A nagy inkvizítor - részlet A Karamazov fivérekből

A nagy inkvizítor

Részlet Dosztojevszkij: Karamazov fivérek c. regényéből

- De hát ezúttal se lehetünk meg előszó - mármint irodalmi előszó nélkül, pfuj! - folytatta nevetve Ivan. - Különben micsoda szerző volnék! Nézd, a cselekmény a XVI. században játszódik, akkor pedig - ezt egyébként bizonyára ismered még a klasszikusokból -, akkor éppen szokás volt költői alkotásokban lehozni a földre az égi hatalmakat. Dantéról nem is beszélek.

Franciaországban bírósági írnokok, sőt a kolostorokban még szerzetesek is egész előadásokat rendeztek, amelyekben színre léptették a Madonnát, az angyalokat, a szenteket, Krisztust és magát az Istent is. Victor Hugo A párizsi Notre-Dame-jában, XI. Lajos alatt, a városháza termében, a francia trónörökös születése alkalmából épületes és ingyenes előadást rendeznek a népnek ezzel a címmel: „Le bon jugement de la très sainte et gracieuse Vierge Marie”, ebben megjelenik Mária személyesen, és kihirdeti azt a bon jugement-t. Nálunk Moszkvában réges-régen, Péter előtt időnként szintén tartottak ilyen színielőadásokat, kivált ószövetségi tárgyúakat, de a drámai előadásokon kívül akkoriban világszerte sok elbeszélés és „vers” járta, melyekben a szükséghez képest szerepeltek szentek, angyalok és az ég minden seregei. A mi kolostorainkban szintén foglalkoztak ilyen költemények fordításával, utánzásával, sőt szerzésével is, mégpedig a tatár uralom alatt. Van például egy kis kolostori poéma (természetesen görögből): A Szűzanya pokoljárása, a danteihoz mérhető képekkel és merészséggel, az Istenanya meglátogatja a poklot, és Mihály arkangyal kalauzolja a kínok között. Látja a bűnösöket és gyötrődésüket. A többi közt van ott a bűnösöknek egy roppant érdekes csoportja egy égő tóban: akik úgy lemerülnek ebben a tóban, hogy többé nem is tudnak kivergődni, „azokról már-már megfeledkezik az Isten” - rendkívül mély és erőteljes kifejezés. És ekkor a megdöbbent Istenanya sírva leborul az Isten trónusa előtt, és kegyelmet kér minden kárhozottnak, különbség nélkül mindenkinek, akit ott lát. Az Istennel való beszélgetése szerfölött érdekes. Szívósan, kitartóan könyörög, majd amikor az Isten rámutat fiának keresztülszögezett kezére-lábára, és azt kérdezi: hogyan bocsássak meg az ő kínzóinak - akkor Mária felszólítja a szenteket, a vértanúkat, az angyalokat és az arkangyalokat mind-mind, hogy vele együtt boruljanak le, és kérjenek kegyelmet kivétel nélkül valamennyinek. Végtére kikönyörgi az Istentől, hogy nagypéntektől pünkösd napjáig minden évben megszüntesse a kínokat, a kárhozottak pedig máris hálát adnak az Úrnak, és így kiáltanak hozzá: „Igazságos vagy te, Urunk, hogy így ítéltél!” Nos hát az én „poémácskám” efféle lett volna, ha akkor jelenik meg. Nálam ő jelenik meg a színen; igaz, egy szót se szól az egész poémában, csak megjelenik és elvonul. Tizenöt évszázad telt el már, amióta megígérte, hogy eljön az ő országába, tizenöt évszázada, hogy prófétája ezt írta: „Ímé, hamarosan eljövök.” „Arról a napról és óráról pedig még a Fiú sem tud, csakis az én mennyei Atyám” - ahogy ő maga is mondta, még a földön. De az emberiség a régi hittel és a régi megindultsággal várja őt. Ó, sőt még nagyobb hittel, mert immár tizenöt évszázad telt el, amióta nem kap többé zálogokat az ember az égből:

Higgy a szív sugallatának, Bizonyságod nincs egyéb.

A szív sugallatában - csupán hinni lehet! Igaz, volt akkor sok csoda is. Voltak szentek, akik csodálatos gyógyításokat vittek véghez; némely igazakhoz - életük története szerint - maga a mennyországnak királynéja is lejött. De az ördög nem alszik, úgyhogy az emberiség már kezdett kételkedni e csodák hitelességében. Északon, Németországban, épp akkor ütötte fel fejét egy új, iszonyú eretnekség. Egy óriási csillag „mint egy fáklya (vagyis az egyház) esék a vizek forrásaira, és azok keserűkké lőnek”. Ezek az eretnekségek istenkáromló módon tagadni kezdték a csodákat. De annál lángolóbban hisznek a megmaradt hivők. Az emberiség könnyei változatlanul feljutnak hozzá, várják, szeretik őt, reménykednek benne, vágyva vágynak szenvedni és meghalni érte, úgy, mint azelőtt... És immár annyi évszázada könyörgött az emberiség: „Jelenj meg köztünk, ó, Uram”, annyi évszázada esdekelt hozzá, hogy végtelen könyörületességében kedve támadt leszállni a könyörgőkhöz. Azelőtt is le-leszállt, meg-meglátogatott némely igazakat, vértanúkat és szent remetéket még itt a földön, ahogy meg is van írva a Szentek életé-ben. Nálunk Tyutcsev, aki mélyen hitt saját szavainak igazságában, azt hirdette, hogy

Áldva járta be a földet, Bár a kereszt alatt görnyedt: Koldussorban, szolgamódra, Ő, akinek égben trónja.

Ez okvetlenül így is volt, én mondom neked. Nos, hát kedve támadt megjelenni, ha csak egy pillanatra is, a nép között - a kínlódó, szenvedő, bűnöktől bűzlő, de őt gyermekien szerető nép között. Poémám cselekménye Spanyolországban, Sevillában, az inkvizíció legszörnyűbb korában játszódik, amikor Isten dicsőségére mindennap máglyák lángoltak az országban, és Ünnepélyes máglyatűzön Égtek el az eretnekek.

Ó, ez persze nem a földre szállás volt, amelynek során ígérete szerint teljes égi dicsőségben jelenik meg az idők végeztével, és amely hirtelen lesz, „mint egy kelettől nyugatig felvillanó villám”. Nem, csak arra támadt kedve, hogy egy pillanatra meglátogassa gyermekeit, mégpedig ott, ahol éppen ropogni kezdtek az eretnekek máglyái. És végtelen irgalmassága folytán ugyanabban az emberi alakban jelenik meg még egyszer az emberek között, amelyben tizenöt évszázaddal előbb három évig járt az emberek között. Leszáll éppen annak a délszaki városnak „forró téreire”, ahol a nagy inkvizítor bíboros, a király, az udvar, a lovagok, a bíborosok, a gyönyörűséges udvarhölgyek és egész Sevilla sok-sok lakosának jelenlétében csak az előző napon égetett el kevés híján száz eretneket ad majorem gloriam Dei. Ő csöndben, észrevétlenül jelent meg, és lám - ez a különös -, mégis mindenki ismeri. Ez lehetne a poéma egyik leghatásosabb szakasza, vagyis hogy tulajdonképpen miről ismerik fel. A nép ellenállhatatlan erővel özönlik feléje, köré sereglik és követi. Ő a végtelen könyörület csöndes mosolyával halad közöttük. A szeretet napja ég a szívében, a Fény, a Világosság és az Erő sugarai áradnak szeméből, és az emberekre ömölve viszontszeretettel rendítik meg a szívüket. Ő feléjük nyújtja a kezét, megáldja őket, és gyógyító erő fakad abból, ha hozzá vagy akár a ruhájához érnek. Ekkor a tömegben felkiált egy gyermekkorától vak öregember: „Gyógyíts meg engem, Uram, hogy én is láthassalak!” - és lám, mintha hályog hullna le szeméről, s a vak látja őt. A nép sír, csókolgatja a földet, amerre jár. A gyermekek virágot hintenek elébe, énekelnek, és azt kiáltják neki: „Hozsánna!” „Ez ő, ez ő maga - ismételgeti mindenki -, ez bizonyosan ő, senki más, mint ő!” Ő megáll a sevillai székesegyház tornácán, ugyanabban a pillanatban, amikor a templomba nagy sírással visznek egy nyitott, fehér gyermekkoporsót: benne egy hétéves kislány, egy előkelő polgár egyetlen leánya. A halott gyermek virágok közt fekszik. „Ő feltámasztja a gyermekedet!” - kiáltják a tömegből a síró anyának. A székesegyház főpapja, aki kijött a koporsó elé, meghökkenve néz, és összehúzza szemöldökét. Ám ekkor feljajdul a halott gyermek anyja. Az ő lábához borul, és kezét feléje nyújtva azt kiáltja: „Ha te vagy az, akkor támaszd fel a gyermekemet.” Megáll a menet, a kis koporsót lebocsátják a tornácon a lába elé. Ő részvéttel néz, és ajka halkan újból kiejti: „Talitha kumi” - „Leány, kelj fel.” A kislány felemelkedik, felül a koporsóban, és tágra nyitott szemmel, csodálkozó mosollyal néz körül. Kezében egy csokor fehér rózsa, mellyel a koporsóban feküdt. A nép közt kavarodás támad, kiabálnak, zokognak, és épp abban a pillanatban váratlanul áthalad a téren, a székesegyház mellett maga a bíboros, a nagy inkvizítor. Ez kilencven év körüli, magas, szálegyenes öregember, arca aszott, szeme beesett, de mint tüzes szikra, még fény csillog benne. Ó, nem a pompás bíborosi öltözet van rajta, melyben tegnap díszelgett a nép előtt, amikor megégették a római hit ellenségeit - nem, e pillanatban csak régi, durva barátcsuháját viseli. Némi távolságban követik komor segítői és rabszolgái, meg a „szent” őrség. Megáll a tömeg előtt, és messziről figyeli. Mindent látott, látta, ahogy a koporsót letették a lába elé, látta, ahogy feltámadt a lány, és elborult az arca. Összevonja sűrű, ősz szemöldökét, és tekintetében baljós fény villan. Előrenyújtja ujját, és megparancsolja az őröknek, hogy fogják el őt. És lám, olyan nagy az ereje, a nép már annyira rá van szoktatva az alázatra, hogy a tömeg rettegve engedelmeskedik neki: rögtön utat enged az őröknek, azok meg a hirtelen támadt síri csendben ráteszik a kezüket, és elvezetik őt. A tömeg egy emberként azonnal földig hajol az agg inkvizítor előtt, az pedig szótlanul megáldja a népet, és elvonul. Az őrség a szent törvényszék ódon épületébe, egy szűk és komor, boltíves börtönbe vezeti a foglyot, és bezárja. Eltelik a nap, beáll a sötét, forró és „mozdulatlan” sevillai éj. A lég „babér- és citromillatot lehel”. A sűrű homályban váratlanul kinyílik a börtön vasajtaja, és kezében mécset tartva, lassan bemegy a börtönbe maga az agg, nagy inkvizítor. Egyedül van, az ajtó rögtön becsukódik mögötte. Megáll a bejáratnál, és sokáig, egy vagy két percig fürkészi az ő arcát. Végül csendesen odamegy, leteszi a mécset az asztalra, és azt mondja neki:

- Te vagy az, te? - De mivel nem kap feleletet, gyorsan hozzáteszi: - Ne válaszolj, hallgass! És hát mit is tudnál mondani? Túlságosan is jól tudom, mit mondanál. Aztán meg jogod sincs, hogy bármit is hozzátégy ahhoz, amit már régebben mondtál. Miért jöttél hát, hogy zavarj bennünket? Mert azért jöttél, hogy zavarj bennünket, és ezt magad is tudod. De tudod-e azt, hogy mi lesz holnap? Én nem tudom, ki vagy, és nem is akarom tudni: te vagy-e az, vagy csak az ő hasonmása, de mindjárt holnap elítéllek, és máglyán elégetlek, mint a legveszedelmesebb eretneket, és ugyanaz a nép, amely ma a lábadat csókolgatja, már holnap egyetlen intésemre rohan, hogy parazsat kotorjon a máglyádhoz, tudod ezt? Igen, bizonyára tudod - tette hozzá mélyen eltűnődve, és egy pillanatra se vette le tekintetét foglyáról.

- Nem egészen értem, Ivan, mi ez - mosolyodott el Aljosa, aki mindeddig némán figyelt. - Egyszerűen határtalan fantázia-e, vagy valami tévedése az öregnek, valami lehetetlen qui pro quo?

- Tekintsd akár az utóbbinak - mondta nevetve Ivan -, ha már ennyire elkényeztetett a mai realizmus, hogy nem tudsz elviselni semmi fantasztikust, és qui pro quót akarsz, ám legyen. Igaz is - nevetett ismét -, az öreg kilencvenéves, és rég megháborodhatott a maga eszméjétől. A fogoly külseje pedig megdöbbenthette. Végül lehet, hogy ez csupán lázálom volt, egy kilencvenéves öregember látomása a halála előtt, akit ráadásul felizgatott a tegnapi autodafé, a száz eretnek elégetése. De hát nem mindegy az minekünk, hogy qui pro quo, vagy féktelen képzelődés? Itt csakis az a fontos, hogy az öregnek meg kell nyilatkoznia, hogy végre meg is

nyilatkozik egész kilencven esztendejére, és fennhangon elmondja azt, amiről az egész kilencven éven át hallgatott.

- És a fogoly is hallgat? Csak néz rá, és nem szól egy szót se?

- Hát mindenképpen így is kell lennie - nevette el magát ismét Ivan. - Maga az öreg jegyzi meg, hogy annak nincs joga, hogy bármit is hozzátegyen ahhoz, ami már régebben elmondatott. Ha tudni akarod, épp ebben rejlik a római katolicizmus legfőbb vonása, legalábbis énszerintem: „Mindent átadtál a pápának, következésképpen most minden a pápánál van, te pedig most már akár egyáltalán ne is jöjj ide többé, ne zavarj bennünket legalább egy ideig.” Ebben a szellemben beszélnek, sőt írnak, legalábbis a jezsuiták. Ezt én magam olvastam a teológusaiknál. „Van-e jogod, hogy felfedj akár csak egyet is annak a világnak a titkai közül, amelyből jöttél? - kérdi tőle az én öregem, és maga felel neki helyette: - Nem, nincs jogod, azért, hogy ne tehess hozzá semmit ahhoz, ami már régebben elmondatott, és ne vehesd el az emberektől azt a szabadságot, amelyért kiálltál, amikor a földön jártál. Mindaz, amit újonnan felfedsz, veszélyezteti az emberek hitének szabadságát, mert csodaként jelentkezik, az ő hitük szabadsága pedig mindennél drágább volt neked már akkor, másfél ezer évvel ezelőtt. Nem te mondtad-e akkor olyan gyakran: »Szabaddá akarlak tenni benneteket«? De most megláttad ezeket a »szabad« embereket - teszi hozzá rögtön az öreg tűnődő mosollyal. - Hát igen, ez a dolog sokba került nekünk - folytatja, és szigorúan néz rá -, de mi végre befejeztük a te nevedben. Tizenöt évszázadig kínlódtunk ezzel a szabadsággal, de most ennek vége, és természetesen egyszer s mindenkorra. Nem hiszed, hogy egyszer s mindenkorra vége? Szelíden nézel rám, és még csak felháborodásra se méltatsz? De tudd meg, hogy most és éppen ma ezek az emberek jobban, mint valaha, meg vannak győződve arról, hogy teljesen szabadok, holott ők maguk hozták el nekünk a szabadságukat, és tették alázatosan a lábunk elé. Ám ezt mi csináltuk, de vajon ezt óhajtottad te, ilyen szabadságot?”

- Megint nem értem - szakította félbe Aljosa. - Gúnyolódik, kineveti?

- Egy csöppet sem. Éppenséggel érdemül tudja be magának és társainak, hogy végre-valahára legyőzték a szabadságot, és ezt azért tették, hogy boldoggá tegyék az embereket. „Mert csak most (természetesen az inkvizícióról beszél), most vált lehetővé először, hogy törődjünk az emberek boldogságával. Az ember lázadónak teremtődött; hát lehetnek boldogok a lázadók? Téged figyelmeztettek - folytatja -, nem szűkölködtél figyelmeztetésekben és útmutatásokban, de te nem hallgattál a figyelmeztetésekre, elvetetted az egyetlen utat, amelyen boldoggá lehetett volna tenni az embereket; de mielőtt elmentél, szerencsére átadtad a dolgot minekünk. Megígérted, szavaddal megerősítetted, nekünk adtad az oldás és kötés jogát, és immár természetesen nem is gondolhatsz arra, hogy most elvedd tőlünk ezt a jogot. Miért jöttél hát zavarni bennünket?”

- De mit jelent az, hogy nem szűkölködött figyelmeztetésben és útmutatásban? - kérdezte Aljosa.

- Hát éppen ez a veleje annak, amit az öregnek el kell mondania.

- „A félelmetes és okos szellem, az önmegsemmisítés és a nemlét szelleme - folytatja az öreg -, az a nagy szellem beszélt veled a pusztában, és ahogy a könyvekben van írva, állítólag »megkísértett« téged. Így van? És lehetett volna-e bármi igazabbat mondani annál, amit ő felfedett néked három kérdésben, és amit te elvetettél, és amit a könyvek »kísértéseknek« neveznek? Holott ha történt valaha a földön igazi világrengető csoda, akkor az azon a napon, annak a három kísértésnek a napján történt. Mert épp ennek a három kérdésnek a megjelenésében rejlett a csoda. Ha el lehetne képzelni, csak a próba, a példa kedvéért, hogy a félelmetes szellemnek ez a három kérdése nyomtalanul eltűnt a könyvekből, és hogy vissza kellene állítani, újra kigondolni és megfogalmazni, hogy ismét beiktassák a könyvekbe, és ehhez összegyűjtenének minden evilági bölcset - kormányzókat, főpapokat, tudósokat, filozófusokat, költőket -, és azt a feladatot adnák nekik: találjatok ki, fogalmazzatok meg három kérdést, de olyanokat, amelyek nemcsak megfelelnének az esemény jelentőségének, hanem ráadásul három szóban, csupán három emberi mondatban kifejeznék a világ és az emberiség egész jövendő történetét - hát azt hiszed, hogy a föld minden bölcsessége, így egyesítve, ki tudna találni bármit is, ami erőben és mélységben hozzáfogható lenne ahhoz a három kérdéshez, amelyet akkor ténylegesen feladott neked a pusztában az a hatalmas és okos szellem? Már csak e kérdésekből, csupán megjelenésük csodájából látni lehet, hogy nem tünékeny emberi, hanem örökkévaló és abszolút értelemmel van dolgunk. Mert ez a három kérdés szinte egységes egésszé foglalja össze és megjósolja az emberiség egész jövendő történetét, és előtár három képet, amelyekben találkozik az emberi természetnek minden megoldatlan történelmi ellentmondása az egész világon. Akkor ezt még nem lehetett ennyire látni, mert ismeretlen volt a jövő, de most, tizenöt évszázad elteltével már látjuk, hogy ez a három kérdés annyira megsejtett és megjósolt mindent, és annyira be is vált minden, hogy lehetetlen bármit is hozzájuk tenni vagy elvenni belőlük.

Döntsd el hát magad, kinek volt igaza: neked-e, vagy annak, aki akkor e kérdéseket feltette neked? Jusson eszedbe az az első kérdés; ha nem is betű szerint így mondta, az értelme ez volt: »Ki akarsz menni a világba, de üres kézzel mégy, a szabadságnak valamiféle ígéretével, amelyet azok együgyűségükben és velük született garázdaságukban fel se tudnak fogni, amelytől félnek és irtóznak - mert az ember és az emberi társadalom számára soha semmi se volt elviselhetetlenebb, mint a szabadság! De látod ezeket a köveket ebben a csupasz, forró pusztában? Változtasd kenyérré őket, és az emberiség hálás, engedelmes nyájként iramlik utánad, bár örökké rettegni fog, hogy leveszed róla a kezed, és nem kap többé tőled kenyeret.« De te nem akartad megfosztani az embert a szabadságtól, és elvetetted ezt a javaslatot, mert hát miféle szabadság az, vélted te, ha kenyérrel vásárolják meg az engedelmességet? Azt vetetted ellene, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, de tudod-e, hogy éppen e földi kenyér nevében támad ellened a föld szelleme, összecsap veled, és legyőz, és mindenki őt fogja követni; azt kiáltozva: »Ki fogható ehhez a vadállathoz? Ő tüzet hozott nekünk az égből!« Tudod-e, hogy néhány század múlva az emberiség a saját bölcsességének és tudományának a szájával azt fogja hirdetni, hogy nincs bűncselekmény, tehát vétkesség sincs, csak éhes emberek vannak. »Tartsd jól őket, és aztán kérd számon az erényt« - ezt írják arra a zászlóra, melyet ellened emelnek, és amely alatt lerontatik a te templomod. A templomod helyén új épületet emelnek, újraépül majd Bábel szörnyű tornya, és bár ezt se tudják befejezni, akár az előzőt, te mégis elkerülhetted volna ezt az új tornyot, és ezer évvel megrövidíthetted volna az emberek szenvedéseit, mert hisz miután ezer esztendőt kínlódtak a tornyukkal, megint csak mihozzánk jönnek! Akkor ismét megkeresnek bennünket a föld alatt, a katakombákban, ahová elrejtőztünk (mert megint üldözni és kínozni fognak bennünket), és ha megtalálnak, így kiáltanak hozzánk: »Tartsatok jól bennünket, mert azok, akik égi tüzet ígértek, adósaink maradtak.« És akkor majd mi fejezzük be a tornyukat, mert az fejezi be, aki eltartja őket, márpedig csak mi tarthatjuk el a te nevedben: azt hazudjuk, hogy a te nevedben. Ó, minélkülünk soha, soha nem tartják el magukat! Semmilyen tudomány sem ad nekik kenyeret, amíg szabadok maradnak, így hát az lesz a vége, hogy odahozzák a szabadságukat a lábunk elé, és azt mondják nekünk: »Inkább igázzatok le, de tartsatok el bennünket.« Végre maguk is ráeszmélnek, hogy a szabadság és a mindenki számára elegendő földi kenyér együtt elképzelhetetlen, mert ők soha, soha nem tudnak megosztozni egymással! Arról is meggyőződnek, hogy szabadok se lehetnek soha, mert gyöngék, gyarlók, hitványak és lázadók. Te mennyei kenyeret ígértél nekik, de ismétlem: felérhet-e az a gyönge, örökké bűnös és örökké hálátlan emberi nem szemében a földivel? És ha az égi kenyér nevében fognak is követni ezrek és tízezrek, mi lesz azokkal a milliókkal, akik nem tudják elhanyagolni a mennyei kenyér kedvéért a földi kenyeret? Vagy neked csak a nagyok és erősek tízezrei drágák, a többi milliók, akik megszámlálhatatlanok, mint a tenger fövenye, akik gyöngék, de szeretnek téged, csak arra valók, hogy anyagul szolgáljanak a nagyoknak és erőseknek? Nem, nekünk a gyöngék is drágák. Gyarlók és lázadók, de végül éppen ők lesznek az engedelmesek. Csodálni fognak, és isteneknek tartanak bennünket azért, mert mi, az élükre állva vállaltuk, hogy elviseljük a szabadságot, és uralkodunk rajtuk - olyan szörnyű lesz végül nekik a szabadság! De mi azt mondjuk, hogy neked engedelmeskedünk, és a te nevedben uralkodunk. Megint csak becsapjuk őket, mert téged nem engedünk magunkhoz. Épp ez a csalás okozza majd szenvedésünket, mert kénytelenek leszünk hazudni. Nos, ezt jelentette ez az első kérdés ott, a pusztában, és ezt vetetted el te a szabadság nevében, amelyet mindennek fölébe helyeztél. Holott ebben a kérdésben rejlik e világ nagy titka. Ha elfogadod a »kenyeret«, válaszolhatsz mind az egyes embernek, mind az egész emberiségnek erre az általános és örökös emésztő kérdésére: »Ki előtt kell meghajolni?« Nincs állandóbb és gyötrőbb gondja az embernek, mint az, hogy - ha szabad maradt - minél előbb keressen valakit, aki előtt meghajolhat. De az ember olyasvalami előtt igyekszik meghajolni, ami már vitathatatlan, annyira vitathatatlan, hogy mindenki egyszerre, egyetemesen hajlandó meghajolni előtte. Mert e szánalmas teremtményeknek nem csupán az a gondjuk, hogy találjanak valamit, ami előtt meghajolhasson az egyik vagy a másik, hanem az, hogy olyat találjanak, amiben mindnyájan hisznek, és ami előtt feltétlenül valamennyien meghajolnak. Éppen a meghajlás közösségének ez a szükséglete okozza a legnagyobb gyötrelmet időtlen idők óta mind az egyes embernek, mind az egész emberiségnek. Az egyetemes meghajlás miatt pusztították egymást tűzzel-vassal. Isteneket teremtettek, és felszólították egymást: »Hagyjátok ott a magatok isteneit, és gyertek, hódoljatok a mieinknek, máskülönben halál rátok és az isteneitekre!« És ez így lesz a világ végezetéig, még akkor is, amikor már az istenek is eltűnnek a világból: akkor majd a bálványok előtt borulnak le. Te tudtad, szükségképpen tudnod kellett az emberi természetnek ezt a legfőbb titkát, de elvetetted az egyetlen abszolút zászlót, amelyet felajánlottak neked, hogy mindenkit feltétel nélküli meghajlásra kényszeríts - a földi kenyér zászlaját, mégpedig a szabadság és a mennyei kenyér nevében vetetted el. És nézd csak, mit csináltál még! Ismét csak a szabadság nevében! Mondom neked, hogy nincs az embernek gyötrőbb gondja, mint az, hogy találjon valakit, akinek minél előbb átadhatja a szabadságnak azt az adományát, amellyel ez a szerencsétlen lény születik. De emberek szabadságát csak az veheti birtokába, aki megnyugtatja lelkiismeretüket. A kenyérrel egy vitathatatlan zászlót akartak a kezedbe adni: ha kenyeret adsz az embernek, meghajlik előtted, mert nincs vitathatatlanabb a kenyérnél, de ha valaki ugyanakkor, téged megkerülve, hatalmába keríti a lelkiismeretét is - ó, akkor eldobja a te kenyeredet, és azt követi, aki elzsongítja a lelkiismeretét. Ebben igazad volt. Mert az emberi lét titka nem abban rejlik, hogy csak éljen, hanem abban, hogy miért éljen. Az ember, ha nincs szilárd elképzelése arról, hogy miért éljen, nem hajlandó élni, és inkább elpusztítja magát, semhogy e földön maradjon, még ha csupa kenyérrel rakják is körül. Ez így van, mégis mi történt? Ahelyett, hogy birtokba vetted volna az emberek szabadságát, még nagyobbra növelted! Vagy elfelejtetted, hogy az ember a nyugalmat, sőt akár a halált is többre becsüli, mint a szabad választást a jó és a gonosz megismerésében? Nincsen csábítóbb az ember számára, mint lelkiismeretének szabadsága, de nincs gyötrelmesebb sem. És ahelyett, hogy szilárd alapokat teremtettél volna az emberi lelkiismeret megnyugtatásához egyszer s mindenkorra - elvettél mindent, ami rendkívüli, rejtélyes és bizonytalan, elvettél mindent, ami meghaladta az emberek erejét, és ezáltal úgy cselekedtél, mintha egyáltalán nem is szeretnéd őket - éppen te, aki azért jöttél, hogy életedet áldozd értük! Ahelyett, hogy hatalmadba kerítetted volna az emberi szabadságot, megnövelted és gyötrelmeivel örökre megterhelted az ember lelki világát. Te az ember szabad szeretetére áhítoztál, hogy tőled elbűvölve és lebilincselve szabadon kövessen. Az embernek a szilárd ősi törvény helyett ezentúl saját magának, szabad szívvel kellett eldöntenie, mi a jó és mi a rossz, nem lévén más útmutatója, mint a példád - de hát nem gondoltál arra, hogy végül is elveti a példádat, és kétségbe vonja az igazságodat, ha olyan iszonyú terhet raknak rá, mint a választás szabadsága? Végül majd azt kiáltják, hogy nem tebenned van az igazság, mert nem is lehetett volna nagyobb zavarban és kínban hagyni őket, mint te tetted, amikor olyan sok gondot és megoldhatatlan feladatot róttál rájuk. Ily módon te magad készítetted elő a talajt birodalmad lerombolásához, és ne is vádolj ezzel senki mást. Pedig hát ezt kínálták neked? Három erő, csupáncsak három erő van a földön, amelyek képesek örökre legyőzni és rabul ejteni e tehetetlen lázadókat, épp a boldogításuk végett - ezek az erők: a csoda, a titok és a tekintély. Te elvetetted ezt is, azt is, a harmadikat is, és magad adtál példát rá. Amikor az a félelmetes és igen bölcs szellem odahelyezett a templom tetejére, és azt mondta: »Ha meg akarod tudni, Isten fia vagy-e, vesd alá magadat, mert arról meg van írva, hogy az angyalok felkapják, és úgy hordozzák, és nem zuhan le, és nem zúzza szét magát, és akkor megtudod, hogy Isten fia vagy-e, és akkor bebizonyítod, milyen a te Atyádba vetett hited« - te, végighallgatva, elutasítottad az ajánlatát, és nem engedtél neki, és nem vetetted a mélybe magadat. Ó, te akkor természetesen büszkén és nagyszerűen viselkedtél, mint Istenhez illik, de hát az emberek, ez a gyönge, lázongó fajzat - ők istenek? Ó, te mindjárt tudtad akkor, hogy ha csak egy lépést, egy mozdulatot teszel, hogy levesd magad, rögtön megkísérted az Urat, és elveszted minden hitedet benne, és szétzúzod magad azon a földön, amelyet megváltani jöttél, és ennek nagyon megörül az az okos szellem, amely megkísértett. De ismétlem, sokan vannak-e olyanok, mint te? És valóban feltételezhetted akár csak egy percre, hogy az emberek is ellen tudnak állni ilyen kísértésnek? Hát úgy van megalkotva az emberi természet, hogy elvesse a csodát, és az életnek ilyen szörnyű pillanataiban, a legszörnyűbb, legfőbb és leggyötrőbb lelki kérdéseinek pillanataiban egyedül maradjon szívének szabad döntésével? Ó, te tudtad, hogy a hőstettedet megőrzik a könyvek, hogy az eljut a föld legvégső határáig és az idők teljéig, és azt remélted, hogy téged követve az ember is az Istennel marad anélkül, hogy csodára lenne szüksége. De nem tudtad, hogy mihelyt az ember elveti a csodát, rögtön elveti az Istent is, mert az ember nem annyira az Istent keresi, mint inkább a csodákat. És mivel az ember nem tud meglenni csoda nélkül, teremt magának újabb és újabb, immár saját csodákat, és most már kuruzslók csodája, vénasszonyok varázslata előtt hajol meg, akkor is, ha százszor lázadó, eretnek és istentagadó. Nem szálltál le a keresztről, amikor gúnyolva, csúfolódva azt kiabálták: »Szállj le a keresztről, és akkor elhisszük, hogy te vagy az!« Te nem szálltál le, ismét csak azért, mert nem akartad csodával leigázni az embert, és mert nem csodaszülte, hanem szabad hitre áhítoztál. Szabad szeretetre áhítoztál, és nem arra, hogy a rab szolgaian lelkesedjék a hatalom előtt, amely egyszer s mindenkorra megrémítette. Ám ezúttal is túlbecsülted az embereket, mert hiszen rabszolgák azok, még ha lázadóknak teremtődtek is. Tekints vissza, és ítéld meg magad: eltelt tizenöt évszázad, és nézd meg csak őket, kit emeltél magadhoz? Esküszöm, hogy az ember gyöngébb és alávalóbb teremtmény, mint te gondoltad! Hát képes, képes ő teljesíteni azt, amit te? Azzal, hogy ennyire megtisztelted, úgy cselekedtél, mintha már nem éreznél iránta részvétet, mert túlságosan sokat is követeltél tőle - éppen te, aki jobban szeretted, mint tenmagadat! Ha kevésbé tiszteled, kevesebbet is követelsz tőle, és ez közelebb lenne a szeretethez, mert könnyebb lenne a terhe. Az ember gyönge és alávaló. Mit számít az, hogy most mindenütt lázadozik a mi hatalmunk ellen, és büszke arra, hogy lázadozik?! Ez a gyermek, az iskolás fiú büszkesége. Ezek csupán kisgyermekek, akik fellázadtak, és kikergették tanítójukat a tanteremből. De vége szakad a gyermekek ujjongásának is, és az sokba kerül nekik. Lerombolják a templomokat, és vérrel árasztják el a földet. Ámde végül rádöbbennek ezek az ostoba gyermekek, hogy ők, ha lázadók is, gyönge lázadók, akik a tulajdon lázadásukat se bírják ki. Ostoba könnyeket ontva végül is belátják, hogy az, aki lázadóknak teremtette őket, kétségtelenül csúfot akart űzni belőlük. Ezt kétségbeesésükben mondják, és amit mondanak, istenkáromlás lesz, ettől pedig még szerencsétlenebbé válnak, mert az emberi természet nem tudja elviselni az istenkáromlást, úgyhogy a végén mindig saját maga bosszulja meg. Így hát nyugtalanság, zűrzavar és boldogtalanság - ez az emberek mostani sorsa azután, hogy te annyit szenvedtél a szabadságukért! Nagy prófétád a jelentéseiben és hasonlataiban azt mondja, hogy látta az első feltámadás valamennyi részesét, és hogy minden nemzetségből tizenkétezren voltak. De ha ennyien voltak, akkor azok nem is emberek voltak, hanem istenek. Ők elviselték a te keresztedet, sáskával és gyökerekkel táplálkozva elviseltek az ínséges és kopár pusztában egész évtizedeket, úgyhogy természetesen büszkén mutathatsz rá a szabadságnak, a szabad szeretetnek ezekre a gyermekeire, akik nagyszerű, szabad áldozatot hoztak a te nevedben. De ne felejtsd el, hogy ezek csupán néhány ezren voltak, azok is istenek; és a többiek? Hát tehet arról a többi, gyönge ember, hogy nem bírták ki azt, amit az erősek? Tehet a gyönge lélek arról, hogy nem bír magába fogadni olyan félelmetes adományt? Hát te csakugyan a választottakhoz és a választottakért jöttél? Ám ha ez így van, akkor itt titok lappang, amelyet mi nem érthetünk. Ha pedig titokról van szó, akkor nekünk is jogunk volt titkot hirdetni, és arra tanítani őket, hogy nem a szívük szabad választása a fontos, nem is a szeretet, hanem az a titok, amelynek vakon, még lelkiismeretük ellenére is engedelmeskedniük kell. Így is cselekedtünk. Mi helyesbítettük a te hőstettedet, és a csodára, a titokra és a tekintélyre alapoztuk. És az emberek megörültek, hogy megint úgy vezetik őket, mint egy nyájat, hogy végre levették szívükről azt az oly félelmetes adományt, amely annyi gyötrelmet okozott nekik. Mondd, igazunk volt, amikor így cselekedtünk, és ezt tanítottuk? Hát nem szerettük mi az emberiséget, amikor béketűréssel tudomásul vettük gyöngeségét, szeretettel könnyítettünk a terhén, és gyarló természetének még azt is hagytuk, hogy bűnt kövessen el, de a mi engedélyünkkel? Minek jöttél hát most zavarni bennünket? És miért nézel rám némán és áthatóan azzal a szelíd szemeddel? Csak lobbanj haragra, nekem nem kell a szereteted, mert én se szeretlek téged. Miért is titkolnám előled? Vagy ne tudnám, kivel beszélek? Kiolvasom a szemedből, hogy már tudod mind, ami mondanivalóm csak van. Éppen én takargatnám előled a titkunkat? Lehet, hogy épp az én számból akarod hallani, halld hát: mi nem veled vagyunk, hanem ővele, ez a mi titkunk! Már régóta, immár nyolc évszázada nem veled vagyunk, hanem vele. Pontosan nyolc évszázaddal ezelőtt elfogadtuk tőle azt, amit te felháborodva visszautasítottál, azt az utolsó ajándékot, amelyet akkor kínált fel neked, amikor megmutatta a világ minden országát: elfogadtuk tőle Rómát és a császár kardját, és csakis magunkat nyilvánítottuk evilági királyokká, egyedüli királyokká, noha még mindmáig sem sikerült teljesen bevégeznünk művünket. De ki tehet róla? Ó, ez a mű mindeddig csak a kezdetén van, de már elkezdődött. A betetőzéséig még sokat kell várni, és még sokat szenved a föld, de el fogjuk érni, és mi leszünk a császárok, és akkor majd törődünk az emberek egyetemes boldogságával. Pedig te már akkor elfogadhattad volna a császár kardját. Miért utasítottad el ezt az utolsó ajándékot? Ha megfogadod a hatalmas szellemnek ezt a harmadik tanácsát, teljesítesz mindent, amit az ember a földön keres, vagyis: ki előtt hajoljon meg, kire bízza a lelkiismeretét, és végül milyen módon egyesüljön mindenki egy vitathatatlanul egységes és egyetértő hangyabolyban, mert az emberek harmadik és utolsó gyötrelme - az egyetemes egyesülés szükséglete. Az emberiség a maga egészében mindig arra törekedett, hogy okvetlenül egyetemesen rendezkedjék be. Sok nagy nép volt, nagy történelemmel, de minél magasabbra emelkedtek ezek a népek, annál szerencsétlenebbek voltak, mert a többieknél jobban felismerték az emberek egyetemes egyesülésének szükségességét. A nagy hódítók, a Timurok és a Dzsingisz kánok szélvészként végigszáguldottak a földön, igyekeztek meghódítani a világot, de még ők is - bár öntudatlanul - az emberiségnek az egyetemes és általános egyesülésre irányuló nagy igényét fejezték ki. Ha akkor elfogadod a császár világát és bíborát - megalapítod az egyetemes birodalmat, és egyetemes nyugalmat teremtesz. Mert hát kik uralkodjanak az embereken, ha nem azok, akik uralkodnak a lelkiismeretükön, és akiknek kezében a kenyerük van? Mi tehát elfogadtuk a császár kardját, azzal pedig, hogy elfogadtuk, természetesen megtagadtunk téged, és őt követtük. Ó, a szabad gondolkozás garázdálkodásának, a tudományuknak és az emberevésnek egész századai telnek még el, mert ha egyszer nélkülünk kezdték felépíteni a maguk bábeli tornyát, emberevéssel fogják végezni. De éppen akkor mászik majd hozzánk a fenevad, és nyalni fogja a lábunkat, és véres könnyeket fog ráfröcskölni a szeméből. És mi ráülünk a fenevadra, és feltartjuk a kelyhet, amelyre ez lesz írva: »Titok!« És akkor, csakis akkor jön el az emberek számára a nyugalom és a boldogság országa. Te büszke vagy a választottaidra, de neked csak választottaid vannak, mi pedig mindenkit megnyugtatunk. És még valamit: igen sokan a választottak közül és az erősek közül, akikből választottak lehettek volna, igen sokan végül is belefáradtak abba, hogy rád várjanak, és más területre vitték és fogják vinni szellemi erejüket, szívük hevét, és azzal végzik, hogy épp teellened emelik fel a maguk szabad zászlaját. Pedig te emelted fel azt a zászlót. Nálunk meg mindenki boldog lesz, nem fognak többé lázadni, nem fogják egymást irtani, mint a te szabadságodban mindenütt történt. Ó, mi meggyőzzük őket, hogy csakis akkor lesznek szabadok, ha a mi javunkra lemondanak a szabadságukról, és meghódolnak előttünk. No és igazunk lesz, vagy hazudunk? Ők maguk győződnek majd meg, hogy igazunk van, mert eszükbe jut, hogy milyen szörnyű rabságba és zavarba sodorta őket a te szabadságod. A szabadság, a szabad gondolkodás és a tudomány olyan útvesztőbe viszi, olyan csodák és megfejthetetlen titkok elé állítja őket, hogy némelyek, a dacosak és a szilajok elpusztítják önmagukat, mások, a dacosak, de gyöngék elpusztítják egymást, ismét mások, a többiek, a tehetetlenek és boldogtalanok pedig a lábunkhoz csúsznak, és azt kiáltják nekünk: »Igen, igazatok volt, csakis ti vagytok birtokában az ő titkának, visszatérünk hát hozzátok, mentsetek meg minket önmagunktól.« Amikor kenyeret kapnak tőlünk, természetesen világosan fogják látni, hogy mi az ő kenyerüket vesszük el - amelyet tulajdon kezükkel kerestek -, hogy minden csoda nélkül kiosszuk nekik; látni fogják, hogy nem változtattuk mi a követ kenyérré, de valójában magánál a kenyérnél is jobban örülnek annak, hogy a mi kezünkből kapják! Mert nagyon jól fognak emlékezni rá, hogy régebben, minélkülünk, az a kenyér, amelyet ők kerestek, csak kővé változott a kezükben, amikor pedig visszatértek hozzánk, még a kő is kenyérré változott a kezükben. Nagyon is, nagyon is fogják értékelni, mit jelent, hogy egyszer s mindenkorra engedelmeskednek nekünk! És amíg ezt nem értik meg az emberek, szerencsétlenek lesznek. Mondd, ki akadályozta leginkább, hogy megértsék? Ki tagolta szét a nyájat és szórta széjjel ismeretlen utakon? De a nyáj ismét összegyűlik, és újra engedelmeskedni fog, immár egyszer s mindenkorra. Akkor mi csendes, békés boldogságot adunk, olyan gyarló lényeknek való boldogságot, amilyennek teremtődtek. Ó, mi végre majd leszoktatjuk őket a büszkeségről, mert te felmagasztaltad és megtanítottad őket büszkélkedni; bebizonyítjuk nekik, hogy gyöngék, hogy szánalomra méltó gyermekek, de a gyermeki boldogság mindennél édesebb. Félénken fognak ránk nézni, és ijedtükben hozzánk bújnak, mint a csirkék a kotlóhoz. Csodálnak bennünket, és rettegnek majd tőlünk, de büszkék is lesznek, hogy mi olyan hatalmasak és olyan okosak vagyunk, hogy meg tudunk zabolázni egy ilyen ezermilliós szilaj csordát. Elernyedve fognak remegni a haragunktól, elméjük megretten, a szemük sírós lesz, mint a gyermekeké és az asszonyoké, de egy intésünkre ugyanolyan könnyen csapnak át a vidám nevetésbe, a derűs örömbe, a boldog gyermeki énekbe. Igen, mi munkára kényszerítjük őket, de szabad óráikban gyermeki játékká alakítjuk át az életüket gyermekdalokkal, kórussal és ártatlan táncokkal. Ó, mi megengedjük nekik a bűnt is; ők gyengék és gyámoltalanok, és szeretni fognak minket, mint a gyermekek, azért, mert megengedjük nekik, hogy vétkezzenek. Azt mondjuk nekik, hogy minden bűnt le lehet vezekelni, ha a mi engedélyünkkel követik el; a vétkezést pedig azért engedjük meg nekik, mert szeretjük őket, a bűneikért járó büntetést meg - ám legyen - magunkra vállaljuk. És mivel magunkra vállaljuk, isteníteni fognak bennünket mint jótevőiket, akik viseljük a felelősséget bűneikért az Isten előtt. És nem lesz előttünk semmi titkuk. Mi majd megengedjük vagy megtiltjuk nekik, hogy együtt éljenek a feleségükkel és a szeretőjükkel, hogy legyen vagy ne legyen gyermekük - minden az engedelmességüktől függ -, és ők vidáman, örömmel hódolnak meg nekünk. Lelkiismeretüknek leggyötrőbb titkait mind-mind odahozzák nekünk, és mi mindent eldöntünk, és ők örömmel bíznak a döntésünkben, mert megmenti őket a személyes és szabad döntés nagy gondjától és mostani szörnyű gyötrelmeitől. És mind boldogok lesznek, e lények minden milliója, kivéve az őket kormányzó százezreket. Mert csak mi, mi, akik a titkot őrizzük, csak mi leszünk boldogtalanok. Lesz ezer- meg ezermillió boldog kisgyermek és százezer mártír, akik magukra vállalták a jó és a rossz megismerésének átkát. Csendesen halnak meg, csendesen hunynak el a te nevedben, és csak a síron túl találják meg a halált. De mi megőrizzük a titkot, és épp az ő boldogságuk végett örök mennyei jutalommal kecsegtetjük őket. Mert hiszen ha volna is valami a másvilágon, természetesen nem az olyanok számára lenne, mint ők. Azt mondják, azt jövendölik, hogy te eljössz, és újra győzöl, eljössz a te büszke és hatalmas választottjaiddal, de mi azt mondjuk, hogy azok csak saját magukat váltották meg, mi pedig mindenkit megváltottunk. Azt mondják, hogy megszégyenítik a fenevadon ülő parázna asszonyt, aki a kezében tartja a titkot; hogy újra fellázadnak a gyöngék, széttépik bíbor ruháját, és lemeztelenítik »undorító« testét. De akkor én felállok, és rámutatok arra az ezer- meg ezermillió boldog kisgyermekre, akik nem ismerték a bűnt. És mi, akik az ő boldogságukért magunkra vállaltuk a bűneiket, eléd állunk, és azt mondjuk: »Ítélj meg bennünket, ha tudsz, és mersz.« Tudd meg, hogy én nem félek tőled. Tudd meg, hogy én is voltam a pusztában, én is táplálkoztam sáskával és gyökerekkel, én is áldottam a szabadságot, amellyel te megáldottad az embereket, és arra készültem, hogy választottaid közé, az erősek és hatalmasok közé állok azzal a vággyal, hogy »beteljék a számuk«. De felocsúdtam, és nem akartam az őrültséget szolgálni. Visszatértem, és csatlakoztam azoknak a csapatához, akik helyesbítették a te hőstettedet. Otthagytam a büszkéket, és visszatértem az alázatosakhoz épp ezeknek az alázatosoknak a boldogsága végett. Az, amit mondok neked, valóra válik, és felépül a mi birodalmunk. Ismétlem neked, már holnap meglátod ezt az engedelmes nyájat, amely az első intésemre rohan, hogy odakaparja az izzó parazsat a te máglyádhoz, amelyen elégetlek téged azért, mert idejöttél, hogy zavarj bennünket. Mert ha volt, aki megérdemelte a máglyánkat, akkor az te vagy. Holnap elégetlek. Dixi.”

Ivan szünetet tartott. Beszéd közben nekihevült, szenvedélyesen beszélt; amikor pedig befejezte, váratlanul elmosolyodott.

Aljosa, aki mindeddig csöndben hallgatta - bár a vége felé rendkívül izgatottan, többször is megpróbálta félbeszakítani bátyja beszédét, de láthatólag fékezte magát -, most szinte felugorva megszólalt:

- De hisz... ez képtelenség! - kiáltotta kipirulva. - A te poémád Jézus magasztalása, nem pedig ócsárlása... aminek te szántad. És ki hiszi el neked, amit a szabadságról mondasz? Hát így kell, így kell azt érteni? Így értelmezi a pravoszláv egyház? Ez Róma, de nem is az egész Róma; ez nem igaz - ezek a katolicizmus legrosszabbjai, az inkvizítorok, a jezsuiták!... Meg aztán teljesen elképzelhetetlen egy olyan fantasztikus személy, mint a te inkvizítorod. Miféle emberi bűnök azok, amelyeket magukra vállaltak? Miféle titoknak a hordozói azok, akik az emberek boldogsága végett magukra vállaltak valami átkot? Mikor láttak ilyeneket? Mi ismerjük a jezsuitákat, sok rosszat beszélnek róluk, de hát olyanok volnának, amilyennek te lefested őket? Egyáltalán nem olyanok, korántsem olyanok... Ők egyszerűen a jövendő földi világbirodalom római hadserege, élükön a császárral, a római pápával... ez az ő eszményük, de minden titok és fennkölt szomorúság nélkül... A legegyszerűbb hatalomvágy, a piszkos földi javak, a leigázásnak, amolyan új jobbágyságnak a vágya, hogy földesurak lehessenek, ez az egész programjuk. Talán még Istenben se hisznek. A te szenvedő inkvizítorod merő kitalálás...

- Várj csak, várj - mondta nevetve Ivan. - Ni, hogy nekitüzesedtél! Azt mondod, kitalálás. Ám legyen! Persze hogy kitalálás. De azért hadd kérdezzem meg: csakugyan azt hiszed, hogy az utóbbi évszázadok egész katolikus mozgalma csupán hatalomvágy - csakis szennyes javak elérésére? Csak nem Paiszij atyától tanultad ezt?

- Nem, nem, ellenkezőleg: sőt, Paiszij atya egyszer olyasvalamit mondott, mint te... de természetesen mégsem azt, egyáltalán nem azt - kapott észbe Aljosa.

- Mindenesetre értékes adat az „egyáltalán nem azt” ellenére is. Épp azt akarom kérdezni tőled: miért csakis hitvány anyagi javakért szűrték össze a levet a te jezsuitáid és inkvizítoraid? Miért nem akadhat köztük egyetlenegy szenvedő sem, akit nagy szomorúság kínoz, és aki szereti az emberiséget? Nézd: tegyük fel, hogy csakis piszkos anyagi javakra vágyók serege közt akadt egyetlenegy olyan, mint az én agg inkvizítorom, aki maga is gyökereken élt a pusztában, és őrjöngve iparkodott legyőzni a testét, hogy szabaddá és tökéletessé tegye magát, de - mivel egész életében szerette az emberiséget - egyszeriben kinyílt a szeme, és belátta: nem valami nagy erkölcsi boldogság elérni az akarat tökéletességét, ha ugyanakkor arról győződik meg az ember, hogy Isten többi teremtményének milliói továbbra is csak arra jók, hogy gúnyt űzzenek belőlük, hogy ezek sohasem tudnak megbirkózni a szabadságukkal, hogy e szánalmas lázadók sosem lesznek óriások, akik befejezhetnék a tornyot, hogy a nagy idealista nem az ilyen balgákért álmodozott az ő harmóniájáról. Miután minderre rájött, visszatért és csatlakozott... az eszes emberekhez. Hát nem történhetett ilyesmi?

- Kikhez csatlakozott, milyen eszes emberekhez?! - kiáltotta szinte szenvedéllyel Aljosa. - Nincs azoknak semmiféle eszük, semmiféle titkuk vagy rejtélyük... Legfeljebb talán az istentagadás - ez az ő egész titkuk. A te inkvizítorod nem hisz Istenben, ez az ő egész titka!

- És ha így van! Végre rájöttél. Valóban így van, valóban ennyi az egész titok, de hát ez nem szenvedés, legalábbis egy olyan ember számára, mint ő, aki egész életét arra a pusztai hőstettre áldozta, és nem gyógyult ki az emberiség szeretetéből? Életének alkonyán kétségtelenül meggyőződik arról, hogy csakis a nagy, félelmetes szellem tanácsai szerint lehetne valamelyest elviselhető rendbe fogni ezeket a tehetetlen lázadókat, ezeket a „csúfságra termett, félig sikerült kísérleti lényeket”. És amikor erről meggyőződik, belátja, hogy az okos szellemnek, a halál és a pusztítás félelmetes szellemének útmutatását kell követni, avégett pedig el kell fogadni a hazugságot meg a csalást, és immár tudatosan kell a halál és a pusztulás felé vezetni az embereket, és közben, egész úton ámítgatni, hogy valamiképpen észre ne vegyék, hová is vezetik őket; hogy ezek a szánalmas vakok legalább útközben véljék boldognak magukat. És ne felejtsd el, ez a csalás annak a nevében történik, akinek az eszményében olyan szenvedélyesen hitt az öreg egész életén át! Hát nem szerencsétlenség ez? És ha csak egy ilyen kerül ennek az egész hadseregnek az élére, amely „csupáncsak piszkos javakért áhítja a hatalmat” - hát nem elég akár egy ilyen is, hogy tragédia történjék? Sőt, egy ilyen élenhaladó is elég, hogy az egész római ügy mindenféle seregeivel és jezsuitáival végre megtalálja igazi vezéreszméjét, a legmagasabb rendű eszméjét. Őszintén megmondom neked: én szentül hiszem, hogy ez az egyetlen ember soha nem is hiányzott azok közül, akik valamely mozgalom élén álltak. Ki tudja, hátha a római pápák között is akadtak ilyen ritka kivételek. Ki tudja, hátha ez az átkozott vénember, aki a maga módján annyira és oly makacsul szereti az emberiséget, sok ilyen kivételes aggastyán egész csapatának alakjában most is létezik mint összeesküvés, mint titkos szövetség, amely már rég megalakult a titok őrzésére, hogy megvédje a boldogtalan és tehetetlen emberektől épp azért, hogy boldoggá tegye őket. Ez okvetlenül így van, és így is kell lennie. Nekem úgy rémlik, hogy még a szabadkőművesség alapját is valami efféle titok alkotja, és hogy a katolikusok épp azért gyűlölik a szabadkőműveseket, mert versenytársakat látnak bennük, akik szétforgácsolják az eszme egységét, holott egy nyájnak és egy pásztornak kell lennie... Egyébként azzal, hogy védem a gondolatomat, olyan szerző gyanánt viselkedem, aki nem állta ki a kritikádat. Elég erről ennyi.

- Talán te magad is szabadkőműves vagy! - szaladt ki váratlanul Aljosa száján. - Te nem hiszel Istenben - tette hozzá, de most már rendkívül szomorúan. Ráadásul úgy rémlett neki, hogy a bátyja gúnyosan néz rá. - Aztán hogy végződik a poémád? - kérdezte hirtelen a földre nézve. - Vagy már vége van?

- Így akartam befejezni: amikor az inkvizítor elhallgat, egy ideig várja, hogy válaszoljon a foglya. Nyomasztja a némasága. Látta, hogy a fogoly egész idő alatt egyenesen a szemébe nézve elmélyülten, csendben hallgatta, és nyilvánvalóan nem akart ellene vetni semmit. Az öreg azt szeretné, ha mondana neki valamit, még ha keserűt, iszonyút is. De ő váratlanul, némán odamegy az aggastyánhoz, és csöndesen megcsókolja kilencvenéves, vértelen ajkát. Ez minden válasz. Az öregember megremeg. Megrándul a szája sarka; az ajtóhoz megy, kinyitja, és azt mondja neki: „Eredj, és többé ne jöjj ide... egyáltalán ne jöjj... soha, soha!” És kiengedi őt „a városnak sötét tereire”. A fogoly elmegy.

- És az öreg?

- A csók égeti a szívét, de megmarad addigi eszméje mellett.