Karl Jaspers-ről találtam (Liptay Lothar: A keresztyén vallás krízise a modern világban):
Jól megfigyelhető, hogy a Kr.e.-i évezred közepe táján egy általános, nagy ugrás történt az ember szemlélet- illetve gondolkodásmódjában a mítosztól a logosz irányába. A filozófus Karl Jaspers ezt az időszakot „Achsenzeit”-ként (magyarul „tengely-idő”-ként) emlegeti, amikor is a világ különböző tájain, nagyjából ugyanazon időben és egymástól függetlenül olyan jelentős gondolkodók jelentek meg, mint az Upanisadok írói és a Buddha Indiában, Lao Ce és Konfucius Kínában, Zarathusztra Perzsiában, és a nagy klasszikus filozófusok Görögországban, akik az emberiség gondolkodásában gyökeres fordulatot hoztak, amelyet a mítosztól a logosz felé való eltolódásként – szinte átbillenésként – jellemezhetünk (lásd: K. Jaspers, Vom Ursprung und Ziel der Geschichte. München & Zürich 1949, 20. o.). Ekkor születtek meg azok az alapvető kategóriák, amelyekben az ember mindmáig gondolkodik.
Szintén említik őt itt is:
http://nik.line.hu/MMbead/02tema/2tema-TermKozpPed.pdf
Más, innen: http://www.terebess.hu/keletkultinfo/anthologia4.html
Karl Jaspers: A TEVÉKENY SZEMLÉLET
Az egzisztenciafilozófia a hagyományra helyezkedve s a jelenből kiindulva a transzcendenciára irányuló emberi lét lehetőségeinek elgondolása. Minden filozófiai gondolkozás végső értelmében azonban a filozofikus élet, és az nem más, mint az egyes embernek az a belső aktivitása, ami által mindenki azzá lesz, aki. A kimondott, műben tanítássá szilárdult gondolat ilyen belső aktivitás eredménye és ugyanakkor ébresztője. Mivel a filozofikus gondolkozás a legéletszerűbb, és eredete a létben, mint az ember saját magának, létében van, a legnagyobb csalás és csalódás éppen itt lehetséges, és akkor a legéletszerűtlenebb, leghamisabb gondolkozássá válhat.
Ha önmagamhoz akarok jutni, nem tehetem úgy, hogy önmagamról mint tárgyi tudás céljáról gondolkozom, de úgy sem, hogy bizonyos technikát használok fel, mint a tudat fegyelmezett magatartását, önmagamban elszigetelt szigort. Csak mint tárgy volna a létem, amit, mint megállott létet néznék és fognék fel. De nem juthatok magamhoz a filozófusoktól megalkotott fogalmak újragondolásának segítségével sem. A filozófiai gondolkozás, mint merő gondolkozás és a már elgondolt újragondolása, még nem érte el önmagát. Az egész azon múlik, hogy a filozofikus gondolkozás minden feltételtől független tevékenységgé legyen. A gondolkozás teljesülése, igazsága és belátása csak ezzel a belsőben önmagamat kiemelő tevékenységgel egy és azonos.
Önmagamról gondolkozni, mint pszichológia, technika, mint életrendi szabályozás, mint filozófiailag meghatározható lét, mindez vagy a valódi filozofikus gondolkozás következménye, vagy az erre való felkészülés. Feltétel nélkülivé ez csak önmagam átvilágításában lesz, mint az abszolút tudat egyidejű tudása és megragadása: ez a forrása annak, ami már nem eszköz, hanem a lét tudatának teljesülése.
Emberi önmagam átvilágítása a nagy filozófusoknál mint példa található meg. Önátvilágításukon fog tüzet a mienk, ha a fáklya kézről kézre jár. A filozófus egzisztenciájának megérintése azonban csak abban a pillanatban válik valósággá, amikor a gondolat értelme önmagam létével tökéletesen egybeforr, vagy ha az a ma valóságába helyeződik át.
Filozofikus gondolkozás annyi, mint: mindennap ítélek önmagam fölött. A gondolat tövis: kétségtelenségében az a szerepe van, ami a fellebbezésnek; ha lesiklik, akkor megáll; a transzcendenciát hozza, s azt megidézve jelenné teszi. Mindez azonban csak a magam független létében valóság, aminek lenni kell, hogy a gondolat ténylegesen gondolattá legyen: ezt a gondolkozást nem lehet észrevevéssel vagy adottsággal megvalósítani, egyedül csak úgy, ha én tényleg az vagyok, aki most gondolkozva azzá leszek.
Úgy látszik, annál, hogy önmagamat a lét folytonosságában megóvom, könnyebben sikerül az, ha átélem a nagy szenvedéseket és az elhatározást; fölemel, mialatt markában összetörök, mert a hétköznapból kiránt. A lét folytonosságának megőrzése azonban csak a hétköznapokon lehetséges. Az egyszeri megrázkódtatás a szélsőséget alkotja meg, a minden ezután következő jövő alapját. Amit azonban megalkotott, csak akkor valódi és valóságos, ha évek során, az emlékezet ismétlésében a mellőzhetetlen következményekben az ember ugyanazt ragadja meg.
A filozófia tehát éppen úgy fordul a nagy megrázkódtatások, mint a hétköznapok felé. Az egyik feltétlensége a másik visszhangja, az egyik a másik nélkül kérdésszerű marad...
A filozofikus gondolkozásban a tevékeny szemlélet sajátos teljesülése lehetséges, mint a transzcendencia elgondolása által irányított belső aktivitás. Hasonló a vallásos cselekvéshez, a világban a célt elérni kívánó hatás felkeltését kizárva. Jellemvonása az, hogy feltétel nélküli, s ezért a megkötött szemlélettől, meggondolástól és tárgyi kutatástól különbözik: eredménye önmagam szűrése és tisztítása a transzcendencia tudata által. Ha Istenhez nincs is reális viszonya és benne Isten érzékelhető jelenlétével nem is szólal meg, ez a szemlélődés mégis a rejtett transzcendencia felé szabadon találja meg az utat... Ez a szemlélődés a filozofikus gondolkozás csúcsa, az abszolút tudat bizonyossága azáltal, hogy önmagamat a transzcendenciában megtalálom.
Ami én magam vagyok, mindig kérdés marad, ennek ellenére mégis minden egyebet tartó és megtöltő bizonyosság. Tulajdonképpeni énem sohasem válhatik birtokommá, hanem mindig csak: életem lehetősége. A filozofikus gondolkozás mint tevékeny szemlélet ezért nem lehet soha kész, nem lehet sem dogma, sem tétel, sem elv, hanem: állandó belső aktivitás. Ha a filozófiai gondolkozásban olyan tudott tartalmat akarok elérni, amelyhez állandóan tartani tudom és akarom magam ha tudni akarok, ahelyett, hogy hinni -, ha technikai receptekre kívánok szert tenni ahelyett, hogy a mindenség egészének fellobbanásában egzisztáljak: akkor tulajdonképpen pszichoterápiai utasításokat kívánok önmagam létének szabadsága helyett, és akkor a filozófia faképnél fog hagyni. Filozófia csak ott szólal meg, ahol tudás és technika már csődöt mond. Mutat, de nem ad. A fény felvillanó sugarával lép elő, de nem mutat rá semmire.
Olyan filozófia valósítandó meg, amely mélyebben értelmes, és tudja, hogy mi az értelem mint a világot átfogó és nem az önmagát elzáró értelem;
amely éppen olyan nyílt minden valóság és érvényesség iránt, mint amilyen szabad elmélkedésében, amilyen szenvedélyes és józan a transzcendenciában és az elrejtett transzcendencia jeleinek meghallgatásában;
amely a kényszerítő bizonyosságot felismeri és ennek ellenére ezt a maga viszonylagosságában érti meg;
amely teret enged a modern természettudománynak és következményeinek, és tartózkodik attól, hogy azokat egyetemesítse;
amely határozott módon ragadja meg a tudományos lehetőségeket és a lehetőségek határait mégis tudja;
amely minden reálisan igazolt világképet felvesz, önmaga azonban világkép nélkül van, annak tudatában, hogy egyetlenegy sem Egy és Abszolút;
amely számára minden tárgyi tudás csak eszköz, amit birtokba vesz, anélkül, hogy benne a végső célt látná;
amely az egzisztencia mélyén a történeti időből fakad, szeme és füle van más egzisztencia számára, egyet se mellőz, egyet se skatulyáz, egyet se merészel egészen tudni;
amely a minden alakban megjelenő szubsztanciálisat meg meri érinteni, mert az önmaga szubsztanciális lehetőségéből nőtt ki;
amely határtalan kommunikáció számára nyit teret, anélkül, hogy tudná, ez hová vezet és mi az Egész;
amely nem állandósul dogmává, és mégsem vész el a talajtalanságban;
amely a feltétlent megvilágítja, amelyről tudja, hogy a történetből fakad, s éppen ezért nem általános érvényű s ugyanakkor az általános érvényűt önmagába veszi, amely, mivel általános érvényű, nem feltétlen, hanem viszonylagos;
amely a transzcendenciát nem tudottnak tartja, és nem veszi igénybe kizárólag önmaga számára -, ezért a világ feltétlen egységét történetileg és egzisztenciálisan életre kelti, nem pedig az Abszolút Egyet tekinti mindenki és minden számára érvényesnek.
Karl Jaspers
Jól megfigyelhető, hogy a Kr.e.-i évezred közepe táján egy általános, nagy ugrás történt az ember szemlélet- illetve gondolkodásmódjában a mítosztól a logosz irányába. A filozófus Karl Jaspers ezt az időszakot „Achsenzeit”-ként (magyarul „tengely-idő”-ként) emlegeti, amikor is a világ különböző tájain, nagyjából ugyanazon időben és egymástól függetlenül olyan jelentős gondolkodók jelentek meg, mint az Upanisadok írói és a Buddha Indiában, Lao Ce és Konfucius Kínában, Zarathusztra Perzsiában, és a nagy klasszikus filozófusok Görögországban, akik az emberiség gondolkodásában gyökeres fordulatot hoztak, amelyet a mítosztól a logosz felé való eltolódásként – szinte átbillenésként – jellemezhetünk (lásd: K. Jaspers, Vom Ursprung und Ziel der Geschichte. München & Zürich 1949, 20. o.). Ekkor születtek meg azok az alapvető kategóriák, amelyekben az ember mindmáig gondolkodik.
Szintén említik őt itt is:
http://nik.line.hu/MMbead/02tema/2tema-TermKozpPed.pdf
Más, innen: http://www.terebess.hu/keletkultinfo/anthologia4.html
Karl Jaspers: A TEVÉKENY SZEMLÉLET
Az egzisztenciafilozófia a hagyományra helyezkedve s a jelenből kiindulva a transzcendenciára irányuló emberi lét lehetőségeinek elgondolása. Minden filozófiai gondolkozás végső értelmében azonban a filozofikus élet, és az nem más, mint az egyes embernek az a belső aktivitása, ami által mindenki azzá lesz, aki. A kimondott, műben tanítássá szilárdult gondolat ilyen belső aktivitás eredménye és ugyanakkor ébresztője. Mivel a filozofikus gondolkozás a legéletszerűbb, és eredete a létben, mint az ember saját magának, létében van, a legnagyobb csalás és csalódás éppen itt lehetséges, és akkor a legéletszerűtlenebb, leghamisabb gondolkozássá válhat.
Ha önmagamhoz akarok jutni, nem tehetem úgy, hogy önmagamról mint tárgyi tudás céljáról gondolkozom, de úgy sem, hogy bizonyos technikát használok fel, mint a tudat fegyelmezett magatartását, önmagamban elszigetelt szigort. Csak mint tárgy volna a létem, amit, mint megállott létet néznék és fognék fel. De nem juthatok magamhoz a filozófusoktól megalkotott fogalmak újragondolásának segítségével sem. A filozófiai gondolkozás, mint merő gondolkozás és a már elgondolt újragondolása, még nem érte el önmagát. Az egész azon múlik, hogy a filozofikus gondolkozás minden feltételtől független tevékenységgé legyen. A gondolkozás teljesülése, igazsága és belátása csak ezzel a belsőben önmagamat kiemelő tevékenységgel egy és azonos.
Önmagamról gondolkozni, mint pszichológia, technika, mint életrendi szabályozás, mint filozófiailag meghatározható lét, mindez vagy a valódi filozofikus gondolkozás következménye, vagy az erre való felkészülés. Feltétel nélkülivé ez csak önmagam átvilágításában lesz, mint az abszolút tudat egyidejű tudása és megragadása: ez a forrása annak, ami már nem eszköz, hanem a lét tudatának teljesülése.
Emberi önmagam átvilágítása a nagy filozófusoknál mint példa található meg. Önátvilágításukon fog tüzet a mienk, ha a fáklya kézről kézre jár. A filozófus egzisztenciájának megérintése azonban csak abban a pillanatban válik valósággá, amikor a gondolat értelme önmagam létével tökéletesen egybeforr, vagy ha az a ma valóságába helyeződik át.
Filozofikus gondolkozás annyi, mint: mindennap ítélek önmagam fölött. A gondolat tövis: kétségtelenségében az a szerepe van, ami a fellebbezésnek; ha lesiklik, akkor megáll; a transzcendenciát hozza, s azt megidézve jelenné teszi. Mindez azonban csak a magam független létében valóság, aminek lenni kell, hogy a gondolat ténylegesen gondolattá legyen: ezt a gondolkozást nem lehet észrevevéssel vagy adottsággal megvalósítani, egyedül csak úgy, ha én tényleg az vagyok, aki most gondolkozva azzá leszek.
Úgy látszik, annál, hogy önmagamat a lét folytonosságában megóvom, könnyebben sikerül az, ha átélem a nagy szenvedéseket és az elhatározást; fölemel, mialatt markában összetörök, mert a hétköznapból kiránt. A lét folytonosságának megőrzése azonban csak a hétköznapokon lehetséges. Az egyszeri megrázkódtatás a szélsőséget alkotja meg, a minden ezután következő jövő alapját. Amit azonban megalkotott, csak akkor valódi és valóságos, ha évek során, az emlékezet ismétlésében a mellőzhetetlen következményekben az ember ugyanazt ragadja meg.
A filozófia tehát éppen úgy fordul a nagy megrázkódtatások, mint a hétköznapok felé. Az egyik feltétlensége a másik visszhangja, az egyik a másik nélkül kérdésszerű marad...
A filozofikus gondolkozásban a tevékeny szemlélet sajátos teljesülése lehetséges, mint a transzcendencia elgondolása által irányított belső aktivitás. Hasonló a vallásos cselekvéshez, a világban a célt elérni kívánó hatás felkeltését kizárva. Jellemvonása az, hogy feltétel nélküli, s ezért a megkötött szemlélettől, meggondolástól és tárgyi kutatástól különbözik: eredménye önmagam szűrése és tisztítása a transzcendencia tudata által. Ha Istenhez nincs is reális viszonya és benne Isten érzékelhető jelenlétével nem is szólal meg, ez a szemlélődés mégis a rejtett transzcendencia felé szabadon találja meg az utat... Ez a szemlélődés a filozofikus gondolkozás csúcsa, az abszolút tudat bizonyossága azáltal, hogy önmagamat a transzcendenciában megtalálom.
Ami én magam vagyok, mindig kérdés marad, ennek ellenére mégis minden egyebet tartó és megtöltő bizonyosság. Tulajdonképpeni énem sohasem válhatik birtokommá, hanem mindig csak: életem lehetősége. A filozofikus gondolkozás mint tevékeny szemlélet ezért nem lehet soha kész, nem lehet sem dogma, sem tétel, sem elv, hanem: állandó belső aktivitás. Ha a filozófiai gondolkozásban olyan tudott tartalmat akarok elérni, amelyhez állandóan tartani tudom és akarom magam ha tudni akarok, ahelyett, hogy hinni -, ha technikai receptekre kívánok szert tenni ahelyett, hogy a mindenség egészének fellobbanásában egzisztáljak: akkor tulajdonképpen pszichoterápiai utasításokat kívánok önmagam létének szabadsága helyett, és akkor a filozófia faképnél fog hagyni. Filozófia csak ott szólal meg, ahol tudás és technika már csődöt mond. Mutat, de nem ad. A fény felvillanó sugarával lép elő, de nem mutat rá semmire.
Olyan filozófia valósítandó meg, amely mélyebben értelmes, és tudja, hogy mi az értelem mint a világot átfogó és nem az önmagát elzáró értelem;
amely éppen olyan nyílt minden valóság és érvényesség iránt, mint amilyen szabad elmélkedésében, amilyen szenvedélyes és józan a transzcendenciában és az elrejtett transzcendencia jeleinek meghallgatásában;
amely a kényszerítő bizonyosságot felismeri és ennek ellenére ezt a maga viszonylagosságában érti meg;
amely teret enged a modern természettudománynak és következményeinek, és tartózkodik attól, hogy azokat egyetemesítse;
amely határozott módon ragadja meg a tudományos lehetőségeket és a lehetőségek határait mégis tudja;
amely minden reálisan igazolt világképet felvesz, önmaga azonban világkép nélkül van, annak tudatában, hogy egyetlenegy sem Egy és Abszolút;
amely számára minden tárgyi tudás csak eszköz, amit birtokba vesz, anélkül, hogy benne a végső célt látná;
amely az egzisztencia mélyén a történeti időből fakad, szeme és füle van más egzisztencia számára, egyet se mellőz, egyet se skatulyáz, egyet se merészel egészen tudni;
amely a minden alakban megjelenő szubsztanciálisat meg meri érinteni, mert az önmaga szubsztanciális lehetőségéből nőtt ki;
amely határtalan kommunikáció számára nyit teret, anélkül, hogy tudná, ez hová vezet és mi az Egész;
amely nem állandósul dogmává, és mégsem vész el a talajtalanságban;
amely a feltétlent megvilágítja, amelyről tudja, hogy a történetből fakad, s éppen ezért nem általános érvényű s ugyanakkor az általános érvényűt önmagába veszi, amely, mivel általános érvényű, nem feltétlen, hanem viszonylagos;
amely a transzcendenciát nem tudottnak tartja, és nem veszi igénybe kizárólag önmaga számára -, ezért a világ feltétlen egységét történetileg és egzisztenciálisan életre kelti, nem pedig az Abszolút Egyet tekinti mindenki és minden számára érvényesnek.
Karl Jaspers