbiak jóformán még alig születtek meg az „Izzadság-szülték” napjaiban, vagyis a korai harmadik faj idején. Ennek másik félidejében az „Izzadság-szül­ték” helyet adtak a „Tojásból-kelteknek”, a középső har­madik faj korában pedig már nem androgün lények „keltek ki a tojásból” (az olvasó bizonyára megbocsát a nevetsé­ges kifejezésért, amelyet a mai kar elképzelhetetlennek tart emberi lényekre vonatkoztatva), hanem külön férfi és női jellegzetességekkel bíró lények, akiket a fejlő­dés törvénye vezetett oda, hogy leszármazottaikat sze­xuális módon szaporítsák. A fejlődésnek ezen a pontján a karmikus törvény arra kényszerítette a teremtő istene­ket, hogy az elme nélküli emberben inkarnálódjanak. Csak akkor jött el az ideje annak, hogy az emberek beszélni kezdjenek. De a beszéd akkor még alig volt több mint próbálkozás. Abban az időben az egész emberi faj „egy nyelvet beszélt”. A harmadik faj12 két utolsó alfaja már városokat épített, és messze földön elvetette a ci­vilizáció első magvait Isteni Tanítói13 és saját már felébredt elmebeli képességeik segítségével. Ne felejt­se még el az olvasó, hogy amint a hét faj mindegyike négy korszakra oszlik – az arany-, az ezüst-, a bronz- ­és a vaskorszakra –, ugyanígy megtalálhatók ezek a kor­szakok a fajok legkisebb osztályainál is. A beszéd te­hát – az okkult tanítás szerint – a következő módon fej­lődött ki:


1. Egytagú beszéd: így beszéltek a harmadik gyö­kérfaj vége felé az első, megközelítően teljesen kifej­lődött emberi lények, az „aranyszínűek”, sárga-arcbőrű­ek, miután már szétváltak nemekre, és elméjük teljesen felébredt. Ezt megelőzően az emberek a mai értelemben vett „gondolat-átvitellel” közlekedtek egymással, jólle­het a kialakulóban lévő fizikai emberben a gondolat csak igen kevéssé volt kifejlődve, és nem is szárnyalt az alacsony földi sík fölé – kivéve az „Akarat és Jóga Fiai”-nak nevezett fajt, az elsőt azon fajok közül, amelyben a „Bölcsesség Fiai” inkarnálódtak. Az emberek fizikai teste a Földhöz tartozott, monádjuk pedig megmaradt a felső síkon. A beszédet nem is tudták jól kifejleszteni mindaddig, amíg el nem jutottak értelmi képességeik teljes birtokába. Ez az egytagú beszéd volt az u. n. magán­hangzós őse azoknak a kemény mássalhangzókkal kevert egy szótagú nyelveknek, melyeken még ma is beszélnek bi­zonyos – csak az antropológusok által ismert sárga fajok.14


2. Agglutináló beszéd (ragozó beszéd): Az elő­zőekben bemutatott nyelvi jellegzetességekből fejlőd­tek ki az agglutináló nyelvek, amelyeken egyes atlanti­szi fajok beszéltek, míg a negyedik fajhoz tartozó más ősi csoportok megőrizték anyanyelvüket. És mint ahogy a nyelveknek is megvan a maguk ciklikus fejlődése: gyer­mekkor (tisztaság), serdülőkor (anyagba bukás), keveredés más nyelvekkel (érett kor), hanyatlás és végül halál,15 ugyanígy a legcivilizáltabb atlantiszi fajok ősi nyelve – amelyet a régi szanszkrit művekben Râkshasi Bhasa-­nak neveznek – is pusztulni kezdett, és csaknem kihalt. Míg a negyedik faj „színe-java” mind erőteljesebben tört a fizikai és intellektuális fejlődés csúcsai felé, örökül hagyva a megszülető ötödik (árja) faj számára a hajtogató, magasan fejlett nyelveket, addig az agglu­tináló nyelvek elsorvadtak, s csak töredékes, elavult idiómák maradtak fenn, elszórva és jóformán kizárólag Ame­rika őslakos törzseire korlátozódva.


3. Affektáló-hajtogató beszéd. Az ötödik faj első nyelve, jelenleg pedig a beavatottak misztérium nyelve, az őseredeti szanszkrit volt, amelyet tévesen a görög nyelv „nénjének” hívnak, pedig inkább anyjának tekinthe­tő. A „sémi” nyelvek pedig fattyú hajtásai azon első fo­netikus eltorzulásoknak, amelyen a korai szanszkrit idő­sebb gyermekei beszéltek. Az árjákra és sémitákra való felosztást az okkult tanítás helyteleníti, sőt még a tu­rániakat is befogadja bizonyos fenntartással. A sémiták, de különösen az arabok voltaképpen késői árják, akik spiritualitásban degenerálódtak, anyagiasságban pedig tökéletesedtek. Ezekhez a késői árjákhoz tartoznak va­lamennyien a zsidók és az arabok. Az előbbiek az indiai Chandalak-tól (kiközösítettek, nem egy közülük ex-Brah­mana volt) származó törzs, amely Kaldeában, majd Scinde-­ben (Sind) és végül Arábiában (Irán) keresett menedéket. A zsidók valóban atyjuktól, A-Bram-tól (Nem-Brahmana) származtak valami 8.000 évvel i. e. Az arabok viszont azon árják leszármazottai, akik nem akartak Indiába men­ni a nemzetek szétszóródása idején, hanem annak határvidékén, Afganisztánban és Kabulban16 valamint az Oxus mentén maradtak, míg más társaik behatoltak Arábiába és elárasztották ezt a földrészt. És mindez akkor történt, amikor Afrika már felmerült mint szárazföld.


Kísérjük azonban tovább – amennyire a hely korlá­tozott volta megengedi – a mai, valóban emberi fajok fo­kozatos kifejlődését. Az emberszabású majmok eredetére vonatkozólag pedig utalnunk kell bizonyos alfajok hirte­len megakadt fejlődésére, ezek erőszakos kitérésére a tisztán állati vonal irányába a természetellenes keresz­teződés folytán. A mai korban hibridizációnak (korcs-a­lakok tenyésztésének) nevezett és a növényeknél és ál­latoknál alkalmazott eljárásnak ősrégi és valóban analóg esetéről volt szó.


Ezekben a vörös hajú, szőrrel borított korcs-ala­kokban, az ember és az állat közötti természetellenes kapcsolat gyümölcsében, a „Bölcsesség Urai” – amint látjuk – nem inkarnálódtak. A természetellenes kereszt­be közösülés – mondjuk a természetellenes „szexuális ki­választódás” – azután az átalakulások hosszú sorozatán keresztül idővel az emberiség legalsóbb rendű fajtájának kialakulásához vezetett. Majd további elállatiasodás, vé­gül az első állati törekvés a szaporodásra egy olyan fajt eredményezett, amely korszakokkal később átalakult a mai majmokká.17


Ami pedig a nemek szétválását illeti, ez nem egy­szerre történt, mint ahogy gondolnánk. A Természet min­den vonalon lassú folyamatokkal dolgozik.


37. Az egyből (androgün) kettő lett; ugyanígy minden élő és csú­szómászó, mely még egy volt: óriási halak, madarak, kagylófejű kígyók. (a)


Ez nyilvánvalóan az u. n. kétéltűek korára vonatko­zik, amely korban a tudomány lehetetlennek tartja az em­ber létezését. De honnan tudhattak az ősiek az antedilu­viális, történelemelőtti állatokról és szörnyekről? A Kommentárok VI. Könyvében van egy rész, amely szabadon fordítva így hangzik:


Amikor a harmadik szétvált és bűnbe esett azzal, hogy ember-állatokat nemzett, akkor ezek (az állatok) vér­szomjasak lettek, s az emberek és állatok egymást kezdték pusztítani. Addig nem volt bűn, nem volt gyilkolás. Azu­tán (a szétválás után) a Satya (Yuga) végéhez ért. Az örök tavaszból folytonos változás lett, és az évszakok egymást követték. A hideg arra késztette az embereket, hogy menedéket építsenek maguknak, és ruházatról gondos­kodjanak. Ekkor az emberek a felsőbb Atyákhoz (a magasabb istenekhez vagy angyalokhoz) folyamodtak. A Nâgák Nirmâ­nakaya-i, a bölcs Kígyók és a Fénysárkányok, a Megvilá­gosultak (a Buddhák) előfutárai jöttek. Isteni királyok szálltak alá, és tanították az embereket tudományra és mesterségre, mert az ember már nem élhetett tovább az első földön (Adi-Varsha, az első faj Édene), amely át­változott egy fehér fagyott holttestté.


Ez a szöveg rendkívül sokatmondó. Majd látni fogjuk, mi minden következik ebből a rövid megállapításból. Sokan úgy vélik, hogy a szöveg többet tartalmaz, mint amennyi első pillantásra érthető.

 

Édenek, kígyók és sárkányok


„Éden” – honnan ered e kifejezés gondolata és igazi értelme? A keresztények azt fogják mondani, hogy az Édenkert az a szent Paradicsom, amelyet Ádám és Éva bűnükkel meggyaláztak. Az okkultista tagadja ezt a holtbetűs magyarázatot, és bemutatja a fonákját. De nem szükséges hinni a Bibliában, és abban isteni kinyilatkoztatást látni, hogy elmondhassuk, ez az ősi könyv – ezoterikusan olvasva – ugyanolyan egyetemes tradíciókon alapul, mint bármely más ősi szentírás. Hogy Éden mi volt, azt az Isis Unveiled-ben már részben bemutattuk, ahol a következőket írtuk:


„Éden kertje mint hely, egyáltalán nem mítosz, egyike azon történelmi határköveknek, amelyek időnként feltárják a tanulmányozó előtt, hogy a Biblia nem pusztán allegória. Eden, vagy a héber ןדעןג Gan-Eden jelentése: Éden kert, ősrégi neve annak az országnak, amelyet az Eufrátesz és mellékfolyói öntöznek Ázsiától és Örményországtól kezdve a Vörös-tengerig.” (Dr. A. Wilder azt mondja, hogy Gan-duniyas Babilon egyik neve.) A kaldeai „Számok Könyvében” Éden helyét számjegyek határozzák meg, a Comte de St. Germain által ránk hagyott sifrírozott kéziratban pedig Éden részletesen le van írva. Az asszír Táblácskákban Éden neve Gan-duniyas. A Genezisben םיהלא (Elohim) ezt mondja: „íme az ember olyan lett, mint egy közülünk”. Az Elohim szót egyrészt isteneknek vagy erőknek lehet fordítani, másik értelme Aleim, vagyis olyan papok, akiket beavattak a világ jó és rossz dolgaiba. Volt ugyanis egy Aleimnek nevezett papi egyesület, amelynek fejét Java-Aleimnek nevezték. Ha ebben a pai egyesületben valamelyik Ádám vagy Ember – ahelyett, hogy mint neofita (újonc) fokozatosan szerzett volna ezoterikus tudást szabályos beavatással – használva intuíciós képességeit, és a Kígyó (Asszony és Anyag) ösztönzésére megkóstolta a Tudás fájának gyümölcsét, vagyis a titkos tant, akkor ez a törvény megszegése volt. Herkules papjai, vagy Mel-karth, az „Éden Ura”, mind „bőr ruhát” viseltek. A szöveg így szól: „És Java-Aleim דוצתונתב Chitonuth our”-t készített Ádám és felesége számára”. A héber szó első fele „chiton”, a görög χιτών, Khiton. A szlávok átvették a Bibliából ezt a szót, s náluk kabátot, felsőruhát jelent.


„Jóllehet lényegében ugyanazt az ezoterikus igaz­ságot tartalmazza, mint bármely más korai kozmogónia, a héber szentírás mégis magán hordja a kettős eredet jeleit. A Genezis a babiloni fogságból származó vis­szaemlékezés. Az eredeti szövegben lévő helyneveket, embereket, sőt tárgyakat is vissza lehet vezetni a kaldeusokhoz, továbbá az akkádokhoz, akik az előzőek ősei és árja tanítói voltak. Sokan vitatják, hogy Kal­dea, Babilónia és Asszíria akkád törzsei bármiként is rokonságban lettek volna Hindusztán brahmanáival, de több bizonyíték szól mellette, mint ellene. A sémi­tákat vagy asszírokat talán turániaknak kellett volna hívni, a mongolokat pedig szkítáknak kellett volna el­nevezni. De ha az akkádok ténylegesen léteztek, s nem­csak néhány filológus és etnológus fantáziájában él­tek, akkor ez a nép semmiképpen sem lehetett egy tu­ráni törzs, amint egyes asszírólógusok velünk elhitet­ni szeretnék. Az akkádok egész egyszerűen az emberi­ség bölcsőjéből, Indiából jött emigránsok voltak, akik Kis-Ázsia felé igyekeztek, papi vezetőik azonban megálltak útjukban, hogy civilizáljanak és beavassa­nak egy barbár népet. Halévy bebizonyította, hogy a turáni rögeszme tarthatatlan az akkád néppel kapcso­latban, más tudósok pedig megállapították, hogy a babiloni civilizáció nem a helyszínen született, és nem is ott bontakozott ki. Ezt a civilizációt Indiá­ból importálták, és akik hozták Brahmána-hinduk voltak.”


És most, tíz évvel azután, hogy ezeket leírtuk, igazol bennünket Prof. Sayce, aki első Hibbert előadásá­ban azt mondja, hogy Eridu babiloni város kultúráját „ide­gen földről hozták be”. Ez a kultúra Indiából jött.


„A sémiták teológiájuk jelentős részét a nem-sémi­ta akkádoktól vagy proto-kaldeusoktól kölcsönözték, kiket leigáztak, s akiknek helyi vallásgyakorlatait nem akarták és nem is tudták kiirtani. Így tehát, hos­szú korszakok folyamán a két faj: a sémita és az ak­kád egymás mellet élt, felfogásuk és istentisztele­tük észrevétlenül egymásba olvadt.”


Prof. Sayce a fentiekben az akkádokat „nem-sémi­táknak” nevezi, mint ahogy mi is ezt hangsúlyoztuk az Isis Unveiled-ben. Ezzel állításaink újabb megerősítést nyertek. Igazunk van abban is, amit mindig hangoztattunk, hogy a zsidó bibliai elbeszélés történeti tények kompilá­ciója, melyet más népek történetéből kölcsönözve zsidó köntösbe öltöztettek, – a Genezist kivéve, ami tiszta és egyszerű ezoteria. A tudománynak pedig az Euxine-től Kas­mírig és még azon túl kellene keresnie az emberiség és Ad-ah fiainak bölcsőjét – vagy legalábbis egyikét a fő bölcsőknek – annál is inkább, minthogy a későbbi időkben az Eufrátesz mentén lévő Ed-en Kertje az asztrológusok és mágusok, azaz Aleim iskolája lett.


De ez az „iskola” és ez az Éden az ötödik faj­hoz tartozik, s csak halvány visszaemlékezés az Adi-vars­hára, az ősi harmadik fajra. Etimológiailag mit jelent az Eden szó? Görögül ez ήδονή azaz „érzékiség”. Az Eden ebben az aspektusban nem több, mint a görögök Olim­pusza, Indra Mennyországa, Svarga a Meru hegyén, vagy akár a hurikkal telt paradicsom, amelyet Mohamed ígért az igazhitűeknek. Éden Kertje sohasem volt zsidó tulaj­don, mert Kínában – amelyről nehezen tételezhető fel, hogy 2000 évvel i.e. valamit is tudott a zsidókról – szin­tén volt egy ilyen ősi kert Ázsia közepén, amelyben a „Bölcsesség Sárkányai”, vagyis a Beavatottak éltek. Klap­roth szerint pedig a Foe-kone-ky könyvben van egy képírásos térkép – amelyet egy japán enciklopédiából má­soltak ki – s ez a „Bölcsesség Kertjét” a Pamír-fennsík­ra helyezi, a Himalája hegyláncainak legmagasabb csúcsai közé; a leírás szerint ez Közép-Ázsia csúcspontja, a négy folyó pedig az Oxus, az Indus, a Gangesz és a Silo – egy közös forrásból, a „Sárkányok Tavából” ered.


Itt azonban nem a származás Édenkertjéről és nem is a kabbalista Édenről van szó. Mert az előző – Eden Il­la-ah – egyik értelmezésben Bölcsességet jelent, a Nirvá­nához hasonló állapotot, az üdvösség Paradicsomát; a másik értelmezésben pedig az intellektuális emberre utal, azon Éden hordozójára, amelyben a jó és a rossz Tudásának fá­ja áll; az ember pedig ennek Ismerője.


Renan és Barthélemy St. Hilaire „a legalaposabb indukciókból” kiindulva teljes határozottsággal állítják, hogy az emberiség bölcsője „a Timaus térségében” volt. Végül a Journal Asiatique18 kimondja, hogy: „Az emberi faj valamennyi hagyománya, amelyek az ősi családokat a közös szülőföldre vezetik vissza, azt mutatja, hogy ezek a törzsek azon országok körül csoportosultak, ahová a zsidó hagyomány az Édenkertet helyezi, s ahol az árják (zoroaszterek) az Airyana-vaêgô-t vagy Merut (?) helyezték. Ezeket a helyeket északon az Aral-tó országai, délen pedig a Baltistan vagy Kis-Tibet fogják körül. Minden arra mutat, hogy a primitív emberiség lakhelyét itt kell keresnünk”.


Ez a „primitív emberiség” már az ötödik fajában élt, amikor a „Négytorkú Sárkány” – a ma már csak nyomai­ban található tó – a „Bölcsesség Fiainak” lakhelye volt, s ők voltak a harmadik faj első Elme-szülte Fiai. Az emberiségnek nem ez az egyetlen és nem is az első böl­csője, jóllehet másolata volt valóban az első gondolko­dó isteni ember bölcsőjének. Ez a hely a Paradesha volt az első szanszkritül beszélő nép hegyvidéke, a görögök Hedone-je – a gyönyör országa, de már a kaldeusok „érzé­kiség lakhelye” elnevezés erre vonatkozott, hanem csak utánérzése volt; ugyancsak nem itt történt az ember bűn­beesése a „szétválás” után. A zsidók Édenje a kaldeus másolatból lett lemásolva.


Az, hogy az ember bűnbeesése (a nemzés elkezdése) a tudomány által mezozoikus kornak nevezett időszak leg­elején történt, vagyis a hüllők korában, kitűnik a kígyó­ra vonatkozó frazeológiából. A kígyó természetét a Zohar megmagyarázza. Nem az az érdekes tehát, hogy Éva esete a kísértő kígyóval allegorikus vagy szó szerinti – mert hiszen abban senki sem kételkedhet, – hogy itt allegó­riáról van szó – hanem az, hogy világossá lesz, mennyire ősi ez a szimbólum, s az is, hogy ez nem zsidó, hanem egyetemes szimbólum volt.


Nos, a Zoharban van egy igen különös állítás, amelynek nevetséges abszurditása szándékoltan harsány kacajra készteti az olvasót. A Zohar azt mondja, hogy Shamael, a „Sátán” által Éva elcsábítására küldött kígyó egyfajta repülő teve (καμηλόμορφον) volt.


Egy „repülő tevét” valóban még a legszabadelvűbb Royal Society tag sem tud elfogadni. A Zohar azonban, – amelytől végre is nem lehet elvárni, hogy egy Cuvier szakkifejezéseit használja – helyes leírást használ;19 egy régi zoroasztriánus kéziratban ugyanis az Aschmogh kife­jezést találjuk, amelyről az Avesta azt tartja, hogy a Bűnbeesés után elvesztette „természetét és nevét”; ez az állat a leírás szerint egy hatalmas kígyó volt, amelyhez egy teve nyaka társult.


Salverte azt bizonygatja: „Nincsenek szárnyas kígyók, sem valóságos sárká­nyok... A sáskákat a görögök még ma is szárnyas kí­gyóknak nevezik, s ez a szókép hozta létre valószínű­leg a szárnyas kígyók létezéséről szóló különböző el­beszéléseket”.20


Jelenleg valóban nincsenek, de ez nem zárja ki lé­tezésüket a mezozoikus korban. Cuvier pedig, aki összeállította csontvázukat, tanú reá, hogy voltak „repülő tevék”. A nagy természettudós – miután megtalálta bizo­nyos gyíkok egyszerű kövületeit – ma már ezt írja: „ha a hidrák és egyéb szörnyek létezését – me­lyekről annyit írtak a középkori történészek – bizo­nyítani akarnánk, erre kétségtelenül a legjobb pél­da a Plesiosaurus.21


Nem tudunk róla, hogy Cuvier további mea culpa­ként mondott-e még valamit, mindenesetre jól elképzel­hető megdöbbenése saját rágalmai miatt, amelyekkel a ré­giek igazmondását illette, amikor Németországban megta­lálták a 78 láb hosszú Pterodactilust – a repülő gyíkot, melynek csúszómászó testéhez hatalmas szárnyak tartoz­tak. Ezen őskori hüllő első végtagjainak kisujja olyan­nyira meghosszabbodott, hogy azon hosszú hártyás szár­nyak voltak. Így tehát a Zohar „repülő tevéje” igazolást nyert. A hosszúnyakú Plesiosaurus, továbbá a hártyás szárnyú Pterodactilus, vagy még inkább a Mosasaurus tu­dományosan lehetővé teszi a „repülő teve” vagy egy hos­szúnyakú sárkány létezését a múltban. Prof. Cope (Phila­delphia) bebizonyította, hogy a Mosasaurusnak egy mész­kőben talált kövülete egy ilyesféle szárnyas kígyó volt. A hátgerincben olyan jellegzetességei vannak, amelyek inkább a kígyófélékkel, mint a gyíkfélékkel mutatnak ro­konságot.


És most lássuk a fő kérdést. Tudott dolog, hogy az ókor tudományai között nem szerepelt sem a paleográ­fia, sem pedig az őslénytan; nem is voltak akkoriban Cuvier-k. És mégis a babiloni téglákon, de különösen ré­gi kínai és japán rajzokon, a legrégibb pagodákon és em­lékeken, továbbá a pekingi Császári Könyvtárban számos utazó felismerte a változatos formájú kínai sárkányokban az őslények és a szárnyas gyíkok tökéletes ábrázolásait.22 Ezenfelül a Bibliában is beszélnek a prófé­ták a szárnyas tüzes kígyókról,23 Jób pedig megemlíti a leviatánt.24 Ezzel kapcsolatban természetszerűleg felmerülnek a következő kérdések:


1. Honnan tudhattak a régi nemzetek egyáltalán valamit is a karbon- és mezozoikus korok kihalt szörnyei­ről, hogyan írhatták le őket szájhagyomány útján, hogyan tudták ábrázolni képekben, hacsak saját maguk nem lát­ták őket, vagy meg nem őrizték volna hagyományaikban a róluk szóló leírásokat? Az ilyen leírásoknak pedig elő­feltétele az élő és intelligens szemtanú.


2. És ha megengedjük ilyen szemtanúk létezését (amennyiben nem fogadjuk el a múltba néző tisztánlátást), akkor miért teszik az ember – az első őskori ember – legkorábbi megjelenését a harmadkor közepére? Ne feled­jük el, hogy a tudósok nagy része tagadja az ember megje­lenését a negyedkor előtti időkben, s így teljesen ki­zárja az emberiséget a kainozoikus korból. Márpedig itt olyan kihalt állatfajtákról van szó, amelyek millió évek­kel ezelőtt eltűntek a Föld színéről, és ezekről mégis tudtak, és le is írták őket olyan népek, amelyeknek civi­lizációja – állítólag – alig néhány ezer éves. Hogyan lehetséges ez? Nyilvánvalóan vagy a mezozoikus kort kel­lene átcsúsztatni a negyedkorba, vagy pedig az embert kell az őskori szárnyas gyík és a plesiosaurus kortársá­vá tenni.


Abból, hogy az okkultisták az Ősi Bölcsességben és Tudományban hisznek, és kiállnak mellette még akkor is, ha a Zohar nyelvezetében a szárnyas gyík „repülő teve­ként” szerepel, még nem következik az, hogy éppen ilyen készségesen elfogadjuk mindazokat a történeteket, ame­lyeket a középkorban terjesztettek az ilyen sárkányokról. A szárnyas gyíkok és egyéb őslények kihaltak a harmadik faj nagy részével együtt. Ha tehát a római katolikus írók nagy komolyan arra kérnek, hogy mi is fogadjuk el azt, amit Christopher Scherer és Kircher atya összehordtak, a saját szemükkel 1619-ben, illetve 1669-ben látott élő tüzes repülő sárkányokról, akkor engedjék meg nekünk, hogy állításaikat vagy álmoknak vagy pedig füllentésnek tekintsük.25 Petrarca történetét sem tekinthetjük másnak, mint „költői szabadságnak”, amikor azt meséli, hogy amikor egy napon Laurával sétált az erdőben, egy barlang­nál hatalmas sárkányra bukkant, amelyet kardjával halál­ra sebzett, s így megmentette a szíve hölgyét attól, hogy a szörnyeteg felfalja.26 Készségesen elhinnénk Petrarca történetét, ha ő Atlantisz korában élt volna, amikor ilyen vízözön előtti szörnyek még léteztek. Jelen korunkban azonban tagadjuk ezek létezését. A tengeri kí­gyó és a sárkány azonban két különböző dolog. Az előbbi létezését a többség tagadja, mert az óceánok nagy mély­ségeiben él, rendkívül ritka, s a felszínre csak akkor jön, ha valami – talán az éhség – erre kényszeríti. Így láthatatlan maradván, bár létezhet, mégis tagadják. De ha a fent leírt sárkányhoz hasonló valami élne Földün­kön, hogyan kerülhette volna el a felfedezést? Ez a te­remtmény a legkorábbi ötödik faj kortársa volt, s ma már nem létezik.


Az olvasó azt kérdezhetné, miért beszélünk egyál­talán sárkányokról? Azt feleljük: először, mert az ilyen állatokról való tudás az emberi faj mérhetetlen ősiségé­nek egyik bizonysága, másodszor pedig azért, hogy megmu­tassuk a különbséget, ami a „sárkány”, „Nâga” és „Kígyó” valóságos zoológiai értelme és fenti szavak szimboliku­san használt képletes értelme között van. A beavatatlan olvasó, aki semmit nem tud a misztérium-nyelvről, hajlan­dó – valahányszor a fenti szavakra bukkan – azokat szó szerint értelmezni. Innen a quiproquos és az igazságtalan rágalmak. Néhány példa elegendő lesz.


Sed et serpens? Helyes, de mi is volt a kígyó ter­mészete? A misztikusok a Genezis kígyójában intuitíve állati jelképet és magasrendű spirituális esszenciát lát­nak: egy kozmikus, szuper intelligens erőt, „hulló csilla­got”, egy szellemet, mely egyaránt mennyei, légi és föl­di és melynek „befolyása körüljárja a Földet” (qui cir­cumambulat terram), ahogy De Mirville, a holtbetűs magyarázat keresztény fanatikusa mondja, s amely „olyan fizikai jelképben nyilvánul meg, amely legjobban megfe­lelt morális és intellektuális tekercseinek” – vagyis kígyószerű formában.


De mire magyarázzák a keresztények a Rézkígyót, az „Isteni Gyógyítót”, ha a kígyót a ravaszság és a go­noszság jelképének, magának a „Gonosznak” kell tekinte­ni? Hogyan lehet egyáltalán demarkációs vonalat húzni, ha azt önkényesen, szektáns teológiai szellemben állapít­ják meg? Mert ha a római egyház azt tanítja híveinek, hogy Merkur és Aesculapius, vagy Asclepios – akik vége­redményben egyet jelentenek – „ördögök és az ördög fiai”, és ha ez utóbbinak pálcája és a kígyó az „ördög pálcája”, minek tekintsük akkor Mózes Rézkígyóját? A tudós előtt nyilvánvaló, hogy a pogány „pálca” és a zsidó „kígyó” ugyanaz, vagyis a kaduceus (Apollo-Python fiának, Merkúr­nak kígyós botja). Érthető, miért választottak a zsidók kígyó formát a „kísértő” számára. Pusztán fiziológiai és fallikus szempontokból, bármennyire is erőlködik kazu­isztikus okoskodással a római egyház, hogy más értelmet ad­jon annak, ami nyilvánvaló mindazok számára, akik isme­rik a misztérium nyelvet, s akik számjelentésük alapján olvassák a héber tekercseket. Az okkultisták tudják, hogy a kígyó, a Nága és a sárkány szavak mindegyike hét je­lentéssel bír, és hogy a Nap – például – asztronómiai és kozmikus jelképe volt a gnosztikusok két ellentétes fényének és a két kígyónak, azaz a jónak és a rossznak. Az is nyilvánvaló, hogy – amikor általánosí­tanak – a tudomány és a teológia egyaránt igen nevetséges szélsőséget képviselnek, és végkövetkeztetésre jutnak. Mert amikor a tudomány azt mondja, hogy megkaphatjuk va­lamennyi későbbi vallásos dogmának a kulcsát, ha a kígyók legendáját visszavezetjük eredeti forrásához, vagy­is az asztronómiai legendához, elgondolkozva azon, hogy a Nap a Python (az óriáskígyó) legyőzője, és hogy az égi szűz a Zodiákuson visszaveri a pusztító sárkányt –, akkor nyilvánvaló, hogy a tudós nem az általánosból indul ki, hanem félszemmel a keresztény vallásra és a Jelenések Könyvére sandít. Ezt nevezzük az egyik végletnek. A másikat abban látjuk, amikor a teológia a Tridenti Zsinat híres határozatát ismételve, arról akar­ja meggyőzni a tömegeket, hogy „az emberen – bűnbeesésétől kezdve egészen megkeresz­telése órájáig – az ördögnek teljes hatalma van, s joggal birtokolja őt (diabolum dominationem et potestatem super homimes habere et jure eos possidere).”


Erre az okkult filozófia azt feleli: Bizonyítsák be először az Ördögnek, mint entitásnak, a létezését, akkor talán majd hiszünk ilyen jogos birtoklásban. Az emberi természetnek igen csekély mértékű megfigyelése és ismerete elegendő ahhoz, hogy a teológiai dogma tévessé­gét bizonyítsa. Ha a Sátán valóság lenne az objektív vagy akár a szubjektív világban (klerikális értelemben), akkor éppen a szegény ördög lenne az, akit a gonoszok – tehát az emberiség nagy része – szüntelenül kínoznának és gyötörnének. A Gonoszt az emberiség, s különösen a papság – akiket a gőgös, lelkiismeretlen és türelmetlen Római Egyház vezetett – talált ki, hozta világra és gon­dosan felnevelte. De ezzel már eltértünk a tárgytól.


„Az egész gondolkodó világnak azt veti szemére az Egyház, hogy imádta a kígyót. Az egész emberiség tömjénezte vagy megkövezte a kígyót. A Zendek éppúgy beszélnek róla, mint a Kirá­lyok és a Védák vagy az Edda és a Biblia... A szent kígyónak (nágának) mindenütt megvoltak a szent­élyei és papjai; Rómában a veszta szűz készíti el táplálékát ugyanolyan gonddal, mint ahogy a szent tü­zet táplálja. Görögországban Aesculapius nem tud gyó­gyítani segítsége nélkül, s erőit általa küldi. Min­denki hallott a római szenátus híres követségéről az orvoslás istenéhez, s a küldöttek hazatéréséről a nem­ kevésbé híres kígyóval, amely önként elindult meste­re temploma felé a Tiberisz egyik szigetén. A kígyót nem egy bacchánsnő fonta a hajába, nem egy augur kér­dezte ki óvatosan, nem egy varázsló sírján látható a képe! A kainiták és az ophiták Teremtőnek nevezik, jóllehet elismerik – mint Schelling is tette – hogy a kígyó lényegében és személyében gonosz”.27


Jól mondja a szerző. És ha valaki alaposan tudni szeretné, hogy milyen hírnévnek örvend a kígyó még napjainkban is, az tanulmányozza a témát Indiában, és lássa meg, mi mindent hisznek ebben az országban a Nágákról (kobrákról), és még ma is mi mindent tulajdonítanak nekik. Látogassa meg Whydah-ban élő afrikaiakat, a Port-au-Prin­ce-ben és Jamaicában lévő voodoo-kat, Mexikó nagaljait, Kína Pa- vagy ember-kígyóit stb. De miért is csodálko­zunk azon, hogy a kígyót „imádják”, s ugyanakkor átkozzák, hiszen tudvalevő, hogy kezdettől fogva szimbólum volt?28 Minden régi nyelvben a sárkány szó azt jelentette, amit ma is jelent Kínában: (lang), vagy „az intelligenciában kiváló lény”, és a görög nyelvben pedig δράκων, vagy „aki lát és vigyáz”. Vajon e díszítő jelzők bárme­lyike is alkalmazható-e a kígyóra? Nem nyilvánvaló-e, hogy – bárhová is juttatta a vadembereket a kezdeti je­lentés elfelejtése és a babona – a fenti jelzőket embe­ri ősökre alkalmazták, akiket kígyók és sárkányok szim­bolizáltak? Ezek az ősök – akiket Kínában a mai napig is „a Bölcsesség Kígyóinak” hívnak – a Dhyánik első tanítványai voltak, röviden a harmadik faj első adeptusai, majd később a negyedik és az ötödik faj adeptusai. Ez a név egyetemessé lett, s a keresztény éra előtt értelmes ember össze nem keverte volna az embert és a szimbólumot.


Champollion a Chnouphis szimbólumról, vagyis a Világlélek szimbólumáról ezt írja: „ez többek között egy hatalmas kígyó, amely emberi lábon áll, e hüllő a jó géniusz jelképe, való­ságos Agathodaemon. Gyakran szakállal ábrázolják... Ezt a szent állatot, amely azonos az ophiták kígyójá­val, számtalan gnosztikus vagy bazilidiánus kőoszlop­ra rávésték... A kígyó feje többféle, de mindig a kö­vetkező betűkkel jelölik: ΧΝΟΓΒΙΣ”.29 Agathodaemon birtokában volt „a jó és a rossz tu­dásnak”, vagyis az isteni Bölcsességnek, mert ez utóbbi nélkül az előbbi lehetetlen.30 Iamblichust idézve, Cham­pollion bemutatja, hogy „Agathodaemon az Ειχτών-nak nevezett istenség volt (másként az égi istenek tüze – a Nagy Toth-Hermes31), akinek Hermes Trismegistos a mágia feltalálását tulaj­donítja”.32


A „mágia feltalálása”! Különös kifejezést használ, mintha a Természet örök és jelenkori misztériumainak le­leplezése feltalálás lenne! Olyan ez, mintha több ezer év múlva Prof. Crookesnak tulajdonítanák a sugárzó anyag feltalálását, annak felfedezése helyett. Amint utolsó e­lőtti jegyzetünkben mondtuk, Hermes nem feltalálója, sőt még csak nem is felfedezője volt a mágiának, mert hiszen a Toth-Hermes név általános jelölés, mint ahogy Enoch (Enöichion, a „belső, spirituális szem”), Nebo – a próféta és a látnok –, stb. is csak általános nevek voltak. Hermes nem élő ember személyes neve, hanem sok adeptus generikus elnevezése. Kapcsolatuk a kígyóval a szimbolikus allegóriákban onnan ered, hogy őket e legko­rábbi intellektuális emberiség, a harmadik faj idejében, szoláris és planetáris istenek világosították fel. Vala­mennyien a Titkos Bölcsesség reprezentáns képviselői. Asclepios a Napisten-Apolló fia, és ő Merkúr. Nebo a Bel-­Merodach fia. Vaivasvata Manu, a nagy Rishi, Vivasvat – a Nap vagy Surya – fia, stb. És míg asztronómiailag a Nâ­gák, továbbá a Rishik, a Gandharvák, Apszaraszok, Grâma­nîk (vagy Yakshák, kisebb istenek), Yatudhanák és Dévák a tizenkét szoláris hónap folyamán a Nap kíséretében vannak, – a teogónia és az antropológiai fejlődés szerint ők egy­aránt istenek és emberek –, amikor az Alvilágban inkarná­lódnak. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell az olvasót arra, hogy Apollonius buddhista Nâgákkal találkozott Kas­mírban. Ezek pedig nem állattanilag értelmezett kígyók voltak, sem pedig etnológiai Nâgák, hanem „bölcs emberek”.


A Biblia, kezdve a Genezistől a Jelenések Könyvé­ig, nem más, mint történelmi visszaemlékezések hosszú so­rozata arra a nagy küzdelemre, amely a fehér és a fekete mágia, a jobboldali ösvény Adeptusai (a Próféták) és a durva tömegeket vezető papság, a baloldali ösvény Adeptu­sai (a Leviták) között dúlt. De rendkívül nehéz – még az okkultizmus tanulóinak is, bár egyesek számos ősi kézira­tot őriznek, és közvetlen tanításokra támaszkodnak – határ­vonalat húzni a jobb és baloldali ösvény Sodales-ei (pap­ság) között. Az a nagy szakadás, amely a negyedik faj fi­ai között támadt, amikor az „Isten-fiak” vezetése alatt az első beavatási templomok és csarnokok megépültek, Já­kob fiainak történetében kap allegorikus formát. A hal­dokló Jákob szavaiból kiderül, hogy a mágiának két isko­lája volt, s hogy az ortodox léviták nem a szent iskolá­hoz tartoztak. Idézzünk most néhány mondatot az Isis Un­veiled-ből: (I. köt. 555.)


A haldokló Jákob így írja le fiait: „Lészen Dan – mondja – olyan, mint a mérges kígyó az úton, és az ás­pis az ösvényen, mely megmarja a lónak sarkát, hogy a rajta ülő ember hátra essék (vagyis fekete mágiát fog tanítani a jelölteknek). A te szabadításodra várom az Úrnak segítségét”. Simeonról és Léviről a pátriárka azt jegyzi meg, hogy ők „atyafiak, álnokságának fegy­vere volt az ő szerződések a Sékhemitákkal. Az ő ti­tkukban, tanácsokban részes ne légy, én lelkem”.33 Az eredetiben „az ő titkukban” úgy olvasandó: „az ő Sod­jukban”.34 Sod pedig a Baal, Adonis és Bacchus nagy misztériumainak neve volt, ők mind Napistenek voltak, és szimbólumuk a kígyó volt. A kabbalisták azzal ma­gyarázzák a tüzes kígyók szimbólumát, hogy így hív­ták a Lévi törzset, és minden lévitát, és hogy Mózes volt a Sodales-ek (a papi testülethez tartozók) feje.35 A „sárkányölő” kifejezés eredeti értelmét a misz­tériumokhoz kell visszavezetni, s erről a tárgyról ké­sőbb bővebben szólunk.


Ha Mózes volt a feje a misztériumoknak, akkor eb­ből természetesen következik, hogy ő volt a Főpap; ha pedig azt halljuk, hogy a próféták Izrael népének „irtó­zatosságai” ellen mennydörögnek, akkor ebből két iskolára lehet következtetni. A „tüzes kígyók” tehát egyrészt a papi kaszthoz tartozó léviták megjelölése volt, amikor már eltértek a jó törvénytől, vagyis Mózes hagyományos tanításaitól, másrészt mindazokra vonatkoztak, akik fe­kete mágiát űztek. Ézsaiás, amikor az „engedetlen fiak”-ról beszél, akik el kell vigyék gazdaságukat azokba az országokba, ahonnan „a baziliszkusz és tüzes szárnyas kí­gyó” (III. fej. 6.) kijön, – vagyis Kaldeába és Egyiptomba, mely országok beavatottjai az ő idejében (i.e. 700) már erő­sen megromlottak, – voltaképpen ezen országok mágusait értette.36 De ezeket a mágusokat gondosan meg kell különböztetni a „Bölcsesség Tüzes Sárkányaitól” és a „Tűzköd Fiaitól”.


A Misztériumok Nagy Könyvében ezt olvassuk: „Hét Úr megteremtette a Hét Embert, három Úr (Dhyan Chohan vagy Pitri) jó és szent volt, négy kevésbé égi, telve szenvedéllyel... Az Atyák chhayái (fantomjai) olyanok lettek, mint ők”.


Ez magyarázza az emberi természet különbözősé­geit, hét különböző – jó és rossz – fokozatba sorolva azt. Elkészült tehát hét tabernákulum, hogy azokban külön­böző karmikus körülmények között lakozzanak a monádok. Ezen az alapon magyarázzák a Kommentárok azt, hogy miért terjedt el oly gyorsan a gonosz, mihelyt ezek az emberi formák valóságos emberek lettek. Egyes régi filozófusok azonban az ember származásáról szóló beszámolójukban nem veszik tudomásul a hetet, hanem csak négyről beszélnek. Így például a mexikói helyi Genezis „négy emberről” szól, mint az emberi faj négy igaz őséről, „akiket nem istenek nemzettek, és nem is nőtől születtek”; teremtésü­ket csodálatos módon a Teremtő erők végezték el, s csak azután sikerült, miután „az ember teremtésére irányuló három kísérlet már kudarcba fulladt”. Az egyiptomi teo­lógiában csak „négy Istenfiú” van, (jóllehet a Pymander­ben hét szerepel) – ezzel kerülve el az emberi természet rossz voltának megemlítését. Amikor pedig Seth az isten-­státusból Seth-Typhonná süllyedt, elkezdték őt „hetedik fiúnak” nevezni. Valószínűleg innen származik az a hit, hogy a „hetedik fiú hetedik fia” mindig született mágus, – jóllehet eredetileg varázslóra gondoltak. A gonoszt szimbolizáló kígyót, APAP-ot, Seth kígyója, Aker öli meg,37 tehát Seth-Typhon maga nem lehetett gonosz. A Halottak Könyve elrendeli, hogy a CLXIII. fejezetet így olvassák: „egy kétlábú kígyó jelenlétében”, ami magas Beavatottat, egy Főpapot jelent, minthogy az említett fejezet címének hieroglifájában ezen „kígyó” fejét ékesítő diadém és a kos-szarvak38 erre mutatnak. A „kígyó” felett Ammon,39 a rejtett „misztérium-isten” misztikus szempárja látható. A fent említett helyek megerősítik állításunkat, és megmu­tatják, mit is jelentett valójában a „kígyó” szó az antik világban.


De lássuk a Nâgalokat és a Nargalokat, honnan van a hasonlóság az indiai Nâgák és az amerikai Nâgalok között?


Nargal volt a mágia (Rab-Mag) kaldeai és asszír főnöke, Nâgal pedig a mexikói indiánok fő varázslója. Mindkét név az asszír isten, Nergal-Serezer-ből és a hindu Nâgákból ered. A Nargaloknak és Nâgáknak hasonló képességeik voltak, hatalmukban állt magukhoz kap­csolni egy démon-segítőt, akivel ezután teljesen azo­nosították magukat. A kaldeai és asszír Nargal ezt a démont bizonyos szentnek tartott állat képében a temp­lomon belül helyezte el. Az indiai Nâgal viszont ott tartja, ahol tudja, – valamely közeli tóban, erdőben vagy saját házában, háziállat képében”.40


Az ilyen mérvű egyezést nem lehet véletlenek ös­szejátszásának tulajdonítani. Felfedezzük az Újvilágot, és kiderül, hogy már negyedik fajbeli őseink is mint ré­gi világot ismerték, hiszen Arjuna, Krishna társa és chelája leszállt a Pâtâlába, az „antipódusokba”, s ott vette feleségül Ulûpit41 – egy Nâgát, helyesebben Nâ­ginit –, aki Kauravya-nak, a Nâgák királyának a lánya volt.42


Reméljük, sikerült bebizonyítanunk a kígyó jel­kép teljes értelmét. Nem a gonosz, még kevésbé az ördög jelképe ez, hanem – valóban – a KEMEK EIΛAM ABPAΣΑΞ, az „Örök Abrasax Nap”, minden kab­balista központi spirituális napjának a szimbóluma ez, amelyet bizonyos diagramokban a Tiphereth körével ábrá­zolnak.


S itt megint szeretnénk idézni egy korábbi mun­kánkból, további magyarázatokkal kiegészítve.


„A mérhetetlen mélység (Bythos, Aditi, Shekinah, az ismeretlen fátyla) ezen tájáról kiszakadt egy spi­rálokból alkotott kör. Ez a Tiphereth, szimbolikus nyelven a nagy ciklus, amely kisebb ciklusokból van összetéve. Belsejében feltekeredve, a spirálisok mentén nyugszik a kígyó – a Bölcsesség és Örökkévaló­ság jelképe – a kettős Androgün. A ciklus jelentése: Ennoia vagy az isteni elme (nem teremtő erő, hanem olyan, amelynek hasonulnia kell) – a kígyó jelentése pedig: Agathodaemon, az Ophis, a Fény (amely nem örök, de a mi síkunkon mégis a legnagyobb isteni fény) Árnyéka. Mindkettő az ophiták Logosza volt; másként a Logosz mint Egység a Jó és a Rossz kettős princípiumá­ban megnyilvánulva.


Ha csak magában lett volna a fény – mint abszolút és inaktív tényező –, az emberi elme nem tudta volna ér­tékelni, de még fölfogni sem. Az árnyék az, amely lehető­vé teszi a fény megnyilvánulását, és annak objektív rea­litást kölcsönöz. Ezért tehát az árnyék nem rossz, hanem egy szükséges és nélkülözhetetlen függelék, amely teljessé teszi a Fényt vagyis a Jót. Mert a Földön az Árnyék teremti a Fényt.


A gnosztikusok felfogása szerint a két alap­ princípium változatlanul a Fény és az Árnyék; a Jó és a Rossz valójában egy lévén, az örökkévalóság kezdete óta megvolt, amint ezután is meglesz, amíg csak megnyilvánult világok léteznek.


E szimbólumokból kifolyólag imádta a gnosztikus szekta a Kígyót, mint Megváltót, s ábrázolta azt a szakrális cipó, vagy pedig a Tau (a fallikus jelkép) köré tekerőzve. Egységként: Ennoia és Ophis képezik a Logoszt. Egymástól elválva: az egyik a Spirituális Életfa, a másik pedig a Jó és a Rossz Tudásának Fája. Ezért biztatja Ophis az első emberpárt – akik az anyag­ból való létet Ilda-Baoth-nak, a spirituális princípiu­mot pedig Sophia-Achamothnak köszönhetik –, hogy egye­nek a tiltott gyümölcsből, jóllehet Ophis az isteni Bölcsességet képviseli.


A kígyó, a Jó és a Rossz Tudásának Fája és az Életfa India földjéről átültetett szimbólumok. A hin­duk számára annyira szent banyanfa, az Arasa-Maram43 kapta – mióta Vishnu egyik inkarnációjában annak ha­talmas árnyékában pihent, tanítva az embereket filo­zófiára és egyéb tudományokra – a Tudás és Életfa el­nevezést. Az erdők eme királyának védő lombozata alatt tanítja a Guru tanítványait a halhatatlanság első lec­kéire, és avatja be őket az élet és a halál rejtelmei­be. A kaldeai hagyományok azt mondják a szent kollé­gium Java-Aleimjéről, hogy megtanították az emberek fiait, miként válhatnak hozzájuk hasonlókká. Mind a mai napig Foh-tchou,44 aki Foh-Maeyuban vagyis Buddha templomában él, a Kouin-Long-San,45 a nagy hegy tetején, rendkívüli vallásos csodáit egy fa alatt hajtja végre, amit kínai nyelven Sung-Ming-Shú-­nak vagyis a Tudás- és Életfának neveznek, mert hi­szen a tudatlanság halál, s csak a tudás ad halhatat­lanságot. Ez a csodálatos demonstráció minden harma­dik évben megy végbe, amikor is a szent helyre a kí­nai buddhisták mérhetetlen sokasága zarándokol el.


Így válik érthetővé, hogy a legkorábbi beavatot­tak és adeptusok, másként „Bölcs Emberek” – akikről úgy tudják, hogy az EGYETEMES ELME reprezentánsai, a legmaga­sabb Angyalok által nyertek beavatást a természet misz­tériumaiba, – miért kapták a „Bölcsesség Kígyói” és a „Sárkány” elnevezést. Továbbá az is világos lesz, hogy az első fiziológiailag teljes emberpárt – miután Ophis, a megnyilvánult Logosz és androgün által beavatást nyer­tek az emberi teremtés misztériumába megízlelve a tudás gyümölcsét – miért kezdték mindinkább azzal vádolni az utókor anyagias szellemében, hogy bűnt követtek el, hogy nem engedelmeskedtek az „Úr Istennek”, s hogy engedtek a Kígyó kísértésének.


Az első keresztények – akik megfosztották a zsi­dókat Bibliájuktól – oly keveset értettek a Genezis el­ső négy fejezetének ezoterikus jelentéséből, hogy sem azt nem fogták föl, miszerint ebben az engedetlenségben semmi bűn nem volt, de még kevésbé értették, hogy a „Kígyó” voltaképpen maga az „Úr Isten” volt, aki mint Ophis, a Logosz, másként az isteni teremtő bölcsesség hordozója, megtanította az emberiséget arra, hogy most már ő maga is teremtsen.46 A keresztények azt sem tu­datosították magukban, hogy a Kereszt a Fa és a Sárkány szimbólumából fejlődött ki, s így lett az emberiség meg­váltásának szimbólumává. Ezzel az átalakulással válhatott a Kereszt a Teremtő Ok elsődleges alapvető szimbólumává, amelyet egyaránt lehetett alkalmazni a geometriában, a számok tudományában, az asztronómiában, továbbá a mérték­egységek és az animális szaporodás terén. A Kabbala sze­rint az emberre akkor sújtott le az átok, amikor az as­szony teremtése megtörtént.47 A kör kettévált az átmérő vonalán. A kettős princípiumnak egy lény által való birtok­lásából, vagyis az androgün állapotból kiindulva tör­tént meg a két princípium elválása, két ellenlábast hozva létre, kiknek sorsa attól kezdve mindig az egye­sülés keresése, a visszatérés az eredeti egy állapot­ba. Az átok abban állt, hogy az egyesülésre ösztönző természet kijátszotta a kívánt eredmény elérését azzal, hogy új lényt teremtett, mely kivált a kívánt egység­ből vagy újraegyesülésből. S így azóta – és azután is – az elvesztett állapot helyreállítására irányuló ter­mészetes törekvés ebben a csapdába jut. A folytatóla­gos átok ezen tantaluszi módszerével tartja fenn magát a Természet.48


Ádám allegóriája, különválasztva az Élet Fájától ezoterikusan azt jelenti, hogy az újonnan kettévált faj visszaélt az Élet misztériumával, lerántva azt az anima­lizmus és bestialitás szintjére. Mert, amint a Zohar be­mutatja, Matronethah – Shekinah, szimbolikusan Metatron felesége – „az út a nagy Életfához, a Hatalmas Fához”, Shekinah pedig az isteni kegyelem. A Zohar magyarázata szerint ez a Fa eléri az égi völgyet és elrejtőzik három hegy (az emberi princípiumok felső Hármassága) között. Erről a három hegyről a Fa tovább emelkedik (az Adeptus tudása az ég felé tör), majd újra leereszkedik (az Adeptus Egójába a Földön). Ez a Fa látható nappal, de rejtve van éjszaka, vagyis megmutatkozik a megvilágosult elme szá­mára, és rejtve van a tudatlanság, az éjszaka számára. (Ld. Zohar, I. köt. 172. a. és b. old.) Amint a Kommentár mondja: „A Jó és a Rossz Tudásának fája az Életfa gyökere­iből nő.”


Viszont, ahogy a Source of Measures szerzője írja: „A Kabbalában nyíltan kimondják, hogy az „Életfa” a füles kereszt volt, annak szexuális értelmében, és hogy a „Tudás Fája” az elválást, majd az újraegyesü­lést jelentette, amellyel a sorsdöntő állapot bekö­vetkezhetett. Hogy ez számértékben is megmutatkoz­zék a fa Otz (צע) értéke 7 és 9, ugyanis hét a szent női szám, míg a kilenc a fallikus vagy fér­fi energia száma. A füles kereszt egyiptomi Isis-­Osiris női-férfi szimbólum, a minden formában lé­vő csírázási princípium szimbóluma, amely a kezdeti megnyilvánuláson alapszik, s minden irányban és min­den értelemben használható”.


Ez a nyugati okkultisták kabbalisztikus nézete, amely ebben a tárgyban eltér a sokkal filozofikusabb ke­leti vagy árja szemlélettől. +/ A nemek szétválása ben­ne volt a Természet és a természetes fejlődés program­jában, a férfiúi és női teremtőképesség pedig az Isteni Bölcsesség ajándéka volt. Az egész antik világ, kezdve a patrícius filozófustól a spirituális hajlandóságú plebejusig, hitt ezeknek a hagyományoknak az igazságá­ban. Munkánk további folyamán talán sikerül bebizonyí­tanunk azt is, hogy az ilyen legendák relatív igazsága, vagy talán abszolút pontos volta, s amelyeknek helyes­ségéért olyan intellektuális óriások kezeskedtek, mint Solon, Pythagoras, Platón és mások, jó néhány modern tudós előtt derengeni kezd. Meghökkenti ez a modern ku­tatót; megtorpan, és zavarba jön a napról napra halmozó­dó bizonyítékok láttán, s végül úgy érzi, hogy a szem­beszökő történelmi problémákat csak az ősi tradíciók elfogadásával tudja megoldani. Ezért tehát, ha azt mond­juk, hogy teljességgel hiszünk az ősi feljegyzésekben és az univerzális jellegű legendákban, akkor aligha kell felmentést kérnünk a pártatlan szemlélőtől, mert hiszen más, sokkal tanultabb szerzők, sőt a modern iskolához tartozó tudósok is, nyilvánvalóan sok mindent elfogad­nak, amiben az okkultisták hisznek, például a „sárkányo­kat”, és nemcsak szimbolikusan, hanem tényeges léte­zésüket is feltételezve a messzi múltban.


„Nagy merészség lett volna harminc évvel ezelőtt a közönséget általában mesésnek vélt történetekkel traktálni, és azt kívánni, hogy azokat tényleges va­lóságoknak tekintse, vagy pedig időtlen idők óta ki­találásnak tartott eseményeket mint megtörtént ténye­ket hirdetni, továbbá a gyermekmesékről azt mondani, hogy többnyire csak elferdített legendák, amelyek va­lóságos tényeket (lényeket) vagy eseményeket mutat­nak be. Manapság már kevésbé kockázatos az ilyen vállalkozás”.


Így kezdődik a bevezetése egy igen érdekes, újabban (1886) megjelent munkának, Charles Gould: „Mythical Monsters” című könyvének. A szerző merészen hi­tet tesz amellett, hogy az ilyenféle szörnyek nagy része valóban élt. Előadja, hogy: „Igen sok u. n. mitikus állat, melyek réges-rég óta minden népnél a mesék és a legendák termékeny tárgyai voltak, ma már joggal a gyakorlati természet­tudomány területére léptek át. Így e szörnyeket nem a túlburjánzó képzelet teremtményeinek tekinthet­jük, hanem egykor ténylegesen élő lényeknek, amelyek­ről sajnos csak tökéletlen és pontatlan leírások szi­várogtak el hozzánk, – valószínűleg erősen eltorzul­va az idők ködén át... Hagyományok ezek olyan teremt­ményekről, amelyek egykor együtt éltek az emberrel, s amelyeknek némelyike oly hátborzongató és szörnyű, hogy első pillanatra szinte hihetetlennek tűnik... Számomra ezen teremtmények nagy része nem mesebe­li szörny, hanem józan tanulmányozás tárgya. A sár­kány élt valamikor, vonszolta összecsavarodott far­kát maga után, sőt talán repült is, nem pedig az ár­ja ember képzeletének szülötte, amint a barlangját megvilágító, villámlásból ez vélte kivenni, – ahogy azt egyes mitológusok feltételezik... Számomra az egyszarvú tényleges létezése nem lát­szik hihetetlennek, sőt sokkal valószínűbbnek tartom, mint azt az elméletet, amely egy lunáris mítoszra ve­zeti vissza eredetét.49... Részemről kételkedem abban hogy a mítoszok általában ’A külső természet látható működésének szemlé­léséből’ születtek. Szerintem sokkal könnyebb azt feltételezni, hogy idők múltával e történetek a sok ismétlés közben csaknem a felismerhetetlenségig kivetkőztek eredeti formájukból, mintsem azt elfogadni, hogy a kultúra nélküli vademberek oly képzelőerővel és költői invencióval bírtak volna, amely messze túl­haladja napjaink legfejlettebb népeinek képzeletét. Sokkal könnyebb azt gondolni, hogy ezek a csodálatos történetek – istenekről és félistenekről, óriásokról és törpékről, a legfurcsább sárkányokról és szörnyek­ről – csupán átalakítások, és nem kitalálások”.50


S ugyanez a geológus mutat rá arra, hogy: „... a paleontológusok az ember létezését – külön­böző becslések szerint – sikeresen visszavezették a harmincezer évtől egy millió évig terjedő messzeség­be – vagyis olyan korokba, amikor együtt élhetett azóta már régen kihalt állatfajokkal”. (20. oldal) Ilyen „hátborzongató és szörnyű” állatok voltak például: (1) „A Cidastes nemből valók, melyeknek hatal­mas csontváza és hátgerince csaknem kétszáz lábnyi (kb. 60 méter – ford.) hosszú volt. E szörnyek közül tíznek a maradványait látta Prof. Marsh, a coloradói Mauvaises Terres-en, elszórva a síkságon. (2) A Titanosaurus mon­tanus, amelynek hossza 50 vagy 60 láb. (3) A Dinosaurus a Rocky Mountains jura-rétegeiben, melynek méretei még nagyobbak. (4) Az Atlantosaurus immanis, amelynek csak a combcsontja hat lábnál hosszabb, s így az állat maga több mint száz láb hosszú lehetett. De még ezzel sem ér­tük el a határmezsgyét, hiszen olyan gigantikus méretű leletek feltárásáról hallunk, ahol tizenkét lábnál hos­szabb combcsontok szerepelnek”. (37. old.) Olvashatunk még a Hi­malájában lévő óriási Sivartheriumról, a négyszarvú szar­vasbikáról, amely akkora, mint egy elefánt, de még maga­sabb. Itt van a gigantikus Megatherium, azután az óriási repülőgyík, a Pterodactilus, krokodil állkapoccsal ka­csaszerű fején, stb. Mindezek egy időben éltek az ember­rel, valószínűleg támadólag viselkedtek, s az ember is harcolt ellenük. S még azt akarják velünk elhitetni, hogy azon időkben az ember nem volt nagyobb, mint ma! Hát elképzelhető az, hogy mialatt összes ellenségei el­pusztultak, az ember – hacsak maga is nem ilyen óriás – fennmaradhatott volna ilyen roppant teremtményekkel né­pes világban? Talán a kőbaltájával kerekedett felül egy Sivatheriumon vagy egy óriás repülőgyíkon? De most ne feledkezzünk meg arról, hogy legalább egy nagy tudós, de Quatrefages, nem lát tudományosan megalapozott oko­kat arra nézve, hogy miért ne lehetett volna „az ember egykorú a legkorábbi emlősökkel, s létezése miért ne nyúlhatna vissza a Másodkorig”.51


A rendkívül konzervatív Jukes professzor írja: „Úgy látszik, hogy a mesék repülő sárkányának valamiféle tényleges létet kell tulajdonítanunk az előző korokban”.52 Majd így folytatja: „Vajon elmondhatjuk-e a mindössze csupán néhány ezer évet tartalmazó feljegyzett történelemről, hogy az felöleli az emberiség intelligens létezésének tel­jes korát? Vagy tekintsük a hosszú, több százezer évre nyúló mitikus korszakokat, amelyeket Kaldea és Kína kronológiái őriznek, a történelemelőtti emberre vonatkozó homályos emlékezésnek, hagyományként tovább adva talán azon néhány, s nagy katasztrófát átélő em­ber által, akik a ma meglévő világrészekre menekül­tek olyan földrészekről, amelyek elsüllyedtek vagy va­lami más nagy katasztrófa színhelyévé lettek úgy, hogy teljes civilizációjukkal együtt elpusztultak, – mint például Platón mesés Atlantisza”? (U. o. 17. old.)


Néhány fennmaradt óriásállat, mint az elefánt – mely maga is kisebb, mint őse, a masztodon – valamint a víziló e korszakok egyedül fennmaradó emlékei, de nap­ról napra ezek is mindinkább kihalnak. Van azonban kö­zöttük is olyan, a jövő fajra mutató néhány úttörő pél­dány, amely éppen olyan mértékben vesztett nagyságából, mint az ember. A máltai barlang-rétegekben megtalálták az u. n. Falconeri-féle törpe elefánt maradványait. Ugyan­ez a Falconeri azt állítja, hogy e maradványok mellett törpe vízilovak nyomaira is bukkant, amelyeknek magassá­ga csupán két láb hat hüvelyk volt. De van egy "ma is létező Hippopotamus (Chaeropsis) Liberiensis, amely M. Milne-Edward szerint nem sokkal magasabb, mint két láb”.53


A szkeptikusok mosolyoghatnak, és elítélhetik mű­vünket, mint az értelmetlenségek és dajkamesék tárházát. Ezt téve csak igazolják a kínai filozófus, Chuang böl­csességét, aki azt mondta: „Azok a dolgok, amelyekről tudnak az emberek, szám­belileg össze sem hasonlíthatók azokkal, amelyekről nem tudnak”.54 S így a szkeptikusok csak saját tudatlanságukon nevetnek.



Az „Isten-fiak” és a „Szent sziget”


Az Isis Unveiled-ben a Föld azon részével kapcsolatban mondottunk el egy „legendát”, amely a tudo­mány jelenlegi feltételezése szerint az emberiség böl­csője volt, – de csak egyike a hét bölcsőnek. A „legen­da” így hangzik:


A hagyomány elmondja és a Nagy Könyv (Dzyan Könyve) megmagyarázza, hogy jóval korábban Ad-am és tud­ni vágyó felesége, He-va idejénél hatalmas belten­ger volt azon a helyen, ahol most csak sós tavak és sivár, terméketlen pusztaságok terülnek el. Ez a beltenger Közép-Ázsiában volt, északra a büszke Himalá­ja-hegylánctól és annak nyugati folytatásától. E ten­ger közepén pedig oly csodálatosan szép sziget vi­rult, melyhez fogható sehol a világon nem létezett, s amelyen a jelenlegi fajunkat megelőző emberfaj utolsó maradékai éltek.


Az utolsó maradékok” az „Akarat és a Jóga fiai” voltak, akik néhány csekélyszámú törzzsel túlélték a nagy kataklizmát. A nagy Lemúriai Kontinensen ugyanis a harmadik faj élt, amely megelőzte a valódi és teljes em­beri fajokat, azaz a negyedik és az ötödik fajt. Ezért mondjuk az Isis Unveiled-ben:


Ez a faj egyforma könnyen élt a vízben, a leve­gőben vagy a tűzben, mert határtalan hatalma volt az elemek fölött. Ezek voltak az „Isten-fiak”, de ne azokra gondoljunk, akik meglátogatták az emberek leá­nyait, hanem az Elohim-ra – bár a keleti Kabbala más néven ismeri őket. Az „Isten-fiak” voltak azok, akik a Természet legrejtettebb titkait közölték az emberekkel, és megtanították nekik a kimondhatatlan, és ma már elveszett „szót”.


A „Sziget” egyesek hite szerint ma is létezik, mint oázis a nagy Góbi-sivatagban, e félelmes puszta­ságban, melynek homokján „emberemlékezet óta nem kelt át senki”.


A szó, amely nem is szó, valamikor bejárta az egész földet, és még most is ott időzik, mint elha­ló visszhang néhány kiváltságos ember szívében. A szakrális kollégiumok főpapjainak tudomásuk volt e sziget létezéséről. A „Szót” azonban csak a Java Aleim (más nyelven Maha Chohan) vagy főúr tudta min­den kollégiumban, és csak halála óráján adta tovább utódjának. Sok ilyen kollégium létezett, a régi klasszikus szerzők beszélnek is róluk.

A tengeren át nem volt közlekedés a gyönyörű szigettel, hanem csak földalatti folyosókon, ame­lyeket a vezetőkön kívül senki sem ismert, s amelyek különböző irányokból vezettek a szigetre.55


A hagyomány fenntartotta azt a legendát, amit az archeológia is elfogad, hogy Indiában nem egy virág­zó város van, amely több más régi városra épült, úgy­hogy a föld alatt több emelet mélységben földalatti városok terülnek el. Ilyen Delhi és ilyen Allahabad is. De Európában is van erre példa. Így Firenze több régi etruszk és más város romjain épült. És miért ne épülhe­tett volna Ellora, Elephanta, Karli és Ajunta földalatti labirintusokon és folyosókon, ahogy azt mi állítjuk? Természetesen nem azokra a barlangokra utalunk, amelyek­ről minden európai tud – vagy de visu vagy hallomásból – jóllehet ezek is mérhetetlenül ősiek (bár a modern arc­heológia azt is elvitatja), hanem arra a tényre, amiről sokat tudnak az indiai beavatott Brahmanák és különö­sen a jógik, miszerint abban az országban minden egyes barlangtemplomnak megvannak a minden irányban elágazó földalatti folyosói és ezek a földalatti barlangok és vég nélküli átjárók újabb barlangokban és folyosókban foly­tatódnak.


Ki mondhatná meg, vajon az elveszett Atlantisz – amelyet a Titkos Könyv ugyancsak megemlít, de természe­tesen más, a szent nyelvezetre jellemző néven – nem létezett-e még azokban az időkben?


tettük fel azután a kérdést. Minden bizonnyal létezett, mert akkoriban közeledett dicsőségének és civilizációjá­nak csúcspontjához, amikor a Lemúriai kontinensek közül az utolsó is elsüllyedt.


A nagy letűnt kontinens talán Ázsiától délre, In­dia és Tazmánia között terült el.56 Ha a tudós szer­zők által annyira kétségbevont és tagadott, s csupán Platón tréfájának tartott hipotézis valaha is beigazo­lódik, akkor a tudomány talán azt is elfogadja majd, hogy az istenek lakta kontinens sem volt telesen me­se.57 És akkor talán felfogják azt is, hogy Platón óvatos célzásai s az, hogy az elbeszélést Szolónnak és az egyiptomi papoknak tulajdonította, csupán okosan óvatos módja volt a közlésnek, s egyben ügyes kombiná­lása igazságnak és mesének, hogy kikapcsolja magát egy olyan történet elmondásából, amelynek nyilvános­ságra hozását beavatáskor tett fogadalma megtiltotta.


A hagyományt folytatva még azt is hozzá kell ten­nünk, hogy a főpapi osztály két külön csoportra tago­zódott,58 az egyik csoporthoz tartozókat a sziget „Isten-fiai” tanították és avatták be a tiszta revelá­ció isteni tanába. A másik csoporthoz tartozók pedig a letűnt (használjuk ezt az elnevezést) Atlantiszon éltek de más fajból származtak (szexuális kapcsolat­ból születtek, de isteni szülőktől), s ezek a rejtett dolgok tudásával bírtak, s függetlenek voltak minden akadálytól, amelyet a távolság és az anyag állíthatott eléjük. Röviden ezek képezték azt a Popul Vuh-ban emlí­tett negyedik fajú embercsoportot, akiknek látását semmi sem korlátozta, s akik minden dolgot egyszerre tudtak.


Más szóval, az első Lemuro-Atlantisz-beliek fö­lött Szellem-királyok dinasztiája uralkodott. E kirá­lyok nem Maneszok, vagyis „kísértetek” voltak, mint egye­sek gondolják,59 hanem tényleges fizikai életet élő Dévák vagy félistenek, vagy angyalok, akik testet öltöt­tek, hogy e faj fölött uralkodhassanak, s az embereket mesterségekre és tudományokra taníthassák. Csakhogy, mivel ezek a Dhyanik rupa – azaz anyagi Szellemek vol­tak, akadtak köztük kevésbé jók is. Ez utóbbiak közé tartozott az egyik király, Thevetata, s az atlantiszi faj ez utóbbi király-démon bűnös befolyása következtében vált a gonosz „mágusok” nemzetévé.


Ennek következtében kitört a háború, amelynek történetét túl hosszú lenne elmesélni. Lényegét meg­találhatjuk azokban az eltorzult allegóriákban, ame­lyek a Káini fajról, továbbá Noéról és erényes család­járól szólnak. A viszálynak Atlantisz elmerülése ve­tett véget, amely katasztrófának a vízözönről szóló babiloni és mózesi történetek csupán utánzatai. Az óriások és mágusok... „minden élő... és minden ember elpusztult”. Mindenki, kivéve Xisuthrust és Noét, akik lényegében azonosak a Thlinkithiánok hatalmas atyjával,60... akiről szintén azt tartják, hogy egy nagy hajóban menekült meg, akárcsak a hindu Noé – Vaivasvata.


Ha egyáltalán hiszünk a hagyományoknak, akkor hinnünk kell a történet folytatásában is, amely sze­rint a sziget főpapjainak és az atlantiszi Noénak le­származottai egymással összeházasodtak, létrehozván egy kevert fajt, amelyben egyaránt voltak igazak és gonoszak. E fajtól kapta a világ az Enochok, Mózesek, különböző Buddhák, a „Megváltók” és főpapok hosszú sorát, de ugyanakkor „született mágusokat” is, akik képességeiket gonosz célokra használták fel,... mert hiányzott belőlük a korlátokat állító helyes spiritu­ális megvilágosodás.


Ezt még kiegészíthetnénk néhány máshonnan való feljegyzéssel és tradícióval. Louis Jacolliot: Histo­ire des Vierges: Les Peuples et les Continents Disparus című művében ezt írja:


India egyik legrégibb legendája – amely a templo­mokban részben szájhagyományként, részben pedig írás­ban fennmaradt – elmondja, hogy több százezer évvel ez­előtt a Csendes-óceánban létezett egy óriási földrész, amelyet földrengés pusztított el, s amelynek maradvá­nyai: Madagaszkár, Ceylon Szumátra, Jáva, Borneó és a főbb polnéziai szigetek lehetnek.


E feltevés szerint azokban a távoli korokban Ázsia és Hindusztán fennsíkján csupán nagy szigetek voltak a szomszédos fő kontinens mellett... A brahmanák azt tartják, hogy ez a földrész a civilizáció igen magas fokára hágott, s a Hindusztán-félsziget, amely a nagy kataklizma után a vizek új elhelyezkedése folytán megnagyobbodott, csupán folytatta e földrészen megho­nosodott ősi hagyományokat. A hagyományok szerint e hatalmas egyenlítői földrész lakóit Rutáknak nevezték, s az ő nyelvükből származott a szanszkrit nyelv. Az indo-hellén tradíció, amelyet az Indiából kivándorolt legintelligensebb nép tartott fenn, szintén beszél egy földrészről és népfajról, amelyet Atlantisznak illet­ve Atlantidáknak nevez, s e földrész helyét az Atlan­ti-óceán azon részére teszi, amely a trópusoktól északra esik.


De a hagyományoktól függetlenül földrajzi valószí­nűsége is van annak, hogy ezen a tájon a messzi múlt­ban egy kontinens lehetett, amelynek maradványai meg­találhatók az Azori, a Kanári és a Cape de Verge szi­getek vulkánikus és hegyes földdarabjain. A görögök túlságosan is későn jelentek meg az ókorban ahhoz, hogy a Platón által megőrzött hagyományt másnak is le­hessen tekinteni, mint az indiai legenda visszhangjá­nak, annál is inkább, mivel ők sohasem merészkedtek Herkules oszlopain túl a titokzatos Óceántól való fé­lelmükben. Ha pedig pillantást vetünk a planiszférára a Maláji-félszigettől kezdve Polinéziáig, a Szunda-szo­rostól a Húsvét-szigetig, akkor önkéntelenül is ide he­lyezzük a jelenlegi kontinenseket megelőző földrészek legnagyobbikát.


Az óceáni világ két szélső pontján, a Maláj-fél­szigeten és Polinéziában egyaránt megtalálható az a vallásos tradíció, hogy „mindezek a szigetek valami­kor két hatalmas országot alkottak, amelyekben egymás­sal folytonosan harcban álló sárga és fekete emberek laktak. Az istenek végül is belefáradtak a sok viszály­ba, és megbízták Okeánt, csendesítené le őket. Okeán elnyelte a két kontinenst, s foglyait azóta sem lehe­tett tőle visszaszerezni. Az özönvizet csak a hegycsú­csok és fennsíkok kerülték el, mert az istenek közbe­léptek, túl későn ébredve arra, hogy milyen hibát cse­lekedtek”.


Bármit is mondjanak ezek a hagyományok, és bárhol is volt az a hely, ahol Rómát, Görögországot, Egyipto­mot és Indiát megelőzően kibontakozott egy civilizá­ció, – mindenesetre bizonyos, hogy ez a civilizáció létezett, a tudomány számára pedig rendkívül fontos lenne, hogy felkutassa nyomait, bármennyire is tűnő­ félben vannak. (13-15. old.)


Ez az óceáni hagyomány megerősíti azt a legendát, amit a „Titkos Tanítás Feljegyzései” közölnek. A sárga és a fekete emberek közötti háborúság arra a küzdelemre utal, amely az „Isten-fiak” és az „óriások fiai” vagy Atlantisz lakói és mágusai között dúlt.


A szerző végső konklúziója, miután személyesen végigjárta Polinézia összes szigeteit, s éveket áldozott arra, hogy csaknem valamennyi népének vallását, nyelvét és hagyományait megismerje, a következő:


Ami a Polinéziai kontinenst illeti, amely a vég­ső geológiai kataklizma során semmisült meg, létezé­sét olyan bizonyítékok támasztják alá, hogy logikai­lag semmi ellenvetésünk nem lehet.


E kontinens három csúcsa, vagyis a Sandwich-szi­getek, Új-Zéland és a Húsvét-sziget 1500-1800 mérföld­re vannak egymástól, s a közbeeső szigetek is, mint Viti (Fiji), Samoa, Tonga, Foutouna, Oueeha, a Marquesas-szigetek, Tahiti, Pou­moutou, a Gambierek, 700-800-1000 mérföld­re vannak a fenti pontoktól.


A hajósok egyöntetűen állítják, hogy a legszélső és a központi csoportok jelenlegi földrajzi alakjuk­ban kezdetleges csónakjaikon semmiképpen sem közle­kedhettek egymással. Fizikailag lehetetlen egy fatörzsből vájt csónakon ilyen távolságokat átszelni... hó­napokig tartó útnak nekiindulni iránytű és élelmisze­rek nélkül.


Másrészről viszont a Sandwich-szigetek, Viti, Új-Zéland, a központi szigetcsoportok, Samoa, Tahiti, stb. lakói sohasem ismerték egymást, nem is hallottak egymásról az európaiak megérkezése előtt. És még­is, mindezek a népek azt tartják, hogy szigetük valamikor részét képezte egy hatalmas területű száraz­földnek, amely Nyugat felé húzódva Ázsia oldalához tapadt. És e népek, ha összehozzák őket egymással, ugyanazt a nyelvet beszélik, szokásaik, vallásos kép­zeteik azonosak. Arra a kérdésre pedig, hogy „Hon­nan jöttek?” egyetlen válaszként a lenyugvó Nap felé mutatnak. (U. o. 308. old.)


Földrajzi szempontból ez a leírás kissé eltér a Titkos Feljegyzések tényeitől. De mindenesetre beszámol az ilyen hagyományok létezéséről és végeredményben ez a fontos. Mert nincsen füst tűz nélkül, s minden hagyo­mány valamely közelálló igazságon alapul.


A megfelelő helyen rá fogunk mutatni arra, hogy a modern tudomány teljesen megerősíti a két letűnt kon­tinensre vonatkozólag, a Titkos Tanítás fent említett és egyéb hagyományait. A Húsvét-szigeten lévő szobrok például meghökkentő és ékesen szóló emlékek az ősidők óriásairól. Ezek a szobrok hatalmasak és titokzatosak, s ha jól szemügyre vesszük a kolosszális szobrok épség­ben maradt fejét, felismerhetjük a negyedik fajhoz tar­tozó óriások típusbeli vonásait és jellegzetességeit. Mind ugyanarra a mintára készültek, de arcvonásaik elté­rők. Kifejezetten érzéki típust árulnak el, ilyeneknek írták le az ezoterikus hindu könyvek az Atlanteánokat (a Daityákat és „Atlantiánokat”). Hasonlítsuk őket össze más, Közép-Ázsiában található óriás szobrokkal – pl. a Ba­mián közelében lévőkkel –, amelyek a hagyomány szerint elmúlt Manvantarák Buddháinak portré-szobrai. A buddhis­ta és hindu könyvek azt írják ezekről a BUDDHÁKRÓL és hősökről, hogy óriás emberek voltak,61 jó és szent test­vérei a többnyire közös méhből eredő gonosz testvéreik­nek – mint pl. Ravana, Lanka óriás királya, testvére volt Kumbhakarnának –, mindnyájan isteni leszármazottak a Rishiken keresztül, s így az „Ég elsőszülöttei”, akár­csak „Titán és óriás ivadékai”. Ezek a Buddhák – bár képmásait sokszor elcsúfítják a szimbolikusan nagy, lecsüngő fülek – arckifejezésükben első pillantásra is jelentősen eltérnek a Húsvét-szigeti szobroktól. Valószí­nűleg ugyanabból a fajból valók, de az előbbiek az „Is­ten-fiak”, míg az utóbbiak hatalmas varázslók ivadékai. Mindnyájan azonban reinkarnációk, s eltekintve a népsze­rű képzelet és hagyomány elkerülhetetlen túlzásaitól, valóságos történelmi személyek.62 Mikor éltek vajon? Mikor élt az a két faj, a harmadik és a negyedik, és mennyi idő múlva kezdték el az ötödik faj törzsei az egymással való háborúskodást, mikor tört ki a harc a Jó és a Rossz között? Az orientalisták szerint a Purânákban és egyéb hindu szentírásokban a kronológiák reménytele­nül össze vannak keverve és felismerhetetlenségig eltor­zulva. Ezzel a váddal hajlandók vagyunk egyetérteni. De ha az árja írók időnként igen messzire kilendítik krono­lógiai ingájukat a tények törvényes határán túl, ez az eltérés az orientalisták ellenkező irányú elmaradásához képest a brahmanai oldalon mutatja a nagyobb mértéktartást. Végső soron a pundit jobban megközelíti a tényeket és az igazságot, mint a szanszkritológus. Ha egy szansz­kritológus megnyirbálja a számadatokat – és sokszor csak azért, hogy személyes elképzeléseit igazolja –, arra a nyugati közvélemény azt mondja, hogy „óvatos a tények elfogadásában”, ugyanakkor a punditra nyomtatásban dur­ván kimondják, hogy hazug. Ez természeteses senkit sem kötelez arra, hogy a dolgokat ugyanabban a megvilágítás­ban lássa. A pártatlan néző esetleg másként ítél. Vagy mindkét félről azt tartja, hogy gátlástalan történészek, vagy mindkettőt igazolja saját területén, mondván: A hindu árják nem a tömegek, hanem a sorok között olvasni tudó Beavatottak számára írtak. Ha készakarva felcserél­ték az eseményeket és összekuszálták a korokat, ezzel nem akartak senkit sem félrevezetni, csupán tudásunkat megő­rizni a kívülállók fürkésző szeme elől. De aki számolni tudja a Manuktól kezdve a generációkat, továbbá az inkar­nációs szériákat, amelyeket a Purânák bizonyos hősök63 esetében megadnak, az világosan látja az értelmet és a kronológiai rendszert. Ami pedig a nyugati orientalistát illeti, őt sem lehet hibáztatni, mert hiszen nyilvánva­lóan fogalma sincs az archaikus ezotéria által használt módszerekről.


De az ilyen előítéletek hamarosan el fognak tűn­ni az új felfedezések fényében. Prof. Weber és Prof. Max Müller kedvenc eszméi, vagyis hogy Indiában még Pâni­ni idejében sem ismerték az írást, hogy a hinduk vala­mennyi mesterségüket és tudományukat – sőt még a zodiá­kust és építőművészetüket is (mondja Fergusson) – a ma­cedóniai görögöktől vették, és hasonló képtelen feltevé­sek, rövidesen összeomlással fenyegetnek. Az igazság felderítésére az ősi Kaldea szelleme jön segítségül. Sayce oxfordi professzor harmadik Hibbert lecture-jében (1887) az újonnan fezfedezett asszír és babiloni hen­gerekről szólva, hosszasan foglalkozik Ea-val, a Bölcses­ség Istenével, aki a babiloniakat megtanította a kultúrára és az írás művészetére, és akit ma már Berosus Oannes­-ével, a félember - félhallal azonosítottak. Erről az Ea-­ról, akinek kultuszát eddig – a bibliai vízözön alapján – mindössze i. e. 1500 évre vezették vissza, Prof. Sayce szavait összegezve ma már ezt tartják:


Ea városa Eridu volt, amely 6.000 évvel ezelőtt a Perzsa öböl partján terült el. A név annyit jelent: „a jó város”, különösen szent hely, e város volt ugyanis az a központ, ahonnan a legkorábbi kaldeai civilizáció észak felé áramlott. Minthogy e kultúra istenét úgy ábrázolták, mint aki a tengerből jött, valószínű, hogy ez az Eridu székhellyel bíró művelt­ség idegen országból származott. Ma már tudjuk, hogy Kaldea, a Sínai-félsziget és India már egy igen korai időben közlekedtek egymással. A franciák Tel-Loh-ban olyan szobrokat találtak, melyeknek korát legalábbis az i. e. 4.000 évre teszik, s amelyek dioritból, egy rendkívül kemény kőből készültek. A szobrokon lé­vő felírások pedig megállapítják, hogy ezt a követ Magan-ból – vagyis a Sínai-félszigetről hozták, ahol abban az időben a fáraók uralkodtak. Ezek a szobrok általános stílusukban Kephren, a második piramis építőjének diorit szobrához hasonlítanak, sőt Mr. Petrie szerint az egyik Tel-Loh-i szoboralak ölében lévő városterven ugyanolyan mértékegység szerepel, mint amilyent a piramis-építők használtak. Tektónia faanyagot találtak Mugheirben, vagyis a kaldeaiak Ur városában, jóllehet ez a fa speciális indiai készít­mény. Tegyük még hozzá, hogy egy ősi babiloni ruhá­zati lajstromon szerepel a sindhu, vagy muszlin, azzal a megjegyzéssel, hogy az növényi eredetű ruhadarab.


Tehát a muszlin, amit ma Dacca muszlinnak nevez­nek, Kaldeában mint hindu (sindhu) muszlint ismerték, s ugyancsak ismerték i. e. 4.000 évvel a tektónia fát is. És a hinduk, akiknek a kaldeusok civilizációjukat köszön­hetik (Colonel Vans Kennedy alapos bizonyítása szerint), csak akkor ismerkedtek meg az írás művészetével, amikor a görögök megtanították őket ábécéjükre, – ha ugyan hin­ni akarunk az orientalistáknak!

10. STANZA


A NEGYEDIK FAJ TÖRTÉNETE


38. A negyedik, Atlanteán faj születése. 39. A negyedik emberiség alfajai szétválnak és keverednek; létrejönnek a különböző színű kevert fajok. 40. Az Atlanteánok kivál­nak a többi faj közül. 41. Bűnbe esnek, gyermekeket és szörnyeket festenek. 42. Az antropomorfizmus és a szexu­ális vallás első csírái. Elvesztik „harmadik szemüket”.


38. Így kettesével a hét földövön a harmadik (faj) létre­hozta a negyediket (faj emberiségét). Az Istenek Nem-Istenné váltak. (A Surából A-sura lett.) (a)


39. Az első (faj) minden földövön holdszínű volt (sárgás-fehér); a második sárga, mint az arany, a harmadik vörös, a ne­gyedik barna, amely a bűntől fekete lett.1 Az első hét (emberi) sarj kezdetben mind egyszínű volt. A következő (hét, az alfajok) színben keveredni kezdett. (b)


(a) A 38. Slokát csak úgy lehet megérteni, ha hoz­záolvassuk a 9. Stanza slokáit. A fejlődésnek eddig a pontjáig az ember inkább a metafizikai, mint a fizi­kai Természethez tartozik. Csak az u. n. BUKÁS után kezd­tek a fajok gyors ütemben teljesen emberi formát ölteni. Hogy a Bukás teljes értelme – amely oly misztikus és transzcendentális igazi jelentésében – teljesen világos legyen a tanuló előtt, el kell mondanunk részletesen az előzményeket, tekintettel arra, hogy a modern teológia ebből az eseményből a legkárosabb és legképtelenebb dog­mák sarkalatos pontját dolgozta ki.


Az ősi kommentárok – amint arra az olvasó bizo­nyára emlékszik – megmagyarázzák, hogy azon Dhyánik kö­zül, akiknek mint Egóknak inkarnálódniuk kellett a hal­hatatlan, de ezen a síkon érzéketlen Monádokban, egyesek azonnal „engedelmeskedtek” (a fejlődési törvénynek), mi­helyt a harmadik faj emberei fiziológiailag és fizikai­lag készen voltak, vagyis, amikor a nemekre szétváltak. Ők voltak azok a korai tudatos lények, akik a velük szü­letett isteni tisztasághoz most már tudatos értelmet is párosítottak, s Kriyashaktival megteremtették a fél-is­teni embert, a későbbi Adeptusok csíráját a Földön. Azok számára viszont, akik féltékenyen őrizték az Anyag bi­lincseitől mentes intellektuális szabadságukat, mondván: „Mi választhatunk... mi bölcsek vagyunk”, (7. Stanza, 24. sloka) s így sokkal később inkarnálódtak, időközben elkészült az első karmi­kus büntetés. Ezek a Dhyanik asztrális mintáikhoz képest (fiziológiailag) sokkal alacsonyabbrendű testeket kaptak, mert chhayáik a hét osztályba sorolt nemzőknek egy ala­csonyabb rendjébe tartoztak. Azok a „Bölcsesség Fiak” pedig, akik a testet öltést egészen a negyedik fajig ha­lasztották el, vagyis egy olyan fajig, amely (fiziológi­ailag) már bűnnel és tisztátalansággal volt beszennyez­ve, oly szörnyű okot indítottak el, amelynek karmikus okozatát még ma is szenvedik. A következményt önmagukban hozták létre, s a romlottság csíráját hordozták maguk­kal korszakokon át, mivel az általuk éltetett testek sa­ját késlekedésük folytán bemocskolódtak. (Lásd 32, 36. sloka)


Ez volt az „Angyalok Bukása”, amit a Karmikus Törvény elleni lázadásukkal vontak magukra. Az „ember bukása” egyáltalán nem volt bukás, mert hiszen ő fele­lőtlen volt. De mivel a teológia egy dualisztikus rend­szerből kiindulva a „teremtést” „csak Isten előjogának” tekintette – a teológusok által elképzelt végtelen Is­tenséghez ugyanis – szerintük – törvényesen hozzátarto­zik a teremtés – a Kriyashakti képességet „sátáni” erőnek, s az isteni jogok bitorlásának tekintették. Ilyen korlátolt szempontokból kiindulva a fent elmondottak természetesen úgy tűnnek fel, mint „az Isten képére al­kotott ember” meggyalázása, sőt a holt betűs dogmák sze­rint valóságos Istenkáromlás. „Ti azt tanítjátok – mondták már ezt az okkultistáknak –, hogy az embert kezdettől fogva az Ördög munkálta ki, s nem Isten képmására készült a föld porából”. „Miért csináltatok az Istenből Ördögöt – felel­jük nekik – s ráadásul mindkettőt saját képmásotokra?” A Bibliát ezoterikusan értelmezve azonban ele­gendő cáfolatot találunk a teológiának erre a koholmá­nyára. Az egyházak pedig valamikor majd elnyerik kiérde­melt karmájukat a Titkos Tanítástól, amely keresztény­ellenességben túlszárnyalja a legbőszebb materialistákból és ateistákból álló képviseleti testületeket is.


A „Bukott Angyalok” ősi doktrínájának igazi je­lentését – antropológiai és fejlődéstani értelemben – a Kabbala őrzi, és a Biblia magyarázza. Elsősorban a Genezis, amennyiben azt az igazság-kutatás szellemében olvassuk, elfordulva a dogmától és lerázva az előítéletet. Mindez könnyen bizonyítható. A Genezisben (VI.) az „Isten Fiak” – B'ne Aleim – beleszeretnek az emberek leányaiba, fe­leségül veszik őket, és feltárják előttük törvényellene­sen azokat a misztériumokat, amelyeket az Égben tanul­tak – amint Énok írja –, és ez az „Angyalok Bukása”.2 De valójában mi is az Énok Könyve, amelyből a Jelenések szerzője, sőt maga Szt. János, a Negyedik Evangélium (V. ö. X. 8, ahol azokról van szó, akik Jézus előtt jöttek, s akik „rablók és tolvajok” voltak.) írója is oly bőségesen idéz? Énok Könyve egyszerűen egy Beavatási könyv, amely a belső templomokban végzett bizonyos ősi misztériumok menetét írja le óvatos kife­jezésekkel, allegóriába öltöztetve. A „Sacred Mysteries among the Mayas and Quichés” szerzője helyesen gyanítja, hogy Énok u. n. „víziói” a beavatáskor nyert tapasztala­tokra és a misztériumokban tanultakra vonatkoznak. Hely­telen viszont az a véleménye, hogy mindezekről Énok a kereszténységre való áttérése előtt (!!) szerzett tudo­mást, továbbá ez a feltevése is, hogy ez a könyv „a ke­resztény korszak kezdetén íródott”, amikor... az egyip­tomiak szokásai és vallása hanyatlóban voltak”. Ez aligha valószínű, hiszen Júdás levelében (14. vers) idéz Énok Könyvéből, s ezért – amint Lőrinc érsek, az Énok Könyve etiópiai verziójának fordítója megjegyzi, „e könyvet nem írhatta olyan valaki, aki később élt... vagy akárcsak egykorú volt” az Új Szövetség íróival, hacsak azt nem tarjuk, hogy Júdás levele, az Evangéliumok és minden, ami hozzájuk tartozik, már egy bevezetett és elfogadott egyház művei, – ami egyes kritikusok szerint nem lehetet­len. Jelenleg azonban nem magával Énokkal, hanem „bukott angyalaival” akarunk foglalkozni.


Az indiai exotériában ezek az angyalok (Asurák) szintén „Isten ellenségeinek” vannak kikiáltva. Ők azok, akik, ellenzik a Védáknak bemutatott szent áldozatot. A keresztény teológiában általában mint „Bukott Szelleme­ket” említik, mint egymásnak ellentmondó legendák hőse­it, akiket pogány forrásokból, gyűjtöttek össze. A colluber tortuosus, a „tekergőző kígyó” (a jelző állító­lag a zsidóktól szármázik) azonban egészen más értelem­mel bírt addig, amíg a Római Egyház ki nem forgatta, többek között volt egy tisztán asztronómiai jelentése is.


A magasból lehulló (deorsum fluens) Kígyó állí­tólag bírta a Halottak Birodalmának Kulcsait, τού Θανάτου άρχή mindaddig, amíg Jézus meglátta bukását mint villám­lást az égből, (Lukács, X. 17, 18. ) jóllehet a római katolikus verzió szerint cadebat ut fulgur. Valóban azt jelenti, hogy még „az ördögök is engednek” a Logosznak, – aki a Bölcsesség, és aki – mint a tudatlanság ellenfele, ugyanakkor a Sátán vagy Lucifer. Ez a megjegyzés azt akarja jelen­teni, hogy az isteni Bölcsesség mint villám csap le azoknak elméjébe, azt működésre serkentve, akik a tudat­lanság és a babonaság ördögeivel küzdenek. Mindaddig, amíg a Bölcsesség – MAHAT testet öltött Szellemeinek ké­pében – le nem szállt a magasból, hogy felélessze, s tudatos életre hívja a harmadik fajt, - az Emberiség, ha ugyan így lehet nevezni állati, érzéketlen állapotában, morálisan – és fizikailag egyaránt – nyilvánvalóan halálra volt ítélve. A nemzésbe merült Angyalokról jelké­pesen mint Kígyókról és a Bölcsesség Sárkányairól szok­tak szólni. Másrészről viszont – a LOGOSZ fényében szem­lélve – a keresztény megváltó, Krishnához hasonlóan, akár mint ember, akár mint Logosz, voltaképpen az „örök halától” váltotta meg a Titkos Tanításokban hivőket, legyőzvén a Sötétség Birodalmát, vagyis a Poklot, amint azt minden Beavatott teszi. Ez az emberi, földi formája a Beavatottaknak, továbbá – mivel a Logosz a Krisztus – saját belső természetünk princípiuma fejlődik ki ben­nünk a Spirituális Egóvá – a Magasabb Énné –, amely a hatodik princípium, a Buddhi, és a spirituálisan kivi­rágzott ötödik princípium, a Manasz felbonthatatlan egyesüléséből származik.3 Nekünk azt tanították, hogy „a Logosz az egekben a passzív Bölcsesség, a Földön pedig a tudatos, öntevékeny Bölcsesség”. Amint az a Py­mander-ben írva van: egyesülés az „Égi ember” és a „Földi Szűz”, vagyis a Természet között, kapcsolatuknak gyü­mölcse pedig a halhatatlan ember. Ez az, amit Szent Já­nos a Jelenésekben (XIX. 7.) a bárány menyegzőjének nevez. A „fe­leséget” manapság – híveinek önkényes értelmezése szerint – a római egyházzal azonosítják. De úgy látszik, elfelej­tik, hogy bár a gyolcs, amibe öltözött, „ragyogó és fe­hér” kívülről, mint a „meszelt sír”, de belülről rotha­dással van töltve, ami nem „a szentek igazságos cseleke­detei” (U. o. V. 8.), hanem inkább a szentek vére, akik „megölet­tek a földön”. (XVIII. 24.) Így tehát Lukács Evangéliumában (X. 18.) a nagy Beavatott megjegyzését – amely allegorikusan az ér­telem és a megvilágosodás sugarára vonatkozik, mely mint „villámlás hull az égből” a bölcs galileai Adeptus4 által új formába öltöztetett Ősi Bölcsesség-vallás híve­inek szívében és elméjébe – a felismerhetetlenségig eltor­zították, akárcsak az Adeptust magát, átalakítva őt, hogy a legártalmasabb és legkegyetlenebb teológiai dogmáknak megfeleljen.


De ha a nyugti teológia magáénak vallhatja is a Sátán kizárólagos szabadalmát – e fikció minden dog­matikus borzalmával együtt – más népek és vallások is követtek el hasonló tévedéseket, félremagyarázva egy olyan tételt, amely az ősi gondolkodás mélységesen fi­lozófus és eszmei koncepcióinak egyike. E népek számta­lan erre vonatkozó allegóriában egyrészt eltorzították a helyes értelmet, másrészt burkoltan céloztak reá. A purânai hinduizmus fél-ezoterikus dogmái ugyancsak igen sokatmondó szimbólumokat és allegóriákat dolgoztak ki a lázadó és bukott istenekről. A Purânák telve vannak ilyenekkel, a Vishnu Purânában közvetlen utalást talá­lunk az igazságra Parâsara gyakori célzásaiban mindazokról a Rudrákról, Rishikről, Asurákról, Kumârákról és Munikról, akiknek minden korban meg kellett születniük, minden Manvantárában testet kell ölteniük. Ez ezoterikusan annyit jelent, mintha azt mondanánk, hogy az Univerzális Elméből vagy Mahatból jövő „Lángoknak” a Karmikus Akarat és a Fejlődési Törvény impulzusának titokzatos működése folytán – minden átmenet nélkül – le kell szállniuk a Földre, miután előzőleg (ahogy a Pymanderben áll) áttörték a Hét Tűz-kört, vagy rövi­den, a hét közbeeső világot.


Van egy örök ciklikus reinkarnációs törvény, s minden új Manvantara hajnalán a sorozatot azok kezdik meg, akik számlálhatatlan eonok folyamán már kipihen­ték a korábbi Kalpákban eltöltött inkarnációkat, - ők a legmagasabb, legkorábbi Nirvánik. A jelenlegi Manvantá­rában ezeknek az „isteneknek” kellett reinkarnálódniuk, így kerültek ők a Földre, s reájuk vonatkoznak az ere­deti jelentésükből kiforgatott allegóriák.5 Azokat az Isteneket, akik nemzésbe estek, s akiknek az volt a küldetésük, hogy teljessé tegyék az isteni embert, ké­sőbb az Istenekkel viszálykodó démonoknak, gonosz szel­lemeknek, ördögöknek, vagy az Örök törvény engedetlen ügynökeinek ábrázolták. De az ezekre rúgó árja allegó­riáknak nem az volt a céljuk, hogy azokból olyasféle te­remtmények elképzelése bontakozzék ki, mint a keresztény, zsidó és mohamedán vallások ördögei és Sátánja.6


A „Sátánról” szóló igazi ezoterikus felfogás, az egész antik világ filozófiájának erről a tárgyról alko­tott véleménye nagyszerűen bontakozik ki Dr. Anna Kings­ford: „Perfect Way” című könyve második kiadásában közölt „A Sátán titka” címet viselő függelékben. Az intel­ligens olvasónak nem nyújthatnánk ennél jobb és világo­sabb utalást az igazságra, s ezért itt meglehetős rész­letesen idézünk belőle:


1. És a hetedik napon (a Hinduk hetedik teremté­se)7 egy hatalmas Angyal távozott Isten jelenlé­téből, haragvón és pusztítón, Isten pedig uralma alá adta a legkülső szférát.8


2. Az Örökkévalóság létrehozta az Időt, e Határ­talan megszülte a Határt, a Létezés leszállt a nem­zésbe.9


4. Nincs az Istenek között hozzá hasonló, ke­zébe vannak a világok királyságai, hatalma és di­csősége:


5. Trónusok és birodalmak, a királyok dinasz­tiái10 a népek bukása, az egyházak születése és az Idő győzelmei.


Mert, amint a Hermészben halljuk: „Sátán a Király Templomának ajtónállója, ő áll Salamon oszlopcsarnokában, ő tartja a Szent­ély Kulcsait, hogy senki be ne léphessen, csak a Felkent, Hermész titkának beavatottja. (20. és 21. vers)


Ezek az inspiráló és méltóságos versek az ősi egyiptomiaknál és az antik világ minden más civilizált népénél a Logosz teremtő és alkotó Világosságára vonat­koztak (az örök-megnyilvánulatlan Princípium – Ain Soph, Parabrahman, Zeruana Akerne vagy Határtalan Idő, másként Kâla – elsődleges, Hórusz, Brahmâ, Ahura-Mazda, stb. né­ven ismert megnyilatkozására), de a Kabbalában ez az ér­telem ma már eltorzult. A „Felkent”, aki ismeri Hermész vagy Buddha (Bölcsesség) titkait és misztériumait, s aki egyedül bírja a „Szentély Kulcsait” (a Szentély a Ter­mészet Méhe, amelyet meg kell termékenyíteni, és az egész Kozmoszt tevékeny létre és életre ébreszteni), a zsidóknál Jehova, a „Nemzés Istene” lett a lunáris hegyen, vagyis a Sínai-hegyen (Hold = Sin). A „Szentélyből” a „Szentek Szentje” lett, a titkot antropomorfizálták és fallicizálták, lerántva azt az anyagba. Ezért kellett a „Bölcsesség Sárkányából” a Genezisben Kígyót formálni, s a tudatos Istenből, akinek azért volt szüksége a testre, hogy túlságosan szubjektív istenségét abba öl­töztesse, Sátánt alkotni. Viszont a „Szellem számlálha­tatlan testet öltései” és a „vágy áramának szüntelen lüktetése” már a karmikus és ciklikus újraszületési tanunkra vonatkozik és az Eroszra, de nem a fiziológiai szerelem későbbi istenére, hanem arra az isteni vágyra, amely az istenekben és általában az egész természetben teremteni, és lényeknek életet adni törekszik. Ezt pedig az egyetlen „sötét” (mert láthatatlan és felfoghatatlan) LÁNG sugarai csak az anyagba való leszállásukkal hozhatják létre. Ezért, amint a XV. Függelékben olvasható:


12. Isten sok nevet adott neki (a Sátánnak), a titkos és rettenetes misztérium neveket.


13. Az Ellenfél (nevet), mivel az anyag szemben áll a Szellemmel, és az Idő még az Úr szentje­it is bevádolja.


28, 29, 30. Féljetek tőle, és ne vétkezzetek; remegve mondjátok nevét… Mert Sátán az Isteni Igazság (Karma) kiosztó­ja; a mérleg és a kard hordozója… Súly, Mérték és Szám az ő gondjaira vannak bízva.


Hasonlítsuk össze ezt az utolsó mondatot Al Cha­zari Könyvében a rabbi szavaival, amikor a Kabbalát magya­rázza a Hercegnek, s akkor látni fogjuk, hogy a Sepher Jezirah-ban a Súly és Mérték és Szám a Sephiroth (a há­rom Sephrim vagy szám, sifre) sajátossága, magában fog­lalván a teljes 10-es gyűjtőszámot; a Sephiroth pedig a kollektív Adam Kadmon, az „Égi Ember” vagy a Logosz. Az ősi gondolkodásban tehát a Sátán és a Felkent azonos volt.


33. Ezért Sátán az Isten minisztere, a Hádész hét lakának ura, a Megnyilvánult Világok Angyala.


A hét lak a hinduk hét Lokája a Földön, vagyis a Saptaloka. Mert Hádész vagyis az Illúzió Limbója, amely a teológia szerint a Pokollal határos terület, egyszerűen a mi glóbuszunk, a Föld, s ezért hívják a Sátánt a „megnyilvánult Világok Angyalának”.


A Sátán a mi planétánk Istene és az egyedüli Is­ten”, természetesen az aljasság és gonoszság fogalmának teljes kizárásával. Mert ő egy a Logosszal. A mikrokozmikus (isteni) fejlődés rendjében az első és a „legöregebb isten” Szaturnusz (Sátán) a mak­rokozmikus emanáció rendjében (asztronómiailag) a hetedik és az utolsó, lévén ő a kerülete annak a biro­dalomnak, amelynek Phoebus (bölcsesség, vagy másként a Bölcsesség Fénye, a Nap) a középpontja”. A gnosztikusoknak igazuk volt, amikor a zsidó Is­tent „az anyag angyalának” nevezték, aki (tudatos) életet lehelt Ádámba, s akinek a bolygója a Szaturnusz.


34. És Isten övet kötött derekára (a Szaturnusz gyű­rűit), és az öv neve Halál.


Az antropogóniában ez az „öv” az emberi test és két alacsonyabb princípiuma. Ez a három meghal, de a belső ember halhatatlan. Most pedig közeledünk a „Sátán Titkához”.


37, 38, 39. ... Csak reá (Sátánra) hárul a nemzés szégyene. Elvesztette szűzi állapotát (miként a Kumâra az inkarnálódás következtében): feltárva égi titkokat, rabságba esett. Kötelékkel és korláttal zár be minden dolgot...


42, 43, 44. Istennek iker hadserege van: az égben Mihály seregei, s a mélységben (a megnyilvánult világban) a Sátán légiói. Mindketten az Atya miniszterei, betöltvén az isteni Igét. Ezért:


55. Szent és tisztelendő az Isten Sabbath-ja, ál­dott és megszentelt a Hádész Angyalának (Sátánnak) neve. Mert:


41. A Sátán dicsősége az Úr árnyéka (Isten a meg­nyilvánult világban), a Sátán trónusa Adonai (az egész Kozmosz) zsámolya.


Amikor tehát az egyház kiátkozza a Sátánt, Isten kozmikus tükörképét átkozza. Átkozza az anyagban, vagyis az objektíven megnyilvánult Istent. Istent átkozza, vagy­is a soha fel nem fogható Bölcsességet, amely a Fényben és Árnyékban, a Természetben mutatkozó Jó és Rossz aspek­tusban, vagyis az Ember korlátozott értelmének egyedül érthető módján tárja fel magát.


Ilyen tehát az igazi filozófus és metafizikus in­terpretációja Samaelnek vagy Sátánnak, a Kabbalában sze­replő ellenfélnek. S ugyanezek a tanok, ugyanez a szel­lem megtalálható minden régi vallás allegorikus ábrázo­lásaiban. Ez a filozófus szemlélet nem áll ellentétben a vele kapcsolatos történelmi feljegyzésekkel. Azt mondjuk „történelmi”, mert a tradíció magját díszítő allegóriák és mítoszok nem fedhetik el, hogy ez a mag valóságos ese­ményeket rejt magában. Így például a Kabbala, amikor el­ismétli bolygónk és a fajok fejlődésének időtlen időkből származó egyetemes történetét, ezt a Bibliát képező fel­jegyzések legendás formájában mutatja be. Magát a törté­nelmi alapot – jóllehet tökéletlen formában – most köny­vünk lapjain kínáljuk föl úgy, ahogy azt a keleti Titkos Tanításból kaptuk. Kitűnt tehát, hogy a Genezis Kígyó­jának allegóriai és szimbolikus jelentése: a „Bölcsesség Fiai” – vagyis a magasabb szférák angyalai, jóllehet ők is mind a Sátán, vagyis az Anyag birodalmához tartoznak – akik az Ég misztériumait tárják fel az emberek előtt. Az is kitűnt, hogy a hindu, görög, kaldeus és zsidó Pant­eonok u. n. mítoszai mind tényeken és igazságokon alapul­nak. A Genezis óriásai pedig Lanka történelmi Atlanteán­jai és a görög Titánok.


Még emlékszünk reá, hogy Tróját valamikor mítosz­nak, Homéroszt nem létező személynek tartották, azt is ta­gadták, hogy Herculaneum és Pompei tényleges városok let­tek volna, mindezeket a dolgokat mesés legendáknak tart­ván. Schillemann azonban bebizonyította, hogy Trója va­lóban létezett, Herculaneumot és Pompeit pedig százado­kon át takarta a Vezúv lávája, míg kiásva felszínre nem kerültek. Hogy mennyi sok mesének tartott város és hely várja a feltárást, mennyi mitikusnak11 vélt személyi­ségről fog egy napon bebizonyosodni, hogy valóságos tör­ténelmi szereplő volt, azt csak azok tudnák megmondani, akik az asztrális fényben olvassák a Sors végzéseit.


Minthogy pedig a Keleti tan tételei mindig tit­kosak voltak, és minthogy az olvasó aligha remélheti, hogy az eredeti szövegeket megmutassák neki, hacsak elfo­gadott tanítvány nem lesz, a görög és a latin irodalom­ban jártas olvasók a hermetikus irodalom eredeti szöve­geihez fordulhatnak. Olvassa el például gondosan Hermész Triszmegistosz Pymanderének első oldalait, s azokban meg­erősítve láthatja tanainkat, jóllehet burkolt formában. Megtalálja benne az Univerzum fejlődését, Földünkét, ame­lyet a Pymanderben „Természetnek” neveznek, de minden mást is, kezdve a „Nedves Princípiumtól” vagyis a nagy Mélységtől – ATYA-ANYA –, a megnyilvánult Kozmosz első differenciálódásától. Előbb jön az „Egyetemes Elme”, ame­lyet a keresztény fordító a legkorábbi szövegékben „Isten, az Atyává” változtatott. Azután jön az „Égi Ember”,12 az Angyalok Seregének nagy összessége, aki túl tiszta volt ahhoz, hogy megteremtse az alsóbb világokat, vagy bolygónk embereit, de végül mégis lebukott az anyagba a fejlődés erejétől késztetve, mint az „Atya”13 máso­dik Logosza.


Összegezve a mondottakat, minden Teremtő Logosz, vagyis „a Fiú, aki egy az Atyával” valójában a Rectores Mundi Seregét jelenti. A „Jelenlét Hét Angyalában” még a keresztény teológia is az Isten erényeit vagy szemé­lyes sajátságait látja, s ezek – miután ő megteremtette őket, akárcsak Brahmâ a Manukat – Arkangyalok lettek. A római katolikus theodice maga is – felismervén a te­remtő Verbum Princeps-ben a nagy Tanács Angyalát (magni consilii Angelus) – Krisztus velük való azonosságát is­meri el.


A Surából A-Sura lett, az Istenekből Nem-Is­tenek lettek” – mondja a szöveg. Vagyis az istenekből dé­monok lettek, – Sátán, ha szó szerint vesszük. De a Titkos Tanítás szerint – amint azt látni fogjuk – a Sátánt kü­lönböző nevek alatt úgy allegorizálják, mint a Jót és az áldozatot, a Bölcsesség Istenét.


A Kabbala azt tanítja, hogy a gőg és az önteltség – az önzés és az egoizmus legfőbb okozói – folytán az Ég isteni lakóinak egyharmada lebukott (misztikusan), s a csillagok egyharmada lehullt (asztronómiailag). Más szavakkal, az első megállapítás allegória, a máso­dik pedig tény. Az előbbi azonban, amint kimutattuk, szorosan összefügg az emberiséggel.


A Rózsakeresztesek az általuk jól ismert hagyo­mány titkos értelmét megtartották maguknak, s mindössze annyit tanítottak, hogy az egész teremtés a legendás „Égi Háború” következménye és eredménye volt, s az „Égi Háborút” pedig a Teremtő Törvény – vagyis a Demiurgos – ellen fellázadó Angyalok okozták. A megállapítás helyes, de a belső értelem mind a mai napig titok maradt. Ha a további magyarázat elkerülése végett az isteni miszté­riumra hivatkoznánk, amit nem szabad bűnös kíváncsiság­gal illetni, – akkor más semmit sem mondtunk. A pápa csalhatatlanságában hívőket talán kielégítené ez a válasz, de a filozófus elme aligha fogadná el. Az igazságot pe­dig – jóllehet ismert volt a magasabb képzettségű kabba­listák többségénél – közülük sem mondta el senki. Kabba­listák és szimbológusok, egyenként és összességükben rendkívüli vonakodást mutattak arra nézve, hogy az An­gyalok bukásának eredeti jelentését feltárják. A keresz­tények hallgatása természetes. A Középkorban semmiféle alkimista vagy filozófus nem szólhatott volna erről14, mert hiszen az ortodox teológia szerint ez a legször­nyűbb istenkáromlás, mely a „Szent” Inkvizíció hivata­lán keresztül egyenesen a kínpadra és a máglyára veze­tett volna. Az utóbbiakat – attól tartunk – tisztán em­beri hiúság és gőg vezérli, amikor nagyhangon elutasít­ják a kitörölhetetlen babonát. Mióta az Egyház a manicheeizmussal való harcában kitalálta az ördögöt, reányom­va oltókupakját teológiailag a ragyogó Lucifer csillag-­istenre, a „Hajnal Fiára”, s megteremtvén ezzel egyik legkolosszálisabb paradoxonját – a sötét és homályos vi­lágosságot –, a mítosz túlságosan mélyen megkapaszkodott gyökereivel a vakhit talajában. S megakadályozza még azokat is, akik elvetik az egyházi dogmákat, és csak ne­vetnek a szarvakkal ékeskedő, patáslábú Sátánon, hogy bátran előálljanak, és beismerjék ezen legrégibb hagyo­mány ősiségét. Néhány szóban összefoglalva: fél-exote­rikusan tekintve a Mindenható – a Fiat Lux – „Elsőszü­lötte” vagyis az elsődleges világosság angyalai paran­csot kaptak a teremtésre. Egyharmaduk fellázadt, és visszautasította, akik pedig „engedelmeskedtek, mint Fetahil is – kudarcot vallottak”.


A visszautasítás és a kudarc helyes fizikai je­lentésének lényegét csak akkor lehet felfogni, ha vala­ki tanulmányozza és megérti a Keleti filozófiát. Ismerni kell a Vedanta alapvetően misztikus tanait arra vo­natkozólag, hogy teljesen téves a végtelen és abszolút istenségnek funkcionális tevékenységet tulajdonítani. Az ezoterikus filozófia azt tartja, hogy a Sandhyák fo­lyamán a „Központi Nap” teremtő fényt bocsát ki, – és­pedig passzívan. Az Okozatiság látens. A létezésnek csak aktív periódusa alatt keletkezik egy szakadatlan ener­gia-áram, melynek rezgései mind több aktivitással és ké­pességgel telnek meg, amint a Létezés hetes létrájának fokain leereszkednek. Így tehát érthető lesz, hogy a teremtés vagy inkább az alkotás folyamatában, amikor a szerves Világegyetem és benne a hét birodalom vala­mennyi egysége létrejön, intelligens lényekre volt szükség, akik egy kollektív Létezést vagy teremtő Istenséget képeztek, vagyis már különváltak az egy abszolút Egység­től, amely semmi kapcsolatban nincs a feltételekhez kö­tött teremtéssel.15


A Vatikánban őrzött Kabbala kézirata, (amelynek egy másolata – éspedig Európában az egyetlen másolata – állítólag St. Germain gróf birtokában volt) a fenti tan legteljesebb kifejtését tartalmazza, beleértve azt a kü­lönleges verziót, melyet a luciferiánusok16 és más gnosztikusok vallottak. E pergamenben az Élet Hét Nap­ja ugyanolyan sorrendben van említve, mint a Saptasuryá­ban. A nyilvános könyvtárakban fellelhető kiadásokban azonban csak négy van megemlítve, s ezek is csak burkolt kifejezésekkel. De még ez a négy is elegendő ahhoz, hogy kimutassa az azonos eredetet, mivel ez a Dhyan Chohánok négyes csoportjára vonatkozik, s bizonyítékul szolgál arra a feltevésre, hogy a Kabbala az árják Titkos Tanítá­saiból származik. Tudott dolog, hogy a Kabbala nem zsidó tanításokon alapul, mert ez utóbbiak a kaldeusoktól és az egyiptomiaktól vették elképzeléseiket.


Így tehát még az exoterikus kabbalista tanítások is egy Központi Napról és három másodlagos Napról beszél­nek minden Naprendszerben, – köztük a mienkben is. Amint a „New Aspects of Life and Religion” (Hanry Pratt, M. C. London, Williams and Norgate, 1886) című igen hasznave­hető, bár túlságosan materialista műben, a kabbalista né­zetek gondosan feldolgozott és asszimilált szinopszisá­ban olvasható:


A központi Napszámukra (akárcsak az árják számára) a nyugalom központja volt, ahová minden moz­gás végső fokon visszatér. E központi nap körül a rendszerhez tartozó három nap közül az első egy polá­ris síkon… a második egy egyenlítői síkon forgott… (és csak a harmadik volt a mi látható napunk). E négy szoláris égitest szervezeti működésétől függött az, amit az ember teremtésnek hív, vagyis a földi bolygón levő élet fejlődése. A kabbalisták azt tartották, hogy ezen égitestek befolyása a földre villamosság útján jutott el… A központi napból17 kiáradó su­gárzó energia létrehozta a földet, mint vizes boly­gót… és ez, mint planetáris test a (központi nap) felé igyekszik… melynek vonzási szférájában ke­letkezett… De a mindkettőt villamossággal ellátó sugárzó energia visszatartja őket egymástól, átala­kítva a központ felé tartó mozgást a központ körüli forgássá.


A szerves sejtben a látható nap megtalálta saját méhét, s ezen keresztül megalkotta az állati birodal­mat (miközben a növényi birodalmat érlelte), s végül az embert helyezte fölébe, akiben – az állati élet serkentő hatására – létrehozta a fizikai sejtet. De az ember, aki így az állati birodalom élére mint a teremtés koronája került, csak egy állati, lélekte­len múlandó ember volt… Ezért az ember, jóllehet koronája a teremtésnek, megjelenésével a teremtés befejezését jelzi, minthogy a teremtés – benne kulminálódva – az ember halálával hanyatlásnak indult. (289. oldal)


Azért idéztük itt a kabbalista nézetet, hogy bemu­tassuk, mennyire azonos a keleti tanítások szellemével. Magyarázzuk vagy egészítsük ki a hét Napról szóló taní­tást a létezési sík hét rendszerével, amelyeknek köz­ponti égitestei a Napok. Így megkapjuk a hét angyali síkot, amelyeknek Seregei összességükben alkotják e hét sík isteneit. (Lásd a 7. Stanza Kommentárját, I. kötet.) Ez a fő csoport, amelyből négy osztály alakult, kezdve a testnélküli osztálytól le a fél-testi osztályig. Ezek az osztályok közvetlenül kap­csolódnak a mi emberiségünkhöz, bár egymástól eltérő más-más módokon, ami az akarati kapcsolódást és a funk­ciókat illeti. A három osztályt egy negyedik – az első és legmagasabb – szintetizálja, s ezt hívják a „Közpon­ti Napnak” az előbb említett kabbalista tanításban. A semita és az árja kozmogónia között a nagy különbség az, hogy az előbbi materializálja, humanizálja a Természet misztériumait, az utóbbi pedig spiritualizálja az Anya­got, fiziológiája pedig a metafizikából indul ki. És így, jóllehet a hetedik princípium tisztán mint szét­választhatatlan elem és mint személytelen egység a Lé­tezés minden fázisán át eléri az embert, mégis a Közpon­ti Spirituális Napon át jön – a Kabbala azt tanítja, hogy belőle – átjárva még a második csoportot, a poláris Na­pot is, és e kettő árasztja le az emberre az Atmát. A harmadik csoport, az egyenlítői Nap beleötvözi az Atmá­ba a Buddhit, valamint a Manasz magasabb képességeit. Végül a negyedik csoport, a mi látható Napunk szelleme, a Manasszal és eszközeivel ajándékozza meg az embert, és a Káma rupával, vagyis a szenvedély és vágy-testtel, az Ahamkara e két elemével, amelyek kifejlesztik az indivi­dualizált tudatot, a személyes egót. Végül a Föld szel­leme, hármas egységben, megteremti a fizikai testet, hoz­závonja az Élet Szellemét, és kiformálja a Linga Sharirát.


De minden ciklikusan halad előre, s így az ember fejlődése is, mint minden más fejlődés. A keleti tanítá­sok teljes egészében leírják teremtésének módját, míg a Kabbala csak céloz reá. A Dzyan Könyve ezt mondja az ősi emberről, amikor a „Csontnélküli”, a testetlen Teremtő első ízben kilövellte:


Először a Lehelet, azután Buddhi, és végül megtör­tént a Nap-árnyék (a Test) „teremtése”. De hol maradt a Tengely (a középső princípium, a Manasz)? Az ember pusz­tulásra volt szánva. A Differenciálatlan (Elem) és a Va­han (Buddhi) – az ok-nélküli oka – egymagukban elszakad­nak a megnyilvánult élettől. Hacsak - magyarázza a Kommentár - össze nem öt­vözi őket a középső princípium, a Jiva személyes tudatá­nak eszköze.


Más szavakkal, a két magasabb princípium nem kap egyéniséget a Földön, nem lehet ember, ha (a) az El­me, a Manasz-Egó nincs jelen, hogy felismerje önmagát, és (b) ha nincs egy földi hamis személyiség, vagyis az önös vágyak és a személyes Akarat teste, hogy az egészet az ember fizikai formájához – mint egy tartóoszlop kö­rül – hozzákösse. Az ötödik és a negyedik princípium18 – a Manasz és a Kama rupa – tartalmazza a kettős szemé­lyiséget: az igazi halhatatlan Egót, amikor a két felső princípiumhoz hasonul, és a hamis vagy múlandó személyi­séget, az un. mayavikus vagy asztrális testet, másként az ál­lat-emberi lelket. E kettőnek szorosan egybe kell olvad­nia a teljes földi lét céljaira. Tegyük fel, hogy egy Newton spirituális Monádja, amibe valamely kiváló földi szent Monádját oltották bele, a legtökéletesebb fizikai testben – azaz egy két vagy éppen három princí­piummal bíró testben (meglévén benne a Sthula Sharira, a Prâna – Életprincípium – és a Linga Sharira) – kap el­helyezést, de hiányozna a középső, az ötödik princípi­um. Akkor egy idiótát kapunk – legjobb esetben egy gyö­nyörű, lélek nélküli, üres és öntudatlan jelenséget. Egy ilyen teremtmény agyában nem merül fel a „Cogito, ergo sum”, legalábbis nem ezen a síkon.


De azért vannak olyan tanulmányozok, akik előtt régen nem titok a Bukott Angyalok allegóriájának filo­zófiai jelentése, bármennyire is elferdítette azt a Római Egyház. „A szellemek birodalma és a szellemi akaratból ki­induló és abból következő szellemi cselekvés kívül áll az (isteni) lelkek birodalmától és az isteni cselek­véstől, mellyel ellenkezik és mellyel ellentétes irá­nyú.19 Amint a XIV. Kommentár szövege mondja:


A Létezés genezisében a hasonló mindössze csak hasonlót teremt, és a fejlődés – korlátolt és kondicio­nált törvényeivel – csak később jön. Az Önmaguktól-léte­zők20 neve: a „Teremtések”, mert a Szellem-sugárban jelennek meg. A Szellem-sugár saját, időn és (korlátolt vagy kondicionált) Téren túli, Születetlen Természetének eredendő potenciája folytán nyilvánul meg. Helytelenül nevezik a földi teremtményeket, élőket vagy élettelene­ket, beleértve az emberiséget is, teremtésnek és teremt­ményeknek. Ők csupán a differenciálatlan elemek szárma­zékai.

Más helyen pedig:


Az Égi rupa (Dhyan Chohan) saját formájára teremt (embert), ő az univerzális (megnyilvánult) Szubsztancia felébredésének és első differenciálódásának spirituális ideációja, a forma pedig a Rupa ideális árnyéka: ez az első fajhoz tartozó Ember.


Hogy még világosabban fejezzük ki magunkat, s a magyarázatot csupán a Földre vonatkoztassuk: ezen első, az Egyház által Arkangyaloknak nevezett „differenciált Egók” kötelessége volt, hogy az elsődleges anyagot áthas­sák az evolucionáris impulzussal, és annak formáló erejét a dolgok megmintázására fordítsák. Ez az, amire a keleti és nyugati hagyomány egybehangzó mondata utal: „Az An­gyalok parancsot kaptak a teremtésre”. Amikor a Föld az alsóbb és anyagibb erők által elő lett készítve, és a három Birodalom már berendezkedett arra, hogy „gyümöl­csöt hozzon és szaporodjék”, a magasabb erők, az Ark­angyalok vagy Dhyánik, a fejlődési Törvény kényszerének engedve leszálltak a Földre, hogy létrehozzák a fejlődés koronáját: az Embert. Így tehát az „Ön-teremtők” és „Ön­maguktól létezők” kilövellték halvány árnyékukat. De a harmadik csoport, a Tűz-angyalok, fellázadtak és nem akartak csatlakozni Déva-társaikhoz.


A hindu exoterizmus mint jógikat mutatja be őket, akiket szentségük inspirált, hogy megtagadják a terem­tést, minthogy örök Kumârák, „Szűz Ifjak” akartak ma­radni, hogy ezáltal lehetőleg megelőzzék társaikat a Nirvána – a végső felszabadulás – felé vezető úton. Az ezoterikus magyarázat azonban azt tartja, hogy ez az em­beriség jó-voltáért történő önfeláldozás volt. A „Láza­dók” nem akartak akarat-nélküli, felelőtlen embereket teremteni, miként az „engedelmes” Angyalok tették. Nem is tudták volna megadni az emberi lényeknek saját tulaj­donságaiknak még halvány visszfényét sem. Ezek a tulaj­donságok – mivel egy más és sokkal magasabb tudatállapot­hoz tartoznak – semmit sem változtattak volna az ember felelőtlenségén, s így semmiféle magasabb fejlődéshez nem vezethettek. Semmiféle spirituális és pszichikus fej­lődés nem lehetséges a Földön – a legalacsonyabb és leg­anyagiasabb síkon – olyan valaki számára, aki – legalább­is ezen a síkon – már önmagában tökéletes, s így érdeme­ket nem szerezhet, sem bűnöket nem követhet el. Ha az Ember megmaradt volna a tökéletesség mozdulatlan, válto­zatlan és tehetetlen halvány árnyékának, az igazi „én vagyok az én” negatív és passzív képének, akkor a föl­di életen súlyos, álomtalan alvásban kellett volna át­mennie, vagyis ezen a síkon egy elhibázott lény lett volna. Az a Valaki, vagy a kollektíven Elohimnak neve­zett Lény, aki először mondta ki (ha ugyan egyáltalán elhangzottak e szavak) e kegyetlen mondatot: „Íme az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jót és gono­szat tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakasszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké él­jen…” – valóban az Ilda-baoth, a nazarénusok Demiurgosza lehetett, akit düh és irigység töltött el saját te­remtménye iránt. Ennek visszatükröződéseként jött létre az Ophiomorphos (kígyóforma). Ha így állnak a dolgok, akkor valóban csak természetes – még a holtbetűs magya­rázat szempontjából is – ha a Sátánt, a Genezis Kígyó­ját igazi teremtőnek és jótevőnek, az emberiség Spiri­tuális Atyjának tekintjük. Hiszen ő volt a „Világosság Előfutára”, a ragyogó Lucifer, aki kinyitotta a Jehova által (állítólag) teremtett akaratnélküli báb szemét. Az pedig, aki először suttogta: „Mely napon esztek ab­ból, megnyílnak a ti szemeitek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és rossznak tudói”, – valóban csak Megváltónak tekinthető. Ellenfele ugyan Jehovának, a „sze­mélyesítő szellemnek”, de az ezoterikus igazság szerint mindig ő lesz a híven szerető „Küldött”, az Angyal, a mindent tudó, a mindent szerető Szerafim és Kerubim, aki a fizikai halhatatlanság helyett – mely csak egy stati­kus, az embert örökké élő „Bolygó Zsidóvá” változtató halhatatlanság lett volna – reánk ruházta a spirituális halhatatlanságot.


Amint King: „Gnostics and their Remains” című munká­jában írja:


Ilda-Baoth, akit néhány szekta Mózes Iste­nének tartott, egyáltalán nem volt tiszta szellem, jellemében az ambíció és a gőg dominált. Ezért elha­tározta, hogy minden kapcsolatot megszakít anyjával, Sophia-Achamoth-tal, és hogy csak saját magának teremt világot. Hat szellemének segítségével megteremtette az embert, hogy hatalmának képmása legyen. De műve nem sikerült, mert az Ember egy hatalmas, lélektelen, a földön csúszó-mászó szörny lett. A hat szellem kény­telen volt újra az Atya elé vinni a művet, hogy lel­ket kapjon. Ida-Baoth lelket lehelt belé azzal, hogy reá árasztotta azt az Isteni Világosságot, amelyet Achamoth-tól örökölt. Achamoth pedig e veszteségen való haragjában megbüntette őt gőgjéért és önelégült­ségért. Az Ember pedig, aki így Achamoth által – saját fia rovására – kedvezésben részesült, követte a kisugárzott Fényt, s a teremtésből – amelyben ez a Fény elvegyült – további utánpótlást vett fel. Így lassanként már nem teremtőjére, Ilda-Baothra, hanem in­kább azon Felsőbb Lényre, az "Elsődleges Emberre" kezdett hasonlítani. Ezt látva, a Demiurgosz haraggal és irigységgel telt el, mert hiszen teremtménye ma­gasabbrendű lett nála. Szenvedélytől eltelt képe az Alvilágból visszaverődött, életre kelt, s megjelent e „kígyóformájú Sátán” az Ophiomorphos, az irigység és gonoszság megtestesülése.


Így hangzik a gnosztikus exoterikus interpretá­ciója, s az allegória – jóllehet szektáns változat – igen sokatmondó, s igaznak látszik. A Genezis III. feje­zetének holtbetűs szövegéből ezt a természetes következ­tetést lehet levonni.


Innen ered Prométheusz allegóriája, aki ellopja az isteni tüzet, hogy lehetővé tegye az emberek számára a spirituális fejlődés ösvényének tudatos követését, átformálva ezzel a Föld legtökéletesebb állatát egy po­tenciális istenné, s szabaddá téve őt, hogy „erőszakkal hódítsa meg az egek birodalmát”. Innen ered ugyancsak az is, hogy Zeusz kiátkozta Prométheuszt, akárcsak Jehova-­Ilda-Baoth saját „pártütő fiát”, a Sátánt. A kaukázusi hegyek hideg, tiszta hava és a kiolthatatlan Pokol per­zselő tüze és lángja, bár két pólust képvisel, mégis ugyanaz az eszme, vagyis egy kifinomult kínzás kettős aspektusa. A tűz-teremtő – az anima mundi-ban lévő aszt­rális tűz és fény, Φωσφόρος, a phosphoros megszemélyesített jelké­pe (s a foszfor az az elem, amire Moloschott, a német materialista filozófus azt mondta: „ohne phosphor ke­in gedanke” – „Foszfor nélkül nincs gondolat.”) –, aki saját földi szenvedélyeinek vad lángjaiban ég, mert a tüzet saját Gondolata táplálja. Ez már különbséget tud tenni a jó és a rossz között, ám mégis rabja a föl­di Ádám szenvedélyeinek, teljes öntudattal érezvén, amint a kétkedés keselyűje szívét tépi, – ez valóban Prométheusz, a tudatos, s éppen ezért felelős entitás.21 Az élet mint átok nehezedik az emberre, s mégis – néhány hindu és szufi misztikust kivéve – igen kevesen vannak, akik elcserélnék a tudatos élet minden kínját, a fele­lős létezés összes bajait egy passzív és (objektíve) testetlen létezés öntudatlan tökéletességéért, vagy akárcsak azért az univerzális statikus inerciáért, amit Brahmâ „éjszakájának” nyugalma jelent. Idézzünk egy jól felépített cikkből, melynek írója,22 összezavarva a létezés és tudat különböző síkjait, tévedésének áldo­zatául esett:


Sátán (vagy Lucifer) képviseli (kozmikus értelem­ben) az Univerzum aktív vagy – amint M. Jules Bais­sac nevezi – „Centrifugális Energiáját”. Ő a Tűz, a Világosság, az Élet, a Küzdelem, az Erőfeszítés, a Gondolat, a Tudat, a Haladás, a Civilizáció, a Szabad­ság, a Függetlenség. S ugyanakkor ő a kín – a cselek­vés gyönyörének reakciója, és ő a halál – az élet má­sik oldala. Sátán a saját poklában ég, amelyet impul­zusának dühe teremtett, az expanzív felbomlása a csil­lagködnek, amelyből új világok állnak össze. Sátán újra és újra szembekerül a Kozmosz passzív energiájá­nak örök mozdulatlanságával, a kérlelhetetlen „Én vagyok”-kal, a kovakővel, amelyből szikrákat kell kicsiholni. És ennek megfelelően Sátán és seregeit helyesen hív­ják „tűz-tengernek”, mert (a kozmikus allegória sze­rint egy bizonyos értelemben) a Nap az élet forrása a rendszerünkben, ahol ők (Sátán és seregei) megtisz­tulnak (azaz felbomlanak), és felverődnek, hogy újra rendeződjenek egy másik életre (a Feltámadásra). Mert a Nap – mint Földünk eredete és aktív princípiuma – ugyanakkor a Horizont Sátánjának Forrása és Otthona

is… Továbbá – mintegy Baissac általános elméletének (a Le Diable et Satan című művében) helyességét igazol­va – tudnivaló, hogy a hidegnek centripetális ha­tása van. A hidegre minden összehúzódik… Hatására az élet téli álomba merül, vagy kihal, a gondolat megder­med, és a tűz kialszik. A Sátán saját Tűz-tengerében halhatatlan, és csupán a „Vagyok”-ban, a „Nifl-heim”-ben (a skandináv Eddák hideg Poklában) szűnik meg létezése. De ennek ellenére a Nifl-heim-ben van bizo­nyos Halhatatlan Létezés, s ez a létezés a fájdalom nélküli, és békés kell, hogy legyen, mivel öntudatlan és inaktív. Jehova Birodalmában (ha ugyan ez az Isten mindezt jelenti, amit a zsidók és a keresztények kép­zelnek) nincs nyomor, nincs háború, nincs nősülés és férjhez menés, nincs változás, nincs Egyéni Tudat.23 Mindez felszívódik a Leghatalmasabb szellemében. Ez elsősorban a Béke és a lojális Meghódolás Birodalma, amiként az „Ős-lázadók” birodalma a Háború és Forra­dalom… Az előbbi az, amit a Teozófia Nirvánának ne­vez. De a Teozófia azt is tanítja, hogy ha már egy­szer az Ősi Forrástól elszakadtunk, az újra egyesülést csak ERŐFESZÍTÉS kifejtésével lehet elérni. Ez pedig – e tanulmány szellemében – nyilvánvalóan sátáni jel­legű.24


Az ortodox Római Egyház szempontjából valóban „sá­táni” ez az erőfeszítés, mert az emberek csak úgy tudják elérni a Nirvánát és az Isteni Béke Kikötőjét, ha arra a prototípusra támaszkodnak, akiből később a keresztény Ör­dög lett, – vagyis a ragyogó Arkangyalokra, a Dhyan Cho­hánokra, akik nem akartak teremteni, mert azt akarták, hogy az Emberből halhatatlan Isten és önmaga teremtője legyen.


E meglehetős hosszú magyarázat befejezéseként meg­említendő még, hogy a Tirkos Tanítás szerint a Tűz-Dévák, a Rudrák és a Kumârák – a „Szűz Angyalok” (akikhez Michael és Gábriel Arkangyal is tartozik), az Isteni „lázadók”, aki­ket a pozitív és mindent materializáló zsidók Nahash-nak, azaz „Megfosztott”-nak hívtak – inkább a testet öltés át­kát választották, az újraszületéseknek a földi létben el­töltendő hosszú ciklusaival. Mert látták a túl-spirituá­lis Teremtők – saját testvéreik – fél-passzív energiájából kifejlesztett árnyékszerű lények – jóllehet – öntudatlan nyomorúságát. Ha „az ember az általa használt életet nem animalizálásra és nem is spiritualizálásra, hanem az Én humanizálására akarja fordítani”,25 akkor születésének emberinek, s nem angyalinak kell lennie. S ezért a tradí­ció bemutatja a mennyei Jógikat, akik önkéntes áldozatban felajánlották magukat, hogy az emberiséget – amely kezdet­ben istenszerű és tökéletes volt – megváltsák, s átadják neki az emberi érzelmeket és aspirációkat. E szent Jógik­nak ehhez fel kellett adniuk természetes állapotukat, s leszállva bolygónkra, itt kellett maradniuk a Mahayuga egész ciklusára, átváltva személytelen egyéniségüket egyéni személyiséggé, feladva a csillagközi lét üdvét a földi élet kárhozatáért. Az exoterikus teológiák ezt az önkéntes áldozatot, amelyet a Tüzes Angyalok hoztak – kiknek természete a Tudás és a Szeretet – így fogalmaz­ták meg: a „pártütő angyalok lezúdultak az égből a Pokol sötétségébe” –, azaz Földünkre. A hindu filozófia az igazságra mutat rá, amikor azt tanítja, hogy Shiva által letaszított Asurák egy közbeeső állapotban vannak, amely­ben a tisztulás magasabb fokaira és nyomorúságos helyze­tükből való kiemelkedésre készíthetik elő magukat. De a keresztény teológia – bár azt állítja magáról, hogy meg­váltóján, vagyis az isteni szeretet, irgalom és igazság kőszikláján alapul – állításának paradox megerősítése­ként kitalálta a pokolról szóló sivár dogmát, a római ka­tolikus filozófia ezen archimédeszi pontját.


A rabbinisztikus bölcselet pedig – amely minde­nekelőtt pozitív, materialista, vagyis durván földi jel­legű, mert mindent a fiziológiai misztériumokra vezet vissza – ezeket a Lényeket a „Gonoszok”-nak hívja. Míg a kabbaliaták Nahash-nak, vagyis „Megfosztott”-nak – mint föntebb már említettük – és olyan Lelkeknek tartja, akik miután eltávolodtak az Égben a Szent Egytől, létezésük hajnalán levetették magukat a mélybe, s ezzel előrehoz­ták azt az időt, amikor a Földre kell szállniuk. (Zohar, III. 61. C.)


Tisztázzuk azonban azt, hogy ellenvetéseink nem a Zohar vagy a Kabbala bármely másik könyvének helyes ér­telmezését támadják – mert ez azonos a miénkkel –, ha­nem csak ez utóbbi durva pszeudo-ezoterikus magyarázatát, s különösen a keresztény kabbalistákét.


A Kommentár ezt mondja: „Földünk és az ember a három Tűz teremtménye”. A három Tűz szanszkrit neve megfelel az „elektromos tűznek, a Szoláris tűznek és a dörzsölés által keletke­zett tűznek”. Kozmikus és emberi síkon kifejezve ez a há­rom tűz: a Szellem, Lélek és a Test, a három nagy fő Csoport, négyes kiegészítő felosztásukkal. E felosztások az Iskolák szerint változnak és – alkalmazásuknak megfelelően – ezekből lesznek az upadhik és az eszközök, vagy ezek noumenonjai. Az ezoterikus beszámolókban a három tüzet Agni Abhimânin „ragyogásban és pompában felülmúlhatatlan három fia” személyesíti meg. Agni Abhimânin a Kozmikus Logosz, Brahmâ legidősebb fia, aki Swâha-val, Daksha