Thészeusz és Ariadné mítosza

Forrás: http://mek.oszk.hu

A szörnyű adótól, melyre Minós krétai király kötelezte, Aigeus király fia, a hős Théseus szabadította meg Athént. Arra kérte atyját; hogy vegyék be őt is a hét ifjú közé, akiket hét szűzzel együtt időről időre a Minótaurosnak kellett elküldeni; ő majd Pallas Athéné segítségével megöli az emberevő szörnyeteget. Az öreg Aigeus fájó szívvel bocsátotta el a veszedelmes útra gyermekét, ki csak késő öregsége napjaira tért vissza hozzá. Mert Théseus anyja, Aithra, troizéni királyleány volt, s míg Aigeus Athénben uralkodott, Aithra Troizénben nevelte fel gyermekét. Csak mikor már olyan erős lett Théseus, hogy atyja fegyvereit ki tudta emelni a föléjük hengergetett mérhetetlen súlyú szikla alól, akkor kereshette fel atyját Athénben. De még be sem teltek fia látásával Aigeus büszke apai szemei, mikor az agg király szerencsétlen sorsa és az ifjú hős fékezhetetlen bátorsága megint kiragadta ölelő karjai közül Théseust. Ősz hajára földet és homokot hintett Aigeus, mert ki tudja, látja-e még valaha fiát; fekete vitorlát húzatott a hajóra, és meghagyta Théseusnak, hogy ha sikerrel jár s megölve a Minótaurost, épségben hazatér halálra ítélt társaival, cserélje fehérre a fekete vásznat.

A könnyű hajó és a szelíd szelek elvitték Théseust a dicső Minós büszke székvárosába. Meglátta az athéni hőst a krétai királyleány, a szép Ariadné, kit illatos ágya anyja lágy karjai között óvott eddig, mint az Eurótas habjai a mirtust, vagy ahogyan a tavaszi szellő sarjasztja a tarka virágzást. El sem mozdította vágyódó szemeit az ifjúról a királyleány, amíg egész testét át nem járta a szerelem, s Erós lángja el nem hatolt a velőkig. Erós, ki gondokkal keveri az emberek örömeit, és Aphrodité, aki úrnő a szerelem és a tenger habjai felett, milyen hullámokon dobálták a szerelmes leányt, míg a szőke idegen után sóhajtozott! Mennyi aggodalom töltötte el bágyadó szívét, hogyan sápadt sárgábbra, mint a fényes arany, mikor Théseus jelentkezett a királynál, hogy megbirkózzék a szörnyeteggel, vagy a halált vagy a dicsőséget várva!

Titkon megegyezett Ariadné az idegennel és egy gombolyag fonalat adott neki. Mert a Minótauros számára Daidalos labyrinthost épített, hatalmas barlangot, melyben zegzugos folyosók vezettek és ezek közt az is eltévedt volna, akit esetleg megkímél a szörnyeteg. De Théseus Ariadné fonalát gombolyította, s mikor Pallas Athéné segítségével megölte a Minótaurost, a fonal mentén szépen megtalálta a kijáratot is a labyrinthosból. Akkor aztán megmentett társaival hazahajózhatott Athénbe és vitte magával a krétai királyleányt, kinek megígérte, hogy segítségéért feleségül fogja venni. Meg aztán Ariadnénak nem is lett volna maradása Krétában, ha Minós megtudja, hogy saját leánya segítette az idegeneket.

Théseus szerelméért elhagyta Ariadné apját, anyját és testvérét, de Théseus hűtlen lett hozzá és megfeledkezett arról is, hogy Ariadnénak köszönheti életét. Mikor Dia (vagy Naxos) szigetére érkeztek, Ariadnét elnyomta az álom. Théseus partra tette az alvó leányt és úgy hajózott tovább hazája felé.

Felébredt Ariadné és egyedül találta magát a lakatlan szigeten. Hangos panaszszóval öntötte ki keserves haragját a hűtlen Théseus ellen, felment a magas hegyekre, ahonnét messzire el lehetett látni a tengeren, majd a tenger remegő habjai közé futott, meztelen bokája fölé emelve lágy ruháját. Szája tajtékzott már a vérfagyasztó keserves jajveszékelésben:

- Hát így hagytál engem, ki a hazai partokról elhajóztam veled, itt hagytál e magányos szigeten, álnok Théseus? Hát így törődsz az istenekkel, hogy esküszegéssel mersz hazádba térni, engem elfeledve? Hát semmi sem tudta kegyetlen lelked szándékát megmásítani? Nem volt egy csepp szánalom sem benned? Bizony nem ezt ígérted nekem, hanem víg menyegzőt, a várva várt nászdalokat, miket most mind meghiúsultan szórtak szét a szelek a levegőben. Ne is higgyen többé nő a férfi esküjének, mert csak addig esküdöznek, addig nem fukarok az ígéretekben, amíg el akarnak érni valamit, de mihelyt elérték, amire vágyódnak, szavukat felejtik és nem törődnek az esküvel. Én ragadtalak ki a halál örvényéből és inkább akartam testvérem vesztét, mintsem hogy tégedet, hitszegő, a veszély percében elhagyjalak. Ím, ez a jutalmam: a vadak tépnek szét és a ragadozó madarak prédája leszek e szigeten, ha meghalok, senki sem hantol a föld rögeiből sírdombot fölém. Oroszlán szült téged, magányos kőszirten, a kegyetlen tenger hullámai dobtak partra, valamelyik tengeri szörny volt az anyád, hogy így jutalmazod azt, aki az édes életnek megmentett. Ha nem is kívántad, hogy hitvesed legyek, vagy ha nem akartál idegen asszonnyal ülni lakodalmat, mert attól tartottál, hogy mit szólnak hozzá hazádban, akkor is legalább hazavittél volna, hű rabszolganődnek, hogy szolgáltalak volna, kedves tagjaidat üdítő fürdővel simogatva s bíborszőnyeggel megvetve pihenőre ágyad! Most hová forduljak, kitől várhatok még segítséget? Nincs egy árva tető e puszta szigeten s a tenger habjai zárnak körül, nincs rá mód, nincs remény, hogy elfussak innét. Minden néma, minden elhagyott, és minden a halált mutatja. De nem tör meg addig két szemem fénye és fáradt testemből nem távoznak el az érzékek, míg az istenektől nem kérek a hitszegőre igazságos büntetést, és az égiek meg nem hallgatnak halálom óráján. Eumenisek, ti, bosszú istennői, kiknek hajfürt helyett kígyókkal koszorúzott homlokát lihegő kebletek haragja felhőzi, jertek ide, jertek, hallgassátok meg az én panaszos szómat, mert jaj, csak panaszkodni tudok, tehetetlenül, eszeveszett dühtől elvakultan. De panaszos szavam keblem mélyéről jön, ti ne is hagyjátok gyászom bosszulatlan: amilyen lelkiismeretlenül engemet elhagyott Théseus, úgy döntse gyászba saját magát és azokat, akiket legjobban szeret.

Meghallgatta az égiek királya és jeladással válaszolt Ariadné panaszos szavára. Megrendült a föld és megrázkódtak a tengerek, és egymáshoz ütötte a világ a ragyogó csillagokat.

Théseus ezalatt már messze hajózott, a feledékenység vak sötétsége borult a lelkére. Amint Ariadnénak tett esküjéről megfeledkezett, úgy feledkezett meg atyja szavairól is. Nem vonta fel a fehér vitorlákat, s mikor meglátta a fellegvárból Aigeus, hogy fekete vitorlával közeledik a hajó, azt hitte, hogy a kegyetlen végzet megfosztotta kedves fiától. Kétségbeesetten vetette magát a szikláról a tengerbe. Így okozta Théseus feledékenysége ősz atyja halálát, és így teljesült Ariadné átka.

Ariadné sokáig nézett a hajó után, keserves gondoktól sebes kebellel. De egyszerre a sziget másik oldalán, gazdag virágzással feltűnt Dionysos, hömpölygő menete élén, a satyrosok és a nysai silénosok thasosával. Ariadnét kereste, mert Ariadné iránt gyulladt szerelemre. Kíséretében voltak a mainasok, és őrjöngő bakkhosi mámorukban hangos rivalgással kiáltoztak: evoé! A fejükön repkénykoszorú volt. Egy részük a thyrsost suhogtatta, mások szétszaggatott bikaborjú véres tagjait dobálták, voltak, akik tekergőző kígyókkal övezték fel magukat. És orgiát ültek, mély üregű szekrényben hordozva körül a szent tárgyakat, titkos ünnepet, amelyet nem szabad kihallgatniok a beavatatlanoknak. Hosszú tenyerükkel verték a dobot az asszonyok, vagy réztányérral idézték elő a csengőbongó lármát, rekedten búgtak a kürtök, és a barbár sípok borzalmas, sziszegő hangot adtak.

Ilyen kísérlettel közeledett Dionysos az elhagyott leányhoz, és Théseus hűtlensége után az isten szerelme vigasztalta meg Ariadnét.