Lázár Ervin: Hóban

HÓBAN

- Ébredj, kislegény!

Felült az ágyban. Az apja megcsókolta. Borostás arca szúrt. E nélkül a reggeli szurkálás nélkül el sem tudta képzelni az ébredést. Aztán barackot kapott a feje búbjára. Nagy keze volt az apjának. Széles tenyere, vastag ujjai, és minden ujján a fölső ízületen egy sűrű, kör alakú szőrcsomó.

Újra visszafeküdt, az orráig húzta a takarót, és akkor közösen számoltak.

- Egy - mondta az apa.

- Kettő - vágta rá a fiú.

A "hármat" már együtt mondták. Így:

- Háá-rom.

Kipattant az ágyból, az apjára nézett nevetve meg dideregve. A férfi rákezdett a mondókára:

- Ejnye-bejnye, szedte-vette, a cipőjét hova tette?

- Ha az éjjel el nem szaladt, biztos itt van az ágy alatt - felelte éneklő hangon a kisfiú, és előkotorta a két nagy, magas szárú cipőt az ágy alól. Az apja kivette a kezéből az egyiket, megnézte, és elkomolyodott.

- Na, ez bizony jól átázott - morogta, aztán a gyerekre nézett, kacsintott, s így folytatta -, a lábacskád biztos fázott.

Az apja hangtalanul, inkább a szemével nevetett, nagyon vidáman tudott így nevetni, ő meg hangosan, vékony gyerekhangon, csak úgy zengett bele a hideg szoba.

A mondókákat mindig együtt találták ki az apjával. Nagyon sokat tudtak, de ezt ma mondta neki először az apja. Elismételte magában, hogy el ne felejtse, s kacagott.

- Pszt - tette szája elé ujját az apja. - Felébred Zsuzsika. - De a kishúga nem ébredt fel. Csak egy szöszsárga hajcsomó látszott a felfuvalkodott dunyha alól.

Az apja kiment, ő meg öltözni kezdett, és közben vacogott. Nem nagyon fázott, de szeretett vacogni - a fogát ütemesen csattogtatta, s közben kifújta meg beszívta a levegőt. A húga mocorgott az ágyban, aztán felült. Az orra olyan volt, mint egy piros gomb. Hunyorgott, a szeme sarkából ránézett. A fiú abbahagyta a vacogást.

- Még - parancsolta a kislány.

A füzeteit még este a táskájába rakta. Nem bőrtáska volt, pedig az apja a simontornyai vásárból hozott neki egy szép sárga, hátra valót - az övé vászontarisznya volt, a bőr majd jó lesz Zsuzsinak. Neki tarisznya kell, mert Édesapa is olyannal jár nyáron a határba, és mindig szeretett benne kotorászni, meg aztán néha, de ezt nem tudja senki, mikor fölveszi a tarisznyát, azt játssza, hogy ő most Kobrák bácsi, a kanász. Hajlott háttal megy a disznók után, s délben majd a jó szagú csendben ölébe kanyarítja a tarisznyát; kenyeret, hagymát meg szalonnát szed elő belőle meg csontnyelű bicsakot. Tavasszal nem is vitte el soha az iskolába a tízóraiját, hanem leült egy fa alá valahol, és bicskával szeletelve, megette a lekváros kenyeret.

Közben még a disznókra is volt gondja, mert így fenyegetőzött magában:

- Te eriggy onnan, mert odaküldöm az Ügyest!

S ha nem hallgattak a jó szóra - persze, az ilyen disznóféle nagyon értetlen -, csak rászólt a kutyára:

- Na, előre, te!

Aztán eszébe jutott, hogy így elkésik az iskolából, fölszedelőzködött, de azért még futtából visszaszólt:

- Ölég, Ügyes, gyere ide!

Ez volt a tarisznya.

Édesanyja a tízórait az asztal szélére tette. Belerakta a táskába, és elindult.

Nem volt nagyon hideg, de a hó keményen roszogott a lába alatt.

Mielőtt kilépett a kapun, katonásan köszönt Kevei bácsinak, aki egész éjjel ott fagyoskodott az udvaron, és tényleg olyan nagy hasa volt, mint az igazi Kevei bácsinak. Tegnap csinálták Édesapával, mert jó ragadós hó esett - faszénből tettek neki szemet, orrnak meg egy nagy sárgarépát. Csodájára járt az egész család, s Zsuzsika azt mondta rá: "Kevei bácsi".

A Nagysarokig a lórédombon kellett menni. Lefújta róla a havat a szél, a sárga fűcsomók kilátszottak. Innen már tiszta időben el lehetett látni a faluig. Igaz, csak a templomtorony látszott meg a nagy fenyő csúcsa az esperes kertjében - de az már a falu. Ott van a templom háta mögött az iskola meg a Szalaiék romháza. A templommal szemben van a bolt - nyáron szíjostorok lógnak az ajtajában, és cukrot is ott szokott venni az édesapja. Aztán sorban a házak. Mindennap végigmegy közöttük - csak vasárnap nem, mert akkor nem kell iskolába menni. Az első házban Miszlai Pista bácsi lakik, a postás, aki minden reggel odakiabál neki:

- Elkésünk, főtisztelendő úr!

Azért mondja, hogy főtisztelendő úr, mert a fiúnak bokáig érő kabátja van - a bátyjától örökölte, de jó meleg. A következő házban lakik Jóska, a barátja. Aztán egy nagy sárga ház, a Gruberéké, ott harapós a kutya. Kovácséknak árpával érő körte van az udvarukon, egyszer szotyolaszárral le is akart verni egyet, ami kilógott az utca fölé, de észrevette a Kovács bácsi - nagy, fehér bajusza van, az egyik szemének nincs feketéje, szürke az egész, és azzal a szemével nem is lát - odaballagott - ő nem mert elszaladni -, és azt mondta:

- Na, majd én fölemellek, fiam, úgy eléred.

Kovácsék után laknak a Szamosiék, aztán a Nagyék, az ő házuknál kezdődik a Levente tér - ott csak egy ház van, a Szigetiéké, gerendával támasztották meg az elejét.

Mindezt a lórédombról nem lehet látni. Csak a tornyot meg az esperesék fenyőfáját. De most azt sem, még az Erzsébet-dombig sem lehet ellátni, mert lomha köd telepedett a vidékre.

A Nagysaroknál szalad az országútra a gyalogösvény. A tegnap esett hóban itt már lábnyomot sem talált - nem járt erre senki. Ennek örült, mert szeretett a fehér, tiszta hóban gázolni. Időnként hátrafordult. Hosszú, vékonyodó, pontozott csíkot látott: a nyomát. Néha egészen elaprózta a lépést - így egyenletes vonalat húzott a hóba, és figurákat tudott csinálni. Csinált is. Egyszer egy emberfejet - két hétig is látszott, egyszer meg a nevét írta így ki, de azt biztos betemette a tegnapi hó.

A hó olyan volt, mint a porcukor - néha meg is kóstolta, de csak hideg volt. Akkor is olyan, mikor fellobbanó kis szelek végigsöpörnek rajta, fölkavarják, meg akkor is olyan, mikor a faágakról lehullik. Most a faágakon már nem volt hó. Éjjel is fújt a szél - bedudált a kéménylyukon -, és most is hajlítgatta a meztelen faágakat. Szerencsére hátba fújt, a "főtisztelendő"-kabát nem engedte a bőréhez bújni a hideget. Kicsit szorongott, mert máskor ilyenkor már világosabb szokott lenni, most meg mintha inkább egyre sötétebb lenne. - Lehet, hogy vihar lesz - gondolta, és fölnézett az égre. Csak mérhetetlen szürkeséget látott. Erről az ősz jutott az eszébe. Akkor is ilyen szürke nap volt, és a szürkeségből vihar lett. Azért elment az iskolába, és nagyszünetben hallotta, mikor a tanító néni azt mondta az igazgatónak:

- Ezt a kis tanyasit ebben a rossz időben is elengedték. Milyen emberek a szülei?

Az igazgató kicsit hallgatott, aztán így felelt:

- Derék emberek... és a gyerek is az lesz.

Elszégyellte magát, a kút mögött állt, és a bokrok között gyorsan elszaladt az udvar másik végébe, nehogy az igazgató észrevegye, hogy kihallgatta őket.

Ez járt az eszében, és egyre csak lépegetett. A szél akkor már oldalról is csapkodott, és nagy fekete felhőkkel hajózott az égen. A varjak sötét csapatokban hangtalanul keringtek a levegőben, aztán beszálltak a tanyához közvetlen közelre, a szalmakazlak közé. Távolról mintha égzengést hallott volna.

A keményre fagyott, szélhordta hókristályok pirosra csípik az ember arcát... Még vissza lehetne fordulni. Ha a dűlőúton megy, negyedóra alatt hazaér, de lehet, hogy ott hófúvásos az út. Arra is mehetne, amerre jött... az igazgató bácsi majd megint azt mondja a tanító néninek: "Derék emberek... és a gyerek is az lesz."

A gyalogutat nem látta, be kellett hunynia a szemét - csak botorkált, megcsúszott -, a tarisznya lődörgött a hátán ide-oda, s a tolltartóban zörögtek a ceruzák.

A téli szél másként fúj, mint a nyári. A hangok tisztábbak, élesebbek. Ez csak a szél hangja. Nyáron a fák is énekelnek.

Teljesen besötétedett. A hó is hullani kezdett, de nem békésen és szelíden, mint amit annyira szeretett nézni otthon az ablakból. Csíptek a hópelyhek, bevágtak a nyakába, az olvadt hólé végigcsurgott a hátán.

Mintha kiáltottak volna. Balról az országút mellett a földeken végigfutott valami. Lehetetlenül nagy volt és fekete. A cipője is teletömődött hóval, de nem fázott a lába. Csak ment és számolgatott. Most a Kiserzsébet, aztán a Csordakút, onnan már csak egy ugrás az Erzsébet-domb, s akkor már látja a Miszlai Pista bácsi házát. Azt mondja majd a Pista bácsi: "Elkésünk, főtisztelendő úr." A szél belekapaszkodott a kabátjába, egy darabig húzta, aztán elesett. A szája tele lett hideg hóval, a kezéről lecsúszott a kesztyű.

A Kiserzsébetnél a part elfogta a szelet. Ide le kellene ülni - gondolta, aztán eszébe jutott, amit az édesapja mesélt arról a kisfiúról, aki leült a hóba - mert elfáradt -, és harangzúgást hallott.

Fekete kavargás lett az előbb még hófehér táj. Az országúton egy kis pont. Csöppnyi lépésekkel megy előre, néha elbukik a hóban, ellöki a szél... és föláll. Szakállas embereket lát meg villogó fejszéjű cigányokat. Az arca csuromvíz és belül az inge is. Csak megy. Néha eltűnik, aztán előbukkan megint. A hátán vászontarisznya van.

Az Erzsébet-dombnál megállt. Megroggyant a térde. Mindjárt odaérek - gondolta, és folytak a könnyei. Leült a hóba. Már csak kicsit kell menni, és akkor mondja a Pista bácsi, hogy elkésünk, főtisztelendő úr.

Itt sokszor szokott ülni a nyáron is. A bodzabokorban vadgalambfészek van. De ilyenkor a vadgalambok nincsenek itt. Messziről csengettyűk szóltak. Talán szánkó. Fölállt. Csak kevergő hópihék csaptak a szemébe, a csengettyűt már nem hallotta. - Még kicsit pihenek - gondolta, és beleesett a hóba. Jó hideg hó. Ide nem fúj a szél sem, mert elfogja a part... Az arcomnak nagyon jó ez a hideg, csak a kezem fázik. - Zsebre akarta dugni, de nagynak és nehéznek érezte - és a zsebe is vizes volt.

...bimm-bamm... bimm... bamm... Harang. Valahol szól a harang. Fel kell kelni. Menni kell. Számolt. Egy... kettő... hááárom. Háromra felugrott... na, ez bizony jól átázott, a lábacskád biztos fázott. Szédelgett kicsit. Borzongott is... de ment.

A Miszlaiék háza előtt nem állt senki. Kihalt volt a falu.

A kilincset nem tudta megfogni, elgémberedett a keze - csak kotorászott körülötte. Valaki kitárta az ajtót. Jóleső meleg csapta meg. Azt akarta mondani: megjöttem, de nem tudott szólni, nevetni sem tudott, pedig a boldogság táncolt benne.

A tanító néni odaszorította meleg arcát az övéhez, az ölébe kapta, és szaladt vele az igazgatóékhoz. Itt, ebben a szobában már volt egyszer, akkor is ilyen jó birsalmaszag úszkált a levegőben.

- Havat - mondta az igazgató, és vetkőztetni kezdte.

Hóval dörzsölték a kezét meg a lábát, és pálinkát itattak vele. Tűz szaladt végig a testén... Valaki hangos csattanással verte kint a havat a lábáról. Az apja. Tudta, hogy az apja. Szigorú volt az arca, ilyennek csak egyszer látta, mikor nagyanyó meghalt.

Csupa hó volt, a fiúhoz lépett, s megfogta a kezét. A kisfiú kicsit felkönyökölt.

- Cipőm, ruhám jól átázott, de a lábam mégse fázott.

Az apja felemelte a kezét. Azt hitte, barackot ad - de csak megsimogatta a fejét.

 

 

forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár